Frankhamisítás magyar módra

Barcza György a magyar külügyi szolgálat egyik jeles diplomatája „Diplomata-emlékeim 1911-1945” című könyvében, annak is első kötetében foglalkozik a korszak egyik politikai viharokat kavaró eseményével a frankhamisítással. Barcza ebben az időben - 1925/1926-ban - éppen idehaza a Külügyminisztérium Politikai Osztályát vezette. Az eseményeket, egyszerű szavakkal, ugyanakkor meggyőző erővel eleveníti fel. A szerző gondolkodásmódját áthatják az akkori politika mindennapjai, szemben állásunk - a bennünket körülvevő a kis - antant országaival¹. Ezért emlékeit érdemes szó szerint idézni.

„Külügyminisztériumi működésem legérdekesebb ideje az 1926. év első felére esik. Az úgynevezett frankhamisítási per, melynek előzményei 1925 decemberére esnek, az 1926. év első felében ugyancsak igénybe vette minden időmet. Jól emlékszem ennek a kellemetlen és úgy bel-, mint külpolitikai kihatásaiban kényes ügynek kipattanására. Midőn 1925 decemberében éppen Genfből visszatértem Budapestre, a külügyminisztériumban azzal fogadtak, hogy egy kellemetlen és egészen még fel sem derített incidens fordult elő távollétemben. Jankovich Arisztid ezredes² megjelent a külügyminisztérium politikai osztályán és Nádossy Imre országos főkapitány³ ajánlólevelének felmutatásával határátlépési és futárigazolványt kért egy hollandiai útra. A politikai osztályt távollétemben akkor a rendkívül intelligens Vest Fedor⁴ báró vezette, ki Jankovichot igen helyesen az elnöki osztályhoz utasította, mert ez foglalkozott az ilyen ügyekkel. Jankovich meg is kapta a futárigazolványt és elutazott.

Néhány napra rá Forster Pál báró⁵ hágai ügyvivőnk táviratban azt jelentette, hogy a holland hatóságok Jankovichot tettenérés alapján letartóztatták, mert egy hamis francia ezerfrankos bankjegyet akart egy hágai banknál beváltani.

Rövidesen Forster azt is jelentette, hogy a holland külügyi hivatal a Jankovich által Hágába magával vitt, és mint futárküldeménynek, a magyar külügyminisztérium által lepecsételt két ládának a felbontását követeli. Utasítottuk Forstert, hogy a ládák jelenlétében való felbontásába egyezzen bele. Forster erre azt jelentette, hogy a ládák felbontattak és azokban csupa ezerfrankos bankjegy találtatott, melyek megvizsgálásánál kiderült, hogy azonosak a Jankovich által beváltani szándékolt hamis ezerfrankosokkal.

Nekünk a külügyben akkor még fogalmunk sem volt, hogy tulajdonképpen miről van szó. Jankovichot és a vele lévő Marsovszky Györgyöt⁶, valamint Mankovich Györgyöt⁷ Amszterdamban, hol a hamis ezerfrankosokat elsütni próbálták, letartóztatták: Pesten erre megindult a nyomozás.

A nyomozás folyamán kiderült, hogy a hamis ezerfrankosokat a Magyar Térképészeti Intézetben nyomtatták, melynek elnöke gróf Teleki Pál⁸ volt. Kiderült továbbá, hogy az így előállított hamis ezerfrankosokat azután Windischgraetz herceg⁹ budai villájába vitték, hol többek jelenlétében ládákba csomagolták őket. Erre letartóztatták a herceget, valamint titkárát,

Rába Dezsőt és a komornyikját is. Ezek azt vallották, hogy hazafias akcióról volt szó.

A herceg volt a vállalkozás értelmi szerzője, ki íly módon akart a megszállt területeken lévő magyarság irredenta mozgalmaira pénzt előteremteni, de egyszersmind az a naív elképzelése is volt, hogy a nagy mennyiségű franciapénz forgalomba hozatala az európai piacon a francia frank árfolyamának eséséhez fog vezetni.

Őrizetbe vették ezután még Szörtsey Józsefet¹⁰ a Térképészeti Intézet igazgatóját és másokat. Mint kuriózumot megemlítem azt is, hogy Windschgraetz villájában, amidőn egy kis házi ünnepély és vacsora keretében a kész hamis ezerfrankosokat csomagolták, jelen volt Zadravecz¹¹ tábori püspök is, aki hazafias felbuzdulásában a hamisított ezres kötegeket megáldotta! Egy ilyen hamis ezrest én is láttam a külügyminisztériumban, hova azt Forster Hágából küldte be. A hamisítvány elég sikerületlen volt. Színben és nagyságban is eltért az igazitól.

Bethlen¹² kezdetben az egész ügynek nem tulajdonított nagyobb fontosságot, azonban midőn az ügy hátteréről és céljairól értesült, érthetőleg módfelett felbőszült. Eltekintve a dolog büntető jogi oldalától, hallatlan politikai ügyetlenség is volt éppen ama hatalom pénzét hamisítani, amely akkor Európában politikai fő ellenfelünk volt. Windischgraetz, aki mindig politikai kalandor és minden regényes vállalkozás támogatója volt, ugyancsak ügyetlenül dolgozott akkor, amidőn épp Hollandiában akarta hamis frankjait elhelyezni, abban a kis országban, hol az emberek nemcsak igen lelkiismeretesek, de végtelenül elővigyázatosak is.

A frankügy megvizsgálására, annak rendőri része mellett, Bethlen január 20-án egy huszonöt tagú parlamenti bizottságot küldött ki, mely a jelentését rövidesen rá, február 24-én elő is terjesztette. A hágai törvényszék Jankovichot három, két társát pedig két-két évi fegyházra ítélte.

Mindez azonban a hírhedt frankpernek csak büntetőjogi része volt. Annak bel- és külpolitikai oldala csak azután következett. A magyar ellenzék, mely minden alkalmat megragadott arra, hogy Bethlent diszkreditálja, firtatni kezdte, hogy vajon volt-e, és ha igen, úgy mily szerepe a dologban magának a kormánynak. A tény, hogy a hamis ezreseket egy magyar állami szerv, a Térképészeti Intézet állította elő, valóban gyanút keltő is volt. Erre a kis - entente is feleszmélt, és sajtójában, valamint a neki örömmel rendelkezésre álló francia sajtóban azzal vádolta meg a kormányt, hogy nemcsak tűrte a hamisítást, de abban része is volt. A dolog kezdett politikai óriáskígyóvá válni.

Ez az affér kitűnően jött a kis-entente-nak ahhoz, hogy a belül mindinkább megerősödő, de kifelé is mind nagyobb tekintélyre szert tett Bethlen-kormányt megbuktassa.

Mi a külügyben késő éjjelig dolgoztunk. Távíratok jöttek-mentek, a Quai d’Orsay¹³ hangja velünk szemben egyenesen szemtelenné vált, és ezen felbátorodva Prága és Bukarest hangos gyanúsításokkal halmozta el Bethlen kormányát.

Nekünk erkölcsi érdekünk volt, hogy a dolgot minden részletében felderítsük, és a bűnösök elnyerjék megérdemelt büntetésüket. De ugyanoly politikai érdekünk volt az is, hogy a kormány szerepét tisztázzuk. Pesten megindult Töreky¹⁴ tanácselnök elnöklete alatt, a híres frankper, melynek több tárgyalásán én is, mint hallgató részt vettem. Felvonultak az összes letartóztatottak és tanuk Windischgraetz és társai nyíltan bevallották szándékukat, hangoztatva annak hazafias mivoltát, ami természetesen nem mentesítette őket a pénzhamisítással járó büntetőjogi felelősség alól.

Nádossy, ki kemény magyar ember volt, bevallotta, hogy kezdetben fogalma sem volt, miről van szó, és csak baráti szolgálatként adott Jankovichnak ajánlólevelet a külügyminisztériumhoz, hogy az magának valamilyen külföldi útra futárigazolványt szerezhessen. Mint tanuk felvonultak a magyar közélet közismert alakjai, így Vass József¹⁵ népjóléti miniszter, gróf Teleki Pál, Pallavicini György¹⁶ stb.

A frankhamisítási ügy igen kellemetlen eset volt.

Magyarország a sok csapás után meglehetősen gyorsan kezdett ismét a rend és munka útjára lépve Közép-Európában a békés kultúra megbecsült tényezőjévé válni. A kis-entente minden acsarkodása dacára tekintélyünk kifelé kezdett helyreállni, a nagyhatalmak bizalmából kölcsönt kaptunk, és teljes politikai elszigeteltségünk Bethlen óvatos, de öntudatos politikája folytán kezdett enyhülni. Az áldatlan frankhamisítási ügy ekkor az országot váratlanul ismét komoly, sőt válságos helyzetbe hozta. Ez annál kellemetlenebb volt, mert ez a helyzet egy oly ügy kapcsán keletkezett, amelynek tagathatatlanul csúnya mellékíze volt. Pénzt hamísítani magánosok részéről is világszerte bűn, de még sokkal inkább szégyenteljes és megbélyegzendő volna, ha egy európai állam kormánya, bármely hazafias indokból is, íly bűnre vetemednék. Bár azt, hogy a Bethlen kormánynak a hamisításban, akár tevőleges, akár szenvedő része lett volna, senki, sem az országban, sem a külföldön semmiféle komoly adattal bizonyítani nem volt képes, mégis Bethlen külföldi ellenfelei a külföldön, de sajnos otthon is, ezt az ügyet arra akarták felhasználni, hogy őt megbuktassák. Amennyire érthető volt ez Benes, Titulescu, sőt a francia kormány részéről, kiknek Bethlen erélyes és ügyes egyénisége kellemetlen, tehát mindenáron eltávolítandó ellenfél volt, annyira elitélendő volt az az ádáz politikai kampány, melybe Bethlen belpolitikai ellenfelei ezen ügy kapcsán ellene kezdtek.

Utóvégre itt nem annyira Bethlen személyéről, mint magáról az ország becsületéről volt szó és ennek védelmében minden tisztességes, de józan magyar hazafinak is első kötelessége az összefogás lett volna.

A Nemzetek Szövetsége 1926. júniusi tanácsülésén tárgyalta Magyarország pénzügyi ellenőrzése megszűntetésének kérdését. A hangulat irántunk Genfben a frankügy óta határozottan ellenséges volt. Genf annyira francia befolyás alatt álló hely volt, hogy ezen nem is csodálkoztunk. A megelőző tanácsülés alkalmából 1926 márciusban, midőn Genfbe érkeztünk, már a pályaudvaron falragaszokat láttunk, melyeken a genfi szocialdemokrata párt felhívta híveit, hogy az odaérkező Président du Conseil des faussaires¹⁷ ellen tüntessen. A Nemzetek Szövetsége folyosóin a hangulat velünk szemben fagyos volt, még néhány semleges diplomata is elfordult, ha megpillantott bennünket, a csehek, románok és franciák pedig kárörvendezve néztek velünk farkasszemet. Bethlen állandóan svájci detektívektől kísérve járt, kiket néha alaposan megsétáltatott, midőn egy-egy szabad délutánját arra használta fel, hogy gyalog a város környékére menjen.

Június 10-én délelőtt éppen a tanács ülésére készültünk bemenni, mely a magyar pénzügyi kérdésekkel foglalkozott, és Bethlennel néhányan ott álldogáltunk a genfi Hotel National egy kertre néző folyosóján.

Ekkor egy alacsony, barna képű fiatalember lépett Bethlen elé, és valamit mondva neki, egy papírlapot nyújtott át. Midőn azt Bethlen átvenni készült, az illető öklével teljes erőből a miniszterelnök arcába sújtott. Bethlen, ki erre ugyancsak nem lehetett felkészülve, kissé hátrahökölt, arcát elöntötte a düh pírja, kezei ökölbe szorultak, de nem ütött vissza.

Mi néhányan, Tánczos tábornok, Siegler¹⁸ alezredes, én és egy velem lévő külügyi titkár erre az illetőt megragadtuk, és az elősiető svájci detektívnek átadtuk.

Attól féltem, hogy valamelyikünk jogos haragjában megüti a merénylőt, amiből persze a kis-entente és a francia sajtó rögtön nagy lármát csapott volna, azt állítva, hogy a magyar delegátusok verekedést rendeztek a Nemzetek Szövetségének folyosóin, és elvertek egy ártatlan embert. Hangosan azt kiáltottam, hogy lefogni, de nem verni - sikerült önuralmunkat megőrizni. Alig játszódott le az eset, Bethlennek be kellett mennie a szomszédos tanácsterembe. Közben a Nemzetek Szövetsége elnökével, Sir Eric Drummonddal tudattuk, hogy a Nemzetek Szövetsége területén merényletet követtek el Bethlen ellen. Midőn a terembe léptünk, Benes és Titulescu arcukon kaján és alig leplezett mosollyal szemlélték Bethlent, ki szokott rendes nyugalmával foglalt helyet az asztal mellett. Drummond néhány szóval elítélte a merényletet és a tanács hozzákezdett a tárgyaláshoz.

Közben megtudtuk, hogy a tettest Juszt Ivánnak hívják, párizsi szocialista magyar emigráns, a Ligue de Droits de l’Homme¹⁹ tagja, ki hamis útlevéllel jött Genfbe. Ez a merénylet azonban Bethlennek, eltekintve néhány kínos perctől, politikailag végeredményben inkább használt, mint ártott. A Nemzetek Szövetsége kimondta Magyarország pénzügyi ellenőrzésének megszűntét, otthon pedig az emberek józanabb része ráeszmélt arra, hogy az az ütés, melyet Genfben, mint a magyar ügy előharcosa kapott, nem annyira az ő személyét, mint egész Magyarországot érte, melyet képviselt.

Hazaérkezésekor nagy tömeg várta a pesti pályaudvaron, mely őt hangosan éltette, és pedig belpolitikai ellenfelei is mintha elszégyellték volna magukat, egy ideig csendesebben viselkedtek. Nekem ez az eset Genfben igen sok dolgot adott. Azonnal táviratilag tudatnom kellett az esetet a külügyminiszterrel, egyes fontosabb követségeinkkel (London, Párizs, Róma), a sajtónak kiadnom a valóságnak megfelelő tájékoztatást és gyors eljárásokkal elébe vágnom annak, hogy a rosszakaratú kis-entente és francia sajtó az ügyet felfújhassa és ferde beállításba hozhassa.

Azt hiszem, aznap legalább ezer svájci frank ára táviratot küldtem el Genfből. Így az egész ügyből pozitív haszna csak a genfi távirdának és magának Bethlennek volt, kinek tekintélye ezáltal csak nőtt. Ő maga nem vette a dolgot tragikusan, és aznap még késő éjjelig egy estélyen vett részt, utána még velem beszélgetett. Úgy vette a dolgot, mint amikor akadályversenyen egy lovas a lovával felbukik, ami pontosan meg is felelt a helyzetnek, mert ilyes merényletnek a közéletben szereplő mindig ki van téve. A szégyen csakis a Nemzetek Szövetségét érte, mert egy hamis útlevéllel rendelkező kalandor bejuthatott a helységeibe és ott ily incidenst okozhatott, ami az ellenőrzés fogyatékosságát bizonyította.

A kis-entente és francia sajtó megpróbálta a dolgot politikailag úgy beállítani, mintha a Bethlen által emigrációba kergetett ártatlan magyar szocialista, a fehér terror elleni jogos felháborodásában követte volna el tettét, de ez a propaganda trükk senkire sem gyakorolt benyomást, és az egész ügyet annak fogták fel külföldön, ami volt is, egy egzaltált ember cselekedetének.

A frankhamisítási ügy hullámai ekkor kezdtek lassan lecsillapodni. A kis-entente és támogatója, a francia kormány, főleg a Quai d’Orsay belátták, hogy hiába akarják Bethlent ezen ügy felhasználásával megbuktatni, a többi nagyhatalom, Anglia, Olaszország és Amerika nem csatlakozik akciójukhoz. Belpolitikailag pedig az ügynek a méregfoga egyszer s mindenkorra ki volt húzva, és a belpolitikai támadások a kormány ellen ellanyhultak.

A frankper vádlottjait május 26-án elítélték, Windischgraetzet négyévi fogházra, Nádossy Imrét szintén ennyire tízmillió korona pénzbüntetésre és háromévi hivatalvesztésre, a többieket két- és egyévi fegyházra.

A kormánynak természetesen a legkellemetlenebb volt Nádossy bűnrészessége, mert ő volt az egyetlen köztisztviselő, aki az ügyben szerepelt, és különösen kényessé tette a dolgot az, hogy éppen rendőrkapitány volt az ügy egyik fővádlottja. Nádossy, bár a dologban kétségkívül bűnös volt igen férfiasan és bátran viselte tettének következményeit. Bátran és férfiasan viselkedett viselkedett a per alatt, őszintén vallott, semmit sem szépített és büntetését úri elhatározottsággal viselte. Windischgraetz, ki egész életében léha és kalandkereső, komolyan nem is vehető ember volt, megkezdette büntetését, és ezzel az egész ügy le is került a magyar politika napirendjéről.

Később aztán Windischgraetz lett Hitler egyik leglelkesebb híve.”

Szövegmagyarázat:

1. Az „antant” kifejezés eredetileg az Anglia és Franciaország között 1904. április 8-án Londonban aláírt szerződés az Entente Cordiale (Szívélyes Egyetértés) szóból származik. A kifejezés valójában egy szövetségi rendszert és a hozzá kötődő országokat reprezentálja. 1907-től Oroszország is csatlakozott a szövetséghez.

A „Kis-antant” Csehszlovákia, a Szerb-horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) 1920. augusztus 14-én kötött szövetsége, amely Magyarország ellen irányult. A szerződéshez 1921-ben Románia is csatlakozott.

Ezt követően jött létre a Cseszlovák- Románia (1921. április), majd a Jugoszlávia-Románia közötti szerződés (1921. június).

A müncheni egyezmény (1938), amely Csehszlovákia feldarabolását eredményezte, vezetett a „Kis-antant” megszűnéséhez.

A „Kis-antant” valójában a Trianoni Békediktátum (1920) kedvezményezettjeit jelölő országok csoportja, Ausztria kivételével.

Még a „Kádár-rendszerben” is előfordult, hogy ezek az országok- különösen a kisebbségeket érintő ügyekben spontán módon „szövetségre” léptek egymással.

2. Jankovich Arisztid - 1918-ban a belgrádi fegyverszüneti bizottság elnöke.

3. Nádossy Imre (1872-1935) – 1920-1926 között országos rendőrkapitány.

4. Vest Fedor báró (1892-1969) – a külügyminisztérium politikai osztályának helyettes vezetője.

5. Forster Pál báró (1876-?) diplomata, császári és királyi konzul. Az első világháború előtt Jokohamában Sydneyben, Chicagóban, Clevelandben működött. 1919 után a belgrádi magyar követség első beosztottja.

1924-1927. hágai ügyvivő, 1927-1929. belgrádi magyar követ.

6. Marsovszky György (1894-?) kereskedelmi vállalkozó, 1922-ben szolgabíró, később a „Szózat” című napilap szerkesztője. Évekig a MOVE (Magyar Országos Véderő Egyesület) szervezeti osztályának elnöke.

7. Mankovich György - az 1925. dec.19-én Hágában, a frankhamisítás kapcsán letartóztatott három magyar egyike (rajta kívül Jankovich Arisztidet és Markovszky Györgyöt tartóztatták le a holland hatóságok).

                Két évi börtönbüntetést kapott.

8. Teleki Pál gróf (1879- 1941) politikus, földrajztudós, egyetemi tanár az MTA tagja. Külügyminiszter 1920-ban, miniszterelnök 1920-1921 között. Közoktatási miniszter 1938/1939-ben. Ismét miniszterelnök 1939-től -1941-ig. Ellenezte Magyarország részvételét a Jugoszlávia elleni agresszióban (1941).

Végső kétségbeesésében 1941. április 3-án öngyilkosságot követett el.

9. Windischgraetz Lajos herceg (1882-1968) - nagybirtokos, legitimista politikus, miniszter. Frankhamisítási perben négyévi börtönre ítélték.

10. Szörtsey József (1888-?) földbirtokos, kormányfőtanácsos. A TESZ (Társadalmi Egyesületek Szövetsége) Elnöke, a Revizíós Liga társelnöke, a MOVE társelnöke, a Magyar Nemzeti Szövetség alelnöke.

11. Zadravecz István (1884–1965) a hadsereg tábori püspöke 1920-1928 között.

12. Bethlen István gróf. (1874-1946) jogász, mezőgazdász, politikus, volt erdélyi nagybirtokos. A XX. század elején különböző civil közösségek tagja, elnöke. 1919/1920-ban az Antibolsevista Comité vezetője. Tagja a magyar békedelegációnak 1920-ban. 1921-1931 között az ország miniszterelnöke. Az ország gazdasági stabilizációjának elindítója. Nevéhez kötődik az ún. „népszövetségi kölcsön” (250 millió korona) felvétele.

Külpolitikájában Olaszországra és Angliára támaszkodott. Nem volt a német orientáció híve. A magyar- olasz barátsági szerződés (1927) aláírója. Lemondása után előbb a kormánypárt (Egységes Párt) vezetője, majd Horthy kormányzó tanácsadója. 1935-ben szembe került Gömbös Gyulával. Kilépett a pártból. 1943/1944-ben a „kiugrást” támogatta. Néhány hónapig a német megszállás után az országban bujkált. Majd 1944. decemberében az oroszok elfogták, majd 1945. áprilisában Moszkvába hurcolták. Bethlent az oroszok Moszkva Butirszkaja börtönében tartották fogva. A Börtön kórházában is halt meg.

Szovjetúnióbeli fogvatartását Romsics Ignác történész „Bethlen István” -ról szóló könyvének „Epilógusában” dolgozta fel.

„A halál 1946. október 5-én állt be - az igazságügyi orvosszakértő által elvégzett boncolás szerint - nagyfokú általános érelmeszesedés miatt bekövetkezett szívbénulás nyomán. A börtön kórház illetékesei nyughelyét a Donszkoj kolostor melletti temetőben jelölték ki. A 3-as számú közös sírba temették - több száz, vagy talán több ezer sorstársával egyetemben.”

Jelképes hamvait 1994 júniusában hozták haza Magyarországra, és június 17-én helyezték végső nyugalomra Budapesten.

13.Qui d’ Orsay : Orsay = rakpart, ahol a francia külügyminisztérium működött, átvitt értelemben jelölte a külügyminisztériumot is.

14. Töreky Géza (1873-1961) jogász, bíró, 1934-től a Kúria másodelnöke. A háború végén külföldre menekült.

15. Vass József (1877-1930) katolikus pap, hitszónok. 1920. aug. 15. - 1921. ápr. 14. közélelmezési, 1920. dec. 16. - 1922. jún. 16. vallás- és közoktatásügyi, 1922. jún. 16. - 1930. szept. 8. népjóléti és munkaügyi miniszter.

16. Pallavicini György őrgróf (1881-1946) nagybirtokos politikus. 1906 és 1918 között országgyűlési képviselő 1917/18-ban miniszterelnökségi államtitkár. A frankhamisítási ügyben élesen támadta a kormányt.

17. Président du conseil des faussaires = a pénzhamisítók miniszterelnöke.

18. Siegler Géza katonatiszt, alezredes. A magyar kormány őt küldte ki a Népszövetség 1924-es genfi tanácsülésére katonai szakértőként.

19. Ligue de Droits de l’Homme = Az Emberi Jogok Ligája.

Forrás:

Barcza György

Diplomata emlékeim 1911- 1945 I. kötet

Romsics Ignác

Bethlen István Epilógus a Szovjetunióban 443 old.

Osiris Kiadó Bp.1999

Kelt 2009. május

Szerkesztette:

                                               Dr. Temesvári Tibor