Magyarországon szovjet mintára a
kommunista párt strukturája, szervezeteinek hierarchikus viszonyrendszere még
az ún. „koalíciós időkben” kialakult. 1945-1989 között ennek elvi alapjai nem
változtak. A párt csúcsszerve egy nagyobb létszámú testület volt, amit központi vezetőségnek, vagy központi
bizottságnak hívtak. Ezek a testületek nem tévesztendőek össze a központi
vezetőséggel vagy központi bizottsággal, amelyek munkáltatói jogokat is
gyakoroltak és apparátusokat foglalkoztattak. A párt legfelsőbb döntéshozó
szerve ugyanakkor a kezdetben három, majd ötévenként ülésező Kongresszus volt.
A hierarchia csúcsát ezek a
szervek jelentették, történelmi tények bizonyítják, hogy rendszerint
„fügefalevél”-ként, formálisan működtek. Nagyrészt a politikai bizottságokban,
vagy a titkárságokban már eldöntött ügyek
kerültek e testületek napirendjére.
Különösen szembetűnő volt
formális tevékenységük az ötvenes években, de ez jellemezte működésüket még
hosszú időn keresztül, egészen az MSZMP-nek, mint pártnak a megszűnéséig.
A központi vezetőség, a központi
bizottság első számú vezetőjét „főtitkárnak” vagy „első titkárnak” nevezték,
akik ún. „függetlenített” személyek voltak, feladataik ellátásáért fizetést
kaptak A főtitkár, vagy első titkár mellett ugyancsak „függetlenítettként”
titkárok dolgoztak. A titkárok, főtitkár, vagy első titkár, néha más személyt
vagy személyeket is bevonva alkotta a
titkárságot. Ez a politikai bizottságnál még szűkebb testület volt, igen
erős koncentrált hatalommal. Gyakorlatilag itt dőltek el, nemcsak a párt belső
ügyeivel kapcsolatos kérdések, hanem az országot érintő jelentős politikai
kérdések is. Különösen szembetűnő volt szerepe a „kamarilla politika”
megteremtésében a Rákosi korszakban. Gerő Ernő, Rákosi Mátyás, Farkas Mihály,
Révai József az ún. „moszkoviták”1
klikkszerűen - minden más párt szervet megkerülve - tartották kezükben a
tényleges hatalmat.
A politikai bizottság a titkárságnál bővebb, rendszerint 9-11 fős
testületként szerveződött egészen a rendszerváltásig.
Negyvennégy év alatt 1945-1989
között összesen 68 személy vett részt a politikai bizottságok munkájában.
Közöttük mindössze csak három nő akadt: Benke Valéria (1970-1985), Csehák Judit
(1987-1989), és Tatai Ilona (1988-1989).
Az első politikai
bizottság
Az elsőt az MKP (Magyar
Kommunista Párt) Országos Értekezlete 1945. május 20-21. között megtartott
ülésén hozták létre.
Tagjai voltak: Farkas Mihály,
Horváth Márton, Gerő Ernő, Kádár János, Kiss Károly, Kovács István, Kossa István,
Nagy Imre, Rajk László, Rákosi Mátyás, Révai József.
És az utolsó:
A rendszerváltást közvetlen
megelőzően az MSZMP (Magyar Szocialista Munkás Párt) egy politikai
bizottságként működő szervet hozott létre az ún. elnökséget. Ennek tagjai:
Nyers Rezső, Grósz Károly, Németh
Miklós, Pozsgai Miklós voltak.
A párt egyébként 1989. október
6-10. között szűnt meg.
Egy politikai
bizottsági ülés a sok közül először
Ennek az ülésnek a hangulatát, a
politikai erőviszonyok pillanatnyi állapotát az ún. vitát Aczél Tamás 2 - Méray Tibor3:
„Tisztító vihar” című munkájában örökítette meg.
Az ülésre valószínűleg 1954
tavaszán talán márciusban kerülhetett sor. Az elbeszélésből nem lehet pontosan
következtetni az ülés időpontjára, arra, hogy hányan és pontosan, kik voltak jelen
az ülésen. A szerzők csak a „megszólalókat” nevesítették.
Mindenesetre alaposan feltehető,
hogy egy tizenegy tagú politikai bizottságról volt szó az alábbi tagokkal: Ács
Lajos, Gerő Ernő, Földvári Rudolf, Hegedűs András, Hidas István, Kristóf
István, Nagy Imre, Rákosi Mátyás, Zsofinyecz Mihály, Farkas Mihály (1953. 08.
12-től) és Apró Antal (1953. 10. 31-től).
A visszaemlékezést érdemes szó szerint
idézni. Stílusa, könnyedsége, a szerzők politikai érzéke, árnyalatokat is
felismerő - azt igen jól tükröző - képessége teszi élvezetessé a történetet.
Az ülés előzményei:
Kiszeljov szovjet nagykövet a
Nagy Imre által 1953. július 5-én meghirdetett kormányprogram után néhány héttel
kereste fel Nagy Imrét. „Az új miniszterelnöknek ekkor már voltak bizonyos tapasztalatai
a helyzet alakulását, a munkamenetet illetően. Kiszeljov éppen ezekre a
tapasztalatokra épített. Felhívta Nagy Imre figyelmét arra, hogy a jelek
szerint a legnehezebb feladat a pártapparátus ellenállásával való megbírkózás.
Külön súlyosbítja ezt, hogy - úgy látszik - Rákosira e téren nem lehet
számítani: ellenkezőleg - s a budapesti pártaktíva előtt elmondott (július
11-i) beszéd ékes bizonyíték rá-, magában Rákosiban található a legnagyobb
ellenszegülés az új vonallal és az új módszerekkel szemben és ő bátorítja,
bujtogatja a háttérből a funkcionáriusokat ellene.
Nagy Imre ilyként meglehetősen
egyedül van a legfelsőbb vezetésben. A dolgok így lassan és bizonytalanul
haladnak előre, s ily módon az egész új program veszélybe kerül. Nagy Imrének
éppen elég, ha az állami apparátust a kezébe tudja tartani: szűksége van valami
segítségre a pártban, valakire, akinek megvan a tapasztalata és energiája
ahhoz, hogy Rákosi manővereit leszerelje és ellensúlyozza. Itt van például
Farkas. Igen, hogyne Farkasnak súlyos hibái vannak, pöfeteg, népszerűtlen
diktátor volt. De mégis most itt van, munka nélkül kihasználatlanul és ő,
Kiszeljov beszélt vele; Farkas már belátja hibáit és hajlandó a változásra. A
leglelkesebben beszél az új programról: meg kellene vele kísérelni a dolgot.
Arról természetesen szó sem lehet, hogy újra a hadsereg élére kerüljön: ott túl
nagy volt az öröm és megkönnyebbülés, amikor leváltották. De mit szólna ahhoz
Nagy Imre, ha a pártapparátusba visszavennék? Mondjuk, egyik titkárnak, Rákosi
mellé? Óriási gyakorlata van a pártmunkában, kitűnő szervező, és ha energiáját
nem rosszra, hanem jóra használják fel, akkor az új irányzat és személy szerint
Nagy Imre fontos támogatót kapna. Ő Kiszeljov, személyesen vállalja érte a
felelősséget.
Nagy Imre végighallgatta az érvelést, egyszer-kétszer ellentmondott,
aztán elkövette életének egyik legsúlyosabb hibáját: elfogadta Kiszeljov
ajánlatát.
Egyrészt valóban végtelenül
magárahagyatottnak érezte magát a vezetésben a minden módon ellenálló
apparátusban, másrészt a szovjet nagykövetről annyit tudott, hogy az új politikához vonzódik: ő volt az egyik
előkészítője annak a jelentésnek, amelynek alapján Rákosit Moszkvában olyan
keményen megleckéztették. Leküzdötte személyi ellenszenvét, s pár nappal később
a sajtóban rövid kommüniké közölte, hogy Farkas Mihály elvtársat ismét a
Politikai Bizottság tagjává választották, mint a Központi Vezetőség titkárát. A
tömzsi, jól táplált, kopaszodó férfiú levetette tábornoki uniformisát és szürke
civil ruhát öltött: a tegnapi katonai szakértőt ma a pártvezetésben az agitáció és propaganda, s ezen belül a
művészet az irodalom a tudomány legfőbb irányításával bízták meg.
A meglepő (vagy természetes?) az
volt, hogy - úgy látszott Farkas komolyan veszi ígéretét. Hangos támogatója,
első vonalbeli harcosa lett az új irányzatnak, még magatartásában is
meglátszott a változás: igyekezett szerényebben és finomabban viselkedni,
gumiarcának addigi kemény és katonássá merevített vonásait próbálta mosolygóssá
alakítani. Egyre többet beszélt arról, hogy az irodalomban eddig, bizony, komoly hibákat követett el a párt, több
szabadságot kell engedélyezni az íróknak, mert parancsolgatással lehetetlen
messzire jutni. Környezetébe fogadta s pertu barátjává emelte Urbán Ernőt, a
lázító „Uborkafa” íróját, s ha Kuczkáékat nem is támogatta, mindenesetre nagy
megértést tanúsított az új írói törekvésekkel kapcsolatban.”
Az előterjesztők:
„Szorosan együtt dolgozott vele
akkortájt két férfi, akik annak idején
Révai József4 legközvetlenebb munkatársai voltak: az
egyik Horváth Márton5, akihez a pártapparátusban az
irodalom és a művészetek problémái tartoztak, s tíz éven át, mint Révai első
számú helyettese szerepelt a közéletben, a
másik Darvas József6, az író, aki most Révaitól átvette
a népművelési miniszter tisztét. Ez a két ember az irodalompolitikában mást sem
csinált egy évtizeden át, mint Révai téziseit magyarázta, népszerűsítette, „kimunkálta”,
s a „gyakorlatba” ültette át, most igen lassan és óvatosan nekilátott annak, hogy
átértékelje az elmúlt évek tevékenységét.”
A jelentés főbb
megállapításai:
„Az első általuk kifejtett tézis
az volt, hogy míg a politikai és gazdasági életben a párt súlyos hibákat
követett el, addig a kultúrpolitikai vonalvezetés alapjában véve helyes volt,
csak a módszerekben történtek bizonyos hibák. Hiba volt, hogy a párt
megengedhetetlen mértékben folyamodott adminisztratív módszerekhez,
folyóiratokat tiltott be, kiadóhivatalokat szűntetett meg, írókat némított el,
ahelyett, hogy meggyőzéssel igyekezett volna megnyerni a különböző felfogású
képviselőit. Zavarták az előrehaladást más helytelen módszerek is: „a
deklaratív forma, a demokratikus vezetési elvek gyakori megsértése…. A túl
éles, túlzottan támadó hang, a hibák egyoldalú kiugratása, mely nem vette
figyelembe, hogy általában nem az ellenséggel, hanem meggyőzésre szoruló,
zavaros nézeteket valló írókkal állunk szemben -taszítóan hatott.”
Mindez a félreérthetetlenül félreállított istenség, Révai személy
szerint bírálata volt. De a két egykori hűséges tanítvány nem állt meg
ennél: hamarosan kiderítették, hogy eddigi mesterük nem csak a módszereket, de
a lényeget illetően is komoly hibákat követett el. Tisztelettel adóztak ugyan
Révainak, amiért felvette a harcot a sematizmus, az élet szürke, leegyszerűsített
túl szépre festett ábrázolása ellen: ebben - mondották, nem utolsósorban Rákosi
és Gerő felé vágva - benne van Révai zsenialítása, aki megérzett valamit abból
a hajszolt, egészségtelen ütemből, amit a többi vezető rákényszerített az
országra. Mégis a lényeget Révai sem vette észre: „A tünetekre felfigyeltünk,
de nem tudtuk meglátni, hogy az elkövetett hiba eszmei gyökere a párt
politikájában, a túlzott tempóban, az előrehaladásban van.”
Nem kisebb dolog volt ez, mint a
marxista ideológia magyarországi fejedelmét vulgár-marxizmussal gyanúsítani.
Elvégre csak a tüneteket meglátni, csak az írókat megleckéztetni, s a művek
eltorzult ábrázolásmódjának okait csak az írók művészi gyengeségeiben és
ideológiai felkészületlenségében, nem pedig az adott valóságban kell keresni -
ennek a világon semmi köze nincs a marxizmushoz, a materializmushoz, ez nem
egyéb megbocsáthatatlan, kárhozatos és Révai által ezerszer megátkozott
kispolgári, szubjektív idealizmusnál. Anélkül, hogy mindezt ilyen nyíltan
kimondták volna, tulajdonképpen hóhért akasztottak: Révairól nem csak az derült ki, hogy módszerei voltak hibásak, hogy
erőszakos vagdalkozása átalakult harccá mindenki ellen, olyan küzdelemmé,
amelyben a párt úgyszólván magára maradt, hanem kiderült az is, hogy még
marxistának is gyengécske.”
Aczél Tamás és Méray
Tibor szerint:
„E megállapítások alkották a
gerincét annak az elaborátumnak, amely most Horváth
Márton aláírásával a Politikai Bizottság elé került. Volt persze sok minden
más is: elhatárolás a jobboldali jelenségektől, Kuczka és mások bizonyos
túlzásainak bírálata, a pártirányítás fenntartásának, az ideológiai munka fokozásának
szükségessége - de az új mégiscsak valamelyes nagyobb irodalmi szabadság
meghirdetése volt, igen mértékletesen, a marxizmus-leninizmus alapigazságaival
jócskán körülbástyázva, ám mégis azt sejtetve, ami egynémely korábbi
jelenségből már érzékelhetővé vált: hogy azok, akik most az irodalmi életet
irányítják, inkább a feléledő, valóságábrázoló irányzatokat támogatják, mint a
régit, az úgynevezett szektariánust.”
Tárgyalják a
napirenden lévő előterjesztést:
„Jó órás várakozás után végül is
sorra került ez a napirendi pont is. Ilyenkor szokás volt alapos vizsgálat alá
venni az előző napirendi pont tárgyalásáról távozó meghívottak arcát. Arról
többnyire le lehetett olvasni milyen hangulatban vannak odabent az „elvtársak”.
Ipari szakemberek jöttek ki az írók előtt, s eléggé megnyúlt orral vonultak el,
úgy látszik, baj lehet a tervek teljesítése körül. Az elvtársak rosszkedvűek
lehettek. Az írók szíve elszorult.
De fogadtatásuk szívélyes volt. A nem túlságosan nagy teremben
négyzet alakban összerakott, zöld posztóval fedett asztalok körül ültek,
legközépen Rákosi Mátyás, mellette balra Gerő Ernő, jobbra egy szék üresen,
aztán még tovább jobbra, de már a hajlat után: Farkas Mihály, s tovább mindkét
irányban a többiek a kisebb rangúak. A meghívottak a négyzet negyedik, szabad
oldalán foglaltak helyet, szemben Rákosival.
Gondos kezek már előre papírt és
ceruzát készítettek oda, az esetleges jegyzeteléshez, s minden szék előtt ott
volt az immár hagyományos kis ásványvizes üveg.
Rákosi Mátyás felolvasta a
meghívottak névsorát, megállapította, hogy mindenki jelen van, aztán üdvözölte
az író elvtársakat. Egy bejelentése van -
mondta Nagy Imre elvtárs elnézést kér, de halaszthatatlan elfoglaltsága miatt
nem tud részt venni a megbeszélésen.
Horváth Márton kapott elsőnek szót. Röviden megtámogatta saját
jelentését, elmondta mi tette indokolttá, sőt elengedhetetlenné, hogy a párt
állást foglaljon a szőnyegen lévő kérdésekben.
Az ilyen tárgyalások mechanizmusa
mindig az volt, hogy először a meghívottak kaptak szót. El kellett mondaniuk, amit gondolnak, anélkül, hogy tudnák a „nagy
titkot”: mit gondolnak ugyanerről az „elvtársak”, azaz a párt. Az istenek
tanácsa többnyire szemrebbenés nélkül hallgatta a felszólalásokat, s a
megidézett halandók általában hiába igyekeztek egy mosolyból vagy
fejbólintásból némi támpontot nyerni a vita kimenetelét illetően. A tanács
mosolytalan testület volt.
A „ jobboldal”, amelyet ezen az
ülésen elsősorban Kónya Lajos költő
az Írószövetség főtitkára és a szimatolva helyezkedő kritikus Király István kritikus a „Csillag” című folyóirat
szerkesztője képviselt, megelégedett azzal, hogy támogassa a Horváth-féle jelentést.
Elmondták, hogy az új helyzetben megélénkült az irodalom, az írók bátrabbak,
szabadabban írnak, úgy érzik, hogy a versek a novellák művészi értéke is nő
azzal, hogy a teljesebb valóságot tárják fel, s meggyőződésük, hogy ezzel nem
gátolják, hanem segítik a párt munkáját.
A „balszárny” - a moszkovita Illés Béla: az Írószövetség
párttitkára: Méray Tibor: a „Szabad
Nép” irodalmi rovatvezetője: Fekete
Sándor - sokkal hevesebb és ingerültebb volt. Elsősorban a „pártféltés”
beszélt belőlük: a kommunista írók soraiban a kispolgári ingadozás kapott lábra
- mondották - egyesek megijedtek a nehézségek, és bajok láttán, s jó formán
mindaz, amit a „jobboldal” eredménynek, a valóság hiteles ábrázolásának tüntet
fel, nem egyéb szűklátókörű siránkozásnál, az igazság meghamisításánál, gyáva
sápitozásnál. A helyzetért azonban -
tették hozzá - nem csupán a megingott írók a felelősek: felelős a párt
jelenlegi irodalompolitikai irányítása is, elsősorban az előterjesztés szerkesztője,
Horváth Márton, mert gyengeségeivel, kapkodásával, ingadozásával nemhogy
megfékezte volna, de inkább bátorította a lábrakapó zavaros és káros
irányzatokat.
Abban, hogy ennyire élesek
voltak, a „balszárny” felszólalóit a politikai szektarianizmus mellett morális,
emberi meggondolás is vezette. Nem volt más ez, mint a Révaihoz való hűség, s
vele egybefonva Farkassal, Horváthtal és Darvassal szembeni ellenszenv. Ezek a
„baloldaliak” alig titkolt undorral figyelték, hogyan patakzanak a liberális,
megértő szólamok annak a Farkas Mihálynak a szájából, aki pár hónappal ezelőtt
még durvaságáról és embertelenségéről - volt közismert.
S nem kevésbé találták ízléstelennek azt sem, hogy Horváth és Darvas,
akik a hatalmon lévő Révainak nem tudtak hogyan gazsulálni, most a fogatlan
oroszlánba törlik csizmájukat s aztán rá is lépnek, hogy így magasabbnak
látszanak. Addig még ők is hajlandók voltak elmenni, hogy Révai módszereiben elismerjék
a hibákat, elvégre a „bolond gróf” hisztériás kitöréseiért, ordítozásaiért ők
sem rajongtak: de a lényegeget illetően nem mentek bele kompromisszumba. „Ezerszer inkább Révai - gondolták -, mint
Farkas, ez a felfújt hólyag, aki húsz könyvet nem olvasott életében, s Horváth
meg Darvas, ezek a gyáva karrieristák, akik úgy hajladoztak, ahogyan a szél
fúj.” Az ő szemükben az új irányzat ellen éppen elegendő érv volt az is, hogy
kik képviselték!
A helyzet tehát teljesen nyílt volt Vajon melyik csoport fog igazat
kapni: a „jobb”, vagy a „baloldal”?
Az
istenek közül először Farkas Mihály
szólalt fel. Nagyon
mértéktartóan, nagyon körültekintően fogalmazott: igen - mondotta -, a
javaslatnak még bizonyos fogyatékossáagai, ezt a részt pontosabban, alaposabban
kell kifejteni - de alapjában és félreérthetetlenül a Horváth- féle tézisek
mellett állt.
Bata István altábornagy, az új honvédelmi miniszter volt a következő. Jóformán senki sem értette, miről beszél, üres frázisokat pötyögtetett el, dadogva, befejezetlen mondatokkal, alanyok és állítmányok nélkül arról, hogy az irodalom milyen szép és fontos dolog. Ez az apró termetű, ijedt tekintetű emberke villamoskalauzból lett generálíssá; s az írók - jobb és baloldaliak egyaránt - meghökkenten gondoltak arra, hogy - rangjánál fogva - egy egész nemzet hadserege van erre a figurára bízva, akire ők még egy villamoskocsit sem mernének teljes felelősséggel rábízni.
Gerő Ernő következett. A „feszített ötéves tervek” készítője, a „vas és acél országának” megálmodója, akit Moszkvában a gazdasági élet irányítása alól felmentettek, s most a belügyminiszteri tisztet töltötte be a kormányban. Pattogó rövid mondatokban beszélt.
Nem tartott sokáig, amíg kiderült: a Horváth-féle tervezet ellen szólal fel.
Kétségtelen - mondotta -, hogy Horváthék sokat dolgoztak a téziseken és nem egy
használható részlet van bennük. De alapjában véve az egész még nyers, csiszolatlan,
nem eléggé átgondolt, elhamarkodott. Nem rejtette véka alá azt sem, miért ez a
véleménye. A párt - fejtette ki - nem
tehet engedményeket, amikor a marxizmus-leninizmus alapelvéről van szó.
Több szabadságot az irodalomnak - ez így nagyon szépen hangzik: de kétféle
szabadság van: burzsoá és szocialista szabadság. Nagyon határozottan le kell
szögezni, hogy mi a burzsoá ideológiának
továbbra sem engedélyezünk semmiféle szabadságot. Az elvtársak a beadványban
sokallják az adminisztratív rendszabályokat. Ő megmondja őszintén, úgy ahogy
gondolja: kevesli a jelenlegi kemény fellépéseket.
Itt van például ennek az „Uborkafának” az ügye. Nem vonja kétségbe,
hogy Urbán Ernő, a darab írója jó szándékú és tehetséges ember. De ez a darab,
így ahogy van, politikai botrány. Urbán ebben az esetben közönséges Zoscsenko7! Horváth elvtárs pedig, akinek
kötelessége volna résen állni, szó nélkül tűri az ilyesmit. Darvas elvtárs, a
népművelési miniszter, ahelyett, hogy fellépne ellene, még kritikát ír róla a
„Szabad Nép”-ben és megdícséri. Ez így nem mehet tovább. A pártnak keményen és
határozottan rendet kell teremtenie.
Amikor Gerő idáig ért, a
moszkovita Illés Béla fellelkesülten közbeszólt:
- És akkor ezek az írók sorba
jönni fognak, elvtársak és kezet fognak csókolni nekünk…..
Farkas Mihály, aki
mindeddig komoran és némán hallgatta Gerő beszédét, most elérkezettnek látta a
pillanatot, hogy megszólaljon. Nem Gerővel vitatkozott, hanem - Illés Bélával.
A pártnak - mondotta nagyon
élesen és hadarva - semmi szüksége sincs arra, hogy az írók kezet csókoljanak
neki… Mi nem alázatos, hanem egyenes
tartású irodalmat akarunk… A maguk baja Illés elvtárs, hogy csak
lebunkózásokban és kézcsókokban tudnak gondolkozni…
Csend támadt
Mindenki gondolt valamire, talán mindenki másra, talán mindenki
ugyanarra. Meglehetősen furcsa volt, hogy éppen Farkas Mihály beszél az
emberek megalázása ellen. Másfelől, amit mondott, az kétségtelenül jól
hangzott.
A teremben megmerevedett a
feszültség. Gerő hirtelen kijelentette, hogy ő elmondta, amit mondani akart.
Mindenki Rákosira nézett. Ő elnökölt, mint mindig az övé volt a zárszó.
Mit mond? Kinek ad igazat? Hogyan dől el a vita?
A pártvezér szinte pillanatok
alatt feloldotta a feszültséget. Kitűnő
hangulatban volt: mintha nyoma sem maradt volna benne a sérelmek, amely fél
esztendeje Moszkvában és a budapesti parlamentben érte. Látszott rajta, hogy
élvezi a vitát meg a témát: nem statisztikáról, tervteljesítésről, hanem
irodalomról van szó. Mintha egy kis
szórakozást, felüdülést jelentene neki ez az egész. Amellett, az eddigi
felszólalók véres komolysága után, mindjárt arról is gondoskodott, hogy az
egész problémakör fontosságát a megfelelő szintre szállítsa le.
A vita során az egyik író
hozzászóló arról beszélt, hogy a pártnak végül is le kell csillapítania azt a
vihart, amely az irodalom berkeiben dúl.
Vihar? - mosolygott most bölcs nyugalommal Rákosi. - Miféle vihar? ....
Vihar egy pohár vízben.
Ebben minden benne volt. A
felhevült vitatkozóknak egy mondattal értésére adatott, hogy a párt ugyan kész
arra, hogy tárgyaljon az irodalom ügyéről, segítséget adjon a problémák
megoldásában, de azért vannak ennél ezerszer lényegesebb dolgok. Ő, Rákosi
elvtárs, személy szerint is szívesen megadja a maga tanácsát, de azért egy
másodpercig sem hajlandó elveszíteni a szemmértékét. Nem kell túlzott fontosságot tulajdonítani ennek a kis irodalmi
mozgolódásnak.
Ilyen értelemben, s főként ilyen
hangulatban szólt hozzá a felmerült kérdésekhez is. Tréfálkozott, anekdotázott,
régi börtönélményeiről beszélt, arról, hogy a börtönben levelet kapott Romain
Rolland-tól is - biztosan hallották már az elvtársak ezt a nevet - s a francia
író biztosította őt a megbecsüléséről s a támogatásáról: mert hát igen, a
tehetséges, híres írók mindig a haladás mellett foglaltak állást és nem volt
annyi „hasfájásuk” a valóság ábrázolásával meg a „teljes igazsággal” kapcsolatban,
mint a mi derék író elvtársainknak.
„Valóság” „igazság” - persze ezek
nagyon fontos dolgok, és a párt feltétlenül azt kéri az íróktól, hogy az
igazságot ábrázolják. De azt már Arany János is megmondta a maga Ars
poeticájában - pedig hát ez az Arany János nem volt valami nagy forradalmár -:
„Nem a való hát, annak égi mása/ Lesz, amitől függ az ének varázsa.” Vagyis,
hogy nem egészen úgy kell bemutatni a valóságot, amilyen, mert sokszor rút meg
ízléstelen - nem árt azt olykor-olykor az írónak egy kicsit megszépítenie.
Itt már a lényegről beszélt.
Hiszen tulajdonképpen ez volt az írókat megosztó és foglalkoztató legfőbb
kérdés. A történeteket és tréfákat hallgatva, egyre kevesebb kétség maradt
afelől, hogy a párt vezetője melyik irányzat mellett foglal állást. És még
egyszerűbbé vált a kép akkor, amikor Urbán darabja az „Uborkafa” került szóba.
A Horváth-féle előterjesztésnek
volt egy része, amely - éppen ezzel a színdarabbal kapcsolatban - az új
szatírairodalomról szólt. Nagyon bonyolultan, pártszerűen és körmönfontan, de
mégiscsak amellett foglalt állást, hogy az írók írjanak - a rendszer mellett
álló, de azért a hibákat élesen feltáró - friss, bíráló szatírákat.
Rákosinak nem tetszett
ez a részlet.
Minek a mi íróinkat arra bíztatni - kérdezte -, hogy a saját
rendszerüket gúnyolják? Hát nincs
elég gúnyolnivaló a Horthy rendszeren, a múlton? Miért nem azt bírálják? Hát
már mindent megírtak róla? Aztán meg nem él közöttünk elég maradványa a
múltnak? Arisztokraták, bankárok, csendőrök, szolgabírák, kulákok? Miért nem
ezeket leplezik le? Miért csinálnak sportot abból, hogy a mi jó elvtársainkat
csúfolják: a tanácselnököket, meg a pártitkárokat? A mi rendszerünk még nagyon
fiatal, még zsengék a hajtások - s nem engedheti meg magának, hogy csak úgy
hoci-nesze, az írók beletiporjanak….
- Aztán - és most már nagyon
komolyan beszélt - miért olyan biztos, hogy amit az írók látnak, az a valóság?
Miért hiszik magukról az író elvtársak, hogy ők a legokosabbak? Hátha tévednek
és éppen abba találnak belevágni, ami jó és egészséges - És elismételte azt,
amit a Nemzeti Színház igazgatójának mondott, amikor megnézte az „Uborkafát”: -
Bánjanak csínján az ilyen szatírákkal…. Kés, villa, olló nem gyerek kezébe
való.
A Horváth-féle tézisek megbuktak. Rákosi, anélkül, hogy a többiek
véleményét megkérdezte vagy szavaztatott volna, közölte, hogy a Politikai
Bizottság ebben a formájában nem fogadja el a javaslatokat és visszadja őket Horváthnak és Darvasnak -
átdolgozás céljából. „Mához két hétre újra megtárgyaljuk - foglalta szavakba a
határozatot -, addig foglalják bele az elvtársak, amit itt hallottak… Kevesebbet
beszéljenek arról,hogy mi a párt - és többet arról, mi az írók feladata.”
A meghívottak távozhattak. Összehajtogatták feljegyzéseiket, kis
meghajlással elbúcsúztak a Politikai Bizottságtól és kisiettek a teremből. A „baloldal”
diadalmasan, a „jobboldal” letörten. Nem volt kétséges, hogy ki győzött és ki
vesztett.”
A két ülés között:
„A következő két hét alatt nem történt különösebb esemény. Ami az „Uborkafát”,
ezt a „zoscsenkói” merényletet illette, Urbán Ernő némiképpen átdolgozta
darabját. A tanácselnök szobájának a faláról lekerültek az önfényképek,
helyükbe kis piros élmunkászászlócskákat akasztottak, s a színdarab végén többé
nem kergették ki bottal-vasvillával a hatalmaskodó tisztviselőket a feldühödött
parasztok, hanem ehelyett a derék és becsületes párttitkár teremtett rendet a
faluban. Az előadások így aztán tovább folytatódhattak, s a siker sem lett
ezáltal kisebb, mert a darab még ebben az enyhített formájában is többet és
bátrabban bírált, mint sematikus versenytársai.
Az előterjesztésen, amelyet a Politikai Bizottság átdolgozásra adott
vissza, a két hét során szintén nem történt sok változás. Horváth Márton és
Darvas József csiszolgattak rajta egyet-mást, egy-két mondatot beleírtak,
egy-két mondatot kihúztak belőle, de az elaborátum irányán és mondanivalóján
nem esett csorba.
Ehhez a két emberhez, Révai
egykori szárnysegédeihez, akik közül az első egy dús gazdag műkereskedő-familia
sokat olvasott sarja, a másik egy a falusi tanítóból lett tehetséges író volt,
lényük, alkatuk, lelkük szerint közelebb állt az új, szabadabb vonal, mint a
vasfegyelem és a mindenbe beleszólás.
Nemcsak szolgálták Révait - szenvedtek is tőle. Tudtak- e még valamit, amit
az írók nem tudtak, avagy megpróbáltak egyszer úrrá lenni ingatag jellemükön?
Tény az, hogy a felső
figyelmeztetés és az egyértelmű bírálat ellenére nem alakították át lényegesen
előterjesztésüket: mint két játékos, akik mindent egy tétre tesznek fel, úgy
mentek az istenek tanácsának újabb ülésére: vagy győzni fognak, vagy teljesen
megbuknak.”
az ülés másodszor…
„Két hét elmúltával minden pontosan úgy kezdődött, mint az előző
alkalommal. Az őrség a kapuban a meghívottak listája, „van-e az elvtársaknál
fegyver?”, a kis szobácska a szendvicsekkel és almákkal, a várakoztatás és a
bebocsáttatás - a templomban a szertartás rendje immár rutinná változott.
Még maga az ülés is úgy indult, mint az első alkalommal. Előbb az
előterjesztés elkészítői, aztán az írók, a jobb és a baloldal mondták el mondókájukat.
Kiderült, hogy mindenki megmaradt, a korábbi álláspontja mellett. Mintha másodszor pergetnék le ugyanazt a
filmet: nem volt különbség.
Azaz, hogy mégiscsak volt. A politikai Bizottságnak ezen az ülésén
részt vett a miniszterelnök: Nagy Imre is.
Rákosi balján ült, csendesen és komolyan: az egész tanácskozás
alatt egyetlen egyszer sem mosolyodott el. Igaz nem is volt valami hangulatos
ez a megbeszélés, az istenek közül senki sem volt olyan jókedvű, olyan
lendületes, mint legutóbb.
Farkas elfújta a múlt heti
nótáját: az előterjesztés jó, el kell fogadni úgy, ahogy van. Gerő… igen Gerővel mintha valami történt
volna. Ugyanaz a dokumentum feküdt
előtte, mint két héttel ezelőtt, és ő most egészen másképp beszélt róla. Nyoma
sem látszott keménységének, a határozottságnak: rövid volt, csendes és
mérsékletes. A javítások után - mondotta, úgy téve, mintha nem venné észre,
mennyire lényegtelenek a javítások - a beadvány most már jó, látszik, hogy
Horváth és Darvas elvtársak hasznosították a Politikai Bizottság útmutatásait,
nincs értelme a szócséplésnek, a
beadványt határozattá kell emelni.
Ugyanebben az értelemben szóltak
hozzá a többiek is, Ács Lajos, Apró Antal, Végh Béla. Az írók csak hallgattak és nem értettek semmit. Nem értették, hogyan lett
egyszerre elfogadható az a dolgozat, amelyik két héttel ezelőtt még
elfogadhatatlan volt. A baloldal nem jutott lélegzethez: az imént mindent
elkövettek, hogy megmagyarázzák a Politikai Bizottságnak: az úgynevezett
javítások teljesen jelentéktelenek, Horváth és Darvas továbbra is kitartanak
hibás nézeteik mellett. De mindaz, ami az érveikből két héttel ezelőtt még
olyan nagy egyetértésre talált e magas testületben, most olyanná vált, mint a
falra hányt borsó: az elvtársak szenvtelen arccal engedték el szavaikat a fülük
mellett.
Mi történt itt?
Nagy Imre következett szólásra. Levette orráról a kis csiptetős
cvikkerét és szemüveget rakott fel. Aztán egy köteg papirost vett elő és
olvasni kezdett. Kiderült, hogy előre megírta egész hozzászólását.
Amit mondott, abban nem volt
semmi csillogó vagy különösképpen szellemes. Nem voltak benne színek,
fordulatok, anekdoták. Kissé hosszú, száraz mondatokban beszélt, de az
álláspontja határozott és félreérthetetlen volt. A Horváth-féle előterjesztés helyes: legfőbb ideje volt, hogy a párt
egyértelműen magáévá tegye. A kulturpolitikában az elmúlt évek során súlyos
hibák voltak, ezeket minél gyorsabban ki kell javítanunk. Véget kell vetnünk annak, hogy az írókat
kiskorúaknak kezeljük, bizalmatlanok és gyanúsítgatók legyünk irányukban:
nagyobb szabadságot kell biztosítani az irodalom számára. Mindez természetesen
nem jelenti a pártvezetésről való lemondást, de jelenti a nagyobb bizalmat, a
nagyobb önállóságot. Úgy látszik - és itt a hangja keményebbé vált - hogy a
„Szabad Nép” szerkesztőségében és az „Írószövetség” pártszervezetében vannak
elvtársak, akik ezt nem tudják megérteni. Ezek tulajdonképpen a párt új
politikáját, a kormány új programját nem értik. Minthogy ezeken a helyeken
ellenállás mutatkozik, szervezeti intézkedésekre van szükség. A Politikai
Bizottságnak majd erről is döntenie kell. De a legfontosabb teendő: a
Horváth-féle javaslat elfogadása, párthatározattá emelése, valamint az, hogy a
párt kulturális politikája a jövőben ezekre az elvekre épüljön.
Nem beszélt hosszan, talán tíz percig sem. De, aki hallgatta az
világosan tudta: itt egy kerek, megérlelt, hosszú idő óta formálódó s most már
teljesen kiformált álláspontjáról van szó. Ez az ember nem rögtönöz, nem finomkodik, nem taktikázik. Ennek az
embernek megvan a véleménye. És abból, ahogyan ezt elmondja, a fejtartásából és
a hanghordozásából még valami látszott: ez a férfi nemcsak a véleményében
biztos, hanem a véleménye fontosságában is.
A baloldal értetlensége most már
megrökönyödőssé vált. Az istenek soraiból az egész tárgyalás során egyetlen szó
sem hangzott el mellettük. S egyáltalán nem volt félreérthető, hogy amikor Nagy
Imre szervezeti intézkedésekről beszélt, akkor az ő leváltásukat,
félreállításukat követelte.
Egyetlen reményük
maradt még: Rákosi.
A zárszó most is a párt első
titkárát illette. Rákosi most is nyugodtan, jegyzetek nélkül, magabiztosan
beszélt, mint a legutóbbi ülésen: csak most mintha kevésbé élvezte volna a
helyzetet, a témát és saját hangját, mint két héttel korábban.
Azzal kezdte: gondosan átnézte
újból a Horváth-féle beadványt, s akárcsak Gerő, ő is azt mondhatja, lám, érdemes
volt a múltkor olyan alaposan meghányni-vetni a problémákat itt a Politikai Bizottság előtt, mert az elvtársak
jól fel tudták használni a hallottakat, és úgy dolgozták át az előterjesztést, hogy
most már semmi akadálya az elfogadásának… Ő maga részéről teljesen egyetért
Nagy Imre elvtárssal abban, hogy……
S az írók, jobb és baloldal egyaránt, most már világosan látták, mi
történt itt tulajdonképpen. Nem, nem
arról volt szó,hogy Rákosi vagy Gerő olyan ostobák lennének és ne vennék észre,
hogy most lényegében ugyanaz a beadvány fekszik előttük, mint két héttel
ezelőtt: s még arról sem,hogy az elmúlt tizennégy napban valami fontos
esemény történt volna. Egyszerűen arról
van szó, hogy akkor ne volt itt Nagy Imre és most itt van.
Ezzel egyetemben legalábbis két dolog vált teljesen nyilvánvalóvá, az
egyik az, hogy Nagy Imre jelentősége, súlya döntő ebbe a testületben: a másik, hogy
Nagy Imrének és Rákosinak -legalábbis ami az irodalmat és az irodalompolitikát
illeti - más-más a véleménye.
Ez a felfedezés a baloldal
számára megrázó erejű volt. Hiszen a pártvezetésben lévő ellentétekről szóló
kósza pletykák nem mentek újdonságszámba: a kormányprogram meghirdetése óta az
egész ország, s egy idő óta a kommunista írók jobboldala is suttogott arról, hogy
a vezetésben nincs teljes egyetértés, hogy a pártban tulajdonképpen két vonal
van: az egyik Nagy Imréé, a másik Rákosié. De a baloldali írók, ha ilyesmit
hallottak, csak legyintettek, vagy gúnyosan mosolyogtak.
Mélységesen meg voltak győződve
arról, hogy mindez csak az ellenség vágyálma, olcsó és felületes következtetés,
s a párt továbbra is olyan egységes és szilárd, mint az új vonal meghirdetése
előtt. Az volt a véleményük, hogy a cserék, amelyek a vezetésben lejátszódtak,
nem jelentenek egyebet szereposztásnál, a tömegek megnyerésére irányuló
taktikai lépésnél, a pártot, az országot továbbra is Rákosi vezeti, s Nagy Imre
nem más, mint előretolt sakkfigura, akire - a párt most azt a szerepet osztotta
ki, hogy éppen ezért ő hirdesse meg az enyhébb liberálisabb taktikát. Sokkal
többre becsülték Rákosi és sokkal kevesebbre Nagy Imre képességeit, súlyát,
tudását annál, semhogy komolyan elhitték volna, miszerint az utóbbinak önálló
politikai elképzelései lehessenek.
A vita alakulása azonban egyre
jobban meggyőzte őket arról, hogy tévedtek. S egy villanásnyi epizód ahhoz is
elég volt, hogy minden kétségüket eloszlassa.
Rákosi éppen arról beszélt, hogy
- amiként Nagy Imre elvtárs is mondotta - az írók ábrázolják mélyebben az
életet, szóljanak szabadabban a jelenségekről, bírálják bátrabban a hibákat, de
persze - fűzte hozzá - ne feledkezzenek meg azokról a hatalmas eredményekről
sem, amelyeket a párt az elmúlt nyolc esztendő alatt elért. Jó lenne ezt a
gondolatot - mondotta - a beadványban kissé erőteljesebben hangsúlyozni.
Idáig ért, amikor egészen
váratlanul Nagy Imre közbeszólt:
- Volt ebben a nyolc évben hiba is bőven - mondta
- Azért eredmények is voltak - szólt vissza Rákosi.
- Kérem ismételte
Nagy Imre olyan hangsúllyal, mint, aki azt mondja „hagyjuk ezt, hagyjuk”-, éppen
elég sok hiba is volt akkor….
Rákosi szemmel láthatóan
meghökkent. A Politikai Bizottságban nem volt szokás, hogy a tagok - idegenek,
meghívottak, közönséges földi halandók jelenlétében - vitatkozzanak egymással. Itt
mindenki mindig kínosan ügyelt az egység látszatára. Ez az apró szóharc sem
tartott tovább néhány másodpercnél, de Rákosi, úgy látszik ezt sem találta
helyénvalónak.
- Kérem - folytatta gyorsan és
igyekvőn -, szeretnék emlékeztetni arra, hogy éppen én voltam az, aki Horváth
elvtárs figyelmét felhívtam; készítse el ezt a beadványt, és amikor ebben az
ügyben magamhoz kérettem Horváth elvtársat, akkor ő csak ott tartott, hogy a
kultúrpolitikában legfeljebb módszerbeli hibákat követtünk el, és én voltam az,
aki akkor azt mondtam neki: az teljesen lehetetlen, hogy amikor a
nagypolitikában olyan komoly hibáink voltak, a kulturban csak a módszerekben
hibáztunk volna…..
Így volt-e valóban, avagy sem - ez
itt most senkit sem érdekelt. Az volt az érdekes, milyen sietve és bevont
zászlókkal vonul vissza a minap még teljhatalmú vezér, hogyan magyarázkodik és
hogyan kezdi el hirtelen ő hangsúlyozni az elkövetett hibákat. Lehetetlen volt
ebben a parányi jelenetben meg nem hallani azt, hogy a párt vezetésén belül
ellentétek vannak, s hogy a vélemények nem csupán az irodalmi kérdések
megítélésében, hanem egészen alapvető elméleti problémákban is gyökeresen
különböznek egymástól. A baloldal számára egyszer s mindenkorra eltűnt az a
vigasz, hogy Rákosi továbbra is a régi és itt csak valamilyen szereposztásról
van szó közötte és Nagy Imre között.
Pedig Rákosi ezek után még tett
egy kísérletet arra, hogy híveit megvédje.Válaszolva Nagy Imrének a szervezeti
intézkedéseket sürgető követelésére, melegen és megértően fordult a balosok
felé és kijelentette; semmi kétség, hogy itt derék és jó szándékú elvtársakról
van szó, akikkel szemben türelmesnek kell leni, s akiknek időt kell adni arra,
hogy a párt új politikáját teljességgel megértsék és magukévá tegyék. De a baloldalnak ez már csekély vigasz volt:
be kellett látniuk, hogy vesztettek.
S itt már nem személyi
csatavesztésről, egyéni kudarcról vagy esetleges funkcióvesztésről volt egyszerűen szó. A Politikai Bizottság
üléstermének közepén, a négyzet alakú asztalon, mintha láthatatlan ravatalon,
egy láthatatlan holttest feküdnék. A Révai-féle kultúrpolitika.
Az emberek még lábujjhegyen
járnak körülötte, még néhány dicsérő szó is elhangzik a megboldogult
múlhatatlan erényeiről, de a halott már halott és nem lehet feltámasztani
többé.
S ezen nem változtatott az sem,
hogy maga a halott is szeretett volna még élni. Révai ugyanis a két politikai
bizottsági ülés között, az elsőnek a jegyzőkönyvét megkapván, levelet intézett
a pártvezetéshez és ebben legélesebben tiltakozott a Horváth-féle előterjesztés
ellen. Olyan durva hangot használt, ami még tőle is szokatlan volt: Farkas
Mihályt hozzá nem értő fráternek, Horváthot és Darvast ingatag, jellemtelen
karrieristáknak nevezte. Mindez azonban pusztába kiáltott szó volt csupán. A
levéllel az egész megbeszélés során senki sem foglalkozott, mindössze Farkas
Mihály említette meg egy ízben, képmutató sajnálkozással: mennyire fájdalmas,
hogy Révai elvtárs nem értette meg a kérdések lényegét és makacsul ragaszkodik
a régi hibáihoz.
1954. március 11-én hatalmas,
egyoldalas cikk jelent meg a „Szabad Nép”-ben. Ez a cikk annak a határozatnak
az alapján készült, amelyet a Politikai Bizottság második ülésén az irodalom
kérdéseiről hozott. Anélkül, hogy a baloldalt név szerint elmarasztalta, avagy
a „jobboldali túlzásokat” (így például Kuczka Nyírségi Naplóját) jóváhagyta
volna, ez a megnyilvánulás a sok marxista-leninista szólam közepette mégis az
új kezdeményezéseket támogatta. „Nagyobb szabadság és nagyobb felelősség” - ez
volt a cikk alapgondolata. Az irodalomnak több bátorítást és több szókimondási
lehetőséget kell adni, de az íróknak maguknak kell vigyázniuk arra, hogy a
megadott szabadsággal jól tudjanak élni és azt a párt politikájának
támogatására használják.
A cikk olyan diplomatikusan volt
megfogalmazva, hogy a kommunista írók közül tulajdonképpen senkit sem bántott,
semmi nyíltan kifogásolhatót nem tartalmazott és valójában mindkét oldal
egyetértett vele. „Kifelé” ez is történt. A „jobboldal” lelkes helyesléssel
fogadta, mert úgy értelmezte, hogy a párt őt igazolta. A „baloldal” is úgy
tett, mintha helyeselne, elvégre egy párthatározatot mindig helyeselni kell,
amellett a Politikai Bizottság vitája után a cikk lehetett volna sértőbb is
irányukban.
De a békés felszín, a hangos
egyhangú helyeslések mögött ott feszültek továbbra is az ellentétek. A
Politikai Bizottság kétszer tárgyalt, az istenek tanácsa ünnepélyesen
határozott, de valójában nem intézett el semmit. A kommunista írók tábora is
éppúgy kettéosztott, mint eddig.
Forrás:
Tóbiás Áron
In memóriam NAGY IMRE
Emlékezés egy miniszterelnökre
Szabad Tér Kiadó 1989
Szövegmagyarázat:
1. moszkoviták: a Szovjetunióból 1944/45-ben hazatért
kommunista politikusok csoportja. Jelentősebb képviselői: Rákosi Mátyás, Gerő
Ernő, Révai József, Farkas Mihály, Nagy Imre, Vas Zoltán.
2. Aczél Tamás (1921-1994) magyar író, újságíró,
magyar-angol szakos tanár. 1953-1956 között az Irószövetség titkára, Rákosit kiszolgáló
irodalmi munkásságát „Sztálin-díjjal” ismerték el. 1956-ban elhagyta az
országot. Szembefordult korábbi irodalompolitikai felfogásával. 1956-tól
Angliában 1966-tól az Egyesült Államokban élt.
3.
Méray Tibor (1924 - ) magyar- latin
szakos középiskolai tanár. 1945-től pártmunkás, 1946-tól a „Szabad Nép” újságírója.
Rákosiék lelkes és odaadó híve. A koreai háború egyik tudósítója. 1953/54-ben az
Irószövetség párttitkára volt. 1954/55-ben a „Szabad Nép”-nél dolgozott. Az „új
szakasz” politikájának támogatója, Nagy Imre híve. 1957-től letartóztatása elől
menekülve családjával Párizsban telepedett le.
4. Révai József (1898-1959) politikus, miniszter,
publicista, Kossuth díjas, az MTA tagja. Az ún. „ötvenes évek”
irodalompolitikájának első számú vezetője. Rákosiék már 1953-ban zsidó
származása miatt moszkvai nyomásra visszahívták a politikai bizottságból. Ezt
megelőzően népművelési miniszter is volt. 1945-1950 között a „Szabad Nép”
főszerkesztője. 1956 után az Elnöki Tanács helyettes elnökeként „parkoló
pályára” került. A moszkovita politikusok egyike.
5. Horváth Márton (1906 -1987) politikus, szerkesztő,
újságíró. A KMP-nak 1931-től volt tagja. A húszas-harmincas években
baloldalisága miatt üldözték. 1945-től az MKP, majd az MDP propaganda
munkájának irányítója. Később a párt KV, majd a politikai bizottság tagja. 1956
után a Magyar Munkásmozgalmi Intézet munkatársa volt. 1966 ban nyugdíjazták.
6. Darvas József (1912- 1973) író, publicista,
politikus, a „népi írók” mozgalmának egyik megjelenítője.
A
népi írók mozgalma a XX. század húszas-harmincas éveinek Magyarország határain
átívelő irodalmi mozgalma
volt.
Magyar írók egy csoportjának laza - világnézetileg
szélsőségesen megosztott - mozgalma. Résztvevői a városi (urbánus) irodalommal szemben - sok esetben művelőivel is
szembefordulva - a szegény sorsú néprétegek, az egyes emberek mindennapjairól
írtak. Jellemző műfajuk a „szociográfia”, nemcsak tudományos, hanem irodalmi
igénnyel megírt, társadalmi kérdéseket bemutató - leíró tanulmány (falukutatás).
Tagjai a Független Kisgazda Párt, a Nemzeti Parasztpárt köré tömörültek.
Népi írók voltak: Erdei Ferenc, Darvas József, Móricz
Zsigmond, Németh László, Kodolányi János, Illyés Gyula, Tamási Áron és mások.
7. Mihail Mihajlovics Zoscsenko (1895-1958) a
hivatalos szovjet irodalompolitika egyik üldözöttje.
Szerkesztette:
Dr. Temesvári
Tibor
Kelt 2009. május
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!