Emléktábla őrzi a nevét

Pécsett a Rákóczi u. 4. sz. alatt

 

Ebben az évben 55 éve annak, hogy sikeresen érettségiztünk a Pécsi Állami Nagy Lajos Gimnáziumban. Akkor 1957 nyarán még más idők jártak. Az esemény ma is úgy él bennünk, mintha az egész tegnap történt volna. Sajnos az élet azóta „megtizedelt” bennünket. Tanáraink, osztálytársaink egy része már az „örök hómezőkre” távozott. Szeretettel emlékezünk rájuk. Dr. Végh István, Dr. Fekete Miklós igazgatók, tanáraink közül; Dr. Kászonyi István, Dr. Puhr Ferenc, Dr. Fábián István, Dr. Póda Béla, Árvay Jenő, Dr. Török Elemér, Sávay László, Céh László és a többiek mély nyomot hagytak emlékezetünkben. Szerkesztésemben az Ausztriában élő ifjabb Dr. Puhr Ferenc orvos forrásaira támaszkodva igyekszem bemutatni Id. Dr. Puhr Ferenc középiskolai tanár és gimnáziumi igazgató életét.

Puhr Ferencre ma is emlékszem, igaz nem németet és latint, hanem matematikát tanított. Nagyon szigorú volt, érdekes akcentussal beszélt, ami nem állt messze a „vasi” táj jellegétől. Kicsit „mackós” járása ma is él bennem. Melegszívű embernek ismertem meg.

Variációk Martin Bormann halálára

                                                                          „Apám szerint Bormann olyan volt, mint az

                                                                     öszvér, mérhetetlen energiával”

                                                                                                 Wolf Rüdiger Hess

A menekülés előzményei

Az utolsó órákat még a Kancellária bunkerében töltötte. 1945. április 30-a volt. Hitler¹ elkészítette végrendeleteit, majd azok végrehajtását Martin Bormannra² bízta. Aztán a Führer Éva Braunnal³, mintegy minden alól felmentve magát a már ismert módon a halálba menekült. Az „árnyékember”, a Führer árnyéka ekkor döbbenhetett rá, hogy „egy szörnyű tévedés áldozata” lett. Pedig oly annyira bízott a győzelemben. A nyolc gyermek közül az egyik levelében, 1945 márciusában, megkérdezte az apját bízik-e még a győzelemben. Ő ezt válaszolta: „A halálán lévő oroszlán is hatalmasat csaphat mancsaival.”

A londoni diadal

Érdekes:A londoni diadal (PPS)

Utolsó követi jelentések Moszkvából 1941-ben

A magyar-szovjet diplomáciai kapcsolatok történetének kezdetei a harmincas évek közepéig nyúlnak vissza. Igaz 1924-ben Kánya Kálmán külügyminiszter-helyettes a szovjetekkel aláírt már egy szerződést a kapcsolatok felvételéről, de a sajátos magyar politikai viszonyok (bolsevik fóbia, az 1919-es események megtörténte stb.) nem tették lehetővé életbeléptetését. A diplomáciai kapcsolatok felvételére a Gömbös kormány idején 1934. február 6-án került sor. A kapcsolatok rendezése több okból is sietőssé vált. Benito Mussolini - aki ebben az időben még Hitler ellenlábasának számított - erre ösztökélte a magyar politikusokat. A magyar politikai erők jó viszonyt ápoltak Olaszországgal, szívesen fogadták az olasz diktátor tanácsait. Másrészt a „kisantant” országai „cselszövései” - amely mögött Moszkvát sejtették - ellensúlyozására szükségesnek ítélték a diplomáciai kapcsolatok felvételét. Magyar részről az előzetes tárgyalások kulcsfigurája

Jungerth-Arnóthy Mihály 51 éves diplomata volt, aki „orosz ügyekben” igen járatosnak számított. Annak idején - még 1921-ben - az ő tárgyalásai nyomán 80000 magyar hadifogoly térhetett haza a Szovjetunióból. Jungerth-Arnóthy szakértőként 1924-ben ott volt Kánya Kálmán mellett a szovjetekkel folytatott tárgyalásokon is.

1935-1939 között dr. Jungerth-Arnóthy Mihály, 1939-1941. jún. 23-ig dr. csejtei Kristóffy József mindketten rendkívüli követként és meghatalmazott miniszterként vezették a követséget Moszkvában. A magyar kormány 1941. jún. 23-án megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval, annak ellenére, hogy Molotov közölte Kristóffyval, hogy országának nincs követelése, támadó szándéka Magyarországgal szemben és nincs észrevétele a magyar erdélyi revíziós törekvésekkel kapcsolatban sem. Az események előzménye, hogy Hitler 1941. június 22-én hajnalban megtámadta a Szovjetuniót.

Mozaikok Joseph Goebbels Naplójából

Goebbels¹ - mint ismeretes az 1920-as évek elejétől, majdnem a pályája csúfos befejezéséig naplót vezetett. Ahogy Ormos Mária írja a magyarul megjelent - korántsem a teljes feljegyzés tömeget felölelő napló előszavában; a különböző részletek már jóval az 1992-es „Joseph Goebbels Tagebücher” c. Ralf Reuth által megjelentetett kiadvány előtt, így az 1925-26-os, az 1942-43-as és az 1945-ös bejegyzések, már napvilágra kerültek. Az „1932-33-ra vonatkozó kivonatokat még maga Goebbels” jelentette meg. „A Gobbels-napló javarésze kézírással készült, 1941-től azonban a szerző diktálta a szöveget, majd az anyag egy részét mikrofilmre vitték. Midőn a Goebbels család 1945. április 22-én, Hitler kérésére bevonult a kancellária bunkerjébe, Goebbels a nagy tömeg anyagot ugyanoda vitette, másodpéldány azonban maradt a minisztériumban is, illetve a mikorfilmeket elásták” - írja Ormos Mária. A háború után a szövegek egy része az amerikaiakhoz, nagyobb része azonban a szovjetek kezére került. Az 1992-es megjelenés, mindenesetre az eddigi legterjedelmesebb Goebbels-napló. Bár a 2186 nyomtatott oldalnyi német szöveg így sem foglalja magában a teljes anyagot. „A magyar válogatás még kevésbé teszi ezt. A magyarul megjelent kötetben „jó néhány bejegyzés - a válogatás szempontjaiból adódóan - kihagyásokkal szerepel. A kiadói kihagyásokat „zárójelbe tett három pont: (…) jelzi.

Magam is ebből a kötetből válogattam, a feljegyzéseket külön is szerkesztettem.

Mi történt 1944. október 15-én?

Ezt a címet adta Nagybaconi Nagy Vilmos visszaemlékezései egyik fejezetének. A könyv igen korán már a háború után, 1947-ben megjelent. Ránki György történész az átdolgozott, második kiadás előszavában azt írja, hogy a volt honvédelmi miniszter: „Szokatlanul korán, midőn még hasonló szerepet betöltő politikusok vagy katonai vezetők nemcsak Magyarországon, de más országokban sem juthattak el a memoárok megfogalmazásához, papírra vetette gondolatait. A szokatlanul korai időpont alkalmasint a szerző személyes helyzetével is kapcsolatba lehetett. Ugyanis sajátos helyzete volt Nagy Vilmosnak, nem tartozott sem a győztesek, sem a bűnösök közé. „róla joggal elmondhatták: ember maradt az embertelenségben. Ember volt és katona” - írja a történész-professzor. A szerkesztésben a „Végzetes esztendők” címet viselő memoár IX. fejezetének feldolgozására, az általa megélt október 15.-i események bemutatására vállalkoztam.

Veesenmayer Magyarországról

Korosztályom és a nálam néhány évvel fiatalabbak még jól emlékezhetnek Bokor Péter filmrendező, dramaturg nagysikerű sorozatára, amit 1973-tól 1989-ig „Századunk” címmel vetített a Magyar Televízió. A történész-rendező „szóra bírt” olyan személyiségeket, akiknek nem kis közük volt Magyarország második világháborús eseményeihez.

Az 1982-ben az RTV - MNERVA - KOSSUTH Kiadó gondozásában „Végjáték a Duna mentén” „Interjúk egy filmsorozathoz” című munkájában jegyzett fel néhány olyan beszélgetést, amelyekre annak idején a filmfelvételek előtt, anyaggyűjtés közben itthon és külföldön kerülhetett sor. A kötetben megszólalt: Veesenmayer, Höttl, Trenker, Novak. Beszélgetett egykori magyar tábornokokkal és kisebb rendfokozatú tisztekkel (Hardy Kálmán, Aggteleky Béla, Utassy Lóránd és másokkal).

A szerző különösen a tragikus 1944 évre fókuszált, nem véletlenül folyt akkor egy drámai „végjáték” magyar földön. Bokor Péter egyik beszélgetését adom most közre, amit a hetvenes években dr. Edmund Veesenmayerrel folytatott, és aki 1944. március 19-től a megszállás kezdetétől a háború végéig a németek magyarországi teljhatalmú megbízottja volt.

Tragikus mozaikok

„Részlet az 1958.június 9-i népbírósági

tárgyalás jegyzőkönyvéből

NAGY IMRE¹: Engedelmet kérek, nem arról van szó, hogy a nyomozás befejezése után odaadták /nekem/ az iratokat. Hanem a vizsgálat során, amikor én azt mondtam, hogy kérem szépen, itt van /pl/ ez a dokumentum, önök idézik ezt, /és/ ebben a dokumentumban nem az van, /amit „idéznek”/, vagy nem csak ez van, hanem /más is/, /ezért/ tegyék lehetővé a megtekintését, ezt soha, egyetlen esetben sem tették.

Öngyilkosság a Sándor palotában

Teleki Pál (1879-1941) két alkalommal volt az ország miniszterelnöke. Először közvetlen a trianoni békediktátum kényszerű elfogadása után került a miniszterelnöki székbe rövid időre. Majdnem két évtized eltelte után ismét közéleti-politikai szerepet vállalt. 1938. május 14-től Imrédy Béla kormányában előbb elvállalta a kultuszminiszteri tárca vezetését, majd a miniszterelnök gyors és váratlan lemondása után elvbarátai rábeszélésére 1939. febr. 16-tól ismét az ország miniszterelnöke lett egészen haláláig.

Teleki Pál¹ 1941. április 2-ról 3-dikára az éjjeli órákban elkövetett öngyilkossága nagy megrázkódtatást váltott ki annak idején az ország közvéleményében. A tragikus esemény, és előzményei feltárásának, az öngyilkosságot kiváltó okok bemutatásának széleskörű az irodalma. Szerkesztésem ezért nem vállalkozhat a részletek teljes körű ismertetésére, csupán az események leglényegesebb mozzanatainak felvillantására szorítkozhat.

Moszkoviták

Aczél Tamás-Méray Tibor „Tisztító vihar”¹ című közös munkájukban avatott kézzel nyúltak a fogalom irodalmi eszközökkel történő megközelítéséhez. A szó magyar jelentését kerestem a Bakos féle „Idegen szavak és kifejezések” szótárában, de nem találtam. A „Pallas” Nagylexikon szerint a „moszkovita” „Moszkva lakosa” „Tősgyökeres orosz” kifejezésekkel azonosítható. A „wikiszótár” moszkovitának tekinti a Szovjetunió politikai céljaival és tetteivel fenntartás nélkül azonosulni képes és tudó politikai személyiségeket. A „pártszleng” azokat a kommunistákat nevezi moszkovitáknak, akik a XX. század elején Magyarországon éltek, de az 1919-es „bukás” után elhagyták az országot előbb Bécsbe, Prágába, majd a Szovjetunióba emigráltak. Hosszú évekig ott éltek, 1944 novemberében decemberében és 1945 tavaszán visszatértek Magyarországra. A legismertebb és a „hatalom csúcsain” volt található a „négyesfogat”: Rákosi Mátyás², Révai József³, Gerő Ernő⁴, Farkas Mihály⁵.

Moszkoviták voltak: Nagy Imre⁶, Lukács György⁷, Vass Zoltán⁸ „és még sokan mások.”

A „moszkovita attitűd”-től mai politikai életünk sem mentes. A minden áron való megfelelés, a hajbókolás ma is jellemzi azokat a pártokat, párt céljaival döntéseivel buzgó módon azonosulókat, ahol a pártban nincs vagy csak minimális a demokratikus vita és hiányzik követőikből a belső autoritás és a kétkedés képessége.

Másodszor is Klessheimben

Horthy Miklós Magyarország kormányzója első klessheimi¹ látogatására 1943. április 16-18-a között került sor.

A Führer „ez alkalommal igen ingerült hangulatban volt.” Mussolíniék és Antonescuék „defetizmusa” eleve hatással volt a tárgyalások légkörére. „Mindez Hitlert egészen rendkívüli módon felizgatta”. Még Goebbels is feljegyezte naplójában: hogy „A Führer alkalmasint túlságos keményen támadt rá Horthyra.” Tartva az újabb „megrázkodtatástól” a tárgyalások célkeresztjében Kállay Miklós miniszterelnök személye állt, akinek leváltását „a német-magyar barátság érdekében” követelték. Horthy erre újra és újra csak azt felelte, hogy semmi okot nem lát a miniszterelnök leváltására. A második - immár egynapos - klessheimi találkozó nem egészen egy évvel később 1944. március 18-án volt. A tárgyalásokról a kormányzó másnap 1944. március 19-én a „Koronatanács” ülésén számolt be, amelyről részletes jegyzőkönyv² készült.

Szerkesztésemben igyekszem a jegyzőkönyv tartalmát szó szerint idézni. Formailag azonban áttekinthetősége érdekében nem az eredeti sémákat követem.

Kormányzó választás 1920

A magyar királyság csaknem ezer éves történetében mindössze hat kormányzója volt¹ az országnak. Róluk a „szövegmagyarázat”-ban részletesebben is szó lesz, a közjogi méltóság nem tévesztendő össze a nádor vagy nádorispán intézményével. A különbség abban foglalható össze, hogy a kormányzó (régens) teljhatalmat gyakorolhatott, amikor valamilyen oknál fogva nem volt tényleges uralkodója az országnak, és komoly szuverenitással is rendelkezett, a király helyett vezette az országot. A nádor esetében pedig az országnak volt tényleges uralkodója ő maga a „király körüli” közjogi személyiség volt. Hatáskörét (jogait) a királytól származtatta, nem volt szuverén. Miközben csak féltucat kormányzója volt az országnak, a nádorok száma meghaladta a százat.

Még néhány óra és mindennek vége

A Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék¹ létrehozásának előzményei 1943. okt. 30-ra nyúlnak vissza. Az USA, az Egyesült Királyság és a Szovjetunió ugyanis közös nyilatkozatban demonstrálta, hogy a Németországgal

kötendő fegyverszüneti egyezménnyel egyidejűleg felelősségre kell vonni azokat a német vezető katonai személyiségeket, a náci párt azon vezetőit, és szervezeteit, akik és amelyek a második világháború idején, vagy azt megelőzően nemzetközileg is elitélendő bűncselekményeket követtek el. A szövetségesek Londoni Chartája (1945. aug. 8.) ezért Nemzetközi Katonai Törvényszék felállítását rendelte el Nürnberg székhellyel.

A Törvényszék tagjait az egyezmény aláírói jelölték ki. A négy fővádlónak, az volt a feladata, hogy az elkövetett bűncselekményeket nyomozati eljárásban vizsgálják, a vádiratot elkészítsék, a bizonyítási eljárást lefolytassák. Az ítéletek meghozatalában legalább három bírónak kellett részt vennie. A háborús főbűnösök elleni perek 1945. okt. 18-án kezdődtek és 1946. okt. 1-jén meghozott ítéletekkel fejeződtek be. A szerkesztés Burton C. Andrus „börtönparancsnok” visszaemlékezései alapján a halálraítéltek végóráit mutatja be. A történéseket igyekszem Andrus és Albert Speer volt háborús főbűnös emlékei alapján felidézni.

Tököl 1956, szovjet szemmel

1956. november 3-a egy szombati napra esett. Ezen a napon átalakult Nagy Imre kormánya¹. A parlamentben a déli órákban tárgyalások kezdődtek a szovjet csapatkivonások részleteiről. A szovjetek főtárgyalója

Mihail Malinyin vezérezredes, a magyar küldöttség vezetője: Maléter Pál vezérőrnagy volt. A megbeszélések végén abban állapodtak meg, hogy a két küldöttség a tárgyalásokat este tíz órakor folytatja, de már a tököli szovjet parancsnokságon. A szovjet küldöttség tolmácsa Vitalíj Ivanovics Fomin, aki az 1956-os szovjet különleges hadtest politikai osztályának munkatársa volt. Fomin - mint Kő András és Nagy J. Lambert könyvéből kitűnik - Moszkvából 1992-ben, egy telefonos interjúban emlékezett a Tökölön folytatott tárgyalások részleteire.

Mussolini lejtmenetben

Benito Mussolini (1883-1945) Olaszország fasiszta Ducéja (Vezére). Eredetileg, tanító majd újságíró, fiatal korában apjához hasonlóan, - aki a szocialista párt helyi aktivistája volt - a szocialista eszmék vonzották. Aztán a politikai, társadalmi körülmények változása folytán gyakran váltogatta nézeteit. Nagyjából 1920-ig szocialista nézeteket vallott. A század elején Svájcban is élt néhány évet, majd visszatért hazájába. 1912-től az országos szocialista pártlap az „L’Avanti” (Előre) szerkesztője. 1914-ben „Popolo d’Italia” (Olaszország Népe) tulajdonosa volt. Az első világháború alatt és után politikai nézetei fokozatosan „jobbra” tolódtak. Az 1919-ben elsősorban háborús „veteránokból” megalakult a nemzeti összefogást és a „fascest” jelképül választó - eleinte még baloldali - nacionalista fegyveres csapatokat is felvonultató tömörülés „szolgálatait” csak néhány város vette igénybe a szocialistákkal szemben. Mussolini a szervezetet „bevitte” a polgári pártokat tömörítő „Nemzeti Blokkba”, majd 1921-ben onnan kiválva „Nemzeti Fasiszta Párttá” (PNF) szerveződtek. A párt taglétszáma 320 000 körüli volt, a baloldalt tömörítő 2 milliós táborral szemben. Mussoliniék akkor léptek „a cselekvés mezejére”, amikor a hatalmon lévők kormányzati szerephez akarták juttatni a szocialistákat. Fegyvereseik először néhány nagyváros, majd Róma felé indultak. A félelem motiválta új helyzetben 1922. október 29-én kiharcolta, hogy új kormányt alakuljon az ő vezetésével. A fegyveresek - fekete ingesek - díszfelvonulása azonban nem maradt el („marcia su Róma”). Miniszterelnöksége alatt a parlament szerepe fokozatosan háttérbe szorult, majd - 1928-ig - a fasiszta párt elsődlegessége mellett kialakult a pártállam, amely a Vezér egyszemélyes hatalmával párosult.

Lakatos Géza miniszterelnök kálváriája

Lakatos Géza¹ a magyar királyi honvédség vezérezredese válságos időkben 1944. augusztus 29-től - október 15-ig volt az ország miniszterelnöke. Visszaemlékezéseinek első kéziratát a 60-as években írta. Aztán Ausztráliában - már távol hazájától - újra lemásolta. Leánya Lakatos Mária az első kiadás előszavában így ír: „az utolsó oldalaknak gépelését végzetes kimenetelű agyvérzése előtti napon, 1967 áprilisában fejezte be.” A könyv

„Ahogyan én láttam” címmel Magyarországon csak 1992-ben jelenhetett meg az „Európa” Könyvkiadó és a „História” folyóirat közös gondozásában. Az emlékirat végigkíséri az általa fontosnak tartott eseményeket az ország második világháborús szereplésétől a háború utáni Magyarországon eltöltött évei bemutatásáig. Az emlékiratból különösen az október 15-e utáni események, életének alakulása keltette fel a figyelmemet, szerkesztésükre, esetenként szószerinti közlésükre vállalkoztam.

Verolino érsek emlékezik…

Az esztergomi Prímási Levéltár „1944-beli gazdag iratanyagában sok szó esik a budapesti Apostoli Nunciatúráról” - írja Bokor Péter a hetvenes évek neves tv-s történésze a „Végjáték a Duna mentén - Interjúk egy filmsorozathoz” című könyvében. A Szentszék diplomáciai képviseletét a 30-as évek eleje óta Angelo Rotta pápai nuncius látta el. Rotta a második világháború után hazatért Rómába, de a hetvenes években Bokor Péterék már nem tudtak vele interjút készíteni. A követség egykori titkárával - akit a korabeli fényképek, és a neve alapján próbáltak azonosítani - Gennaro Verolinóval azonban sikerült interjút készíteni. A TV SZÁZADUNK forgató csoportja - élén Bokor Péterrel - a hetvenes évek közepén kereste fel az immár érseki rangban Rómában élő főpapot.

Az érsek „minden érzésével-gondolatával visszatért 1944-be”

„Amikor Hitler 1944. március 19-én

elrendelte Magyarország megszállását, bennünket a Nunciatúrán nem ért egészen váratlanul a hír. Tudtunk róla, hogy Hitler¹ kirendelte Horthyt² Salzburgba s féltünk a következményektől. Tudtuk, hogy magyar részről történtek bizonyos lépések az angolszász hatalmakkal való kapcsolatfelvételre, amiről a németek is tudomást szereztek - sejthető volt, hogy Hitler biztos akar lenni Magyarország >>hűségében<<. …Amikor aztán Horthy kormányzó hazaérkezett és kinevezte a Sztójay³-kormányt, akkor attól kellett aggódnunk, hogy jóvátehetetlenül súlyos eseményekre kerül majd sor.

A nuncius (Angelo Rotta⁴ - a Szerk.) fel is kereste Sztójayt, hogy rendezzen vele bizonyos kérdéseket. Mindenek előtt az üldözött zsidók ügyében.

-          Kezdetektől fogva érzékelhető volt az új kormány e téren hozott intézkedéseinek célzata?

A nunciatúra természetesen nem volt tájékozatlan.

Magyarországon is hoztak egyes zsidóellenes törvényeket, 1938-ban, 1939-ben, satöbbi, csakhogy ezek nem fenyegették senkinek az életét - mindenféle igen kétes érdek és célzat vezérelte őket, de nem a tömegmészárlás szándéka. A Sztójay-kormány rendeleteinek a végső szándéka elég nyilvánvaló volt, legalábbis azok előtt, akik már rendelkeztek valamelyes információkkal.

Én magam 1942 nyarán kerültem Budapestre, de mielőtt elfoglaltam volna állomáshelyemet, előbb egy-két napra Pozsonyba kellett utaznom, bizalmas postát vittem a nunciusnak: Monsignore Burzionak, aki sajnos már nem él. Burzio atya akkor, 1942-ben napról napra kemény csatát vívott a szlovák kormánnyal az ottani zsidóság megmentéséért, mert a megszállt Lengyelországba deportálták őket, s maga a deportálás módja is sok mindent elárult.

Már 1942-ben nyilvánvaló volt,

hogy életről vagy halálról van szó! Magyarországon mindez csak a német megszállás után került így napirendre. Az egymás után megjelenő rendeletek tulajdonképpen minden kenyérkereső foglalkozástól eltiltották a zsidókat, megfosztották őket a szabad közlekedés lehetőségétől, meghatározott helyekre gyűjtötték őket, megkülönböztető jelzést, sárga csillagot kényszerítettek rájuk. Ezeknek a rendeleteknek a közzététele után kereste fel a nuncius Sztójay miniszterelnököt és követelte a humánus eljárást mindazokkal szemben, akiknek a származásukon kívül nem volt semmi bűnük. Sztójay tett bizonyos ígéreteket, dehát…..”

„(Elhallgat. Megtörli a szemüvegét. Csak hangjának lehalkulása jelzi a fegyelmezett diplomata belső feszültségét.)

-          Aztán megkezdték a deportálást.

Csend van. A Vatikán vastag falai megszűrik Róma zajait. Csak a felvevőgép halk zümmögése hallatszik. Verolino érsek köhint, krákog, mintha csupán valami morzsa karcolná a torkát, aztán megismétli, talán mert olyan hihetetlen, hogy valóban megtörtént” - írja Bokor Péter.

Verolino: „Igen, megkezdték a deportálást. 1944. május 15-én küldte a Nunciatúra az első formális tiltakozó jegyzéket a Sztójay-kormánynak. A jegyzékhez Angelo Rotta egy Sztójayhoz címzett személyes levelet is csatolt. A jegyzék mindenekelőtt az úgynevezett >>természetjog<< klasszikus érvelésére támaszkodva szögezte le, hogy ha isten életet adott egy emberi lénynek, ezt az életet senki sem veheti el, hacsak az illető törvénybe ütköző, halálos ítéletet vonzó bűncselekményt nem követett el. De üldözni - halálba üldözni - emberek egész tömegét kizárólag származásuk, a faji hovatartozásuk miatt, ez jogtalan! Ez igazságtalanság! Ez lehetetlen!

A Sztójayhoz intézett személyes levélben pedig az Apostoli Nuncius leírt egy valóban hallatlanul súlyos mondatot. Azt írta: tudjuk, hogy a valóságban mit jelent a deportálás!

-          Valóban tudták? Konkrétan?

Verolino: „Mi akkor már tudtuk, hogy Auschwitzba viszik őket. Tudtunk a gázkamrákról. Tudtuk, hogy akiket nem tartanak munkára alkalmasnak, azokat nyomban odaérkezésükkor meggyilkolják. Voltak olyan személyek, akik vonatot kísértek, vasutasok, akik láttak bizonyos dolgokat…És iszonyodva jelentették nekünk. Nem csoda, hogy amikor követeltük: engedjenek oda közülünk valakit! Látni kívánjuk az elszállított embereket ott, ahol állítólag új életet kezdhetnek…ezt a követelésünket természetesen mindig elutasították. Tudták, hogy miért. De mi is tudtuk.

-          Mi volt a Sztójay-kormány válasza a Nunciatúra jegyzékére?

Verolino: „Ó, a válasz…Az írásbeli válaszban, de a kormány különböző személyiségei élőszóban is egyre azt bizonygatták, hogy szó sincs deportálásról. Csupán kötelező külföldi munkára viszik az embereket. Igen? De hát munkára - munkaképes emberek kellenek! Miért visznek mukára kis gyerekeket? Vagy 70-80 éves aggastyánokat? A kormány erre azt válaszolta: csupán azért járnak el íly módon, mert rájöttek, hogy a zsidók szívesebben veszik, ha a családjuk is velük tarthat. Így jobban dolgoznak…Hát persze ez is átlátszó magyarázat volt. Mondottuk is: miért csak a zsidók részesülnek ebben a kiváltságban? Azok a magyar munkások, akik kint dolgoznak Németországban - azok miért nem vihetik ki a családjukat? Aztán meg: azt még csak-csak elfogadná az ember, hogy egy asszony elkíséri a férjét. De amikor teljesen magányos öregembereket visznek el vagy gyerekeket, akiknek ott sincsenek a szüleik? Mire jó ez? Miért és hová viszik őket? Mi az igazi szándékuk?!...Kérdések, kérdések...

Nem kaptunk rájuk kielégítő választ. Nem is kaphattunk, természetesen.

Június közepére hallatlanul kiéleződött a helyzet. A Nunciatúra az addiginál is erélyesebb lépésre szánta el magát. Ezt a lépést Serédí Jusztinián⁵ bíboros hercegprímással együtt kívánta megtenni.”

(„Június közepe…Akkor már a vidéki deportálások jórészt lezajlottak. Akkor már csak a Dél-Dunántúl és a főváros környéke, illetve maga a főváros volt hátra…De akkor már eljutott a világba - Budapestre is, Budára is! - az úgynevezett >> Auschwitzi-jegyzőkönyv<<…..Ez a jegyzőkönyv, amelyet Szlovákiában, Zsolnán vettek fel auschwitzi szökevényekkel, bizonyítékokkal szolgált mindarra, amiről addig csak kósza hírek szóltak, s nem konkrét számadatokkal, pontos és részletes leírással, helyszínrajzokkal alátámasztott vallomás. E jegyzőkönyv közismertté válása után már senki sem hivatkozhatott arra, hogy >>nem tudott róla<<, hogy >>nem tartotta elképzelhetőnek, normális emberi aggyal felfoghatónak<<…A jegyzőkönyvnek döntő szerepe volt abban, hogy a budai Várba is kemény figyelmeztetések érkeztek; Horthynak szembe kellett néznie a valósággal: azzal, hogy ha fel nem lép a további deportálás ellen, úgy ő is háborús főbűnösként végzi.” - tette hozzá Bokor Péter.

Verolino: „Júniusban a Szentatya személyes táviratot intézett Horthy kormányzóhoz, hogy szüntessem meg a deportálást. A Nunciatúra újabb jegyzéket intézett a kormányzóhoz és ennek másolatát megküldte Horthynak is. Serédi hercegprímás pedig pásztorlevelet készült írni. Eleinte habozott: nem volt benne biztos, hogy a pásztorlevél célravezető eszköz lesz-e? Egy ideig remélte, hogy talán többet érhet el személyes tárgyalásokkal. Azt hitte: ez jobb a pásztorlevélnél, amely esetleg felbőszítené a kormányt.

De aztán látnia kellett,

hogy így semmit sem ér el. Ezért hát ő maga megfogalmazta a pásztorlevelet. Úgy volt, hogy július második vasárnapján fogják felolvasni a szószékről az ország összes római katolikus templomában.

De a kormány erről tudomást szerzett, maga Sztójay miniszterelnök könyörgött Serédinek, hogy vonja vissza a pásztorlevelet. Serédi csak akkor volt hajlandó erre, amikor Sztójay írásban adta, hogy nincs több deportálás! És így ekkor egy nyugodtabb időszak kezdődött el.”

Bokor Péter így ír:

„A pásztorlevél fogalmazványát a Prímási Levéltár őrzi. Serédi Jusztinián levélváltását is egyik-másik püspökkel. Például Apor Vilmos győri püspökkel, aki már június előtt követelte egyházi felettese határozottabb fellépését, sürgette a pásztorlevél kiadását. Akadnak ellenkező értelmű levelek is.

A református egyház levéltára is őriz e tárgyban számos szívszorítóan izgalmas iratot. Kiderül, hogy Ravasz László⁶, a református egyház legnagyobb tekintélyű püspöke már hetekkel a megszállás után járt Horthynál, s keményen figyelmeztette: tartsa távol magát a német irányítású Sztójay-kormány minden aktivitásától, hogy a következményeket is elháríthassa magától.

Horthy akkor még fölényes volt, megsértődött: nem kiskorú ő, aki lelkiatyai irányítást fogadna el!...Nemsokára éppen Ravasz püspök javasolja Serédi prímásnak az összes magyar egyházak közös fellépését, de ebből is csak levélváltás lesz, a közös fellépés helyett, a közös fellépés helyett legfeljebb egyes lépések összehangolása: amikor a katolikus templomokban majd a pásztor levelet hirdetik ki, a református és evangélikus szószékeken püspöki körlevél hangozzék el…Csakhogy az esztergomi postahivatal buzgó főnöke lefüleli a kinyomtatott pásztorlevelet tartalmazó csomagokat, sürgősen jelentést tesz az illetékes kereskedelem- és közlekedésügyi miniszternek: Kunder Antalnak (aki nyomban ki is utal neki 1000 Pengő jutalmat.) Kunder riasztja Sztójayt, az hívatja Antal István vallás-és közoktatási minisztert - robognak Gerecsére, a prímási nyaralóba, másnap pedig Leányfalura, Ravasz László betegágyához…tárgyalás, könyörgés,ígérgetés - végül írás születik: a kormány kötelezettséget vállal, hogy ezentúl megkülönbözteti a zsidó vallásúakat azoktól, akik csupán zsidó származásúak…a zsidó vallásúakkal szemben is a keresztény humanizmus alapján jár el…nincs többé deportálás!

Azt természetesen Serédi hiába követeli, hogy a már elszállítottakat hozzák haza…A Sztójay-kormány illetékesei jól tudják, hogy valamivel több, mint 437 ezer embert szállítottak már ki az országból, s hogy a német jelentések (panaszok) szerint az elszállítottaknak mindössze egyharmada ítéltetett munkaképesnek…De a tárgyaló felek azt is tudják, hogy 1944 tikkasztó, forró nyarán még legalább 200-250 ezer ember zsúfolódik össze a főváros megjelölt házaiban, s hogy Adolf Eichmann⁷ speciális csoportja a m.kir csendőrség közreműködésével készül a>>

Budapesti nagy akcióra<<, amelynek már a napját is kitűzték…”

Verolino: „Amikor a németek és a csendőrök mégis végre akarták hajtani a budapesti deportálást, akkor a kormányzó végre bátorságot vett, s fellépett ellenük. Katonai erővel - a testőrségével és páncélos egységekkel - kiparancsolta a csendőröket Budapestről.”

Elmosolyodik. Láthatóan: megnyert csatát ünnepel.

Verolino: „Amint mondottam: a viszonylag nyugodtabb időszak augusztus közepéig tartott, akkor ismét deportálásról szóló hírek kezdtek szállingózni. Akkor mi a Nunciatúrára összehívtuk a semleges országok követeit. Az apostoli nuncius ugyanis a diplomáciai testület doyenje is volt. A semlegesek: hát ugye az apostoli nuncius mellett a svéd követ: Danielsson úr, aztán a svájci ügyvivő, a spanyol ügyvivő és Portugália képviselője. A Dísz téri Nunciatúrán jöttünk össze velük, a jegyzőkönyvet is mi készítettük el. Kereken kimondtuk benne, hogy tűrhetetlen, ha kizárólag a származásuk miatt embereket a legyilkoltatásnak tesznek ki!

Emlékszem: az egyik diplomata kelletlenkedett, hogy ez a fogalmazás talán túl erős, majdnem olyan, mintha azt írnánk, hogy >> Uraim! Önök közönséges gyilkosok!<< Azt válaszoltam ennek a diplomatának:>> Bármilyen szomorú, de hát éppen ez a tény!<< És a mondat benne maradt a szövegben. Ez tulajdonképpen egy jegyzék volt, amelyet másnap a nuncius és Danielsson svéd követ nyújtott át a magyar kormánynak. Ezúttal elég határozott, megnyugtató válasz érkezett.”

Bokor Péter:

„Mire Angelo Rotta választ kapott erre a jegyzékre, a hadihelyzet gyökeresen megváltozott. Az angolszász erők inváziós frontja Európa nyugati peremén megszilárdult, kiterjedt. Róma (és a Vatikán) felszabadult. Javában zajlott a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedő szovjet offenzíva, az úgynevezett Bagratyion-hadművelet⁸. Augusztus végére szétmorzsolódott a Romániában bevetett német hadseregcsoport, csupán töredékei szivárogtak át Erdélybe. Bukarestben lezajlott a fordulat…Horthy mindezt csak arra tudta kihasználni, hogy menessze végre a Sztójay-kormányt. De hát ez is eredmény! Legalábbis az lenne, ha…”

„Most már október 15-e, az elvetélt >> kiugrási kísérlet<< és a sikeres nyilaspuccs felé tartunk” - írja Bokor Péter.

Verolino: „A nuncius különböző forrásokból tudta, hogy szeptemberben fontos tárgyalások kezdődtek a kormányzó szűkebb környezetében, fegyverszünet létrehozása érdekében. Tulajdonképpen ezzel a kifejezett célzattal alakult meg Lakatos Géza kormánya is.

Október első napjaiban aztán Horthy hívatta Angelo Rottát. Anélkül, hogy valami konkrétumot mondott volna, a célozgatásaiból meg lehetett érteni, hogy mire készül. Arról beszélt, hogy >> ha történne valami<<, úgy családja számára a Nunciatúra oltalmát szeretné kérni.

Monsignore Rotta természetesen igennel válaszolt. Majd - ha jól emlékszem, október 12-én vagy 13-án - a kormányzó személy szerint engem hívott át. Közölte, hogy most már folyamatban van az a >> valami<< és megismételte a családjára vonatkozó kérést. És október 15-én este, azután már, hogy a rádióban elhangzott Horthy fegyverszüneti proklamációja, meg is érkezett hozzánk Horthyné, aztán a lezuhant Horthy István özvegye kisfiával, és egy szobalány. 19-ig voltak ott nálunk, amikor aztán elvitték őket Horthyval és néhány magas rangú tisztjükkel együtt Bajorországba.

Tehetett-e még valamit a Nunciatúra, amikor Szálasi⁹ került hatalomra?

Verolino: „Egy sor kétségbeesett lépés, kísérlet…kevés eredménnyel. De az ember nem adhatja fel!

Bokor Péter:

„Ez az az időszak, amikor Auschwitzba már nem mennek vonatok, mert nincs vagon, nincs mozdony, a Nemzeti Felkelés Szlovákiáján - hamarosan Auschwitz sem lesz….De mennek - vánszorognak - tízezrével gyalogmenetben a budapesti zsidók a nyugati határszélen tátongó tömegsírok felé és a fővárosban, a Duna-parton ropognak a sortüzek… Ez a pokol elszabadulásának időszaka, amikor kitört a totális anarchia, amikor már válogatás nélkül, vallástól és származástól függetlenül is halál vár mindenkire, aki bárhol, bármiért gyanút kelt a nyilas fegyveresekben…

Verolino: „A Nunciatúra lépéseket tett a kormánynál, hogy nyílvánítsa Budapestet >> nyílt várossá<< , Monsignore Rotta arra is elszánta magát, hogy elmenjen Szálasihoz, a >>nemzetvezetőhöz.<< De Szálasi úr elutasította a javaslatot. Ő védelmezni akarta a fővárost. Kijelentette, hogy Hitler is ugyanúgy fogja védeni Budapestet, mintha német város lenne!...

Hiábavaló volt minden érv. Aztán 44 karácsonya után megkezdődött Budapest ostroma. Akkor még egy kísérletet tettünk.

Felkerestük a már körülzárt főváros magyar katonai parancsnokát, Hindy tábornokot. Értelmetlen, felelőtlen, bűnös dolog az ellenállás folytatása és kilátástalan is. De Hindy szerint: a katona dolga az, hogy harcoljon. Különben is; közelednek már a felmentő csapatok….A Dísz tér alatti pincében, iszonyú körülmények között éltük át az ostrom heteit, hónapjait.

1945. február 3-án a nunciussal átbotorkáltunk a Dísz térről a Várba, le a föld mélyébe, ott volt akkor a német főparancsnok, Pfeffer- Wildenbruch SS tábornok. Monsignore Rotta az emberek szenvedéséről beszélt, amiről természetesen a tábornok is tudott. Azt mondta:>> Kérem, ha valaki át akar menni az oroszokhoz, felőlem mehet..<< De hát hogyan? A Duna jegén át? Hiszen mindkét partról tüzet nyitottak volna arra, aki ott mozog! Én akkor nyíltan megkérdeztem:>> Miért nem köt fegyverszünetet tábornok úr?<< Azt válaszolta, hogy ez túllépné a hatáskörét. >> De hát van rádiójuk!<< Kérjen felhatalmazást!<< Ezt - érdekes! - megígérte. Talán meg is tette, de nem fegyverszünetre, vagy fegyverletételre került sor, hanem kitörésre, pontosabban: kitörési kísérletet. 1945. február 11-én este. Előzőleg még egy levélkét küldött át a német tábornok, hogy hátrahagyott mintegy 11 ezer sebesültet a Nunciatúra oltalma alá helyezi…”

Bokor Péter záró mondatai:

„Monsignore Verolino azután még egy ideig a Váci utcai zárdában lakott, majd mihelyt a háború véget ért, hazatért Rómába.

Azóta csak egyszer járt Budapesten, átutazóban. Pár percre felugrott a Dísz térre, körülnézett - aztán tovább utazott. Életének legsúlyosabb, legnyomasztóbb élményei kötik a mi fővárosunkhoz. Furcsa: az ilyen kötelék is elszakíthatatlan.”

Felhasznált irodalom:

Bokor Péter

Végjáték a Duna mentén

Interjúk egy filmsorozathoz

RTV.Minerva-Kossuth Budapest 1982

Szövegmagyarázat:

1. Adolf Hitler (1889-1945) a német történelem leghirhedtebb, egyben legismertebb személye. Életével ezen a honlapon „Churchill miniszterelnök Hitlerről” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.

2. Vitéz nagybányai Horthy Miklós (1868-1957) hivatásos tengerész, Magyarország kormányzója. Életével ezen a honlapon több szerkesztés is, így a „Kormányzóválasztás 1920 Magyarországon” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.

3. Sztójay (Sztojakovich) Döme (1883-1946) hivatásos katona, vezérkari ezredes. 1944. márc. 22 - aug. 29 között miniszterelnök és külügyminiszter. Életével ezen a honlapon több szerkesztés így „A miniszterelnök menekülni kényszerül” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.

4. Angelo Rotta (1872-1965) a Szentszék apostoli nunciusa Magyarországon a második világháború alatt.

5. Serédi Jusztinián (1884-1945) eredeti nevén: Szapucsek György, katolikus főpap, esztergomi érsek.

Szlovák eredetű vallásos sok gyermekes tetőfedő iparos családban született. A tízenegy gyermek közül ő volt a tizedik. Tehetségére plébánosa Gulyás Emil figyelt fel. Több nyelven beszélt. A magyar mellett szlovákul, latinul, görögül, lengyelül, héberül, németül és olaszul is tudott. Évekig dolgozott a Vatikánban.

A kánonjog kiváló ismerője volt. XI. Pius pápa - püspöki felszentelés nélkül - esztergomi érsekké, majd bíborossá nevezte ki. Serédi Justiniánt a pápa csak 1928. jan. 8-án szentelte püspökké, miközben érsekként már 1927. nov. 30. óta tevékenykedett. A bíboros 1934-től az MTA, és a felsőház tagja is volt. 1944 októberében az „Országtanács” ülésén erélyes fellépése nyomán a tanács Szálasiék hatalmát törvénytelennek nyilvánította.

6. Ravasz László (1882-1975) református lelkész, dunamelléki püspök. 1896-ban a székelyudvarhelyi református gimnázium tanulója lett, majd felsőfokú tanulmányokat folytatott teológiai szakon Kolozsváron és Berlinben.

1903-tól Kolozsváron segéd-lelkész, majd Bartók György püspök személyi titkára, később tanár a kolozsvári Egyetem teológiai szakán. 1908-ban feleségül vette Bartók püspök leányát, akitől öt gyermeke született.

Boriska nevű leánya Bíbó István felesége lett. Ravasz László 1918-ban az erdélyi egyház-kerület főjegyzője.

1921-ben Budapestre költözött családjával, ahol megválasztották a dunamelléki egyház-kerület püspökévé.

Fiatalabb korában több cikkében - erre Ady Endre is felfigyelt - a zsidókat is támadta. A felsőház tagjaként megszavazta az első és második zsidótörvényt. Ravasz László 1944 tavaszán és nyarán szembesült a holocaust valóságával. 1948-ban Rákosiék nyomására visszavonult. Leányfalun élt. 1956 nov.1-én rádiószózatban fordult az ország nyilvánosságához.

7. Adolf Eichmann (1906-1962) magas rangú német náci tiszt. A zsidó deportálások egyik főszervezője Európában, így Magyarországon is. Életével ezen a honlapon a „Ricardó bácsinak is szólították fiai” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.

8. Bagratyion-hadművelet: a szovjet Vörös Hadsereg 1944. június 23-án indított hadművelete a német Középső Hadsereg-csoport ellen.

9. Szálasi (Szalosján) Ferenc (1897-1946) hivatásos katona, vezérkari tiszt. A nyilaskeresztes és hungarista mozgalom alapítója. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesebben is foglalkozik. Háborús bűnös, 1946-ban kivégezték.

10. Karl von Pfeffer-Wildenbruch (1888-1971) német katona és rendőrtiszt. 1907-től hivatásos katona. Később a rendőrség állományában különböző tisztségeket töltött be. SS tábornok, de a náci pártnak nem volt tagja.

1944-1945-ben Budapest német katonai parancsnoka. Itt esett orosz fogsága, ahonnan csak 1955-ben szabadult. 1971-ben autóbaleset okozta halálát.

Forrás:

Internet - Wikipedia

www.historiamozaik.atw.hu

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2010. augusztus