Rákosi a „kopasz diktátor”...

Aczél Tamás és Méray Tibor az 1989-ben Magyarországon is megjelent „Tisztító vihar” című közös munkájukban sziporkázó stílusban dolgozták fel élményeiket az ötvenes évek általuk fontosnak tartott eseményeiről, annak néhány epizódjáról. Rákosi Mátyás - akinek nevét az elhíresült „rákosi-korszak” azóta is őrzi - életét, politikáját számos dokumentum, megélt tapasztalat teszi ma is ismertté. Mégis úgy gondoltam nem lesz érdektelen, ha a szerkesztésemben „A nép bölcs atyja” életének egy részletét a két szerző munkája alapján bemutatom.

 

Fényképek, amelyek őt ábrázolták….

„Senki sem tudja pontosan, hogy Rákosi Mátyásnak¹ hány fényképe volt közhasználatban Magyarországon az ötvenes évek elején: háromszázezer, hatszázezer vagy másfélmillió? Annyi tény, hogy alig akadt olyan iroda, hivatal, tanterem, üzlethelyiség, kirakat, vasúti váróterem, kiskocsma, kávéház, eszpresszó, szakszervezeti központ, szerkesztői szoba, gyárműhely,  sőt gyárkapu, öltöző, sportpálya, kórházi szoba, hajókabin, társadalombiztosítói rendelő, traktorállomás, minisztériumi folyosó, moziterem, színházi előcsarnok, szabadtéri színpad, vásárcsarnok, kisipari műhely és múzeumi előtér, amelyben legalább egy fényképe ne lett volna kiakasztva.

A hithű kommunista szobájában, vagy éppen a megbízhatatlanság gyanújával küzdő hivatalnok irodájában inkább két példány volt belőle; az egyik - a nagyobbik - a falon díszes keretben, a másik - a kisebbik -  az íróasztal sarkán egyszerűbb keretben.

E fényképeknek

három vagy négy változata került forgalomba. Az egyik csak a kopasz és kerek óriásira nagyított fejet ábrázolta, egy másik, mintegy hat-nyolc évvel korábban készült mellkép, pártjelvénnyel a gomblyukban; egy harmadik - valamivel ritkább -, amelyen egy kislányt tartott mosolyogva a karján. De a legelterjedtebb az volt, amely a magyar nép bölcs atyját és nagy vezérét egy dús búzatábla legközepén mutatta, amint tenyerén érett, kövér kalászokat nyugtat, s meleg, okos értő tekintetével a várható termés minőségét veszi szemügyre.

Valahogy ez a kép fejezte ki -

úgy vélték a hívők - a legtömörebben és a legtökéletesebben mindazt, ami Rákosi Mátyásból - akár igényt tartott rá a nép, akár nem - a magyarság felé sugárzott. A derűt, amely fénybe vonta egész alakját, ahogyan ott állt a búzatengerben*; az erőt, s az erővel vegyes gyengédséget, ahogyan a tömött és mégis törékeny kalászokat a tenyerére vette; a nyugalmat s a biztonságos jövő ígéretét, a gondoskodást, amellyel magára vállalja a felelősséget a kenyérért, a jövőért; a jóságot ahogyan a gazda szerető szemével nézegeti a kalászokat; a szakértelmet, ahogy gyors és mégis biztos pillantása egyidejűleg fel is méri a búza minőségét, tudja hány mázsa liszt várható egy-egy hektáron, s mintha azonnal be is szorozná fejben, hogy az országos eredményt megkapja. S mindezen túl, ez a fénykép egyszerű szimbolikájával sommázta leginkább azt a mindennél fontosabb igazságot is, hogy ez a férfi ebbe a talajba ereszti gyökereit, akárcsak a búza, innen sarjad, innen hozza erejét és acélosságát, a magyar föld a magyar falu küldötte őt.”

* „Az idősebbek feltehetően emlékeznek még Rákosi Mátyás egyik legismertebb fényképére. A nagy vezető áll a búzatáblában, dús kalásszal a kezében. A fotó ezen a celldömölki úton készült. Rákosi Mátyás valahol megállíttatta a kocsisort, mert sietős dolga akadt. Amikor dolga végzetten jött kifelé a búzatáblából, a Szabad Nép Bass Tibor nevű fotósa megállította:>> Rákosi elvtárs kérem, fogjon a kezébe egy búzakalászt.<< Rákosi megtette, és a fénykép aztán legalább ezerszer jelent meg a különféle sajtóorgánumokban, plakátokon.”(Forrás: Zsolt Róbert: Sportpáholy c. könyve 69.old. Magvető Könyvkiadó Bp. 1988)

Ki is volt Rákosi, honnan indult?

„Falun született

egy apró dél-magyarországi községben, a Bács megyei Adán*, 1892. március 9-én, ha nem is búzatermelő paraszt, de falusi szatócs legidősebb gyermekeként. A szülők derék és becsületes embert akartak nevelni belőle, a társadalom hasznos tagját, s noha még hét másik gyermekről kellett gondoskodniuk, nem kíméltek semmi áldozatot, hogy Mátyás fiukat iskoláztassák.

*Ada Észak-Bácska középső részén a Tisza jobb partján, jelenleg a szerbiai Vajdaságban található település.

Jó tanuló volt,

okos, gyors eszű és érdeklődő természetű, aki fura kis alakját is feledtetni tudta, legfőként ravasz élelmességével és élelmes ravaszságával. A kereskedelmi iskola falai között tanult meg levelezni, könyvelni, számolni - itt tanulta mindazt, amire későbbi pályáján oly nagy szüksége volt: az élelmesség mellett a rendszerességet és a szívósságot. Ugyancsak itt kezdett a nyelvtanuláshoz is: volt hozzá érzéke. Ha a kereskedelmi iskolába még csak azért íratták be a szülei, hogy érettségizett tisztviselő, kitűnő bankhivatalnok legyen belőle, a tanulmányi eredményeken felbuzdulva, a Keleti Akadémiára már azért adták, hogy nemzetközi levelezővé vagy - ki tudja? - egy virágzó gyarmatárú - nagykereskedés vezetőjévé váljék.

Legfőként a memóriája volt

kitűnő.

A csaknem szabályosan kerek koponya mögött ijesztő pontossággal raktározódtak el az emlékek, melyek a kellő pillanatban formás történetek, meglepő analógiák, hatásos csattanók alakjában ugrottak elő, teljes fegyverzetben, mint Pallas Athéne Zeusz fejéből. A hatás ellenállhatatlan volt. Rákosi, aki természet adta képességét könnyedén céljai szolgálatába tudta állítani, hamarosan felismerte, hogy milyen hasznos egy-egy idézet, jól csengő verssor, figyelmeztető újként felmeredő axióma.

Amikor már pártvezér korában írók jártak nála, csak úgy patakzottak belőle a versszakok, könyvcímek, idézetek; a bányamérnököket szaktudásának csillogtatásával kápráztatta el: tudta, hogyan kell elkészíteni és összeilleszteni a szénfejtő kombájnok előre gyártott elemeit, úgy járt-kelt a szakterület labirintusában, mintha soha mással nem foglalkozott volna életében. Közben-közben lapos, figyelő pillantásokat vetett a körülötte ölőkre, vajon bekapják-e a horgot vagy észreveszik-e a cselt. De legtöbbször sikerült kijátszania a szakemberek figyelmét. Amikor az a papi küldöttség, amely az egyház szociális problémáinak megvitatása céljából látogatta meg, kijött szobájából, a küldöttség tagjai ámultan nézték egymást: hiszen ha csak a Bibliát idézte volna fejükre! Ha csak János Jelenéseiből, Máté és Lukács írásaiból idézett volna azzal a lenyűgözően fölényes biztonsággal, mely arra engedett következtetni, hogy e korpulens férfiú, jobban ismeri a Biblia szavait, mint a hivatás képviselői, még talán nem is lett volna ekkora megrökönyödés. De Rákosi a néhai XI. Pius pápa megrendítő Enciklikáját, a De Rerum Novarum szociális igazságtalanságokat bíráló pásztorlevelét idézte latinul s hihetetlen biztonsággal. Ez már több volt a soknál.

Az írók, bányamérnökök vagy papok még csak nem is gondoltak arra, hogy e különleges ember milyen vasszorgalommal és körültekintéssel készült fel már napokkal előbb egy-egy ilyen találkozásra. Igaz, memóriája kitűnő volt, de az is igaz, hogy sikerrel és ügyesen frissítgette ezt a memóriát.

János Jelenéseinek, Máténak, Lukácsnak és a pápai Enciklikának kijegyzetelt szövege ott feküdt az íróasztalát elborító aktahalmazban még akkor is, amikor a reverenda suhogás már a szobájában hangzott. Még egyszer belepillantott - irataiba? - nem: a tíz perccel később idézendő biblikus >> nyilatkozatokba<< - emlékező tehetségébe, mely imígy nemcsak kisegítette őt kellemetlen és kényes viták során, hanem egyben meg is növelte, szinte legendássá tette tömzsi kis alakját. Mindenre felkészült. Mintha múltjának nem egy keserves és tiszteletet is ébresztő éve vagy évtizede, a vállalt kockázatok és szenvedések is csak a felkészülés részei lettek volna az eljövendő dicsőségre, fényre és hatalomra.”

Korán a baloldali politizálás

mellé állt.

„Az első világháborúban hadifogolyként Oroszországba került; itt lépett a kommunista pártba, innen került haza, 1918 végén Budapestre.

Az első Magyar Tanácsköztársaság bukása után (amelyben a kereskedelmi népbiztos helyettesének szerepét vállalta) külföldre emigrált, majd a III. Internacionálé* megbízásából agitátorként és szervezőként, álnéven, hamis papírokkal dolgozott Olaszországba, Franciaországban, Ausztriában.

*A Kommunista Internacionálé (rövidebben: Komintern), vagy más néven III. Internacionálé 1919 márciusában alapított nemzetközi kommunista szervezet volt. Az orosz hadikommunizmus időszakában Vlagyimir Iljics Lenin vezetésével az Orosz Kommunista (bolsevik) Párt alapította. A szervezet elhatárolta magát azoktól a baloldali pártoktól, amelyek támogatták kormányuk háborús politikáját az első világháború idején. A III. Internacionálé valójában a bolsevik fordulat exportját készítette elő.

Aztán újra hazajött Magyarországra. 1924-ben a Horthy-rendőrség letartóztatta, mint a Kommunisták Magyarországi Pártjának illegális szervezőjét.

Rákosira halál várt.

Nemzetközi mentőmozgalom született érdekében. Az akasztástól megmenekült, de a börtöntől nem: tizenhat nehéz esztendőt töltött Horthy Miklós börtöneiben, Vácott, Szegeden, Budapesten. 1940-ben, a Ribbentrop-Molotov találkozó** idején az ország valamelyest megjavult.

**Valójában az 1939. aug. 23-án Moszkvában Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet, és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter által aláírt német-szovjet megnemtámadási szerződésről, más néven Molotov-Ribbentrop paktumról van szó.

Diplomáciai kapcsolatok létesültek, megegyezés jött létre, hogy az 1848-49-es forradalomban az orosz hadsereg zsákmányaként Moszkvába került magyar zászlókért, több más bebörtönzött kommunistával együtt, Rákosit is kicserélik.

Tizenhat év után szabadlábra került.

Ettől az időtől kezdve a Szovjetunióban élt, dolgozott, mint a magyar párt egyik vezetője. Előadásokat tartott a magyar hadifoglyoknak, beszélt a Kossuth-rádióban, kitanulta a pártélet mechanizmusának minden csínját-bínját, - felkészült arra a szerepre, amelyre a szovjet elvtársak kijelölték: Magyarország vezetésére.

S valóban, kinek lehetett volna több joga arra, hogy a magyarságot új utakra vezesse, mint annak a férfinak, aki egész életében annyi nélkülözést vállalt egy eszméért, s éppen azért az eszméért, melynek hadserege megszállta Magyarországot? Szellemesen, okosan tárgyalt – a háború után, hazatértekor - a magyar vezető férfiakkal, akkor még soványabb volt és energikusabb, még tudott érvelni, de már tudott parancsolni is, még kért, de már nem fogadott el, udvariassága mögött ugyan érezni lehetett a megszálló hadsereg fegyvereinek fölényét, de akaratát csak végső esetben kényszerítette rá ellenfeleire. Nem kellett minduntalan csörtetnie a kardot, lehetett nagyvonalú is nemegyszer, éppen elég volt, hogy mindenki tudta, amit ő is tudott: a jaltai egyezmény értelmében Magyarország szovjet befolyási övezetbe került.

Neve gyorsan ismertté vált

országszerte, s tetteit a népért vívott küzdelem hősi csatáját cikkek hirdették, brosúrák népszerűsítették, pártiskolákon és szemináriumokon tanították, mintegy bizonyítékul annak, hogy közöttünk él az a férfiú, akinek munkája nyomán szárnyakat kap az ipar, virágozni kezd a mezőgazdaság, eszméivel telik a művészet.

Fokozatosan azért az is kiderült, hogy Rákosi - a helyettes kereskedelmi népbiztos - tulajdonképpen a Magyar Tanácsköztársaság vezére volt; hiszen a tényleges vezetőről, Kun Béláról² akkoriban egyetlen szót sem lehetett ejteni, alakja a hátborzongató trockista árulás sötét leplébe burkoltan maga volt a szentségtörés, a gonoszság, az aljasság.***

***Rákosiról 1919-ből mindössze két korabeli filmhíradó maradt fenn. Egyik néhány villanás egy népgyűlésen a másik - egyenruhában - az észak-magyarországi fronton. De ez is elég volt ahhoz, hogy szerepéről regények, színdarabok készüljenek; a két híradófelvétel hőse bevonult a történelembe.

Azután - ragyogó fényben - felvillantak a börtönévek. Perének története >>hiteles<< adatok alapján, könyv formájában került a nagyközönség elé. A könyvet a munkásmozgalmi Intézet >>tudományos<< munkatársai állították össze: megbízható elvtársakból átképzett botcsinálta történészek. Mint minden valamirevaló történelmi személyiség, Napóleon³, Nagy Frigyes,⁴ Augustus⁵ császár vagy Makedóniai Fülöp⁶ - Rákosi is házi önéletrajzírót szerződtetett, hogy élete történetét a jelen - s persze az utókor - megismerhesse: egy sovány , magas, ideges mozgású, kappanhangú, szemüveges, bajuszos férfiú, akit Réti Lászlónak hívtak. Réti elvtárs Rákosi Mátyás élettörténetének hivatalos szakértőjévé fejlődött az évek során. Hangyaszorgalommal szedett össze és >>alkalmazott<< minden fellelhető anyagot, amely a nagy és bölcs vezér múltjának tündöklését volt hívatva bizonyítani, s olyankor sem jött zavarba, amikor egy-egy tétel bizonyítására, sajnos semmiféle történelmi dokumentum nem volt fellelhető. Ilyenkor a közismert megoldáshoz folyamodott: megírta vagy megíratta a hiányzó részletet, mely ennélfogva csodálatosan beleillett az összképbe, hiszen az nem a részletekből alakult ki, hanem megfordítva, az egész alapján kellett a részleteket megalkotni. Réti elvtárs tehát javított és húzott, jegyzőkönyveket dolgozott át, cikkeket hívott életre, vagy törölt a történelmi emlékezet adattárából, mint olyanokat, melyek alkalmatlanságukat létükkel bizonyították be.

A munka viharos sikert aratott:

a magyar politikai könyvkiadás történetében  páratlan, 235 ezer példányszámot ért el. S ha sokan nem is olvasták el, de annál többen vásárolták: hiszen nem ártott, ha a könyvtárak főhelyein díszelgett a könyv barna, bőrutánzatú kötésben.

Címe tömör, rövid, de annál döbbenetesebb eseményeket sejtető volt: >> A Rákosi-per<<. Rákosi Mátyás kis köpcös alakja a hatalom fényszórójának sugarában rohamosan növekedni kezdett, s miközben neves politikusok dőltek ki a sorból, buktak el, menekültek külországba, vagy hódoltak be neki, ő egyre jobban hasonlított Chamisso* hőséhez: kezdte elveszteni az árnyékát.”

• Adalbert von Chamisso (1781-1838) francia származású német író regényében szereplő árnyék emberről van szó.

„Ott állt az operaházi díszelőadásokon

a reflektorok kereszttűzében,

a színpad közepén, az árnyéktalan dicsfényben, a fülsiketítő tapsviharban, majd - jó tíz perc után - amikor már nyilván úgy érezte, hogy a nagyközönség kellően kitombolta magát - a Sztálintól tanult szokás szerint - maga is tapsolni kezdett, ezzel mintegy jelezvén, hogy ideje befejezni az ünneplést, elég belőle, kissé már sok is, szerénysége nem enged meg többet, hiszen megérti ő ezt a lelkesedést, rendjén is van a dolog, de azért ne vigyük az ilyesmit túlzásba.

Leült.

De ez a megható s kissé idejétmúlt szerénység csak még jobban lázba hozta a tömeget, mely ilyenkor már önmaga viharától is megmámorosodott, elvesztette józan mértékét (azonkívül, hogy senki sem akarta elsőnek abbahagyni a tapsot, mert ki tudja, ki veszi ezt észre, és ki tudja, milyen bejegyzés formájában él tovább e kis szentségtörés a pártközpont káderosztályának idegesítően titokzatos dossziéiban), újból felerősödött a vastaps.

A vallásos révületnek egy fajtája volt ez,

mely a kötelességtudó tiszteletből részegítően feledtető mámort varázsolt, a tömeg boldogsága a vezetettek hálája az iránt, aki levette róluk a gondolkodás önemésztő terhét, aki helyettük szabta meg a cselekvés formáit, aki életével vállalta az ő életük megváltását, s akinek ereje, tudása, hatalma messze a közönséges páriák felett lebeg magával ragadó egyszerűségében, szerény mozdulataiban párosul az okosság és a keménység, a fölény és az alázat, a megrendíthetetlen hit s a tökéletes bizonyosság.

Rákosi ismét felállt.

Hiszen lehetetlen volt ülve hallgatni ezt az ünneplést, e hálaadó istentisztelet, bármennyire nehezére is esik az embernek, tűrnie kell, a köz érdekében viselni a terhet mosolyogva, azzal az enyhén bocsánatkérő, de egyúttal öntudatos mosollyal , amely egyszerre tagadja és igenli a mennybemenetelt, a földi átlényegülésnek azzal a fájdalmas mosolyával, melyben öröm és keserűség, múlt és jövő fényei villódznak. Ez volt itt a népi demokratikus mennyország. Tábornoki egyenruhák keveredtek jól szabott, fekete és sötétkék öltönyökkel, a melleket kitüntetések borították, melyek a népért hozott áldozatos munkáról beszéltek. Miniszterek cigarettáztak a folyósokon a szünetekben, kedves, nyílt csaknem bocsánatkérő leereszkedéssel beszélgetve a káprázó szemű, népviseletbe öltözött asszonyokkal, a nép igai képviselőivel, akik azelőtt sohasem jutottak be az Operának kizárólag a burzsoázia számára fenntartott páholyaiba, s ime most itt vannak, itt ülnek, sétálnak, tapsolnak eleven bizonyítékaként a megváltozott jövendőnek.

Mert itt mindenki a nép fia volt.

A tábornokok, a miniszterek, a főosztályvezetők, az írók, ez az egész, hatalmas körültekintéssel összeállított protokoll. Ide csak az kerülhetett, aki igaz volt, hűséges, megbízható, akire számítani lehetett a nehéz napokban, s aki tudta, hogy az Államvédelmi Hatóság* motorbicik-lin száguldó küldönce, a gondosan leragasztott meghívó boritékjában az üdvözülés belépőjét hozza, beléptidíj nélkül.”

*Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) részben titkosan tevékenykedő magyar politikai rendőrség volt 1945 és 1957 között. Célja a hivatalos indok szerint a kommunista rendszer ellenfeleinek üldözése, a rendszer ellenfeleinek védelme. Az ÁVH-t a háttérből Rákosí Mátyás mozgatta. A szervezet a politikai leszámolások főeszköze és végrehajtója volt. Működéséről a www.historiamozaik.atw.hu „Egy vallató vallatása az ötvenes években….” c.szerkesztés részletesen is foglalkozik.

„Derűs, önelégült tömeg volt ez, kiegyensúlyozott és meghitt, mint egy nagy család, melynek tagjai ritkán gyűlnek össze, hiszen sok a munka, kemény a harc, ravasz az ellenség, de ilyenkor a vidám kézrázások, vállveregetések, ölelgetések és könnyed italozások csillogó hangulatában mindeniki egyformán cinkossá vált, beavatottá; a rangsorok, ha nem is mosódtak el tökéletesen, de egyformábbá váltak, egyenlőbb lett mindenki az egyenlők között, részese az ünnepi mámornak, a testvéri világnak. Pohárral a kezükben kicsit mindannyian a hatalmat érezték meg, a hatalom fölényes biztonságát, mely egyes-egyedül az ő kezükben van, s érintetlen mindaddig, amíg jól vigyáznak rá.

Egyszerre csak zsongás

futott végig a büfétermen.

Rákosi elvtárs jön - hallatszott innen is, onnan is. S valóban, az engedékeny figyelemmel szétnyíló tömeg sorai között megjelent a kis köpcös emberke, vidám és érdeklődő mosollyal az arcán, szabályos, fekete ruhában és szabályos ezüstszürke nyakkendőben, mellette vagy inkább fél lépéssel mögötte két ismeretlen férfi, hanyagul zsebre dugott kézzel.

Pillanatok alatt hatalmas csoportosulás kerekedett körülötte. A szerencsésebbek közel kerültek hozzá, szinte érintésnyi közelbe, a kevésbé szerencsések a kör külső érintőjénél ágaskodva igyekeztek elkapni egy-egy pillantását. Akiket felismer, azokkal kezet ráz (s kiváló emlékező tehetségével sok embert ismer fel), mindegyikhez van egy-két szava, mely nemcsak emlékezőtehetségét, de beavatottságát, ismereteit is dícséri. Az íróktól megkérdezi, min dolgoznak,vagy éppen hanyag tájékozottsággal megemlíti, hogy most olvasta egyik versüket, s az a sor, várjon csak az sor (s idézi mindjárt) rendkívüli módon megnyerte tetszését: de előfordul, hogy bíráló vagy követelő megjegyzése akad (persze finoman és szerényen);  >> Régen várjuk már magától azt a regényt, amit megígért, miért nem írja, valami problémája van?<<

Mindig többesszám első személyben beszélt, de ez nem a királyi többes volt, hanem a párt többese, a megvalósult egyszemélyi kollektívumnak könnyed jelzése, az akarat és cselekvés egységének nyelvi formába öntött tömör valósága.

Csillogó szemmel hallgatták,

a szentet - a rajongók. Furcsa rajongás volt ez. Mert az imádat, amely őrjöngő révületbe sodorta őket az ütemes tapsok negyedóráiban, egyszersmind kimondatlan és kimondhatatlan rettegéssel keveredett. Nincs az a vegyész, aki ki tudná mutatni, megtudná határozni a leghívebb hívők lelkében az érzelmi savak és lúgok valóságos arányait. Százával készen álltak arra, hogy Rákosi elvtársért odaadják életüket, hogy Rákosi elvtárs parancsára a Turul-madárról* a Dunába vessék magukat - de ugyanezek az emberek gyermeteg félelemmel rázkódtak meg, ha csengett a telefonjuk és meghallották az imádott vezér hangját, ezt a félreismerhetetlen, palócos, néha valahogy az önmaga visszhangját megütő hangot.”

* A turul(madár) a magyar eredetmondák mitologikus madara Kézai Simon szerint Attilától Géza fejedelem idejéig a koronás fejű turul volt a magyarság hadi jelvénye. Az országban, Budapesten és vidéken egyaránt számos turul-szobor található.

„Miért féltek?

Az köztudomású volt - ő sem rejtette véka alá, s hívei ezt igazán csak javára írták -, hogy az ellenséggel szemben ravasz, kemény és kíméletlen. Elvégre ő volt az - s erre maga is szívesen emlékezett, sőt hivatkozott beszédeiben -, aki sorra-rendre szétverte a >>burzsoá<< pártokat Magyarországon, ő volt a >>szalámi-taktika<< immár nemzetközi hírű tudora, aki először a kisgazda pártot szabdalta ízekre-darabokra, megijesztve, megzsarolva, egymás ellen kijátszva a vezetőit, aztán pompás taktikával - kit száműzetésbe hajszolva, kit lecsukva, kit megvásárolva -, kettéhasította és elnyelte a szociáldemokrata pártot is. (Igaz, a testvéri szovjet hadsereg ezenközben ott állomásozott az országban, s ez némiképpen megkönnyítette a dolgát, de azért a zseniális terveket mégiscsak ő dolgozta ki.)

Ugyancsak ő volt az,

Aki egymás után fogatta le a nagyhatalmú katolikus egyház két vezetőjét: Mindszenty hercegprímást⁷ és Grősz⁸ érseket, ő volt az - s ezt maga mondta el -, aki álmatlan éjszakákon gondolta végig, hogyan leplezze le, hogyan semmisítse meg Tito láncos kutyáit*, a Rajk-bandát**; ő volt az, aki este még vidáman és kedélyesen tudott poharazgatni valakivel, akit még ugyanazon az éjszakán elfogatott, és nem sokkal később bitóra küldött, mint a nép, a haladás, a szocializmus megátalkodott ellenségét. Igen - gondolták a hívők - csakhogy ezek valóban ellenségek voltak, megakarták lassítani az építés tempóját, vissza akarták rántani az ország szekerét a múlt sarába-mocsokjába, idegen hatalmaknak akarták eladni a hazát, megérdemelték a sorsukat. Ezért még a híveknek igazán nem kellett volna félniük tőle.”

*”láncos kutya”: Joszip Broz Tito a Jugoszláv Párt főtitkár kapta ezt a nevet a szovjet blokktól azután, hogy önálló elképzelésekkel lépett fel a Balkán-félsziget népeinek összefogásával kapcsolatban. Sztálin ezt nem nézhette el, ezért Jugoszláviát 1948-ban kizáratta a KOMINFORM-ból (1947-ben létrehozott Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája). Ettől kezdve Tito az „imperialisták láncos kutyája” lett.

**Rajk László (1909-1949) kommunista belügyminisztert 1949. május 30-án koholt vádak alapján (kémkedés az imperialistáknak, együttműködés a Horthy-korszak titkos rendőrségével) Kádár János és Farkas Mihály meggyőzték Rajkot, hogy a Párt érdekében vállalja el bűnösségét. 1949. okt. 15-én - nyilvános per után - kivégezték 1955 júliusában - már jóval Sztálin halála után (a diktátor 1953. márc. 5-én halt meg) rehabilitálták. 1956. okt. 6-án temették el.

„Mégis, akik közelebbről ismerték,

akik munka közben, jelentéstétel során, vagy a politikai bizottság* előtt találkoztak vele, tudták, hogy ez a kerek, jóságos arc egyáltalán nem mosolyog mindig: elvégre az éleződő osztályharcot** nem lehet mosolyogva vívni, nem majális ez, vagy megyebál, s ezt nemcsak az ellenségnek, hanem az elvtársaknak is meg kell érteniök. Ilyenkor munka közben komoly volt, sőt ideges, türelmetlenül mogorva, bal szemöldökét magasra rántotta, mintha kérdezne valamit, noha már előre tudja a választ.”

* A politikai bizottság az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) Központi Vezetősége és a Titkársága között lévő döntéshozó testület volt.

„Nem finomkodott és nem udvariaskodott, kereken és nyersen kimondta a véleményét, s mintha erre külön adottsága lett volna: axiomatikus pontossággal tudott fogalmazni, s ha elégedetlen volt, vágásai, ha nem is durvák, de annál sértőbben, bántóbban ültek. Egy-egy csaknem udvariasnak tűnő megjegyzéssel a porig tudta alázni legodaadóbb embereit is.”

**Az „éleződő osztályharc” elmélete a sztálinizmus egyik tétele a személyi kultusz viszonyai között. Ezek szerint az osztályharc fejlődése nem egyenes vonalú. Egyes időszakokban a külső és belső társadalmi és politikai viszonyok változásával kiéleződhet.

„Búcsúszava mindig olyan volt,

mint valami ajándék hosszú út előtt az utas ezt hitte hurcolta magával a következő találkozóig, magyarázgatta magának, elemezgette - mit is akart vele mondani tulajdonképpen ? -, hangulatára rányomta a bélyegét, attól függően, hogy kellemes vagy kellemetlen volt e a búcsúszó.

Mert féltek attól, hogy nem beszél velük, elnéz felettük az operaházi büfében - mestere volt a keresztülnézésnek - és féltek attól, hogy megáll mellettük és beszélgetni kezd. Hiszen sohasem lehetett tudni, hogy egy ilyen beszélgetésből mi derül majd ki. Ha nem is akarta megrontani egy fogadás vagy egy ünnepség hangulatát, a minisztert, aki útjába akadt, tréfásan, de azért mégis jelentőségteljesen megfedte, hogy napok óta várja az ígért jelentést - s a miniszternek volt egy rossz éjszakája; a tábornoknak odaszólt, hogy tudomása van arról, miszerint az egyik páncélos egységnél gyenge az ellátás - és a tábornoknak is volt egy rossz éjszakája; a filmrendezőtől viszont megkérdezte: megjött e már a Szovjetunióból a kért színesfilm-nyersanyag, mert ellenkező esetben már holnap maga intézkedik, hogy azonnal szállítsák - s a filmrendezőnek volt egy jó éjszakája.

Vitatkozni nem lehetett vele,

de még csak beszélgetni is alig, nem csupán azért, mert a vita nem volt ajánlatos és mert amúgy sem tűrt ellentmondást, hanem, mert  egyszerűen szóhoz sem engedte jutni a szemben állót. Gyorsan beszélt, hirtelen váltotta a tárgyakat, anekdotázott vagy utasított, követelt vagy fenyegetett, erőszakoskodott vagy éppen csak csevegett, de mindezt úgy , hogy a szemben álló >> igen<< -nél vagy >>nem<<-nél sokkal többet aligha mondhatott volna, egyre jobban érezte, hogy véleménye nem is fontos, amit ő mondhatta, az amúgy is jelentéktelen, arra Rákosi elvtárs nem is kiváncsi, annál kevésbé, hiszen Rákosi elvtárs már előre tudja azt is, amit ő mondani készül neki. Inkább hallgatott meghatottan és alázatosan.

Kora reggel, fél nyolc felé

Már odagördült kocsija a pártközpont elé, s szobájának ablakában késő éjszakáig égett a lámpa. Munkaüteme nehéz volt és kemény, annál is inkább, hiszen nem volt már fiatalember. Az is igaz ugyan, hogy a dolgozószobája mellett egy kis külön helyiség húzódott meg, dívánnyal, fürdőszobával, italokkal, ahova, ha fáradt volt, behúzódott aludni, míg munkatársai ezt nem tehették meg , nem lévén külön hálószobájuk és fürdőkádjuk az irodában…….

S lassan-lassan úgy alakult, hogy a miniszterhelyettesek lesték a minisztereket, a főosztályvezetők a miniszterhelyetteseket, az osztályvezetők a főosztályvezetőket és senki sem mert hazamenni, noha halálosan fáradt volt mindenki, a szoba megtelt hideg füsttel , a szőnyegen az íróasztalon, a fotelokon félig szívottan cigarettacsutkák hevertek, a titkárnők régen eltűntek már, feketét nem főzött senki (amúgy is legalább öt erős duplát ittak meg aznap), de mégsem mentek el, csak ültek, fejüket tenyerükbe támasztva, szemük előtt vibrált egy értelmetlen számoszlop vagy egy hasznavehetetlen jelentés: dolgozni már nem tudtak, csak azt tudták, hogy otthon alszik a feleség, a gyermekek is régen alszanak már, hetek óta még vasárnap sem játszanak velük, s hónapok óta nem voltak sem moziban,sem színházban, könyvet emberemlékezet óta nem olvastak, igen fel kell építeni a szocializmust. És Rákosi elvtárs kitart a maga őrhelyén.

Féltek a memóriájától,

az aránytalanra méretezett koponyaboltozat mögötti agytól, ettől a félelmetes adat- és anyagraktártól, amelyben mintha minden benne lett volna, ami csak az országra s kilencmillió lakosára vonatkozik. Persze tudták, hogy vannak ennek a memóriának kisegítői is: a káderosztály, az államvédelmi hatóság, irattárak, jegyzetek, jelentések és feljelentések, de ez nem változtatott azon a tényen - inkább csak erősebben hangsúlyozta -, hogy ebben a fejben minden benne él, ami ott lapul a kartotékokon apró feljegyzések vagy pirossal aláhúzott megfigyelések formájában - a múlt kisebb-nagyobb kisiklásai, egy kis fasiszta fertőzés, egy rokon, aki Ausztráliába disszidált, egy futó kaland, kis ellentmondás az önéletrajzban, anyagi zavar, egy bezáratlanul felejtett íróasztalfiók; Rákosi elvtárs mindenről tud, pontosabban, nem lehet sohasem tudni, mi az amit tud és mi az amit nem - így hát abból kell kiindulni, hogy mindenről értesülve van. S ennek a roppant memóriának természetesen nemcsak az a tulajdonsága, hogy mindenre emlékszik, hanem - ami ugyanennek a másik oldala -, hogy semmit sem felet el, néha beszélgetés közben egy félmondattal vagy egy burkolt megjegyzéssel visszavág egy régmúlt botlásra, hibára, amiről az illető is szeretett volna megfeledkezni. Egyre inkább úgy tűnt, hogy mindenki az ő kezében van, ebben a hatalmas, húsos tömpe ujjú tenyérben, amely egyként tud simogatni és összeroppantani.

Valójában korlátlan hatalmától féltek.

Mert valójában ki is ellenőrizné csorbítaná ezt a hatalmat? Az persze nem volt kétséges - s ő gondosan ügyelt, hogy még a kétség árnyéka se vetődjék erre -, hogy Sztálin elvtárs nagyobb és hatalmasabb nála. De éppígy nem volt kétséges az sem, hogy ő Sztálin legteljesebb bizalmának letéteményese, hiszen csak úgy beszéltek róla, mint Sztálin legjobb magyar tanítványáról.

Tudták, hogy íróasztalának egyik telefonja egyenesen  a Kremllel kapcsolja össze, s ő gondoskodott róla, hogy beszélgetés közben olykor, majdnem mellékesen, elpötyögtesse; >> Éppen tegnap említette nekem a telefonba Molotov⁹ elvtárs….<< Akiknek az a kitüntető szerencse jutott osztályrészül, hogy a Szovjetunióba ellátogathattak, a kijevi vagy lvovi repülőtér Inturiszt kirendeltségének egyik-másik bőbeszédűbb tisztviselője olykor elfecsegte a hírt, ami az újságok hasábjaira sohasem került rá:>> Tegnap átutazott itt Rákosi elvtárs is Moszkvába menet a magánrepülőgépén….<<……………..

Akire megharagudott, az menthetetlen volt.

Kegyetlensége nem ismert tréfát. Keménysége mindig az ügy érdekét tartotta szem előtt, de, hogy mi az ügy érdeke, azt ő határozta meg, senki más. Lehetett valaki akármilyen magas polcokon, a csepeli vasművek vezérigazgatója, norvégiai követ, egyetemi tanár, megyei tanácselnök, ha nem teljesítette idejében a kirótt tervet, ügyetlenül viselkedett egy fogadáson, nem ültette át szakszerűen a szovjet tapasztalatokat, vagy baráti társaságban kétértelmű megjegyzést tett - másnap arra ébredhetett, hogy senki és semmi, Rákosi elvtárs utasítására leváltották s altisztnek vagy rakodó munkásnak sem mehet el korábbi munkaterületén…….

Alakja mindinkább legendává vált,

emberfölötti és természetfölötti tulajdonságokkal felruházott legendájává is. Keveset alszik, suttogták a hívek, elég neki három-négy óra is, viszont rengeteget olvas, négy-ötszáz oldalt is naponta, politikát és szépirodalmat, költészetet, és tudományt egyformán, az aznapi újságokat már reggel kilencre átnézi, és nemcsak a Szabad Népet meg a Pravdát, hanem a Manchester Guardiant és a New York Timest is, a Monderól , meg az Unitáról nem is beszélve; sasszeme van, minden könyvben és cikkben azonnal azt pillantja meg, ami a legfontosabb…….

Szeretett jóságos lenni,

büszke volt jóságára, hiszen ő volt a nagyszerű elme, aki halhatatlan tömörséggel fogalmazta meg a rendszer - az ő rendszere! - alapgondolatát: >> Nálunk legfőbb érték az ember!<< E jelmondat valójában arra szolgált, hogy tudassa a külvilággal tevékenységének alapmotívumát minden gondolatának mozgatórúgóját, eszméinek mintegy kvintesszenciáját. Mert - senkit sem téveszthetett meg a fogalmazás többesszáma - a >>nálunk<< kétségkívül és határozottan annyit jelentett, hogy >> nálam<<, elvtársak a legfőbb érték az ember, vigyáznom kell az emberre, annál is inkább, mert én már kiemelkedtem azok sorából, akikre e főnév illik…..

Igen ő más volt, mint a többiek.

Mások voltak a szabályai, határai, gondolatai, mások az agytekervényei s mások - nyilván - a fizikai funkciói. Egyáltalán semmi csodálkoznivaló nem lett volna azon, ha véletlenül kiderül, hogy Rákosi elvtár biológiailag is más életet folytat, mint a többi halandó, kik közül, ha testileg nem is, de szellemileg sok fejjel kimagaslott. Valami felmérhetetlen büszkeség élt a hívők soraiban, hogy a végzet olyan vezért adott nekik s az országnak, mint Rákosi Mátyás. Volt egy suttogva terjedő elmélet is, amely nagyjából úgy hangzott, hogy Gottwald¹⁰ vagy Gheorghiu Dej¹¹ kitűnő elvtársak ugyan és minden tiszteletet megérdemelnek, de hát azért az összes népi demokráciák vezetője közül a legkiemelkedőbb mégis a mi Rákosi elvtársunk. Az elmélet ellen hivatalosan, a pártiskolán, a szemináriumokon mindig felléptek, és hibás, nacionalista elhajlásnak minősítették, de amúgy szelíden s valami kis cinkos elnézéssel - elvégre, ha nem is szabad és nem is illik róla beszélni, azért a mélyén mégiscsak van valami - megfigyelték ugye az elvtársak, hogy Sztálin elvtárs¹² 70. születésnapján, a díszünnepségen, az első sorban csak egyetlen népi demokratikus pártvezető ült: a mi szeretett Rákosi elvtársunk. S ha Sztálin halála után a Szovjetunió Kommunista Pártja vezetősége felkérte volna Rákosi Mátyást, hogy nehéz helyzetében kivételesen tisztelje meg őket és vegye át a szovjet párt vezetését, ez hívei számára nagy megtiszteltetést jelentett volna, de nagy meglepetést nem.

Csoda-e, hogy e legendás férfiú

legendájára,

egyrészt éberen vigyázni kellett, másrészt gondoskodni arról is, hogy bővüljön és terebélyesedjék? Lehetet-e személyes hiúsággal s nem politikai célszerűséggel magyarázni azt, hogy egy idő után minden róla készült fényképet be kellett mutatni neki, s nyomtatásban csak az jelenhetett meg, amelyikről ő maga úgy találta, hogy előnyösen mutatja be meglehetősen előnytelen, holdarcú, nyak nélküli egyre inkább elhájasodó figuráját?...

Külön irodalma támadt élete

történetének ragyogó tetteinek,

s 1952 márciusában, hatvanadik születésnapján vörös bőrkötésű antológia jelent meg >> Magyar írók Rákosi Mátyásról<< címmel, amelyben az ország legismertebb kommunista és nem kommunista írói rótták le versben és prózában tiszteletük adójára magyar nép bölcs atyja és nagy vezére előtt. Egy idős és tehetséges festő megfestette képét, metszett szemű feleségével az oldalán, amint a nép egyszerű gyermekeivel társalog: a Néphadsereg Színházában megrázó színművet mutattak be, amely a legteljesebb hitelességgel mutatta, hogy az 1919-es proletárdiktatúrának nemcsak egyserűen vezére, hanem ő volt egyben leghősibb katonája is.”

A lejtő elején…..

„Sztálin halálakor a tekintélye nemhogy csökkent volna, még inkább növekedett. A hívők úgy érezték, hogy most még inkább tömörülni kell körülötte, s egyébként is a munkásmozgalom hierarchiájában a Legnagyobb eltűntével az ő személye csak még magasabbra került. Mikor 1953. május 10-én megjelent a parlament előtti téren, hogy a választások előtt programot hirdessen az összegyűlt tömegnek, hatalma sugárzóbb és töretlenebb volt, mint bármikor annak előtte.

>> A hatalmas ünnepien feldíszített teret zsúfolásig megtöltik Budapest dolgozói<< - írta másnapi beszámolójában a Szabad Nép. ->> Az énekszóval, a zászlók alatt felvonuló sokszázezres tömeg nem is fér el a téren az emberáradat megtölti a környező utcákat…Az Országház lépcsőjén felállított díszemelvényen Lenin, Sztálin, alatta Rákosi elvtárs arcképe, Az emelvénytől balra, az Országház homlokzatán G.M.Malenkov¹³, L.P.Berija¹⁴, V.M.Molotov és K.J. Vorosilov¹⁵ arcképei. A jobb oldalon Dobi István¹⁶, Gerő Ernő, Farkas Mihály¹⁷ és Révai József¹⁸ arcképeit helyezték el. Szűnni nem akaró éljenzés és tapsvihar, újra meg újra felviharzó lelkesedés köszönti a magyar nép első képviselő jelöltjét, Rákosi Mátyás elvtársat…A tér percekig visszhangzik a hurrától, a Rákosi elvtársat üdvözlő kiáltásoktól….

A szónokot Dobi István, az állam elnöke ezekkel a szavakkal harangozta be: - Rákosi Mátyás elvtárstól elválaszthatatlanok nagyszerű vívmányaink, az ő neve az a zászló, amely körül egyetlen egységes táborban egyesül az egész magyar nép. Rákosi elvtársat a magyar nép forró szeretete és mély tisztelete övezi, mert benne látja békénk nagy harcosát, a független, szabad életünket biztosító békéét, amely népünk legdrágább kincse…

Ezután lépett ő a szónoki emelvényre.>> A zászlók magasba emelkedtek, s lengetik őket a zászlótartó kezek, ezer és ezer lengő nemzeti színű és vörös zászló köszönti Rákosi elvtársat. Zúg, harsan az éljenzés, a taps, s akkor is csak lassan ül el, mikor Rákosi elvtárs megkezdi beszédét.<<*

*Idézet: a Szabad Nép,1953. május 11-i számából.

Ez volt a beteljesülés.

És ezt az embert nevezték hat héttel később Moszkvában, a Szovjetunió Kommunista Pártjának elnökségében - kalandor politikusnak és zsidókirálynak.*

Ez az ember ült 1953. július 4-én a magyar parlament ülésén - a második sorban**….”

*Az SZKP KB. meghívására 1953. jún.12-16 között magyar párt és állami küldöttség járt Moszkvában. A magyar küldöttség összetételét a szovjet párt vezetői határozták meg. Tagjai között ott volt Rákosi Mátyás, Nagy Imre, de még a pártonkívüli Dobi István is. Az SZKP KB. Elnökségi ülésén a szovjetek a küldöttség tagjai előtt Rákosit szinte „porig alázták….” L.P.Berija állítólag még az előszobában a tárgyalások előtt ezt mondta volna: „Mi az még mindig maga? Még mindig maga a magyar főtitkár?” Majd a tárgyalások alatt így folytatta: „Figyeljen ide Rákosi. Mi már hallottuk azt, hogy Magyarországon uralkodott török szultán, Habsburg császár, tatár kán, és lengyel fejedelem, de azt még nem hallottuk,hogy zsidó király lett volna. Maga úgy látszik az akar lenni. Vegye tudomásul, hogy mi ezt sohasem fogjuk megengedni….”

**

Az SZKP KB. Elnöksége 1953. jún. 12-16 ülésén elfogadta a leendő magyar kormány összetételét Nagy Imre vezetésével. A küldöttség hazatérve 1953. jún. 27-28-én az MDP KV. ülésén vitatta meg a további teendőket.

A határozatot ugyanakkor nem hozták nyilvánosságra. A magyar parlament a választások utáni új összetételében 1953. július 4-én megalakult. Az új kormány programját, Nagy Imre az új miniszterelnök ismertetette az országgyűlésben.

Felhasznált irodalom:

Aczél Tamás - Méray Tibor

Tisztító vihar

JATE Kiadó Szeged 1989

Internet - Wikipedia

Szövegmagyarázat:

1. Rákosi Mátyás (szül.: Rosenfeld, 1892-1971) baloldali kommunista politikus Magyarország miniszterelnöke (1952. aug. 14 - 1953. júl. 4.), a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) főtitkára. Alig vallásos zsidó terménykereskedő Rosenfeld József és Léderer Cecília hatodik gyermeke. Tizekét testvére közül tízen élték meg a felnőtt kort.

Életével a www.historiamozaik.atw.hu, valamint a www.historiamozaik.blogspot.com több helyen is részletesen foglalkozik.

2. Kun Béla (szül: Kohn,1886-1938 v.1939?) köztisztviselői zsidó család gyermeke. Újságíró, kommunista politikus a magyarországi Tanácsköztársaság tényleges vezetője, külügyi és hadügyi népbiztos. A baloldali értelmiséggel Ady Endrén át talált kapcsolatot. Az első világháború alatt orosz fogságba esett innen vezetett az útja az orosz kommunista párthoz. Az ő vezetésével alakult meg az Oroszországi Kommunista Párt magyar csoportja. Moszkvában ismerkedett meg Leninnel. A Grigorij Zinovjev és Karl Radek nevével fémjelzett „forradalmi offenzíva minden áron” elvét hirdetők csoportjához tartozott.

1918. nov. 17-én tért haza, majd nov. 24-én megalakította a Kommunisták Magyarországi Pártját. Károlyi Mihály lemondása a két baloldali párt egyesülése után 1919. márc. 21-én megalakították a Forradalmi Kormányzótanácsot és kikiáltották a tanácsköztársaságot.

Kunék 133 napig tartó uralma alatt a vörös terror idején 590 személyt végeztek ki. A bukás után először Bécsbe emigrált, onnan azonban kiutasították, majd Moszkva következett. Kezdetben részt vett a németországi baloldali mozgalmak szervezésében. A KOMINTERN VB tagja volt 1921-1936 között. Ultrabaloldaliként trockistaként koholt vádak alapján letartóztatták és 1938-ban kivégezték, egyes források szerint 1939-ben a börtönben halt meg.

3. Bonaparte Napóleon (1769-1821) korzikai születési francia hivatásos katona, tábornok hadvezér. Első Konzul (1799-18o4) I. Napóleon néven a franciák császára (1804-1814), az európai történelem egy legkiemelkedőbb személyisége. A www.historiamozaik.atw.hu „Napóleon egy napja” és „Napóleon Szent Ilona szigeti emlékiratai…” szerkesztései is foglalkoznak személyével.

4. II. (Nagy) Frigyes (1712-1786) porosz király Hohenzollern- házi uralkodó, Poroszország királya, valamint Brandenburg választófejedelme. II. Frigyes a felvilágosult abszolutizmus kiemelkedő képviselője volt, a porosz katonai bürokratikus államgépezet alapjainak megteremtője. Uralkodása alatt a porosz állam az európai nagyhatalmak sorába lépett.

5. Augustus császár (Kr.e.63-Kr.u.14) Caius Octavianus néven született, a római birodalom első császára.

Államférfiként stabilizálta a Császárság rendszerét, melynek politikai, társadalmi, katonai, államszervezeti egyszemélyi uralmával teremtette meg.

6. II. (Makedóniai) Fülöp (Kr.e. 382-Kr.e. 336) hadvezér, államférfi, diplomata, Makedónia királya.

7. Mindszenty József (eredeti neve: Pehm, 1892-1975) Esztergom érseke Magyarország utolsó hercegprímása, bíboros. A magyar katolikus egyház egyik legnagyobb 20. századi alakja. Életével a www.historiamozaik.atw.hu a „Mindszenty hercegprímás szabadságának néhány napja” c.szerkesztés részletesebben is foglalkozik.

8. Grősz József (1887-1961) katolikus pap, kalocsai érsek. Teológiai tanulmányait a bécsi Pázmáneumban folytatta és fejezte be, 1911-ben szentelték pappá. Életével bővebben a www.historiamozaik.atw.hu is foglalkozik.

9. Vjacseszlav Mihajlovics Molotov (1890-1986) vezető szovjet, kommunista politikus, Sztálin megingathatatlan egyik leghűségesebb harcostársa. Életével bővebben a www.historiamozaik.atw.hu és a www.historiamozaik.blogspot.com több szerkesztése is foglalkozik.

10. Klement Gotwald (1896-1953) cseh kommunista poitikus, Csehszlovákia elnöke. A dél-morvaországi Dedicében született egy parasztasszony törvénytelen gyermekeként. Már 1912-ben a cseh szociáldemokrata ifjúsági mozgalom tagja lett. Az I. világháborúban katonaként vett részt, 1918-ban dezertált és a vörös hadsereghez csatlakozott. 1921-ben belépett a Csehszlovák Kommunista Pártba. 1926-ban Prágába költözött, ahol a párt Központi Bizottságának elnöke lett. Gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1928-tól a KOMINTERN Végrehajtó Bizottságának tagja, 1929-től a CSKP KB. főtitkára, miközben a csehszlovák nemzetgyűlésbe is beválasztották. Gotwald a merev sztálinista politika meggyőződéses híve volt már a harmincas években is.

1938-ban a Szovjetunióba emigrált és a II. világháború végén 1945-ben tért vissza hazájába. Az Ideiglenes Kormány miniszterelnök-helyettese. Miután Benes államelnök az új kommunista alkotmányt aláírásával nem Szentesítette és lemondott ő lett az ország elnöke. Sztálinhoz hasonlóan a politikai tisztogatások híve volt.

Államelnöksége idején 230 halálos ítéletet hoztak az országban. Sztálin temetéséről hazatérve szívroham végzett vele.

11. Gheorghe Gheorghiu Dej (1901-1965) román kommunista politikus. Antonescu rendszerében bebörtönözték Románia háborúból való kilépése után már miniszter volt az átmeneti kormányban. 1945-től a kommunista Párt főtitkára. Dej miniszterelnök, majd az Államtanács elnöke is volt.

12. Joszif Visszarionovics Sztálin, Dzsugasvili (1879-1953) grúz származású szovjet kommunista diktátor. Életével a www.historiaozaik.atw.hu, valamint a www.historiamozaik.blogspot.com több szerkesztése részletesebben is foglalkozik.

13. Georgíj Makszimilianovics Malenkov (1902-1988) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus, Sztálin egyik közeli munkatársa. A vezér halála (1953.márc.5.) után leváltásáig (1955) a Minisztertanács elnöke. Részt vett Ny.Sz. Hruscsov megbuktatását célzó „pártütésben”, 1961-ben a pártból is kizárták.

14. Lavrentíj Pavlovics Berija (1899-1953) grúz származású, szovjet kommunista politikus, 1938-1953 között a szovjet titkosszolgálat vezetője. Berija 1919-től a Kommunista Párt tagja,1921-1931 között a kegyetlenségeiről hírhedt állambiztonsági szolgálat a CSEKA vezetője Grúziában. 1931-1938 között a grúz kommunista párt főtitkára. Ezt követően 1946-ig belügyi és állambiztonsági népbiztos, majd 1953-ig miniszterelnök-helyettes. Sztálin halála (1953.márc.5.) után a Szovjetunió első négy vezetőjének egyike. 1953. jún. 13-án még „porig alázta” a párt és kormány küldöttség élén a Szovjetunióba rendelt Rákosi Mátyást magyar miniszterelnököt és pártfőtitkárt. Június végén már ő vált a hatalmi harc első áldozatává. Az SZKP KB 1953. jún. 23.-i ülésén már „kapitalista ügynökként” bélyegezték meg. Később letartóztatták, fia szerint tárgyalás nélkül kivégezték.

    

15. Kliment Jefrimovics Vorosilov (1881-1969) szovjet kommunista politikus, marsall. A polgárháború idején Bugyonnijjal a lovas hadosztályok egyik szervezője. 1925-től hadügyi és haditengerészeti népbiztos, 1934-1940 között honvédelmi népbiztos. A második világháború idején, mint Leningrád védője, nem volt sikeresnek mondható. Életével a www.historiamozaik.atw.hu több szerkesztése részletesebben is foglalkozik.

16. Dobi István (1898-1968) kisgazdapárti politikus, országgyűlési képviselő, a Dinnyés-kormány minisztere egy időben az Elnöki Tanács elnöke.

17. Gerő Ernő (eredetileg: Singer:1898-1980) kommunista politikus, miniszter az ún. „rákosi-korszak” meghatározó személyisége.

Életével a www.historiamozaik.atw.hu, valamint a www.historiamozaik.blogspot.com több szerkesztése részletesen is foglalkozik.

18. Farkas Mihály (szül: Lőwy Hermann 1904-1965) kommunista politikus az ún. „rákosi-korszak” meghatározó személyisége, a teljhatalmú „négyes fogat” tagja. Életével a www.historiamozaik.atw.hu több helyen is részletesebben is foglalkozik.

19. Révai József (eredetileg: Léderer, 1898-1959) kommunista politikus, író, publicista, a „rákosi-korszak” meghatározó egyénisége. Kultúrpolitikus, ideológus, a teljhatalmú „négyes fogat” tagja. Életével a www.historiamozaik.atw.hu több helyen részletesebben is foglalkozik.

2012.április

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor