Az 1918-as belgrádi fegyverszünet, Károlyi Mihály emlékei között

A belgrádi út megértéséhez:

Az első világháborút (1914-1918) lezáró békekötéseket megelőző két fegyverszünet közül a legvitatottabb a Belgrádban 1918. november 13-án a magyar kormány és az antant balkáni haderőinek képviselői által aláírt „katonai konvenció”, maga a fegyverszünet ténye volt. Károlyi Mihály „Hit, illúziók nélkül” c. könyvében az aláírást megelőző ugyancsak Belgrádban 1918. november 7-én azokat a tisztázó jellegű - a fegyverszüneti feltételeket konkretizáló - tárgyalásokat eleveníti fel, amelyeket a magyar küldöttség a győztesek képviselőjével Franchet d’Esperey¹ francia tábornokkal az antant balkáni haderőinek főparancsnokával folytatott.

Jogszerűek voltak-e ezek a tárgyalások, vagy mindkét fél részéről magukon viselték az önkényeskedés, mai szóhasználattal élve a hatáskörök túllépésének jegyeit.

Ennek megvilágításához segítségül kell hívnunk az „eredeti” 1918. november 3-án az Osztrák-Magyar Monarchia, mint a vesztesek egyikének, valamint az antant és Olaszország képviselői által az olaszországi Padovában² aláírt fegyverszünetet.

„Jóllehet a padovai fegyverszüneti feltételek Magyarországra nézve nem jártak konkrét következményekkel, általános természetű előírásait a hatalmak rá is vonatkoztatták. Méghozzá automatikusan, magyar hozzájárulás nélkül is. Éppen ezért volt fontos, hogy a fegyverszünetet a Monarchia nevében kössék meg. A tárgyalást vezető Diaz³ tábornok közölte is a Monarchiát képviselő Weber tábornokkal, hogy a balkáni frontszakaszon nem lesz külön fegyverszünet. Weber⁴ e hírt november 2-án leadta Budapestnek, hogy a Diazzal megkötendő fegyverszünetnek kell alkalmazandónak lennie Ausztria-Magyarország valamennyi frontjára.”

Hazárdjáték a magyarok részéről?

Az üzenet ellenére a balkáni frontszakaszon felállított fegyverszüneti bizottság két magyar tagja a Károlyi kormány hozzájárulásával, már másnap november 3-án délelőtt jelentkezett Belgrádban a francia előörsnél, hogy kipuhatolja a fegyverszünet feltételeit. A két küldött viszonylag rövid idő elteltével megkapta Franchet d’Esperey válaszát, „amelyben a tábornok még korábbi instrukciója alapján közölte: ő illetékes a balkáni fronton a fegyverszünet megkötésére és ismertette feltételeit.” Ma már bizonyítható, hogy a tábornok a fegyverszünetet illetően nem „egyénieskedett.” A források szerint valószínűsíthető, „hogy magát a szöveget készen kapta” kormányától.

Bonyolította a helyzetet, hogy…

a körülmények megítélésénél nem lehetett figyelmen kívül hagyni az egyéb körülményeket sem. Így:

alig két héttel korábban, pontosan az október 17-i IV. Károly által fémjelzett kiáltvány arra szólította fel Ausztria népeit, hogy önrendelkezési jogukkal élve alakítsák meg nemzeti tanácsaikat, s alakítsák át Ausztriát szövetségi állammá.

A kiáltvány szinte „megdermesztette az uralkodó köröket, és nagy izgalmat okozott a képviselőházban, hiszen felszabadította Ausztria nemzetiségeit, a dualista rendszer alapját rendítette meg” Ausztria ezzel letért a kiegyezés által deklarált alkotmányosság útjáról „önkezével vetett véget” az egyik oldalon az Osztrák-Magyar Monarchiának.

De hasonló lépéseket tett-e Magyarország is, mint a monarchia másik tagállama?

Október 16-án a képviselőház első ülésén Wekerle miniszterelnök bejelentette, hogy Magyarország a perszonálunió alapjára helyezkedett. „Az 1723: I, II. és III. tc rendelkezéseit kell érvényre juttatnunk.” - mondta. Ez még nem jelentette persze a parlament általi függetlenség kimondását.

A kiegyezés nyújtotta alkotmányossági keretek között a magyar parlament „nem adta áldását” - bár még november 16-án még ülésezett - a Pragmatica Sanctió⁵ alkalmazására, azaz Magyarország függetlenségének kimondására. Erre alkotmányos felhatalmazás nélkül ugyancsak ezen a napon a Nemzeti Tanács vállalkozott.

Joggal mondta-e Andrássy Gyula⁶…

hogy a Nemzeti Tanács (mint a parlament szerepét átvevő testület) megalakulása (okt.25) a magyar alkotmány, megsértését jelentette. „A király, fejtegette az osztrák tartományokban hozzájárulhatott a nemzeti tanácsok felállításához, de a szuverén magyar államban a parlament beleegyezése nélkül ezt ő sem engedélyezheti..” „Elméletileg igaza volt” Andrássynak - tette hozzá Károlyi Mihály.

Súlyosbította a helyzetet…

Hogy „a konvenció leírta az eddigi magyar határon belül húzódó demarkációs vonalat, amelyre a fegyveres erőket vissza kell vonni, holott a padovai egyezmény ilyet nem tartalmazott.”

A történelem iránt érdeklődőket azóta is foglalkoztatja, hogy vajon „milyen indítékok játszottak szerepet”, amikor a magyar fél: Linder Béla vezérkari főnök, honvédelmi miniszter a Károlyi kormány megbízásából 1918. november 13-án Belgrádban aláírta a katonai konvenciót. „Mindössze két hétnek kellett viszont eltelnie ahhoz, hogy világossá váljék: a konvenció nem felel meg a francia érdekeknek.” Mai szóhasználattal élve a franciák a belgrádi fegyverszünettel Magyarországot „csőbehúzták”, az egész egy „kész átverés show” része volt. Hivatalosabban a franciák érdekei - a Magyarországot körülvevő és a szerveződő új rezsimek miatt - már más szempontok mérlegelését indokoltak. Az egyik álláspont szerint „az antant szemszögéből a konvenció egyetlen értelme abban állt, hogy lehetővé tette a felvonulást Németország felé, következésképpen minden értelmét elveszítette november 11-én, a német fegyverszünet aláírásakor.”

Károlyiék téves feltevésben voltak?

Azt feltételezték, hogy a franciákkal Belgrádban elkezdett előkészítő tárgyalások, a katonai konvenció létrejötte „kompromisszumra vezethetnek, és az ország területén a magyar közigazgatást stabilizálni lehet addig is, amíg majd a békekonferencia magyar részvétellel meghozza végső döntéseit úgy, hogy az ország a lehető legkisebb csonkítást szenvedje el.” A remény alaptalan volt. Elgondolásuk szerint a belgrádi fegyverszünet megkötése stabilizálhatta volna a politikai helyzetet, egy nagyhatalmi garancia reményében. Elkerülhetővé tette volna „az ország különböző területeinek kishatalmi megszállását”, és hogy időt nyerjenek arra, hogy konszolidált körülmények között tárgyalhassanak nyugodtabb körülmények között készülhessenek fel a békekonferenciára. Koncepciójuk számolt az ország védtelenségével, a hadsereg szétesésével nagyhatalmi garanciákat akartak „egyúttal biztosítani azt is, hogy a kelet felől hazafelé tartó nagy létszámú német hadsereggel ne nekik gyűljön meg a baja” fegyvertelenségüket kellett demonstrálniuk.

Ugyanakkor Károlyiék lebecsülték a cseh, román, délszláv körök színfalak mögött az antant prominens tényezőivel, főleg a franciákkal folytatott megbeszéléseit, azt, hogy a Magyarország kárára hozott későbbi döntéseket, már korábban „illetékes helyeken levajazták.”

Az 1918. november 7.-i belgrádi előkészítő tárgyalások, ahogy Károlyi látta:

Károlyi Mihály emlékeit szó szerint idézem:

„Az olasz fronton elszenvedett vereség és a maradék magyar ezredek visszavonulása után az osztrák-magyar hadsereg vezérkari főnöke november 3-án fegyverszüneti megállapodást írt alá Padovában Diaz tábornokkal, a nyugati antantcsapatok parancsnokával. Az akkor zűrzavaros viszonyok között a közös hadsereg főparancsnoksága, a mi nevünkben is fegyverszünetet kötött. Mi elvből helytelenítettük, hogy a vezérkar a mi nevünkben tárgyaljon, s valamennyien készen álltunk, hogy bármelyik pillanatban Padovába utazzunk. Technikai okokból azonban nem tudtunk idejében odaérni, így a megállapodást nélkülünk írták alá. A padovai fegyverszünet tehát ránk is vonatkozott.

Még a padovai aláírásának napján riasztó hírt kaptunk: szerb csapatok átlépték a Szávát és további erők követik őket. Már előzőleg jelentették nekünk, hogy Franchet d’Esperey tábornok, a keleti antantcsapatok parancsnoka a Száva és a Duna mentén álló magyar csapatok fegyverletételé és összes hadianyagaik átadását követeli. Ez nyilvánvalóvá tette, a Diaz tábornokkal megkötött fegyverszünet a keleti hadseregre nem vonatkozik.” (?!) „Legsűrgősebb feladatunk ezért az volt, hogy érintkezésbe lépjünk Franchet d’Esperey-vel és megállítsuk a parancsnoksága alatt álló 47 hadosztályt, amely Budapest felé akart vonulni. A tábornok miután legyőzte Bulgáriát, most arra készült, hogy Magyarországon át Berlin felé törjön, ahelyett, hogy délkeleti irányban. Konstantinápoly ellen masírozzon, amint azt Versailles-ban eredetileg elhatározták. Mindenáron meg kellett akadályoznunk, hogy ez a hadsereg átlépje a határt és behatoljon az országba.

Ezért úgy határoztunk, haladéktalanul delegációt küldünk Belgrádba, Franchet d’Esperey tábornokhoz. Tekintettel a helyzet súlyosságára, a delegációt⁷ én magam vezettem.”

Útban Szerbia felé…

„Vonatunk Szabadkától rendkívül lassan haladt Szerbia felé. Újvidéktől Belgrádig hajón tettük meg az utat, Kabinomban Jászi Oszkárral⁸ megfogalmaztuk a francia tábornok elé terjesztendő nyilatkozat szövegét.

Nem voltak illúzióink. Mi voltunk a „calais-i polgárok”, elődeink tévedéseiért kellett bűnhődnünk. Mivel a múlt hivatalos politikájával szemben ellenzékben voltunk, az ország közvéleménye abban bízott, talán jobb feltételeket tudunk majd elérni, mint az ország régi urai tudtak volna. Mi nem voltunk ilyen derűlátóak. Néhány héttel korábban még más lett volna a helyzet, ekkor azonban már túl későn volt, Magyarország vágyálomban ringatta magát, úgy hitte, úgy hitte, jóllehet Németország szövetségese volt, semmiféle felelősség nem terheli.

Féltem tehát a hamarosan bekövetkező kiábrándulástól, mégis úgy gondoltam, ha csak egyszázaléknyi esélyünk van is enyhébb bánásmódra és valamiféle megállapodásra szomszédainkkal, ezt kizárólag mi érhetjük el. Így kötelességemnek éreztem, népszerűségemet kockára téve, magamra vállalni a vezetést ezekben a nehéz napokban.”

Nagykabát nélkül…

„Derűs, enyhe novemberi nap volt, nagykabát nélkül ültünk a gőzhajó fedélzetén, miközben a széles Dunán Belgrád felé haladtunk. Amikor odaértünk a Kalimegdan háztetőire éppen leszállt az alkony, és mi a fedélzetről szemléltünk annak a városnak körvonalait, amelyet csapataink oly kíméletlenül lőttek korábban. Látcsövön néztük a romos utcákat és a part felé özönlő embereket. Attól tartottam, kőzáporral fogadnak majd bennünket. Kitűztük a hajóra a fehér zászlót - egy nagy abroszt használtunk fel erre a célra. A rakparton jókora tömeg gyűlt össze, és meglepetésünkre „zsivió!” kiáltásokat hallottunk. Mélyen megindított a nagylelkűségnek e megnyilatkozása annak a népnek a részéről, amellyel oly szégyenletesen bántunk. Ez a sokat szenvedett város, amelyet a visszavonuló német csapatok leromboltak, megfosztottak ivóvíztől és világítástól, amely még tele volt a kegyetlen megszállás szörnyű emlékeivel, képes volt rokonszenvét nyilvánítani irányunkban, mert mi a békét hoztuk, mert ezek az emberek megértették, nem mi vagyunk az ellenük elkövetett agresszióért.

A szerbekben nagylelkű népet ismertem meg, amely mindig kész elfelejteni a rosszat, amit ellene elkövettek.

Azóta, hogy ezen az estén először találkoztam velük ott a Kalimegdan lábánál, sohasem szűnt meg az irántuk érzett rokonszenvem. Később is, amikor közöttük éltem, úgy ismertem meg őket, mit békeszerető, humánus, bátor és büszke embereket, akik inkább a halált választják, mint a szolgaságot. Ezt a második világháborúban is újra bebizonyították.”

A tábornok érkezésére várva…

„Milevics ezredes közölte velünk, tetszésünk szerint vagy a hajón vagy a város egyik szállodájában tölthetjük az éjszakát. Az utóbbi megoldás mellett döntöttem.

Tudatában voltunk a szerbek ellen elkövetett bűnünknek, és ezt Franchet d’Esperey tábornok számára készített nyilatkozatunkban is kifejezésre juttattuk. Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk a Hotel Serbski Kraljba, értesítést kaptunk,hogy a francia tábornok másnap este 7 órakor magánszállásán fogja fogadni delegációnkat.

A kivilágítatlan belgrádi utcákon gyalog mentünk a tábornok szállására, a Színház utca 5-be, egy koloniál stílusban épült kis villában. (Egy szerb professzor tulajdona volt, a megszállás alatt az osztrák vezérkar foglalta le, később pedig a francia követ lakott benne.) A kicsiny, hideg szalont hasábfákkal fűtötték, és majolika vázákba helyezett petróleumlámpákkal világították meg. Itt álltunk, Franchet d’Esperey érkezésére várva.”

 Belép a tárgyalóba Franchet d’Esperey…

„Belépése egy győzelmes tábornok színpadra lépéséhez hasonlított: az volt az érzésem, előzőleg próbát is tartott belőle. Világoskék egyenruhát viselt magas szárú csizmával, mellkasán egész sor kitüntetés díszlett. Közepes termetű, zömök ember volt, széles vállakkal, égő, fekete szemekkel, rövidre nyírt bajusszal. Katonás léptekkel egyenesen felénk tartott.

Oldalán három tiszt állt, köztük az az Azan alezredes, aki később megírta a fegyverszünet történetét. Először engem mutattak be a tábornoknak, majd én mutattam be a delegáció tagjait. Franchet minden névnél szótlanul biccentett fejével, de Hatvany báró nevére látható kedvetlenséggel reagált, nem is próbálta leplezni antiszemitizmusát.

Amikor a Katonatanács elnökét mutattam be elszörnyedve kiállított fel: „Vous étes tombéssz bas?” (Ilyen mélyre süllyedtek?) Mikor megkérdeztem, felolvashatom-e nyilatkozatunkat, napóleoni pózt öltött, rákönyökölt a kandallóra, kezét kabátnyílásába dugta, lábait keresztbe rakta, és minden egyes szót élénk arcjátékkal kísért.

Még a felolvasás előtt megkérdeztem a tábornoktól, hogy Diaz tábornok vagy ő van-e feljogosítva a fegyverszünet aláírására, és azt a kategorikus választ kaptam, ez az ő hatáskörébe tartozik.

Memorandumunk hangsúlyozta a háborúért a letűnt feudális Monarchiát, a porosz militarizmus szövetségesét terheli a felelősség. Kossuth Magyarországa némaságra volt kárhoztatva a háború alatt. Most azonban a magyar nép (peuple hongrois) valódi akaratának képviselőiként jelenünk meg előtte.

A tábornok ekkor élesen közbevágott:”Pas Hongrois Magyar!”(csak a magyar népet)

Mi, folytattam már november 1-én felajánlottuk a feltétel nélküli fegyverletételt, de a közös hadsereg főhadiszállása elvágta telefonvonalainkat. Mivel nem tudtunk közvetlen érintkezésbe lépni Diaz tábornokkal, eljöttünk őhozzá, hogy mint a független Magyarország képviselői, tárgyalásokat folytassunk. Nem vagyunk felelősek az ország régi vezetőinek cselekedeteiért. Mi demokráciát akarunk, szavazati jogot akarunk adni minden állampolgárnak, a földet pedig azoknak akarjuk adni, akik megművelik. Meglepetésünkre a tábornok itt nyomatékosan bólintott helyeslése jeléül, amikor azonban Wilson⁹ nevét és demokratikus, pacifista elveit említettem, megvetően legyintett.

Memorandumunkban azt kértük, amennyiben sor kerül az ország idegen csapatokkal való megszállására, ezek a csapatok franciák, olaszok vagy amerikaiak legyenek, ne pedig szerbek, csehek vagy románok. Arra is megkértem a tábornokot, vesse latba befolyását a cseheknél és a lengyeleknél, ne akadályozzák a Németországból jövő és számunkra létfontosságú szénszállítmányok saját területükön.

Végül kértem a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását köztünk és az antant között, és kormányunk erkölcsi támogatását, hogy meg tudjunk birkózni az előttünk álló nehéz feladatokkal.

 Legtöbb kérésünkre a tábornok tagadóan rázta a fejét.

Amikor a petróleumlámpa gyenge fényében helyenként nehezen tudtam kibetűzni a szöveget, nyers hangon emlékeztetett bennünket, hogy a mi szövetségeseink pusztították el a város világítását.

Franchet d’Esperey a kezében tartott rövid jegyzetek segítségével válaszolt memorandumunkra.

Előbb azonban megkérdezte, hogy a szocialisták képviselője Bokányi¹⁰is ért-e franciául. Ez igen fontos, fűzte hozzá, mert itt Bokányi által képviselt szegény emberek sorsa forog kockán, és irónikusan hozzátette: a gazdagok, ha nem lesznek megelégedve, kimehetnek Svájcba.

A tábornok a kandalló előtt feszesen állva adta meg válaszát. Amikor nem használta jegyzeteit, keményen a szemünk közé nézett.

Kifejtette, Thököly, Rákóczi és Kossuth idejében Franciaország rokonszenvvel viseltetett Magyarország iránt, mert az függetlenségéért harcolt, a németek ellen. 1867 után azonban cinkosa lett Németországnak és a németek hatalomvágyának.

Önök együtt mentek velük, Önök velük együtt fognak bűnhődni. Magyarországnak fizetnie kell, de ez természetesen nem a gazdagokat fogja sújtani, hanem a szegényeket…. Önök elnyomták, a nemzeti kisebbségeket, és ellenségeikké tették őket. Most a tenyeremen tartom őket, a cseheket, a románokat, a jugoszlávokat és a szlovákokat. Csak egy szavamba kerül és megsemmisítik Önöket. Je n’ ai qu’un signe a’ faire, je les la’che et cous étes déttruits. Azt hiszik a franciák el tudják felejteni, hogy az Önök újságjai hogyan sértegettek bennünket?”

Jász Oszkár itt nem tudta megállni, hogy a maga ideges és méltatlankodó módján közbe ne szóljon: „Nem mind, csak a soviniszta lapok.”

A tábornok türelmetlenül felelte: Elég, elég!

De ettől kezdve más hangon folytatta. A hangnem szelídebb lett, de amit mondott, abban nem volt köszönet:

„Önök túl későn jöttek. Két hét előtt még szükségem lett volna az Önök semlegességi nyilatkozatára, de most már, amikor Belgrádban vagyok, nincs rá szükségem. Csak azért tárgyalok Önökkel, mert gróf Károlyi Mihály a vezetője ennek a delegációnak és őt a háború idején tisztességes embernek ismertük meg. Ezekben a kritikus időkben csak ő tud Önökön segíteni. C’est le seul homme qui peut atténuer votre sort. Raliezvous autour de lui. Il est votre seul espoir.” (Ő az egyedüli, aki enyhíthet az Önök sorsán. Tömörüljenek köré. Ő az Önök egyetlen reménye.)

„Fájón hasított belém a helyzet drámaisága. Elkéstünk. Tudtam, így van, mégis, minden józan belátás ellenére, abban reménykedtem, még megmenthetek valamit.

Jászi és én bementünk a tábornokkal a dolgozószobájába, ahol átadta nekünk a Versailles-ban megfogalmazott fegyverszüneti feltételeket, ugyanazokat, amelyeket négy nappal később a németeknek diktáltak a compiégne-i erdőben.

Kemény feltételek voltak. A németek még nem adták fel ekkor a harcot és Franchet d’Esperey bizonyára Berlin ellen akart vonulni, mivel ragaszkodott az összes stratégiai pontok megszállásához és minden közlekedési eszköz lefoglalásához. Igen jelentős volt a szerződés 17. pontja, amely kimondta, hogy a közigazgatás az ország egész területén, így a békeszerződés megkötéséig a megszállt területeken is magyar kézen marad és a rendfenntartásról is a mi rendőreink gondoskodnak. Ez a pont is világosan mutatja, a fegyverszüneti szerződés tisztán katonai jellegű volt.

Szerepelt azonban itt az a kitétel is, hogy ha valahol zavargásokra kerül sor, az antantnak jogában áll, ezeket a területeket saját igazgatása alá vonni. Kétélű rendelkezés volt ez, hiszen ha a kisantant át akarta venni Magyarország bizonyos területeit, elegendő volt felbíztatni a nemzeti kisebbségeket, idézzenek elő zavargásokat. Ezért mi ennek a klauzulának a törlését kívántuk

Rámutattunk, zavargások törhetnek ki amiatt is, ha a németek és a csehek elzárják előlünk a szénszállítmányokat.

Franchet hitetlenkedve nézett ránk és komolyan azt kérdezte: Hát százötven vagy kétszáz év előtt mivel fűtöttek?”

Jászi megmondta neki, akkor még nem volt vasút és gyáripar az országban, így a fa is megtette.

Milyen ipara van Magyarországnak? - kérdezte a tábornok.

Jászi egyebek között a malomipart is megemlítette.

Akkor hát miért nem szélmalmokkal őrlik a gabonájukat? - hangzott a tábornok indítványa.

Ezután megvontuk a déli demarkációs vonalat, ameddig a francia csapatok előre fognak nyomulni.

Végül sok vita után a tábornok megígérte a német szénszállítmányok folytatására vonatkozó kérésünket Párizsba továbbítja. Úgy határoztunk, mielőtt aláírnánk a szerződést, táviratoztunk Versailles-ba az antant főparancsnokságának.

Amikor átadtuk Franchet-nak a távirat szövegét, először hallani sem akart annak továbbításáról, és heves vitára került sor közöttünk. Megmondtuk neki, ha az antant ilyen kevés megértést mutat az új Magyarország iránt - olyan barátai iránt, akik a háború alatt is számos esetben bebizonyították lojalitásukat - akkor készek vagyunk lemondani a kormányzásról.

Végül beleegyezett a távirat továbbításába és abba is, hogy a 17. pont kimaradjon a fegyverszüneti szerződés szövegéből. A cseh és szerb sajtó meg is támadott bennünket, amikor „rávettük” Franchet d’Esperey a 17. pont törlésére és ezzel kicsikartuk tőle a magyarok számára „azt a jogot, hogy az egész ország területén kezükben tartsák a közigazgatást.” A Narodni Listy azt írta a magyarok becsapták a tábornokot, „aki nem ismeri a magyar diplomácia ravaszságát, amelynek Károlyi tipikus képviselője …”

„November 8-án visszatértünk Budapestre, hogy tájékoztassuk a fegyverszünet feltételeiről a Nemzeti Tanácsot és felhatalmazást kérjünk a szerződés aláírására.”…….

„Clémenceau-hoz¹² küldött táviratunkra a válasz Franchet d’Esperey tábornokhoz címezve érkezett meg, és a következőképpen hangzott:

Felkérem, hogy gróf Károlyival csak katonai kérdésről tárgyaljon, minden más kérdés kizárásával. Ez véglegesen irányadó.”

Jászi Oszkár szerint: ezen a tárgyaláson „a tábornok durva, rosszindulatú, kardcsörtető és műveletlen volt ...”

Károlyi a Nemzeti Tanács előtt „teljes nyíltsággal” ismertette a helyzetet. A feltételek visszautasítása szerinte „az ellenségeskedés kiújulásához vezetne…” Beszámolt arról is, hogy a szerb hadsereg elfoglalta Újvidéket, „és az ország belseje felé haladnak ...” A csehek is készen álltak „az ország északi megyéinek megszállására, mondván ez a terület őket illeti. Ezért hangsúlyozta Károlyi „érdekünk elfogadni a szerződést”…. „A Nemzeti Tanács megadta hozzájárulását az aláíráshoz, bár a feltételeket az országra mért kemény csapásnak minősítette.”

„Milyen jól járt volna Magyarország, ha a trianoni békeszerződés a mi demarkációs vonalainkat véglegesítette volna politikai határként” - emlékezett Károlyi.

A fegyverszüneti szerződést - amely két példányban készült - 1918. november 13-án 23 óra 15 perckor írta alá Belgrádban Misics szerb vajda vezérkari főnök, Henris Poul francia tábornok és Linder Béla magyar honvédelmi miniszter, vezérkari főnök.

A bukás után a 20-as 30-as években azzal vádolták Károlyit, hogy a Diaz tábornokkal kötött fegyverszünet feltételei kedvezőbbek voltak, mivel ezek biztosították a régi határokat. De ha így lett volna mi is elfogadtuk volna ezt a szerződést, amely azonban a valóságban nem befolyásolhatta és nem is befolyásolta a békeszerződés által megállapított végleges határokat.

„Az igazság az, hogy noha a Monarchia, mint egész a padovai fegyverszünetet írta alá” -emlékezett Károlyi Mihály „Magyarországgal egyedül Franchet d’Esperey-nek volt joga tárgyalni” tette hozzá.

Szerintem Károlyinak ez az utóbbi kijelentése erős kétségeket támaszthat az olvasóban.

Felhasznált irodalom:

Károlyi Mihály

Hit, illúziók nélkül

Magvető Kiadó Bp. 1977

Tények és tanuk sorozat

Ormos Mária

Padovától Trianonig 1918-1920

Kossuth Könyvkiadó 1983

Szövegmagyarázat:

1. Franchet d’Esperey, Luis, Felix Marie Francois (1856-1942) francia marsall. Előzőleg Kínában, majd Marokkóban szolgált. Az első világháború kezdetén parancsnokként szolgált, feltartóztatta a németek támadását, meggátolta Párizs elfoglalását. Később visszafoglalta Reims városát. 1915-ben a keleti, 1917-ben az északi hadseregcsoport élén állt. 1918-ban átvette a Macedóniában állomásozó erők főparancsnokságát. 1921-ben marsall, 1934-ben a z Akadémia tagja lett.

2. Padovai fegyverszünet: az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve Olaszország, valamint az antant között jött létre 1918. november 3-án, pontot téve a Monarchia első világháborús szereplésére. Az okmány többek között előírta: az ellenségeskedés azonnali beszüntetését, a Monarchia hadseregének leszerelését, kivéve 20 békeállományú hadosztályt, az általa megszállt területek kiürítését, az antant csapatok számára felvonulási terület biztosítását, a német csapatoknak a térségből való kiutasítását, a Monarchia csapatainak visszavonását a Brenner hágóig, az antant teljes mozgásszabadságát és megszállási jogait a Monarchia összes területén.

A fegyverszünet nem az aláírás napján, hanem november 4-én lépett életbe.

3. Armandó Diaz (1861-1928) olasz tábornok, 1914-ben vezérőrnagy, 1916-ban altábornagy. Az első világháború után szenátor lett. A fasiszta hatalomátvétel után Benito Mussolini hadügyminiszterré nevezte ki. 1924-ben nyugdíjazták. Megkapta az „Olaszország marsallja” címet. Victor Weber a Monarchia hadseregének vezérkari főnöke volt.

5. Pragmatica Sanctió biztosította a Habsburg Ház nőági örökösödését a magyar trónon. A magyar rendek Pozsonyban megszavazták a törvényt. Annak hangsúlyozásával, hogy a Habsburg Ház tartományai, a jövőbeni szerzeményekkel együtt a nagyobb biztonság és a kölcsönös védelem érdekében örökre alkosson oszthatatlan és elválaszthatatlan szövetséget. Az uralkodóház teljes kihalása esetén a szabad királyválasztási jog érvényesítését írta elő (1723. I-II. tc.). A Pragmatica Sanctio – Deák Ferenc hathatós közreműködése mellett a „Kiegyezés” jogi alapját képezte.

6. Ifj.gróf Andrássy Gyula (1860- 1929) magyar politikus, jogi szakíró, belügyminiszter, a Monarchia utolsó külügyminisztere. Károlyi Mihály feleségének nevelőapja. Id. gróf Andrássy Gyula az „1867-es” miniszterelnök fia.

7. A belgrádi fegyverszüneti delegációt magyar részről: Gróf Károlyi Mihály miniszterelnök vezette. A delegáció tagja volt: Jász Oszkár nemzetiségügyi miniszter, a Nemzeti Tanácsot Hatvany Lajos, a Munkástanácsot Bokányi Dezső, a Katona Tanácsot Csernyák Imre képviselte.

8. Jász Oszkár (1875- 1957) társadalomtudós, szerkesztő, liberális politikus, a Nemzeti Tanács Tagja, nemzetiségügyi tárca nélküli miniszter a Károlyi kormányban. Egyetemi tanár, 1914-ben az Országos Polgári Radikális Párt elnöke volt. Az elszakadásra készülő nemzetiségi vezetőknek Magyarország „Keleti Svájccá” alakítását kezdeményezte, vagyis a föderalizálást ajánlotta.

9. Woodrow Wilson az USA demokrata párti elnöke az első világháború idején. 1918. január 8-án hirdette meg

                Meg az Egyesült Államok nevében 14 pontból álló békejavaslatát.

                Ezek az alábbiak:

-               Nincs többé titkos diplomácia,

-               A tengerek és a kereskedelem szabadsága,

-               Az összes gazdasági megszorítás elhárítása,

-               Gyakorlati igények pártatlan szabályozása,

-               Leszerelési egyezmény,

-               A vesztes hatalmak által megszállt orosz területek kiürítése,

-               Belgium státusának visszaállítása,

-               A megszállt francia területek kiürítése, Elzász és Lotharingia Franciaországhoz csatolása,

-               Az olasz határokkal kapcsolatos konfliktusok rendezése, jól meghatározható nemzeti határok között,

-               Az Osztrák-Magyar-Monarchia népeinek szabad fejlődése,

-               Románia, Szerbia (kijárata a tengerhez) és Montenegro kiürítése,

-               Az Oszmán Birodalom szabad fejlődése, a Dardanellák megnyitása,

-               Egy független lengyel állam létrehozása, szabad kijárattal a tengerhez,

-               A nemzetek általános összefogása a politikai függetlenség és területi sérthetetlenség alapján.

10. Bokányi Dezső (1871-1940) író, újságíró, fordító. Eredeti foglalkozása kőfaragó. A Szociáldemokrata Párt Vezetőségi tagja. Nagy hatású egyik legkiválóbb szónoka.

11. A francia Compiégne melletti erdőben 1918. november 11-én egy vasúti kocsiban Németország aláírta a győztes hatalmakkal a fegyverszünetet. Az antant részéről: Ferdinánd Foch marsall, Németország részéről Matthias Erzberger államminiszter írta alá. A fegyverszüneti egyezmény lényegében Németország feltétel nélküli megadását jelentette.

A második világháborúban 1940. június 22-én Németország ugyan ebben a vasúti kocsiban Franciaországot a fegyverszünet megkötésére szorította. A németek visszakapták Elzászt és Lotharingiát, megszállták Franciaország északi részét. Délen a „maradék” franciák Petain marsall vezetésével Vichy székhellyel megtarthatták az így nyert „függetlenségüket”, létrehozhatták „bábállamukat”.

12. Georges Benjamin Clemenceau (1841-1929) francia politikus, az első világháború idején, hadügyminiszter, miniszterelnök. A magyarok „Trianon okán” semmi jót nem köszönhetnek Clemenceau-nak. Politikáját a németekkel való szembenállás határozta meg.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

Pécs 2009. július hó