Napóleon kórtörténete

Napóleon kórtörténete

Anton Neumayr „Diktátorok orvosi szemmel” című művében három diktátor: Napóleon, Hitler és Sztálin személyiségét, jellemét, betegségeiket és halálukat vizsgálja kizárólag orvosi szemmel. A téma rendkívül érdekes, akit érdekel annak lebilincselő, és tanulságosnak mondható. Szerkesztésem Bonaparte Napóleon Franciaország császára kórtörténetével foglalkozik, abban a reményben, hogy mégis tud új ismereteket nyújtani olvasójának.

Vasból volt az egészsége?

„Jóllehet Napóleon¹ mindig azzal hivalkodott, hogy vasból van az egészsége, ez egyáltalán nem felelt meg a valóságnak, bár el kell ismernünk, hogy valóban csak kevés komolyabb betegsége volt. Amit azonban ő állított, hogy sohasem volt igazán beteg, az csupán felfokozott önértékeléséből következett. Egy Napóleon formátumú, dicsőséges hadvezér és bölcs államférfiú az akkori világ szemében a világtörténelem párját ritkító, heroikus alakja volt, akinek a betegségekkel szemben is kikezdhetetlennek - ahogy ma mondanánk, immunisnak - kellett lennie. Csak éppen ezt a bizonyos vasegészséget, amellyel hencegett, nem tették a bölcsőjébe…..

Megszületése után dajka

gondjaira bízták,

csak kevés és pontatlan adatunk van arra vonatkozólag, hogy milyen betegségei voltak élete első éveiben. Azt tudjuk, hogy a környezete már kisgyerekként nagyon ingerlékenynek és idegesnek tartotta, és azt is, hogy kissé nagyra sikerült fejét még két éves korában sem tudta egyenesen tartani. Állítólag voltak >> görcsei<< is. Mai ismereteink szerint ennek oka valószínűleg az úgynevezett >>csecsemőkori tetánia<< lehetett, vagyis az a görcsrohamokkal járó betegség, amely a régebbi időkben gyakran fordult elő angolkóros gyerekeknél. Az angolkór, a rachitis Európában még századunk elején is nagyon elterjedt volt, főleg a szegényebb néprétegek gyerekeinek körében. Ez a betegség hat hetesnél kisebb csecsemőknél soha nem fordul elő, a második évüket már betöltött gyerekeknél pedig csak nagyon ritkán. Lényegében a D-vitamin hiánya miatt lép föl, amely kalcium-és foszfor-anyagcserezavart okoz, és ezért elsősorban a csontrendszerre van kihatással…..

Napóleon esetében

teljes bizonyossággal feltételezhetjük, hogy kisgyerekkorában angolkórban szenvedett. A bizonyítottan alultáplált gyerek több olyan tünetet mutatott, amely emellett a diagnózis mellett szól: a testmagasságban mutatkozó némi visszamaradottság, a túl nagy, kockaalakú fej, a rövid nyak, az a tény, hogy a beszámoló szerint még két éves korában sem volt képes egyenesen tartani a fejét, az egyértelmű emésztési zavarok és a kisgyerekkorban megfigyelt görcsök, amelyeket később hibásan epileptikus eredetűeknek minősítettek. A különböző arcképeken megfigyelhető enyhe tyúkmellűség, amelytől úgy tűnik, mintha túl rövid lenne a nyaka, valószínűleg szintén az angolkór késői következménye…….

A kamasz Bonaparténál

a briennei iskolában is azt tapasztalták, hogy rendkívül ingerlékeny és feltűnően alacsony a frusztrációs tolerencia küszöbe,ami már a személye ellen irányuló legkisebb kritika vagy a leghalványabb, megaláztatásnak is felfogható rendreutasíts esetén is aránytalanul heves, egyenesen drámai reakciókhoz vezetett. Ennek elsősorban pszichoszomatikus megnyilvánulásai voltak, például, ha a felügyelő megfeddte, és fölszólította, hogy büntetésül az ebédlő sarkában térdepelve fogyassza el ebédjét vagy vacsoráját, hánynia kellett, vagy akár el is ájult.

Ilyen jellegű pszichoszomatikus reakciók - elsősorban gyomor- és hólyagpanaszok formájában - élete folyamán később is jelentkeztek nála, ha válságos helyzetbe került, vagy ha rendkívüli stresszhatások érték. Szélsőségesen labilis lelkiállapota következtében már iskoláskorban is akármilyen apró semmiség miatt rettenetesen dühbe tudott gurulni, annyira, hogy reszketni kezdett, mintha magas láza lenne, és nem volt hajlandó enni. Ezek hisztérikus kitörések voltak, és ilyenekkel alkalomadtán később is megpróbálta zsarolni környezetét.

Labilis pszichéje

azonban az ellenkező végletbe is átcsaphatott, és időnként teljesen depresszióssá vált. Ezt a kedélyállapotot, igazi világfájdalmas hangulatot és egyfajta életuntságot tükrözi az akkor tizenhat éves alhadnagy egyik levele:

>>Ha egyszer úgyis meg kell halnom, nem ölhetném meg magam már most?

Mindig egyedül érzem magam….hazajövök, hogy átadjam magam mélabún hullámainak.

Merre visznek ma? A halál felé….Nekem az élet teher, semmit nem élvezek, minden fájdalommá válik.<<

Napóleon esetében úgynevezett reagáló depresszióról volt szó, amely majdnem már az öngyilkosság előtti állapothoz hasonlít….

Az auxonne-i helyőrségben

eltöltött idő alatt Napóleon Bonaparte húsz éves korában valószínűleg megbetegedett maláriában, amely azon a környéken akkoriban viszonylag gyakran fordult elő. Ezzel a betegséggel Napóleon hosszabb időn át bajlódott. Sajnos, a közelebbi részleteket nem ismerjük, így ezt a diagnózist, csak közvetett úton, a rendelkezésre álló kevés dokumentumok meg néhány orvostörténeti utalás alapján tudjuk fölállítani. Az első erre utaló megjegyzést Napóleon nagybátyjának, Joseph Fesch bíborosnak 1788. augusztus 22-én kelt levelében találjuk:

 >>Kicsit nyavalyás vagyok. Nyilván azok miatt a nagy munkák miatt, amelyeket az utóbbi időben kellett elvégeznem. Mint tudja bácsikám, a tábornok igen sokra becsül és nagy figyelmet tanúsít irányomban, ami kicsit ellenem hangolta a kapitányokat…A legjobban egészségem nyugtalanít, kissé nyavalyásnak érzem magam.<<

Rossz közérzetét Auxonne egészségtelen klímájával magyarázza, amely az ebben a helyőrségi városban szolgáló legénységhez és tiszttársaihoz hasonlóan őt is megviselte……

Azok az árkok, amelyek a francia erődítmények híres főbiztosának, Vaubannak az elgondolása szerint épült várat körülvették, poshadt, mocsaras vizükkel állandóan szennyezték a város levegőjét, amely a Saone gyakori áradásai miatt amúgy is nagyon nedves volt. Ennek következtében mind a legénység, mind a tiszti állomány, köztük a >>vékony dongájú<< Bonaparte hadnagy is gyakran szenvedett >>lázrohamokban.<<

Az ezredorvos, Dr. Bienvelot kezelésének köszönhetően Bonaparte a lázrohamokból ugyan kigyógyult, de általános állapota, úgy tűnik, hosszabb időre jelentős mértékben leromlott. Még 1789 júliusában is, tehát egy évvel a betegség kezdete után, anyjának írt, egyik levelében így panaszkodott:

 >>A munkán kívül itt nincs más szórakozásom. Hetenként csak egyszer öltözöm fel tisztességesen. A betegségem óta csupán nagyon keveset alszom.<<

Hogy Dr. Bienvelot hogyan, mivel kezelte, arról nem maradt fenn semmi adat, de meglehetősen nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy az orvos maláriát vélelmezett, és ezért kínaférget adot neki, amely ekkor már ennek a kórnak a gyógyításában hatékony szernek számított. A kínafa kininben gazdag kérgét a dél-amerikai Andokban élő indián törzsek már ősidőktől fogva jó lázcsökkentő szerként ismerték. Európába Barnabé de Cobo jezsuita szerzetes hozta be pr formájában a XVII.század közepén először Spanyolországba….Ezért feltételezhetjük, hogy a malária kezelésére éppen Franciaországban a XVIII. század végén már jól ismert és széles körben használt szer volt, és nyilván az ifjú Bonapartét is ezzel a terápiával gyógyították.

Azt azonban nem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy tényleg ez volt-e a helyzet, és azt sem, hogyha igen, akkor mennyi ideig tartott Dr. Bienvelot kezelése. Azonban valószínűleg nem adta elég ideig a szert, mivel az ifjú Napóleon 1789 szeptemberében és 1791 februárjában bizonyíthatóan ismét lázrohamokat kapott. Elképzelhető, hogy ezekben is meglehetősen ki nem kezelt maláriája újult ki. Később mindenesetre nem hallunk többé erről a betegségről, feltételezhető tehát, hogy ezután véglegesen kigyógyult belőle.

Toulon ostroma idején

1793 végén kezdődött Napóleon hosszadalmas küzdelme egy elviselhetetlen viszketést okozó nagyon kellemetlen bőrbajjal. …Napóleon maga nyilvánvalóan azt hitte, hogy a bőrviszketést scabies, azaz rüh okozza, és azt, hogyan lett rühös, így mondja el:

>> Az ostrom alatt szörnyű betegség támadott meg: a rüh! Én egy két ágyúból álló ütegnél voltam, amikor az egyik angol dereglye igen közel került a parthoz, tüzelt, és két mellettem álló tüzért is eltalált. Akkor kiragadtam a töltővesszőt az egyik elesett katona még meleg kezéből. Ahogy később kiderült, ez az ember rühös volt, és néhány nappal később már rajtam is kitört ez a makacs kór. Fürdőket vettem rá, ami segített is. Mivel nem tudtam megfelelően tisztálkodni, öt évvel később újra előjött ez a betegség Olaszországban éls Egyiptomban. Amikor onnan visszatértem, Corvisart (a párizsi Charité professzora és 181-től Napóleon háziorvosa – a szerző megjegyzése) úgy mulasztotta el, hogy három hólyaghúzó tapaszt tett a mellemre, amelyek gyógyító hatású krízist idéztek elő. Azelőtt mindig nagyon sárga voltam, meg sovány. Azóta sokkal jobban érzem magam, és egészségesebbnek is nézek ki.<<

Orvosi szemszögből ez a leírás több vonatkozásban is helytelen. Az atkák okozta rühöt ugyanis egészséges ember csak akkor kaphatja el egy rühhel fertőzöttől, ha nagyon közeli testi kapcsolatba kerül vele, vagy ha használja az ágyneműjét vagy egyéb ruhaféléjét. Egy rühös betegnek a felületes megérintése, például az orvosi vizsgálat alatt, pláne egy fából vagy fémből készült tárgynak az érintése, amelyet előzőleg a rühös használt, mint a Bonaparte által említett töltővesszőé, semmi esetre sem vezethet fertőzéshez. Annak sokkal inkább a háború volt az oka, a higiéniai szempontból egyáltalán nem megfelelő szálláshelyek az agyonhasznált ágyneműkkel…..”

A könyv szerzője kételkedik a rüh diagnózisában amiatt is „hogy Jean-Nicolas Corvisart állítólag hólyaghúzó tapaszoknak a mellre helyezésével gyógyította meg, hiszen ilyesmivel a rühöt természetesen nem lehet befolyásolni….További érv, vagy akár egyértelmű bizonyíték is amellett, hogy Napóleonnak nem lehetett hosszan tartó scabiese, az a tény ,hogy Jozefin császárné bizonyíthatóan sohasem kapott rühöt, márpedig az alatt a négy hónap alatt, amely Bonaparte első nála tett látogatása és 1796 márciusában megtartott esküvőjük között eltelt, volt nemi kapcsolatuk. Ezenkívül sem Jozefin² két gyermeke, Eugene és Hortense de Beau-harnais, sem a császári család egyetlen más tagja sem volt rühös….

James Kemble volt az első,

aki 1959-ben Napóleon viszkető bőrbaját, amely hosszabb tünetmentes időszakoktól eltekintve egész életében elkísérte, neurodermatítisnek, azaz idegi alapú bőrgyulladásnak, illetve - 1884-ben Duhrin által leírt - dermatitis herpetiformisnak, azaz herpes-szerű bőrgyulladásnak mondta, amelynél a tapasztalatok szerint kiváltó tényezőként erős pszichogén komponensek játszanak szerepet…..Mivel a neurodermatítis krónikus betegség, Napóleon a touloni napoktól kezdve a következő években sem szabadult meg többé a heves viszketési rohamoktól, amelyek rendszertelen időközökben - mindig a pszichikai leterheltségtől függően - vissza-visszatértek, még a Szent Ilona-i száműzetés idején is.

Az olaszországi hadjárat alatt

Bonaparténak többször is volt fertőzés okozta légúti megbetegedése, amely lázzal, fejfájással és köhögéssel járt. Például 1796. október 17-én Modenából írta:

>> Tegnapelőtt egész nap kint voltam a csatatéren. Tegnap ágynak dőltem. Láz és erős főfájás gátolt meg abban, hogy írjak.<<

Hasonlókról értesülünk későbbi leveleiből is. 1797. február 16-án feleségének, Jozefinnek írta egyebek között csak úgy mellékesen:

>>Az egészségem gyenge, még mindig náthás vagyok.<<

Míg ezeknél a hűléses betegségeknél valószínűleg csak a felső légutak virális fertőzéséről volt szó, a klinikai kórkép 1799-ben komolyabbra fordult. Napóleon erősen köhögött, és köhögésre vagy sóhajtásra erősödő fájdalmat érzett a mellében. Ezért ahhoz az orvoshoz fordult, akiben a leginkább megbízott, Corvisart professzorhoz és ő meg is szabadította ezektől a panaszoktól, bár nem tudjuk, hogy milyen gyógymódot alkalmazva.

A későbbi boncolási jegyzőkönyv alapján,

amelyben az áll, hogy a mellhártya két lemeze lezajlott mellékhártyagyulladás nyomán a baloldalon összenőtt, semmi kétségünk nincs ennek a betegségnek a természetét illetően. Sőt, igen nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy ez a pleuritis, azaz mellhártyagyulladás 1799-ben tuberkulotikus eredetű volt, ugyanis a boncolásnál a leírt pleurális összenövések mellett régebbi tuberkulotikus folyamatra utaló nyomokat is találtak a tüdő bal felső lebenyében tuber kulumok és néhány kavernás, tehát üregképződéssel járó elváltozás formájában……Ez a tuberkulutikus folyamat valószínűleg 1803-ban lehetett aktív, mivel akkoriban Napóleon vért köpött, amit Corvisart a tüdő pangásával magyarázott. Mivel a fiatal első konzul esetében, akinek a szíve egészséges volt, nem jöhetett szóba pangásos tüdő, másrészt a bal felső tüdőlebenyben egyértelműen tuberkulotikus gócokat mutattak ki, a kiköhögött vér csak kavernából származhatott.

Gyomorfájásról

Napóleon első ízben az egyiptomi hadjárat alatt panaszkodott. Paul Hillemand, ahogy 1970-ben Pathologie de Napléon című munkájában részletesen megírta, ezeket a fájdalmakat gyomorfekélyre vezette vissza, amely a Bonaparte családban bizonyítottan gyakori betegség volt. Emellett a feltételezés mellett szóló bizonyítéknak tekinthetjük, hogy Napóleon bizonyíthatóan 1802-től ismételten panaszkodott olyan gyomorfájásról, amely azonnal enyhült, ha evett valamit. Ezért az ágya mellett mindig tartott némi édességet az éjjelente fellépő panaszok csillapítására. Hillemand még azt is lehetségesnek tartja, hogy már 1802-ben a gyomor kisgörbületének térségében perforációra került sor, azaz, hogy a fekély átfúrta a gyomorfalat, bár erre nincs tényszerű bizonyíték.

Amennyire fegyelmezett volt

a mennyiség tekintetében, annyira ésszerűtlenül viselkedett, ami az evés tempóját illeti. Ugyanis az ételeket nem csak túl forrón ette, de nagyon gyorsan is, s anélkül, hogy rendesen megrágta volna. Corvisart ezért Napóleon helytelen étkezési szokásaival magyarázta, amikor a császár 1808-ban arról panaszkodott, hogy fáj a gyomra. Azért gyomorfájdalmait nem mindig a fekély okozta, erre következtethetünk Dr. Yvan de Ségur tábornoknak írt jelentéséből is:>>

A császár állapotára a nagyon nagyfokú idegesség jellemző. Emocionális eseményekre rendkívül érzékenyen reagál a gyomor vagy a húgyhólyag görcseivel.<<

A hólyagjával kapcsolatos panaszai abban nyilvánultak meg, hogy időnként a vizelés kezdetén nehézségei voltak. Gyakran látták, amint egy fának támaszkodva, vagy homlokát a falnak, esetleg egy ágyúnak szorítva néha percekig várt, amíg megindult a vizelete. Napóleon maga azt mondta egyszer:

>>A hólyagom a gyönge pontom. Egyszer még ez lesz a végem.<<……..

A dysuria, azaz a nehéz vizelés többnyire csak komolyabb pszichikai megterhelés esetén jelentkezett nála, tehát az idegállapotával függ össze. Ezért Frank Richardson részletes monográfiájában joggal tartotta annak megnyilvánulásának, amit Alfred Adler egykor >> organikus kisebbrendűségnek<< nevezett.

A dysuria ilyen magyarázatának

érdekes változatát adta Wardner Ayer professzor 1966-ban az Egyesült Államokban, őszerinte a nehéz vizelés más tünetekkel együtt arra a schistosomiasisra vezethető vissza, amelyet Napóleon valószínűleg az egyiptomi hadjárat alatt szerzett. Ezt a bilharziasis néven is ismert kórt az Egyiptomban előforduló féregfajták okozzák……..Napóleon idejében a hadsereg sok katonáját támadta meg ez a betegség, amelyet ők>> egyiptomi véres vizeletnek<< hívtak. Mivel akár két évig is eltarthat a lappangási idő, azaz, amíg egyértelmű tünetek jelentkeznek, és Napóleonnál a húgyúti panaszok először 1800-ban a marengói csta alatt fordultak elő, elképzelhető, hogy valóban volt ilyen fertőzése.

Ezek a panaszai különösen

az 1812.évi borogyínói csata alatt voltak súlyosak.

 Bonaparte kinézésében és viselkedésében

1803 táján észrevehető változás következett be. Míg korábban sovány volt, a szeme karikás, az arca beesett, a bőre színe pedig olajosbarna, ekkoriban feltűnt környezetének, hogy szembe szökően fehér a bőre és rózsás az arcszíne. A változást Abrantés hercegnő a következő szavakkal summázta: >> Minden, ami korábban csontos, sárga, sőt beteges volt rajta, most kikerekedett, kivilágosodott, megszépült.<<

Napóleon maga is több alkalommal megjegyezte:

>> Mindig mondtam, hogy negyven évesen nagyon kövér leszek, és látják uraim, mennyire igazam lett!<<

Valóban lassanként rendkívül meghízott, az arca ránctalanul sima volt és gömbölyű, a combjai is megvastagodtak, amitől még alacsonyabbnak látszott, mint amilyen valójában volt. Barátai már egy ideje észrevették, hogy külsejében egyre több a feminin vonás: a keze meg a lába kicsi volt, s az egész alakja is általában kerekded, és >> feszes, gömbölyű melle volt, ami a férfi nemre nem éppen jellemző.<< Ahogy titkárától, de Ménevaltól tudjuk, maga is gyakran tréfálkozott domborodó mellein.

Szent Ilona szigetén is egyszer.

Amikor meztelenül lépett be a szobába, hogy ledörzsöljék alkohollal, a következőket mondta Antommarchinak³:

>> Nézzem meg doktor, nézze csak meg ezeket a kellemdús karokat! Micsoda sima, fehér bőr, egyetlen pihe sincs rajta! S ezek a kerek keblek! Bármelyik női szépség büszke lenne rá, ha olyan mellei lennének, mint nekem.<<

Ezt az egyre nőiesebb külsőt, a ginadromorfiát a feszes mellekkel, illetve a ginekomasztiát a női vénuszdombéhoz hasonlatos szeméremszőrzettel, a kis méretűnek mondott heréket és péniszt, a zsírszövet nőies eloszlását, a keskeny vállakat és a széles, gömbölyű csípőket már Hillemand arra vezette vissza, hogy Napóleon élete >> utolsó évtizedében neuroendokrin szindrómája<< volt, s ennek kezdetét az 1811-es esztendőre tette. Ez a sajátos szindróma a környezete számára furcsának tűnő pszichikai változásokkal járt: mozgása veszített az élénkségéből, beszéde lelassult, és fáradékonnyá vált. Mivel korábban soha ilyesmit nem tapasztaltak nála, a környezete most nagyon csodálkozott ezeken a jelenségeken. Bár ideig-óráig még visszatért aktivitása, egyre inkább már csak beszélt ahelyett, hogy cselekedett volna. Döntéseinél mind többet tétovázott, és önbizalma is szemmel láthatóan megfogyatkozott. Gyakran tűnt fáradtnak, még az is előfordult, hogy elbóbiskolt egy könyv fölött - az a Napóleon, akinek korábban elég volt, ha hat órát aludt! Ez a letargia és főként az úgynevezett >> Pickwick-szindrómára<< valló szabályos álomkór, amely meg-meglepte, időnként elképesztő helyzetekhez vezetett, hiszen még a csatatéren is rátört. Ilyesmi történt 1806-ban a jénai ütközet alatt, ahol de Ségur tábornok szemtanúja volt annak, hogy a francia gránátosoknak >>az elaludt császár védelmére négyzetes alakzatba kellett felállniuk.<<

Dr.Groen az elhízásnak, az aktivitás radikális csökkenésének, a bőbeszédűségre való hajlamnak és az aluszékonyságnak a szindrómáját egyszerűen a férfi klímax jeleként fogta föl…..

Végül meg kell említenünk,

Hogy 1796-tól makacs aranyérpanaszokkal kínlódott, amely a családban többeknél is előfordult. Ez az állapot időnként teljesen lehetetlenné tette számára a lovaglást. A watwrlooi csata alatt is olyan erős fájdalmak gyötörték, hogy jóformán járni sem tudott, nyilván, mert begyulladt,illetve trombózisos állapotba került az aranyere.”

Napóleon viszonya az öngyilkossághoz.

„Elméletben már nagyon fiatalon foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, és később is voltak olyan órái - bár mindig büszke volt vasidegzetére -, amikor lelkileg olyan nyomott állapotba került, hogy feltámadt benne a vágy, erőszakkal vessen véget életének. Általában azonban egyértelműen és határozottan elítélte az öngyilkosságot. Még a elveszített waterloo-i csata után is, bár fennállt annak a lehetősége, hogy fogságba esik, elhárította magától az öngyilkosság gondolatát. Kabinet titkárának, Fleury de Chaboulon-nak mondta:

>> Az öngyilkosságot hagyjuk csak meg a gyönge jellemeknek és a beteg elméknek. Bármi sors is vár rám, önkezemmel sohasem fogom akár csak egy pillanattal is megrövidíteni az életemet.<<

És még a Szent Ilona-i száműzetésében is kijelentette:

>> Az öngyilkosság a szerencsejátékos tette, aki mindent elveszítve a tönk szélére jutott. Az én alapelvem mindig is az volt, hogy egy férfi nagyobb bátorságról tesz tanúbizonyságot, ha viseli balsorsát, mint ha eldobja életét.<<

És mégis ez a férfi,

aki ennyire megvetőleg nyilatkozott az öngyilkosságról, akkor, amikor egyik sorscsapás a másik után sújtott le rá, másként cselekedett. Amikor 1814 áprilisában le kellett mondania trónjáról, nem tudott ellenállni annak a kísértésnek, hogy saját kezével vessen véget az életének, és öngyilkosságot kísérelt meg, amely azonban - ahogy már részletesen elbeszéltük - nem sikerült. Abban a bizonyos pillanatban valószínűleg az a gondolat is vezérelte, hogy az önfeláldozás heroikus aktusával kompenzálhatja győzelemhez szokott serege szeme láttára elszenvedett mély megaláztatását.

Így érthetővé válnak azok a szavai is, amelyeket közvetlenül a méreg bevétele után Caulain-

courtnak mondott, aki az inas értésére azonnal Napóleon ágyához sietett. Ugyanis arról beszélt a hercegnek, hogy viszolyog minden olyan halálnemtől, ahol vérnyomok maradnak a testen, vagy ahol eltorzul az arc, és hogy azt akarja, ha majd halála után fölravatalozzák, akkor hű katonai arcán ugyanazt a nyugalmat lássák, mint amelyet mindig is láthattak rajta a csaták viharaiban.”

A császár halálának oka:

Roszindulatú daganat végzett vele?

„Századunkban a harmincas évek végén heves vita alakult ki Napóleon utolsó betegsége felől. Addig általánosan elfogadott vélemény volt - amelyet egyébként még ma is számos tanulmány kritikátlanul oszt -, hogy rosszindulatú gyomordaganatban halt meg, de ekkoriban egyre gyakrabban jelentek meg olyan publikációk, amelyekben tapasztalt trópusi orvosok, patológusok és klinikusok mind erősebben hangoztatták az ezzel a diagnózissal kapcsolatos kételyeiket.

Amikor pedig 1949-ben Fleuriot de Langle kiadta Bertrand tábornok naplóját, és abból részletesen megismerhettük, az már teljesen egyértelművé vált, hogy a Szent Ilona szigetén a fentebb már leírt, egymástól világosan elválasztható két szakaszban tapasztalt panaszok nem lehettek egy és ugyanazon betegségnek tünetei.

A betegeskedés első szakaszát,

amely 1817. október 1-jén kezdődött, és az elviselhetőbb, bár nem tünetmentes, rövidebb időszakok jelentette megszakításokkal 1819 novemberéig tartott, a következő tünetek jellemezték: miután már 1816 októberében több hétig is eltartó lázrohamai voltak, amelyeket gyomortájéki fájdalmak és alkalmanként nyálkás hasmenés kísért, 1817. október 1-jén újabb fájdalmak kezdődtek a has jobb felső részén, amelyek ezúttal azonban erősebbek voltak, kisugároztak a jobb váll irányába, és mélyebb belélegzésnél fokozódtak. Egyidejűleg esténként belázasodott, a láz ugyan hajnal felé bősége verejtékezés után ismét lement, de következtében a beteg általános állapota fokozatosan jelentősen leromlott. Ezeknek a tüneteknek az alapján valamint a szem inhártyájának az enyhe besárgulása és a tapintható, nyomásra fájó és megnagyobbodott máj alapján már Dr. O’Meara májgyulladást állapított meg, amelyet a megelőző időkben tapasztalt hasmenésszerű, nyálkás székletre tekintettel hepatitis tropicaként diagnosztizált.

Ezt a véleményt

O’Meara visszahívása után teljes mértékben osztotta Dr. Stokoe is. Hyppolite Larrey, a napóleoni hadsereg legjelentősebb tábori sebészének a fia, 1892-ben adott kommentárjában a Szent Ilona szigetén lezajló betegséget szintén olyan krónikus hepatítisnek minősítette, amely ezen a szigeten járványszerűen fordult elő……

A máj amőbás fertőzésénél fellépő tünetek mai leírása egyenesen bámulatos módon egyezik meg azzal a klinikai képpel, amelyet a Napóleont kezelő orvosok, O’ Meara, Stokoe és Antommarchi írtak le.

Ezért a mai ismereteink alapján és az orvostudomány mai állása szerint szinte teljesen bizonyosra vehető, hogy az 1816 és 1819 közötti betegségperiódus esetében  amőbás fertőzés következményeiről volt szó, amely egy vagy több tályognak a kialakulásához vezetett a májban. Úgy tűnik, hogy ezek - úgy ahogy ez ennél a betegségnél tipikus is - a jobb májlebeny domború rekeszi felszínének a közelében lokalizálódtak, és vagy a nyirokereken keresztül való terjedéssel vagy a jobb rekeszizmon való átfúródással a fölötte lévő mellhártya gyulladásos reakciójához és utána ugyanott széles sávban kötőszöveti összenövés kialakulásához vezettek.

Ennek bizonyításában a látszólag hiányzó láncszemet az a körülmény képezi, hogy Antommarchi a boncolásnál nem talált májtályogot. Schiff professzor ugyanis nyomatékosan hangsúlyozza, hogy amőbiázisnál a májban nincsenek specifikus anatómiai elváltozások, ezért ezt a diagnózist csak a máj eltályogosodásának a kimutatásával lehet igazolni.

Ezzel kapcsolatban újra rá kell mutatnunk, hogy Antommarchi a boncolásnál, amint az a rendelkezésre álló dokumentumokból kitűnik, az egész szerven át csak egyetlen vágást ejtett, amely nem hozott napvilágra semmi különöset.

Mindenesetre az biztos, hogy ilyen körülmények között a kórboncnok figyelmét a májban egy - esetleg több, elszórtan elhelyezkedő - tályog könnyen elkerülhette…..

Napóleon Szent Ilona szigetén

elszenvedett betegségeinek második, 1820 októberére tehető szakaszát teljesen más, orvosilag jól elkülönített tünetegyüttes jellemezte.

1820. október 4-én ugyanis hirtelen heves gyomorfájdalmai támadtak, amelyek ismétlődő hányással jártak együtt, és fokozatosan egyre jobban legyöngítették. A szaggató fájdalmak éjszaka erősebben léptek föl, és - ez jellegzetességük volt - táplálék fölvételre vagy lokálisan alkalmazott meleg hatására csitultak. A további lefolyás hullámzó volt, ugyanis a hetekig tartó fájdalmas kríziseket csaknem ünetmentes időszakok váltották föl, amikor a császár megint minden ételt panasz nélkül tudott fogyasztani, és pszichikailag is jobban érezte magát.

Ahogy Bertrand tábornok

egyik jelentéséből kivehetjük, étvágya - a halála előtti néhány nap kivételével - mindvégig megmaradt, és e betegség természetének további megítélése szempontjából fontos, hogy hangsúlyozzuk, Napóleon élete utolsó hónapjaiban is kifejezetten gyakran kívánt meg különleges csemegéket, és főleg a különböző húsételeket fogyasztotta nagy előszeretettel. Ezért még a betegség előrehaladott stádiumában sem fogyott le, amint azt az a néhány rajz is mutatja, amely ebben az időben készült róla.

A sziget egyik lakója, aki élete utolsó szakaszában látta a császárt, a következő csúf szavakkal emlékezett vissza a találkozásra:>> Láttam Napóleont néhány hónappal halála előtt, olyan kövér és kikerekedett volt, mint egy kínai disznó.<<”

Az akut súlyosbodás

1821. március 19-én következett be, ez volt Napóleon kórtörténetében a döntő fordulópont, amely azt mutatta, hogy már nincs túl messze a vég. Először nagyon erős fájdalmai támadtak, majd hirtelen hányni kezdett, ez után pedig egész testét veríték lepte el. A keringése olyan rossz volt, hogy amint csak megpróbált fölemelkedni, azonnal elájult. Kimerítő verejtékezési rohamok, ingadozó láz, erős fájdalmak a has jobb felső részén ismétlődő hányás kíséretében, valamint a nagyon renyhe bélműködés következtében erősen felfúvódott has és végül a csuklás, amely élete utolsó napjaiban egyre jobban gyötörte és fárasztotta, egy mai orvos számára semmi kétséget nem hagy a gyomorátfúródás diagnózisa felől. A hányadéknak végül már kávézaccszerű állaga, továbbá az úgynevezett szurokszéklet megjelenése arra vall, hogy a gyomorfekély vérzett, ami egyébként perforáció nélkül is előfordul…..

A mai orvos számára teljesen világos, hogy milyen következtetéseket vonjon le ezekből az egyértelmű tényekből, amelyek viszont az akkori orvosok számára, akik előtt még ismeretlen volt a gyomorfekély kórképe, több vonatkozásban is megfejthetetlen rejtélyt jelentettek…..

Hyppolite Larrey volt az első,

aki - 1892-ben- kétségbevonta azt az elméletet, hogy Napóleon gyomorrákban halt volna meg. Hasonlóan kritikusan nyilatkozott ezzel az állítással kapcsolatban 1895-ben az amerikai Andrews és 1901-ben a francia Baudouin valamint 1931-ben a belga Mets is. Azonban az igazi lökést a >>rák-mítosz<< végérvényes reviziójához csak az oklahomai Dr. Dále adta meg, amikor 1952-ben kerek perec kijelentette, hogy a >> császár nem gyomorrákban halt meg, mint ahogy általánosan feltételezik.<<

És ő volt az is, aki végre fölvetette az ulcus perforációjának, azaz a gyomorfekély átfúródásának a gondolatát…Ralf Korngold 1961-ben már úgy érezte joggal jelentheti ki: >> A mai, modern patológusok szinte teljesen bizonyosak abban, hogy Napóleon nem rákban halt meg.<<

Még ha a boncolási jegyzőkönyvben az áll is, hogy a gyomor belső felületének nagy részén egy >> cancerosus fekélyt” valamint több >> rákos fekélyt<< találtak, ez nem jelenti azt, hogy ott mai értelemben vett tényleges karcinóma,a lett volna. Miután a fekélybetegséget még nem ismerték, az akkori kórboncnok nem tudta elkülöníteni a karcinómát - különösen nem az egyedül rendelkezésre álló makroszkópos lelet alapján - így főleg a krónikus >>callosus<<, azaz heges fekélyeket, olyan megkeményedett és kiemelkedő szélekkel, mint amilyenről Napóleon esetében szó volt, általában rákos fekélynek tartották.

A boncolási jegyzőkönyv

azonban közvetlen utalásokkal is szolgál arra vonatkozólag, hogy teljes bizonyossággal kizárhassuk egy olyan karcinómának a meglétét, amely átfúrta volna a gyomorfalat. Antommarchi ugyanis nagy súlyt helyezett a perforációs csatornának és környezetének a leírására. Eszerint az átfúródás helye belül kerek volt, és a gyomorfalat ferdén átfúró és kifelé tölcsérszerűen elkeskenyedő perforációs csatorna fala halványszürke és sima volt. Ilyen makroszkópos lelet rosszindulatú rákos daganat vagy elrákosodó gyomorfekély esetén elképzelhetetlen ahogy azt már a harmincas évek elején a finn orvos Dr. Kalima valamint Dr. de Mets is gyanította.

Mindenekelőtt azonban olyan gyomorrák esetében, amely már az egész gyomorfalat megtámadta, lehetetlen lenne a gyomor külső falának a máj laposabb alsó zsigeri felszínével való összetapadása. És teljesen elképzelhetetlen lenne ilyen esetben az is, hogy a szomszédos májban valamint a regionális nyirokcsomókban nem észlelhető semmiféle metasztatikus elváltozás, márpedig mind Antommarchi makroszkópos leírása, mind a kivett szövetminták későbbi, Londonban végzett mikroszkopikus vizsgálata szerint egyértelműen ez volt a helyzet…….

A fekély végül behatolt a bal májlebenybe, amely mintegy dugóként zárta el a gyomorfalban támadt lyukat, és megakadályozta az azonnali halált.”

A halál oka mérgezés?

„A teljesség kedvéért még kitérünk még arra a variációra is, amely szerint Napóleon halálának oka mérgezés lett volna. Míg az ausztrál Dr. Wallace a hatvanas években még csak véletlenül előidézett mérgezést feltételezett, amely esetleg arzén tartalmú gyógyszerek alkalmazása miatt következett volna be, 1961-ben a svéd sebész, Dr. Sten Forshufvud Ki ölte meg Napóeont? Címmel megjelent könyvével - amely egyébként az aprólékos nyomozóiskola Iskolapéldája lehetne - egy csapásra már a szándékos mérgezés elmélete került az érdeklődés homlokterébe.

A szerző azokra a szignifikánsan magas mennyiségben talált arzénkoncentrációkra támaszkodott, amelyeket Dr. Hamilton-Smith és Dr. Lenihan mutatott ki Glasgowban Napóleonnak olyan hajszálaiban, amelyek az 1816 és 1821 közötti évekből származtak. A meglepő vizsgálati eredmények alapján Hamilton-Smith és Forshuvud úgy vélte, hogy Napóleon tünetei a Szent Ilona-i száműzetés évei alatt sokkal hihetőbben magyarázhatók arzénmérgezéssel, mint a többek által is vitatott rosszindulatú gyomordaganattal.

A mérgezés elméletének képviselői még tettesként szóbajöhető személyeket is megtudtak nevezni. Különösen Szent Ilona szigetén Napóleon híveinek legszűkebb köréhez tartozó Gróf Charles-Tristan de Montholonra tekintettek nagy gyanakvással, akiről azt tételezték föl, hogy a Bourbonok szolgálatában álló kém lehetett.

Forshufvud egyenesen úgy gondolja, hogy Napóleonnak már a lipcsei csatától kezdve adtak kisebb adagokban arzént, hogy eltegyék láb alól. A gondolat maga tulajdonképpen nem teljesen képtelen, mert ezután a vesztes ütközet után 1813-ban már sok olyan francia akadhatott, aki talán nem volt többé egyszerűen elfogadni, hogy Napóleon telhetetlen hataloméhségének a szolgálatában annyi embernek kell elpusztulnia.

Mivel Napóleon egyre

kíméletlenebb

önkényuralkodónak mutatkozott, és úgy tűnt, hogy a kudarcaiból sem okult, talán tényleg voltak olyanok, akik foglalkoztak azzal a gondolattal - úgy, mint az Adolf Hitler ellen 1944-ben összeesküvő katonatisztek -, hogy erőszakos úton kellene eltávolítani őt. Feltételezve, hogy így volt, az azért mégis nehezen magyarázható meg, hogy miért vártak volna 1821-ig, miért éppen Szent Ilona szigetén akarták volna a minden hatalmától már amúgy is teljesen megfosztott foglyot a másvilágra küldeni.

A mérgezési elmélet képviselőinek többsége ezért inkább környezeti tényezőkre gondolt, hogy valami ilyesmi okozhatta az arzénnel történt mérgezést. Számunkra a leghihetőbbnek még az az elképzelés tűnt, hogy a Napóleon hálószobájában lévő függönyök okozhatták a mérgezést. A függönyök ugyanis a valószínűleg arzént és vörösrezet tartalmazó úgynevezett >>párizsi zölddel<< voltak megfestve, és elképzelhető, hogy Napóleon úgy mérgeződött meg, hogy állandóan ezeket a hálószobája nedves, párás levegőjében keletkezett arzén tartalmú gőzöket lélegezte be. Ám eltekintve attól, hogy ma az, ha valakinek a hajában arzént mutatnak ki, diagnosztikus tekintetben nem bizonyít semmit, miután az arzén a természetben nagyon elterjedten fordul elő, amikor a torontói nukleáris-orvostudományi intézetben Napóleon egyik hajtincsét újból megvizsgálták, ki tudták mutatni, hogy abban arzénkoncentráció – a korábbi megállapításokkal ellentétben – csak jelentéktelen mennyiséggel haladta meg a normális értéket. Ugyanakkor tényleg szignifikánsan magasabb mennyiségben találtak benne antimont, amelyet a tapasztalatok szerint a tizennyolcadik és tizenkilencedik század számos fájdalomcsillapító keveréke tartalmazott, ha tehát volt mérgezés, akkor csakis az akkori kezelési módszerek következtében.

Forshufvud i valami ilyesféle magyarázatot tartott lehetségesnek, vagyis, hogy Napóleon orvosai maguk idézték elő a mérgezést mai szemmel nézve részben értelmetlen, részben viszont szinte már bűnösen ártalmas gyógymódjaikkal. Rámutatott, hogy Dr. Arnott, aki teljesen a brit kormányzó befolyása alatt állt, és szakmailag nyilvánvalóan inkompetens volt, még nem sokkal Napóleon halála előtt is szokatlanul nagy adag – a szokásosnál háromszor nagyobb, és pedig tíz gramm kalomelt adatott be neki mandulatejben.

Forshufvud szerint a higanykloridból keletkezhetett mérgező higanycianid, amely végső soron bizony okozhatta Napóleon halálát.

Mindezek a kriminalisztikai szempontból talán nem érdektelen eszmefuttatások azonban időközben okafogyottá váltak, mivel ma a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján a jelenlegi orvosi ismereteink segítségével I. Napóleon betegségeit, s mindenekelőtt a halálához vezető betegséget igen nagy valószínűséggel tudjuk diagnosztikailag.”

A császár hamvai Franciaországban.

Napóleon halálának híre nem váltott ki különösebb érdeklődést a Bourbonok Franciaországában. „Angliában kifejezetten nagy, érzelmi indíttatású hullámokat vert. Beszédes példája ennek, hogy Lord Byron 1822-ben verset írt Napóleonról, és Sír Walter Scott tollából megszületett az első Napóleon-életrajz, amely 1827-ben jelent meg. De úgy tűnik, nem csak a közvéleményt, hanem a hivatalos angol köröket is megérintették Napóleon szavai, amelyeket utoljára mondott még brit orvosának, Dr. Arnot-nak:

>>Most amikor meghalok ezen a szörnyű sziklás szigeten, azt kívánom, halálom legyen örök szégyenfolt Anglia uralkodóházának becsületén.<<

Amikor Sír Hudson Lowe visszatért Angliába, Szent Ilona szigetének túlságosan is szolgálatkész, ügybuzgó kormányzóját, aki fölösleges gyötréseivel és megaláztatásaival nem kismértékben járult hozzá Napóleon halálához, nem csak, hogy rendkívül hűvösen fogadták, de a kormány ahelyett, hogy dícséretben részesítette volna, alárendelt pozicióban Ceylonra küldte, ahonnan később megöregedve és elfeledve tért vissza hazájába. A sors még arról is gondoskodott, hogy megérje, amint egykori, Szent Ilona szigeti foglyának földi maradványait ünnepélyes külsőségek között visszaviszik Párizsba, és keserűen kellett tudomásul vennie, hogy >>Bonaparte tábornokból<< ismét >> Napóleon császár<< lett.

Amikor Napóleon porhüvelye

1840 decemberében hazatért Párizsba, a város fölött eldördülő ágyúlövésekkel úgy ünnepelték, mint győztes ütközetből diadalmasan megtérő császárt szokás. A temetési ünnepségek előtt Dr. Guillard engedélyt kapott arra, hogy a koporsót felnyittassa, és néhány perc erejéig megvizsgálja a holttestet. Szavéleményét, amelyet ennek a vizsgálatnak az alapján készített, tömörítve idézte Dr. Chaplin The Illnes and Death of Napoleon Bonaparte című, 1913-ban nyilvánosságra hozott monográfiájában. Eszerint meglepődve tapasztalták, hogy milyen kiválóan konzerválódott a holttest, amit a Szent Ilona szigetén uralkodó trópusi éghajlattal magyaráztak.

Guillard szerint úgy látszott, hogy >>a szakáll a halál után nőtt. Az orcák teltek voltak, és az arcbőr puha és lágy tapintású. A császár vonásai oly kevéssé változtak meg, hogy arcát azonnal fölismerték mindazok, akik életében ismerték, és egészében olyan benyomást keltett, mint akit csak nemrégiben temettek el.<<

A tapasztalt törvényszéki orvosok számára nem meglepő a holttestek ilyenféle mumifikálódása a trópusokon, de sokak szemében minden bizonnyal ez is valami újabb rejtélyt jelentett, ami további adalékul szolgált ahhoz a legendához, amely ekkor kezdett kibontakozni az európai történelemnek ekörül az üstökösszerű jelensége körül. Sajnos a Napóleon szívét és gyomrát változatlan állapotában tartalmazó két ezüstedényt nem vették ki a koporsó újbóli lezárása előtt, s ezzel egyszer és mindenkorra elveszett annak lehetősége, hogy pontos és tárgyilagos szakvéleményt lehessen alkotni arról a szervéről, amely halálát okozta.

A koporsó tehát újra lezárult,

és föltárultak az Invalídusok templomának kapui. Amikor egy herold messze csengő hangon bejelentette:>> L’Empereur!<< Lajos Fülöp király és egész kísérete tiszteletteljesen felemelkedett, és éppolyan megilletődött volt, mint a mögöttük tolongó tömeg, amely még egyszer látni akarta ünnepélyesen fölravatalozott császárát.

Amikor annak idején a

Notre-Dame-ban császárrá koronázták,

Napóleon odasúgta fivérének, Joseph-nek:>> Ha apánk most láthatna bennünket!<<

Életének az volt a legfényesebb, külsőségekben leggazdagabb csúcspontja, egész rendkívüli életpályáját viszont ez a száműzetésből Párizsba való dicsőséges hazatérés zárta le most másfajta, új csúcspontként. Franciái úgy ünnepelték, hogy sokan a jelenlévők közül megjegyezték: >>Ha ezt a diadalt ő maga megélhette volna,<<

Felhasznált irodalom:

Anton Neumayr

Diktátorok orvosi szemmel

Perfekt Kiadó Bp.1999

Szövegmagyarázat:

1. Bonaparte Napóleon (1769-1821) a szövegmagyarázat Napóleon életének részletes bemutatására nem térhet ki, annál is inkább, mert az internet és a nyomtatott történeti irodalom bőségesen szolgál adatokkal. személyével kapcsolatban. Napóleon francia hivatásos katona, tábornok, hadvezér és politikus. 1799-1804 között első Konzul, 1804-től -1814/15-ig I. Napóleon néven a franciák császára, az európai történelem egyik legkiemelkedőbb alakja. A világtörténelemben a leghiresebb és legtöbbet emlegetett hadvezér, a hadvezetés máig élő ikonja.

Napóleone di Buonaparte néven született a korzikai Ajaccio városában, egy nyolc gyermekes család második gyermekeként. Egy bátyja volt: Joseph, többi testvére Lucien, Elisa, Louis, Pauline, Caroline és Jerome fiatalabb volt nála. Még tíz éves sem volt (1779.dec.), amikor egy királyi katonai intézet ösztöndíjasa lett. Később (1785) tiszti vizsgát tett és hadnaggyá (alhadnaggyá?) léptették elő. Fokozatosan haladt fölfelé a ranglétrán. 1792-ben már százados, miközben különböző helyőrségekben szolgált. A forradalom idején megbízták a Toulont ostromló francia hadsereg tűzérségi osztagának vezetésével, ahol sikeresen helyt állt. Robespierre bukása után börtön várt rá. Szereplése a forradalmi eseményekben nem volt ellentmondásoktól mentes. Nevéhez számos hadjárat köthető. Ezek közül az itáliai és az egyiptomi volt sikeresnek mondható. Első Konzulként lényegében katonai diktatúrát hozott létre (1799-1804). A franciák császára címet 1804.dec.2-án nyerte el, amikor is a párizsi Notre-Dame székesegyházban VII.Pius pápa jelenlétében megkoronázta magát.

Oroszországban vereség várt rá, Kutuzov orosz tábornok egész Moszkváig „csalogatta” a császár csapatait, ahonnan kénytelen volt megfutamodni. Hatalomra kerülése óta a legnagyobb kudarc a lipcsei ún. „népek csatájában” érte, ahol a hadsereg legfontosabb részeinek átállása miatt megsemmisítő vereséget szenvedett. Az ellene szövetkezők 1814 tavaszán elfoglalták Párizst. Marsalljai követelésére lemondott a trónról fia javára. Bár megtarthatta császári címét, saját királyságként megkapta Elba szigetét, ahonnan puccsszerűen 1815. márc. 1-én tért vissza ismét Franciaországban. Uralma mindössze „100 napig” tartott. A waterloo-i csatában 1815. jún. 18-án végleg elbukott. A törvényhozás végleg megfosztotta hatalmától (1815.jún.22) Ő pedig az „ősellenségtől” a britektől kért menedéket, brit földre azonban nem léphetett. Az Atlanti óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére száműzték, ahol halála is bekövetkezett.

2. Jozefina –Mária Róza (1763-1814) I. Napóleon császár első felesége, Franciaország első császárnéja 1804-1810 között, akit Marie Joséphe Róse de Tascher de la Pagérie néven anyakönyveztek.

3. Francesco Antommarchi (1780-1836?) orvos, kiváló kórboncnok, aki a firenzei Santa Maria kórház kórboncnokaként tevékenykedett. Foglalkozásában kitűnően illusztrált műveket adott ki. 1818-tól Napóleon orvosa is volt Szent Ilona szigetén. A volt császár holttestét Antommarchi boncolta fel. 1825-ben kiadta a „Napóleon utolsó percei” c. könyvét, ami bizonyára betsellernek számíthatott a maga korában.

Forrás:

Internet-wikipedia

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2012. szeptember