Angol európa-politika a két világháború között

Magyarország egyik jeles képviselője Barcza György¹, aki 1911-1943 között hosszú éveket töltött diplomáciai pályán, nemcsak kívülről, de belülről is jól ismerte a húszas-harmincas évek Európáját. Visszaemlékezései között igen szemléletesen, közérthetően, és egyszerű szavakkal foglalta össze a britek külpolitikáját, annak az európai hatalmakhoz való viszonyát, mozgatórúgóit.

Barcza György Bécsben – még a monarchia fennállása alatt - a Ballplatzon² kezdte és Londonban – a második világháború alatt - fejezte be diplomáciai pályafutását. Gondolkodásának, szemléletmódjának, a külpolitikai összefüggések feltárásának fókuszában Trianon áll. Megközelítéseit – mint abban az időben a magyar politikusok döntő többségénél - nagy hangsúllyal a békés revízió motíválta. Gondolatait ezért érdemes szó szerint is idézni.

A két szempont

„Anglia egész külpolitikáját mindenkor két fő szempont szabta meg. Az első: tengerentúli részeinek és birtokainak összefüggése az anyaországgal, a velük való akadálytalan közlekedés biztosítása és a közöttük lévő politikai összefüggés fenntartása; a második pedig, hogy Angliát egyetlen európai hatalom részéről se fenyegethesse semminemű veszedelem.”

Az első szempontot van hivatva biztosítani az angol hadiflotta, a másodikat pedig Angliának az a politikája, hogy Európában nem tűrhet meg semmiféle idegen hatalmi egyeduralmat, hanem csakis hatalmi egyensúlyt.”

Az első világháború

„Az 1914-1918-as világháborút az entente keretében Anglia is nyerte. Angliát a háború akkor

katonailag majdnem olyan készületlenül találta, mint 1939-ben s Anglia akkor is éppoly nehezen szánta rá magát a háborúban való részvételre, melyben őt éppúgy, mint 1939-ben, semmiféle területi hódítási vágy nem vezérelte, hiszen területe, népessége, gazdagsága akkor is, most is mindenben óriási és kifogyhatatlan volt. De Anglia 1914-ben sem tűrhette el, hogy Európában az egyeduralmat Németország kerítse hatalmába, az a Németország, amely győzelem esetére bizonyára nem elégedett volna meg európai hatalmával, hanem azt gyarmatai szaporítására és tengerentúli hatalmi helyzetének kiszélesítésére kívánta volna felhasználni, s Anglia rovására kiterjeszteni. Anglia tehát világhatalmi helyzetének védelmében avatkozott bele a háborúba 1914-ben és 1939-ben is semmi egyébért.”

A compiegne-i erdő étkezőkocsija

„Midőn 1918. november 11-én, a compiegne-i erdőben lévő francia étkezőkocsiban az angol-francia meghatalmazottak aláírták a németekkel a fegyverszüneti megállapodást, ezzel Anglia már el is érte volt úgyszólván minden háborús célját. A győzelemmel Németország hatalmi törekvései Európában és annak határain túl is teljesen meghiúsultak, s ez Angliának elég is volt, minden más részletkérdés már nem őreá, hanem Franciaországra és az entente többi tagjaira tartozott, mert azokat közvetlenül érdekelte és érintette.”

Párizs környéki béketárgyalások

„Anglia tehát részt vett ugyan a Párizs környéki béketárgyalásokon, de itt főleg csak akkor lépett előtérbe, amikor saját érdekeiről volt, máskülönben átengedte a béke megszervezésének egész munkáját a franciáknak és szövetségeseiknek. Ezek azután akkor eléggé el nem ítélhető gyorsasággal, melyet a leverteken való rövidlátó bosszúállás és az őket támogató kis szövetségesek oktalanul túlméretezett megjutalmazása vezérelt, létre is hozták azokat a békéket, melyek ezt a szót meg sem érdemlik, hiszen mindössze a győztesek egyoldalú diktátumai voltak a legyőzöttekkel szemben, nem pedig az igazi, tartós józan nemzetközi együttműködés és együttélés alapjai.

Hogy ez így volt, annak sajnos legfőbb bizonyítéka az, hogy ez az európai békemű, amelyet Clemenceau³ dühe, Benes⁴ és Titulescu⁵ rosszindulatú, téves információi és a jutalomra éhes, koncot váró sok kis szövetséges kapzsisága hozott létre, kereken húsz évre rá önmagában összeomolva a második, az elsőnél még sokkal nagyobb és következményeiben sokkal borzalmasabb világháborúra vezetett.

Az angol békeküldöttek, elsősorban Lloyd George⁶ igyekeztek a francia-cseh-román-szerb gyűlölet és kapzsiság áradatát józanabb követelések medrébe szorítani, de maguk közvetlen érdekelve nem lévén, erőfeszítéseikben már nem mentek el olyan messzire, hogy ezáltal bármelyik európai szövetségesükkel komoly konfliktus felidézését kockáztatták volna. Németország meg volt verve, Európát nem fenyegették többé a németek egyeduralmi törekvései, még kevésbé tengerentúli velleitásai, Oroszország, mint szövetséges a bolsevizmus által önmagát kapcsolta ki, s így Anglia minden célját elérve alig várta, hogy rebus optime gestis⁷ visszavonulhasson ismét szigetjére. Az angol mindenben, még a politikában is, józan üzletember, és ha egyszer jó üzletet kötött, melyből haszna van, más már nem is érdekli, és letromfolt üzleti ellenfelével éppoly keveset törődik, mint üzlettársaival, kiknek egymás közti külön ügyei nem érdeklik.”

Anglia „visszavonul”

„Anglia is ilyen helyzetben volt 1919-ben: amit akart, azt elérte, szövetségesei meg hadd vitatkozzanak, veszekedjenek egymás közt, ő ezekben a vitákban már részt venni nem akart, és visszavonult hagyományos splendid isolationjébe.⁸ Az angol tárgyalók összecsomagolták irattáskáikat, és áthajóztak a két külön világot szétválasztó Csatornán, ideát hagyva partnereiket, a franciákat, a belgákat, a kis-entente-ot rájuk bízva, hogy saját külön érdekeiket intézzék el egymás között. A nagy üzlet Angliának sikerült, visszavonulhatott zöld szigetére pihenni és abban a jólétben, sőt gazdaságban élni, amelyet győzelmével magának a jövőre biztosítani vélt.

A hangsúly itt a „vélt” szón van, mert akkor az angolok tényleg azt hitték, hogy európai fő szövetségesük, az akkor legerősebb katonai hatalom: Franciaország, és kis szatellitái a kis-entente-államok majd féken tartják a legyőzött Németországot és a szétbomlott Osztrák- Magyar Monarchia romjaiból alkotott különböző tákolmány államokat.

Az angolok, kiknek hadiflottája az első világháborúból majdnem érintetlenül került ki, a Royal Navy⁹ és az angol gazdaság fegyvereit elégségesnek vélték arra, hogy a francia haderővel karöltve egyszer s mindenkorra örökös politikai és katonai gyengeségben és gazdasági függőségben tarthassák egész Európát. Azt hiszem, ha akkor az angol békedelegátusok előre látták volna, hogy milyen keservesen fognak csalódni húsz év múlva e feltevésükben, a Párizs környéki békék is egészen mások lettek volna! Mindenesetre sokkal józanabbak és előrelátóbbak – tehát igazságosabbak.

Így hát Anglia 1919-ben visszavonult Európából. Tengeri ereje töretlen volt, gazdasága határtalan. Európában pedig elkezdődött a francia-kis-entente uralom, mely folytatta a Versailles-ban, Neuillyben és Trianonban létrejött „békének” csúfolt remekművek alapján azt a becstelen és rövidlátó politikát, mely azután 1939-ben a második világháborúhoz vezetett.

Angliának ez a politikai désintéressement-ja¹⁰ az európai ügyekben tulajdonképpen egészen 1940 tavaszáig. Churchill kormányra jutásáig tartott, mert még 1939. szeptemberében is a Chamberlain¹¹-kormány a politikai illúzióban ringatózott, hogy az angol hajóhad általi tengerzár, melyet Németország ellen alkalmaztak, valamint a jó, de a németekhez hasonlítva elenyészően csekély repülőerő és az akkor kitűnőnek tartott francia hadsereg éppen elégségesek lesznek arra, hogy Németországot a háború kiprovokálásától visszatartsák, sőt midőn ez nem vált be, a háborút ellene meg is nyerjék.

Az igazság kedvéért meg kell azonban itt jegyeznem, hogy igen sok vezető angol politikus és gazdasági szakférfiú részéről már rövidesen a Párizs környéki békék után megnyilvánult az a felfogás, hogy tisztán erőszakkal lehetetlen Európa leigázott nemzeteit örökké a védtelenség és a gazdasági züllöttség állapotában tartani, és hogy ez az állapot előbb-utóbb konfliktusok kirobbanásához fog vezetni.

Ezért Angliában sokan rosszallták ezeket a békediktátumokat, és a levert, megalázott, területileg is szétdarabolt legyőzöttek megfelelő felsegítése mellett foglaltak állást, ebben látva a jövő békéjének biztosabb alapjait, nem pedig a nyers erőszakban”

Anglia érdekei

„Mivel azonban Angliának mindenek feletti legelső érdeke az volt, hogy Franciaország hadereje erős, belpolitikai és gazdasági helyzete pedig jó maradjon, azt már nem kockáztathatta meg, hogy a reája nézve oly fontos entente cordiale-t Franciaországgal megzavarja azáltal, hogy a franciákkal bármely európai legyőzött érdekei miatt ellentétbe kerüljön. Így Anglia politikai és gazdasági támogatása, mely a legyőzöttek egyikének-másikának, tagadhatatlanul józan elgondolásokból kiindulva, később nyújtott, ahhoz már korántsem volt elégséges, hogy ezek helyzetén gyökeresen segíthessen.”

Németország angol szemmel…

„Az első világháborúban a Brit Birodalom, mely az angol mentalitásnak és vérmérsékletnek megfelelően mindig lassan indul neki valamely akciónak, de ha egyszer elhatározta, semmitől se riad vissza, és végül is bámulatosat képes teljesíteni, mind emberben, mind anyagban óriási áldozatokat hozott. Érthető tehát, hogy Angliában azután már mindenki irtózott egy újabb, méreteiben bizonyára még az elsőnél is sokkal nagyobb háború felidézésétől, és hogy minden angol a békének lehető fenntartását kívánta. Így inkább még arra törekedtek, hogy Hitler Németországával valamilyen megegyezésre jussanak, mintsem hogy egy újabb világháború beláthatatlan borzalmaiba vessék magukat. Anglia tehát nem készült a háborúra, nem fegyverkezett, diplomáciája pedig minden eszközzel azon volt, hogy a németek expanziós törekvéseinek békés eszközökkel gátat vetve, a fegyveres konfliktust elkerülhesse. Ebben a reményében azonban az angol politika végzetesen tévedett. Az angolok mindvégig azt hitték, hogy Hitler egyszer majd mégiscsak megtorpan erőszakos hatalmi törekvéseiben, és hogy sohasem fog háborúra sor kerülni. Ilyen vágyálmokba ringatta bele magát szigeti biztonságában, a kényelmes jólétben élő, gazdag angol. Pedig, ha Anglia és Franciaország egy erélyes „Állj”-t kiáltott volna oda a németeknek és ezt akár csak a francia haderő részleges mozgósításával támasztotta volna alá, még akkor, amikor Hitler és pártja, a német haderő és diplomácia határozott ellenzésének ellenére, erőszakkal bevonult a demilitarizált Rajna-vidékre, úgy a németek akkor még alig voltak felfegyverezve és tisztára blöff alapon jártak el, biztosan visszakoztak volna, és valószínűleg sohasem került volna sor a második világháborúra. De sem Franciaország, sem Anglia nem merte ezt a politikai „stop”-ot oda kiáltani Hitlernek, mert attól tartott, hogy hátha Hitler mégsem torpan meg, és akkor persze a két hatalomnak következetesnek kellett volna lennie, és Hitlernek hadat kellett volna üzenniük. Így aztán Hitler lázasan készült a háborúra, fegyverkezett és egymás után követte el

Diplomáciai mezbe öltöztetett nyers erőszakosságait, először Ausztria, majd Csehszlovákia ellen. Ugyanez idő alatt, míg Hitler Németország minden erejét fegyverkezésre és háborús előkészületekre fordította, a belpolitikai problémákkal vesződő Franciaország tétlen maradt Anglia pedig – valljuk meg őszintén- a jóllakott biztos álmát aludta.

 Sohasem fordult még elő a világtörténelemben, hogy egy megvert és legyengült hatalom, aminő Németország is volt 1919 után a győztes és erős túloldal szeme láttára lázasan és nyíltan készült annak megtámadására, anélkül, hogy a veszélyeztetett oldal hasonlóképp készült volna elő erre a mindinkább várható eshetőségére. Sohasem fordult még elő,hogy a támadni készülő fél minden tervét, hosszú időre szóló bel és külpolitikai programját könyv alakban kiadja, melyet a német követségek, mint propaganda anyagot ingyen osztogattak, és hogy az érdekelt és veszélyeztetett fél mindezt tétlenül szemlélje. Más esetekben a diplomáciai és katonai kémszolgálat nagy áldozatok árán igyekszik előre tudomást szerezni a politikai ellenfél terveiről és készülődéseiről. Hitler a Mein Kampf-ban, melyet bármely könyvkereskedésben bárki megvásárolhatott, írásban közölte minden jövőbeli tervét, a fenyegetett túloldal azonban ezt a programot egyszerűen nem vette tudomásul, vagy pedig üres blöffnek tekintette, csupáncsak azért, mert az neki így volt kényelmesebb és olcsóbb. Ha a fenyegetett Franciaország, főleg azonban ha Anglia nem nézi tétlenül Hitler Németországának éveken át folytatott nyílt készülődéseit a háborúra, hanem idejében reagál, közbelép és a maga részéről is katonai ellenrendszabályokhoz nyúl és szintén felkészül, nem került volna sor a második világháborúra, vagy legalábbis annak megnyerése nem került volna az angolszászoknak annyi tengernyi vérébe, könnyébe és pénzébe, és talán az egész emberiség megmenekült volna attól a tengernyi borzalomtól, üldöztetéstől, kínzástól és pusztulástól, amivel ez a háború járt. „Végtelen felelősség terheli ezért elsősorban az angol politikát, az angol indolenciát, optimizmust és lassúságot.”

Szigetlakói felfogás

„Az úgynevezett inzuláris mentalitás persze lejárt fogalommá vált, mihelyt a hadviselési technika tökéletesítésével az Angliát Európától elválasztó tengeri védőfal katonailag már nem jelentett leküzdhetetlen akadályt a rohamosan fejlődő repülési technikával szemben. Ezt a szigetlakói felfogást, mely hosszú évszázadok alatt mélyen belegyökerezett az angol lelkületbe, persze nem lehetett olyan rövid idő alatt megváltoztatni, mint amilyen gyorsasággal a légi haderő a hadviselés egyik legfontosabb tényezőjévé lett. Midőn aztán 1940 nyarán, valamint 1941 telén és tavaszán a német repülőrajok éjjelente lezúdították bombáikat Londonra és az angol városokra, az angolok is ráeszméltek arra, hogy ma már nem érezhetik magukat biztonságban az őket övező vízsáv mögött, mely a Csatornánál mindössze 50 km szélességű. A Royal Navy minden kitűnősége mellett sem jöhetett e tekintetben számításba, az angol Royal Aír Force¹² pedig körülbelül 1:5-höz aránylott a szemközti partoktól a félóra alatt London s más angol nagyvárosok fölé berepülő német Luftwafféhoz.

Anglia ekkor ocsúdott fel igazán hosszú izolációs álmából és Churchill, ki ekkor már ott állott az álmukból bombarajok által felriasztott angolok mellett, jól tudta, hogy ezt a háborút csak igen nagy és évekig tartó áldozatok árán fogják majd megnyerni.”

Békepolitikájuk mozgató rugói

„Az angol kormányok békepolitikájának igazi belső indoka az volt, hogy miután a birodalom külső hatalma és gazdagsága biztosítottnak látszott, mindenki feleslegesnek tartotta, hogy a nemzet pénzéből olyan költséges és közmeggyőződés szerint szükségtelen célra, mint aminő az állandó nagy hadsereg fenntartása, olyan összegeket áldozzanak, melyeknek előteremtése a már amúgy is eléggé súlyos adócsavar lényeges újabb megszorításával járt volna.

Anglia rendkívül sokat költött hajóhadára, közlekedési, gazdasági és közjóléti intézményeire, és ennek fedezetét természetesen az adófizetők zsebéből kellett kivenni. Ha most még a kontinentális állások haderejéhez mért állandó és technikailag tökéletesen felszerelt hadsereget tartott volna magának, úgy ez egyszerűen azt jelentette volna, hogy minden angol adófizetőnek addigi évi adóját legalábbis harminc százalékkal fel kell emelni. Már pedig erre a különben igazán becsületes adómorállal rendelkező angolokat az 1918. évi győzelem után is csak azzal lehetett volna rávenni, ha előttük a birodalom állandóan fenyegetett mivoltát, nem pedig teljes biztonságát hangoztatják. Az igen nagy vér- és pénzáldozatba került győzelem után a Brit Birodalom a földön heverő Németország részéről igazán semmiféle veszedelemre nem számíthatott, és az átlag angol bizony sehogy sem lett volna képes és hajlandó sem azt megérteni, hogy ha már egyszer legyőzték, akkor mi okból kelljen egy állítólag már nem létező veszély miatt még mindig újabb és újabb adóemeléseket elszenvednie.”

Kellett volna egy rendkívül erélyes politikus

„Ez a háború utáni első évekbe, sőt évtizedben így is volt, de amikor Németországban feléledt az 1918-ban elszenvedett igazságtalanságok jóvátételének igénye, majd pedig a bármily módon való érvényesítésére irányuló gyakorlati törekvés is, ekkor állt be az az időpont, mikor az akkori angol kormánynak kötelessége lett volna az újra feléledt veszedelem láttára a megfelelő katonai előkészületeket idejekorán megtennie. De ekkor már az angolok a kényelmes és zavartalan jólét és biztonság oly érzésébe ringatták bele magukat, hogy csakis egy rendkívül erélyes belpolitikus, olyan, amilyennek később például Churchill bizonyult, lett volna képes őket e jólét okozta tétlenségükből felrázni és a Németországból jövő első vészjelekre azonnali reakcióra rábírni. Ha ezt Anglia akkor, legkésőbb 1936-ban, mikor Hitler még meglehetősen felkészületlen haderejével a Rajna-vidéket egy blöffel megszállta, megtette volna, úgy vagy nem került volna sor a háborúra, vagy ha Hitler erre magát kellő felkészültségének hiánya ellenére rászánja, úgy Anglia és Franciaország,valamint esetleg várható szövetségesük, az USA, a háborút jóval gyorsabban és sokkal kisebb áldozatok árán nyerhette volna meg. De az angolok mindvégig azt hitték, ami nekik kellemes volt, tudniillik, hogy Hitler majd beéri kezdeti sikereivel és hódításaival, és Angliának nem kell újra kiállania világhatalmi helyzete megvédésére.”

A kényelmes tétlenség időszaka

„Hitler, kinek az angolok lustaságon, lassúságon és optimizmuson nyugvó felfogásáról pontos értesülései voltak, igen ügyesen minden egyes területi hódítása után ünnepélyesen biztosította a világot, hogy miután most már összes céljait elérte, teljesen ki van elégítve, és semminemű más hódításra vagy területi nyereségre nem vágyik. Az angolokat ez mindig újra és újra megnyugtatta, és már-már felébredő tettrekészségüket újra elaltatta. Hitler pedig minden ilyen ígéretét megszegve, lépésről lépésre haladt a fegyverkezés és az újabb erőszakosságok útján, végcélja, Németország európai egyeduralmának, sőt „életterének” biztosítása felé.

Anglia tehát, amint az elmondottakból kitűnik, az 1918-at követő két évtizedben az önámítás, a látszatbiztonság és a kényelmes tétlenség időszakát élte, és e hallatlan politikai könnyelműsége miatt került aztán 1939 őszén abba a helyzetbe, hogy minden felkészültséget nélkülözve, csakis jövendő erőkifejtésében bízva, kénytelen legyen hadba szállni az addigra állig felfegyverkezett nemzeti szocialista Németország ellen.

Midőn londoni működésemet megkezdtem, az emberek már kezdtek napirendre térni Ausztria elfoglalása felett. Annál is inkább, mert Hitler akkor már a csehszlovákiai németség sorsa iránt kezdett egyszerre feltűnően érdeklődni, és így az úgynevezett szudéta kérdés került előtérbe.

A német sajtó egymás után hozta a csehek által ezek ellen a németek ellen elkövetett állítólagos égbekiáltó sérelmeket, valóságos propaganda-pergőtűzzel készítve elő Hitlernek egy újabb erőszakos akcióját, ezúttal Csehszlovákia ellen. Az angol kormány ekkor küldte Prágába Runcimant¹³, hogy az ott a helyszínen szerezzen megbízható információkat a német-cseh viszályról, és igyekezzék közvetítőleg és elsimítólag hatni. Ez is csak azt mutatja, hogy az angoloknak még akkor is milyen téves fogalmaik voltak mindarról, ami végbemegy, és Hitler igazi terveiről Csehszlovákiával szemben. Az angolok azt hitték, hogy Hitler csupán a szudétanémetség helyzetének javítását kivánja elérni, esetleg bizonyos önkormányzati jogok útján, holott azok, akik Hitler és a nemzetiszocializmus igazi terveit és eljárási módjait ismerték, jól tudták, hogy a cél Csehszlovákia politikai „gleichschaltolása” és a szudéta területeknek a Reichhoz való csatolása.

Ez volt a helyzet, amidőn működésemet Londonban megkezdtem. Az angol kormány mindenképpen az európai béke fenntartásán erőlködött, s nem látta át, vagy nem is akarta átlátni Hitler terveit, abban az illúzióban ringatva magát, hogy ha a németek majd ezeket az Angliát különben egyenesen még mindig nem érintő követeléseiket kielégítették, ezzel be fogják érni, és előretörő politikájukban megállanak. Így bár növekvő aggodalommal, de tétlenül szemlélték Hitler tervszerű politikai és katonai térhódítását, bízva abban, hogy a németek ennél tovább már nem fognak merni menni. Közben nagyban folyt az angol-német viszony megjavítására irányuló politika, s a jó angolok egy része vakon hitt abban, hogy amit Hitler állított, tudniillik, hogy ő benső igaz barátságot kíván Angliával, annak semmi sem állja útját. Hitler ezzel mindig és mindig újból elaltatta az angolok fel-feltörő bizalmatlanságát és időt nyert további tervei előkészítésére, majd az adott pillanatban való villámgyors keresztül vitelére.

Angliában akkor a kormány és a mérvadó körök nagy része az appeasement, a németekkel való kibékülés és megférés híve volt. Ezek a körök irtóztak a háborúnak még csak a gondolatától is, és görcsösen belekapaszkodtak Hitler minden propaganda szólamába, ígéretébe és megtévesztő kijelentésébe, utalva arra, hogy íme, Hitler maga mondja, hogy ő nem akar területi hódításokat, csak azt, ami Németországot jogosan megilleti, hogy ő becsüli Angliát, mellyel örök barátságban akar élni.”

Tétovázó, tétlen angolok…

„Az ellenzék, melynek élén akkor már Churchill úr állott, hiába kifogásolta a tétovázó, megalkuvó és tétlen angol politikát, és hiába szállt síkra a legsürgősebb fegyverkezés és felkészülés mellett. Ezeket a köröket akkor „háborús pártnak” hívták, és mivel mindenki irtózott a háborútól, mely az idilli angol nyugalmat megzavarná, új adókkal járna és rengeteg kockázattal, a háborúra való előkészület szükségességét hangoztatókat háborús izgatóknak, francia befolyás alatt állóknak, majdnem, hogy hazaárulóknak tekintették. Mindent csak, nem háborút! Ez volt a jelszó, ez volt a levegőben: inkább megalkudni, meghunyászkodni. Mit érdekelnek bennünket a távoli csehek, ezek miatt csak nem fogjuk vérünket ontani és fontjainkat odaadni. Chamberlain úr és kormánya volt ennek az appeasement-politikának fő képviselője; fő támogatója pedig a cítybeli nagytőke, melynek tulajdonosai nagy jövedelmeiket és vagyonukat féltették a háborútól. Arra, hogy ez a meghunyászkodó magatartás egymagában máris a Brit Birodalom tekintélyének komoly csorbulását jelenti, csak kevesen gondoltak, és ha gondoltak is, még inkább elfogadták ezt a kellemetlen, de azért mégsem életbevágó körülményt, csak hogy a háborútól megmenekülhessenek.

Így bosszulta meg magát már akkor az a tétlenség, melyben Anglia 1918-tól 1938-ig leledzett, a katonai felkészültség teljes hiánya és az az angol désintéressement, amellyel ott mindenki a kontinentális politika folyamatával szemben viseltetett…”

Forrás:

Barcza György

Diplomata emlékeim 1911-1945 I. kötet

Európa- História 1994

Szövegmagyarázat:

1. Barcza György (1888-1961) diplomata a Fejér megyei Puszta Zámoron született. Középiskoláit a budapesti piaristáknál végezte, és a pesti egyetem jogtudományi karán fejezte be tanulmányait. 1910-ben a cs.és kir. külügyminisztériumba került, ahol diplomatavizsgát tett. Diplomáciai pályafutását Athénbe kezdte, majd Koppenhágában, Stockholmban, és 1920 után Bécsben szolgált. 1925-1927 között a magyar külügyminisztérium politikai osztályának főnöke, majd 1927-1938 között rendkívüli követ, meghatalmazott miniszter volt. A Vatikánban 1938-1941. április 7-ig a londoni követség vezetője. A magyar- angol diplomáciai kapcsolatok megszakadása után Budapestre visszatérve 1941. augusztus 31-én ideiglenesen nyugalomba vonult.

1943-ban a Kállay-kormány meghatalmazásával Svájcba utazott, ahol megalakította a „Követek Tanácsát”, miközben a Vatikánban és Svájcban a szövetséges hatalmak képviselőivel kereste a kapcsolatot.

                A háború befejezése után Ausztráliában telepedett le.

  

2. Ballplatz: Az Osztrák-Magyar Monarchia külügyi hivatala Bécsben

3. Clemenceau Georges Benjámin (1841-1929) francia politikus, miniszterelnök, a versailles-i békeszerződés, a Magyarországot felszabdaló trianoni békediktátum legfőbb támogatója.

4. Edvard Benes (1884-1948) cseh politikus Masaryk Csehszlovákia első elnökének harcostársa, majd az ország második elnöke. Egyetemi tanulmányait Prágában, Párizsban, majd Dijonban végezte. Dijonban szerzett jogi diplomát. Masarykkal együtt komoly szerepe volt Magyarország feldarabolásában. Cseszlovákia megszűnése előtt az ország elnöke. 1938-tól állítólag az NKVD (szovjet titkos szolgálat) ügynöke volt. Sztálin kezdetben támogatta, 1945 után 1948-ig ismét az ország elnöke. Nevéhez kapcsolódnak az ún. Benes–Dekrétumok”. Ezeknek lényege a nem szláv (német, magyar) etnikumok kollektív bűnösségének kinyilatkoztatása.

Már 1945-ben, néhány hónap alatt 143 dekrétum született, melyek közül 13 közvetlenül, kb. 20 közvetve érintette a két bűnösnek tartott etnikumot.

A 33-dik elnöki dekrétum a szlovákiai magyarságot súlyosan érintette. Az itt élő magyarok kollektíven elvesztették állampolgárságukat, elvették földjeiket, befagyasztották bank-betétjeiket stb.

5. Titulescu Nikolae román külügyminiszter a trianoni békediktátum egyik élharcosa.

6. Lloyd George (1863-1945) brit liberális politikus, államférfi, miniszterelnök. Az első világháború éveiben pénzügyminiszter, hadügyminiszter, majd minisztrelnök. Neki köszönhetően vezették be a brit Királyi Haditengerészetnél a konvolyok használatát. A Párizsi Békekonferencián (1920) a briteket képviselte. Hajlott Magyarország javára bizonyos engedményekre.

7. rebus optime gestis = dolgát legjobban elvégezvén

8. splendid isolation = boldog elszigeteltség

9. Royal Navy = Királyi Hadiflotta

10. désintéressement = érdektelenség

11. Chamberlain Arthur Neville (1869-1940) brit politikus. A húszas években egészségügyi, a harmincas években pénzügyminiszter volt.

1937-1940 között Anglia miniszterelnöke. Az „appeasement”, azaz a megbékélés politikájának szószólója.

12. Royal Air Force = Királyi Légierő

13. Walter Runciman (1870-1949) brit politikus, több magas állami tisztség betöltője. 1938-ban Csehszlovákiában a kormány és a Szudéta Párt közötti tárgyalásokon közvetítő szerepet játszott.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

Pécs 2009. június hó