I. M. Majszkíj: Egy szovjet diplomata visszaemlékezései

I. M. Majszkíj 1939-1943. között volt a Szovjetunió londoni nagykövete. Visszaemlékezéseinek egy a második világháborúban lejátszódó epizódja. Anthony Eden brit külügyminiszter 1941. decemberi - nem kis izgalommal járó - moszkvai útját örökíti meg. Útjának egyes állomásait a google earth-n is érdemes nyomon követni.

 Edennel Moszkvában

Eden moszkvai útjának dátumát, amiről Churchill beszélt Sztálinnak küldött november 22-i üzenetében, 1941. december 7-ben jelölték meg. Az akkori helyzet fenyegetően súlyos volt.

A szovjet-német fronton továbbra is nagy harcok folytak. A németek előretörtek Moszkva felé, s bár novemberben ellenállásunk fokozódott, lassan mégis nyomultak előre, s északról és délről igyekeztek körülvenni a Szovjetunió fővárosát. Néhány ponton a hitleristák csak 30 kilométernyire álltak Moszkvától és senki sem mondhatta volna meg, hogy mivel végződik mindez.

A tengeren is folyt a háború, s Anglia a korábbiakhoz hasonlóan erejét megfeszítve állta azokat a hatalmas veszteségeket, amelyeket a német tengeralattjárók és repülők okoztak. A háború gonosz lidérce kísértett a Csendes Óceánon is. Japán szemlátomást harcra készült: növelte háborús költségvetését, haditengerészeti flottáját fontos pontokon vonta össze, s dühödt kampányt folytatott a sajtóban és a rádióban az Egyesült Államok és Anglia ellen. Ugyanakkor a japán kormány, amely a készülő csapást váratlanul akarta mérni, képmutató módon diplomáciai tárgyalásokat folyatatott Washingtonban minden vitás kérdés szabályozásáról.

A kialakult helyzetben még fontosabbá vált a lehetőleg minél szorosabb együttműködés a Szovjetunió és Anglia között, s Eden moszkvai útja. Igyekeztem a küszöbönálló utazáshoz minél kedvezőbb légkört teremteni, s ezért december első napjaiban beszéltem Edennel: ennek során hangsúlyoztam, mennyire kívánatos volna haladéktalanul eleget tenni a szovjet kormány kérésének (amit Sztálin szögezett le Churchillhez intézett november 8-i üzenetében), s megüzenni a háborút Finnországnak, Romániának és Magyarországnak. Utaltam arra, hogy lejárt a 15 napos határidő, amit Churchill adott Finnországnak arra, hogy a háborúból kilépjen (erről írt Sztálinnak november 22-i üzenetében), s Finnország még csak nem is gondol a hadműveletek beszüntetésére. Akkor még nem tudtam, hogy amint Churchill emlékirataiban, december 2-án Mannerheim⁽¹⁾ elutasítólag válaszolt a brit miniszterelnök felhívására, de Finnország magatartása nem hagyott kétséget, hogy folytatni akarja a háborút. Eden teljes mértékben egyetértett az elképzelésemmel, s 1941. december 6-án Anglia valóban meg is üzente a háborút Finnországnak, Magyarországnak és Romániának. Így a moszkvai tárgyalások előtt katonai és diplomáciai szempontból is tisztán állt az út.

1. Mannerheim, Carl Gustav Emil (1867-1951), finn marsall, politikus 1944-1946. között Finn o. államfője.

A háborús helyzetre való tekintettel Eden moszkvai útját természetesen a legnagyobb titokban tartottuk. A következő tervet készítettük: Eden tengeren indul a Szovjetunióba Angliából Murmanszkig, s ezen a felelősséget a brit kormány vállalja, majd Murmanszkból Moszkvába megy, s ezen az útszakaszon a felelősség természetesen már a szovjet kormányt terheli. A londoni indulást december 7-én déli egy órában jelölték meg, ez a nap vasárnapra esett. Különvonatnak kellett elszállítania őt és kísérőit a skóciai tengeri támaszpontra, Invergordonba, onnan pedig külön kiválasztott torpedónaszádnak átvinnie az Orkney szigetekre, Scapa Flow ⁽²⁾ neves tengeri támaszpontjára, ahol az egész küldöttségnek át kellett szállnia a Kent nevű nagy cirkálóra, amely Murmanszkba szállítja őket. A Kent az úgynevezett washingtoni cirkálók sorába tartozott, amelynek vízkiszorítása az 1922-es washingtoni egyezmény meghatározása szerint hivatalosan 10000 tonna. Gyakorlatilag azonban a Kent valójában 15000 tonnás cirkáló volt. Hatalmas gyorsjáratú, négycsavaros, 27 csomóval haladó hajó volt ez, s az admiralitás sokáig vitatkozott, hogy adjanak-e a Kent mellé három-négy torpedórombolót: végül úgy döntöttek, hogy erre nincs szükség. A torpedórombolók követhették volna a gyors hajót, különösen viharos időben. Ezenkívül ilyen tekintélyes számú hajót a németek könnyebben felfedezhettek és üldözőbe vehettek volna. Sokkal veszélytelenebbnek tartották, hogy a Kent egyedül induljon el, hiszen a gyorsjáratú hajó szinte utolérhetetlen volt a tengeralattjárók számára, s az akkoriban északon uralkodó köd meg óvta a hajót a német bombázók támadásától is.

Nagykövetségünkön rajtam, a feleségemen, Novikov tanácsoson és a rejtjelzőkön kívül senki sem tudott az utamról. December 7-én déltájban feleségemmel kettesben a szokásos sétánkra indultunk a szomszédos Kengsinton Parkba, onnan elmentünk a legközelebbi földalatti állomásra, s így jutottunk el a pályaudvarra, ahol egy mellékvágányon állt a küldöttség vonata. Már ott vártak az angolok és az engem búcsúztató Novikov tanácsos. Kis úti csomagom főleg megfelelő meleg ruhákból állt.

A kis úti csomag sok gondot okozott nekünk: sem bunda, sem nemezcsizma nem volt velem Londonban, mert azokra ott nem lett volna szükség. Feleségem nagy nehézségek árán kutatott fel és vett meg az egyik angol áruházban egy kötött anyagból készült bundautánzatot. Könnyű és meleg, de rikító sárga színű ruhadarab volt. Eleinte az is az eszembe ötlött, hogy felvehetem-e egyáltalán. Később, már Murmanszkban a fagy arra kényszerített, hogy felhagyjak ilyenfajta kétségeimmel, Moszkva utcáin úgy jártam sárga bundámban, mint valami látomás. A járókelők megálltak és csodálkozva bámultak. Amikor 1943-ban végleg visszatértem a Szovjetunióba, feketére festettem a bundát, s azóta is nagy megelégedéssel viselem: melegít, könnyű, s azokra a történelmi eseményekre emlékeztet, amelyekben magamnak is sikerült részt vennem. Nemezcsizmát Londonban természetesen nem lehetett kapni, a légügyi minisztériumból kaptam szőrcsizmát, amelyet a pilóták is viselnek. Szőrme sapkám is akadt: ez feltétlenül maradt meg azokból az időkből, amikor teljhatalmú megbízottként Finnországban tevékenykedtem. Ezzel a felszereléssel teljesen felkészültnek éreztem magam ahhoz, hogy átutazzam a sarkvidéki területeken, s nem is tévedetem: öltözékem ugyan nem volt szép, de legalább meleg.

2.  Skócia É.- részén az Orkney szigetek körüli öböl. Az I. és II. világháború idején a britek komoly támaszpontja. Günther Prien a német haditengerészet főhadnagya vezetésével az U-47-es búvárnaszád.

1939. okt. 17-ről 18-ra virradó éjszaka megtorpedózta és elsüllyesztette a Royal Oaks csatahajót.

Elbúcsúztam feleségemtől, kezet szorítottam Novikovval, majd beszálltam a vasúti kocsiba. Eden és társai már ott vártak. A vonat gyorsan robogott előre, s mindenki igyekezett minél kényelmesebben elhelyezkedni. Kinéztem az ablakon, gépiesen néztem a nagy sebességgel mellettünk elsuhanó állomásokat, városkákat, falvakat, ligeteket, s zöldmezőket, és gondolkoztam. Azon töprengtem, mi vár ránk az úton, s hogyan fogadnak bennünket Moszkvában és vajon mit eredményeznek a tárgyalások, milyen hatással lesznek a háború további menetére. Visszaemlékeztem Churchill-lel előző napon folytatott beszélgetésünkre is. Azért kerestem fel, hogy elutazásom előtt elbúcsúzzam tőle. A miniszterelnök, a megszokott szivarral a szájában nagyon kedves volt hozzám, s teljes sikert kívánt Edennek és a szovjet vezetőknek a találkozáshoz. Megköszöntem jókívánságait, s megjegyeztem, örülök, hogy viszontláthatom Moszkvát. Churchill nagyot szívott a szivarjából, a kék füstfelhőn át sandán rám pillantott, s megkérdezte:

- Biztos abban, hogy a találkozó Moszkvában lesz?

A miniszterelnök nyilván annak az akkoriban Angliában uralkodó aggodalomnak adott hangot, hogy végeredményben nem sikerül megvédenünk a szovjet fővárost. Másként minek ürítették volna ki Moszkvát? Miért lett a kormány hivatalos új székhelye Kujbisev?

Megharagudtam és szívemből válaszoltam:

- Mire való ez a kérdés? Természetes, hogy a tárgyalások Moszkvában lesznek!

Churchill kissé gúnyosan nézett rám, majd békítőleg így szólt:

- Mindegy, akárhol lesznek is a tárgyalások, Moszkvában, vagy - egy pillanatra elakadt, s nagy nehezen mondta ki: - a maguk Ku… Kujbisevjében, mindegy, én sok sikert kívánok!

A vasúti kocsiban mégis felmerült bennem a kérdés: hol lesznek hát a tárgyalások?  Moszkvában vagy Kujbisevben? S szinte ösztönösen, de ellenállhatatlanul és megingathatatlanul alakult ki bennem a szilárd válasz: természetesen Moszkvában! Csakis Moszkvában… Nem, nem semmi áron nem engedjük át Moszkvát a németeknek!

Öt órakor valamennyien összegyülekeztünk Edennél a hagyományos angol teára. A külügyminiszterrel utazott Cadogan, a külügyminiszter állandó helyettese, Nye a nagyvezérkar helyettes főnöke és a Foreign Office két munkatársa, Harvey és Frank Roberts.

Általános, mindennapos, érdektelen dolgokról beszélgettünk, s már készültem visszatérek a fülkémbe, amikor valami furcsa és érthetetlen eseményt észleltünk. A vonat gyorsan robogott, sehol nem állt meg. Hat óra tájban kisebb állomás mellett haladtunk el, s a bejáratnál nagy izgalmat tapasztaltunk: rendkívül sok ember verődött össze, futkostak, hadonásztak, nyilván hevesen vitatkoztak valamiről. Egy másik kisebb állomáson, amelyen vonatunk szintén áthaladt, ugyanez a kép fogadott. Érdekelt bennünket a dolog, s nem tudtuk elképzelni, mi lehet az oka.

Csak annyit láttunk világosan, hogy valami fontos dolog történt. Eden utasítására a legközelebbi állomáson rövid időre megállt vonatunk. Eden egyik munkatársa lesietett az állomásra, s néhány perc múlva visszatért a megrendítő hírrel: Japán megtámadta az Egyesült Államokat.

A kis állomás főnöke, aki a hírt a rádióban hallotta, nem tudott részleteket, azt sem tudta megmondani, hol és hogyan történt a támadás, de maga a támadás ténye kétségtelen volt.

Eden nagyon ideges lett, s rögtön nekem szegezte a kérdést:

- Mi a véleménye erről?

Azt feleltem, hogy Japánnak ezt a lépését várni lehetett minden percben, s most már a háború lényegében kiterjedt az egész földtekére, az erőviszonyok a két fél között pedig nyilvánvalóan a mi előnyünkre változtak meg.

- Mit gondol - kérdezte Eden - folytathatom-e tovább ilyen körülmények között az utamat Moszkvába? Nem volna jobb visszatérnünk Londonba?

- Semmi esetre sem - tiltakoztam - ellenkezőleg, moszkvai útja most még szükségesebb lett.

Késő éjjel az egyik nagyobb állomáson megtudtuk a Japánok Pearl Harbor ellen intézett támadásának minden részletét, majd korán reggel megérkeztünk Invergordonba. Eden a jelenlétemben rögtön telefonkapcsolatot teremtett Churchill-lel, s felvetette neki ugyanazt a kérdést, amelyet előző este már nekem is feltett, nevezetesen, folytathatja-e az útját Moszkvába. Aztán elhajolt a kagylótól és odaszólt nekem:

- A miniszterelnök ugyanúgy gondolkozik, mint Ön, hogy a moszkvai utamra most még nagyobb szükség van, mint korábban.

Aztán Eden folytatta a beszélgetést, s ezt hallottam:

- Azt kérdezi, mit gondol az útitársam? Ugyanaz a véleménye, mint Önnek.

Eden letette a kagylót, s látható megkönnyebbüléssel fűzte hozzá:

- Minden világos. Tehát folytatjuk az utat!

A bennünket szállító torpedónaszád erősen himbálózott, s Eden, aki ráadásul kissé meg is fázott, rosszul érezte magát. Jött az orvos, s megtette a szükséges intézkedéseket. Körülbelül öt órakor megérkeztünk végre Scapa Flowba, áthaladtunk a különböző ellenőrzési pontok hosszú láncolatán, majd felszálltunk a „Kent”-re. A cirkáló a sötét, néma éjszakában felszedte a horgonyt, s kifutott a nyílt tengerre…

A Scapa Flowtól az út Murmanszkig négy és fél napig tartott. Észak felé haladtunk a Skandináv-félsziget nyugati határai mentén, de nagy távolságra Norvégia partjaitól. Így rövidebb és veszélytelenebb volt az út, hiszen a németek akkoriban norvég földön álltak. Utána elhagytuk Nordkappot, s nagy óvatossággal haladtunk át Nordkapp és a Medve-sziget között, ahol a németek különösen gyakran támadták - a levegőből vagy a víz alól - a Szovjetunióba tartó hajókat, s végül dél felé fordultunk, a Kola öböl felé. Nagyobb viharba nem kerültünk, de állandóan olyan időjárásban haladtunk, ami a matrózok friss időnek neveznek. Hajónk himbálózott, de még elviselhetően, s én viszonylag jól vészeltem át a szeszélyes elemek játékát. Általában minden jól ment, bár akadt néhány kellemetlenség is.

A legnagyobb közülük az volt, hogy a hajó erősen remegett, pontosabban csak a hajónak az a része, ahol mi tartózkodtunk. A „Kent”-en két úgynevezett admirálisi fülke volt, ezeket Edennek és nekem utalták ki mint a két „legtekintélyesebb utasnak.” Eden a hajó bal oldalán lévő kabint kapta, én pedig a jobb oldalit. Csak egy kisebb folyosó választott el bennünket egymástól. Mindkét kabin szalonból, hálószobából és mosdófülkéből állt. Igen szépen voltak berendezve, természetesen a tengerészek stílusában. Minden nagyszerű lett volna ha… nem a kabinok közti folyosó padlója alatt húzódott volna a cirkáló négy hatalmas csavarjának tengelye. Amikor a „Kent”, amint azt részére előírták nagy sebességgel haladt, amikor valamennyi csavarja szédületes iramban forgatta a hideg, fekete vizet, akkor az egész fedélzeti rész olyan görcsös remegésben rázkódott, hogy teljesen agyongyötörtnek éreztem magam. Rosszul aludtam, keveset ettem, s még gondolkozni is alig tudtam. Egyszer meg akartam kérni a hajó parancsnokát, hogy változtassa meg lakhelyemet, adjon valamilyen más kabint, amely kevéssé tekintélyes hely, viszont nyugodtabb, de ismervén az angolok ragaszkodását a megállapított formákhoz és rendhez, meggondoltam a dolgot.

Megismerkedtem a „Kent” parancsnokával és legközelebbi munkatársaival, néhányszor -lunch és ebéd idején - a vezérkar asztalánál ültem, de időm legnagyobb részét „admirálisi kabinomba” töltöttem, Herzen⁽³⁾ „Emlékezések és elmélkedések”című munkáját olvasgattam. Olvastam és elgondolkoztam: milyen nagyszerű volt a világ Herzen idejében a maival összehasonlítva! Mily egyszerűek voltak az őt izgató problémák! Mily szerények voltak az akkori események méretei. Most pedig a mi napjainkban? Azon kezdtem gondolkodni, mi is folyik a mi bolygónkon. Majd gondolataim ismét visszakanyarodtak ahhoz, mi történik néhány nap múlva Moszkvában.

Néha, amikor már nagyon untam a kabinban üldögélni kimentem a fedélzetre. Leültem egy szélmentes helyre. Sötét démonikus kép tárult elém: a fekete víz, a fekete ég, a viharos hullámok, jégoszlopok a hajó orrán, s valahol lenn a gépek szakadatlan, egyenletes zúgása, amint egyhangú ütemben rázzák a hajót. Olykor úgy éreztem, mintha a sarki éjszaka mély ködében, az ég sötétje és a víz sötétje között elvarázsolt hajón röpülnénk a bizonytalanság felé…

S ilyenkor önkéntelenül is az eszembe jutott, hogy negyed évszázaddal korábban, 1916-ban ugyanezen az úton nyomtalanul elpusztult Lord Kitchener angol hadügyminiszter. Úgy tartják, hogy a hajó, amely őt szállította aknára futott, s elsüllyedt mindazokkal, akik rajta tartózkodtak. Biztosat azonban sohasem tudtak meg, hiszen Kitchener hajójáról senki sem menekült meg. Elképzeltem ennek a rejtélyes tengeri tragédiának a részleteit s ezt gondoltam:

- A történelemben kétszer ilyesmi nem ismétlődik meg… Bennünket egészen más veszedelmek fenyegetnek.

December 12-én végre megérkeztünk Murmanszkba. A tenger felett sűrű ködfelhő gomolygott, aminek mi csak örültünk, hiszen ez elrejtette a „Kent”-et a német légierő elől, amely a font másik felén ugyancsak Murmanszk közelében helyezkedett el. Kis gőzös jött elénk, amelyről szovjet révkalauz szállt fel a cirkálóra. Ekkor a gőzös megfordult, s lassan haladt előttünk, jelezvén az utat, amelyen bejuthatunk a Kola öbölbe. A „Kent” óvatosan követte a gőzöst. Három óra múlva a cirkáló horgonyt vetett Murmanszkkal szemben a tengeren.

Edent a helyi hatóságok, polgári és katonai személyek egyaránt barátságosan fogadták. Megjelent a Külügyi Népbiztosság képviselője is, aki Moszkvából repült a városba: F. F. Molocskov, a protokollosztály vezetője, s vele együtt a 2. európai osztály főnöke, F. T. Guszev is.

Nyomban elhatároztuk, hogy Eden csoportja egyenlőre a cirkálón marad, én pedig partra szállok, hogy részt vegyek a tovább út részleteinek a megvitatásában. Ezután „haditanács” ült össze, amelyben részt vett Murmanszk terület pártitkára, Sztarosztyin elvtárs, a murmanzki front parancsnoka, Patyin tábornok a murmanszki flotilla parancsnoka, Golovko admirális és néhány más vezető személy. A kérdés így merült fel légi úton vagy vasúton szállítsuk Edent Moszkvába? Rendelkezésünkre állt mindkét lehetőség (már Londonban kértem, hogy murmanszki megérkezésünk pillanatában álljon rendelkezésünkre mindkét közlekedési eszköz). Mindkét lehetőségnek megvolt azonban a maga előnyös és hátrányos oldala.

A légi út erősen lecsökkentette volna az utazás időtartamát, de a Moszkvából küldött repülőgépeket nem fűtötték, ami a rideg, 1941-1942-es télen igen komoly tényező volt), s ami még fontosabb néhány száz kilométert a repülőgépeknek vadászgépek fedezete nélkül kellett volna végig repülniük. Murmanszkból a légi út Arhangelszk felé vezetett. Murmanszk csak az út kezdeti részére tudott kíséretet biztosítani. Arhangelszk az út végső szakaszára küldhetett kíséretet (az akkori vadászgépek hatósugara elég korlátozott volt), s a két, viszonylag biztonságos övezet között elég széles sáv terült el, ahol a repülőgépeknek minden védelem nélkül kellett haladniuk. E körülmények mérlegelése után „haditanácsunk” elvetette a légi utat.

3. Alekszandr Ivanovics Herzen (1812-1870) orosz forradalmár, a narodnyik mozgalom létrehozója.

A vasutat kellett tehát igénybe vennünk. Ez hosszabb ideig tartó, de megbízhatóbb megoldásnak látszott. Itt is akadt azonban bonyodalom. Kandalaksától valamivel délre van egy kisebb állomás, amelynek finn neve Louhi, vagyis „boszorkány”. Loui mentén a front mindössze 20-25 kilométernyire húzódott a vasútvonaltól, s az állomást magát is elég gyakran támadta a német légierő. Élénk vita után arra a következtetésre jutottunk, hogy Louhi környékén éjszaka kell áthaladnunk, s erre az egy éjszakára a lehető legnagyobb fegyveres erőt kell ott összevonni. Az angolok elutazását Murmanszból másnapra, december 13-ára ütemeztük be.

A „haditanács” után visszatértem a cirkálóra, s a részletek mellőzésével (többek között Louhiról sem szólva) közöltem Edennel, hogy mit határoztunk. Eden így válaszolt:

- Legyen úgy, ahogy önök akarják: önök jobban ismerik a helyi viszonyokat.

December 12-ről 13-ára virradó éjjel a parton töltöttem az éjszakát, s késő este, érdekes beszélgetést folytattam a helyi elvtársakkal. A frontról, a hátországról, a nép hangulatáról kérdeztem őket, ők pedig engem az angliai helyzetről. Eden látogatásának céljáról, Churchill nézeteiről, s elsősorban arról, mikor nyitják meg végre a második frontot.

Másnap reggel haditudósítás érkezett, amely hatalmas lelkesedést kellett. Közölték ugyanis, hogy a németek vereséget szenvedtek Moszkva alatt. Úgy örültünk, mint, aki névnapját ünnepli: szorongattuk egymás kezét, s diadalittasan mondogattuk: „Ez igen”. Felmentem a cirkálóra, s ismertettem Edennel a kellemes újdonságokat. Valamit már hallott az angol rádióból, de az általam elmondott részletek nagy hatással voltak rá.

- Ez nagyszerű! - kiáltott fel Eden - A német hadsereg először szenvedett kudarcot!

Kimentünk a partra s Edennel együtt bejártuk az egész várost, amelyet hó borított, s könnyű ködfelhőbe burkolózott. Eden sokáig állt egy magaslaton, amelyről nagyszerű kilátás nyílt egész Murmanszkra, a Kola öbölre és a nem túl magas hófödte hegyekre, majd így szólt:

- Micsoda rideg természet! De azért lenyűgöző, sajátos módon elbájolja az embert.

Nappal a helyőrség csapatai díszszemlét tartottak. A téli sapkába és jó minőségű félbundába öltözött vöröskatonák igen jól festettek, s megnyerték Eden tetszését. Mosolyogva mondta:

- Most a saját szememmel látom, milyen fontos fegyver az orosz fronton a félbunda. Szerencsére a németeknek kevés van belőle.

Aztán a szovjet és a brit zászlóra mutatva - amelyeket magasra emelve vitt két megtermett vöröskatona és élesen kiváltak a vakító fehér hó hátteréből - Eden még hozzáfűzte:

- Ez jelkép. A Hitler feletti győzelem reményének jelképe.

Vonatunk, amelyet a hatóságok helyi képviselői is elkísértek körülbelül öt órakor indult el. Igen fenyegető külsejű szerelvény volt a mi vonatunk. Középen egy páncélozott szalonkocsi, amelyben Eden és kísérői foglaltak helyet. Mögötte nemzetközi vagon, benne én, Molocskov, Guszev és néhány más szovjet elvtárs. Közvetlenül a mozdony mögött két vagonban a katonai kíséret fegyverekkel és géppuskákkal. A sort két nagy áruszállító vagon zárta le, tetején légvédelmi fegyverekkel, irdatlan szőrmebundába öltözött tüzérekkel. A vonat előtt némi távolságra egy másik mozdony haladt, amely a vasútvonal biztonságát ellenőrizte.

Már csaknem sötét volt, amikor útra keltünk. Esett a hó, nem nagyon erősen, de mégiscsak „repülésre alkalmatlan” időjárást teremtve. A havazásnak mégis őszintén örültünk. Egyetlen kívánságunk volt, hogy egész éjjel essen a hó, különösen azokban az órákban, amikor Louhi mellett elhaladunk.

Edennek természetesen egyetlen szót sem szóltam aggodalmainkról és nyugtalanságunkról, de jómagam mindvégig izgultam. Az angolok elég kényelmesen utaztak, ízletes vacsorát kaptak, majd hamarosan aludni tértek. Én nem tudtam elaludni, s úgy döntöttem, megvárom, amíg Louhi mellett elhaladunk. A vonat kimért ütemben haladt, szállingózott a hó, sűrű ködréteg fedte a földet. Szerencsésen elhagytuk Olennyja állomást, aztán Kandalaksát és még néhány kisebb állomást, s minden jól, rendben ment, az időjárás továbbra is kedvezett nekünk. Éjjel egy óra körül végre közeledtünk Louhi felé. Kiléptem a kocsi előterébe, s szinte megdermedtem a rémülettől: a havazás elállt, az ég derülten ragyogott - pompás északi fény tündöklött. Szinte nappali világosság támadt. Mintha a természet ki akart volna gúnyolni bennünket. Louhiban a vonat parancsnoka közölte velem: a menetrend szerint húsz percet kell állnunk. Követeltem, hogy a vonat haladéktalanul menjen tovább. Futva jött az állomásfőnök, s bizonygatni kezdte, hogy ez műszaki okok miatt lehetetlen. Én azonban hajthatatlan maradtam. Hét perc múlva a vonat végre tovább indult. Visszamentem a kocsiba, s feszülten vártam. Vártam, amíg mögöttünk maradt az északi fényben borult Louhi, elhagyjuk a veszélyes övezetet, amíg a vonat kellő távolságra kerül a fronttól. Csak éjjel három óra felé nyugodtam meg és feküdtem le végre aludni, amikor már semmi nem fenyegette értékes „terhünket.”

További utunk Moszkváig minden bonyodalom nélkül telt el. Belomorszknál letértünk a röviddel előbb épített elágazásra, amely Murmanszkot összeköti az Arhangelszk-Vologda-Moszkva útvonallal. Ezen az úton haladtunk dél felé, s gyorsan közeledtünk a fővároshoz. Vologda közelében különvonattal találkoztunk, amelyen Eden elé utazott a Szovjetunióban tevékenykedő brit nagykövet, Stafford Cripps. Átült a külügyminiszter kocsijában, s visszautazott velünk Moszkvába. Eden több megállóhelyen kiszállt, hogy személyesen megismerkedjék az orosz téllel. A vonat mentén sétálgatott, s többször mondta nekem a tüzérekre mutatva, akik légvédelmi ágyúikkal a nyitott kocsitetőn kísértek bennünket:

- Hogyan bírnak ki az embereik ilyen megpróbáltatásokat?

- Népünk hozzászokott a rideg telekhez - feleltem -, s amellett ezek a tüzéreink jól vannak öltözve.

December 15-én késő este vonatunk végre befutott Moszkvába. Mindent elborított a hó, a kocsik tetejéről hatalmas jégcsapok csüngtek alá. A fővárosban a német légitámadások miatt szigorúan betartották az elsötétítést. A várost mélységes sötétség lepte el. Eden megérkezése alkalmából a pályaudvart kivételesen negyedórára megvilágították. Edent Molotov népbiztos fogadta, s nyomban közölte a vendéggel, hogy aznap a Vörös Hadsereg kiverte a németeket Klinből. Más hivatalos személyek is megjelentek a fogadáson.

Amikor az angol küldöttség tagjai szőrmesapkájukban és bundáikban kiléptek a kocsiból, elvegyültek az őket fogadó szovjet emberek között, végigmentek a csarnokon a hirtelen fellobbanó lámpafényben, s amikor a mozdony gőzfelhője és füstje elborította az ott elhaladó embereket és a pályaudvar csarnokának boltíveit, olyan érzésem támadt, mintha mindez nem a második világháború rideg valóságában történnék, hanem valami borongós és fantasztikus regény lapjain.

Néhány perc múlva a fény kialudt. Kiléptünk a pályaudvar előtti térre, s már teljesen sötétben ültünk be a reánk várakozó gépkocsikba. Az angolok a Nacional-szállóba mentek, ahol szállást készítettek nekik, magam pedig a Moszkva-szállóba indultam.

 

Összeállította:

Dr. Temesvári Tibor

Pécs, 2008. nov. 21.