Rommel tábornagy furcsa halála

A Hitler ellen 1944. július 20-án Rastenburgban végrehajtott sikertelen merénylet a tábornokkal szemben elindított egy olyan erőteljes bizalmatlansággal párosuló folyamatot, amely végül is Rommel¹ halálához vezetett.

A Hitler ellen elkövetett merénylet részletei közismertek. Az invázió után a német katonai vezetők egy része előtt világossá vált - bár Rommel még ekkor sem adta fel -, hogy a háborút nem lehet megnyerni. A tábornagy és környezetéből még néhányan a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek ellentéteiben bíztak, abban hogy velük együtt sikerül majd feltartóztatni a szovjeteket, a kommunizmus nagyfokú térhódítását. Különbékéről álmodoztak, olyan elképzeléseknek adták át magukat, amelyen már átlépett az idő, hiszen a szövetségesek már régem megállapodtak Németország feltétel nélküli megadásának forgatókönyvében.

Rommel nézetei e tekintetben megegyeztek az összeesküvők felfogásával, legfőképpen Speidel² tábornok véleményével.

Hans Speidel 1944. áprilisa óta a B hadseregcsoport vezérkari főnöke volt, ezt a hadseregcsoportot egyébként Rommel vezette.

A Hitlerrel szembeni ellenállásnak von Stauffenberg³ ezredes köré szerveződő tagjai azzal is számoltak, hogy Rommelt is figyelembe kell venniük tervük kivitelezésekor. Bár - ma már biztosan tudható - a tábornagyot miután az Hitler elkötelezett híve volt -, csak fenntartásokkal vették számításba.

Azt gondolták ugyanis, ha Rommelt, valamilyen formában megtudnák nyerni ügyüknek, akkor a fordulatnak szélesebb alapja lehetne a német nép köreiben. Vele a különbékének is nagyobb esélye lenne.

Az ellenállók között két tisztnek úgy kellett kapcsolatot teremtenie a tábornaggyal, hogy erről ő mit sem sejtsen.

A két tiszt egyike Speidel altábornagy, Beck vezérezredes (az ellenállás egyik vezéralakja) egykori munkatársa volt, új beosztásánál fogva alkalmas volt a feladat végrehajtására. Ráadásul az altábornagy földije is volt Rommelnek. A tábornagy 1944. március végén találkozott egy olyan tábornokkal, aki közvetlen kapcsolatban állt a berlini összeesküvőkkel. Később Falkenhausen erre így emlékezett: „Nem az volt a benyomásom, hogy Rommel kapható lenne egy akcióra.” Speidelnek ezért óvatosan kellett cselekednie. Csak olyankor találkozhatott az ún. „párizsi ellenállási központ” tagjaival, amikor Rommel az Atlanti-fal bunkereinél vagy a csapatoknál tartott szemlét „és napokig úton volt Brest és a Csatorna között.”

Az időközben a csatornán elindult hatalmas invázió Speidelt és Rommelt arról győzték meg, hogy, eljött a cselekvés ideje és le kell vonni a „politikai következtetéseket.” Speidel „nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy a nyugati szövetségesek Hitlerrel soha nem kötnek békét. Ezért ő levonható következtetésen Hitler eltávolítását értette. Ezzel szemben Rommel még mindig bízott a Führer politikai tehetségében,” abban, hogy megteszi a szükséges lépéseket a külön béke érdekében.

Egy ilyen helyzetben kapcsolódott a tervhez a másik tiszt, a légierő alezredese, von Hofacker, azzal a feladattal, hogy teremtsen kapcsolatot Rommel és az összeesküvők között. Von Hofacker - aki von Stauffenberg unokafivére, Gneisenau⁴ leszármazottja volt - gyorsan felismerte a nemzeti szocialista rendszer bűnös voltát, egyértelműen kiállt az összeesküvők mellett, maga is Hitler eltávolítását akarta.

A tábornagy megnyerése érdekében Stülpnagel⁵ 1944. július 9-én a B. hadseregcsoport főhadiszállására (Roche Guyon) küldte Hofackert⁶, aki két nap múlva von Stauffenberg már Berlinbe várt. Hofacker Rommel jelenlétében egy előadást tartott a törzstiszteknek. Minden korábbinál nagyobb volt az egyetértés abban, hogy a nyugati harcok gyors befejezése sürgős politikai cselekvést igényelnek. „Hogy ehhez előbb Hitlert félre kell állítani, azt természetesen az előadást követő négyszemközti beszélgetésen sem említette Rommelnek - túlságosan banális lett volna. Ezt a „magától értetődő tényt” - az összeesküvők eljárásának megfelelően - elhallgatta. A Birodalmi Biztonsági Szolgálat (GESTAPO) későbbi jelentésében is az állt, hogy „csak nagyon szúk kör volt a merénylet tervébe beavatva.”

„Mindig csak az kapott tájékoztatást, akinek egy bizonyos üggyel közvetlenül dolga volt és csak annyit amennyi feltétlenül szükséges volt.”

Az összeesküvők titoktartási szempontjai szerint Rommelt nem is volt szabad a merényletbe beavatni „és ez bizonyára nem is történt meg.”

Hofecker szerint július 9-én a tábornagy úgy nyilatkozott, hogy hajlandó a nyugati békekötésben részt vállalni. Ő ezzel elérte a célját, hiszen ez egy olyan beleegyezés, ami „döntő jelentőségű volt. Hofacker ezt úgy értelmezte, hogy ezzel Rommel is részese a Hitler elleni összeesküvésnek.” Speidel ugyanakkor élete végéig kitartott amellett, hogy július 9-én a Hitler ellenes merényletről nem esett szó.”

Hofacker, amikor Berlinben találkozott (július 9-én) Stauffenberggel arról tájékoztatta, hogy „megnyerte Rommelt a nyugati közvetítéshez.” Ezt a bejelentést a berlini összeesküvők „nem fogadták osztatlan lelkesedéssel.” Egy Gisevius nevű összeesküvő 1946-ban a „Nürnbergi per”-ben azt vallotta: „Mégiscsak hamis volna a kép, ha Rommel tábornagyot egyszer csak azok közé sorolnánk, akik Hitler ellen harcoltak.”

Rommel súlyosan megsérül

Az angol különleges alakulatok parancsnoka július 16-án engedélyt kért egy kis létszámú, különleges csoportnak ejtőernyővel a németek megszállta területen történő ledobására azzal, hogy megöljék vagy elrabolják és Angliába szállítsák Rommel tábornagyot, vagy vezérkarának „egy vezető beosztású tisztjét.” A csoport parancsnoka jó barátságba került a francia ellenállás egyik tagjával, akinek a birtoka a tábornagy főhadiszállásának közelében volt és jól ismerte a körülményeket, beleértve Rommel szokásait és sétáinak útvonalát is. Miután William Fraser őrnagy, mint a csoport parancsnoka parancsot kapott rá, hogy saját egységével ne kíséreljen meg támadást Rommel ellen a különleges alakulatok parancsnokságának engedélyezték egy másik, mindössze két tisztből és négy közlegényből álló kis osztag kiküldését a feladat végrehajtására.

A Normandiában harcoló brit 21. hadseregcsoport vezérkarában olyan álláspontra jutottak, hogy „a szóban forgó urat inkább meg kell ölni, semmint foglyul ejteni.”

Az egyik napon, július 17-én Rommel személygépkocsija elérte a délre Vimoutiers irányába vezető főutat. A kocsijában egy testőr is utazott, de a tábornagy társaságában volt két vezérkari tiszt is.

A testőr váratlanul elkiálltotta magát, hogy az út fölött, a hátuk mögött alacsonyan, nagy sebességgel szálló ellenséges repülőgépek tűntek fel. A kocsiban ülők közül valaki ráordított a gépkocsivezetőjére, hogy gyorsítson és próbálja minél előbb elérni a tőlük mintegy pár száz méterre lévő erdős részt, ahol lehetségesnek látszott elrejtőzniük.

Mielőtt odaértek volna az egyik ellenséges gép tüzet nyitott a gépkocsira. A sofőrt találat érte, emiatt a gépkocsi az út baloldalán az árokba borult. Rommel már azelőtt súlyosan megsebesült, mielőtt a második ellenséges gép a roncsot és a benne heverő, mozdulatlan testeket fedélzeti fegyverével végigpásztázva lecsapott volna rájuk.

A legközelebbi katonai kórház kb. negyven kilométerre Bernayben volt. A tábornagyot először a sebesülés közelében, az egyházi tulajdonban lévő livarot-i kórházban egy francia orvos látta el. Miközben háromnegyed óra már eltelt, mire új gépkocsival a tábornagyot kórházba tudták szállítani. Az eszméletlen Rommelt ezt követően szállították Bernaybe. Súlyos koponyatörést szenvedett, sebek voltak az arcán és a halántékán is.

Felébred a kómából

A kómából felébredő Rommelt először Lang segédtiszt tájékoztatta a Hitler elleni merényletről. A tábornagy felháborodott és arról beszélt, hogy találkoznia kell Hitlerrel. Langhoz fordulva pedig kijelentette volna, hogy „most már legalább tudja valójában miről is beszélt ez a Hofecker.” Ebből következne, hogy „sem Hofeckernek, sem Speidelnek nem sikerült megnyernie Rommelt a legfelső parancsnokuk elleni merényletnek.”

A Führer gyanakszik …

Hitler figyelmét azok a tábornagyra vonatkozó feljegyzések keltették fel, amelyeket 1944. augusztus 1-jén a Biztonsági Szolgálat vezetője Kaltenbrunner juttatott el a vezéri főhadiszállásra. Hitler állítólag megrendült és egészen magánkívül volt. Goebbels birodalmi propagandaminiszter erről így ír Naplójában: „Új bírósági tárgyalás kezdődött Stülpnagel tábornok, Hofacker ezredes és más vádlottak ellen, akik a nyugati fronton tevékenykdtek Stülpnagel nyiltan bevallotta, hogy az árulásban … részt vett. Csak sajnálja, hogy a golyó, amit a szemébe lőtt nem volt halálos. Stülpnagelt kötél általi halálra itélik Hofackert szintén. Néhány vádlott jó benyomást tesz. Őket félrevezetett emberként kell megitélni. Valamennyi vallomás súlyosan gyanúba keveri Kluge vezértábornagyot, s részben Rommelt is.”

Más helyen Goebbels⁷ így ír: „Megkaptam július 20-a nyugati összefoglalójának iratait. Látható, hogy Stülpnagel tábornok teljes egészében részt vett az árulásban és hogy Rommel és Kluge tábornokokat is megpróbálta a maga oldalára állítani. A rábeszéléssel szemben sem Kluge, sem Rommel nem tanúsított kellő ellenállást.”

Arról nem esett szó tehát, hogy Rommel tevőlegesen részt vett volna az összeesküvésben. Ugyanakkor Hitler is úgy vélte, hogy az összeesküvők tájékoztatták Rommelt a merényletről.

A Napló szerint: „A Führer is meg van győződve arról, hogy Rommel nem vett részt a merénylet előkészítésében, de tudott róla. Meg kell mondanom, hogy számomra ez a legnagyobb emberi csalódás …”

Jodl tábornok feljegyzése szerint: „A Führer felolvastatja velem azt a jelentést, amelyet Kaltenbrunner⁸ Hofacker ezredes vallomásairól készített. A Rommellel folyatatott megbeszélések miatt, …… Rommelt felépülése után Hitler ki akarja kérdezni, aztán elbocsátja, minden további feltünés nélkül.”

A tábornagy elhagyja a kórházat …

Rommelt augusztus első napjaiban egy párisi kórházból Herrlingenbe szállították és két tübingeni orvosprofesszor felügyelete alá került. Betegágyából aggodalommal figyelte a nyugati frontról érkező legújabb híreket. Speidel szeptember 5-én váratlanul meglátogatta őt és beszámolt neki arról, hogy „egyik pillanatról - a másikra őt, Speidelt felmentették a B hadseregcsoport vezérkari főnöki tisztéből és, hogy Rommelt a Véderő Parancsnokság főnöke Keitel egyszerűen „defetistának” nevezte. Speidel ezután azt tanácsolta Rommelnek, „legyen óvatos.”

Rommel tudta, hogy neki „vigyáznia” kell. Tudott arról is, hogy a tábornokok közül többen nem nézték jó szemmel népszerűségét.

Már 1941-ben Brauchitsch és annak vezérkari főnöke Halder tábornok nem nézték jó szemmel, hogy őt, Hitler a német „Afrika Hadtest” parancsnokává nevezte ki. Kesselring tábornagy sem volt jó viszonyban Rommellel. Guderián és mások szóvátették, hogy Rommel soha nem volt a keleti fronton. Rundstedt se tartotta sokra a „parvenű” Rommelt, féltve pozícióját tőle.

A valódi ellenfelek azonban a Véderő Parancsnokságon voltak. Keitel, Jodl tábornokok, rendszeresen „súgtak” főnöküknek félrevezetve Hitlert - vélte Rommel.

Amikor 1944. szeptember 5-én Speidel elbúcsúzott Rommeltől, a tábornagy számára világossá vált, hogy valamit „kifőztek” ellene. Amikor pedig megtudta, hogy Speidelt a Gestapó letartoztatta, bizonyítottnak látta sejtését. Speidel altábornagy, akit az ugyancsak korábban letartóztatott Hofacker azzal vádolt meg, hogy tudott a Hitler elleni merényletről. Kilátástalan helyzetében azt állította: Hofackerttől értesült a merénylet időpontjáról, de azt kötelességszerűen jelentette a feljebbvalójának Rommelnek. Ezzel a Véderő Parancsnokságnak teendő jelentés elmulasztásának felelősségét Speidel, Rommelre hárította.

Egy alkalommal - közvetlen felépülése után - a tábornagy borúlátóan nyilatkozott az ulmi körzetvezető előtt, aki augusztus közepén kereste fel őt Herrlingenben. Ekkor a tábornagy állítólag kifakadt és arról beszélt a körzetvezetőnek, hogy a Führert dilettánsok veszik körül, egyébként pedig Hitler „szellemi ereje” már nem a régi. Ezek a kijelentések - kerülő utakon ugyan - de eljutottak egy Kormüller nevű ulmi párttaghoz, aki minderről jelentést küldött Bormannak⁹ Berlinbe.

Bormannról tudnivaló volt, hogy irigy volt a tábornagyra, akit a „Führer olyan nagyon a kegyeibe fogadott.” A pártkancellária vezetője a Kronmüller-Rommel ügyről összefoglalót készített Hitler számára. Ebben Bormann még a tábornagy rövidlátóságát is felhozta ezt írva: „hogy Rommel hiuságból nem hord szemüveget, pedig a nyomtatott betűt is csak úgy tudja olvasni, ha szó szerint az orrához emeli a papírt.”

Bormann levelét ezután Hitler Keitel tábornaggyal, Himmler SS birodalmi vezetővel és Burgdorf tábornokkal beszélte meg.

Keitel néhány nappal később, a hadsereg becsületbíróságán elnökölt, ahol immár Speidel felelősségre vonásáról volt szó. Keitel mellett a becsületbíróságnak a szárazföldi haderők öt tábornoka is tagja volt. Két évvel később már a háború után a bíróság volt tagjai Guderian és Kirchheim is azonos tartalmú nyilatkozatott tett a becsületbírósági ülés lefolyásáról:

„Kaltenbrunner ismertette a tényállást. Speidel altábornagy elmondása szerint a Stülpnagel tábornok által hozzá küldött tiszttől (ezen Hofacker értendő) értesült az 1944. július 20-i merénylet tervéről. Ő ezt ugyan jelentette Rommel tábornagynak, de miután Rommel elmulasztotta a jelentés továbbítását, Speidelnek lett volna a kötelessége, hogy a merénylet tervéről haladéktalanul jelentést tegyen. Nem hiteltérdemlő Speidelnek az a kifogása, miszerint nem volt tudomása róla, hogy Rommel elmulasztotta továbbítani a jelentést. A vezérkari főnök tisztét betöltő Speidel elől Rommel bizonyára nem titkolta volna el, ha az a szándéka, hogy nem tesz jelentést.”

A Rommelt eleve bűnösnek tartó Keitel és Kaltenbrunner, de Guderian és Kircheim is azon volt, hogy Speidelt zárják ki a Wehrmachtból és népbíróság ítélkezzen felette. Keitel és Kaltenbrunner úgy vélte, hogy Speidel, de főleg Rommel benne volt „a hatalomátvétel megkísérlésében.”

A becsületbíróságnak tehát arról kellet dönteni, hogy Speidel vallomása, miszerint feljebbvalójának kötelességszerűen jelentett a tervezett merényletről, puszta mentségnek tekinthető-e, hogy Rommelt tisztázza, vagy elhiszi Speidel vallomását és ezzel Rommelt teszi meg egyedüli felelőssé.

Guderián és Kircheim a második lehetőség mellett döntöttek. Tény azonban, hogy Guderian állítólag „szenvedélyesen és energikusan” próbált érvelni amellett, hogy Speidel a jelentés elkészítésével eleget tett kötelességének. Őt a továbbiakért felelősség már nem terhelheti.

Keitel azt kifogásolta, hogy Speidelnek meg kellett volna győződnie arról, hogy „feljebbvalója valóban jelentett-e a vezéri főhadiszállásnak. Ez ellen Kircheim azt hozta fel, hogy Speidel „azt feltételezte Rommelről, hogy az a Führerhez különösen szoros kapcsolata miatt továbbítja a jelentést.”

A becsületbírósági tárgyalás lefolyásáról Kirchheim már angol hadifogságból tájékoztatta Speidelt, aki nem cáfolta Kircheim történetét. Sok évvel később meg is erősítette, „hogy Guderian egy Keitellel folytatott húsz perces vitában mellém állt … aztán rám szavazott. Így tehát neki köszönhetem, hogy az úgynevezett népbíróság ítéletére már nem került sor.”

Speidel - aki a háború után több évig a NATO szárazföldi erőinek közép-európai főparancsnoka lett - élete végéig tagadta, hogy a Gestapo kihallgatásai során terhelő vallomást tett volna Rommelre. Mindig azt válaszolta, hogy „Hofacker visszavonta a ránézve terhelő vallomását” Speidel 1945-ben erről így írt: „A kihallgatások sorozata azzal ért véget, hogy több órán keresztül szembesítettek a már halálra ítélt, megbilincselt dr. von Hofacker alezredessel… Magabiztosan állt velem szemben. Miután elé tárták korábbi vallomásait a merényletről a következő szavakkal vonta vissza állítását, hogy nekem is tudomásom volt a bűntényről: bizonyára összezavarodtak az emlékeim.”

Rommelt Hitler Berlinbe rendeli …

A Führer a becsületbírósági döntés alapján határozta el, hogy a tábornagyot Berlinbe rendeli „az ügyek végleges tisztázása érdekében.” Rommel azzal a magyarázattal utasította el Hitler meghívását, „hogy egészségi állapota még nem enged meg egy ilyen utazást.” Hitler számára az elutasítás „a bűnösség döntő bizonyítéka.” Olaj lehetett a tűzre, hogy Rommel házát eközben a Gestapo emberei álladóan figyelték, akik rendszeresen beszámoltak Rommel állapotáról.

Megszólal a tábornagy telefonja

Néhány nappal később - 1944. október13-án - a Véderő Parancsnokság arról értesítette Rommelt, hogy Burgdorf és Maisel tábornokok másnap felkeresik …

A halál gyorsan érkezik …

Rommel megdöbbent, amikor a két tábornok „minden terhelő adatot” elébe tett. A tábornagy most mérte fel igazán „miről is van szó.” Megértette, „hogy sokkal könnyebb őt árulónak bélyegezni, mint katonai kudarcát bizonyítani.” Rommel szerint a Hitler elleni merénylet, „bizonyos tábornokok összeesküvése Burgdorftól tehát először azt kérdezte, hogy a Führer tud-e erről. A tábornok válaszából világossá vált előtte, hogy Hitlert is megtévesztették, és hogy már nincs kiút. Feleségének, Luciének azt mondta, hogy biztos benne, hogy soha nem állítják bíróság elé, hanem előbb eltávolítják.”

Rommel keserű választás elé került „vagy megöli magát, vagy megölik. Az előbbi mellett döntött. Burgdorf elmondta neki, mi Hitler elképzelése erre az esetre. A becsületét megőrizheti, és nem mocskolják be alaptalan vádakkal. Hitler arról is biztosította, hogy állami temetésben részesül és emlékművet állítanak a tiszteletére, amely Führer és a birodalom érdekében kifejtett tevékenységére fog emlékeztetni.”

Rommel választásának mégis volt értelme: feleségét és fiát megmentette az üldözéstől és a család megbüntetésétől.

Felesége Lucie Rommel erről a drámai helyzetről így írt: „Kérdésemre, hogy mi történt azt válaszolta, mint aki nincs is magánál: egy negyedóra múlva meghalok. A Führer választás elé állított, hogy vagy megmérgezem magam, vagy népbíróság elé kell állnom. A miértre Rommel azt válaszolta, hogy a július 20-i merényletben való részvétellel vádolják. Stülpnagel gyalogsági tábornok, Speidel altábornagy és Hofacker alezredes terhelő vallomásokat tettek. Másrészt Goerdeler főpolgármester listáján a birodalmi kancellári poszt várományosaként szerepelt.”

Rommel elbúcsúzott tizenöt éves fiától és segédtisztjétől. „Egyenruhában, marsallbottal a kezében hagyta el a házat. Kikísértük az autóig - írta később fia - ahol a tábornokok Heil Hitler-rel köszöntötték. Apám szállt be elsőként és a hátsó ülésen foglalt helyt. Az autó aztán Blaubeuren felé hajtott el …”

A vég …

Erről egy Doose nevű SS katona számolt be, aki az autót vezette. Ahogy elhagyták Herlingent, Rommel lakóhelyét és a város határába értek Burgdorf tábornok megállásra szólította fel Doosét. „Maisel tábornokkal kiszálltunk és egy darabon előrementünk az úton. Kis idő múlva - úgy öt-tíz perc elteltével - Burgdorf visszahívott bennünket az autóhoz. Láttam, hogy Rommel ott ül hátul, láthatóan eszméletlen, magába roskadva, zokogva haldoklik, nem hörög, nem nyög, hanem zokog. A sapkája leesett. Felegyenesítettem a tábornokot és visszatettem a sapkát a fejére. A két világháború rettenthetetlen csapatvezetője.

Szétharapta a méregkapszulát, amelyet Keitel küldött neki. Aztán csend lett a kis opel hátsó ülésén. Erwin Rommel tábornagy meghalt.”

és, ami utána következett:

A két váratlanul érkezett tábornok az ulmi kórházba szállította Rommel holttestét. Ott a kórház egyik katonaorvosának azt mondták, hogy Rommel szívrohamot kapott. A sikertelen újraélesztés után egy ss katona bizalmas beszélgetésre kérte az ügyeletes orvost. Az orvos azonban nem volt hajlandó kiállítani az elhunyt halotti bizonyítványát, azzal a diagnózissal, amit kértek tőle. „Szívroham egy nyugaton elszenvedett szolgálati baleset következményeként.” Végül valaki más, mégiscsak kiállította a halotti bizonyítványt, megtoldva azzal, hogy a holttestet el kell hamvasztani.

Ezt követően értesítették Rommel feleségét, hogy férje útközben váratlanul rosszul lett és vélhetően egy embóliát követően kórházba szállították. Ám minden orvosi segítséggel elkéstek. Az ulmi városparancsnokságról Burgdorfék tájékoztatták Keitelt a végrehajtás tényéről.

Hitler csak később értesült a fejleményekről. Röviden arról tájékoztatták, hogy Rommel a nyugati hadjárat alatt történt autóbaleset következtében meghalt. Hitler reakciója állítólag ez volt: „Megint valaki a régiek közül …”

A temetés …

Hitler megtartotta ígéretét, hogy megóvja Rommel tekintélyét. A kiadott napiparancsban is az állt, hogy azoknak a súlyos sérüléseknek a következtében halt meg, amelyeket a B. hadseregcsoport parancsnokaként egy autóbalesetben szerzett …” A hadsereg  büszkeséggel és gyásszal ereszti le nagy katonája előtt a birodalmi hadilobogót.”

A gyászszertartás idejére mozgósították az Ulm könyéki csapatokat. Négy díszszázad vonult fel a városháza elé. A katonazenekar megállás nélkül gyászindulókat játszott. Egy hatalmas horogkeresztes zászlóval borították le a tábornagy koporsóját. Arra helyezték rohamsisakját, és marsallbotját, tábornokok álltak díszőrséget. A koporsó előtt díszpárnán voltak a kitüntetései: „elsőként a Pour le mérite, és a Vaskereszt lovagkeresztje tölgyfalombbal, kardokkal és brilliánsokkal. Amikor a tábornagy hozzátartozói a csarnokba lépek felcsendült a gyászinduló Wágner Istenek alkonya c. operájából.

A gyászbeszédet - amelyet Goebbels Propaganda minisztériuma állított össze - „A Führer nevében” Rundstedt tábornagy mondta el.

Rommelné és fia: Manfred Rommel erős lélekkel végigcsinálták a hazug szertartást. Már napokkal korábban kosárszámra kapták a részvéttáviratokat. „Ezek között volt Goebbelsnek és a feleségének mélyrészvétét kifejező üzenete …..”

Források:

Ralf Georg Reuth:

Rommel

Egy legenda vége

Európa Kiadó Bp. 2007

David Fraser

Rommel 2. kötet

Victoria Kft.  Bp.1995

Goebbels

Napló

Dunakönyv Kiadó 1994

Szövegmagyarázatok:

1. Erwin Rommel (1891-1944) hivatásos katona. Részt vett az első világháborúban. Majd az olaszországi fronton szerzett érdemei elismeréseként a „Pour le Mérite” legnagyobb katonai kitüntetés birtokosa.

A két háború között katonai iskolákon oktatott. Hitler hatalomra jutása után a testőrség parancsnoka volt.

A második világháború elején 1940-ben egy tankhadosztály élén részt vett a franciaországi harcokban. Ezt követően Hitler az „Afrika Korps” élére vezényelte. A sivatagi harcokban, különösen annak elején győzelemhez segítette csapatait. Az angol ellenfél, méltán nevezte őt „Sivatagi Rókának.” Az angolok - az olasz erők nem kellő harci morálja, az utánpótlás hiányosságai miatt – 1942. őszén El-Alameinnél megverték hadseregét.

A háború vége felé az „Atlanti Fal” megerősítése volt a feladata. A szövetséges erők inváziója (1944. június) idején a B. hadseregcsoport parancsnoka volt. 1944. őszén belátta, hogy a háborút katonailag nem lehet megnyerni. Politikai változásokra lenne szükség. Az összeesküvők ezért számítottak együttműködésére.

2. Hans Speidel (1897-1984), történész, hivatásos katona a Werhmacht altábornagya. 1944.-ben a B. hadseregcsoport vezérkari főnöke. A második világháború után a NATO katonai vezetője is volt.

 

3. Claus von Stauffenberg (1907-1944). A második világháborúban részt vett a lengyel, a francia hadműveletekben, majd Észak-Afrikában szolgált, ahol súlyosan megsebesült. A Hitler elleni merénylet idején - 1944. július 20-án ő vitte táskájában a bombát a Führer főhadiszállására.

4. Auguszt Gneisenau (1760-1831) a napóleoni idők porosz tábornoka. A német nemzeti szocializmus alatt egy német csatahajót neveztek el róla.

5. Franciaország legyőzése után a németek által megszállt Párizs katonai parancsnoka Joachim von Stülpnagel tábornok volt, akit a Hitler elleni összeesküvés - Walkür-hadművelet - szellemi irányítójának tartottak.

6. Caesar von Hofacker alezredes azt állította, hogy 1944. július 9-én megnyerte Rommelt az ellenállás számára.

7. Joseph Goebbels (1897-1945) újságíró, majd hivatalnok. Közvetlenül az első világháború után még szimpatizált a bolsevizmussal. Később a náci párt balszárnyához tartozott, majd csatlakozott Hitlerhez. 1929-től a párt (NSDAP) propagandájának irányítója. Hitler hatalomra jutásakor (1933. január) propaganda miniszter lett.

A német sajtó, rádió az ő irányítása alatt ált. A háború vége felé a „totális mozgósítás” biztosaként tevékenykedett. Kiváló szónok, aki a már romhalmazzá bombázott Berlinben még képes volt nyilvánosan szónokolni.

Goebbels és felesége - miután a führer-bunkerben méreginjekcióval megölték hét gyermeküket - 1945. május 1-jén véget vetettek életüknek.

8. Ernst Kaltenbrunner (1903-1946) osztrák ügyvéd, 1938-tól a bécsi biztonsági rendőrség vezetője volt.

Heydrich meggyilkolását követően ő vette át a német Biztonsági Rendőrség, majd a Birodalmi Biztonsági Főhivatal irányítását. A nürnbergi perben 1946-ban halálra ítélték, majd kivégezték.

9. Martin Bormann (1900-1945). A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) pártkancelláriájának vezetője. Hitler feltétlen híve. Rudolf Hess - Hitler helyettesének - 1941. májusában történt Angliába való távozása után Hess funkcióját Bormann vette át. Hitler haláláig a „bunker lakója” Hitler és Éva Braun elégetésének még szemtanúja volt 1945. május 1-én - több társával - elhagyta a bunkert. A bizonyítékok szerint 1945. május 2-án egy átharapott ciánkapsulával megmérgezte magát.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

Kelt, 2009. március