Most, így utólag olvasva a
korszak politikusainak „vallomásait” elképesztő, hogy az ország akkori
irányítói, mennyire önállótlanok voltak. Magyarország függetlensége sehol nem
volt.
Igaz ez nemcsak az ötvenes
évekre, így volt ez egészen a rendszerváltásig. Az akkori átlagember nem
ismerhette meg a „titkos találkozókat”. Most már történelmileg is bizonyított:
a szovjetek szinte „kézi vezérléssel” irányítottak bennünket is. Ki tudta - a
szúk körön kívül - például, hogy 1956.
október utolsó hetében végig az itt tartózkodó Mikojan1 és Szuszlov2
nélkül nem születhettek döntések Az ún. „konszolidáció idején 1956.
decemberében, de még 1957. januárjában is Kádár János szinte minden este
„kijárt” Leányfaluba, ahol Malenkov 3 és
Arisztov4 „főhadiszállása”
volt. Nagy Imréék elrablásában a magyar szerepvállalást ők tették egyértelművé.
Sztálin halála5 - legalábbis ami a „személyi kultuszt”és
politikai irányvonalat illette - valamit változtatott a helyzeten.
Ennek egyik állomása volt Rákosiék találkozása a szovjet vezetőkkel
1953. június 12-én. Csak néhány hónap választotta el őket Sztálin halálától.
A találkozót - hiányos emlékezetére hagyatkozva - maga Rákosi
„visszaemlékezései” második kötetében részletesen leírja, de néhány mondatos
közvetett információ erről Vásárhelyi Miklós6
és más szerzőknél is fellelhető.
A tárgyalások:
„A pártdelegáció Malenkov
miniszterelnöki helyiségében találkozott a SZU KP elnökségének tagjaival” írja.
A szovjetek a fal mellett ültek:
Malenkov, Hruscsov7, Molotov8,
Mikojan - talán Kaganovics9 is
- Bulganyin10, Berija11, Kiszeljov (a
SZU. magyarországi nagykövete, aki egyben a jegyzőkönyvet is vezette), s, mint
(gyenge) fordító egy Bajkov nevű - magyarul tudó - CK. munkatárs. A főtitkárt
Berijával szembe ültették, aki lényegében az ülést vezette. Malenkov „semmitmondó
megnyitója után” Rákosi beszélt, majd utána Berija szólalt fel. „A szovjet
elvtársak jól fel voltak készülve, egy részük előre elkészített szövegből vagy
annak segítségével bizonyította a maga területén, hogy milyen hibásan dolgozik
a párt különösen engem támadtak. Rendkívül élesen felvetették a magyarországi
személyi kultuszt.”
Támadásaik folyamán - írta Rákosi
- „szinte az a kép alakult ki, hogy a személyi kultusz, valami magyar találmány,
amelyet én kezdeményeztem és fejlesztettem naggyá.” A törvénysértéseket élesen
Berija vetette fel „aki részletesen bizonyította, hogy én tulajdonképpen azt
csináltam Magyarországon, amit Sztálin a SZU.-ban…”
Mikojan a gazdaságpolitikában elkövetett
hibákat sorolta fel. „Felszólalását azzal kezdte: Én már régen észrevettem,
hogy Rákosi e nagyon beképzelt.” Hruscsov számon kérte „hová lett a világhírű
búzaexport? Bulganyin statisztikai adatokkal próbálta igazolni, milyen beteg a
magyar hadsereg. „Berija megvádolt, hogy nemcsak miniszterelnök akartam lenni,
szverhpremier is. És ez így ment vagy két órán keresztül, csak úgy zuhogtak
ránk a negatív tények. Amikor szóhoz jutottam, megmondottam, hogy én nem vettem
észre, hogy nálunk a többi népi demokratikus országokétól valami nagyon
eltérően állana a személyi kultusz kérdése. Különösen elégedetlen voltam azzal,
hogy azok a szovjet elvtársak, akik olyan lelkesen és szívósan támogatták a
Sztálin körül kialakult személyi kultuszt, most velem szemben lépnek fel e
téren, mint vádlók.”
Nagy Imre - Rákosi szerint -
elővette a noteszét és onnan idézgetve, támogatta a Rákosival szemben
elhangzott kritikákat és vádakat. Gerő12
is azonnal a főtitkárt támadta. Elmondta, hogy ő már 1945-ben arra törekedett,
hogy a párt vezetője legyen, de ezt a törekvését azért adta fel, „mert nem
bírta a versenyt, a szovjet elvtársak ezen jót nevettek.”
A többi magyar résztvevő
„lényegeset nem igen mondtak.” A vádak szokatlanok és váratlanok voltak, Rákosi
szavaival „amikre egyszerűen nem is tudtam felelni. Például nagyon
kilovagolták, hogy a politikai bizottsági tagok nem egyforma információt
kapnak, vagy hogy a Központi Bizottság tagjainak nincs elég befolyása a párt
vezetésére. Nagyon élesen forszírozták, hogy a nehézipart annyira forszíroztuk,
a hadsereg túl sokba kerül stb.”
Rákosi ezután felelevenítette,
miért volt szükség a hadsereg erőteljes fejlesztésére. Fejtegetései szerint
kiderült, hogy a hadseregfejlesztés egy „feneketlen zsák.” Amikor ő 1952-ben
Sztálin elé terjesztette a katonai kiadások főbb számait „Sztálin, aki igazán
nem volt érzelmes ember, őszintén és mélyen felsóhajtott, s azt mondta: Hát még
ha tudná, hogy nekünk mennyibe kerül a honvédelem… Előfordulhat, mondotta Sztálin,
hogy most takarékoskodnak a hadseregfejlesztésen, háború estén pedig az
ellenség könnyűszerrel lebombázza gyáraikat vagy elfoglalja az ország jelentékeny
részét. Vállalják ezt?”
A főtitkár már nem emlékezett,
hogy rövid szünet után, vagy még aznap este folyatták-e a tárgyalásokat. „A
szovjet elvtársak a második megbeszélésnél közölték konkrét elgondolásaikat. A
Minisztertanács elnökéül Malenkov Nagy Imrét terjesztette elő. Ezt a javaslatot
az amúgy is nyomott hangulatú magyar delegáció halálos csendben fogadta. Senki sem
helyeselte. Végre megszólalt Dobi13, aki azt mondja: Ez jó lesz Nagy Imrét
szeretik a parasztok. A szovjet elvtársak, amikor előzőleg csak velem beszéltek
azt javasolták, hogy én maradjak a Minisztertanács elnöke, s az első titkár
posztjára kértek javaslatot azzal, hogy az illető se zsidó, se idős ne legyen.”
Rákosi Nagy Imrét a kora miatt
nem tartotta alkalmasnak… „Minden esetre egy mellékmondatból értesültünk, hogy
a szovjet elvtársak rám vonatkozólag megváltoztatták eddigi álláspontjukat, s
első titkár maradok.” A szovjet vezetők szükségesnek tartották, hogy a Központi
Vezetőség mondja ki határozatban, „hogy eddig a pártban a zsidók elnyomták a
nem zsidókat. A mi delegációnk ekkor már annyira demoralizálva volt, hogy ez
ellen a javaslat ellen egyetlen szó sem emelkedett, annak dacára, hogy azt is
közölték velünk, hogy e határozatokat a nagyobb nyomaték kedvéért az eddigi
gyakorlattól eltérően kiáltvány formájában közöljék a magyar néppel.” A
határozatba a szovjetek javasolták, „hogy a termelőszövetkezetekből bárki
azonnal kiléphet, és ha a tagság akarja, a termelőszövetkezetek azonnal azonnal
fel is oszolhatnak. Dobi azonnal közbevetette, hogy ebből bajok származnak, ez
nem lesz jó, de ügyet sem vetettek rá… Molotov közbeszólt: téved, így lesznek
Maguknál igazán erős szövetkezetek… Az ülés vége, hogy úgy mondjam csattanója,
egy felszólítás volt hozzám, hogy informáljam a jelenlevőket az Eisenhowerrel14 folytatott titkos tárgyalásaimról.
Minthogy ilyen tárgyalásaim nem voltak kezdtem érdeklődni, hogy miről is van
szó tulajdonképpen. Kiderült a következő: néhány héttel előbb az amerikai
nagykövet egy fogadáson, beszélgetés közben elmondotta, hogy Eisenhowernek az a
szándéka, hogy személyesen beszél a népi demokratikus országok vezetőivel, s
esetleg meghívja őket…”
A szovjet vezetők már úgy
tálalták az esetet, hogy Eisenhower személy szerint Rákosival akart tárgyalni.
„Hiába mondottam, hogy én erről a közlésről most hallok először, ennek kapcsán
újra sorozatos támadások értek, melyeket Molotov írásban lefektetett, illetve
felolvasott fejmosása fejezett be…”
Az ülés végén a szovjetek felszólították
a magyar pártdelegációt, hogy azonnal készítsék el annak a határozattervezetnek
a szövegét, amelyet a Központi Bizottság elé akarnak terjeszteni és állítsák
össze az új Minisztertanács és az új Politikai Bizottság tagjainak jegyzékét
is. „Az új PB-listára azért volt szükség, mert a szovjet elvtársak követelték,
hogy Révai Józsefet15 és
Farkas Mihályt16 azonnal
távolítsuk el úgy a PB.-ből, mint a Minisztertanácsból. Mi úgy értelmeztük ezt,
hogy a zsidótlanítás ezzel kezdődik… Fogadok mondta Hruscsov e, hogy Farkas egy
századot nem tud elvezetni. Molotov azt mondta Révairól, hogy az ideológia
frontján cár i. bog.”
Rákosi panaszolta, hogy, hogy
Bajkov fordítása sem oroszról magyarra, sem magyarról oroszra nem volt
megbízható. „Ismételten előfordult, hogy egészen másképp fordított, mint az
eredeti szöveg szólt…, úgyhogy nemegyszer a magyar delegáció oroszul értő
tagjai vették át a fordító szerepét. Rossz volt az akusztika, alig lehetett
hallani, amit az asztal másik végén mondottak… Berija leginkább indulatosan
kibökött rövid mondatok formájában külön előadást tartott, s közben figyelte,
demonstratíve szúrós szemeket vetve rám, a hatást… Mikor Berija kezdett
túlságosan ad hominem foglalkozni velem, annyira, hogy miatta már alig tudtam a
tárgyalás menetét figyelemmel kisérni, megpróbáltam egyszerűen nem figyelni rá…
Berija „ilyeneket eresztett meg Ulbricht17!
Finom generalszekreter! Porosz őrmester semmi egyéb. Végül hallatlan
szemtelenséggel ilyeneket kezdett, most már részben a szovjet elvtársak felé
fordulva mondani: Érdekes ez a Rákosi! Számára mindenki kémgyanus, még Gerő
is.”
A szovjet vezetők felhívták a
magyarok figyelmét, hogy állítsák helyre a „szocialista törvényességet.
Javasolták, hogy szüntessük meg az internáló táborokat és magát az internálás
intézményét is. Az volt a benyomásom, hogy e javaslatnál döntően saját
tapasztalataikból indulhattak ki, mert a kérdésnél Malenkov azzal fordult
hozzám: Hány százezer ember ül jelenleg Magyarországon? Én egészen meg voltam
zavarodva, mert ekkora tájékozotlanságot mégsem tételeztem volna fel, s mielőtt
felelhettem volna Berija már mérgesen közbeszólt: Miféle százezrek? Hová
gondolsz?”
A megbeszélésen a szovjetek előre
elkészített határozott tervekkel álltak elő. „Amikor például elmondottuk, hogy
nagyon komoly zavarban leszünk az új honvédelmi miniszter kiválasztásánál,
Bulganyin kapásból azt mondta: Van maguknál egy nagyon jó, fiatal tábornok, a
vezérkar főnöke, Bata István18. Javaslom, hogy őt tegyék meg
honvédelmi miniszternek. Biztosan meg fog felelni… Az orosz elvtársak
követelései között az is benne volt, hogy azokat a határozatokat, amelyeket a
Központi Bizottság a megbeszélések alapján elfogad, otthon kiáltványban kell az
országgal közölni, s ezt megelőzően nem a párt titkára, hanem az új
miniszterelnök Nagy Imre fogja nyilvánosságra hozni, amikor a parlamentben
bemutatkozik.”
Ez a követelés Rákosi számára „teljesen
érthetetlen volt, de jól vágott azzal, amit Berija a párt szerepéről
fejtegetett… Mindezekre visszaemlékeztem a megbeszélés utáni éjszaka, amikor
álmatlanul forgolódva ágyamban, törtem a fejem, hogy hogyan értékeljem azt,
aminek tanuja voltam. A kapott tanácsok nagy része kétségtelenül helyes volt,
és mi készséggel, vita nélkül elfogadtuk őket…”
Rákosi számára a javaslatok
között aggályos volt: a termelőszövetkezetekre vonatkozó követelés, de Nagy
Imre leendő miniszterelnök előtérbe állítása is. A tanácsok közül talán egyedül
a pártvezetés zsidótlanítását tartotta olyannak, amelyet meg kell fontolni. „A
zsidók számaránya a magyar kommunista vezető rétegben tényleg nagy volt, s
gondolkozni kellett azon, hogy hogyan változtassunk rajta stb.”
„Ez a kérdés, mint annyi más a
dialektikus adagolás kérdése” - mondta a pártvezér. „Egyébként tette hozzá:” a
zsidókérdés, mióta én az eszemet tudom, a magyar munkásmozgalomban mindig
komoly szerepet játszott. Még kezdő szociáldemokrata voltam, amikor már
megtanultam, hogy az ellenség számára a szocialista mozgalom Jakabokányok társasága
(A szó a Jakabok és Bokányi19
nevének összeboronálása. Weltner Jakab20,
Izráel Jakab és hasonló nevek akkor bőven szerepeltek a mozgalomban s az
ellenség szívesen használta fel őket antiszemita hangulat keltésére). Amikor a
Szovjetunióban győzött a forradalom, az ellenség, főleg a fehérgárdísták, csak
a zsidó bolsevizmust, vagy az ázsiai zsidó bolsevizmust emlegették. Lenint ez
hidegen hagyta, s bár az elmaradt tömegek az antiszemita agitáció nem maradt
hatás nélkül, ő szilárdan kitartott elvi álláspontja mellett. Mikor én 1920-ban
személy szerint megismerkedtem Moszkvában a párt és az állam vezetőivel, a
legbefolyásosabb hét-nyolc között Zinovjev21
az Internacionále22 elnöke,
politikai biz. tag, a leningrádi szovjet elnöke, Trockíj 23 PB-tag volt, honvédelmi népbiztos (ekkor javában folyt a
lengyel háború) és közlekedési népbiztos egy személyben. Radek24 volt a SZU. KP. egyik képviselője - s nagyon
befolyásos képviselője - a Kominternnél Kamenjev25 a moszkvai szovjet elnöke. A szakszervezeti
Internacionálé elnöke Lozovszki volt, a Komszomol főtitkára Sackin nem is
beszélve a többiekről…
A Magyar Tanácsköztársaság megalakulásakor a
népbiztosok kétharmada zsidó volt, s én részt vettem Kunnál azon a bizalmas
tanácskozáson, ahol 1919. júniusában a tanácskongresszus előtt gondosan
megvizsgáltuk a jövendő népbiztosok névsorát abból a célból, hogy ezen a
nemkívánatos arányon megfelelően változtassunk, ami tudvalevőleg meg is
történt.”
Rákosi ezután arra is kitért, hogy ez a probléma
1940-től, amikor Moszkvába érkezett őt ez azóta foglalkoztatta. A párt Külföldi
Bizottsága (KÜB) az ugyancsak zsidó származású Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas
Mihály és Révai Józsefből állt. Nyomatékosítva, hogy az összetétel a Komintern
határozatán alapult.
Rákosi ezt látva a következőket mondta: „Ilyen
körülmények között felvetettem ezt a kérdést Dimitrovnak, akivel a Komintern
feloszlatása után is minden fontos problémát megbeszéltem, amikor 1944-ben az
emigráció hazautazása napirendre került. Dimitrovnak26 azt mondtam, hogy komoly akadálya lesz a párt
fejlődésének, ha 25 évi antiszemita agitáció után, amelynek végén még ott van a
nyilas rémuralom, ha vezetők között sok a zsidó.”
A megbeszélések
következményei:
Ismét Rákosi: „Hiába rágódtam akkor a számomra
szörnyű moszkvai megbeszélést követő éjszaka ezeken a problémákon, nem láttam
tisztán, hogy a kétségkívül hasznos és helyes tanácsok és kritika mellett, hogy
kerülhettek bele ilyen számomra érthetetlen túlzások és hibák. Amint az
elvtársakkal reggel június 13-án találkoztam, azonnal hozzáláttunk, hogy
elkészítsük annak a dokumentumnak a tervezetét, amelyet a tanácskozások
eredményeként a KB. elé akartunk terjeszteni, s amelyet a szovjet elvtársak
előzőleg látni kívántak.”
A határozat-tervezet végül nagy nehezen elkészült. A
nehézséget fokozta, az is, hogy „senki közülünk olyan tökéletesen nem tudott
oroszul, hogy ilyen fontos okmányt nyelvileg helyesen elkészítsen.”
Aztán a CK egyik munkatársa közölte a delegációval,
hogy a szovjet vezetők a tervezetet megfelelőnek találták és a delegáció tagjai
utazhatnak haza.
Másnap hajnalban ültek repülőgépre. Az elutazás
rideg külsőségei, „az ország vezetőinek kijáró minimális figyelem demonstratív mellőzése
még inkább aláhúzta a tárgyalások jellegét. Jellemző volt a hangulatra, hogy az
elvtársak a repülőgépben egyebek között arról is vitatkoztak, hogy Révainak és
Farkasnak ne is szóljunk mindjárt a rájuk vonatkozó határozatról, elég, ha majd
a PB ülésén értesülnek róla.”
Rákosi mégis, már a repülőtéren informálta a két
érintettet. „Ez a találkozás Révaival és Farkassal elég nehéz volt. Mindketten
ott voltak a repülőtéren, és már az arcunkról leolvasták, hogy milyen
gondterhesek vagyunk. Farkas tartotta magát, komoran, de nyugodtan hallgatta
meg, hogy ki kell válnia a PB.-ből és ott kell hagynia a honvédelmi
miniszterséget. Révai azonban, aki általában szangvinikus és heves természetű
ember volt, a tetetejében pedig akkor már komoly beteg is, nem tudott uralkodni
magán. Alig bírtam lecsillapítani csak akkor figyelt fel, amikor megmagyaráztam
neki, hogy az ő helyzete az enyémhez képest még nagyszerű, mert én, ha ez a
politika folytatódik, s Nagy Imre fogja vezetni a pártot és az országot hat
hónapon belül sehol sem leszek, talán még az élők sorában sem. Révai és Farkas
elképedve hallgatták, hogy Berija engem a KPSZSZ elnökségében, mint spicli
gyanús elemet kezelhetett, s ezt ott mindenki nyugodtan tudomásul vette… Végül
Révai is belenyugodott abba, ami vele történt.
Az MDP Központi Vezetőségének ülését 1953. június
utolsó harmadában tartották meg. Ezt megelőzően Rákosi a beszámoló-tervezetét
több pb. taggal is megvitatta, köztük Nagy Imrével is. Nagy Imre „kevésnek
tartotta önkritikámat” - írja Rákosi, amit a személyi kultusz kérdésében
gyakorolt. Hasonló szellemben mondott véleményt Hegedűs András is27 „akire a Moszkvában hallottak mély hatást
gyakoroltak.”
Nagy Imre - félretéve az eddigi gyakorlatot - „nem
adta ide előre elolvasás céljából felszólalását. Egyik napról a másikra ígérte,
de minden este másnapra halasztotta azzal, hogy még nincs vele készen…”
Miközben Rákosi a beszámoló-tervezetével foglalkozott
kísértette az a gondolat hogy rámutasson „arra, hogy ezek a hibák, amelyeknek
kijavításához fogunk - a személyi kultusz megszüntetése, a kollektív vezetés megjavítása
a pártélet lenini normáinak helyreállítása, a szocialista törvényesség, az
életszínvonal emelése stb. - nem speciális magyar jelenségek, hanem az egész
szocialista tábor közös problémái, s hogy itt a szocialista tábor bizonyos
fejlődési fokán előállott azonos hibák kijavításáról van szó. Azonban beláttam,
hogy ilyen beállítás, bár magában véve igaz, alkalmas arra, hogy csökkentse azt
a lendületet, amellyel e hibák kijavításához akartunk fogni, mert bizonyos fokig
mentegetné a történteket.”
A főtitkár ezt követően a KB. ülés néhány
mozzanatára utalva - mint írja - elfogadták ugyan egyhangúlag a határozatokat,
de több részvevő annak néhány megállapításával nem értett egyet.
„Egy csomó elvtárs kérte, hogy azonnal tárgyalni
kíván velem. Köböl28, Földes29 László, Mező30
és más zsidó elvtárs volt, aki kijelentette, hogy nem ért egyet a határozatnak
azzal a megállapításával, hogy a pártban eddig a zsidók elnyomták a magyarokat,
s általában azzal a tendenciával, amely nem kizárólag a rátermettség és érdem
alapján is osztja be a tagokat a különböző funkcióba… Az elvtársakat kezdetben
nem sikerült meggyőznöm. A végén azt mondottam: tegyük fel, hogy valamely
körülmény folytán az ország kilenc legkitűnőbb kommunistája zsidó. Helyes volna
ebben az esetbe kizárólag zsidókból összeállítani a Politikai Bizottságot? Az
elvtársak hümmögtek nem tudtak válaszolni…”
Rákosi szerint „Révai soha bele nem nyugodott ebbe a
helyzetbe. Nemegyszer tanuk jelenlétében is kifakadt az ellen, hogy neki
tulajdonképpen csak azért kellett otthagynia Politikai Bizottságot, meg a
minisztériumot, mert zsidó. Amikor ezt már vagy fél tucatszor hallottam tőle,
végre meguntam, s megkérdeztem: magát azt, hogy a PB tagjainak a fele vagy
többsége ne legyen zsidó, helyesled. Azt válaszolta igen. Szóval Te csak azzal
nem értesz egyet, hogy éppen terád esett a kihagyásnál a választás. Igen
mondotta… Te azonban úgy látom, hogy helyesebbnek tartottad volna, ha a számba
jövők neveit beletesszük egy kalapba, s az a három maradhat PB tag, akit
elsőnek kihúzunk? Erre hallgatott, de tovább mérgelődött és ette magát…”
Rákosi nem tudott napirendre térni - ahogy írja azon
részével, amely a termelőszövetkezetekre vonatkozott. „Valószínűleg olyan
információik voltak a szovjet elvtársaknak, hogy a mi termelőszövetkezeteink
homokra épültek, tagjait erőszakkal toborozták, s ebben a helyzetben sokkal
okosabb szélnek engedni azt, aki akar.”
Majd nem minden aggodalom nélkül, mégis elfogadták a
szovjetek javaslatait, „mert tartottunk tőle, hogy elutasítása a moszkvai
megállapodások be nem tartásának vádját és következményeit zúdította volna a
fejünkre...”
A központi Bizottság másnapján dél körül Molotov
kérette telefonhoz Rákosit és Nagy Imrét, aki arról érdeklődött nincs-e
veszekedés. Főleg Ő Rákosi nem veszett-e össze Nagy Imrével. Molotov, közölte
vele, hogy az általuk ismert szöveg szerint túlhajtották „a kritikát és azt,
ami belőle folyik.”
Aztán Nagy Imrével „hosszasabban” beszélt. A
telefon-beszélgetés végén „én informáltam Nagyot és mindjárt megkérdeztem:
neked mit mondott? Némi gondolkodás után azt válaszolta, hogy lényegében
hasonlót, mint nekem, de, hogy mit arról hallgatott…”
Rákosi ezt követően arról írt, hogy 1953. július 4-én
- a választások után - először összeülő országgyűlésben elhangzó Nagy Imre
beszéd tervezetének ellenőrzését a Politikai Bizottság Őrá és Gerőre bízta.
Szerinte a beszéd „úgy készült, mint a Luca széke, s hiába követeltünk tőle
határozott dátumot, sehogy sem tudtuk megkapni tőle. Én már azt tanácsoltam
neki, hogy legalább a már elkészült részeket adja át nekünk, de ezt
elutasította azzal, így nem lehet az összbenyomást megítélni. Sikerült neki
elhúzni a dolgot neki elhúzni a dolgot egész péntek délutánig. (a parlament
megnyitása szombaton volt, ugyanazon a héten, amelynek elején a KB. ülést
tartottuk. Nekifogtunk a két órás beszéd átolvasásának. Holmi mérséklést nem
találtunk benne, s egy sor kérdésben megtettük megjegyzéseinket, amelyeket
jórészt elfogadott.”
Élesebb kritika a beszámoló termelőszövetkezetekkel
kapcsolatos részletét érte Rákosi és Gerő részéről. A tsz.-ekről „a beszámoló
kizárólag negatívumokat mondott. Nagy Imre hallani sem akart róla, hogy ilyen
mondat, s még kevésbé ilyen fejezet bekerüljön, s mikor ragaszkodtunk hozzá,
magából kikelve mondotta: Úgy látom kezditek újra, így tartjátok be a
megállapodást.”
Rákosi ezután megfenyegette Nagy Imrét, hogy még az
éjjel összehivatja a PB.-t , „mert enélkül a beszéd meg nem tartható. Erre a
fenyegetésemre láthatóan elégedetlenül engedett, s belevett egy elég vérszegény
mondatot - melynek minden szaváért közelharcot kellett vele vívni - arról, hogy
a kormány és a párt ezután is támogatja a tsz-eket.”
Fordul a kocka…
Nagy Imrét az országgyűlés 1953. július
4-én miniszterelnökké választotta. Ezzel Magyarországon egy új politikai
program végrehajtása vette kezdetét, ami „új szakasz” néven vonult be a
politika-történetbe.
Rákosiék a kezdetektől fogva
keresztbe tettek Nagy Imrének. Közel másfél évig, - nagyjából 1955. március elejéig
- ugyanis eddig tartott az új szakasz politikája - Rákosi és Nagy Imre
párharcával telt el. Igaz megszüntették az internáló táborokat, amnesztiába
részesültek - ha igen vontatottan is - a koholt vádak alapján elitéltek,
csökkentették a beruházások arányát, javítottak a lakosság helyzetén, de ez még
mindig igen kevés volt.
Rákosi nem tudta megemészteni a
tárgyalásokon elhangzott szovjet instrukciókat, ahol csak lehetett elszabotálta
annak végrehajtását.
Elejétől fogva meggyőződése volt,
hogy a politikai irányváltás azért következhetett be, mert Berija ezeket
mintegy kikényszerítette a szovjet vezetésből.
Kapóra jött számára Berija
váratlan kivégzése.
Erről így ír: „Talán még a
parlamenti ülés napján vagy a rákövetkező napon táviratot kaptam, melyben kérték,
hogy haladéktalanul küldjünk egy kis autoratív delegációt Moszkvába (Úgy
emlékszem, hogy a tagjai is meg voltak nevezve, de ezt csak az eredeti távirat
alapján tudnám megmondani). Én két kézzel kaptam ezen a meghíváson, mert el
voltam határozva, hogy szóvá teszem mennyire megrendítette ez az előkészület
nélküli, szokatlan körülmények között nyilvánosságra hozott, nem egy
tekintetben érthetetlen és helytelen intézkedés sorozat, amely az egész népi
demokrácia eddig végzett munkájának lesújtó kritikájába volt csomagolva… A
megbeszélésre rajtam kívül Gerő és Nagy Imre mentek. Ugyanabba a terembe
vezettek bennünket, ahol vagy három hete voltunk, s ahol a SZU KP elnökségének
néhány tagja, Hruscsov, Malenkov, Molotov és talán még két elvtárs fogadott
bennünket. Már ott volt 2-3 elvtárs Georghiu-Des vezetésével a román k.párt
részéről és Cservenkov vezetésével a bolgár k.párttól. Hruscsov azonnal a
tárgyra tért. Az előtte lévő kis csomag füzettel idegesen játszadozva, közölte
velünk, hogy azért kértek bennünket oda, mert közvetlenül akartak informálni
bennünket arról, hogy Beriját, mint a nép ellenségét letartóztatták.
Mindjárt elkezdte ismertetni
előttünk az esetet, miközben gyakran a füzetbe nézett, melynek vörös tábláján:
Gyela vrága národa Berija. A füzet az azokban a napokban a Berija ügyével
foglalkozó KB-ülésén elfogadott határozatot tartalmazta. Én közbeszóltam: Tekintettel
arra, hogy a jelenlévők mind értettek oroszul, javasoltam, hogy engedjék meg,
hogy előbb talán elolvassuk a nyomtatott anyagot, s utána kezdjük a részletes
információt. Ezt elfogadták, s erre ki-ki egy füzettel a kezében olvasni
kezdett. A füzet nem volt vastag, talán 12 oldal, s miután elolvastuk, Hruscsov
és az elnökség többi tagja informáltak bennünket a történtekről… Elmondták,
hogy Sztálin halála után Berija valósággal fogságba tartotta az elnökség
tagjait. Azon a címen, hogy biztonságunk megköveteli, megkettőzte körülöttünk
az őrséget, az elnökség tagjainak egymás közti telefonbeszélgetéseit
lehallgatta. Ugyanakkor kezdett olyan javaslatokat tenni, amelyekről
kétségtelen volt, hogy provokációs jellegűek. Javasolta például, hogy a Német
Demokratikus Köztársaságot likvidálják, mint egyébként sem tartható területet. Elmondották,
hogy a néhány hét előtti berlini zavargásokban is benne van a keze. Títóval
próbálta felvenni az érintkezést.
A közlés, hogy Berija, aki még
három héttel előbb olyan szuverénül rendelkezett a magyar népi demokrácia
legfontosabb kérdéseiben, népellenség, teljesen váratlanul ért bennünket.
Hruscsov ismételten elmondotta, hogy leleplezéséhez sokban hozzájárult az a
magatartása, ahogy a magyar kérdés tárgyalásánál viselkedett…
Hazaérkezésünk után… az a
vélemény alakult ki, hogy én hozzam egyenesbe a dolgokat…”
Ezzel megkezdődött a Nagy Imre féle
„új szakasz” politikájának fokozatos leépítése.
Forrás:
Rákosi Mátyás
Visszaemlékezések 1940-1956 II. kötet
Napvilágkiadó Bp. 1997
Szövegmagyarázatok:
1. Anasztaz Ivanovics Mikojan (1895-1978) örmény
származású szovjet politikus, 1935-1966. között PB. tag.
1965-ben a Legfelsőbb Tanács Elnöke.
2. Mihail Andrejevics Szuszlov (1902- 1982) szovjet
politikus, ideológus. Számos párttisztég betöltője.
Az 1956-os események idején Budapesten tartózkodott,
mint az SZKP egyik emisszáriusa.
3. Georgíj Maximiliánovics Malenkov (1902- 1988) orosz
nemzetiségű szovjet politikus, számos párttisztség betöltője. Sztálin titkára.
1953-1955. között a Minisztertanács elnöke. Ezt követően kegyvesztetté vált.
4. A. B. Arisztov az SZKP egyik titkára 1956 után
Malenkovval résztvesz a magyar politika ellenőrzésében.
5. Sztálin 1953. március 5-én halt meg.
6. Vásárhelyi Miklós (1917- 2001) az ötvenes évektől a
politikai ellenzék egyik képviselője. Nagy Imre híve.
7. Nyikita Szergejevics Hruscsov (1894- 1971) orosz
nemzetiségű szovjet politikus. 1953-1956. között az SZKP. főtitkára, a
Minisztertanács elnöke. A desztalinizáció egyik megjelenítője.
8. Vjacseszláv Mihajlovics Molotov (1890-1986) szovjet
politikus. Sztálin harcostársa, külügyi népbiztos, külügyminiszter, PB. tag,befolyásos
politikus.
9. Lazar Majszejevics Kaganovics (1893- 1991) számos
pártfunkció betöltője, Sztálin feltétlen híve.
10. Nyikolaj Alexandrovics Bulganyin (1895-1975)
1947-1949, 1953-1955. honvédelmi miniszter 1953-1955. a SZU Minisztertanács
elnöke.
11. Lavrentyíj Pavlovics Berija (1899-1953) az NKVD
vezetője, Sztálin feltétlen híve, a koncepciós perek előkészítője. Fia szerint
1953. december 23-án tárgyalás nélkül kivégezték.
12. Gerő Ernő (1898-1980) kommunista politikus. A
Harmincas években a szovjet NKVD tisztje. A SZU.-ban a Komintern magyar szekciójának Rákosi előtt
ő volt a vezetője.1945 után miniszter „Gerő a hídverő” jelszó itthon ismertté
tette nevét. 1956. július 17-től az MDP. KV. első titkára is volt. 1956. október
22-i rádióbeszéde nagy csalódás volt.
13. Dobi István (1898-1968) eredetileg kisgazda
politikus. Miniszter, majd rövid ideig miniszterelnök is.
A hatvanas években az Elnöki Tanács Elnöke.
14. Dwigh David Eisenhower (1890-1969) katona és
politikus. A II. Világháborúban a szövetséges haderők főparancsnoka, az Owerlord
(hűbérúr) hadművelet irányítója. 1952-ben és 1956-ban is az USA elnökévé
választják.
15. Révai József (1898-1959) kommunista politikus, ideológus.
1919. után Bécs és Prága után a Szovjetunióban él. A Komintern munkatársa. 1945
után több tisztség betöltője. Miniszter, az Elnöki Tanács helyettes elnöke,
Rákosiék alatt PB. tag. Az ún. szocreál., az irodalmi sematizmus elhivatott
képviselője, a kulturális élet irányítója.
16.Farkas Mihály (1904-1965). A 20-a években Kassán és
Bécsben él, majd a SZU.-ba menekül. A háború után az ÁVO, majd az ÁVH politikai
irányítójaként számos koncepciós per előkészítésében vesz részt. 1948-1953.
között honvédelmi miniszter. Fia Farkas Vladimir, Kádár egyik vallatója volt.
1956-ban kizárták a pártból. Ezt követően börtönben raboskodott, majd a
hatvanas évek elején szabadon engedték.
17. Walter Ulbricht (1893-1973) német kommunista
politikus. A nácik elől Párisba, Prágába, majd a SZU.-ba menekült. Az NDK
megalakulása után, a keletnémet állam első számú vezetője. Előbb főtitkár, majd
államfő. A „berlini Fal első számú kőművese” 1961-ben.
18. Bata István (1910- 1982) villamos kalauzból lett
az ország honvédelmi minisztere 1953-1956. között.
1956-ban Gerővel és másokkal együtt a SZU.-ba
menekült.
19. Veltner Jakab a XX. század elején magánhivatalnok,
szocialista pártvezető, a Népszava munkatársa.
20. Bokányi Dezső (1871-1940) író, újságíró, eredeti
foglalkozása kőfaragó 1894- 1919. között az SZDP vezetőségének, 1919. a Nemzeti
Tanács Tagjaként részt vesz Károlyival Belgrádban a fegyverszüneti tárgyaláson.
21. Grigorij Jevszejevics Zinovjev (1883-1936). A
forradalom előtt Lenin emigrációs társa. Ezt követően különböző funkciókat tölt
be. Lenin halála után Trockíj ellenében Sztálint támogatja. A hatalmi játszmák
egyik kulcsfigurája. Később a sztálini önkény áldozatává vált.
22. Kommunista Internacionále (rövidítve: Komintern)
Lenin a az ún. „hadikommunizmus” alatt hozta létre a kommunista pártokat egy
centrumból (Moszkvából) irányító szervezet 1919. márciusában alakult meg.
Valójában az orosz kommunista fordulat exportálását
készítette elő fennállása alatt. Hitler „ellenlábasaként 1936-ban Japánnal
együtt hozta létre az „Antikomintern Paktumot.”
23. Lev Trockíj (1879- 1940). Lenin egyik harcostársa,
bolsevik forradalmár 1905-ben a leningrádi szovjet elnöke. A tizenhetes
forradalom után külügyi népbiztosként a berszt-.litovszki tárgyalásokon ő
vezeti a szovjet küldöttséget. Később hadügyi népbiztosként a Vörös Hadsereg
első számú szervezője.
Sztálin politikai ellenfeleként a hatalmi játszmákban
alul maradt. Már Lenin temetésén sem vehetett részt 1924-ben. Belső emigrációba
kényszerítették, majd el kellett hagynia az országot. Végül Mexikóban
telepedett le családjával. Egy jégcsákánnyal ölték meg 1940-ben. A gyilkosság
mögött a történeti irodalom szerint Sztálin állt.
24. Karl Bezahardovics Radek (1885- 1939), bolsevik
pártvezető. A Komintern egyik vezéralakja. Ő is a sztálini önkény áldozata. A „Népek
Nagy Tanítója” a Gulágra száműzte, ahol 1939-ben halt meg.
25. Lev Boriszovics Kamenyev (1883-1936). Lenin
harcostársa, bolsevik forradalmár. 1917-ben Molotovval együtt a Pravda egyik
szerkesztője. Közvetlenül az 1917-es forradalom előestéjén (október 10. körül)
Zinovjevvel cikket jelentettek meg a lapban, amelyben elhatárolódtak a
fegyveres felkelés tervétől.
Lenin, de legfőképpen Sztálin ezt a lépésüket sohasem
bocsátották meg. Kamenyev 1919 PB. tag volt, majd a Népbiztosok Tanácsa
elnökhelyettese. Kezdetben ő is Trockijjal szemben Sztálint támogatta. Később
azzal vádolták, hogy tudott Kirov leningrádi pártvezető meggyilkolásáról
1936-ban lett az önkény áldozata.
26. Georgi Dimitrov (1882-1949) bolgár kommunista
politikus. A nácik uralma idején az ún „Dimitrov-per” ismertebbé tette a nevét.
Később a harmincas évek végétől annak megszűnéséig a Kommunista Internacionale vezetője.
27. Hegedűs András (1922-1999) politikus, szociológus.
Európa legfiatalabb miniszterelnöke 1955/56-ban.
Rákosi, de inkább Gerő elkötelezett híve. Ő írta alá a
szovjet csapatok magyarországi mozgósítását 1956. október 24-én. Nevéhez
fűződik a Varsói Szerződés okmányának aláírása is. Lemondatását követően Nagy
Imre lett - most már második alkalommal - az ország miniszterelnöke. Még a
forradalmi események alatt Gerővel és másokkal a Szovjetunióba távozott Onnan
néhány év múlva hazatért. Statisztikával, szociológiával foglalkozott ezzel
foglalkozó intézetek vezetője. A hatvanas években szembe helyezkedett az ún.
„létező szocializmussal.” A hivatalostól eltérő politikai, ideológiai nézetei
miatt még az MSZMP-ből is kizárták.
28. Köböl József (1909.-?). A húszas években a KIMSZ
(Kommunista Ifjúmunkás Szövetség) egyik alapítója.
Az ifjúsági mozgalomban ismerkedett meg Kádár
Jánossal. A háború után az MKP-ban majd az MDP-ben tölt be pártmunkási
funkciókat. A forradalom után szembekerült Kádár Jánossal. Komolyabb
párttisztséget ezért nem is vállalt. Az MSZMP KB. 1957. februári ülésén Gyenes
Antallal egyetemben ellenezte Nagy Imre és társai bíróság elé állítását.
29. Földes László nem tartozott a pártbürokrácia
élvonalába. 1956 októberében még az MDP KV. Katonai Bizottsága tagjának
választották.
30 Mező Imre (1905-1956). Feleségével 1927-től
Belgiumban élt. 1929-től a belga kommunista párt tagja.
Részt vesz a spanyol polgárháborúban ún „Nemzetközi
Brigádok” - önkéntese. Majd Franciaországba menekült. A háború után az MKP majd
az MDP bp.-i szervezetének munkatársa. Később a pártbizottság titkára.
Bensőséges volt a viszonya Kádár Jánossal. 1956. október 26-án tagja lett az
MDP. KV. Katonai Bizottságának., amelynek az lett volna a feladata, hogy
felfegyverezze a megbízhatónak tartott munkásokat.
31. Nagy Imre 1953. július 4-én a választások után
először összeülő parlamentben mondta el beszédét.
A miniszterelnöki expozé az MDP. KV. június 27-28
ülésén elhangzottakra épült. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a párt
határozatait - Berija ötlete alapján - a miniszterelnök hozta az ország
tudomására.
32. Az „új szakasz”, - ahogy Nagy Imre miniszterelnöki
idejét jellemezték - egy megváltozott politikai program végrehajtását
jelentette. 1953. július 4-től - 1955. márciusáig tartott.
Szerkesztette:
Dr. Temesvári
Tibor
2009. március
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!