Még néhány óra és mindennek vége

A Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék¹ létrehozásának előzményei 1943. okt. 30-ra nyúlnak vissza. Az USA, az Egyesült Királyság és a Szovjetunió ugyanis közös nyilatkozatban demonstrálta, hogy a Németországgal

kötendő fegyverszüneti egyezménnyel egyidejűleg felelősségre kell vonni azokat a német vezető katonai személyiségeket, a náci párt azon vezetőit, és szervezeteit, akik és amelyek a második világháború idején, vagy azt megelőzően nemzetközileg is elitélendő bűncselekményeket követtek el. A szövetségesek Londoni Chartája (1945. aug. 8.) ezért Nemzetközi Katonai Törvényszék felállítását rendelte el Nürnberg székhellyel.

A Törvényszék tagjait az egyezmény aláírói jelölték ki. A négy fővádlónak, az volt a feladata, hogy az elkövetett bűncselekményeket nyomozati eljárásban vizsgálják, a vádiratot elkészítsék, a bizonyítási eljárást lefolytassák. Az ítéletek meghozatalában legalább három bírónak kellett részt vennie. A háborús főbűnösök elleni perek 1945. okt. 18-án kezdődtek és 1946. okt. 1-jén meghozott ítéletekkel fejeződtek be. A szerkesztés Burton C. Andrus „börtönparancsnok” visszaemlékezései alapján a halálraítéltek végóráit mutatja be. A történéseket igyekszem Andrus és Albert Speer volt háborús főbűnös emlékei alapján felidézni.

A halálraítéltek várakoznak…

„Mint a vihar előtti csend, olyan némaság telepedett a zárkaépület földszintjére. A tizenegy halálraítélt várakozott, s közben szüntelenül kérdezgette az őröket: „Mit gondolnak, mikor lesz?” De csak találgatásokat vagy vállvonogatásokat kaptak feleletül.

Fölöttük voltak elhelyezve azok, akiket életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, a második emeleten pedig azok, akik enyhébb büntetést kaptak.

Két hét múlt el végső vergődésben a halálraítéltek fölött. Egyikük másikuk lázas sietséggel hosszú kegyelmi kérvényeket írt a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, Truman² elnökhöz és a brit miniszterelnökhöz, Clement Attlee-hez³. De minden kérlelés hiábavaló volt.

Göring⁴ külön kérést nyújtott be, hogy az akasztófa helyett állítsák inkább kivégzőosztag elé. Az Ellenőrző Bizottság mérlegelte kérelmét, de elutasította. A hivatalos elutasítást Gilbert⁵ vitte be Göringhez. Valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor az összeroppant és vereséget szenvedett Reischmarschallban megfogamzott utolsó elhatározása: öngyilkos lesz.

Letartóztatása óta, tizennyolc hónapon keresztül megvoltak hozzá az eszközei. Volt még egy utolsó fiola ciánkálija, melyet zárkájának, ruházatának, saját személyének sokszori szigorú átkutatása során sem találtak meg

Ezt a fiolát időnként a zárkájában lévő vécécsésze keskeny pereme alá dugva őrizte, máskor pedig (ezt búcsúlevelében közölte) a sárgarézből és üvegből készült fiolát végbelében vagy kövér hasának redői között, köldökében rejtegette. Amikor a tárgyalóterembe indult, testének zugaiból előszedte a fiolát, és csizmája szárába dugta. Egész idő alatt ügyesen dugdosta a mérget egyik rejtekhelyről a másikra. Most ütött az óra, hogy használja is…

Amint Göring ott feküdt hanyatt az ágyán, terveket szövögetve élete utolsó óráira, végigfutott a hír a cellákon: >> október 14-én lesz<<

Valójában egy nappal későbbre tűzték ki a dátumot, de a napot és az órát is szigorúan titokban tartották. Még a papok sem tudták, amíg a börtönparancsnok meg nem mondta neki. Igen nehéz volt számukra - miközben egyáltalán nem irigylésre méltó feladatukat végezték -, hogy nem tudták, mikor kell a legfőbb bátorítást nyújtaniuk. De még nehezebb lett volna, ha előre tudják az időpontot s mégsem beszélhetnek róla. >>Göring valósággal elárasztott kérdéseivel<< - panaszolta Gerecke tiszteletes kimerülten.

Amikor már közel volt a végső pillanat, Göring megvallotta, hogy hisz egy mindenható erőben, melyet Istennek nevez, de nem hisz a szentírás érvényességében és Jézus Krisztus isteni mivoltában. Célzásokat tett arra, hogy magához venné az úrvacsorát. Gerecke azonban elhatározta, hogy nem szolgáltathatja ki a szentséget olyasvalakinek, aki megtagadja Krisztust.

Göringhez hasonlóan Rosenberg⁶ is az utolsó pillanatig elutasította az evangéliumot. Gerecke tiszteletes erről így számolt be: „Úgy gondolja szép, ha valaki együgyű, hogy elfogadja a kereszt meséjét, úgy ahogy én beszélek róla.”

O’Connor atya szintén el volt foglalva Kaltenbrunnerrel⁷, Funkkal⁸, Seyss-Inquarttal⁹; meggyóntatta és megáldoztatta őket. Megíródtak a búcsúlevelek, elhangzottak az utolsó kívánságok. Göring közölte a börtön borbélyával, hogy ha meghal, elviheti a borotvapamacsát és a borotváját. Streicher¹⁰ hat levelet írt. Ribbentrop¹¹ csak egyet vagy kettőt, idejét inkább olvasással töltötte. Keitel¹² különös kívánsággal állt elő: német népdalt akart hallani harmóniumon.

Október 14-én éjszaka…

Intézkedés történt, hogy a legszigorúbb biztonsági őrség erősítse meg a börtön védelmét. Az összes fényforrást bekapcsolták, az állványzatot pedig beszállították, hogy a három akasztófát fel lehessen állítani a tornateremben a börtön területén emelkedő különálló épületben.

A börtönparancsnok azt akarta, hogy a halálraítéltek csak a legutolsó pillanatban tudják meg, hogy kivégzésük elérkezett. Csak a legutolsó pillanatban, amikor ruhájukat megkapják, akkor tudhatják meg.

Este mielőtt az akasztófákat

fölállították volna Andrus engedélyt adott az amerikai őrök két csapata között szokásos kosárlabda-mérkőzésre. A titkot, hogy a tornatermet használják majd fel a kivégzésekre csak Andrus és rajta kívül még egy vagy két személy (a négyhatalmi bizottságot nem számítva) tudta.

Az őrök kemény, zajos mérkőzést játszottak, s amíg a meccs tartott, nyilván senki sem tudott aludni. Ha gyanította is valaki, hogy a tornateremben lesz a kivégzés, a mérkőzés aznapra elfeledtette vele ezt a gondolatot. Késő este, amikor a megizzadt játékosok elvonultak zuhanyozni, a komor arcú kivégzőosztag belépett az átjáró-folyosó falán külön erre a célra vágott ajtón, és megkezdte munkáját a tornateremben.

Albert Speer¹² „Spandaui Börtönnapló”-ja október 14-i bejegyzésében ezt írta:: „Hirtelen eszméltem rá, hogy a börtön csendjébe már régóta, nagyon messziről valami kopácsolás zaja vegyül. Néhány pillanatra bosszús lettem, amiért éjnek idején dolgoztatják a szerelőket, ekkor azonban belém hasít: most ácsolják az akasztófákat. Időnként úgy rémlett, fűrészelést hallok, aztán újra csend lett. Végül néhány újabb kalapácsütés. Különös módon egyre hangosabbnak tűntek. Aztán, mintegy egy óra múlva, ismét teljes csend lett. Priccsemen fekve nem szabadulhattam a gondolattól, hogy most rendezték be a vesztőhelyet. Nem jött álom a szememre.” Speer csak az időpontban tévedett, az akasztófákat ugyanis okt. 16-án éjszaka ácsolták a tornateremben.

Az épület tűzfalába is ajtót vágtak, hogy a foglyok ne láthassák, amint becipelik az állványzatot. A hordágyakat, amelyeken majd ki kellett hordaniuk a holttesteket, ugyancsak elraktuk, hogy ne legyenek szem előtt; a holttestek elszállítására szolgáló teherautók is csendesen gördültek be az udvarra. A rabok életéből már csak órák maradtak hátra

Gitta Sereny „Albert Speer küzdelme az igazsággal” közel nyolcszáz oldalas munkája bevezetőjében ezt írja: „A szövetséges börtönparancsnokság együttérzésének gesztusaként - néhány nappal előbb dr. Pflücker utalt Speernek ilyesmire - az orvos engedély kapott rá, hogy a halálraítélteknek erősebb nyugtatót adjon. Úgy tűnik, nem mindegyikük fogadta el. 1 órakor Burton C. Andrus ezredes a kiválasztott német tanúk kíséretében végigjárta a cellákat, és az ajtóban állva felolvasta az ítéleteket, amely így végződött: kötél általi halál. Az elítéltek ekkor még mind fel voltak öltözve, a két tábornok, Keitel és Jodl¹³ egyenruhát viselt kitüntetések nélkül, a többiek civilben voltak nyakkendő nélkül, és csak négyen - hárman közülük támolyogtak az álmosságtól, egy pedig remegett és a téboly környékezte - nem tudták egyenesen állva végighallgatni az ezredest.

Speer álma a nyugtató ellenére nem lehetett túlságosan mély, mert az éjszaka közepén felriadt, és ágyában felegyenesedve hallgatta, hogyan hangzanak el sorban az elítéltek nevei:

Ribbentrop (Hitler külügyminisztere), Keitel (vezértábornagy, az OKW, a hadsereg-főparancsnokság főnöke), Kaltenbrunner (a Birodalmi Biztonsági Főhivatal főnöke), Rosenberg (a megszállt keleti területek minisztere), Frank¹⁴ (Lengyelország főkormányzója), Frick¹⁵ (belügyminiszter) Streicher (gauleiter és az antiszemita propaganda egyik irányítója), Sauckel¹⁶ (gauleiter és munkaügyi főmegbízott) Jodl (vezérezredes a vezérkar hadműveleti osztályának főnöke), majd végül Seyss. Inquart (a megszállt Hollandia birodalmi biztosa).”

Göring halálán van…

Villanyoltás volt az elítéltek celláiban. Ezután már csak sápadt derengés világította meg az ágyukon fekvő elítélteket. Az őrök az ajtók kémlelőnyílásain át figyelték, amint a tizenegy halálraítélt nyitott szemmel hever vagy gyötrődve forgolódik fekvőhelyén. Az időpont nem volt többé titok. Bizonyosan tudták mindannyian, hogy az akasztások éjfél után kezdődnek.

Hermann Göring már korábban tárgyalt Gerecke tiszteletessel, hogy magához vehesse az urvacsorát. A tiszteletes, ahogy már volt szó róla, visszautasította a kérést. Gerecke szomorúan fölállt, jó éjszakát kívánt Göringnek, és kijött a zárkából. Még körülbelül egy óra volt hátra a villanyoltásig, amikor leült az asztalhoz, és írni kezdett.

Végül összehajtogatta a papírt és a vécéhez ment. Néhány másodperccel később súlyos lépésekkel visszament az ágyához, bebújt a takaró alá, de ébren hevert, kezét - a börtönszabályzatnak megfelelően - a takarón kívül nyugtatva. Elgondolkodva nézte a mennyezetet. Az őr a zárkaajtónak támaszkodva állt, és nem vette le a szemét a kémlelőnyílásról.

Göring azonban már végrehajtotta élete utolsó hadicselét.

Miközben a vécén ült,

ahol a kémlelőlyukon át csupán lábszárát és lábfejét lehetett látni, kihasználta az egyetlen helyet, ahol kivonhatta magát a folytonos megfigyelés alól., talán a vécécsészéből, talán az anusából előszedett valamit, és a szájába dugta. Szájában már ott volt az apró üvegfiola. Abban a percben, amikor elharapta az üveget és a ciánkálé befolyt a szájüregébe, meghalt.

Este 10 óra 45 perc volt.

Göring csukott szája keskeny résként húzódott még mindig puffadt arcában. Odanézett a kémlelőlyukra, s tekintete találkozott az őr tekintetével. Ekkor állkapcsa hirtelen mozdulatával keményen ráharapott az üvegcsére. A ciánkáli beömlött a szájába, és lecsorgott fuldokló torkán. Hirtelen összerándult, torkából hörgés tört fel, és szinte azonnal meghalt.

Az őr látta, hogy az elítélt összerándul és hallotta a hörgést. Odakiáltott a folyosón tartózkodó többi őrnek, közben pedig felnyitotta és kitárta a cellaajtót. Göring testén gyors rángás futott végig, szája tátogott. Mire a többi őr és egy tiszt berohant a cellába, szeme már üvegesen meredt a mennyezetre. A Reischmarschall halott volt.

Andrus börtönparancsnok éppen a négyhatalmi bizottság tagjaival a három órán belül végrehajtandó kivégzések utolsó részleteit beszélte meg. Végigrohantak a folyosón. A tiszteletes előbb ért Göring fekvőhelyéhez. Imát súgott Göring fülébe, de ő azt már nem hallhatta… Arca zöldes színt öltött. A takarókat leszedték róla; kilátszott fekete selyem pizsamanadrágja és a talpa felé görcsösen behajlított lábujjai. Egyik, világos színű pizsamakabátba bújtatott lecsüngött a földre. Szeme csukva volt.

Ami utána következett

Az egyik őr - vagy talán a tiszteletes - kétrét hajtott kis papírlapot nyújtott át a börtönparancsnoknak. „Az ágyán találtuk” - mondta. A parancsnok átvette a papírt és parancsot adott, hogy a történteket közöljék valamennyi fogollyal, s ugyanakkor kettőzött figyelemmel vigyázzanak rájuk. Andrus ezután kezébe vette a papírt és olvasatlanul a bizottság irodájába vitte, ahol megkezdődött az ügy kivizsgálása.

Mihelyt a bizottság értesült Göring öngyilkosságáról olyan utasítást hozott, hogy a többi kivégzendőnek bilincseljék meg a kezét. Andrus ezek után mindegyik halálraítéltet az őréhez bilincseltette, szabadon hagyva jobb kezüket, hogy megehessék vacsorájukat.

Majdnem éjfél volt

A tanuk összegyűltek a tornateremben a három feketére festett akasztófát megvilágító lámpasor alatt. Tizenhárom lépcsőfok vezetett fel minden egyes emelvényhez, melyek nyolc láb szélesek és nyolc láb (kb. 2.5 X 2.5 m) hosszúak voltak, az akasztófák vízszintes ágán már ott lógtak a kötelek.

A tanuk asztalánál a négy nagyhatalom tábornokai és tisztjei ültek. A kivégzést végrehajtó csoport tagjai még jártak-keltek, az utolsó ellenőrzést végezték. Két külön kiszemelt német tanú is jelen volt; egyikük a bajor miniszterelnök, Dr. Wilhelm Hoegner.

John C. Woods tiszthelyettes

Az egyik akasztófa emelvényén már fönnállt az Egyesült Államok katonai ítéletvégrehajtója John C. Woods tiszthelyettes, a Texas állambeli San Antonióból. Az őrmester tizenöt év alatt több, mint háromszáz katonát akasztott föl. Már az előző év augusztusában közölték vele, hogy ő fogja végrehajtani a nürnbergi halálos ítéleteket, mire azt felelte, hogy különös örömmel hajtja végre ezt a feladatot.

Valamivel éjjeli 1 óra előtt Andrus börtönparancsnok áthaladt az elítéltek épületének esőmosta udvarán és hangosan felolvasta a Nemzetközi Katonai Törvényszék által kezébe adott ítéleteket (megjegyzés: félálmában ezt hallhatta Albert Speer). A tolmács szavai messze hangzottak a hűvös éjszakában: „Tod durch den strang - Kötél általi halál.” Ezután a parancsnok és kísérete, köztük két némettel, a tolmáccsal és egy másik tiszttel végigjárta az egyes cellákat és ismét felolvasta az ítéleteket.

Iszonyú feladat volt.

A német tanuk elfordultak és félrehúzódtak, az egész helyzet láthatóan igen nagy hatást tett rájuk.

Azután az őrök odavitték az elítélteknek ruháikat, és valamennyien át is öltöztek, kivéve Streichert, aki erre nem volt hajlandó. Amikor von Ribbentropnak bevitték a ruháját, még egy rövid utolsó imát mondott Gerecke tiszteletessel.

Mivel Göring öngyilkos lett, a bizottság megparancsolta, hogy a rabokat az őreikhez kapcsoló bilincseket vegyék le és az akasztófához vezető út tartamára kezüket kötözzék össze a hátuk mögött. Amikor Ribbentrop elkészült Andrus beszólt az ajtón:

„Kövessen!”

Felkelt, és lejött a tornaterembe. A börtönparancsnok előtte ment, háta mögött a két pap kísérte, két oldalán pedig az őrök haladtak. Amikor elérték a tornaterem ajtaját Andrus oldalt lépett és amint az elitélt elhaladt mellette levette fejéről a lakkozott acélsisakot. Az ajtón belül egy őrnagy állt és két katonai rendőr; ők vették át a foglyok kíséretét.

Ribbentrop szeme összeszűkült,

amint megpillantotta az akasztófákat. Lassan saját erejéből indult feléjük a két pappal az oldalán. Egy ezredes nyers hangon utasította a hivatalos tolmácsot: „Kérdezze meg a nevét!”

A tanuk tekintete a barna ruhás, kék inges, gesztenyebarna nyakkendős német felé fordult, aki tisztán érthetően válaszolt: „Joachim von Ribbentrop.”

Ismét fölpillantott az akasztófákra, és megindult fölfelé a tizenhárom lépcsőfokon. Feje felett az akasztófa kiálló végétől fémgyűrű lógott le a rákötözött vastag kötéllel. Woods, a kövérkés, zömök hóhér előre lépett, és a tizenhárom csomóval

a megkötözött hurkot

az elítélt nyakába helyezte. Egyik segédje lehajolt és a lábát kötözte össze. Ekkor Gerecke tiszteletes, aki Ribbentroptól balra állt, rövid imát mondott. A halálraítéltet megkérdezték, akar-e még valamilyen nyilatkozatot tenni: Ribbentrop bólintott és erőteljes hangon így szólt:

„Isten óvja Németországot. Utolsó kívánságom, hogy Németország egységét megőrízzék, a Kelet és a Nyugat pedig megértésre jusson.”

Az alezredes intésére a hóhér ismét előrelépett, és

fekete csuklyát húzott Ribbentrop fejére.

Közben Ribbentrop Gereckéhez fordult és suttogva mondta: „Még találkozunk…” A fekete csuklya ráborult az elítélt arcára. Éjjel 1 óra 16 perckor Woods tiszthelyettes előrenyúlt, meghúzta a csapóajtó fogantyúját, és az elítélt belezuhant a halálba.

Néhány perc elteltével

egy orosz orvos villanylámpával a kezében belépett az emelvényről lógó fekete függöny elé, 19 perccel azután, hogy a test lezuhant, előjöttek és bejelentették - „az elítélt meghalt.”

Ezután Andrus ugyanilyen szertartásszerűen

felvezette a következő elítéltet. Hangosan mondta be a nevét: „Wi-helm Kei-tel!” A frissen vasalt tábornagyi egyenruhába öltözött 63 éves Keitel fellépkedett a második emelvény lépcsőfokain, és katonás hátraarcot csinált, mintha csapatszemlére érkezett volna. Percekkel előbb teljesen összeroppant és sírt a cellájában, miközben Gerecke föladta neki az utolsó kenetet. Most azonban nyoma sem volt a könnyeinek; állát feszesen előretartotta. Amikor megkérdezték, van-e mondanivalója, vágott egyet a fejével: „Kérem a mindenható Istent, hogy legyen irgalmas a német néphez. Mindent Németországért. Köszönöm.”

Miközben a tolmács a jegyzőkönyv számára följegyezte utolsó szavait, Keitel Gereckéhez fordult: „Szívből köszönetet mondok Önnek és azoknak, akik Önt ideküldték.”

Woods rátette a hurkot Kitel nyakára, és fejére vonta a csuklyát. Aztán meghúzta a foganytyút, Keitel pedig, miközben lezuhant, hatalmasat kiáltott, hogy csakúgy zengett tőle az egész tornaterem: „Deutschland über alles!” (Németország mindenek fölött)

Miután a két orvos megvizsgálta Keitelt és bejelentette, hogy meghalt, két katona hordágyat hozott be. Az egyiket az első állványzat elé tették, a hóhér pedig az övén függő tokból előhúzott rohamkéssel elvágta a kötelet. Azután a másik kötélhez lépett és azt is elvágta.

Most a forradásos Kaltenbrunner következett.

Viseltes kabátot és alatta gyapjúpulóvert viselt; a lépcsőn a katolikus pap vezette fel. Amikor megkérdezték, van-e mondanivalója, Kaltenbrunner így szólt: „Teljes szívemből szerettem német népemet. És hazámat is. Népem törvényei szerint kötelességemet teljesítettem, és sajnálom, hogy ezt a népet ezúttal olyanok vezették, akik nem voltak katonák, s hogy elkövették azokat a bűnöket, amelyekről nekem nem volt tudomásom.”

majd Rosenberg

Őt Andrus éjjel 1 óra 47 perckor adta át a kivégzőosztagnak. Az akasztófa alatt kijelentette, hogy nincs mondanivalója, s két perccel azután, hogy belépett a tornaterembe, lezuhant a halálba.

Hans Frankon volt a sor.

Frank könyörtelen kiskirályként uralkodott Lengyelországban. Amikor elérték a tornaterem ajtaját és Andrus levette a sisakját, Frank hozzáfordult és így szólt: „Ezredes szeretnék köszönetet mondani a hozzám való jóságáért.”

De nem engedték meg, hogy végigmondja, amibe belekezdett. Az ajtóban álló őrnagy megragadta, és előre lökte az akasztófa felé. „Nemcsak a németek tudnak könyörtelenek lenni. Semmi sem sürgetett bennünket, hogy Frankot, mintegy az idővel versenyezve akasszuk föl.” - vélte a börtönparancsnok.

Aztán jött Streicher,

akit az őrök végül is felöltöztettek saját ruhájába. Háta mögött összekötözött kézzel az egyes számú emelvényre tolták föl. Amikor felért, szembefordult és felkiáltott: „Heil Hitler!” Az ezredes kurtán kiadta a parancsot: „Kérdezze meg az elítélt nevét!” Streicher izzó tekintettel vetette oda a tolmácsnak: „Nagyon jól tudjátok a nevemet!” Amikor a papok az akasztófa alá vezették a csuklyán keresztül is kiáltozott: „Purim ünnep, 1946!” (a zsidó farsangi ünnepre utalva)

A hóhér ekkor odalépett a fogantyúhoz, de Streicher ráordított: „Téged meg fölakasztanak majd a bolsevikok!” És mielőtt lezuhant volna a kinyíló csapóajtón keresztül, még egy kiáltás tört át a vastag álarcon: „Adele, drága feleségem….” Aztán meghalt.

Sauckel nyakára is hurok került

Éjjel 2 óra 26 perc volt. Az elítélt így kiáltott: „Ártatlanul halok meg! Az ítélet rossz. Kérem Istent, hogy óvja Németországot és tegye ismét naggyá.”

Őt Jodl követte

„Köszöntelek német hazám!” - kiáltotta.

Végül Arthur Seyss-Inquart

Odabicegett az akasztófa alá. Utolsó szavai ezek voltak: „Remélem - mondta - hogy ez a második világháború tragédiájának utolsó felvonása. Remélem, hogy a jelenlegi nyomorúságban bölcsesség száll a népekre, s ez megértésre vezet a nemzetek között, végül remélem, hogy béke lesz a Földön. Hiszek Németországban.” Aztán őt is felakasztották.

A tíz holtestet - Göringével együtt,

akinek tetemét, mint „jelképesen felakasztottat” hajnali 2 óra 54 perckor szintén behozták a tornaterembe - a fal mellett egy függöny mögött rakták le, hogy lefényképezzék őket. A híradós hadtest fényképésze, Maurice S. McLughlin hadnagy nyolc-nyolc felvételt készített minden egyes holttestről. Lefényképezte őket felöltözötten és ruhátlanul. A holttestek közül néhánynak véres volt az orra és a szája, és vérfoltok voltak az ingükön.

Az orruk sérült meg.

Amikor keresztülzuhantak a csapóajtón és fönnakadtak a nyakuknál fogva, a csapóajtó visszalendült a zsanéron, és az arcukba vágódott. Woods azonban megnyugtatta Andrust, hogy ez már a halál beállta után történt. Az emelvények felállításánál ő maga intézkedett a legapróbb kérdésekben is, s minden egyes elítélt testsúlyát és testmagasságát lemérte.

Göring testsúlya 87,09 kg volt, magassága 177,8 cm; von Ribbentrop 73,12 kg súlyú és 185,4 cm magas; Keitel 80,28 kg, 186,6 cm; Kaltenbrunner 77,91 kg, 195,5 cm; Rosenberg 74,84 kg, 180,3 cm; Frank 77 kg,177 cm; Frick 71,6 kg, 170 cm; Jodl 69 kg, 171 cm; Seyss-Iquart 74 kg, 180,3 cm (megjegyzés:Sauckel és Streicher testsúlyára és testmagasságára nem találtam adatot).

Hajnali 4 órakor a holttesteket

két szigorúan őrzött teherautóra rakták; a kocsik kihajtottak a börtönből és megindultak München felé. Az újságírók tucatjai, akik egész éjszaka a börtön előtt várakoztak az esőben, a kocsik után eredtek. A kísérő katonai gépkocsi azonban keresztbefordult előttük az úton, és egy tiszt kilátásba helyezte, hogy tüzet nyit rájuk. A teherautók tovább robogtak hátborzongató rakományukkal a titkos cél, Dachau felé.

Még egyszer utoljára befűtötték,

a szörnyű kemencéket, amelyek annyi emberéletet követeltek. Most azoknak a testét lökték beléjük, akik valaha emberi testekkel tömték meg a kemencéket. Hamvaikat kikotorták, összegyűjtötték és titokban egy folyóba szórták.

Epilógus

Albert Speer emlékei nyomán Gitta Sereny „Albert Speer küzdelme az igazsággal” c. munkájában így folytatja: „A kivégzések utáni reggelen a hét börtönbüntetésre ítélt rab - Erich Raeder és Karl Dönitz a két admirális (életfogytiglan illetve tíz év), Rudolf Hess Hitler régi harcostársa és helyettese (életfogytiglan), Walter Funk (gazdasági miniszter), Konstantin von Neurath külügyminiszter, majd Cseh és Morvaország protektora (15 év), Baldúr vonSchirach a >> Német Birodalom ifjúsági vezetője<< és Bécs gauleitere, valamint Speer, Hitler főépítésze, majd fegyverkezési- és lőszerügyi miniszter (20-20 év) - kapta meg az üresen maradt cellákat a földszinten, amelyeket először rendbe kellett tenni.

Nyolc cella a kétségbeesett kapkodás jeleit mutatta: szétszórt papírdarabok hevertek a padlón, ételmaradékok az asztalokon és összegyűrt pokrócok a priccseken. Csak Jodl tábornok cellájában volt kifogástalan rend: tisztára mosott csajka és kanál, felsöpört padló és katonásan összehajtott takaró fogadta a belépőt. Seyss Inquart cellájának a falán egy naptár függött, amelyen a lakó október 16-át, életének utolsó napját kereszttel jelölte meg.

Ugyanennek a napnak a délutánján Hessnek, Speernek és Schirachnak seprűt és felmosórongyot adtak a kezébe, és az üres tornaterembe vitték őket. Nem egészen világos, hogy miért, mert az akasztófákat már előzőleg eltávolították és a padló is fel volt mosva. Ettől függetlenül megparancsolták nekik, hogy újra lássanak neki a felmosásnak egy közkatona és egy tiszt felügyeletével.”

Speer „Spandaui napló” című könyvében leírja a jelenetet: „A hadnagy mindvégig éberen figyel, hogyan reagálunk a helyzetre. Igyekeztem, hogy megőrizzem nyugalmamat. A padló egy helyen elszíneződött, mintha nagy vérfolt volna rajta. Hess, amikor meglátja, vigyázba vágja magát és hitleri üdvözlésre lendíti karját.”

Felhasznált irodalom:

Burton C. Andrus

A nürnbergi huszonkettő

Harmadik, változatlan kiadás

Kossuth Könyvkiadó 1978.

Albert Speer

Spandaui börtönnapló

Interpress Budapest 1999.

Gitta Sereny

Albert Speer küzdelme az igazsággal

Európa Könyvkiadó Bp.1998.

Szövegmagyarázat

1. A Nemzetközi Katonai Törvényszék „joghatósága” nemzetek feletti volt, döntései, eljárási szabályai nem egyetlen ország területére, hanem mindazokra az államokra kiterjedtek, ahol és akik éppen ott a nemzetközi megtorlást kiváltó bűncselekmény valamelyikét elkövették. Ilyen bűncselekmények voltak: a béke elleni (támadó háború indítása, a háborúhoz vezető haditervek készítése, a nemzetközi jogba ütköző szerződések megszegése stb.) háborús (a hadviselés szabályainak megszegése, pl. a hírhedt „komiszár parancs”) az emberiség (polgári személyek, népek elleni faji, vallási indíttatású) elleni bűncselekmények. Ezek a bűntettek nem évülnek el, elkövetőjét - a hatóságok bármikor ma is felelősségre vonhatják.

A főbűnösök pere 1945. nov. 20-tól 1946. okt. 1-ig az ítéletek kihirdetéséig tartott. A bíróság 403 nyilvános ülést tartott, 116 tanút személyesen is meghallgatott. A tárgyalás angol, francia, német és orosz nyelven folyt.

Huszonhárom háborús főbűnös ellen indítottak eljárást. (Akkor miért a „Nürnbergi huszonkettő”-ről szól Andrus könyve? Azért, mert: Martin Bormann Hitler titkára nem volt jelen a tárgyaláson.)

Tizenkét személyt kötél általi halálra ítéltek (megjegyzés: Martin Bormannt távollétében), három személy életfogytiglani börtönbüntetést kapott (Rudolf Hess, Walter Funk, Erich Raeder), három személyt felmentettek (Hjalmar Schacht, Franz von Papen, Hans Fritsch), további négy személyt (Karl Dönitz, Konstantin von Neurath, Baldur von Schirach, Albert Speer) különböző szabadságvesztésre ítéltek. Azért született csak huszonkét ítélet, mert Róbert Ley még a tárgyalás megkezdése előtt a cellájában öngyilkos lett. A főbűnösöket - Göringtől kezdve Keitelig - még a nürnbergi perek előtt a luxemburgi Mondorfles Bains városka „Palace Hotelében” gyűjtötték be, innen kerültek aztán Nürnbergbe.

A négy fővádló közül kiemelkedett az amerikai R. H. Jackson, és a szovjet R. Rugyenko főügyész. A Nemzetközi Katonai Törvényszék döntéseit és eljárási szabályait, szervezetét, elvi kiinduló pontjait az ENSZ 1946-ban megerősítette.

A bíróság szervezeteket is bűnösnek talált (SS, Gestapo stb.).

Nürnbergen kívül 1945. okt. 26. - 1949. ápr. 14. között további 12 perre került sor Németországban (orvosok, jogászok miniszterek, koncentrációs táborok vezetői, főparancsnokok bűnös szervezetek elleni perek), amerikai szövetséges bírák részvételével.

Magyarországon 1945-1949. között a népbíróságok hoztak súlyos ítéleteket a háborús bűnösök pereiben. (26.997 személyt ítéltek el, 477 halálos ítéletet hoztak ebből végrehajtottak 189 ítéletet). Ezek közül csupán Vitéz Jány Gusztáv tábornok ítéletét hatálytalanították a rendszerváltás után. Kísérletek történtek a kivégzett Bárdossy László miniszterelnök rehabilitálására is.

2. Harry Spencer Truman (1884-1972), demokrata párti politikus az USA 32. elnöke Roosevelt elnök halála juttatta az elnöki székhez. Kiváló zongorista hírében is állt. Amerika képviseletében részt vett a Berlin mellett megrendezett podsdami konferencián (1945.júl.7-aug.2.) még az értekezlet helyszínén - a konferencia szünetében tájékoztatta Sztálint az eredményes atomkísérletről, amit az amerikaiak Los-Alamosi kísérleti telepükön hajtottak végre. Állítólag Sztálin „közönyösen fogadta a hírt”, a résztvevőkben olyan benyomást keltve, mintha föl sem fogta volna, miről is van szó. A podsdami konferencia a második világháború diplomáciai lezárását jelentette. Truman parancsára japán városok ellen vetettek be először atomfegyvert. A „Little Boyt” Hirosimára a „Fat Man”-t Nagaszakira dobta le két B-29 Superfortress az „Enola Gay” és a „Bock’s Car” repülőgép.

3. Clement Attlee brit munkáspárti politikus, Churchill után Anglia miniszterelnöke, a podsdami konferencia egyik résztvevője.

4. Hermann Wilhelm Göring (1893-1946) német politikus, birodalmi marsall, Hitler egyik „utóda”.

Életével ezen a honlapon több helyen is foglalkoztam. A nürnbergi perben kötél általi halálra ítélték.

Kísérletet tett arra, hogy a kivégzés módját változtassák meg „golyó általi halál”-ra. Így is elkerülte az akasztófát, cellájában öngyilkos lett.

5. G. M. Gilbert amerikai börtön-pszichológus. A „Nürnbergi Napló” (megjelent magyarul is: Magvető Kiadó 1967) szerzője. Egy fogolyszállítmány kíséretében 1945. okt. 20-án érkezett Nürnbergbe.

Az volt a feladata, hogy napról-napra tájékoztassa B. C. Andrus ezredes börtönparancsnokot a vádlottak pszichikai állapotáról, mindenkori hangulatáról, hogy azok „összeszedetten” vegyenek részt a tárgyalásokon.

Gilbertnek szabadbejárása volt - a vád aláhelyezésüktől kezdve egészen a kivégzésükig - a foglyokhoz.

6. Alfréd Rosenberg (1893-1946) észt és litván származású náci. Hitler „fő ideológusa”. A hitleri tételek „tudományos” interpretátora. Fanatikus nacionalista, zsidó- és bolsevikellenes volt. Ő „integrálta” Nietzschét a „náci filozófiába” Rosenberget „foglalkoztatta” az „északi faj mitológiája” és a horogkereszt „misztériuma”is.

1946. okt. 16-án Nürnbergben felakasztották.

7. Ernst Kaltenbrunner (1903-1946) osztrák jogász, ügyvéd, SS Obergruppenführer. Az Anschluss előtt az osztrák SS vezetője. 1938-tól az osztrák, majd a német Biztonsági Rendőrség (SIPO) és a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) irányítója. Nürnbergben 1946. okt. 16-án felakasztották.

8. Walter Immanuel Funk (1890-1960) német közgazdász, politikus, Hitler egyik gazdasági tanácsadója.

1931-től a náci párt tagja (NSDAP), 1933-tól birodalmi sajtófőnök. 1937-től Hjalmar Schacht utódaként Gazdasági miniszter. Nürnbergben életfogytiglani börtönre ítélték.

9. Arthur Seyss Inquart (1892-1946) osztrák jogász, ügyvéd 1938-tól a német NSDAP tagja és belügyminiszter. Rövid ideig (az Anschluss-ig) kancellár, majd birodalmi helytartó. 1940. május 29-től Hollandiában birodalmi megbízott.

10. Július Schleicher (1885-1946) eredetileg tanár, 1922-től tagja a náci pártnak (NSDAP) Zsidóellenes programok egyik főszervezője.

11. Ulrich Friedrich Joachim von Ribbentrop (1893-1946) kezdetben vállalkozó „pezsgőügynök” Az első Világháború előtt Canadában is élt. Állítólag a „Kaiser ügynöke” volt (a német császár kémje). Az első világháború idején huszárhadnagy, a háborúban megsebesült. A húszas évek elején „talált rá” Hitlerre, akinek aztán egyik legfőbb követője lett. A hatalomátvétel előtt Hitlerék állítólag az ő villájában találkoztak, a részletek megbeszélésére. A párt régi tagjai így sem bíztak benne. Ugyanakkor Himmlernek és Papennek régi barátja volt. 1934-től a Külügyminisztérium tanácsadója, 1935-től német nagykövet Angliában. Megbízólevelét, náci karlendítés mellett adta át az angol királynak. Ribbentrop eleinte a „kiegyezés” érdekében még angolbarát volt. Később véglegesen hátat fordított Angliának. 1938-tól külügyminiszter. Szinte „kitalálta” Hitler gondolatait. Állandóan „a háborún járt az agya” írja Ciano olasz kollégája naplójában. Korabeli német diplomaták szerint a Führer előtt ezt mondta volna „Führerem kardot kell rántanunk.” Hűségét a náci ideológiához SS tábornoki rangja is megerősítette.

Ribbentrop az 1939. aug. 23-án „tető alá hozott” szovjet-német meg nem támadási szerződéssel „írta be magát a történelembe.” A „Molotov-Ribbentrop Paktum” volt kortársai szerint pályájának csúcsa. A szerződés titkos záradéka: a két hatalom között felosztotta a szuverén Lengyelországot, kialakították az „érdekszféráikat” Észak-kelet és Dél Európában. Délen, Németország „lemondott” Besszarábiáról, Északon megosztották Lengyelországot. Finnország és Litvánia kivételével a szovjetek „rátették a kezüket” a balti államok maradékára (Észt és Lett országok). Az aláíráson Sztálin is megjelent, aki annak idején „csak” a párt vezetője volt, állami tisztséget nem viselt. Az okmányok aláírása után pezsgővel koccintottak, amit a német újság írók meg akartak örökíteni. Sztálin ezt mondta volna: „talán ezeket a fotókat nem kellene közzétenni, a népek még azt hinnék, hogy pezsgős pohár van a kezünkben. Én megbízok a németekben.”

Ribbentrop „legsötétebb napja” 1941. jún. 22-volt. Bereskov berlini követnek kijelentette: „ellenzem ezt a háborút.” A honvédő háború után kortárs diplomaták szerint „munkanélküli” miniszter lett.

Az arrogáns, hiú, az „erős jellemet” megjátszó Ribbentrop Nürnbergben összeomlott. Kötél általi halálra ítélték és okt. 16-án éjjel felakasztották.

12. Albert Speer (1905-1981) Hitler „Főépítésze”, dr. Fritz Todt halála után - aki repülőgép-baleset áldozata lett – fegyverkezési- és lőszerügyi miniszter. 1931-től a náci párt tagja.(NSDAP), 1932-től az SS szervezet is tagja.

Első építészeti megbízásait Goebbelstől, Berlin gauleiterétől kapta. Hitler, aki rendszeresen látogatást tett és „szemügyre vette” a Goebbelsnek is fontos létesímények felújítási munkálatait, egy ilyen látogatás során ismerkedett meg Albert Speerel. Kapcsolatát Hitlerrel már-már „az apa és fiú”, vagy ennél több és bizalmasabb viszonyba sorolták, az őket nagyon is, jól ismerők. Speer nevéhez fűződik a „Birodalmi Kancellária” teljes felújítása, és az egyre távolabb jövőbe mutató Berlin újjáépítésének „víziója.” Ő tervezte „Führer bunkert.” Az utolsó napokban „fontolgatta” az ott tartózkodók, így „szeretett  Führerének” a bunker szellőző nyílásán keresztűl történő megsemmisítését is. Albert Speer volt az egyetlen náci, aki a nürnbergi perben közvetetten elismerte személyes felelősségét és vádlott-társainak a kollektív felelősség elfogadását javasolta. Nürnbergben 20 évet kapott. Kiszabadulása után „jól kihasználta” és „gazdagon” „tőkésítette” háborús és börtön élményeit. Számos alkalommal tartott különböző előadásokat, az európai kontinensen. Egy ilyen alkalommal London egyik szállodájában „barátnője karjaiban” halt meg infarktusban 1981-ben.

13. Alfréd Josef Jodl (1890-1946) hivatásos katona, német tábornok. 1903-tól a bajor királyi katonai iskola hallgatója. Az első világháborúban hadnagyként szolgált. A háború vége felé a keleti fronton már főhadnagyként vett részt. A háború után tűzér-ütegparancsnok. 1928-1932. között a müncheni katonai főiskolán „taktikát” és „hadtörténetet” oktatott. 1932-től őrnagy, 1939-től már vezérezredes. 1939-1945. között az Oberkommandó der Wehrmacht (OKW) - Véderőparancsnokság - hadműveleti irodájának vezetője.

Jodl beosztása szerint Keitel „után következett.” Ő volt az a tábornok, aki Hitler katonai stratégiai elképzeléseit „lefordította” a taktikai hadműveletek „nyelvére.” Nürnbergben fegyelmezett katonaként viselkedett.

A kivégzés előtt ő volt az egyetlen, akinek celláját „rendben találták” az arra illetékesek. Alapjában véve a per során „összeszedett ember” benyomását keltette.

14. Hans Frank (1900-1946) jogász, ügyvéd. 1939-től Lengyelország főkormányzója. Nürnbergben kivégezték.

15. Wilhelm Frick (1877-1946) tíz éven át (1933-1943) a Harmadik Birodalom belügyminisztere. 1943-1945. között a Cseh-Morva Protektorátus kormányzója. Nürnbergben felakasztották.

16. Fritz Sauchel Thüringia kormányzója, német munkaügyi főmegbízott. Az első világháború után még gyári munkás volt. 1923-ban belépett a náci pártba (NSDAP). 1927-től Thüringia gauleitere, 1932-től belügyminisztere, később kormányzója. SS tábornok, 1942-től öt millió embert deportáltatott Európából Németországba kényszermunkára. Nürnbergben felakasztották.

  

Forrás:   Internet Wikipedia,

Nemzetközi Törvényszékek, nemzetközi jog

Jeney Petra, 2008.május 6.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2010. január