I. Fejezet
Gyermekkor
„Mire az iskolát elhagytam egy
nagyon fontos elv kezdett tudatosodni bennem.
Az, hogy az élet könyörtelen küzdelem és egy fiúnak el kell tudnia
viselni a pofonokat és a balsikereket. Sok tulajdonságot kell elsajátítania, ha sikert akar elérni: ezek
közül kettő létfontosságú, a kemény munka és teljes feddhetetlenség…”
5. Fejezet
A hadsereg Angliában, Dunkerque után
„1940. nyarán, a déli parton Brighton közelében
találkoztam először Winston Churchill-lel
és feleségével. Mielőtt a történetet folytatnám, szeretném elmondani az első
találkozást, mivel gondolataim gyakran visszatérnek hozzá, és mindketten
gyakran felidézzük.
Hadosztály-parancsnokságom
Steyning közelében volt egy házban, amely egy dombvidék északi részén állt.
Közölték velem, hogy a miniszterelnök július 2. délutánját a hadosztályomnál
kívánja tölteni. Gépkocsin érkezik, és úgy intézzem, hogy Brightonban fejezze
be látogatását, mivel este vissza óhajt térni Londonba.
Feleségével és másokkal érkezett.
Sohasem tudtam meg, hogy Churchill ezen a napon mit gondolt rólam, de azt
tudom, hogy ő roppant nagy hatást tett rám. Mindent megmutattam neki. Elégedett
volt, különösen a zászlóalj golyószórós szakaszának tevékenysége tetszett neki.
Utána végigmentünk a tengerparton és este 7 óra 30 perc körül értünk
Brightonba. Azt javasolta, hogy vacsorázzam vele és társaságával a Royal Albion
szállodában. Evés közben sokat beszélgettünk.
Megkérdezte, mit akarok inni a vacsorához, és én azt feleltem, hogy
vizet. Ettől megdöbbent. Azt mondtam, hogy sem nem iszom, sem nem dohányzom és
százszázalékos az erőnlétem, mire rögtön azt válaszolta, hogy ő iszik és
dohányzik is és kétszáz százalékos kondícióban van…”
6. Fejezet
Parancsnoki elveim
„Elhagytam Angliát, hogy a hadvezetést
a harctéren gyakoroljam… Bár sok mindent kell elmondanom parancsnoklási
elveimről, azt egy szóval foglalhatom össze: vezetés.
Harry Truman az Emlékirataiban
azt írja, hogy a történelem tanulmányozásából megtanulta:
a vezető az az ember, akiben megvan a képesség, hogy másokkal
megtetesse azt, amit azok nem akarnak megtenni, sőt még szívesen is tegyék…
A képesség egymagában nem elég, a
vezetőnek akarnia is kell képességet
használni.
A katonai vezető számára az egyetlen irányelv: döntés a cselekvésben,
józanság a válságban… A vezetőnek tudnia kell mit akar. Világosan látnia kell
célját, és törekednie kell elérésére. Mindenkivel tudatnia kell, hogy ő mit
akar és mik irányvonalának alapelvei. Valójában
szilárdan kell irányítania és világosan vezetnie. Meg kell teremtenie maga körül azt, amit én légkörnek szoktam
nevezni.”
7. Fejezet
A 8. hadsereg
Gondolataim az egyiptomi repülőúton
Montgomery 1942. aug. 12-én
érkezett Kairóba. „Augusztus 13-án reggel elhagytam a nagykövetséget, hogy
elinduljak a sivatagba.
A 8. hadsereg rangidős tisztje de
Guingand dandártábornok (ma Sir Francis vezérőrnagy) volt.
Freddie de Guinganddel régi
barátok voltunk… Most újra itt volt és várt, úgy ahogy megbeszéltük az
Alexandrián kívüli keresztútnál, ahol az út Kairóból nyugat felé fordul a part
mentén. Soványnak és elgyötörtnek látszott, nyilvánvalóan nagy teher nehezedett
rá. A gépkocsiban az együtt töltött napokról beszéltem és több felidézett
eseten mindketten jót nevettünk. Feszültsége hamar felengedett, és egy idő után
így szóltam: No Freddie cimborám a képedről úgy látom, hogy itt egy kis
zűrzavar van. Mesélj valamit róla.
Ő erre elővett egy nekem címzett
iratot, amely elemezte a helyzetet és a fontosabb tényeket. Én azt mondtam neki, hogy
Freddie ne butáskodj. Tudod, hogy soha semmilyen irományt nem olvasok el,
amikor tudok keríteni valakit, aki élőszóban elmondhatja. Tedd el azt a
seggtörlő papírt és könnyíts a lelkeden…”
9. Fejezet
Az alameini ütközet
„Megérkezésemkor ígéretet tettem
a 8. hadseregnek, hogy mindaddig, amíg nem vagyunk felkészülve, nem fogom
megindítani nagyszabású támadásunkat. Október előtt nem tudtam felkészülni. A
holdtölte október 24-re esett. Elhatároztam, hogy október 23-án éjjel fogok
támadni és erről értesítettem Alexandert. A miniszterelnökség azonnal reagált.
Alexander táviratot kapott a miniszterelnöktől, hogy a támadásnak szeptemberben
kell megindulnia, hogy időben összhangban legyen bizonyos orosz támadásokkal és
a szövetségesek partraszállásával, amelyet november elejére terveztek
végrehajtani az észak-afrikai part nyugati részén (Torch-hadművelet). Alexander
eljött hozzám, hogy megtárgyaljuk a választ.
Véleményem szerint őrültség lenne
szeptemberben támadni. Mégis támadjak? Alexander, mint mindig most is teljes
szívvel támogatott, és a válasz olyan volt, amilyet én vártam… Ha a kormány
elrendeli a szeptemberi támadást, akkor keressenek rá valaki mást. Többé nem
esett szó a szeptemberi támadásról…”
Az alameini győzelem után néhány
hónapra:
„1943. február 3-án és 4-én a
miniszterelnök és a birodalmi vezérkari főnök látogatást tett Tripoliban… A
díszszemle nagyon nagy hatással volt Winston Churchillre és mélyen meghatódott,
amikor a csapatok elvonultak előtte: látszott rajtuk, hogy igen jó erőben
vannak és gyönyörű a tartásuk. Én nagyon büszke voltam rá, hogy parancsnokuk
lehetek. Megkértem, szóljon néhány szót parancsnokságom tisztjeihez és
katonáihoz. A következőket mondta:
Az alameini győzelem óta minden éjjel egy napi menettel közelebb
vertétek fel hordozható sátraitokat a hazához. Majd egyszer, amikor az emberek
azt fogják kérdezni tőletek, mit csináltatok a második világháborúban, elég
lesz, ha ezt mondjátok: a 8. hadsereggel meneteltem.”
12. Fejezet
Az olaszországi hadjárat
1943. szeptember 3. - december 31.
„1943. augusztus 17-én olyan
döntés született, hogy az olasz szárazföldet két hadsereg fogja elözönleni: A
8. hadsereg, a Messinai-szoroson keresztül - Baytown hadművelet. Az 5. amerikai
hadsereg Salernonál - Avalanche-hadművelet.
Eisenhower tájékoztatott
bennünket azokról a tárgyalásokról, amelyek az olasz kormánnyal a
fegyverszünetről folytak. Az olaszok azt mondták, hogy elegük van a háborúból.
Úgy látszik, hogy ha partra szállunk az olasz szárazföldön, egy adott
pillanatban hajlandók csatlakozni hozzánk, és harcolni a németek ellen. Én megjegyeztem, hogy ez úgy néz ki, mint
a legnagyobb átejtés a történelemben. Kifejtettem, hogy az olaszok sohasem
fognak tisztességesen harcolni a németek ellen, és ha megpróbálják,
lemészárolják őket… Alig vártam
a partraszállást az európai kontinensen szeptember 3-án, a háború kitörésének
negyedik évfordulóján. Nem sokára a háború ötödik évébe lépünk és még sok
megtorolni valónk van. 1940. májusában
sokakkal együtt Dunkerque-nél engem is a tengerbe szorítottak a németek. 1943.
májusában abban a nagy örömben volt részem, hogy Tunéziában segítettem a
tengerbe szorítani a németeket. 1943. augusztusában az az újabb öröm ért, hogy
Szicíliában segíthettem a tengerbe kergetni a németeket…”
13. Fejezet
Angliában a „D”-nap előtt
1944. január 2. - június 6.
„Amikor december 31-én este
Marrakeshba érkeztem, a miniszterelnököt az Overlord-hadművelet egy példányának
tanulmányozása közben találtam… ez volt a normandiai invázió terének fedőneve.
Ideadta nekem, hogy olvassam el, és azt mondta, szeretné tudni, mi a véleményem
a javasolt hadműveletről. Azt feleltem, hogy nem én vagyok a katonai
tanácsadója.
Ezzel egyetértett, de azt mondta,
hogy ennek ellenére szeretné, ha tanulmányoznám a tervet és közölném vele első
benyomásaimat. Én azt mondtam, hogy majd
magammal viszem az ágyba és reggel közölni fogom benyomásaimat, a
miniszterelnök tudta, hogy szeretek korán lefeküdni… Aznap, szilveszterkor élvezetes vacsoránk volt a
miniszterelnökkel, kíséretével és a feleségével. Tudtam, hogy a vacsora soká
fog tartani… ezért engedélyt kértem arra, hogy vacsora után hamar
lefeküdhessek, azzal az ürüggyel, hogy el kell olvasnom az Overlord tervét.
Ezzel eltöltöttem egy kis időt és feljegyeztem első benyomásaimat. Ezeket
reggeli előtt legépeltettem és amint az írás készen lett elvittem a
miniszterelnöknek. Ágyban volt és feljegyzésemet rögtön elolvasta.
Aznap este, vacsora után
elindultam Angliába. Eisenhower nem engedte meg, hogy az utat kétmotoros Dakota
repülőgépen tegyem meg. Ezért egy C/54 típusú négymotoros amerikai repülőgépre
szálltam. Saját repülőgépemet telerakattam naranccsal és azt mondtam a
pilótának, repüljön Angliába. Január 2-án érkeztem Londonba.
Tiszti étkezdénk Latymer Courtban
(London belső negyedében) volt az iskolához vezető úttal szemben egy bérházban:
én is ott laktam. Nagyon vidám társaság volt együtt és esténként a vacsoránál
sok mindenről beszélgettünk. A beszélgetés gyakran fogadásokkal végződött. Azt
javasoltam vezessünk egy fogadó könyvet, amelybe minden fogadást bevezetünk és
a felek aláírják.
A törzsfőnököm (De Guingand) volt
a legderülátóbb - alaptalanul. 1943. március 4-én, amikor még Afrikában
harcoltunk a következő fogadást kötötte velem: a német hadsereg megszűnik, mint
szervezett testület az alábbi időpontokig:
1944. január 1. 5
font ugyanannyi ellenében
1944. április 1. 5
font 15 font
ellenében
1945. február 1. 15
font 5 font ellenében
1945. március 20. 5
font 10 font
ellenében
A szín most változott, áttevődött
Angliába, a 21. hadseregcsoport tiszti étkezdéjébe.
Ramsay tengernagy 1944. január
26-án 5 fontban ugyanannyi ellenében fogadott velem, hogy a Németország elleni
háború 1945. január 1-jére befejeződik Az alsóház elnöke is szerepelt a fogadók
között. Sir Alain Herbert jó barátom volt és gyakran meglátogatott. Ilyenkor
mindig tengerészaltiszti egyenruhát viselt.
Valamikor a „D”- nap előtt a
miniszterelnöknek nem tetszett az, amit mi a harcoló csapatok és a járművek
közötti helyes aránynak tartottunk a normandiai parton történő
partraszállásnál. Szerinte nem elég a puskás és szuronyos ember és túl sok a
tehergépkocsi, a rádiós kocsi és egyebek. Azt mondta ,hogy eljön Portsmouth
közelében lévő parancsnokságomra és a törzzsel együtt megvizsgálja az ügyet. Én
meghívtam vacsorára, hogy találkozzék törzsem tisztjeivel, 1944. május 19-én
jött el hozzánk. Megkértem, hogy mielőtt a többiekkel találkozna, jöjjön
dolgozószobámba egy rövid beszélgetésre.
Miután kényelmesen elhelyezkedett
ülőhelyén, így szóltam hozzá:
Úgy tudom uram, hogy törzsemmel
meg akarja vitatni az első hullámban partra szálló katonák és a járművek közti
arányt. Ezt nem engedhetem meg önnek. Törzsem javasol és én hozom a végső
döntést: ők utána azt teszik, amit mondok nekik. Velem vitatkozhat, de nem a
törzsemmel. Ha ön úgy gondolja, hogy rossz, ez csak azt jelentheti, hogy többé
nem bízik bennem. Szavaimat kínos csend követte. A miniszterelnök nem válaszolt
azonnal, ezért úgy gondoltam, legjobb lesz, ha megmozdulok. Ezért felálltam és
azt mondtam, hogy menjünk át a másik szobába, szeretném bemutatni a törzsemet. A miniszterelnök nagyszerűen viselkedett.
Szemével hunyorítva így szólt: Megtiltották, hogy bármit megbeszéljek önökkel uraim.
A vacsora jó hangulatban telt el és amikor a miniszterelnök eltávozott,
azzal az érzéssel feküdtem le, hogy milyen
csodálatos ember - túl nagy ahhoz, hogy kérkedjen méltóságával, vagy
ne lássa be, amikor nincs igaza.
Június 6.
A napot a Broomfield House
kertjében töltöttem. Reggeli után a BBC számára feljegyzést készítettem a
hadseregekhez intézett személyes üzenetemhez, amelyet behajózáskor kellett
felolvasni a csapatok előtt. A reggel elmúltával értesültünk róla, hogy
csapataink partra szálltak és minden jól megy. Úgy döntöttem, hogy Normandiában
van a helyem. Csak akkor lehetek hasznos, ha elhagyom Porstmouthot. Ezért este
9.30-kor felszálltam a Faulknor rombolóra (kapitány C.F.H. Churchill), amely a
kikötőben horgonyzott, hogy átvigyen a csatornán…”
14. Fejezet
A normandiai ütközet
1944. június 6.- augusztus 19.
„A D+1 napon 5-6 mérföld
mélyen voltunk benn a szárazföldön. Június 12-én a miniszterelnök és Smuts
tábornok meglátogatott Normandiában. A miniszterelnök kitűnő hangulatban volt.
Rögtön hajlandó volt elismerni, hogy a harcmező ura vagyok, és azt kell tennie,
amit mondtam neki.
Normandiában sok mindennel
vádoltak. A legmegdöbbentőbb az volt, amikor hivatalosan hadműveleti
parancsnokságom törzsének egyik tisztjével kerültem szembe, aki azzal vádolt meg, hogy nemcsak
elnézem a fosztogatást, hanem részt is veszek benne.
Rájöttem, hogy a híreket egy
ezredes terjeszti Londonban, akit eltávolítottam hadműveleti
parancsnokságomról. Július elején az egyik segédtisztem lelőtt
egy disznót, amely összevissza szaladgált táborhelyemen és nem lehetett
megfogni. A disznó az egyik gazdáé volt. Az ügyet az ezredes intézte el, a
gazdának megfizettük a disznó árát, a disznót pedig megették a katonák…”
16. Fejezet
Az arnhemi ütközet
1944. szeptember 17-25.
„Amikor az északi szárnyon,
Eisenhower parancsának megfelelően, előrenyomultunk a Ruhr-vidék felé, két nagy
vízi akadály állt előttünk - a Meuse és a Rajna. Bármelyik útvonalat
választottuk, további akadályokba ütköztünk: a nagy csatornákba.
A tervem az volt, hogy mindezeken
az akadályokon keresztül erélyesen előretörök és még mielőtt az ellenség eléggé
át tudná csoportosítani az erőit, hogy megállítson bennünket, hídfőállásokat
foglalok a Rajna túlsó partján.
A csapás Arnhem felé irányul. A
terv jellemző vonása, hogy a deszantőrök „szőnyeget terítenek” az öt nagy vízi
akadályon keresztül az Eindhovenból Udenbe, Gravéba, Níjmegenbe és onnan Arnhembe
vezető műút tengelyébe.
A 30. amerikai hadtest feladata
az volt, hogy e szőnyeg tengelye mentén tevékenykedjék, és Arnhem körzetében
vegye fel a kapcsolatot az 1. angol ejtőernyős hadosztállyal, majd attól
északra létesítsen hídfőállást az Alsó-Rajna (Neder Rijn) túlsó oldalán.
Az egész hadművelet a Market Garden fedőnevet kapta. Minden
bizonnyal merész terv volt. Bradley
tábornok azt mondta róla, hogy a háború legötletesebb terve. De abban a pillanatban, ahogy
értesült róla, megpróbálta hatályon kívül helyeztetni, nehogy lehetőségeket
nyisson az északi szárnyon és esetleg kérhessem, hogy az amerikai csapatokat
helyezzék parancsnokságom alá. Bradley a kettős csapás mellett kardoskodott - a
Saar-vidék és a Ruhr-vidék ellen. Ugyanígy Patton is.
Valahányszor úgy látszott, hogy
Eisenhower a Ruhr vidék elleni támadást pártfogolja, Patton azt szokta mondani,
hogy ő (Eisenhower) a britek legjobb tábornoka. Eisenhower azonban hitt a
Market Garden hadműveletben.
Én már kioktattam alárendelt
parancsnokaimat, hogy amint Németország területére lépünk ügyeljenek a
biztonsági intézkedésekre és személyes biztonságukra. Parancsom másolatát egy
tiszt, aki átjött hozzám meglátogatni, elvitte a hadügyminisztériumba.
Ők viszonzásul a következő
táviratot küldték: Alig kétséges, hogy elszánt emberek részéről határozott és
egyértelmű erőfeszítések történnek az Ön meggyilkolására. Remélem tisztában van vele,
hogy megjelenése ruházata feltűnő, ezért nyilvánvaló célpont az ellenség
számára.”
Megjegyzés:
Montgomery öltözéke a baszk sapkán kívül egy kopottas magas nyakú pulóverből és
bőszárú vasalatlan kordbársony nadrágból állt.
A Market Garden - hadművelet
1944. szeptember 17-én kezdődött „Mint mindenki tudja Arnhemtől északra nem
foglaltunk hídfőállást. Ámde a Meuse és a Grave és az Alsó Rajna
átkelőhelyeinek birtokbavétele később igen értékesnek bizonyult:
Felszabadítottuk Hollandia nagy részét és meg volt az ugródeszka az utána
következő győzelmes Rajna vidéki ütközetekhez.
Akárcsak Normandia után, Arnhem
után is keserű csalódást éreztem. Ez volt a második kísérletem a Ruhr vidék
gyors elfoglalására… És itt be kell ismernem egy nagy hibámat - lebecsültem az
Antwerpen megközelítési útjaiért vívott harc nehézségeit, ami biztosította
volna számunkra a kikötő használatát. Úgy számítottam, hogy a kanadai hadsereg
ezt az alatt elvégzi, amíg mi a Ruhr-vidék ellen támadunk. Tévedtem.”
18. Fejezet
Az ardenneki csata
1944. december 16. - 1945. január 16.
„December 16-án reggel úgy
éreztem, hogy pihenésre van szükségem. Ezért elhatároztam, hogy könnyű Miles
típusú repülőgépemen Eindhovenba megyek, leszállok az egyik golfpálya pázsitos
részén és játszom néhány partit. Reest megkértem, hogy leszálláskor várjon
egy-két ütővel. Minden rendben ment és játszani kezdtünk. De játékunkat
hamarosan félbeszakította egy távirat, amely közölte, hogy a németek aznap
reggel az 1. amerikai hadsereg arcvonalán nagyszabású támadást indítottak és a
helyzet nem világos. Elbúcsúztam Reestől és egyenesen visszarepültem zonhoveni
hadműveleti parancsnokságomra…”
Megjegyzés:
Dai Rees híres hivatásos golf játékos volt a 2. hadsereg repülőcsoportjának
gépkocsivezetője.
19. Fejezet
Az európai háború vége
„A miniszterelnök velem volt
hadműveleti parancsnokságomon és március 24-én hajnalban figyelte, amint az ejtőernyős hadosztályok földet érnek a
folyón túl.”
Megjegyzés:
Ez a folyó a Rajna volt.
„Most már mélyen Németország belsejében harcoltunk és megkérdeztem a miniszterelnököt,
mikor harcoltak brit csapatok utoljára német földön. Azt mondta, hogy 1813. október
18-án a lipcsei csatában, ahol a Rakéta Dandár - jelenleg a Királyi Lovastűzérség
„O” ütege- harcolt. Ez volt az ütközet egyetlen brit egysége. Parancsnoka
Richard Bogue kapitány volt, aki az ütközetben Poundsdorfnál elesett.
Megkérdeztem a tüzérparancsnokot és közöltem a miniszterelnökkel, hogy a „O”
üteg most a Királyi Lovastűzérség 1. osztályában Olaszországban van Alexander tábornagy parancsnoksága alatt.”
20. Fejezet
A német fegyverletétel
„Május 3-án Keitel tábornagy
Dönitz tengernagy hozzájárulásával delegációt küldött a Lüneburger Heiden lévő
parancsnokságomra, hogy megkezdje a fegyverletételi tárgyalásokat. A küldöttség
11.30-kor érkezett meg és tagjai a következők voltak:
von Friedenburg vezértábornagy a
német haditengerészet főparancsnoka,
Kinzel tábornok, Busch tábornagy
vezérkari főnöke a német szárazföldi erők parancsnoka északi és nyugati
szárnyamon,
Wagner ellentengernagy,
Freidel őrnagy, a törzs egyik
tisztje.
Ehhez a négytagú küldöttséghez
később még Pollek ezredes, a törzs egy másik tisztje csatlakozott.
A küldöttséget lakókocsimhoz
vezették, ahol felsorakozott a brit zászló alatt, amely büszkén lobogott a szélben. Néhány percig várattam
őket. Majd kijöttem lakókocsimból és elindultam feléjük. Ők a zászló alatt
tisztelegtek. Nagy pillanat volt. Tudtam, hogy a németek azért jöttek, hogy
megadják magukat és a háborúnak vége…
Kik ezek az emberek? - kérdeztem tolmácsomtól. Ő megnevezte őket.
Utána így szóltam: mit akarnak?
Ezután Friedeburg felovasta
Keitel tábornok levelét., aki felajánlotta a Berlin és Rostock közötti
arcvonalról visszavonuló három német hadsereg fegyverletételét.. Én nem voltam
hajlandó elfogadni ezt a javaslatot, mondván, hogy ezek a hadseregek kötelesek
az oroszok előtt kapitulálni… Friedeburg azt mondta, elképzelhetetlen, hogy az
oroszok előtt kapituláljanak, mivel azok barbárok és a német katonákat
egyenesen Oroszországba küldik dolgozni.
Én azt feleltem, hogy mindezeket
a németeknek ezelőtt kellett volna meggondolniuk, mielőtt háborúba kezdtek és
különösen mielőtt 1941. júniusában megtámadták az oroszokat.
Utána megkérdeztem, meg akarják-e
beszélni a nyugati szárnyamon lévő erőik fegyverletételét. Azt mondták nem. De
nagyon aggódnak az azokon a területeken élő polgári lakósságért… szeretnének
velem megbeszélni valamilyen módot arra, hogy az én erőim közeledtével
csapataik lassan visszavonulhassanak. Erre nem voltam hajlandó.
Ekkor elhatároztam, hogy
váratlanul megemelem a tétet.
Friedeburghoz fordulva ezt
mondtam:
Hajlandó kapituláltatni előttem a
nyugati és északi szárnyamon lévő összes német erőt, beleértve a Hollandiában, Frieslandban,
a Fritz-szigeteken és Helgolandban, Schlezwig-Holsteinben és Dániában lévő
összes erőt? Ha ezt megteszi, a velem közvetlenül szemben álló és a Dániában
lévő erők fegyverletételét a harcmezőn elfogadom.
Friedeburg azt mondta, hogy nem
teheti meg… Azt mondtam, hogy amennyiben az említett területeken lévő német
erők nem hajlandók feltétel nélkül letenni a fegyvert, parancsot adok a harc
folytatására. Utána a térképen megmutattam a nyugati fronton kialakult
helyzetet. Nekik erről fogalmuk sem volt és nagyon izgatottak lettek. Azt
gondoltam kívánatos lenne egy kis ebédszünet, hogy gondolkodhassanak. Elküldtem
őket, hogy külön ebédeljenek meg egy sátorban, ahol egy tisztemen kívül senki
más nincs jelen. Von Friedeburg ebéd közben sírt és a többiek is szerfölött
hallgatagok voltak.
Ebéd után értük küldtem és ezúttal
sátramban tanácskoztunk. Ezt a megbeszélést egy ultimátummal kezdtem. Az
általam megnevezett területeken meg kell adniuk magukat… Ha erre nem hajlandók,
folytatom a harcot. Belátták, hogy helyzetük reménytelen, de azt mondták, nincs
felhatalmazásuk arra, hogy teljesítsék követeléseimet. De készek javasolni
Keitel tábornagynak a 21. hadseregcsoport nyugati és északi szárnyán lévő összes
német erő feltétel nélküli fegyverletételét.
Ketten közülük visszamennek az
OKW-ra (Oberkommando der Wehrmacht - a szárazföldi erők főparancsnoksága)
beszélnek Keitellel és megszerzik a hozzájárulását.
A valóságban von Friedeburg és
Freidel ment vissza Flensburgba és gépkocsin. Hamburgon keresztül a német
vonalakig a kanadai segédtisztem Trumbull Warren alezredes kísérte őket.
Azt mondtam, hogy másnap, május
4-én délután 6 órára vissza kell érniük a parancsnokságra.
Kinzel és Wagner
parancsnokságomon maradt.”
Megjegyzés:
Von Friedeburg és Freidel egy Montgomery tábornagy által kezdeményezett sajtókonferencia
közben ért vissza a parancsnokságra.
„A német küldöttség lakókocsim
mellett ismét felsorakozott a brit zászló alatt. Von Friedeburgot magammal vittem
lakókocsimba, hogy egyedül beszélhessek vele. Megkérdeztem tőle, hogy aláírja-e
a megadás általam követelt feltételeit. Azt felelte, hogy igen. Nagyon levert
volt, felszólítottam csatlakozzon a kint várakozókhoz. Már majdnem 6 óra volt.
Kiadtam a parancsot, hogy a
szertartás azonnal kezdődjék meg az erre a célra felvert sátorban, amelyet
hangrögzítő készülékkel szereltek fel.
Az okmány nyelve angol volt és a
küldöttség nem értette, de adtam nekik német másolatokat. Az eredetit
közönséges katonai írólapra gépelték. Az eredeti az én birtokomban van és
sohasem fogok megválni tőle: történelmi dokumentum. Azt nem tudom, hogy mi
történt azzal a tollal, amelyet mindnyájan használtunk. Azt hiszem, valaki
ellopta.
A négy német közül, akik május 3-án a lüneburgi pusztán lévő
parancsnokságomra érkeztek, ma már csak egy van életben. Ez Wagner
ellentengernagy, aki jelenleg a nyugat-németországi védelmi minisztérium
haditengerészeti osztályának helyettes vezetője. A többi három erőszakos halált
halt. Von Friedenburg megmérgezte, Kinzel agyonlőtte magát, Freidel pedig nem
sokkal később gépkocsibaleset áldozata lett.
Amikor május 3-án a németek
megérkeztek hozzám, megparancsoltam minden támadó tevékenység beszüntetését.
Tudtam itt a vég és nem akartam, hogy a rám bízott csapatoknak több veszteségük
legyen. Most pedig 1945. május 5-én, csütörtök reggel 8 órai hatállyal kiadtam
a tűzparancsot.”
Összeállította:
Dr. Temesvári
Tibor
Forrás: Eredeti cím:
The Memoirs of Field-Marshal the
Viscount
Montgomery of Alamein, K.G
The World Publishing Company
Cleveland and New York, 1958.
Fordította
Auer Kálmán
Montgomery tábornagy emlékiratai
Kossuth Könyvkiadó 1996.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!