Variációk Martin Bormann halálára

                                                                          „Apám szerint Bormann olyan volt, mint az

                                                                     öszvér, mérhetetlen energiával”

                                                                                                 Wolf Rüdiger Hess

A menekülés előzményei

Az utolsó órákat még a Kancellária bunkerében töltötte. 1945. április 30-a volt. Hitler¹ elkészítette végrendeleteit, majd azok végrehajtását Martin Bormannra² bízta. Aztán a Führer Éva Braunnal³, mintegy minden alól felmentve magát a már ismert módon a halálba menekült. Az „árnyékember”, a Führer árnyéka ekkor döbbenhetett rá, hogy „egy szörnyű tévedés áldozata” lett. Pedig oly annyira bízott a győzelemben. A nyolc gyermek közül az egyik levelében, 1945 márciusában, megkérdezte az apját bízik-e még a győzelemben. Ő ezt válaszolta: „A halálán lévő oroszlán is hatalmasat csaphat mancsaival.”

Az orosz gyűrű csaknem bezárult Berlin körül.

Bormann nem sok információval rendelkezett arról, ami a bunkeren kívül történt. Így azt sem tudhatta, hogy amikor a Flensburgban tartózkodó Dönitz tengernagyot Hitler kinevezte Németország fejének, a „Birodalom” kiterjedése már mindössze pár négyzetkilométerben volt mérhető… Észak-déli irányban alig 1700 méterre nyúlt a Weidendamm-hídtól a Prinz Albrecht Strasszéig, kelet-nyugati irányban pedig 1200 méter sem tett ki a Brandenburgi kaputól a Schlossplatzig. Ezek már igaz „vatikáni” méreteknek számítottak.

Nem tudhatták, hogy dél felől Csujkov⁴ vezérezredes 8. gárdahadseregének csapatai törtek előre a Kancellária irányába. Ezek az erők május 1-jén reggelre-délelőttre elérték a Leipziger-

Strasse-Tiergarden déli részét, vagyis már erősen a Belvárost, katonai műszóval a „Zitadellát”.

Gyakorlatilag ez annyit jelentett, hogy maximum 180 méterre voltak a Kancellária épületétől. Ő pedig még mindig a bunkerben volt. Vajon mire várt?

Kelet felől Berzarin tábornok 5. hadserege közeledett Hadseregét csapásmérőnek, hol rohamhadseregnek nevezték. Ez a hadsereg a híres berlini fasor és sugárút, az Unter den Linden („Hársfák alatt”) környékén harcolt. A hadsereg kisebb alakulatai észak felé tett bekerítő hadmozdulatot. Berzarin néhány alakulta nem is keletről, hanem észak felől jött a Weidendamm híd felé. Végül is a hídtól északkeletre érték el a Spree folyót.

Kuznyecov vezérezredes 3. „rohamhadserege” addigra már elfoglalta a Reischtagot, a Birodalmi Gyűlés épületét. A kancellária és az alatta ……m mélységben kiépített bunker a főváros közepén helyezkedett el. Tőle északra és északnyugatra húzódik az Unter den Linden sugárút, a Reischtag pedig ennek túloldalán, a Kancelláriától északnyugatra volt.

A folyó a belvárostól szintén északra és északnyugatra kanyargott. A belügyminisztérium a folyó innenső partján, a Kancelláriától és a Reichstagtól nyugatra volt. A Lehrter vasútállomás szintén nyugatra, de már a folyó túlsó partján található.…..

Ő még nem indult útnak

Miután a Göbbels⁵ család is végzett magával, csak tőle függött, mikor hagyja el a bunkert. Ám Bormann még maradt és ezzel értékes időt veszített. Miben reménykedhetett? Rendelkezett esetleg olyan információval, ami megengedte neki ezt a késést?

Bormann még Hitler öngyilkossága után pár órával, azaz április 30-án délután 18 óra 30 perckor értesítette Dönitzet⁶, hogy ő lesz a Führer utódja és az erről szóló végrendeletet személyesen akarja eljuttatni az admirálishoz. A szándékát jelző táviratokat csak másnap május 1-jén küldte el. A távirat reggel 07 óra 40 perckor érkezett meg Dönitz főhadiszállására Flensburgba az alábbi szöveggel: „A végrendelet máris érvényes. Amilyen sebesen lehetséges, önnél leszek. Addig véleményem szerint semmit sem kell nyilvánosságra hozni. Bormann.” Ezek szerint 1945. május 1-jén ő még mindig a bunkerben tartózkodott.

Legtöbben pedig már elhagyták a bunkert

Akik a bunkerből menekülni akartak, azoknak a legégetőbben az információk hiányoztak. Miután a Kancellária védői így a bunker lakói sem tudták, hol vannak már az oroszok, április 30 után minden menekülési kísérlet „egyetlen tragikus lottójátéknak” bizonyult. Aki elindult, nem tudhatta, csak az első sarokig ér-e élve, vagy két utcával odébb lövik majd agyon az orosz mesterlövészek.

Ezért nem csoda, hogy számos katona és tiszt nem is próbálkozott a meneküléssel. A katonák egy része az utolsó napokban leitta magát állomáshelyén, nem teljesítette a parancsokat.

A józanul gondolkodók azonban elindultak.

„Így indult el például egy csapat katona Mohnke⁷ emberei közül. Szerettek volna eljutni legalább a Bendersstrasséra, ahol Weidling⁸ tábornok csapatai tartották még magukat. Ez legalább másfél kilométerre volt a Bunkertől, de onnan már csak nagy ritkán érkeztek hírek.”

Kisebb csoportoknak még május elsején is voltak esélyeik, sokan május elsején délután döntöttek úgy, hogy megkísérlik a menekülést.

Gyakori jelenség volt, hogy a katonák vagy civilbe öltöztek és arra legalább egy katonai zubbonyt tettek, persze vitték a fegyvereiket is.

Weidling tábornok…

a Berlin védelméért felelős főtiszt parancsot adott, hogy 1-jén este 22 óra 30 perckor mindenütt fejezzék be a kilátástalan harcot, és aki még él, az fegyveresen, kisebb csoportokra bomolva próbáljon meg áttörni nyugat és északnyugat felé. Így már azoknak sem maradt választása, akik esetleg nem akartak menekülni. Weidling utasítása eljutott a bunkerbe is.

Mozgolódni kezdtek a még bunkerbe lévők is.

Fölötte a Kancellária épületében egy hadikórház működött; a sebesültek, betegek nagyobb részét ott kellett hagyniuk. Azon az éjszakán több csoport vágott neki az útnak. A bunkerben már nem volt áramszolgáltatás, egy zajos Diesel-áramtermelő szolgáltatta az áramot. Sok ház kigyulladt a találatoktól, ezek füstöt árasztottak. Számos menekülőt az oroszok a füst miatt nem vettek észre.

Mentek metróalagutakban és egyéb folyókon, pincékben és árvíz esetére szabadon tartott félig nyitott csatornákban. Gázoltak vízben derékig és órákig hasaltak egy-egy romos fal mögött, várva, hogy a véletlenül odatévedt oroszok eltávolodjanak.

Maga Mohnke tábornok a végén csak egy kb. húsz fős csoportot vezetett előre eltervelt menekülési útvonalon. Voltak köztük nők is, főként titkárnők. Mint tudjuk, Hitlernek a Bunkerben még az utolsó napon négy titkárnője volt. A csapatban volt Günsche őrnagy, aki másfél nappal korábban szerepet játszott Hitler és Éva Braun holttestének elégetésében. „Ott volt még Ribbentrop⁹ külügyminiszter Hitler mellé delegált képviselője: Hewel¹⁰, aztán Voss tengernagy, aki később a Bunker udvarán és a föld alatt segített az oroszoknak fellelni Hitler és Éva Braun holtestét. A négy nő közül kettő volt Hitler titkárnője, a harmadik a szakácsnője, és ott volt Bormann titkárnője is.

Mohnke kisebb csoportokra osztotta

a Kancelláriában rekedt embereket, és azok pár perces időközönként jöttek elő az intézmény garázsából. Fél óra alatt tíz kis csoport vágott neki az útnak. Az ő csoportja szintén a Kaiserhof metróállomás felé igyekezett.

Volt egy másik csoport, amelyet voltaképpen Hitler két pilótája: Baur és Beetz vezetett. Hozzájuk tartozott Göbbels segédtisztje: Rach Göbbels sofőrje, de köztük volt Artur Axmann¹¹ a félkarú Hitlerjugend vezető is.

Aztán Bormann is útnak indult

1945. május 2-án éjjel két óra felé járhatott az idő, amikor Erich Kempka, Hitler tiszti rangban lévő SS-sofőrje - aki egy másik csoportot vezetett - „felismerte Bormannt, aki SS-Obergruppenführeri egyenruhát viselt” és aki társaival már szintén úton volt. Ruhája alatt tartva Hitler végrendeleteinek egy-egy példányát és más fontos iratokat, amelyeket Karl Dönitzhez akart eljuttatni. „Kempka szerint Bormannal” volt dr. Naumann¹² államtitkár, Schwagermann SS - Hauptsturmführer, de köztük volt Dr. Stumpfegger is Hitler egyik orvosa, aki utolsónak hagyta el a bunkert. Egyébként amikor Bormannék útnak indultak az oroszok már 90 méterre megközelítették a Führer-bunkert .

Kempka a továbbjutás akadályait afféle haditanácsot tartva megbeszélte Bormannal. „Bormann állítólag azt mondta Kempkának, szerez a környéken német harckocsikat. Valahonnan mégis volt információja arra nézve, hogy az észak felé (vissza)vonuló >> Nordland<< SS páncéloshadosztály néhány alakulata még ott harcol” a környéken. Percekkel később megjelent három német tank egy SS-Obergruppenführer vezetésével.

Bormann halála - 1-es számú változat

A páncélosok parancsnoka vélhetően felismerte Bormannt, nagyon jól tudhatta, ki az, mert az egyenlő rang ellenére azonnal belátta, hogy az ő utasításait kell követnie. A csoport és a páncélosok tehát egymáshoz csatlakoztak. A három tank elindult a Ziegelstrasse felé, nagyon lassan, hogy a majdnem száz gyalogos menekülő azok „árnyékában”, fedezékében megbújva mehessen tovább.

A három tank persze kevés védelmet nyújthatott a szász fős csoportnak. Ráadásul az oroszok egyik nagy tüze éppen a Ziegelstrassén égett, így azok is láthatták - és persze hallhatták - a közeledő lánctalpak csikorgását.

Kempka szerint Bormann és dr. Naumann az egyik tank mögött meneteltek. Hitler sofőrje így emlékezett: „Elöl mentünk, a harckocsikkal egy sorban, mint fekete árnyak. Bormann és dr. Naumann a harckocsi bal oldalán a toronnyal egy vonalban haladt. Dr. Stumpfegger és én mögöttük mentünk… Pattanásig feszültek az idegek. Mindenki tudta, hogy élet-halálról van szó. Az ellenség hírtelen erős tüzet nyitott.”

Majd Kempka így folytatja: „Egy másodperccel később hatalmas lángoszlop csapott ki a harckocsinkból. Az előttem haladó Bormannt és dr. Naumannt messzire hajította a légnyomás. Ugyanakkor én is a földhöz vágódtam, dr. Stumpfegger pedig rám esett. Elveszítettem az eszméletemet.”

A legvalószínübb, hogy az oroszok egy páncéltörővel lőtték ki a tankot. Hitler második pilótáját Georg Betz-et is ez a robbanás sebesítette meg. A két sebesült egymást támogatva közeledett az előzőleg - kudarc esetére - kijelölt találkozóhelyhez.

Majd Kempka „Emlékiratainak” ide vonatkozó részét ezzel fejezte be:

„Mindezek után arra a belátásra jutottam, hogy csoportokban nem lehet kitörni a városból. Ezért csoportunk feloszlott. Attól kezdve mindenkinek magának kellett próbálkoznia, hogy ha másként nem megy, hát polgári ruhába öltözve áttörje az ellenség ostromgyűrűjét.” Bormann tehát - Kempka szerint - 1945. május 2-án hajnali két óra vagy félhárom magasságában egy páncélos robbanásnál a Ziegelstrassén életét vesztette.

Kempka nem került orosz fogságba,

hiszen akkor nem írhatta volna meg és Münchenben nem adhatta volna ki 1950-ben nagy feltűnést keltő könyvét ezzel a címmel: „Ich habe Adolf Hitler verbrannt” („Én égettem el Adolf Hitlert.”) Igaz rövid időre elfogták az oroszok, de sikerült megszöknie és eljutott az Elba nyugati partjára, ahol habozás nélkül feladta magát az amerikai katonai hatóságoknál.

Kempka kihallgatására 1946. július 3-án került sor a háborús főbűnösök nürnbergi perében.

Hitler gépkocsivezetőjét dr. Bergold ügyvéd védte, aki az angolszász jogrendnek megfelelően bírák jelenlétében maga is kérdezhette védencét.

Részletek a jegyzőkönyvből:

„Kempka: Azon a helyen, ahol akkor éppen Bormann tartózkodott, láng csapott fel. Én még láttam…

Biddle (bíró) Amikor a harckocsi felrobbant, ön milyen messze volt tőle?

Kempka: Körülbelül 3-4 méterre.

Biddle: És milyen messze volt Bormann?

Kempka: Ha jól emlékszem, az egyik kezét rajta tartotta a harckocsin. Amelyik éppen ott robbant, ahol Martin Bormann állt. A detonáció engem akkor eltaszított a helyemről.

Bergold (védő): Látta-e a tanú, hogy Bormann meghalt a robbanás alkalmával?

Kempka: Még mozgásban láttam. Azt láttam,hogy oldalra zuhant, vagy inkább oldalra repült.

Bergold: A robbanás volt-e annyira erős, hogy az Ön véleménye és megfigyelése szerint Bormann-nak meg kellett halnia?

Kempka: Igen, így van.”

Mit állítanak minderről az oroszok?

Az első orosz információk csak a hatvanas évek első felétől kezdtek kiszivárogni. Lev A. Bezimenszkíj tolmács, később szakíró, történész adhatott ki erről könyvet 1964-ben „Martin Bormann nyomában” címmel.

Az 1945-ben Berlinben lezajlott eseményekről azonban - mint a kilencvenes években kiderült - ő is nagyon keveset tudott és még kevesebbet írhatott meg.

„Nem vitás, hogy az a kevés, amit sikerült Moszkvából kipréselni, összevág Kempka vallomásával. A szovjet hadsereg már említett 8. gárdahadserege 1945. május 1-jéről 2-ára virradó éjszaka a Kancelláriától délre és nyugatra is tevékenykedett. Az egyik ilyen harcoló alakulta jelentette még azon az éjszakán, hogy körülbelül kétszáz gyalogos hitlerista és nyolc (!) tank áttörést kísérelt meg, hogy eljusson az Unter den Lindenre és onnan feltehetően a Spree folyó felé.

A másik oldalon álló oroszok, konkrétan az 5. rohamhadsereg a Spree tulsó partján tartózkodó alakulatok is nagyobb csoportot figyeltek meg a Weidendamm-híd környékén. Erre reagáltak az oroszok és perceken belül igen heves harc alakult ki.

De elismerték az oroszok (míly ritka esemény ez részükről!), hogy sok német csoportnak sikerült harcolva kitörnie, merthogy ott a frontvonal >> még korántsem volt kellően zárt.<<

Ezek a német csoportok sikeresen haladtak tovább északnyugati irányban. Még azt is kénytelenek voltak beismerni - igaz, majdnem húsz évvel az események után - hogy a kaotikus harci helyzetben még az is megesett: ezek az áttörő kisebb csoportok az orosz harcoló alakulatok hátába kerültek! Mi több, behatoltak a 47. hadsereg törzsének főhadiszállására…”

Tyelegin Konsztantyin Fjodorovics altábornagy,

aki a Belorusz Front egyik hadtestét vezette és részt is vett a harcokban, így nyilatkozott Lev A. Bezimenszkíjnek:

„Május 2-án hajnalban jelentették nekünk a törzsbe, hogy az 5. rohamhadsereg frontján egy körülbelül 12(!) tankkal és több rohamlöveggel rendelkező csoport hajtott végre áttörési kísérletet. Ez főleg SS-katonákból állott.Csapataink tüze nagyobb részüket szétszórta, sokan fogságba estek.”

Arra kérdésre, tudta-e, hogy Bormann is a csoport tagja volt, Tyelegin azt állította: tudták - de persze utólag. Hiszen Martin Bormann jelenlétéről a csapatban több elfogott német vallott kihallgatásakor. Tyelegin említ is egy németet, aki állítólag azt is látta, hogy a harckocsi mellett menetelőket a detonáció a szó szoros értelmében széttépte.

Bezimenszkíj további kérdésére, hogy mi történt azután, Tyelegin altábornagy 1964-ben így emlékezett Felderítőket küldtek a helyszínre, akik gondosan átkutatták a színteret. Ám csak néhány polgári ruhás holtestet találtak. Bormann nem volt köztük.

Bormann halála - 2-es számú változat

Ez a változat csak annyiban különbözik az előzőtől, hogy itt néhány tanú „keményen állítja, hogy Martin Bormann nem gyalog ment a páncélosok mellett,” hanem az előzékeny parancsnok, bizonyos Hansen SS-Obergruppenführer beültette őt maga mellé a saját tankjába.

Egy szemtanú szerint volt olyan katona(tiszt), aki szintén a tank mellett ment és a robbanás letépte a fejét, mások végtagjaikat veszítették.

„Akkor Tyelegin altábornagy felderítői miért találtak a helyszínen csak civilruhás holttesteket? Hiszen a katonák, különösen a tisztek, amíg zárt csoportban próbáltak kitörni, nem hordtak civil ruhát. Erre csak azután került sor - mint a Bunkerből indult első csoport esetében is - amikor már rájöttek, hogy nagyobb tömegben lehetetlen a kitörés, tehát egyénekre, párokra, kis csoportokra oszlottak. Akkor valóban sokan öltöttek civilt.”

Amennyiben Bormann valóban a tankban ült és ott halt meg - holttestét meg kellett volna találni a roncsként ottmaradó tankban! „Ha pedig a tank elégett és így a benne lévők is a felismerhetetlenségig összeégtek, akkor persze semmit sem tehetünk. Akkor el kellene fogadnunk, hogy Martin Bormann ott halt meg a Ziegelstrasse környékén…..”

Maga Kempka és néhány más tanú azt vallotta később, hogy néhány Tigris-tanknak sikerült megkerülnie az oroszok által elállított akadályokat, erős tüzelés közben kijutottak a csapdából. Már el is távolodtak a Weidendamm-hídtól és legalább 350-400 méter haladtak a Friedrichstrasse mentén. Később a brit katonai nyomozók, köztük a már „több könyvével elhíresült Hugh Trevor-Roper újabb tanukat talált, Bormann nyomait kutatva. Ezek az emberek látták Bormannt a tank felrobbanása után - épen egészségesen!”

Bormann halála - 3-as számú változat

Többen menekültek abban a csoportban, amelyet saját állítása szerint Hitler sofőrtisztje Erich Kempka vezetett. Ott volt például Artur Axmann, a félkarú Hitlerjugend-vezér, és ott volt a Hitler elégetése kapcsán sokszor tanúként idézett Harry Mengershausen.” Ez utóbbi azt vallotta 1945-ben a Bormannt kereső nyugati szövetséges tiszteknek, hogy látta Bormannt: egy tank tetején kívül ült! Ez a tank nem volt azonos azzal, amelyik felrobbant - állította határozottan Mengershausen. Mi több, ő már Bormannt a hídon haladó tankon látta kapaszkodni.”

Krukenberg tábornok a „Nordland” páncélos hadosztály parancsnoka utólag megerősítette, hogy öt tankjának adott parancsot, törjék át az oroszok vonalát a Weidendamm-híd közelében május 2-án hajnalban (most melyik lehet az igaz a három vagy az öt páncélos?). A háttérben az állhatott, hogy az áttörés révén a menekülő németeknek is nyissanak egy átjárót, még ha csak fél órára is. A kapott jelentések a tábornok számára nyilvánvalóvá tették, hogy az áttörés pontban hajnali 2.00-kor sikerrel járt (Az oroszok azt áéllítják később keletkezett forrásaikban, hogy megakadályozták az áttörést. Nyilván a helyszínen harcoló kisebb alakulatok parancsnokai félve a büntetéstől így jelentették ezt a parancsnokaiknak.). Ám a megmenekült tankosok és távollévő parancsnokaik a jelentések alapján tagadták, hogy Martin Bormann-nak bármi köze lett volna ehhez az ütközethez! E szerint senki sem látta Bormannt.

Axmann és Mengershausen végül hol látták Bormannt? „Miféle tankon „lovagolva” jutott át a hídon?

Hitler első pilótája, Hans Baur -

 aki 1945-ben még összevissza beszélt az ügyben - tíz év után hazatérve az orosz fogságból találkozott a britekkel és kijelentette:” majdnem biztos, hogy Bormann odaveszett a páncélos felrobbanásánál - bár elismerte, neki ugyan nem sikerült meglátnia holttestét és másokról sem tud, akik azt látták volna ott és akkor. Óriási kavarodás volt a helyszínen, és Baur ezzel magyarázta, hogy nem tud biztos információkkal szolgálni.

„Ezután azonban az egykori bajtársak - éppen a sajtóban megjelenő interjúk révén - tíz év után ismét tudomást szereztek egymásról… Axmann - Baur nyilatkozatait olvasva - Berlinben utána járt egykori barátjának.” Valószínű egyeztették nézeteiket. Axmann nyilván azt akarta, hogy Baur vallomása ne ütközzön az ő korábbi vallomásával.

Axmann ugyanis már korábban azt vallotta, hogy „vele együtt Bormann is átjutott a Spree másik partjára, a Lehrter-pályaudvar környékére. Az eredetileg elindult és harmadiknak nevezett csoportból már csak néhányan voltak együtt. A többiek vagy elestek, vagy elváltak útjaik.”

Az „árnyékemberrel” foglalkozó szerzők szerint ez szinte lehetetlen volt. A pályaudvarhoz vezető út a nagy lánggal égő Reischtag mellett vezetett „ahol nagyon sok orosz volt már akkor éjjel is.” Másrészt a Spree folyó tulsó partján lévő pályaudvar - illetve ami a bombázások következtében belőle maradt - az oroszok egyik fészke volt. „Állítólag több ezer orosz katona nyüzsgött arra felé azon az éjszakán.”

Baur tehát megváltoztatta vallomását és azt mondta - Axmann-nal egyetértésben - „hogy Bormann nem halt meg, a tank felrobbanásakor, hanem velük együtt menetelt tovább.”

Bormann harmadik halálhelyét

Artur Axmann, a fanatikus náci határozta meg. „Ő, aki 1945-ben a háború után még fél évig sikeresen rejtőzött és földalatti ellenálló mozgalmat szervezett az idegen megszállók ellen, ennek ellenére hamar kijött a börtönből (talán rokkantságának köszönhetően; már a háború elején a nyugati fronton elveszítette fél karját).

Valamikor hajnali félnégy és négy óra között néhány társával tovább lopakodott a sötétben. „Akkoriban pár száz méter megtételéhez legalább egy órára volt szükség; a terepakadályok, a sötétség, az orvlövészek, a harcok az ellenség jelenléte miatt. Szinte négykézláb vagy kúszva, lopakodva haladhattak csak az emberek.”

Közben bejött a képbe még egy tanú: egy bizonyos Günther Weltzin nevű tiszt, aki Axmann segédtisztje volt és Axmanékkal „menetelt” tovább. „Ekkor már közel volt a hajnal”, miközben rájöttek, hogy vissza kell menniük az Invalidenstrasséra. „Az említett utca egy híd révén ment át a vasúti sinek fölött. Tehát volt egy vasúti feljáró, és ott látták meg ők ketten Bormann és Stumfegger doktor holttestét.”

„1945-ben és 1946-ban

az első vallomásaiban Axmann azt állította: a holdfénynél világosan látta mindkét embert. A halottak a hátukon feküdtek, és így az arcukat megvilágította a fény, hát tévedésről szó sem lehet. Határozottan állította, hogy felismerte őket, azonosította személyüket. Körülöttük nem látta semmilyen fegyveres akció nyomát - tehát mellettük nem robbant gránát, nem lőtték le őket. Bár egy váratlan fordulattal azt állította, hogy mivel nem vizsgálta meg a holttesteket, úgy vélte mindketten hátukba kapták a golyókat.”

A hetvenes években viszont

Egy újságírónak - aki erről később könyvet is írt (James O’ Donell: The Berlin Bunker, London 1979) erről már nem pontosan ugyanezt mesélte.

„Azt állította - ismét beleszőve a hangulatot, a holdfényt stb. -, hogy semmilyen sérülést nem látott Bormannon vagy a doktor holttestén. Még arra sem ragadtatta magát, hogy megnézze a férfiak pulzusát.Úgy vélte, mérget vettek be, amikor körülvették őket az oroszok.

Ám Axmann 1970 áprilisában tett egy kevéssé ismert másik vallomást is.

„Ott guggoltunk a holtestek mellett, amelyekben minden kétséget kizáróan felismertük Martin Bormannt és doktor Stumpfeggert. Mindketten a hátukon hevertek, szétvetett karokkal és lábakkal. Szóltam Bormannhoz, kezemmel végigtapogattam testét és többször megráztam őt. Nem lélegzett. Mindketten azokat a kabátokat viselték, amiket korábban.

Holtnak látszottak, de semmilyen sérülést vagy lövedéknyomot nem vettem észre rajtuk. A szájuk mellett sem láttam olyan nyomokat, amelyek méreg bevételére utaltak volva. Nem éreztem a jellegzetes keserűmandula-szagot sem, amit a ciánampulla árasztott volna… Bormann szeme csukva volt, ezt határozottan állíthatom…”

Bormann halála - 4-es számú változat

Korábban már szó volt róla, hogy dr. Naumann államtitkár is együtt indult el Bormannal a Bunkerből.

Ez a körülmény azért érdekes, mert Kempka tanúvallomása szerint „ketten mentek az ominózus tank mellett, annak tornyától balra a végzetes pillanatban: Bormann és Naumann. A detonáció mindkettőjüket kidobta az útról. Kempka ezért vallotta a nürnbergi vizsgálók előtt, hogy szerinte Bormann azt nem élhette túl.”

Werner Naumann azonban túl élte a háborút.

1963. december 18-án,

Dr. Werner Naumann, akkor már csak mint „volt államtitkár” tanúvallomást tett a frankfurti ügyészségen. A kihallgatásra ismét csak Bormann miatt került sor. Vajon az „árnyékember” túlélhette-e Berlin ostromát vagy sem.

„Naumann ex-államtitkár kereken kijelentette: igen, együtt volt Bormannal a tank mellett. Sőt, ott volt mellette akkor is, amikor a tank felrobbant. De mindketten életben maradtak.

Elmondta, hogy a robbanás után mindketten saját lábukon, de már külön mentek tovább. Nyilván a légnyomás is hatott rájuk. Naumann, vallomása szerint visszament a Weidendamm-hídhoz, és ott megtalálta a csoport többi tagját, körülbelül tizenegy embert. Köztük volt Bormann is. Emlékezett még Axmannra és Stumpfegger doktorra. Utána együtt mentek el a Lehrter-pályaudvarra, ahol harcba keveredtek, az oroszokkal…

Mindenesetre Naumann határozottan állította, hogy amikor a csoport ott ismét többfelé vált. Bormann még élt.

Ezek szerint Kempka nem mondott igazat, állítva, hogy Bormann már a tank mellett halálát lelte volna. Hát akkor, hol és mikor halt meg?

Bormann halála - 5-ös számú változat

A tankok szerepe az ügyben:

-          Bormann a tank mellett ment,

-          beültették az egyik tankba,

-          kívül ült a tankon, amikor azt találat érte.

Még előkerült néhány tanú, akik a „tankos változat” mellett kardoskodtak. A páncélos alakulat egyik katonája bizonyos, Otto Behrens SS-Oberscharfführer maga is látott egy Obergruppenführer-egyenruhát viselő SS tisztet, ám nem tudta megmondani, hogy az illető hogyan halt meg a tank közelében. „Amikor megmutatták neki a civil Bormann fényképét, nem volt egészen biztos benne, hogy őt látta.”

Aztán a háború után volt olyan hadnagy, aki a papjának mesélte, hogy „akit Martin Bormann-nak neveztek, a saját kezével temette el…” Ugyanott és akkor senki sem temette el a halottakat. Erre csak napokkal, sőt egy héttel, nyolc-tíz nappal később került sor, amikor azok bomlása miatt a megszállók a járvány kitörésétől tartottak.

„Volt egy Willy Behring nevű katonai sofőr, aki akkor azon a környéken harcolt, látta, hogy egy Panther típusú páncélos mögött egy SS-tiszti egyenruhát viselő férfi átfutott a Friedrichsstrassén. A tankot fedezéknek használta. Ám éppen ekkor a tankot telitalálat érte, feltehetően egy páncéltörővel találták el az oroszok. A harci jármű felrobbant. Az Obergruppenführer tűzhalált halt, vagyis elégett.” Nos ez a „tank-csata” egészen máshol játszódott le, mint amiről a tanuk korábban a tankokkal kapcsolatban beszámoltak.

Akkor meghalt-e vagy sem Bormann?

1945 óta sokan meggyőződésből vallották, hogy Bormann elesett azon a május 2-i éjszakán.

„Azok egyike, akik mindenáron és akár a lehetetlennel is megmérkőzve próbálták évtizedeken át Bormann berlini halálát bizonyítani, az élen egy bizonyos Jochen von Lang állt. Ő meggyőződéses náciként egy Hitlerjugend alakulatban szolgált. Ennek vezetője pedig Arthur Axmann volt.

Egészen 1955-ig tartotta magát Axmann és Lang vallomása arról, hogy Bormann és Stumpfegger azon az éjszakán életüket vesztették.

Aztán 1955 után megváltozott a helyzet „visszajött az orosz fogságból néhány olyan személy, aki szintén ott volt a Bunkerben és szintén menekült 1945. május 2-án éjjel. Nem egyszer Bormannal azonos útvonalon, mi több éppen vele együtt, már erről nem voltak meggyőződve, illetve Bormannt a nagy termetű Stumpfegger doktor sorsával kapcsolták össze.

Ha ez így volt, hogy Bormann és Stumpfegger együtt haltak meg, úgy a két holttestnek is együtt kell lennie valahol. Ha máshol nem együtt temették el őket?

Ha előkerülnek nem lesz nehéz felismerni a doktort, hisz a csontváza is majdnem két méteres lehet!

1945. augusztus 14-én Gertrúd Stumpfegger

hivatalos értesítést kapott - az aláírás szerint - egy Berndt nevű embertől, aki a levél alapján a Lehrter-pályaudvar postájánakvezetője volt. A levélben Berndt sajnálattal értesítette a feleséget, hogy május 8-án az állomáson dolgozók egy katona holttestére bukkantak, akit a nála lévő iratok szerint a férjeként azonosítottak. Majd más elesett katonákkal együtt egy berlini cím alatt „nyilván a romos házak közt talált térségen. Katonakönyve megsemmisült, teszik hozzá.” A család a levelet bizonyítékként azonnal felhasználta a holttányílvánításhoz.

No és mi történt Bormann testével,

amely Axmann vallomása szerint ott feküdt Stumpfegger mellett?

Ugyanis a Bormann család semmiféle értesítést nem kapott! Sem a pályaudvari postáról, sem máshonnan….

Jochen von Lang még 1965-ben is erősen harcolt azért, hogy Bormannt halottnak tekintsék. „Felhajtott” egy újabb tanút egy bizonyos Herbert Seidelt, aki szintén tagja volt a Hitlerjugendnek, ahol Lang is szolgált, és amelynek Axmann volt a főnöke. Seidel bejelentette, hogy a nevezetes éjszakán járt a Lehrter-pályaudvaron és a vasúti felüljárón két holttestet látott.

„Később Lang „előásott” újabb tanukat. Megtalálta azt a két embert is, akik eltemették Stumpfeggert és Bormannt. A tanúk szerint Bormann rangjelzések nélküli katonai egyenruhát viselt. Később aztán kiderült, hogy a két tanú sohasem dolgozott a postán. Egy másik tanú - aki állítólag Bormannt temette el - még arra is ügyelt, hogy ezt a testet ne tömegsírba dobja, hanem egy külön megjelölt helyre temesse el.

1965 júliusában két ügyész,

Lang és az állítólagos eltemető egykori postás társaságában felásatta a hatóság azt a helyet, ahol állítólag 1945. május 8-án eltemették a két halottat. A munkások szinte ujjaikkal fésülték át a kiásott földet, de semmit se találtak.

Aztán eltelt megint néhány év… 1972 decemberében előbukkantak a nyugati sajtóban „különösen a Daily Expressben a magyar származású volt amerikai (és állítólag izraeli) kém Ladislas Farago (feltehetően eredetileg Faragó László) anyagai. Bormannak is nyomába eredt.”

Faragó 1972 végén kihirdette a világnak, hogy megtalálta az élő Bormannt!

Szinte ugyanebben az időben Hessen tartomány hatóságai kihirdették, hogy fellelték Bormann koponyáját. Megtalálták egy magas férfi holttestének maradványait, valamint egy másik koponyát és pár csontot, amit Bormann maradványainak véltek. „Minderre 15 méterre attól a helytől került sor, ahol a hatvanas években” Langék hiába keresték a földi maradványokat.

„1972. december 13-án

a nyugatnémet rendőrség képviselője, Bőhme felügyelő nyilatkozatot adott ki és azt állította: a koponyát az elmúlt héten találták, nem messze attól a helytől, ahol számos szemtanú utoljára látta a két férfit. Martin Bormann és dr. Stumpfegger május 2-án éjszaka 1-3 óra között a Lehrter pályaudvar felé vezető vasúti hídon, az Invalidenstrassén, felismerve kilátástalan helyzetüket, hogy nem tudnak Berlinből elmenekülni méregkapszulával öngyilkosok lettek.

Ezen a környéken 1972 decemberében ugyanis földalatti kábelfektetési munkálatok indultak, amiről Lang időben tudomást szerzett és magas pénzjutalmat ígért a munkásoknak, ha megtalálják Bormann csontjait….”

A kutatások Axmann és Lang vallomására támaszkodva eredményre vezettek. A kirendelt igazságügyi orvosszakértők, fogorvosok és antropológusok így Dr. Hans Hühm is 100%-os biztonsággal állították, hogy Bormann csontjait találták meg. Csontjainak minden kétséget kizáró azonosítására véglegesen csak 1998-ban egy DNS teszttel került sor.

A szakértők a csontvázat egyébként „egy 163-173 centiméter magas, 30-40 éves férfi maradványaiként azonosították.” (Bormann egyébként 1900-ban született, a halál időpontjában 45 éves volt.) Fogazatuk között átharapott méregkapszulát találtak.

Mellette volt egy másik csontvázat is,

amely egy kb. 190 centiméteres férfié volt, a csontváz a „két méteres”-re „saccolt” Stumpfegger csontváza volt. A hosszas vizsgálatok után a hesseni főállamügyész dr. Horst Gant 1973. április 11-én egy sajtótájékoztatón jelentette be az „árnyékember” 1945. május 2-án a hajnali órákban bekövetkezett halálát.

Annak idején a háborús főbűnösök perében 1945/1946-ban Martin Bormannt távollétében ültették a vádlottak padjára. Az ügyvédek többsége az „árnyékember” halálában szinte biztos volt és azt a bizonyos május elejei napokra tette. A perben meghallgatott tanuk azonban ellentmondásosan nyilatkoztak. 1946 novemberében kihirdetett ítélet a „nürnbergi 22” mellett Bormannt is kötél általi halálra ítélte.

Felhasznált irodalom:

Stefan Niemayer

Martin Bormann második élete

Merényi Könyvkiadó Bp.

Lev Bezimenszkíj

Martin Bormann utolsó naplója

Kárpáti Könyvkiadó Uzsgorod

Gondolat Kiadó Budapest 1976

„Hitler csatlósai” DVD

Szövegmagyarázat:

1. Adolf Hitler (1889-1945) osztrák származású nemzetiszocialista, 1933-tól Németország kancellárja, 1934-től a német nép führere egészen haláláig. A történelem egyik legelvetemültebb diktátora, a második világháború kirobbantása nevéhez köthető. Életével részletesebben ezen a honlapon több helyen is foglalkozom.

2. Martin Bormann (1900-1945) a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) „pártkancelláriájának” vezetője, birodalmi miniszter. Már 15 éves korában katona szeretett volna lenni, kora miatt azonban először nem sorozták be. Miután nem akart szüleihez hazamenni mostohaapja miatt, mégiscsak katonát „csináltak belőle.” A háború után ún. „Freikorps-harcos” volt. A húszas évek elején ő maga is részt vett a különböző jobboldali megmozdulásokban. 1923-ban ismerkedett meg Rudolf Höss-sel (nem tévesztendő össze Rudolf Hessel) a későbbi auschwitzi haláltábor parancsnokával. Életük több ponton is hasonló volt. Mindketten 1900-ban születtek, mindkettőnek mostohaapja volt és mindketten Heinrich Himmler „védőszárnya” alá tartoztak. Hössel már a húszas évek elején egy politikai gyilkosság részesei voltak.

Bormann 1928-ban lépett be a pártba. Rövid ideig Fritz Schauckel (aki ekkor Weimar gauleitere volt) gépkocsivezetője is volt. Még ebben az évben az SA egyik parancsnokaként a párt segély-kasszáját kezelte. Személye nem hordozott karizmatikus tulajdonságokat, inkább „szürke eminenciásként” jellemezhető. Nem véletlenül nevezték Hitler „árnyékemberének.” Bormann 1929-ben megnősült. Házasságából nyolc élő gyermek származott, ahogy kortársai mondták róla: „utánpótlást termelt a Führernek.”

Politikai pályára Rudolf Hess „állította”, aki mint Hitler helyettese először úgymond „kifutófiúként” foglalkoztatta. Rudolf Hess személye „pszichéje” egyre inkább nélkülözhetetlenné tette Bormannt, egyszerűbben fogalmazva szükség volt rá.

Maga Hitler is felfigyelt rá, persze Hessen keresztül. A Führer kinevezte „vagyonának” gondnokává, majd megbízta - 1935 nyarától - Berchhesgadenben a Berghof építésével a munkálatok felügyeletével. Közvetlen munkatársai szerint az „árnyékember” egy „hajcsár” volt. Ha valamilyen „lazítást” tapasztalt azonnal a helyszínen termett. Minden eszközt igénybe vett, hogy „kedvezzen” a Führernek, és kegyeibe férkőzzön. Heinrich Himmleren kívül nem voltak barátai szinte mindenki utálta. Még Hitler szerint is „Bormann gazember és nyárspolgár” volt.

A második világháború kezdetén Hess helyetteseként tartózkodott a Führer „vezéri főhadiszállásán.” Csillagzata tovább emelkedett, amikor 1941 májusában főnöke Rudolf Hess az „angliai kalandra” vállalkozott, ahonnan már csak a nürnbergi per idején tért vissza. Hess helyére került, a keleti fronton a „Vezér” kikerülhetetlen „szárnysegéde”. A Führerhez csak „rajta keresztül” lehetett bejutni katonának és polgári személynek egyaránt. 1943-tól lett Hitler titkára.

A háború vége felé tőbb vezető társával együtt ö is „levonult” a Bunkerba, ahol azt Stumpfeggerrel utolsóként hagyta el. 1945. április 20-án még „megünnepelték” a Führer 56. születésnapját. Közben megbízta Von Hummelt titkárát, hogy nagy létszámú családját Berchesgadenből Dél-Tirolba védettebb helyre menekítse. A Bunker rádiósa szerint Bormann „nyomorúságosan” nézett ki, aki semmilyen előkészületet nem tett a menekülésre.

1945. április 30-án Hitler még lediktálta magán és politikai végrendeletét, majd azok végrehajtását „leghűségesebb párttársára” Bormannra bízta. Az „árnyékember” a végrendeletekkel 1945. május 2-án éjjel hagyta el a bunkert, hogy aztán még aznap éjjel Stumpfeggerrel együtt öngyilkosságot kövessen el.

3. Éva Braun (1912-1945) fényképész-labor asszisztens és modell, Hitler szeretője, majd haláluk előtt néhány órával a Führer felesége. Jómódú bajor családban született, két leánytestvére volt Ilze (1909) és Margaréte (1915). Apja tanár volt. Éva Braun 17 évesen az NSDAP fényképészénél Heinrich Hoffmannál. 1929-ben találkozott először Hitlerrel, akit akkor még „Herr Wolf” néven mutattak be neki.

Nem lehet pontosan tudni mennyire „mély” volt Hitlerrel a kapcsolata. Többen feltételezik még ma is, hogy kettejük közt nem volt szexuális érintkezés. Évekig Hitlerrel nem mutatkozott a nyilvánosság előtt, erről beszélni, de írni sem lehetett. Később - már a hatalom birtokában - szűk körben Hitler megjelent vele a „Sasfészekben”, jobbára csak igen szűk körben.

Éva Braun - ahogy Albert Speer erről többször is említést tesz - „elhagyatottnak” és „magányosnak” érezte magát.

A Bunkerbe is „elkísérte” a Führert, ahol haláluk előtt néhány órával házasságot kötöttek. Mindössze 36 óráig voltak házasok. Aztán 1945. április 30-án délután 16 óra körül mérgett vettek be, hogy együtt „menjenek a másvilágra.” Még Hitler korábbi utasítására holttestüket kivitték a bunker elé, ahol egy mélyedésbe helyezték. Aztán azokat egy pokrócba csavarva - ugyancsak parancsban - lelocsolták benzinnel, majd Erich Kempka a Führer gépkocsivezetője meggyújtotta a tetemeket. A háború után a csaknem szénné égett holttesteteket azonosították.

4. Vaszilíj Ivanovics Csujkov (1900-1982) hivatásos katona, a Szovjetunió marsallja. Részt vett Lengyelország megszállásában (1939), majd a szovjet finn háborúban (1940). A 62. hadsereg élén 1942/1943-ban jelentős érdemeket szerezett Sztálingrád védelménél. Ezt követően hadseregét átszervezték és immár a 8. gárda hadsereg parancsnokaként harcolt tovább a második világháborúban. Részt vett a felszabadító harcokban Ukrajna és Lengyelország területén. Csapatai ott voltak a német főváros Berlin ostrománál. Ő tárgyalt Krebs tábornokkal a német szárazföldi erők vezérkari főnökével a megadás feltételeiről.

1946-tól a németországi szovjet megszálló erők parancsnoka. 1955-től marsall, 1960-tól a szárazföldi erők főparancsnoka, majd honvédelmi miniszterhelyettes.

5. Dr. Paul Joseph Göbbels (1897-1945) náci politikus, Hitler propagandaminisztere. A háború végén feleségével és hat gyermekével a Bunker lakója. Felesége előbb „örökre elaltatta” gyermekeit, majd magával is végzett. Göbbels hasonlóan cselekedett. Életével részletesebben a „Göbbels a Hitler elleni merényletről” című szerkesztés részletesebben is foglalkozik ezen a honlapon.

6. Karl Dönitz (1891-1980) hivatásos tengerész Erich Reader tengernagy után 1943-tól a német haditengerészet főparancsnoka. Hitler öngyilkosságát követően még 23 napig Németország elnöke. Nevéhez kapcsolható a tengeralattjáró háború az Atlanti Óceán vizein, benne a „farkas–falkák” bevetése a háborúban. A háború után a nürnbergi perben háborús bűnösként vonják felelősségre, tíz év börtönre ítélték, amit Berlin Spandaui város negyedében kellett letöltenie. Életével részletesebben ezen a honlapon az „Albert Speer húsz éve” c. szerkesztés részletesebben foglalkozik.

7. Wilhelm Mohnke (1911-2001) SS vezérőrnagy, a Birodalmi Kancellária védőinek parancsnoka. Apja ács volt. Ő maga 1931-ben belépett a náci pártba és az SS-be. 1933-tól a berlini őrzászlóalj egyik vezetője volt. 1939-ben részt vett a lengyelországi harcokban, majd a nyugati fronton teljesített szolgálatot. 1941-től a Balkánon található. 1944-ben Normandiában harcol az ún. „Atlanti falnál”. Hitler később megbízza a Birodalmi Kancellária a Bunker védelmével. A háború után Mohnke szovjet fogságba került, ahonnan 1955-ben szabadult. Hazatérése után Hamburgban volt autókereskedő.

8. Helmut, Otto Ludwig Weidling (1891-1955) hivatásos katona, tábornok Berlin védelmének utolsó parancsnoka. 1945. május 2-án aláírta Berlin kapitulációját. A háború után szovjet fogságba került, ahonnan nem tért vissza. Egy szovjet bíróság 25 évi börtönre ítélte, 1955-ben halt meg - valószínűleg a KGB felügyeletével - Vladimirban.

9. Joachim von Ribbentrop (1893-1946) „tőzsgyökeres” náci, pezsgőügynök, a német császár kémje, londoni nagykövet, majd 1938-1945 birodalmi külügyminiszter. Állítólag „náci karlendítés” mellett adta át megbízólevelét VI. György angol királynak. A nürnbergi perben (1945-1946) kötél általi halálra ítélték és kivégezték.

Életével részletesebben ezen a honlapon a „Még néhány óra és mindennek vége” c. szerkesztés szövegmagyarázata foglalkozik.

10. Walter Hewel a német külügyminisztérium tanácsosa, Joachim von Ribbentrop képviselője a „Vezéri főhadiszálláson.”

11. Artur Axmann, Baldurr von Schirachnak Bécs gauleiterré történő kinevezése után, a „Hitlerjugend” vezetője. A háború végnapjaiban a Bunker lakója. Axmann, Bormann, Stumpfegger és dr. Naumann volt az a négy személy, akik szinte az utolsó pillanatban hagyták el „földalatti lakhelyüket.” 1945. május 2-án az éjjeli órákban.

12. dr. Werner Naumann 1928-ban lépett a náci pártba. Joseph Göbbels egyik „zsurnalisztája.” Később 1937-től Göbbels személyi titkára a Propaganda Minisztériumban. Naumann volt az utolsók egyike, aki még beszélhetett Hitlerrel és Göbbelssel a Bunkerban. Túlélte a háborút. A szovjet övezetből csodával határos módon megszökött, majd Frankfurtban kőművesként dolgozott. 1950-ben Düsseldorfba került egy autókereskedő céghez. További sorsa számomra ismeretlen.

Forrás:

Internet - Wikipédia

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2010. március