Egyszer minden véget ér

Ahogy Lev Bezimenszkíj egykori haditudósító „Martin Bormann utolsó naplója” című munkájában írja: „mielőtt Bormann rászánta volna magát a Berlinből való szökésre, még egy akciót hajtott végre”, amelynek az volt az értelme, „hogy maximális mértékben elhúzzák a kapitulációt, egy kis lélegzethez jussanak, hogy Bormann közben elvergődhessen Flensburgig” Dönitz törzséhez. Másrészt, hogy „éket verjenek” a győztes nagyhatalmak közé, azaz tárgyalásokat kezdeményezzenek a szovjetekkel. „Ennek a furfangos vállalkozásnak az értelmi szerzője Bormann és Goebbels volt, végrehajtója pedig a szárazföldi haderő utolsó vezérkari főnöke, Guderian utóda, Hans Krebs gyalogsági tábornok.

Rákosi véleménye a személyi kultuszról és Sztálinról

Mottó:” Ha a tények kifacsarása művészet,

Ő a politika Picassója”

Pünkösti Árpád

Közismert, hogy Rákosi Mátyás - akinek nevéhez egy egész korszak fűződik, ahogy emlékirataiban írja „1956. július 26-án hajnalban” egy „öreg kormánygéppel, - amelyet lassú repülése miatt egymás közt >tyihohod< -nak” neveztek - hagyta el az országot, hogy aztán csak holtában kerüljön vissza újból az országba.

Sok viszontagságot megélt visszaemlékezéseit, a halálát követő több mint negyedszázad elmúltával, 1997-ben adta ki a Napvilág Kiadó. Megvallom őszintén a két kötetes munka - bár stílusa gördülékeny, szövege olvasmányos - nem minden fejezete nyerte meg tetszésemet. A számomra érdekesnek tűnő részletek; az 1941 évi őszi „kicserélésével”, majdani szovjetunióbeli illeszkedésével, a magyar emigrációval, a többször is visszatérő és magát a személyi kultusz vádja alól felmentő soraival kapcsolatosak. Jómagam ebben a szerkesztésben a személyi kultuszról, és a Sztálinnal kapcsolatos véleményét próbálom felidézni.

Egy vallató vallatása az ötvenes években…

Kiszely Gábor az „ÁVH egy terrorszervezet története” című könyvében „Kádár János az ÁVH karmai között” címmel külön is feldolgozta letartóztatását, vallatását és titkos tárgyaláson történő elitélését, majd szabadulását. Ismeretes, hogy még belügyminiszterként Farkas Mihály honvédelmi miniszter  társaságában 1949. június 7-én késő este Svábhegyen az Eötvös úti titkos ÁVO villában felkeresték a már letartóztatott Rajk Lászlót, hogy a párt érdekében vállalja az ellene felhozott vádakat, vezekeljen pártjáért, mert ha ezt teszi megmentheti az életét. Aztán Rákosi utasítására Kádár Jánost is letartóztatták, erre 1951. április 20-án került sor vallatását ő sem kerülhette el. A szerkesztés - ha vázlatosan is - kísérletet tesz ennek bemutatására.

Dies Irae*

Részletek Aczél Tamás és Méray Tibor irásából

 

Aczél Tamás és Méray Tibor „Tisztító vihar” c. könyvükben több írásuk mellett felidézik azt az irodalmi vitát, amelynek az ötvenes években elszenvedője Déry Tibor a korszak legjelentősebb írója volt. A vitát az író „Felelet” c. regény - folyam második kötete váltotta ki. A kötet 1952 elején jelent meg. A hivatalos kritika, míg az első kötetet dícsérőleg fogadta, addig a második kötetről hallgatott. „Nemsokára megindultak a suttogások, a telefonok, a pletykák, az irányított megjegyzések, amelyek előrevetítették a vihar árnyékát. Aztán, ahogy Méray írja „Kitört a vihar”. A Szabad Népben és a Társadalmi Szemlében megjelent Révai József hosszú és kíméletlen cikke - >>Megjegyzések egy regényről<<- amely fölényesen, az ítéletvégrehajtó keménységével darabokra szedte a nagyszerű könyvet…..Néhány héttel később meghívókat vitt szét a posta a legismertebb kommunista és utitárs írók címére. A meghívók vitát jeleztek, amelyen a résztvevők megtárgyalják >>irodalmunk helyzetét<<, de mindenki tudta, hogy a főkérdés a szóban forgó Déry-mű lesz.” Ezt a Révai József vezette vitát örökítik meg a szerzők igen meggyőzően és szemléletesen, miközben bemutatják, miként „írja át” a cselekményt Révai a maga képére, az ő dogmatikus kommunista hite szerint. Szerkesztésemben ezt a vitát szeretném bemutatni.

32

Nagy Imre és Walter Roman 1956. december 11-i

beszélgetésének lehallgatási jegyzőkönyve

1956. december 11. Nagy Imrénél”

Nagy Imre és társai 1956. nov. 4-től nov. 22-ig tartózkodtak Jugoszlávia budapesti nagykövetségén. A követséget szovjet KGB - alkalmazottak figyelték, kívülről szovjet tankok és páncélozott járművek vették körül. Sorsukról ez alatt intenzív tárgyalások folytak a magyar, jugoszláv, szovjet, majd a román vezetés részvételével. Nov. 13 -14-én a jugoszlávok tárgyalva Nagy Imrével és a követségen tartózkodó „az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának más tagjaival” elérték, „hogy amennyiben a Kádár-kormány garantálja” a csoport tagjainak személyes biztonságát „elhagyják a követség épületét és hazatérnek.” Kádár János itt még elutasító magatartást tanúsított. Amint azonban a jugoszláv kormány hivatalosan is biztosítékokat kért „Kádár már hajlott a megegyezésre.” A biztosítékokat illetően a jugoszlávok „csak egy belső, formális levelet” kértek a magyar kormánytól, „amelyben tudomásukra hozzák, hogy a követséget otthagyhatják és szabadon hazamehetnek…. Kádár úgy vélte, hogy ilyen belső levélre nincs szükség, mivel a magyar vezetésnek nincs olyan terve vagy szándéka, hogy Nagy Imrével és csoportjával szemben megtorlást alkalmazzon…” Nov. 16-án ennek nyomán előzetes elvi megállapodás jött létre arról, hogy Nagy és társai írásban elhatárolódnak az ellenforradalomtól a csoport tagjai közül Nagy Imre, Donáth Ferenc, Haraszti Sándor, Losonczy Géza, Rajk Júlia, Szilágyi József és Táncos Gábor három-négy hónapra valamelyik európai vagy ázsiai népi demokratikus országba távozik, a többiek viszont hazatérhetnek….” Nov. 17-én reggel Kádár visszavonta az előző nap kötött előzetes megállapodást és újabb követelésekkel állt elő, kijelentve, hogy „Nagyék nem maradhatnak Magyarországon, de Jugoszláviába sem távozhatnak…” Ugyanis nov. 16-án titkos tárgyalások folytak Leányfalun az itt tartózkodó szovjet vezetőkkel Nagy Imréék Romániába történő deportálásáról, ehhez Kádár János beleegyezését adta.

Végül a jugoszlávok nov. 19-22 között mégiscsak megszerezték a garanciát a csoport tagjainak biztonságos és szabad eltávozásához. Nagy Imréék végül - kétkedve ugyan, de - elhagyták a követség épületét, hogy aztán a már ismert körülmények között a szovjetek a romániai Snagovban hurcolják őket.

Churchill brit miniszterelnök Hitlerről

Winston S. Churchill¹ 1948 és 1953 között foglalta össze személyes élményei alapján a második világháború történetét.

A hatalmas terjedelmű hatkötetes munkáját jóformán be sem fejezte, amikor megkapta érte az irodalmi Nobel-díjat. A szerző 1940 májusától, mint a brit birodalom miniszterelnöke a háborús kabinet élén „oroszlánként” küzdött, hogy elhárítsa az Angliát elözönléssel fenyegető náci veszedelmet. A mű magyarul a második világháború befejezésének ötvenedik, valamint a miniszterelnök halálának harmincadik évfordulójára jelent meg magyar nyelven, 1995-ben Betlen János kitűnő fordításában az Európa Kiadó gondozásában. Az „első könyv” a „Háborútól háborúig 1919-1939” címet viseli. A könyv 3-dik fejezetében (pontjában) a szerző Adolf Hitler személyével, hatalomra jutásának körülményeivel foglalkozik, úgy ahogy azt a Winston S. Churchill megélte. A szerkesztésben ennek bemutatására vállalkoztam.

„Ricardo bácsi”-nak is szólították a fiai

mottó: „száz halál katasztrófa,

egymillió halál statisztika”

Adolf Eichmann

A háború befejezése után több álnéven is élt Otto Adolf Eichmann magas rangú náci tiszt, ss-obersturmbanführer a deportálások fő szervezője. A Harmadik Birodalom hóhérja 1944. március 19-e után néhány nappal érkezett Magyarországra. A célja az volt, hogy magyar segédlettel és kb. 300 főt számláló kommandójának közreműködésével megszervezze több százezer magyar zsidó deportálását. A deportálásokat május közepétől indították, két hónap elteltével már közel félmillió zsidó elhurcolására került sor. Eichmann¹ ezután visszatért Németországba, majd október 17-én - 50000 munkaképes zsidó férfi kiállítását követelve - ismét visszatért Magyarországra. Az első halálmenetek 1944. november 6-án indultak el a nyugati határ felé. A háború végén Eichmann - ahogy mondani szokták - „alámerült” és hosszú évekig nem lehetett róla tudni szinte semmit. Aztán 1960 tavaszán hurokra került. A mostani szerkesztés bujdosása és elfogásának történetét dolgozza fel, a rendelkezésre álló irodalom segítségével.

Déry Tibor a sajtó szabadságáról 1956-ban

1956 forró nyarának kiemelkedő eseménye volt a „Petőfi Kör”-ben rendezett „sajtóvita”. A kör „előszervezete” a magyar felvilágosodás jeles képviselőjéről elnevezett, 1954-ben alakult „Bessenyei Kör” volt. A DISZ (Dolgozó Ifjúsági Szövetség) vezetése, hogy „mederbe terelje” a maroknyi fiatal értelmiségi spontán kezdeményezését, meggyőzte a szervezőket a névváltozás szükségességéről. A DISZ először Vasvári Pálról akarta, majd Petőfiről nevezte el a fiatal értelmiségiek vitakörét. Így alakult meg 1955. március 25-én a DISZ Bp.-i Bizottsága által kijelölt tagokból a Kossuth Klubban a „Petőfi Kör.”