Churchill első látogatása Sztálinnál

Már javában folyt a második világháború. A németek 1941. telén Moszkva alatt álltak, a japánok december 6-án Pearl Harbour-nál a Csendes Óceánon megtámadták az Amerikai Egyesült Államokat. Szinte ezzel egyidőben Anthony Eden¹ Murmanszk érintésével Moszkvába utazott, hogy diplomáciai tágyalásokat folytasson a szovjetekkel. Joggal írhatta Churchill „A második Világháború” című nagy sikerű könyvében, hogy „1942. a második világháború következő éve egészen új helyzetben köszöntött Britanniára. Immár nem voltunk egyedül. Két nagyhatalmú szövetséges állt mellettünk, Oroszország és az Egyesült Államok, ha más-más okból is, visszavonhatatlanul elszánta magát, hogy a brit birodalommal szoros egységben életre-halálra megvív az ellenséggel.”

Churchill ebben a hat kötetes könyvében - amelyért nem mellesleg Irodalmi Nobel Díjat is kapott - részletesen leírta első találkozását a diktátorral, Sztálinnal.

Betlen János kitűnő fordítása élvezetessé, egyszersmind izgalmassá teszi előttünk a két nagy találkozását.

Érdemes mindezt szó szerint idézni.

Az előkészületek

„Kairói tartózkodásom alatt nem szüneteltek a moszkvai út előkészületei.

Augusztus 4-én az alábbi táviratot küldtem Sztálinnak:

A miniszterelnök Sztálin kormányfőnek   1942. aug. 4.

A legközelebbi napokban szándékozunk innen elindulni. Moszkvába a következő nap érkezünk, Teheránban megszakítjuk az utazást.

A konkrét intézkedéseket részben a mi légi haderőink teheráni szerveinek kell megtenni, az Önök megfelelő szerveivel egyetértésben. Remélem, lehetségesnek tartja az utóbbiakat utasítani olyan értelemben, hogy közreműködésükkel nyújtsanak messzemenő segítséget.

Egyenlőre nincs módomban az időpontot illetően Önnel már közöltekhez bármit is hozzátenni.”

Rendkívül fontosnak tartottam továbbá, hogy az amerikaiak is közvetlenül szerephez jussanak a küszöbönálló tárgyalásokban.

A volt haditengerész Roosevelt elnöknek  1942. aug. 5.

Nagyon szeretném, ha számíthatnék segítségére és támogatására a Joeval² való tárgyalásaimon. Elengedi velem Avarellt³? Úgy érzem, könnyebben mennének a dolgok, ha már-már mind a hárman együtt volnánk. Meglehetősen kemény fába vágtam a fejszémet. Kérem válaszát Londonba is küldje el. Közvetlen terveimet homályba tartom.

Roosevelt elnök a volt haditengerésznek (Kairóba)  1942. aug. 5.

Harrimant megkérem, hogy mihamarabb utazzon Moszkvába. Ésszerűnek tartom az elgondolását és közlöm Sztálinnal, hogy Harriman mindkettőjük rendelkezésére áll, és kész bármilyen segítséget megadni.

Harriman még idejében csatlakozott hozzám Kairóban, hogy velünk utazzék.”

Kairóból először Teheránba…

„Augusztus 10-én este a helyi méltóságokkal vacsoráztunk a barátságos kairói nagykövetségen, majd elindultunk Moszkvába. A küldöttség három repülőgépet töltött meg, s tagjai között volt a birodalmi vezérkar főnöke, az oroszul is tudó Wavell tábornok, Tedder repülő marsall és Sír Alexander Cadogan⁴. Averell Harriman velem utazott. Hajnalban már a kurdisztáni hegyekhez közeledtünk. Az idő jó volt, Vander Kloot hangulata pedig kiváló. Amikor már a csipkézett hegyláncok közelében jártunk, megkérdeztem tőle, milyen magasságban akar átröpülni fölöttük. Azt felelte, hogy 2600 méter megfelel. A térképen azonban számos 3000-3500 méter magas csúcsot fedeztem fel, az egyik pedig 5-6000 méter magas is lehetett, igaz, hogy az távolabbra esett.

Ha az egészet nem borítják be a felhők, az ember biztonsággal utat találhat a hegyek között. Azért mégis inkább azt kértem, repüljünk 3500 méter magasságban, s aztán szorgalmasan szopogatni kezdtük oxigénpalackjainkat. Amikor reggel félkilenc tájban leereszkedtünk a teheráni repülőtérre, és már csaknem földet értünk, észrevettem, hogy a magasságmérő 1200 métert mutat, s járatlanságomban megjegyeztem: Ezt nem árt majd megjavítani, mielőtt ismét felszállnánk. A teheráni repülőtér több mint 1000 méterrel a tengerszínt felett fekszik - felelte Vander Kloot.

Teheránban Sír Reader Bullard, Őfelsége követe fogadott. Ez a nyakas brit régóta szolgált Perzsiában, és nem voltak illúziói.

Késő volt már hozzá, hogy sötétedés előtt átrepülhessünk az Elbruz-hegység északi vonulata fölött, így aztán a sah kegyesen meghívott ebédre a palotájába, amely egy meredek hegynyúlványon állt, hatalmas fák között, és pazar úszómedencével volt felszerelve. Az eget ostromló csúcs, amelyre már reggel felfigyeltem, rózsaszínben és narancsban pompázott fölöttünk. Délután a brit nagykövetség kertjében hosszúra nyúló értekezletet tartottunk Averell Harrimannal, valamint számos magas rangú brit és amerikai vasúti szakemberrel, s úgy határoztunk, hogy az Egyesült Államok vegye át az egész perzsiai vasútvonalat az öböltől a Kaszpi-tengerig. Rendkívüli műszaki alkotás volt ez a vasútvonal; építését nemrég fejezte be egy brit vállalat. Nyomvonalán háromszázkilencven nagy híd ívelt át a hegyi szurdokok fölött. Harriman közölte, hogy az Elnök kész teljes kapacitással üzemeltetni, s annyi mozdonyt, vasúti kocsit és katonai egységekbe szervezett szakembert tud a helyszínre küldeni, amennyire nekünk semmiképpen sem telnék. Bele is egyeztem, hogy átengedjük a vasútvonalat, azzal a feltétellel, hogy fontos katonai igényeink elsőbbséget élvezzenek.

Teheránban nagy a hőség és a zaj, s azt hinné az ember, hogy minden perzsának gépkocsija van, és egy percre sem veszi le a kezét a dudáról, ezért hát a brit követségnek háromszáz méterre a város fölött fekvő nyári rezidenciáján aludtam, magasra nőtt fák között.

Másnap, augusztus 12-én,

szerdán reggel 6.30-kor útra keltünk; a Tebrizig húzódó hatalmas völgy fölött emelkedve északnak fordultunk és a Kaszpi-tenger partján fekvő Anzeli felé vettük utunkat. A második hegyvonulatot körülbelül 3500 méteres magasságban repültük át, közben a felhőket és a hegycsúcsokat kerülgetve.

Ekkor már két orosz tiszt is tartózkodott a repülőn,

s ettől kezdve a szovjet kormány vállalta a felelősséget biztonságunkért. Tőlünk keletre magasodott a hósipkás hegyóriás. Észrevettem, hogy egyedül repülünk, s egy rádióüzenetből megtudtuk, hogy a második gép, fedélzetén a vezérkari főnökkel, Wavellel, Cadogannel és másokkal géphiba miatt kénytelen volt visszatérni Teheránba. Két óra sem telt bele, s előttünk sziporkázott a Kaszpi-tenger vize. Anzeli fölött jártunk. Ekkor láttam a Kaszpi-tengert először, de még emlékeztem rá, hogy negyedszázada, hadügyminiszter koromban örököltem elődömtől egy hajóhadat, amely csaknem egy éven át ellenőrzése alatt tartotta sápadt, nyugalmas vizét.

Közben lejjebb szálltunk, és nem volt már szükségünk oxigénpalackra. A ködösen derengő nyugati parton terült el Baku az olajmezőivel.”

A Volga deltája fölött

„A német seregek olyan közel jártak már a Kaszpi-tengerhez, hogy gépünk Kujbisev felé fordult, messze elkerülve Sztálingrádot és a harci övezetet. Így aztán a Volga deltájának közelében repültünk el. Amerre a szem ellátott, mindenütt hatalmas barna orosz lapáj emberi életnek szinte semmi nyoma. Itt-ott szögletes szántóföldek húzódtak, egy-egy állami gazdaság határát jelezve. A hatalmas Volga folyó hol kanyarogva, hol egyenes vonalban hosszan csillogott alattunk barnás, mocsaras partjai között. Olykor a látóhatár egyik végétől a másikig országút szelte át a vidéket, nyílegyenesen, mintha vonalzóval húzták volna. Körülbelül egy órai nézelődés után a bombarekeszen át visszatapogatóztam a kabinomban és elaludtam.

Elgondolkodtam rajta, hogy küldetésem most abba a komor, baljós bolsevik államba vezet, amelyet egykor oly nagy igyekezettel próbáltam nyomban születése után megfojtani, s amelyet, amíg Hitler fel nem tűnt a porondon, a civilizáció és a szabadság halálos ellenségének tekintettem.

Vajon mit kell most mondanom a bolsevikoknak?

Az irodalmi hajlamokkal is megáldott Wavell tábornok versben foglalta össze mondandónkat, s előző este megmutatta nekem a költeményt. Számos versszakból állt és mindegyik ezzel végződött: „Hol késik a második front?” Olyan érzés volt, mintha az ember hatalmas jégtömböt cipelne az Északi-sarkra. Mégis biztos voltam benne, hogy kötelességem személyesen elébük tárni a tényeket, és szemtől-szembe tisztázni mindent Sztálinnal, nem pedig táviratokra, közvetítőkre bízni a feladatot. Így legalább megmutathattuk, hogy nem vagyunk közömbösek a sorsuk iránt, és tudjuk mit jelent a harcuk a háború szempontjából.

Mindig is gyűlöltük elvetemült rendszerüket

ők pedig, amíg le nem sújtott rájuk a német vész, közönyösen figyelték, lesöpör-e bennünket Hitler a földszínéről, sőt keleti birtokainkon vidáman megosztoztak volna vele.”

Moszkva fölött

„A moszkvai templomok hagymakupolái öt óra körül jelentek meg a láthatáron. Gondosan kijelölt útvonalon repültük körül a várost, hogy csakis az előre figyelmeztetett ütegek fölött szálljunk el, majd a főváros repülőterén szálltunk le, amelyet a háború idején még később is volt alkalmam látni.

A repülőtéren Molotov⁵ várt

Orosz tábornokok népes csoportjának és az egész diplomáciai testületnek az élén, az ilyenkor szokásos rengeteg fényképésszel és laptudósítóval. Elvonultunk a kifogástalan katonai feszességgel felsorakozó impozáns díszszázad előtt, előttünk a Hitler sorsát megpecsételő hármas szövetség három nagyhatalmának himnuszát játszó katonazenekar haladt. Ezután a mikrofonhoz vezettek, s rövid beszédet tartottam. Az Egyesült Államok nevében Averell Harrimann beszélt. Őt az amerikai nagykövetségen szállásolták el.”

A 7. számú állami villa

„Molotov autóján kijelölt szálláshelyemre, a Moszkvától tizenhárom kilométerre fekvő „7. számú állami villá”-hoz hajtattunk. Moszkva feltűnően kihalt utcáin áthaladtunkban leeresztettem az ablakot, hogy szippantsak egyet a levegőből, s meglepve tapasztaltam, hogy több mint öt centiméter vastag az üveg. Ilyet még soha életemben nem láttam. A miniszter úr azt mondja, fő az elővigyázatosság - mondta Pavlov, a tolmács. Valamivel több, mint félóra múlva megérkeztünk a villához.

Mindent a totális rendszerekre jellemző bőkezűséggel készítettek elő. Szárnysegédi minőségben egy magas termetű, jóvágású tisztet rendeltek mellém (alighanem a cári rendszernek valamelyik hercegi családjából származott), ő látta el a házigazda szerepét is, mintaszerűen udvarias és figyelmes volt hozzánk. A vendégek minden kívánságát és mozdulatát fehér zakós, széles mosolyú gyakorlott személyzet leste. A hosszú ebédlőasztalt és a körötte felállított számos tálalót roskadásig megrakták mindenféle ínyencfalatokkal és italokkal, amiket csak a korlátlan hatalom előteremthetett. Egy tágas hálószobába és fürdőszobába vezettek. A ragyogó, szinte vakító villanyfényben, még meggyőzőbb volt a kifogástalan tisztaság. A csapból vastag sugárban ömlött a hideg és a meleg víz. A hosszú út és a nagy meleg után ugyancsak vágytam már egy forró fürdőre. Nyomban előkészítettek mindent.

Feltűnt, hogy

nem külön csapból folyik a hideg és a meleg víz, és hogy a mosdókagylóban nincs dugó. Egyetlen csőből csobogott a kívánt hőmérsékletre kevert víz. Ezen kívül az ember nem a mosdókagylóban mosott kezet, hanem a csapból folyó vízsugárban. Valamivel szerényebb kivitelben otthon is meghonosítottam aztán ezt a rendszert. Nincs is hozzá fogható, ha van elég víz.

Jóleső locspotolás és lubickolás után válogatott ételekkel és italokkal vendégeltek meg bennünket az ebédlőben, többek között persze kaviárral és vodkával, de sok más egyébbel is, francia és német borokkal, olyan bőségben, amely étvágyunkat és befogadóképességünket is messze meghaladta.”

Hétkor találkozzunk…

„Egyébként is csakhamar indulnunk kellett Moszkvába. Molotovval előzőleg közöltem, hogy még aznap este kész vagyok találkozni Sztálinnal, s ő azt javasolta, hogy hétkor találkozzunk.

Megérkeztem hát a Kremlbe,

és ekkor találkoztam először a nagy forradalmi vezérrel, a mélyen gondolkodó orosz államférfival és hadvezérrel, akihez aztán a rákövetkező három év során mindvégig szoros, zord, de mindvégig izgalmas, sőt olykor szívélyes viszony fűzött. Megbeszélésünk csaknem négy órán át tartott. Minthogy második repülőgépünk, Brookkal, Wavellel és Cadogannal még nem érkezett meg, csak Sztálin, Molotov, Vorosilov⁶, jómagam, Harrimann, a mi nagykövetünk, valamint a tolmácsok voltak jelen.

Elbeszélésemben azokra a feljegyzésekre támaszkodom, amelyeket az általam diktált jegyzőkönyvek tartalmaznak, továbbá a látogatás idején hazaküldött táviratokra.”

A tárgyalások

„Az első két óra

komor, borongós hangulatban telt. Nyomban rátértem a második front ügyére, és közöltem, hogy nyíltan akarok beszélni, és Sztálintól is teljes nyíltságot várok. Nem jöttem volna Moszkvába, ha nem lettem volna biztos benne, hogy képesek leszünk a tényleges helyzet alapján tárgyalni. Amikor Molotov Londonban járt azt mondtam neki, hogy megpróbálunk kidolgozni egy franciaországi elterelő hadmozdulatot. Félreérthetetlenül közöltem azonban Molotovval azt is, hogy 1942-re nem ígérhetek, és erről emlékeztetőt is átnyújtottam neki. Azóta Anglia és az Egyesült Államok kimerítően tanulmányozta a dolgot. A két kormány nem találta lehetségesnek, hogy szeptemberben jelentős hadműveletre vállalkozzék, márpedig később az időjárás kedvezőtlenre fordul.

Mint, ahogy azonban Sztálin úr is tudja, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok 1943-ra igen nagyszabású hadműveletet tervez. Ebből a célból 1943. tavaszára egymillió amerikai katona érkezik meg az Egyesült Királyságba, a kijelölt gyülekezőtáborokba, s e huszonhét hadosztálynyi expedíciós haderőt a brit kormány kész további huszonegy hadosztállyal kiegészíteni. E hadsereg csaknem fele páncélos alakulatokból áll majd. Eddig mindössze két és fél amerikai hadosztály érkezett meg az Egyesült Királyságba, a tömeges szállítások októberben, novemberben és decemberben lesznek.

Elmondtam Sztálinnak,

hogy tudom: ez a terv 1942-ben mit sem segít Oroszországnak, lehetségesnek látszik azonban, hogy mire az 1943-as hadművelet megindulhat, a németek erősebb hadsereget állomásoztatnak majd nyugaton, mint jelenleg. Amikor idáig értem, Sztálin arcvonásai szigorú ráncba húzódtak, de nem szólt közbe. Aztán elmondtam, hogy nyomós érvek szólnak az 1942-es franciaországi partraszállás ellen. Mindössze annyi partraszálló járművünk van, amennyi egyetlen rajtaütésszerű partraszállásra elegendő a megerődített partvonalon: hat hadosztályt tudnánk velük partra tenni és a szárazföldön tartani. Ha a vállalkozás sikerrel járna, újabb hadosztályokat is partra tehetnénk, de számukat korlátozná a partraszálló járművek hiánya. Az Egyesült Királyságban, de főleg az Egyesült Államokban nagy számban épülnek ilyen járművek és jövőre nyolcszor-tízszer annyi hadosztályt tehetünk velük partra, mint az idén.

Sztálint, aki már addig is igen mogorva arccal ült ott,

szemlátomást nem győzték meg az érveim, s megkérdezte, nincs-e olyan pontja a francia partvonalnak, amelyet meglehetne támadni. Elébe tettem egy térképet, amelyből kiderült, milyen nehéz légiernyőt borítani minden elképzelhető partraszállási hely fölé, kivéve a Doveri-szoros térségét.

Szemlátomást nem értette a dolgot

és a vadászgépek hatótávolsága felől érdeklődött. Nem repülhetnének-e például szüntelen oda-vissza? Elmagyaráztam, hogy ezt csakugyan megtehetnénk, de a nagy távolság miatt nem maradna idejük rá, hogy harcba bocsátkozzanak, és hozzáfűztem, hogy a légiernyőnek akkor van értelme, ha állandóan nyitva tudjuk tartani. Erre kijelentette, hogy Franciaországban egyetlen valamirevaló német hadosztály sincs, ezt azonban nem fogadtam el. Franciaországban huszonöt német hadosztály állomásozott, és ezekből kilenc az élvonalhoz tartozott.

Sztálin megrázta a fejét

erre azt mondtam, hogy azért jött velem a birodalmi vezérkar főnöke és Sír Archibald Wavell tábornok, hogy az ilyen ügyeket részletesen megvitathassák az orosz vezérkarral. Egy bizonyos ponton túl az államférfiak nem bocsátkozhatnak ilyen fejtegetésekbe. Sztálin időközben

egyre mogorvább lett,

és kijelentette, hogy ha jól érti, nemcsak, hogy jelentős haderővel nem vagyunk képesek második frontot létrehozni, hanem még hat hadosztályt sem vagyunk hajlandók partra tenni. Azt feleltem, hogy bizony így van. Partra tehetünk ugyan hat hadosztályt, de többet ártanánk vele, mint amennyit használnánk, mert a támadás súlyos ártalmára volna a következő évre tervezett nagy hadműveletnek. A háborúban harcolni kell, őrültségekre azonban nincs szükség, márpedig őrültség volna olyan bajt okozni, amivel senkinek sem segítünk.

Előre féltem tőle, mint mondtam neki, hogy rossz híreket hozok. Ha bevethetnénk százötven-kétszázezer embert, s így jelentős német haderőt vonhatnánk el az orosz frontról, akkor nem riadnánk vissza a cselekvéstől pusztán azért, mert veszteségek várnak ránk. De ha nem vonnánk el egyetlen katonát sem, és csak az 1943-as kilátásokat rontanánk, az súlyos hiba volna.

Sztálinon nyugtalanság vett erőt;

kijelentette, hogy neki más a háborúról alkotott felfogása. Aki nem hajlandó kockázatot vállalni, nem nyerheti meg a háborút. Miért félünk annyira a németektől? Nem érti. Az ő tapasztalatai szerint a katonákat vérben kell megedzeni. Aki nem edzi meg vérben a csapatait, az sosem fogja megtudni mit érnek. Megkérdeztem, vajon feltette-e magának a kérdést, miért nem támadta meg Hitler 1940-ben Angliát, holott erejének teljében volt, mi pedig alig húszezer kiképzett katonával, kétszáz löveggel és ötven tankkal rendelkeztünk. Mégsem jött át a Csatornán. Hitler ugyanis félt ettől a hadművelettől. Nem olyan egyszerű átkelni a Csatornán. Sztálin azt válaszolta, hogy a két esetet nem lehet összehasonlítani. Hitler angliai partraszállása a nép ellenállásába ütközött volna, ha viszont a britek partra szállnak a nép az ő oldalukon állna. Erre kifejtettem, hogy annál kevésbé szabad visszavonulásunkkal kitennünk a francia népet Hitler bosszújának, s értelmetlenül feláldoznunk, hiszen az 1943-as nagy hadművelethez szükségünk lesz rá.

Nyomasztó csend állt be.

Sztálin végül azt mondta, hogy ha az idén nem vagyunk képesek partra szállni Franciaországban, neki nincs joga követelőzni, kénytelen azonban megmondani, hogy nem ért egyet érveimmel.

Ekkor kiterítettem Délkelet-Európa, a földközi-tengeri térség és Észak-Afrika térképét. Lássuk, mit jelent a „második front”. Vajon csak az Angliával szemben fekvő megerődített partvonal jöhet szóba? Vagy esetleg más nagyszabású vállalkozás is közös ügyünk hasznára válhat? Úgy gondolom, jobb lesz, ha lépésről lépésre vezetem dél felé. Nagy sikerrel kecsegtetne például, ha a nagy-britanniai csapaösszevonásokkal a Doveri-szoros magasságában lekötnénk az ellenséget, s ugyanakkor másutt indítanánk támadást, teszem azt.

A Loire völgyében, Gironde-ban vagy esetleg a Schelde mentén. Ez a megoldás nagyon is beleillenék a jövő évi nagy hadművelet keretében. Sztálin attól tartott, hogy ez nem megoldható.

Kijelentettem,

hogy csakugyan nehéz volna egymilliós katonaságot partra tenni, de azért nem szabad elvesztenünk a kedvünket, és nem szabad feladnunk a próbálkozást.

Ezután Németország bombázására terelődött a szó, amivel mindenki meg volt elégedve. Sztálin hangsúlyozta, milyen fontos, hogy romboljuk a német lakósság harci szellemét. Kijelentette, hogy nagy jelentőséget tulajdonít a bombázásoknak és tudja, hogy támadásaink rettenetes hatást keltenek Németországban.

Ez a kitérő enyhítette a feszültséget, és Sztálin ezután megjegyezte, hogy hosszú beszélgetésünkből az a benyomása: a „Pöröly”-re és a „Razziá”-ra nem vagyunk hajlandók, s csak a németországi bombázásokkal akarjuk törleszteni a számlánkat. Úgy döntöttem, előbb legyünk túl a nehezén, hogy aztán kedvezőbb legyen a talaj ahhoz a tervhez, amelyet elő akarok terjeszteni. Ezért kezdetben meg sem próbáltam enyhíteni a nyomott légkört. Sőt kifejezetten azt kértem, hogy ha már barátok és bajtársak vagyunk, ne tegyünk lakatot a szánkra. De azért mindenki udvarias volt, és megőrizte méltóságát.

Aztán eljött az ideje,

hogy szóba hozzam a „Fáklyát”-t. Azzal kezdtem, hogy szeretnék visszatérni az 1942-es második front dolgára, mert végül is azért jöttem Moszkvába. Véleményem szerint ilyen hadműveletet nemcsak Franciaországban indíthatunk. Más helyszínek is kínálkoznak, az amerikaiakkal együtt egy másik terv mellett foglaltunk állást, és az amerikai elnök felhatalmazásával ezt most bizalmasan Sztálin tudomására hozom. A következőkben erről kívánok beszélni. Hangsúlyoztam, hogy a tervnek mindenáron titokban kell maradnia. Sztálin

ekkor felegyenesedett székében,

elfintorodott, és azt mondta, reméli, egy szó sem kerül belőle nyilvánosságra a brit sajtóban. Ekkor töviről hegyire

elmagyaráztam a „Fáklya” hadműveletet.

Sztálin nagy érdeklődéssel hallgatta az egész históriát. Első kérdése az volt, hogyan reagál majd Spanyolország és a vichyi Franciaország. Valamivel később megjegyezte, hogy katonai szempontból helytálló az elképzelés, de kétséges, hogy milyen politikai hatást tesz Franciaországra. A tervezett időpont felől is érdeklődött, és erre azt feleltem, hogy a legkésőbbi dátum október 30-a, de az Elnök és mindenki más is szeretné október 7-re előrehozni. A három orosz szemlátomást nagy megkönnyebbüléssel fogadta a bejelentést.

Ekkor kifejtettem, milyen katonai előnyökkel jár, ha felszabadítjuk a Földközi-tengert, ahonnan újabb frontot nyithatunk meg. Szeptemberben győznünk kell Egyiptomban, október pedig Észak-Afrikában, de közben mindvégig le kell kötnünk az ellenséget Észak-Franciaországban. Ha az év végére birtokba vennénk Észak-Afrikát, állandóan fenyegetnénk a hitleri Európa lágy altestét, s mindezt az 1943-as hadművelettel összefüggésben kell szemlélni. Erre szántuk el magunkat mi és az amerikaiak. Hogy fejtegetésemet illusztráljam is

lerajzoltam egy krokodilt

és azon mutattam meg Sztálinnak, hogy miközben nekiesünk a krokodil kemény páncéljának, lágy altestét is meg akarjuk támadni. Sztálin ekkor már igen élénken érdeklődött mondandóm iránt és így szólt:

Isten segítse ezt a vállalkozást!

Kijelentettem, hogy tehermentesíteni akarjuk az oroszokat. Ha Észak-Franciaországban próbálkoznánk meg vele, a németek visszavernének. Ha viszont Észak-Afrikában, akkor jó esélyünk volna a győzelemre és később Európában is segíteni tudnánk Oroszországnak. Ha sikerülne megszereznünk Észak-Afrikát, Hitler kénytelen lenne visszavonni légierejének egy részét, különben megsemmisítenénk szövetségeseit, még Olaszországot is és partra szállnánk Európában. A hadműveletnek jelentős hatása volna Törökországra és egész Dél-Európára, csupán attól tartok, hogy a tengelyhatalmak megelőznek. Ha az idén megszerezzük Észak-Afrikát, jövőre halálos támadást indíthatunk Hitler ellen.

Tárgyalásunk ezzel fordulóponthoz érkezett

Sztálin ezután különféle politikai nehézséget hozott szóba. Nem értenék-e félre Franciaországban a „Fáklya”-övezet angol-amerikai megszállását? Mi a szándékunk de Gaulle-lal? Azt feleltem, hogy egyenlőre nem akarjuk bevonni a hadműveletbe. A (Vichyhez hű) franciák tüzelnének a gaulle-istákra, az amerikaiakra azonban valószínűleg nem. Harriman a „Fáklya”-övezetből küldött amerikai hírszerzői jelentésekre, továbbá Leahy tengernagy véleményére hivatkozva hathatósan alátámasztotta fejtegetésemet. Sztálin ekkor szemlátomást

hirtelen felfogta a „Fáklya” stratégiai előnyeit.

Fel is sorolta a mellette szóló érveket: először, hátba támadnánk vele Rommelt⁷; másodszor ráijesztenénk Spanyolországra; harmadszor; Franciaországban összeugratnánk a franciákat és a németeket; negyedszer, Olaszországra is teljes súlyával rászabadítanánk a háborút.

Mély benyomást tett rám ez a figyelemre méltó felsorolást. Kiderült belőle, hogy az orosz diktátor villámgyorsan és teljesen át tud tekinteni egy olyan problémát, amelyről azelőtt sohasem hallott. Igen kevés kortársunk fogta volna fel alig néhány perc alatt azokat az indokokat, amelyek hónapokon át annyi fejtörést okoztak nekünk. Sztálin egy szempillantás alatt felfogta őket.

Megemlítettem az ötödik érvet is, nevezetesen, hogy a Földközi-tengeren át megrövidülnek tengeri szállítási útvonalaink. Sztálin

aggódva kérdezte,

vajon át tudunk-e jutni a Gibraltári-szoroson. Azt feleltem, hogy ezzel nem lesz baj. Tájékoztattam az egyiptomi parancsnoki posztokon bekövetkezett változásokról is, továbbá arról az elhatározásunkról, hogy augusztus végén vagy szeptemberben döntő ütközetet vívunk ezen a hadszíntéren. Végül is nyilvánvaló volt, hogy a „Fáklya” mindhármuk tetszését elnyerte, igaz Molotov megkérdezte, nem lehetne-e már szeptemberben elkezdeni.

Ezután kijelentettem: Franciaország mélyponton van, mi pedig fel akarjuk rázni. Franciaország megértette Madagaszkár és Szíria elfoglalását. Ha az amerikaiak megérkeznek, a francia nép a mi oldalunkra áll. Franco megretten. A németek talán nyomban a francia flottát és Toulont követelik majd a franciákól. Ettől pedig ismét fellángolnának az ellentétek Vichy és Hitler között

Ezután felvetettem,

hogy esetleg angol-amerikai légierőt telepítenénk az orosz hadseregek déli szárnyára, hogy megvédjük a Kaszpi tengert és a Kaukázust, továbbá pusztán azért is, hogy ezen a hadszíntéren is felvegyük a harcot. Részletekbe azonban nem bocsátkoztam, mert előbb persze meg kellett még nyernünk az egyiptomi csatát, ezenkívül nem tudtam mekkorára tervezi az Elnök az amerikaiak részvételét. Ha az elképzelés megnyeri Sztálin tetszését, nyomban megkezdjük a részletes tervezést.

Sztálin azt felelte,

hogy rendkívül hálás lenne ezért a segítségért, de a helyszínt és az egyéb részleteket még tanulmányozni kell. Jómagam nagy jelentőséget tulajdonítottam ennek a tervnek, mert alkalmat adott volna rá, hogy az angol-amerikai légierő nagyobb mértékben vívjon súlyos harcokat a németekkel, és így jóval kedvezőbb körülmények között segítsen kivívni a légi fölényt, mint ha a Doveri-szoros fölött bocsátkoznánk kétes vállalkozásokba. Ezután

egy nagy földgömböt álltunk körül,

s elmagyaráztam Sztálinnak, milyen hatalmas előnyökkel járna, ha a Földközi-tengert megtisztítanánk az ellenségtől. Felajánlottam, hogy ha ismét találkozni akar velem, rendelkezésére állok. Sztálin azt válaszolta, hogy az oroszoknál, a vendég szokta megmondani, mi az óhaja. Ő mindenesetre bármikor kész fogadni engem. A legrosszabbat már tudomására hoztam, mégis barátságos hangulatban váltunk el.

A találkozó csaknem négy óra hosszat tartott.”

Ismét a 7. számú állami villában.

„További félóra múltán már a 7. számú állami villában voltam. Éjfél után tollba mondtam a háborús kabinetnek és Roosevelt elnöknek címzett táviratomat, majd azzal az érzéssel, hogy végül megtört a jég és létrejött közöttünk a személyes kapcsolat, fáradtan lepihentem és egészséges, hosszú álomba merültem.

Másnap csak késő délelőtt ébredtem fel fényűző szálláshelyemen.”

A Kremlben

„Csütörtök volt, augusztus 13-a; nekem márcsak „Blenheim napja”. Molotovval megbeszélem, hogy délben felkeresem a Kremlben, s világosabban és részletesebben is elmagyarázom, miféle hadműveletre készülünk. Elmondtam, mennyire ártana közös ügyünknek, ha szemrehányások érnének, amiért elvetettük a „Pöröly” tervét, s ezért kénytelenek volnánk nyilvánosságra hozni, milyen érvek szólnak e vállalkozás ellen. Alaposabban kifejtettem neki a „Fáklyával” kapcsolatos politikai elgondolásokat is. Figyelmesen végig hallgatott, de nem szólt semmit. Azt javasoltam hadd találkozzam Sztálinnal aznap este 10-kor, de később azt üzenték, hogy 11 jobban megfelelne, továbbá minthogy ugyanarról volna szó, mint az előző este, magammal kívánom-e hozni Harrimant. Azt mondtam: igen, továbbá Cadogant, Brooke-ot, Wavelt és Teddert is. Időközben ugyanis baj nélkül megérkeztek Teheránból egy orosz gép fedélzetén. Liberátor gépükön esetleg igen veszélyes tűz üthetett volna ki.

Mielőtt elhagytam volna ennek az udvarias, de merev diplomatának a szobáját, a következő szavakkal fordultam hozzá: Sztálin nagy hibát követne el, ha nyersen bánna velünk most, amikor már idáig eljutottunk. Ritkán fordul elő, hogy egyszerre mindkét oldal rászánja magát ilyesmire. Ekkor esett meg első ízben, hogy

Molotov felengedett,

Sztálin - mondta - nagyon bölcs ember. Higgye meg: akármennyit vitatkozik is, mindent megért. Átadom neki az üzenetét.

Ebédidőre visszaértem a 7. számú állami villába.

Odakint gyönyörű volt az idő. Olyan, amilyennek mi, angolok szeretjük - már amikor részünk van benne. Gondoltam, felderítő utat teszünk a kertben. A 7. számú villa gyönyörű, tágas, vadonatúj kúria egy tízhektárnyi fenyőerdő közepén, nagy ápolt pázsit és virágos kert vette körül. Kellemes sétányok szelték át a kertet, s a gyönyörű augusztusi időben kellemes fekvés esett a füvön a fenyőtű szőnyegen. Számos szökőkút is volt a kertben, továbbá egy nagy üvegmedence különféle aranyhalakkal, amelyek olyan szelídek voltak, hogy az ember kezéből ettek. Ragaszkodtam is hozzá, hogy mindennap én etethessem őket. A birtokot öt méter magas fal vette körül, amelyet kétfelől számos rendőr és katona őrzött.

A háztól vagy százméternyire volt egy óvóhely is. Mihelyt alkalom adódott rá, átkísértek oda. Modern volt és fényűző. A két végén lift vitt le huszonöt-harminc méter mélyre, ahol nyolc-tíz szoba nyílt, vastag betonba építve. A szobákat súlyos tolóajtók választották el egymástól. A világítás vakított. A hivalkodó „stílbútor” harsány színekben pompázott. Engem sokkal jobban vonzottak az aranyhalak.”

A tárgyalások folytatódtak

„Éjjel 11-kor ismét megjelentünk a Kremlben.

Sztálin és Molotov fogadott a tolmács társaságában. Rendkívül kellemetlen vita kezdődött. Sztálin egy írást nyújtott át, s amikor lefordították, kijelentettem, hogy írásban válaszolok rá, és azt mondtam, meg kell értenie, hogy már eldöntöttük, mi a teendő, minden szemrehányás hiábavaló tehát. Ezek után vagy két óra hosszat vitatkoztunk, s ezalatt

Sztálin számos kellemetlen kijelentést tett,

elsősorban azt hangoztatta, hogy túlságosan is félünk harcba bocsátkozni a németekkel, pedig ha az oroszokhoz hasonlóan belevágnánk, rájönnénk, hogy nem is olyan szörnyű; továbbá, hogy megszegtük a „Pöröllyel” kapcsolatos ígéretünket, nem juttattuk el Oroszországba a megígért utánpótlást, csak azt küldtük el, ami megmaradt, miután a magunk igényét már kielégítettük. Ezeket a panaszokat Sztálin szemlátomást az Egyesült Államoknak is címezte, nemcsak Britanniának.

Állításait egytől egyig kereken visszautasítottam,

de minden csípős megjegyzéstől tartózkodtam. Feltételezésem szerint nem szokott hozzá, hogy minduntalan ellentmondjanak neki, de azért nem jött méregbe, még csak ingerültnek sem látszott. Újra csak annak a nézetének adott hangot, hogy az amerikaiak és a britek igenis partra tudnának tenni a cherbourg-i félszigeten hat-nyolc hadosztályt, ha egyszer légi fölényben vannak. Ha a brit hadsereg ugyanolyan heves harcokat vívna a németek ellen, mint az orosz hadsereg, akkor nem félne tőlük annyira. Az oroszok, s tulajdonképpen a brit légierő is, bebizonyították, hogy a németeket le lehet győzni. Erre a brit gyalogág is képes lenne, ha az oroszokkal egyidőben harcolna.

Ekkor közbeszóltam,

s megjegyeztem, hogy az orosz hadsereg hősiességére való tekintettel elnézem Sztálinnak ezeket a kijelentéseket. Az a javaslat, hogy szálljunk partra Cherbourg-nál, egyszerűen nem veszi figyelembe a Csatornát. Sztálin végül kijelentette, hogy így nincs értelme folytatni. Kénytelen belenyugodni döntésünkbe. Aztán váratlan fordulattal

meghívott vacsorára másnap este nyolcra.

Elfogadtam a meghívást, egyúttal közöltem, hogy a rákövetkező napon, 15-én hajnalban elutazom. Joe ezt némi aggodalommal fogadta és megkérdezte, nem maradhatnék-e tovább. Azt feleltem, hogy szívesen maradok, ha van érteme. Hozzátettem, hogy egy nappal mindenképp tovább maradok. Ezután szemére vetettem, hogy magatartásában egy szemernyi bajtársiasságot sem tudok felfedezni. Nagy utat tettem meg, hogy jó munkakapcsolat jöjjön létre közöttünk. Minden tőlünk telhetőt elkövettünk, hogy Oroszországnak segítségére legyünk, s a jövőben is így járunk el. Egy álló éven át magunkra hagyatva álltunk szemben Németországgal és Olaszországgal. Most, hogy a három nagy nemzet szövetséget kötött, a győzelem bizonyos, hacsak nem lesz köztünk széthúzás stb.

Kissé indulatosabb hangot ütöttem meg,

s mielőtt szavaimat lefordították volna, Sztálin megjegyezte, hogy ezt a hangnemet kedveli. Ettől kezdve, valamelyest enyhült a feszültség.

Hosszasan ecsetelte két orosz rakétalövedékeinek pusztító hatását, és felajánlotta, hogy bemutatja őket katonai szakértőinknek, ha ott maradnak még Moszkvában. Közölte, hogy ők minden tájékoztatást megadnak, de mit kapnak érte cserébe? Ne kössünk-e megállapodást, hogy tájékoztatjuk egymást találmányainkról? Azt feleltem, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül bármit megkaphatnak tőlünk, kivéve azokat a berendezéseket, amelyek, ha a szállító repülőgépeket lelőnék az ellenséges vonalak fölött, megnehezítenék Németország bombázását.

Sztálin elfogadta ezt a kikötést.

Abba is beleegyezett, hogy katonai szakértői találkozzanak tábornokainkkal: ezt a megbeszélést du. 3-ra tűzték ki.

Kijelentettem, hogy ha alaposan meg akarják tárgyalni a „Pöröly”, a „Razzia” és a „Fáklya” különféle szakmai kérdéseit, legalább négy órára lesz szükségük. Sztálin egy ízben megjegyezte, hogy a „Fáklya” hadművelet katonailag helyes elképzelés, de politikai hatása miatt nagyobb óvatosságra van szükség. Időnként visszatért a „Pöröly”-re, és szemrehányásokat tett miatta. Amikor kijelentette, hogy nem tartottuk meg ígéretünket, így válaszoltam:

Ezt az állítást visszautasítom.

Minden ígéretünket megtartottuk. Ezután arra az aide-mémoire-ra (emlékeztető franciául a szerk.) hivatkoztam, amelyet Molotovnak nyújtottam át Londonban. Sztálin többé-kevésbé elnézést kért, és azt mondta,hogy csak őszinte véleményének adott hangot, valamint, hogy nincs köztünk bizalmi válság, csupán nézeteltérés.

Végül a Kaukázusra tereltem a szót.

Megkérdeztem, meg akarja-e védeni a hegyvidéket, és ha igen hány hadosztállyal.

Erre behozatott egy makettet,

és kétségtelen őszinteséggel és nagy szakértelemmel elmagyarázta, hogy huszonöt hadosztály vethető be ezen a védvonalon. Megmutatta, hol vannak a hegyi átjárók, és kijelentette, hogy az oroszok megvédik a hágókat. Megkérdeztem, megerődítették-e őket, s azt válaszolta, hogy természetesen igen. Az ellenség egyelőre még nem érte el a fő hegyvonulattól északra húzódó orosz arcvonalat. Sztálin azt mondta, hogy csapatainak két hónapon át kell kitartaniuk, mert azután a hó járhatatlanná teszi a hegyi utakat. Erősen bízik benne, mint mondotta, hogy katonái képesek megbirkózni a feladattal, majd ugyancsak részletesen ismertette a Batuminál felsorakozó fekete-tengeri flotta erejét.

A beszélgetésnek ez a része már nem járt nagyobb bonyodalmakkal, amikor azonban Harriman azok felől a tervek felől érdeklődött, amelyeknek értelmében Szibérián át amerikai repülőgépeket szállítottak volna Oroszországba, és amelyekhez az oroszok az amerikaiak hosszas sürgetésére csak nemrégiben járultak hozzá,

Sztálin kurtán így válaszolt:

A háborúkat nem tervekkel szokták megnyerni. Harriman végig támogatott, s egyikünk sem engedett egy jottányit sem, de keserű szavakra sem ragadtattuk magunkat.

Búcsúzáskor Sztálin tisztelgett,

majd a kezét nyújtotta. Megszorítottam.”

Ezt követően az angol miniszterelnök még augusztus 14-én jelentést küldött a háborús kabinetnek. Churchill könyvében bemutatja továbbá annak az emlékeztetőnek a szövegét, amit Sztálin 1942. aug. 13. keltezéssel nyújtott át neki. Végül pedig augusztus 14. keltezéssel azt a választ, amit Cadogan segítségével fogalmaztak meg a diktátor emlékeztetőjére.

A vacsora

„Aznap este vagy negyven katonai vezető, politikai bizottsági tag és egyéb magas rangú személyiség társaságában részt vettünk a Kremlben a hivatalos vacsorán. Sztálin és Molotov szívélyes modorban töltötte be a házigazda szerepét. Hosszúra nyúltak ezek a vacsorák, s kezdettől fogva egymást követték a pohárköszöntők. Valamennyire igen rövid beszédben válaszoltunk.

Az ostoba szóbeszéd szerint ezek a szovjet vacsorák féktelen ivászattá fajultak Ebből egy szó sem igaz. A marsall és társai minden pohárköszöntő után egészen apró pohárból ittak, és sohasem többet egy-egy apró kortynál. Ami engem illet jó nevelésben részesültem.

A vacsora alatt Sztálin,

Pavlov tolmács útján, élénk beszélgetésbe elegyedett velem. Elmondta, hogy néhány éve George Bernard Shaw úr⁸ és Lady Astor⁹ volt a vendégük. Lady Astor azt javasolta, hogy hívják meg Moszkvába Lloyd Gerge-ot¹⁰, mire Sztálin így felelt: „Minek hívnánk meg? Ő állt az intervenció élén.” „Nem igaz - vágta rá Lady Astor - Churchill félrevezette.” Akárhogy is - mondta Sztálin - Lloyd George volt miniszterelnök, és ráadásul a baloldalhoz tartozott. Ő volt a felelős a történtekért, mi pedig jobban szeretjük a nyílt ellenséget, mint a hamis barátot. Nos Churchillnek befellegzett - jegyezte meg Lady Astor. „Ebben nem vagyok olyan biztos” - felelte Sztálin - „Nagy válság esetén az angol nép talán ismét a vén csatalóhoz fordulna.” „Sok igazság van abban, amit mondott - szóltam közbe - Tevékeny szerepem volt az intervencióban, és nem akarom, hogy ezt másként lássa.” Mivel pedig Sztálin ekkor barátságosan elmosolyodott megkérdeztem: „Megbocsátott nekem?” Sztálin miniszterelnök azt mondja - fordította Pavlov a tolmács, hogy ami elmúlt, elmúlt és a múlt az Istené.

Egy későbbi találkozásunk alkalmával ezt mondtam Sztálinnak: „Beaverbrook lord elmesélte, hogy amikor 1941. októberében Moszkvában járt, ön megkérdezte tőle: „Mire gondolt Churchill, amikor azt mondta a parlamentben, hogy figyelmeztetett a küszöbön álló támadásra?” Nos én arra a táviratra utaltam, amelyet 1941. áprilisában küldtem önnek - azzal átnyújtottam neki annak a táviratnak a szövegét, amelyet annak idején Sir Stafford Cripps késve adott át. Amikor a tolmács elolvasta és lefordította Sztálinnak, a marsall vállat vont: „Emlékszem rá. Nem volt szükségem figyelmeztetésre. Tudtam, hogy háború lesz, de azt gondoltam, hogy nyerhetek még talán vagy fél évet.”

Nem akartam megkérdezni tőle, hogy mi lett volna mindannyiunkkal, ha Anglia elpusztul, amikor ő annyi értékes anyagot, időt és segítséget ajándékozott Hitlernek.”

Az angol miniszterelnök, mihelyt az ideje megengedte hivatalosabb formában (aug. 17-én) beszámolt a fogadásról Attlee-nek¹¹ és Roosveltnek¹².

Búcsúlátogatáson Sztálinnál

„16-án hajnalban kellett elutaznunk, és előző este 7-kor búcsúlátogatást tettem Sztálinnál. Hasznos és fontos beszélgetés zajlott le kettőnk között. Elsősorban aziránt érdeklődtem, megtudja-e védeni a kaukázusi hágókat, továbbá, hogy feltudja-e tartóztatni a németeket a Kaszpi-tenger előtt, megtudja-e akadályozni, hogy rátegyék a kezüket a Baku körüli olajmezőkre, hiszen ennek nagy jelentősége volt, s elejét tudja-e venni, hogy Törökországon vagy Perzsián át dél felé törjenek előre.

Térképet terített elém,

és halkan, eltökélten ezt mondta: „Meg fogjuk őket állítani. Nem kelnek át a hegyeken. Egyes hírek szerint - tette hozzá - a törökök meg fogják támadni Turkesztánt. Ha megteszik, velük is el tudok bánni. A törökök távol akarják magukat tartani a háborútól, és semmiesetre sem keverednek viszályba Angliával.

Egyórás beszélgetésünk véget ért,

s felálltam, hogy elbúcsúzzam. Sztálin szemlátomást zavarban volt, és most szívélyesebb hangot ütött meg: „Ön kora hajnalban indul. Nem volna kedve átjönni hozzánk egy italra?” Azt feleltem elvben mindig is híve voltam az efféle politikának.”

Sztálin a lakásába invitálta Churchillt.

„Azzal addig vezetett mindenféle átjárókon és termeken át, amíg ki nem léptünk a Kreml egy csöndes mellékutcájára, újabb néhány száz méteres gyaloglás után pedig megérkeztünk a négyszobás lakásba. Végig vezetett a nem túlságosan nagyméretű, egyszerű méltósággal berendezett ebédlőn, dolgozószobán, hálószobán és a tágas fürdőszobán.

Egyszer csak megjelent egy éltes házvezetőnő,

majd egy csinos vörös hajú lány is belépett és illedelmesen megcsókolta édesapját. Sztálin rám kacsintott, mint aki azt akarja mondani „látja nekünk bolsevikoknak is van családi életünk.”

Sztálin lánya¹³ nekilátott, hogy megterítsen

s, néhány tányérral csakhamar újra megjelent a házvezetőnő is. Közben Sztálin a dugóval bajlódott, és egyre impozánsabb sort rakott ki a frissen bontott üvegekből. Aztán így szólt: „Mi lenne, ha áthívnánk Molotovot is?” A közleménnyel vesződik. Itt helyben rendezhetnénk a dolgot.

„Molotovban az a jó, hogy bírja az italt.”

Ekkor jöttem rá, hogy ebből bizony vacsora lesz. Úgy terveztem, hogy a 7. számú állami villában vacsorázom Anders tábornokkal, a lengyelek parancsnokával, most azonban megkértem kiváló új tolmácsomat, Birse őrnagyot, telefonáljon oda, hogy csak éjfél után érkezem. Kisvártatva belépett Molotov. A két tolmáccsal együtt öten ültünk asztalhoz. Birse őrnagy húsz évet töltött Moszkvában, és nagyon jól megértette magát a marsallal, egy ideig külön beszélgetést is folytatott vele, én nem is tudtam miről van szó.

Végül fél kilenctől hajnali félháromig ott ültünk az asztalnál, s az előző találkozóval együtt aznap este több, mint hét órát töltöttem együtt Sztálinnal.

A vacsora kétségkívül rögtönzött ötlet volt, de később egyre újabb fogások érkeztek. Az állítólagos régi jó orosz szokás szerint egymást hosszú sorban követő ételekből mind csipegettünk egy keveset, s hozzá különböző jóféle borokat is szopogattunk.

Molotov a legmegnyerőbb modorát vette elő,

Sztálin pedig, hogy ki ne zökkenjünk a kerékvágásból, könyörtelenül köszörülte rajta a nyelvét.

Csakhamar az Oroszországba küldött konvojokra terelődött a szó, és Sztálin goromba és durva megjegyzésre ragadtatta magát azzal kapcsolatban, hogy a júniusi sarkvidéki konvoj csaknem az utolsó hajóig odaveszett. A maga helyén beszámoltam erről a közjátékról. Akkor azonban nem tudtam róla mindazt, amit most.

Sztálin úr azt kérdi - mondta Pavlov tétovázva -, hogy nincs-e a brit tengerészetnek önérzete. Nekem elhiheti, - feleltem - hogy helyesen jártunk el. Éppen eleggé értek a haditengerészethez és a tengeri hadviseléshez.

„Vagyis én - vágta rá Sztálin -, én nem értek hozzá.”

Oroszország szárazföldi állatfaj - feleltem, - a britek meg tengeri állatok. Erre elhallgatott és visszatért a jókedve. Én pedig Molotovra tereltem a szót: „Hát azt tudta-e a marsall, hogy külügyminisztere, amikor nemrég Washingtonban járt, azt mondta eltökélt szándéka, hogy elmegy New Yorkba, méghozzá kíséret nélkül, tehát nem a repülőgép műszaki hibája miatt ért haza késve, hanem, mert magánkirándulást tett?”

Oroszországban úgyszólván bármiről tréfálkozhat az ember vacsora közben,

Molotov arca most, mégis elkomorult.

Annál vidámabb lett viszont Sztálin. „Nem is New Yorkba ment - mondta -, hanem Chikágóba, a többi gengszterhez.”

Így tehát ismét helyreállt a jó hangulat, zavartalanul folytattuk a beszélgetést. Megpendítettem, hogy orosz támogatással esetleg brit erők szállhatnának partra Norvégiában, kifejtettem, hogy ha a télen meg tudnánk szállni az Északi-fokot, és megtudnánk semmisíteni az ott tartózkodó német erőket, akkor a jövőben nyitva állna a konvojok előtt az út. Mint már láttuk, ez az elképzelés mindig is kedvenc terveim közé tartozott. Sztálint is szemlátomást nagyon vonzotta a dolog, s miután alaposan meghánytuk vetettük a módját, megállapodtunk, hogy ha lehet valóra váltjuk.

Éjfél is elmúlt már,

de Cadogan még nem jelent meg a közlemény tervezetével.

„Mondja csak - kérdeztem Sztálint -, személy szerint járt-e ekkora idegi megterheléssel önre nézve a háború, mint a kolhozosítás?”

Erre a marsall nyomban felélénkült.

„Dehogyis - mondta -, a kolhozosítás iszonyú küzdelem volt.”

Gondoltam, hogy nehezen birkózott meg vele - mondtam -, hiszen nem néhány ezer arisztokratával és nagybirtokossal volt dolga, hanem több millió kisemberrel. „Tízmillióval - vágta rá Sztálin, s feltartotta a két nyitott tenyerét. - Rettenetes volt. Négy évig tartott. De ha nem akartuk, hogy rendszeresen visszatérjen a tömeges éhínség, mindenképpen traktorokkal kellett felszántanunk a földeket. Gépesítenünk kell a mezőgazdaságot. Amikor elláttuk traktorokkal a parasztokat, néhány hónap alatt valamennyit tönkretették. Csak a műhelyekkel felszerelt kolhozok voltak képesek kezelni a traktorokat. Mindent megtettünk, hogy megértessük ezt a parasztokkal. De hiába érveltünk. Az ember a lelkét is kibeszéli a parasztnak, de az csak azt mondja rá, hogy most hazamegy, és megbeszéli a dolgot a feleségével meg a pásztorával.” Az utóbbi kifejezést ebben az összefüggésben most hallottam először. „Amikor pedig megbeszélte velük, mindig azt feleli, hogy nem kér a kolhozból, és meglesz ő traktor nélkül is.”

„Az úgynevezett kulákokról van szó?”

„Igen - felelte, de nem ismételte meg a kulák szót; majd rövid szünet után folytatta - nagyon keserves volt és nehéz, de elkerülhetetlen.” „Miért mi történt - kérdeztem.” Nos hát - válaszolta - sokan rászánták magukat, hogy velünk tartsanak. Némelyikük földet kapott a tomszki járásban, az irkutszki járásban vagy északabbra, de a nagy többségük igen népszerűtlen volt és a cselédeik leszámoltak velük.”

Hosszú csönd következett,

majd ismét Sztálin szólalt meg: „Nemcsak, hogy nagymértékben növeltük az élelmiszertermelést, hanem a gabona minősége is összehasonlíthatatlanul jobb lett. Azelőtt minden fajta gabonafajtákat termesztettek. Most az ország egyik végétől a másikig a szabványosított szovjet búzafajtát kell vennie. Aki mást vet, azzal szigorúan elbánunk. Ezzel is tovább javul az élelmiszerellátás.”

Utólag emlékezetből írom le az elhangzottakat, s számolok be arról is, hogy döbbenten gondoltam arra a több millió férfira és nőre, akiket kiírtottak vagy örökre áttelepítettek. Kétségkívül megszületik egyszer az a nemzedék, amely mit sem tud majd e milliók nyomorúságáról, amelynek több élelem jut majd, s amely áldani fogja Sztálin nevét. Nem idézem Burke szavait: „Ha a reformot csak igazságtalanság árán tudom bevezetni, akkor lemondok a reformról.” Köröttünk dúlt a világháború, és értelmetlen lett volna fennhangon erkölcsi fejtegetésekbe bocsátkozni.

Egy óra körül Cadogan megérkezett a tervezettel, mi pedig munkához láttunk, hogy végső formába öntsük.

Jókora sült malacot tettek az asztalra.

Addig Sztálin éppen csak belekóstolt a különféle fogásokba, ekkor azonban már félegyre járt, és ő ilyen tájban szokott vacsorázni. Hívta Cadogant, hogy segítsen neki elbánni a malaccal, a barátom azonban szabadkozott, és a házigazdánk egy maga esett neki az áldozatnak. Amikor végzett vele, hirtelen átment a szomszéd szobába, hogy meghallgassa a különböző frontszakaszokról érkező jelentéseket: mindig két óra után szoktak neki beszámolni a hadi helyzetről. Húsz perc is beletelt, mire visszatért, s addigra meg is egyeztünk a közlemény szövegébe.

Félháromkor aztán bejelentettem, hogy indulnom kell.

A villa félórányi útra volt, a repülőtér pedig onnan újabb félórányira. A fejem hasogatott, ami ritkán fordul elő velem. És még Anders tábornokkal is találkoznom kellett. Arra kértem Molotovot, hajnalban ne kísérjen ki, mert szemlátomást ki volt merülve. Szemrehányó tekintetet vetett rám, mint aki azt kérdi: „Tényleg azt gondolja, hogy nem leszek ott?”

Churchill ezután könyvében bemutatja a közleményt arról, hogy Moszkvában tárgyalások voltak J. V. Sztálin, a Szovjetunió népbiztosai tanácsának elnöke és Winston Churchill úr, Nagy-Britannia miniszterelnöke között. Az Amerikai Egyesült Államok elnökének képviseletében jelen volt Harrimann úr is. Szovjet részről rész vettek még V. M. Molotov külügyi népbiztos és K. E. Vorosilov marsall,; brit részről Sir A. Clark Kerr brit nagykövet, Sir A. Brooke, a birodalmi vezérkar főnöke, továbbá Sir A. Cadogan állandó külügyminiszterhelyettes.

Irodalomjegyzék:

Winston S. Churchill

A második világháború II. kötet

Európa Könyvkiadó Bp. 1995.

Szövegmagyarázatok:

1. Anthony Eden (1817-1977) brit konzervatív politikus, 1923-tól parlamenti képviselő. 1936-1938. között külügyminiszter. Ellenezte Chamberlain németbarát politikáját ezért tiltakozásul lemondott. A második világháború kitörésekor gyarmatügyi miniszterként visszatért a kabinetbe. Az ún háborús kabinetben (Churchill kormány) 1940-1945. között ismét külügyminiszter lett. Ezt megelőzően 1940. májusától decemberig hadügyminiszter is volt. Churchill egyik legközelebbi munkatársa volt. A háború után ismét külügyminiszter (1951-1955), majd 1955-1957. között miniszterelnök is volt.

2. Churchill és Roosvelt diplomáciai szintű levelezéseikben egymás között Sztálint gyakran nevezték „Joe bácsinak.”

3. Averell Harriman (1891-?) amerikai politikus. 1942-től az USA moszkvai nagykövete, később kereskedelmi miniszter. 1950-től Harry Truman elnök tanácsadója. 1952-1958. között New-York Állam kormányzója.

L. B. Johnson és R. Nixon elnökök idején londoni nagykövet. Többször tárgyalt Moszkvában a szovjet és Amerika kapcsolatok lehetőségéről. 

4. Alexander Cadogan a külügyminiszter állandó helyettese volt. 

5. Vjacseszláv Mihajlovics Molotov (1890-1986) szovjet politikus. Sztálin egyik bizalmasa, élete végéig, velejéig „sztálinista.” Többször volt külügyminiszter. Ő írta alá az ún. „Molotov-Ribbentrop paktumot” Lengyelország kettéosztásáról, illetve a balti államok szovjet megszállásáról. Róla nevezték el a „Molotov-koktélt.” Ő Felügyelte a harmincas években az ún. „kolhozosítást”, azaz a mezőgazdaság kollektivizálását.

A háború után különösen Sztálin halála után (1953. márc. 5.) pozíciói meggyengültek. Helyzetének megrendülését világosan jelezte feleségének, Polina Zsemscsuzsinának, 1948. decemberében történt koncepciós letartóztatása.

Felesége ennek ellenére vakon hitt Sztálinnak. Molotovot külügyminiszteri posztjától 1956-ban fosztották meg.

Később Mongóliában volt nagykövet, majd a pártból is kizárták. 1962-ben végleg visszavonult.

6. Kliment, Jefremovics Vorosilov (1881-1969) katona, a Szovjetunió marsallja. Részt vett a polgárháborúban. A Trockíj „lakatosból lett hadvezérnek” titulálta. Sztálin egyik kegyeltje. A második világháború idején hadügyi népbiztosként is tevékenykedett. Az orosz-finn háború idején „hadvezéri képességei” kudarcot vallottak. A háború után Magyarországon „egyengette” a kommunista hatalomátvételt, mint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) elnöke. Szovjet részről ő írta alá Magyarországgal 1945. január 20-án a fegyverszüneti egyezményt. Vorosilov, Kaganoviccsal, Molotovval az ún „keményvonalasokhoz”, azaz „sztálinistákhoz” tartozott. Sztálin halála után (1953. március 5.) a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének Elnöke lett, ezt megelőzően 1946-1953. között miniszterelnökhelyettes. Hruscsov „pártellenes-csoportként” minősítette Molotov, Kaganovics és Vorosilov sztalinista „összetartását.”

7. Erwin Rommel (1891-1944) német tábornagy. Részt vett az első világháborúban. Olaszországban a caporettói áttörés nevéhez kapcsolódott. Ezért megkapta az akkor létező legmagasabb katonai kitüntetést a „Pour le Mérite”-t. A két háború között katonai iskolákban oktatott. Lengyelország német megtámadása idején (1939. szept. 1.), mint Hitler testőrségének parancsnoka részt vett a megszállásban. A francia hadjárat során a 7. páncélos hadosztály parancsnoka volt, csapataival kijutott a bevillig. Hitlerék 1941-ben kinevezték a „Deutsches Afrikacorps” parancsnokának. A második El-Alamein-i csatában Montgomery csapatai 1942. októberében meghátrálásra kényszerítették haderejét, amit aztán már nem tudtak kiheverni. Később a háború vége felé az ún. „B” hadseregcsoport élére került, majd egy angol légitámadás során súlyosan megsérült. Állítólag tudott a Hitler ellen készülő merényletről. A Gestapo emberei ezért öngyilkosságra kényszerítették.

8. George Bernard Shaw, írói nevén: G. B. Shaw (1856-1950) ír származású drámaíró. 1925-ben

 munkásságát Irodalmi Nobel Díjjal ismerték el.

9. Lady Astor, 1929-től ő volt az első parlamenti képviselőnő. Amerikai származású Chamberlain angol politikus.

10. Lloyd Dávid, George (1863-1945) walesi származású brit liberális politikus. 1916-1922. között miniszterelnök. A párizsi békekonferencián ő képviselte a brit érdekeket. Nem sok nyitottságot mutatott fel Magyarország jövőbeni sorsa iránt.

11. Clement, Richard Attlee (1883-1967) brit munkás párti politikus. 1935-1955. között a Munkás Párt vezetője.

1940-től részt vett az ún. „háborús kabinetben” miniszterelnök-helyettesként. 1945-ben pártja legyőzi a konzervativokat. A podsdami konferencián ezért már ő képviselte Nagy-Britanniát. 1951-ig volt miniszterelnök. 1955-től haláláig a Lordok Háza tagja volt.

12. Franklin Delano Roosvelt (1882-1945) az USA 32. elnöke, akit négyszer választottak meg az államok elnökévé. Roosvelt a 20. század kiemelkedő személyisége volt, demokrata párti politikus. Churchillel együtt írták alá az „Atlanti Chartát” (1941). Ő javasolta a németek ellen a „feltétel nélküli megadás” elvének alkalmazását. Churchill szerint is Sztálinnal szemben túlságosan is naívnak mutatkozott. Sokat betegeskedett, paralisises beteg volt.

13. Szvetlana Joszifovna Allilujeva (1926-?) Sztálin lánya, memoárszerző. Nyugtalan természetű személy.

Kétszer is elhagyta országát (1967, 1986) Ny. Sz. Hruscsov szerint ő volt az egyetlen ember, akit Sztálin állítólag szeretett. Számtalan házasságot, szerelmi és politikai drámát élt át.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

Pécs, 2009. szeptember