Mussolini lejtmenetben

Benito Mussolini (1883-1945) Olaszország fasiszta Ducéja (Vezére). Eredetileg, tanító majd újságíró, fiatal korában apjához hasonlóan, - aki a szocialista párt helyi aktivistája volt - a szocialista eszmék vonzották. Aztán a politikai, társadalmi körülmények változása folytán gyakran váltogatta nézeteit. Nagyjából 1920-ig szocialista nézeteket vallott. A század elején Svájcban is élt néhány évet, majd visszatért hazájába. 1912-től az országos szocialista pártlap az „L’Avanti” (Előre) szerkesztője. 1914-ben „Popolo d’Italia” (Olaszország Népe) tulajdonosa volt. Az első világháború alatt és után politikai nézetei fokozatosan „jobbra” tolódtak. Az 1919-ben elsősorban háborús „veteránokból” megalakult a nemzeti összefogást és a „fascest” jelképül választó - eleinte még baloldali - nacionalista fegyveres csapatokat is felvonultató tömörülés „szolgálatait” csak néhány város vette igénybe a szocialistákkal szemben. Mussolini a szervezetet „bevitte” a polgári pártokat tömörítő „Nemzeti Blokkba”, majd 1921-ben onnan kiválva „Nemzeti Fasiszta Párttá” (PNF) szerveződtek. A párt taglétszáma 320 000 körüli volt, a baloldalt tömörítő 2 milliós táborral szemben. Mussoliniék akkor léptek „a cselekvés mezejére”, amikor a hatalmon lévők kormányzati szerephez akarták juttatni a szocialistákat. Fegyvereseik először néhány nagyváros, majd Róma felé indultak. A félelem motiválta új helyzetben 1922. október 29-én kiharcolta, hogy új kormányt alakuljon az ő vezetésével. A fegyveresek - fekete ingesek - díszfelvonulása azonban nem maradt el („marcia su Róma”). Miniszterelnöksége alatt a parlament szerepe fokozatosan háttérbe szorult, majd - 1928-ig - a fasiszta párt elsődlegessége mellett kialakult a pártállam, amely a Vezér egyszemélyes hatalmával párosult.

A lejtő elején tartva

Kísérletek a háborús részvétel elkerülésére

Köztudomású, hogy Olaszország a második világháborúban - mint Hitlerék egyik leghűségesebb szövetségese vett részt. Bár a birodalmi álmokat kergető Mussolini¹ közvetlenül a háború kitörése előtt (1939. szeptember 1.) még húzódozott attól, hogy a németek oldalán fegyveres erővel képviseltesse magát egy lengyelországi elleni konfliktusban. Még úgy nyilatkozott, hogy „Olaszország minden politikai és gazdasági támogatást megad Németországnak, amennyiben a lengyel háború lokalizált marad; ha azonban általánossá válna, úgy a felkészültség adott állapotában - amiről mind Hitlert², mind Ribbentropot³ ismételten tájékoztatták - katonai operációk kezdeményezését Olaszország nem vállalná.” A Duce kijelentette: Hitlerrel való találkozóin már szó volt róla 1942-re tervezték csak a háborút, de ha Németország a szükséges fegyverzetet és nyersanyagot Olaszország rendelkezésére bocsátaná, úgy más lenne a helyzet.

Hitler szinte azonnal feltette a kérdést akkor hát „mire lenne szüksége Olaszországnak a hadba lépéshez?” Erre az olaszok sebtiben összetákoltak „egy olyan listát, amelynek teljesítésére semmi esély nem volt.” A németek azonnal rájöttek, hogy blöff volt az egész. Mussolini Ciano⁴ külügyminiszter közreműködésével - még a háború kitörése előtt nagyhatalmi konferencia sürgős összehívását is javasolta szeptember 5-re, amiből persze semmi nem lett.

Olaszország még semleges…

1939. szeptember 1-jén az olasz minisztertanács ülésén egyhangúlag kimondták Olaszország semlegességét. A felszólalók - Mussolini, Ciano, Grandi⁵ - „védekező hangon beszéltek az olasz álláspontról”, elhárítva ezzel a németek rosszallását. A körülmények azonban arra vallottak, hogy a Duce „csak kényszerből helyezkedett erre az álláspontra, s lelke mélyén égett a vágytól, hogy a nem hadviselő állapot minél előbb megszűnjön, s Itália méltó módon részt vehessen a küzdelemben.”

Mussolini kilép a passzivitásból…

1940. elején még megpróbált - de már utoljára - befolyást gyakorolni Hitlerre. 1940. jan. 5-én levelet írt a Führernek. Ebben Olaszország semlegességét bizonygatta, majd azzal érvelt, hogy az „angol-francia táborral szemben csak kompromisszumra lehet törekedni.” Végül pedig arra akarta rávenni Hitlert, hogy inkább a Szovjetunió ellen viseljen háborút.

Találkozója Hitlerrel

Ribbentrop német külügyminiszter azt javasolta, hogy mielőbb találkozzék Hitlerrel. Erre 1940. március 18-án a Brenner-hágón került sor. „A Duce ekkor már nem állt elő se a Szovjetunió megtámadásának gondolatával, se a békekötéssel a nyugati hatalmak esetében, hanem csupán azt szerette volna elérni, hogy Hitler halassza el valamelyest a Nyugat elleni hadjáratot.” Persze ebből sem lett semmi. Mussolini a tárgyaláson „német siker esetére országát egyértelműen elkötelezte a hadba lépésre” Franciaország és Anglia ellen. A kérdés most már nem az volt, hogy „Olaszország belép-e a háborúba vagy sem, hanem az, hogy mikor lép be. Az időpontot úgy kellett megválasztani, hogy Olaszország ne keveredjen hosszú háborúba, de még időben érkezzék a csatatérre ahhoz, hogy követelményeit érvényesítse.” Bár az olasz vezérkar jelezte, hogy a felkészülés egy a Nyugat ellen folytatott háborús részvételre csupán negyven százalékos. III. Viktor Emanuel⁶, a király is habozott, a vezérkar folyton a nehézségeket hangoztatta, Ciano a külügyminiszter, Dino Grandi és más párton belüli ellenzékiek többször aggályoskodtak, ugyanakkor a véleményükkel mint mindig a pillanatnyi helyzethez alkalmazkodtak.

Lefelé a lejtőn

Az ország belép a háborúba…

A német támadás hírét a Duce utólag tudta meg. 1940. május 10-én jelentkezett nála a német nagykövet a Führer levelével. A levélben az állt, hogy „Németország hajnali 5 óra 35 perckor megindította a hadműveleteket Franciaország ellen. Egyúttal felkérte a Ducét, hogy „szabad elhatározása” szerint teljesítse, amit a brenneri találkozón megígért, vagyis a kellő pillanatban adja majd meg a kegyelemdöfést Franciaországnak.” Ez a kellő pillanat - a nyugati hatalmak diplomáciai erőfeszítései ellenére - Mussolini, miután a főparancsnokságot kierőszakolva azt előzőleg átvette a királytól, 1940. június 10-én következett be, amikor Olaszország egyszerűen „hátba döfte” Franciaországot. A hadműveletek - az általános mozgósítás és operatív terv hiánya ellenére is - június 11-én megindultak. A franciákkal szembeni eredeti követelések között még Dél-Franciaország, „jókora része”, Korzika, Tunisz és Francia Szomália szerepelt. Miközben a Duce „nem csinált titkot belőle, hogy rá akarja tenni a kezét Máltára is, és támadást kíván indítani Egyiptom ellen, hogy kijusson a Szuezi csatornához.”

A katonai készültség szintjét és mértékét a tábornokok „rettenetes tréfának tartották” Azt a kijelentését sem tudták értelmezni, hogy mégsem „tart igényt egyetlen francia gyarmatra sem.” Úgy vélték, hogy a tuniszi és a bizertai kikötők nélkül nem lesz lehetséges az Észak-afrikai hadjárat, de az olasz fennhatóság alatt álló Líbia is elveszhet.

A Görögország elleni támadás

„már hosszabb ideje egyik kedvenc eszméje volt, mégis éppen olyan hiányosan készítették elő, mint a többi hadműveletet.” A katonai vezetők többsége mindezt „őrültségnek tartotta” mert meg voltak győződve arról, hogy Görögország - egy támadás esetén - angol segítséget kap és Albániában is csak mindössze kilenc olasz hadosztály állomásozik. A támadás 1940. október 28-án ennek ellenére mégis megindult. A görögök néhány nap múlva visszaverték az olaszokat és csapataikat a kiinduló bázisukra Albániába szorították vissza. Az olasz vereség egyértelmű volt. Ráadásul a flotta is súlyos vereséget szenvedett - mintegy fele odaveszett - a Taranto melletti brit támadás során.

Badoglio⁷ marsall lemond

A görögországi vereség oda vezetett, hogy Badoglio marsall a „Duce” háta mögött „megbírálta a politikai szempontok alapján vezetett háborút.” Mussolini a vezérkari főnököt Badogliót tette felelőssé az akció kudarcáért. Bár tudnivaló volt, hogy Cavallero⁸ az új vezérkari főnök „sem tehetett csodát.”

Szükség van német segítségre

A balkáni visszavonulással egyidőben, 1940. ősze (október, november), az olaszok részéről a reménytelennek tűnő Észak-afrikai támadás előkészületeivel telt. Decemberben máris súlyos vereség várt rájuk. A 8-dik angol hadsereg december elején, szinte egy hét leforgása alatt visszavetette őket Egyiptomból Líbiába. Graziani⁹ tábornok az afrikai hadműveletek irányítója „szemrehányásokkal teli táviratokat küldött Rómába” amiért a hadsereget belekergették egy ilyen kalandba.

Mussolini kénytelen volt segítséget kérni Hitlertől. 1941. januárjában megszületett a döntés a német Afrikakorps felállításáról és, a görögországi német beavatkozásról. Ezzel véget ért Mussolini önálló kalandja - bár még néhány hetet képes volt személyesen is Albániában tölteni a győzelem reményében. A balkáni kudarcot 1941. március végén aztán „betetőzte egy súlyos olasz tengeri vereség a dél-görögországi Matapan-foknál.” 1941. áprilisára a „Duce” végérvényesen alárendelődött a „Führernek, országa pedig a náci Németországnak.

Tovább lefelé a lejtőn

A német beavatkozás átmeneti sikereit, mind Afrikában, mind pedig a Balkánon igyekezett úgy beállítani, mintha azok az olaszok önálló sikerei lennének. „Meg volt győződve a németek legyőzhetetlenségéről, ezért arra törekedett, hogy „az olasz hadsereg minél több övezetben, minél több csatában legyen jelen.”

A Szovjetunió ellen megindult német támadás idején (1941. június 22.) Mussolini az elsők között, ajánlotta fel Olaszország segítségét a németeknek. 1941. telén elérte hogy a szovjet frontra küldjék az „Olasz Expedíciós Hadtestet, még arra is gondja volt, hogy a keleten harcolók létszámát időről időre felemeltesse. Vigyázott arra is, hogy az olasz harcoló egységek létszáma mindenkor meghaladja a többi csatlós ország, így a keleti fronton tartózkodó románok és magyarok katonai erejét.

Leépülésének jelei

Mussolini „akarva-akaratlan mind jobban megszenvedte a kiúttalanságot, amelybe országát és önmagát hozta.” A győzelembe vetett hite alapján ugyanakkor nem tudta elképzelni, hogy Hitlertől elszakadjon. Mindez ellenkezett volna diktátori ambícióival, nehezen viselte volna el „hogy fusson egy szekér után, és várja, hogy odavessék neki a jutalmakat” ugyanakkor megalkuvó természetével jól megfért, hogy alárendelődjék, és megadja magát a körülményeknek.

„Azáltal, hogy belevitte a gyenge Olaszországot a német háborúba, belement egyúttal abba is, hogy feltárja a rendszer belső gyengeségét.” 1940. tavaszán, „amikor a háborús részvételt elhatározta, voltaképpen mindenkivel megszűntetett miden beszélgetést, vitát eszmecserét” visszavonult vakhitű magányába „s ettől kezdve a „saját” háborúját” folytatta. Leépülésének jelei, így bénasága már megmutatkozott az ellentmondó katonai parancsaiban „fedezet nélküli hencegő” kijelentéseiben, az indokolatlan jóslataiban. A vitára kész polemizáló Mussolini eltűnt és ebben a formában már nem is tért vissza többé.

A háború ügyét egy alkalommal sem vitte a Fasiszta Nagytanács elé, 1940-től 1943-ig a testületet egyébként össze sem hívta. A pozicíókat, anélkül, hogy bárkivel konzultált volna belátása szerint osztogatta és megfelelő indok nélkül, alkalmasint vissza is vonta azokat.

Mussolini rosszul beszélt németül?!

Állítólag „a hitleri szóömleny nagy részét meg sem értette vagy félreértette.” Ormos Mária szerint „Beszédkészségét nem a nyelv, hanem a helyzet uralásának hiánya kezdte ki. Mindenféle követelményeket forgatott a fejében, majd Hitlerrel találkozva elnémult.” A bűnbakot ugyanakkor mindig megtalálta. Bírálatának állandó tárgya volt a hadsereg vezető garnítúrája, de a tisztikaron túl fokozatosan maga a harcoló olasz katona is. „1941-ben kezdett kirajzolódni környezete előtt a némaságba burkolózó, apatikussá váló, gyorsan öregedő Mussolini képe.”

Amerika belépése a háborúba „mégegyszer igazi örömöt okozott” neki. A Duce ugyanis csodálta Japánt. Szerinte Amerika túlzó iparosodása, „kényelemszeretete” képtelenné teszi az országot az igazi küzdelemre „így a háború újabb kiterjedésével megnőttek a győzelmi esélyek” vallotta. Hitlerrel együtt ő is elhitte, hogy „Roosevelt¹⁰ paralitikus, tehetetlen politikus”, aki ilyen tulajdonságok mellett nem lesz képes „az ellenállás megszervezésére.”

A helyzet lényegesen megváltozott

A németeket a szovjetek 1941. decemberében megállították Moszkva alatt. Az Egyesült Államok hadba lépése világossá tette, hogy mindez erőteljesebb angol-amerikai fellépéshez vezet majd a Földközi tenger nyugati medencéjében. 1941. elejétől egészen 1942. június végéig a németek és az olaszok részéről látványos részsikerek születtek ugyan, de azok tartós eredménnyel nem párosultak. Ilyen siker volt, hogy Rommelék¹¹ betörtek Egyiptomba és elérték az el-alameini vonalakat, előtte az angolok pedig kénytelenek voltak feladni Tobrukot. Churchill¹² - aki éppen Washingtonban Roosevelttel tanácskozott - utóbbi eseményről. „A második világháború” c. munkájában így ír: „Nem sokkal később táviratot nyújtottak át az Elnöknek. Szó nélkül tovább adta. Így szólt: Tobruk elesett! huszonötezer ember fogoly. Olyan megdöbbentő volt a hír, hogy el sem akartam hinni…”

A sivatagi hadszíntér egyik sajátossága volt, hogy az egyébként is megnyúló ellátási vonalak mellett - az angolokkal ellentétben a német és olasz csapatok kevés, vagy csak egészen minimális utánpótláshoz jutottak, amely végül is megpecsételte helyzetüket.

„Lehet, hogy ez lesz a jövő kulcsa”

Miközben 1942. október közepére „a németek helyzete észrevehetően megromlott. A B.hadseregcsoport arcvonala több mint ezerkétszáz kilométerre terjedt ki. Paulus¹³ tábornok 6. hadserege minden erőt kiadott magából…” A németek sorsa Sztálingrádnál már 1942. december közepétől megpecsételődött.

Addig az angoloknál a miniszterelnök arra a következtetésre jutott „hogy a főparancsnokságban határozott és alapvető változásra van szükség”. Először a hosszú sivatagi harci tapasztalatokkal rendelkező Gott tábornokra bízták volna a 8. hadsereget, miután aug. - 7-én annak repülőgépét a németek lelőtték a Vezérkar Főnöke „határozottan” Montgomeryt¹⁴ javasolta a 8. hadsereg élére. Alexander¹⁵ tábornok pedig átvette a közel-keleti parancsnokságot. „A 8. hadsereget úgy megerősítettük, mint addig még soha” - írta Churchill.

„Amikor elindul, nekem csak annyit üzenjen: Zip!”

A „Zip” az Egyiptomban lévő el-alameini angol támadást indító - előzőleg a miniszterelnök és Alexander tábornok között egyeztetett - jel volt. Előtte a légierő már támadta a német-olasz csapatokat, repülőtereket, utánpótlási vonalakat. A tengelyhatalmak Észak-Afrikába tartó, utánpótlást szállító hajóinak harminc százaléka, nagyrészt a légi támadások következtében már elsüllyedt.

Az angolok támadása 1942. október 23-án kezdődött, „a telihold fényénél csaknem ezer löveg húsz percen át lőtte az ellenséges ütegeket, majd a gyalogság állásait.” Az ellenséges védelmi vonalakat még így sem sikerült áttörni. Október 25-én hajnalban ezért Montgomery elrendelte, hogy az eredeti utasítás szerint „a páncélosok még hajnal előtt ismét lendüljenek támadásba.” Ugyanezen a napon a „tengely” erőinek parancsnokságát ismét Rommel vette át. A súlyos harcok a „Vese-kúp”-nak nevezett dombon eközben továbbfolytatódtak.

A döntő áttörést Montgomery „Túlnyomás” (Supercharge) elnevezésű hadműveleti terve hozta meg. November 2-án hajnalban indult hadműveletben háromszáz löveg zárótüzének fedezetében az új-zélandiak és a britek áttörték az ellenség védelmi övezetét, tovább folytatva az előretörést. A britek ugyan súlyos veszteségeket szenvedtek, de mögöttük „nyitva maradt a folyosó” és rajta ott volt az ellenséges vonalak mögé hatolt egyik brit páncélos hadosztály is.

Ekkor következett be a csata utolsó páncélos összecsapása. Az ellenség valamennyi megmaradt harckocsiját bevetette, de támadásuk kudarccal végződött.

Az ellenség - minden felsőbb tilalom ellenére - megkezdte visszavonulását.

A hat olasz hadosztály sok ezernyi katonáját…

„kevés élelemmel és vízzel magára hagyták a sivatagban, ahol fogságba esés és a hadifogolytábor várt rájuk.” A németek feljegyzései szerint „a páncélos hadosztályok kétszáznegyven bevethető harckocsijából november 5-re csak harmincöt maradt.” A fölényben lévő angol légierő „most szinte akadálytalanul támadhatta a nyugat felé igyekvő hatalmas ember és járműoszlopokat.” Rommel hadserege végleg vereséget szenvedett. Helyettesét von Thoma tábornokot kilenc olasz tábornokkal együtt az angolok foglyul ejtették.

A német és olasz hadifoglyok száma meghaladta a húszezret, a győztesek több száz harckocsit, és több ezer löveget és teherautót zsákmányoltak.

A lejtmenet felgyorsul…

Észak-nyugat Afrika elözönlése

1942. novemberében a szövetségesek az Angliához tartozó „giblaltári erőd kivételével egyetlen talpalatnyi földdel sem rendelkeztek Nyugat-Európában és Máltától nyugatra a Földközi-tenger medencéjében.” Britannia Giblaltárja nélkül „Észak-Afrika területén nem tudtuk volna gyorsan kiépíteni a létfontosságú légi támaszpontokat” - írja Eisenhower¹⁶ emlékirataiban. Majd így folytatja: „Azokban az órákban, amelyeket Gibraltár üregeiben töltöttünk, gyorsan és lassan haladó konvojokban a szövetséges hajók százai szelték át az Atlanti-óceán északi részét, az északnyugat-afrikai part egy közös pontja felé.” Az invázió közvetlen célja, hogy Casablanca és Algéria között a szövetségesek megszerezzék a jelentősebb kikötőket, és megakadályozzák, hogy a tengelyhatalmak tengeralattjáró támaszpontnak használják azokat. Ezt a célt az első napok sikerei már biztosították. Így mód nyílott arra, hogy szövetségesek itteni hadereje - Észak-nyugat Afrika területéről együttműködjön az angol Alexander tábornokkatonáival - ideértve Montgomery tábornok 8. hadseregét is - oly módon, hogy a köztük lévő 1200 mérföld hosszában „megtisztítsák” Észak-Afrika parti sávját, valamint a Földközi-tengert nyugatról-keleti irányba haladva a „tengely” erőitől.

A „Fáklya” támadó szakasza sikeresnek bizonyult Casablanca és Algéria a szövetségesek kezére került.

Tunézia még hátra volt…

A szövetségesek itt szorult helyzetben voltak: Tunisz gyors elfoglalása nem sikerült. A felderítő szervek gyengén teljesítettek az ellenség erőit nem sikerült reálisan felmérni. Az amerikai katonák még tapasztalatlanok voltak, gyenge volt kiképzésük is. Az elkeseredett csatározás még 1943. márciusában is folytatódott. A kasserine-i ütközet után azonban az ellenség már nem volt képes nagyobb támadásra. Közben egy sikeres washingtoni akció nyomán „sikerült 5400 tehergépkocsit áthajózni a hadszíntérre”. A rakomány „mérhetetlenül megjavította” a szövetségesek helyzetét. Növelték a vasútvonalak kapacitását, a légierő állománya és hatékonysága is állandóan növekedett. Használatba vehették a nem rég elfoglalt Tripoli kikötőt is. A 8. hadsereg előrenyomulását már nem gátolta az utánpótlás hiánya.

„Március 20-án estére Montgomery tábornok készen állt a Mareth-vonal elleni támadásra. A sikeres támadás után, „végre csapataink egyetlen arcvonalon egyesültek” - írja Eisenhower. Patton amerikai és Montgomery 8. hadseregének katonái végre találkozhattak egymással.

Eisenhower szerint a tábornok „8. hadserege nagyon színes volt, és valószínűleg Hannibál óta a legkozmopolitább hadsereg.”

Végső támadás a tengely ellen

A hadműveletek április 23-án kezdődtek. A végső támadás május 5-én indult. A légi és tűzérségi fölény további előnyöket biztosított a szövetségesek számára. Május 7-én - majdnem ezzel egy időben - elfoglalták Bizertát és Tuniszt. Aztán még csak két védőállás - amely természeti adottságainál fogva igen erős volt - maradt a német-olasz csapatok kezén. Nem sokáig.

„Egyedül a hadjárat utolsó hetében 240000 foglyot ejtettünk, akik közül mintegy 125000 német volt. A foglyok között voltak az „Afrika” hadtest és még számos szétvert német és olasz egység katonái.” Rommel a végső összeomlás elől elmenekült. A német csapatok nevében von Arnim tábornok, az olaszok nevében pedig Messe tábornagy az összevont erők parancsnoka kapitulált.

A keleti fronton sem volt más a helyzet

A 8. olasz hadsereg állásait szovjet részről már 1942. december 16-án támadás érte. Két olasz hadtest kezdte meg a visszavonulást. A Voronyezsi Front 40. hadseregének alakulatai 1943. január 14 én az urivi hídfőből indított támadása végérvényesen kettészakította a 2-dik magyar hadsereg arcvonalát. Ugyanezen a napon a scsucsjei hídfőből indított támadásuk pedig felmorzsolta a magyar csapatoktól délre elhelyezkedő olasz egységek maradványait.

Nagyjából ebben az időben - február elejére - befejezett ténnyé vált a Paulus német tábornagy vezette német 6. hadsereg teljes megsemmisítése Sztálingrádnál.

Mussolini a lejtő aljára kerül

Már 1943. januárjában a Casablancai Konferencián elfogadott a vezérkari főnökök „A háború irányítása 1943-ban” című dokumentuma kijelölte Szicília elfoglalását. A Földközi-tenger medencéjében folyó háborús események, a német-olasz fegyveres erők májusi fegyverletétele Tunéziában, napirendre tűzte Szicília elfoglalását. Az „Eszkimó” fedőnéven emlegetett hadművelet tervezését Eisenhower tábornok főhadiszállásán már februárban elkezdték. A harcok közvetlen irányítását az angolokra bízták. „Alexander alá rendelték az amerikai 7. és a brit 8. hadseregből álló 15. hadseregcsoportot.” A szövetséges légierők élére Tedder¹⁷ repülő főmarsall, a haditengerészeti erők élére Cunningham¹⁸ tengernagy került. A teljes haderő főparancsnoka Eisenhower tábornok volt. Az amerikai 7. hadsereget Patton tábornok, az angol 8. hadsereget Montgomery tábornok, a tengeri műveleteket Ramsay tengernagy és az amerikai Hewitt tengernagy vezette. A légierő közvetlenül az amerikai Spatz tábornok és az angol Cunningham alá tartozott.

Július 10-én a szövetségesek előbb Messinát, majd a szigetet - amit 9 olasz, és 4 német hadosztály védett - augusztus 16-án foglalták el. Az ott állomásozó védelmi erők nagy része megsemmisült.

És megbukik…

A tábornok-cserék már semmit nem jelentettek. (Még februárban Cavallero helyett Ambrosio tábornok lett az olasz vezérkar főnöke.)

Ambrosio¹⁹ tábornok Acquarone herceggel az udvari miniszterrel már hónapok óta tervezték a Duce megbuktatását, azt, hogy véget vetnek a fasiszta rendszernek. A feszültség júliusban érte el tetőpontját. A hallgatag és óvatos király Viktor Emanuel február óta kapcsolatban állt - még az 1940-es görög katasztrófa idején elbocsátott - Badoglio tábornaggyal. Részletes forgatókönyvet állítottak össze a hatalom és a kitartás pózában tetszelgő Mussolini eltávolítására.

Ambrosio tábornok vállalta, hogy megteremti ennek személyi és egyéb feltételeit.

 Még Riminibe is elrepül…

Ambrosio tábornok kíséretében 1943. július 19-én, hogy Hitlerrel találkozzék „a közeli Feltre-villában.” Előtte Ambrosio „arra ösztökélte főnökét, mondja meg nyíltan Hitlernek, hogy Olaszország nem képes folytatni a háborút… de Mussolini valósággal megnémult.” Az olasz küldöttség tábornok tagjai arra a végső következtetésre jutottak”, hogy határozott vezetést tovább nem várhatnak tőle.” Miközben Hitler éppen a helyzetet ecsetelte, izgatott olasz tiszt lépett a terembe, és jelentette: „Rómát éppen most hevesen bombázza az ellenséges légierő.” Mussolini üres kézzel tért haza a találkozóról. Másnap a királyi udvarba volt hivatalos, s a „kihallgatáson mogorvának és idegesnek találta az uralkodót.”

Színre lép az utolsó felvonás főszereplője,

Dino Grandi, a veterán fasiszta vezető, egykori külügyminiszter, és londoni követ július 22-én felkereste a Ducét „és minden köntörfalazás nélkül közölte vele,” hogy mire készül: azt fogja javasolni a nagytanács ülésén, hogy alakítsanak nemzeti kormányt, s ismét a király legyen a fegyveres erők legfőbb parancsnoka.

A nagytanács július 24-én du. 5-kor ült össze.

A rendőrfőnök gondoskodott róla, hogy erőszakos fellépés ne zavarhassa meg az ülés munkáját.” Mussolini muskétásai, azaz személyes testőrei helyére rendőröket állítottak a Palazzo Venezia kapujába, s az épületet is zsúfolásig megtöltötték fegyveres rendőrökkel.”

A Duce, beszéde után, Grandi előállt határozati javaslatával: adjanak nagyobb hatáskört a királynak, és szólítsák fel őt, töltse be uralkodói hivatását. Ciano a külügyminiszter - aki Mussolini veje volt - a határozati javaslat mellé állt „mindenki megértette földindulás következik.”

A vita éjfélig tartott

Scorsa a fasiszta párt titkára azt javasolta, hogy halasszák a vitát másnapra. Grandi felpattanva így kiáltott: „Nem! Ellenzem a javaslatot! Ha már elkezdtük, még az éjjel járjunk a végére.” Mire elkezdődött a szavazás hajnali két óra is elmúlt. Tizenkilencen igennel szavaztak Grandi javaslatára, kilencen pedig nemmel. Ketten tartózkodtak.

„Önök válságba sodorták a rendszert. Az ülést berekesztem.” Reagált Mussolini a szavazás eredményére. A résztvevők szótlanul elhagyták a termet. Egyikük sem aludt otthon.

Közben megszervezték letartóztatását

Végrehajtása Ambrozio bizalmi embereire várt. A kulcsfontosságú objektumokat (telefonközpontok, rendőr parancsnokságok, a belügyminisztérium épülete) feltűnés nélkül ellenőrzésük alá vonták” A királyi palota közelében egy eldugott helyen a katonai rendőrség kis létszámú alakulata várakozott.”

Mussolini július 25-én délután öt órára kért kihallgatást a királytól. Megelőzően hivatalában tartózkodott, majd meglátogatta a főváros bombázások sújtotta területeit. Ezeket követően mit sem sejtve érkezett a királyi rezidenciára. „A tábornagyi egyenruhát viselő király a bejáratnál várta. Együtt léptek be a szalonba. A király így szólt: Kedves Ducém, ez így nem megy tovább. Olaszország összetörve hever. A hadsereg szelleme mélyponton van. A katonák nem akarnak harcolni… A nagytanács szavazásának eredménye riasztó: tizenkilencen szavaztak Grandi indítványa mellett, közülük négyen az Annunziata rend birtokosai!... Ma Ön a leggyűlöltebb ember Olaszországban. Egyetlenegy barátja maradt, akire számíthat. Egyetlenegy s az én vagyok. Elhiheti, hogy személyes biztonságáért nem kell aggódnia, mert arról személyesen én gondoskodom. Úgy gondoltam, hogy Badoglio tábornagy lesz a megfelelő ember…”

„Tisztába vagyok vele, hogy az emberek gyűlölnek… Ha az ember ilyen hosszú ideig kormányoz, és ilyen sok áldozatot követel, szükségképpen neheztelnek rá. Akárhogy is sok szerencsét kívánok annak, aki átveszi az ügyeket” reagált minderre a Duce. A király ezután egészen az ajtóig kísérte.

Mussolini így idézi fel a továbbiakat

„Kezet rázott velem. Aztán visszament az épületbe. Lementem a kijárathoz vezető néhány lépcsőn, majd az autóm felé indultam. Hirtelen egy csendőr százados termett előttem, s így szólt:> Őfelsége engem bízott meg, hogy gondoskodjam az Ön személyes biztonságáról. < Folytattam volna utamat az autóm felé, de a százados ekkor a közelben álló mentőautóra mutatott> Oda kell beszállnunk<. A titkárommal együtt beszálltam hát a mentőautóba. A századossal együtt egy hadnagy, három csendőr és két civilruhás rendőr is velünk tartott. Az ajtó bezárult, és a mentőautó teljes sebességgel elindult…”

Viktor Emanuel még aznap este

megbízta Badogliót, hogy a haderőnemek parancsnokaiból, valamint polgári kormánytisztviselőkből alakítsa meg az új kormányt. „Két nappal később Badoglio tábornok parancsára a Ducét Ponza szigetére internálták.”

Mussolini „utóélete”

Ponzáróll rövidesen tovább szállították Maddalena szigetére. Visszaemlékezéseiben ostorozta a „vele szemben követett eljárást, a zordságot, a silány élelmezést.” Nem hallgathatta el azonban, hogy kézbesítették neki Göring²⁰ születésnapi gratuláló levelét, majd a „Führer” ajándékát, „Nietzsche 24 kötetes teljes díszkiadását.”

Az egykori vezér a Gran Sassón

Miután az új kormány Maddalénát sem tartotta elég biztonságosnak, áttelepítették egy turistaházba a 2100 méter magas Gran-Sassóra. Rettegett attól, hogy a szövetségesek kezére kerül. Ugyanis a szeptember 3-án megkötött fegyverszünet előírta kiadatását.

Ottó Skorzenyt Hitler még július 26-án bízta meg azzal, hogy derítse fel a Duce tartózkodási helyét. „Csaknem két hónapba telt, amíg a százados eleget tudott tenni a megbízatásnak.” Az akció további lebonyolítása már Student altábornagy ejtőernyőseire várt. A Ducét egy Fieseler Storch típusú két személyes repülőgépen menekítették ki Olaszországból. Először -gépcserével - Bécsbe onnan pedig Münchenbe kellett vennie az útját. Münchenbe érkezve Mussolini - Farinacci emlékei szerint - „sápadt volt és sovány, a ruhái lötyögtek rajta, nagyon el volt bátortalanodva, és keserű volt. Úgy tűnt, hogy elvesztette minden illúzióját és kijelentette, hogy le akar mondani a politikáról…”

A Duce bátortalan „feltámadása”

A németek nagy meglepetésére a szövetségesek észak-olaszországi partraszállása elmaradt. Így módjuk nyílt arra, hogy, az ország közepét és északi részét megszállják. Kínálkozott az alkalom, hogy ezen a területen bábkormány jöjjön létre, miközben Badoglio és a király elmenekült Rómából, hogy a kormány székhelyét a szövetségesek oltalma alá helyezze.

A németek ugyanakkor azon voltak, - hogy a katonai helyzet adta lehetőséggel élve - Mussolinit megnyerjék egy a fennhatóságuk alatt álló észak-olaszországi bábkormány élére.

A második olasz fasiszta állam

Az „Olasz Szociális Köztársaság” vagy ahogy közkeletűen nevezték a „Salói Köztársaság” erős német védelem alatt 1943. szept. 23 - 1945. ápr. 25. között Észak-Olaszország területén alakult meg. Köztársasági elnöke, egyben miniszterelnöke Mussolini volt. Közigazgatási határa - a németek által megszállt területekre korlátozódott: az Alpok lábától, dél-Tirolon át az Adriáig, ideértve Triesztet, Isztriát, és Fiumét is. „Fővárosa” 1943. szept. 27-től a festői környezetben található Saló volt. Kijelölésének elsősorban stratégiai okai voltak. Németország közelsége ebben biztos nagy szerepet játszott.

„Szuverenitását” először Németország és Japán, majd a „tengelyhatalmak” mindegyike, így Magyarország is elismerte. Az elismeréshez később a független Svájc és maga a Vatikán is csatlakozott.

A „Köztársaság” sokkal radikálisabb és zsarnokibb volt, Mussolini korábbi diktatúrájánál. A németek irányításával sorra jöttek létre a koncentrációs táborok, megkezdődött a zsidók kíméletlen üldözése.

Közben megindult a hajtóvadászat a fasiszta Nagytanács azon tagjai után, akik 1943. július 25-re virradó éjjel Mussolini elmozdítása mellett szavaztak. Az új „állam” területén megszervezett „Köztársasági Fasiszta Párt” vezetői - elsősorban azonban a németek - „az árulók” különleges bíróság elé állítását és felelősségre vonását sürgették.

A veronai per

A Nagytanács ülésén a Mussolini ellen szavazott tizenkilenc személyből, hat személyt sikerült a németeknek elfogni. Miután Galeazzo Cianó grófot, Olaszország korábbi külügyminiszterét, Mussolini vejét és másokat az SS-ek 1943. őszén Veronába szállították, megtörténtek az előkészületek a különleges bíróság felállítására.

A Diktátor „eleinte nem akarta ezt a pert. Meg volt győződve arról, hogy a szervezők, az igazi árulók azok, akik tisztában voltak” a Fasiszta Nagytanács 1943. július 24-25. ülésének következményeivel. Tudta, hogy ők nincsenek a vádlottak között. Így Dino Grandi és Giuseppe Bottai, „akiknek sikerült elmenekülniük.” Titkársága vezetője előtt „többször védelmezte Cianót, és úgy vélte, hogy sorsát német gyűlölete pecsételte meg.” Nem volt meggyőződve „a per hasznosságáról” ahogy mondta az „nem fog megoldani semmit.”

1943. december végén azonban már más volt a véleménye. Az „állam szempontjait” szem előtt tartva, a politikai okokat hangsúlyozva kiállt a per megtartása mellett.

Elutasított az ügyben „minden kérést és könyörgést.” Edda Mussolini - Cianó gróf felesége, a diktátor lánya - „előbb a németektől akart útlevelet szerezni, majd miután a nácik Cianót Olaszországba szállították, fellépett apjánál a férje életéért.” Edda Mussolini még apja és a „Führer” megzsarolásával is foglalkozott. Fegyvere Cianó naplója volt. Ezt kínálta fel a menlevél fejében… hadjárata azonban eredménytelen maradt.

A pert 1944. január 8-10-én tartották

A Nagytanács tizenkilenc vádlottjával szemben lefolytatták „a bírósági eljárást” a távollévő tizenhárom személyt is halálra ítélték. Az ítéletekből látnivaló volt a per mögött álló Hitler bosszúja. A jelenlévők közül öt személyt halálra, egy személyt 30 évi szabadságvesztésre ítéltek. A halálos ítéleteket január 11-én „a Verona melletti Forte San Procolo” lőterén hajtották végre.

Mussolini a perrel nem foglalkozott, lebonyolítását pártitkárára bízta. Az események részleteiről azonban tájékozódott. Néhány hónap múlva a spanyol külügyminiszter levelére reagálva Cianó kivégeztetését már „politikai tévedésnek”minősítette.

Eddának közben sikerült gyalogosan átjutnia a svájci határon, Cianó naplóját is külföldre juttatnia. A Mussolini lányt nem keresték és nem kerestették. Nagyobb hajsza azok után a fasiszta vezetők után sem folyt, akiket távollétükben halálra ítéltek.

Mussolinit fogadják Klessheimben

A találkozóra 1944. április 22-én került sor. A megbeszéléseken Mussolini mellett Graziani tábornok is részt vett. Állítólag a Duce fellépett a bábállam „viszonylagos” függetlensége mellett, kiállt az elfogott és a németek által internált olasz katonák helyzetének javításáért. Graziani pedig a német vezetők előtt a hadseregszervezés nehézségeit ecsetelte.

Az angol-amerikai szövetségesek frontvonala 1944. május elején közben „meglódult.” Június 4-én befejezték Róma felszabadítását. A Rómától északra fekvő „övezetben a fasiszta közigazgatás összeomlott.” A partizánok létszáma rohamosan nőtt, egyre-nagyobb veszélyt jelentettek a bábállam számára.

Még látogatást tesz a „Führernél” a Wolfschanzén

A Duce „rendszere létkérdésnek tekintette a Németországban kiképzés alatt álló egységek hazaszállítását. Négy hadosztályról volt szó. Mussolini július 15-én neki indult „hogy valamennyit végig látogassa.” Az egységek meglátogatása után „Hitler főhadiszállása felé tartott, eltökélten arra, hogy kiköveteli hadosztályainak hazaszállítását.”

1944. július 20-át írtak…

„A rastenburgi főhadiszállás vasútállomása, Goerlitz előtt azonban a szerelvény hirtelen ismét megállt… kora délután volt. A német kísérők izgatottan tanácskoztak, majd közölték, hogy a Wolfschanzén, a főhadiszálláson súlyos események történtek. Lezárták a vagonajtókat, elhúzták az ablakok sötétítő függönyeit.” A vonat így gördült be „a kis vasúti megállóba… Mussolini kilépett a vagonból, Hitler elébe sietetett, náci módra köszöntötte, majd így szólt: „Duce egy pokolgép csaknem megölt.” Hitler nyugalmat erőltetve magára, nem igen tudott a vendégeire figyelni. „Telefonhoz szaladgált, tárgyalt, rendelkezett.” Az olasz kérést így sem felejtette el. A négy hadosztályból kettőt - mondta - visszaküld Olaszországba. A Duce ennek is nagyon örült. Hitler az olasz internált katonák helyzetének javításával is egyetértett.

Majd megmutatta a rommá vált tanácskozó szobát az olasz vendégeknek. Késő délután kikísérte Mussolinit a vonathoz. „Így búcsúzott tőle: Tudom, hogy számíthatok Önre és kérem higgye el, ha azt mondom, hogy önt a legjobb, talán az egyetlen barátomnak tekintem az egész világon.”

A vonat este 7 órakor kigördült a megállóból...

Az utolsó nyilvános beszéd…

Elmondására - fasiszta hívei körében - a milánói Lírai Színházban december 16-án került sor. Újra hangsúlyozta az „igazi” fasizmushoz, a kezdetekhez való visszatérést. Meghirdette az egységes hadsereg szükségességét.

A németek fokozatosan magára hagyták szövetségesüket. Kormányában még lecserélte a németek bizalmi emberét, a belügyminisztert, minderre 1945. februárjában került sor. Wolf SS-főparancsnok és Rahn a német követ emiatt több esetben is rosszallását fejezte ki a Ducénak, miközben ők ketten Wolf és Rahn már a megadási tárgyalások előkészítésén fáradoztak. Mussolini minderről április 5-én értesült a svájci rádió adásaiból.

Embereivel elhagyta a Garda-tó festői környezetét Salót, majd április 16-án „kormánya” utolsó ülésén Gargnanóban bejelentette, hogy átköltöznek Milánóba. „Egy öt kocsiból álló kis karaván két óra múlva megállt a milánói prefektúra előtt”

Az új helyzetben felvette a kapcsolatokat a „Nemzeti Felszabadító Bizottsággal,” összeköttetést keresett az „egykori baloldaliakkal” is.

Megadási javaslatáról tárgyaltak

A szocialisták nem méltatták válaszra javaslatát. A Nemzeti Felszabadító Bizottság képviselői a milánói érsek dolgozó szobájában „feltétel nélküli megadást”kívántak. A Duce már-már hajlott ennek elfogadására „amikor Graziani tábornok beavatkozott a beszélgetésbe.” Közölte a tárgyalókkal, hogy az Olaszországban tartózkodó német erők fegyverletétele küszöbön áll.

„Mussolininak elállt a lélegzete.”

Megszakította a megbeszéléseket. Mindennek az lehetett a magyarázata,hogy „tudott a tárgyalásokról, de igen kellemetlenül érintette, hogy azok tudomása és bevonása nélkül lezárultak.” Közölte, hogy beszélnie kell a németekkel, majd „egy órán belül választ ad.”

Visszatért a prefektúrára, „de a válaszon már nem töprengett, és a németekkel sem beszélt.”

Csak arra gondolt, hogy elhagyja Milánót

Este 11 órakor elindult konvoja Como felé. Alighogy tovább álltak „Néhány perc múlva megszólalt a prefektúrán a telefon. A kardinális kérdeztette, Mussolini válaszát. „Nincs válasz közölte a prefektus. Mussolini eltávozott” - mondta. Hajnalban az Ellenállás egyik egysége megszállta a prefektúrát. A város reggelre a partizánok kezén volt.

Közben az éjszaka leple alatt konvojuk - incidens nélkül - megérkezett Comóba. A prefektúrán megálltak. Itt arról vitáztak merre menjenek tovább. Reális esélyük csak Svájc elérése lehetett. Másnap a konvoj újra útnak indult, kibővülve most már két SS katonákkal teli német kamionnal.

„Hajnali félhat volt,

amikor a csoport megérkezett Menaggióba.” Rövid pihenő után Grandolába értek, itt Mussolini a Miravelle Szálloda halljában - az időt Clara Petaccival beszélgetve - rövid időre megpihent. Barátnőjét már az idegösszeroppanás kerülgette. Csak négy kilométerre volt a határ. Buffarini Guidi a volt belügyminiszter elbúcsúzott tőlük. Svájcba szeretett volna menni. Elfogták. Graziani is Svájc felé vette az útját. Neki sikerült.

Végre megérkezett Pavolini „felmentő serege”, mindössze csak háromszázan voltak, a háromezer fő helyett.

Az irány most már Ausztria

Egy további német légelhárító egységgel és Pavolini katonáival bővülve a németek fedezete mellett április 27-én reggel folytatták útjukat Ausztria felé. „Hét óra körül Mussohoz értek, ahol az utat lezárva találták. Mintegy tizenöt fős partizáncsapat azonban megállj parancsolt nekik. A német tisztek tárgyalni kezdtek velük. Hosszú várakozás és huzavona után, ők tovább mehettek, de csak az olaszok nélkül.

A partizánok őt is felismerik

A partizánok átvizsgálták a teherautókat, ahol az egyik német autóban német katona köpenybe burkolózva rátaláltak a Ducéra. Mussolinit a hátrahagyott többi olasszal együtt őrizetbe vették.

Előbb Dongo prekektúrájára szállították őket, „majd éjszakára Clara Petaccival együtt egy Dongón kívül eső parasztházba zárták.”

Közben a letartóztatás eljutott a Nemzeti Felszabadító Bizottsághoz és a szövetségesek főparancsnokságához. Ez utóbbiak repülőgépet akartak oda küldeni, hogy őrizetbe vehessék Mussolinit. Az olasz ellenállók parancsnoka Cadorna tábornok hajlott is a kérés teljesítésére.

Az éjszaka folyamán az Ellenállás katonai és polgári vezetői, azonban másként határoztak.

„Úgy vélték, hogy Mussolini elitélése az olaszokra tartozik. Egy Valerio fedőnevet viselő százados, valódi nevén Walter Audisio menlevelet kapott a feladat végrehajtására.” A szövetségesek már Milánó alatt álltak. Igyekezni kellett. Nem volt lehetőség az elfogottak perének megrendezésére.

Audisio néhány emberével a helyszínre érkezett Dongóba. „A partizánok által összeállított névjegyzékből saját felelősségére választott ki tizenkilenc nevet. Viselőik felett a csoport kimondta a halálos ítéletet és azt végre is hajtották. Tizennyolc személlyel az osztag végzett.

Mussoliniért maga Valerio ment a parasztházba. Beszálltak a kocsiba, majd egy kanyarban a százados megállította az autót. Mussolinit a falhoz rendelte…”

Felhasznált irodalom:

Ormos Mária

Mussolini, politikai életrajz.

Kossuth Könyvkiadó Bp.1987

Winston S. Churchill

A második világháború/2

Európa Könyvkiadó Bp.1995

Dwight D. Eisenhower

Keresztes háború Európában

Zrínyi Katonai Kiadó Bp.1982

Szövegmagyarázat:

Benito Mussolini 1922-1945 között, csaknem huszonhárom éven keresztül volt országa miniszterelnöke, Olaszország „egyszemélyes” vezetője. Miniszterelnöksége első évében létrehozta a Fasiszta Nagytanácsot, tagjai a hozzá hű miniszterek és pártvezetők voltak. Az olasz parlamentben pártja „fokozatosan” szerezte meg a hatalom teljességéhez szükséges 2/3-os, abszolút többséget. Egy pillanatra megingott pozicíója, amikor meggyilkolták

Giacomo Matteotti szocialista képviselőt.

A király, III. Victor Emanuel már-már a katonai diktatúra bevezetését fontolgatta. A Vezér 1925. január 3-án feloszlatta a parlamentet. Már az új választási törvény alapján összeült „gyengített” parlament is aztán 1928-ban feloszlatta önmagát, mindez világosan jelezte az új irányt a diktatúra kiépítését. Igaz megmaradt a királyság, Mussolini csak a királynak tartozott felelőséggel. A hadsereg sem került egyértelműen fasiszta irányítás alá. Egyszemélyes diktatúrája ennek ellenére vitathatatlan. Korlátlan hatalom összpontosult a kezében. Hosszú évekig a Fasiszta Nagytanácsot sem hívta össze. Szinte minden fontos kérdésben egyedül döntött. A sajtó, rádió teljesen pártja, a Fasiszta Párt ellenőrzése alá került. Mussolini imageja a tévedhetetlenségét, a minden olaszról gondoskodó képet sugározta. A náci Németországgal való kapcsolatai közismertek. Bár Hitlerékkel szemben mindig voltak „bizonyos fenntartásai” haláláig hitt bennük és a „sírig” követte őket. Életének részletes és teljes bemutatására e helyen nincs lehetőség.

2. Adolf Hitler (1889-1945) a német történelem, leghírhedtebb, egyben legismertebb személye. Németország kancellárja. A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) első számú vezetője a húszas évek elejétől 1945. április 30-án bekövetkezett haláláig. Életének és „munkásságának” óriási irodalma van. E helyen nincs mód annak részletes ismertetésére. A XX. század világtörténelmének „egyik meghatározó”, de egyben hátborzongató alakja. A második világháború nélküle nem biztos, hogy „végigpásztázta volna” a világot.

3. Joachim von Ribbentrop (1893-1946) a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt befolyásos politikusa, Hitler hűséges „alattvalója”. 1938-1945. között birodalmi külügyminiszter, előtte londoni nagykövet. Arrogáns, pökhendi stílusa a „birodalmi gőg” egyik megtestesítője.

Göbbels a másik „gőgös személy” legnagyobb „ellenlábasa.” Nevéhez kötődik a Hitler által „kitervelt” „Ribbentrop-Molotov paktum” tető alá hozása a Szovjetekkel 1939. augusztus közepén. A háború végén háborús főbűnösként Nürnbergben 1946. okt. 1-jén kötél általi halálraítélték és okt. 16-án kivégezték. A börtönben „összeomlott” zilált, gondolatait rendszerezni nem képes ember benyomását keltette.

4. Galeazzo Ciano gróf, (1903-1944), olasz fasiszta politikus, külügyminiszter, Mussolini veje. Ciano a fasiszta mozgalom egyik alapítója. Az első világháborúban tengerésztiszt. Több miniszteri „bársonyszék” betöltője 1936-tól -

Dino Grandit követően - Olaszország külügyminisztere. Német ellenessége közismert volt. A berlini olasz követ (Bernando Attolico) és a királyi ház támogatásával azon munkálkodott, hogy hazáját távol tartsa a náci Németországtól. Mussolinit több esetben is támogatta, különösen azokban az időkben, amikor az após politikai pályája „felszálló ágban” volt. A megszállt Albániában (1939) már-már „alkirályként” viselkedett.

A második világháború idején „pozíciói” meggyengültek. A németekkel való politikai „szembehelyezkedését” Naplója szemléletesen érzékelteti olvasójával. A Fasiszta Nagytanács ülésén 1943. július 25.-én virradóra apósa, Mussolini leváltására szavazott. Szavazata jelezte - Churchill szavaival élve „a várható földindulást.” A németek minden elkövettek kézrekerítésére. 1944. őszén előbb Németországba hurcolták, majd Veronában tartották fogva 1944. októberétől 1945. január elején - bár felesége Edda Mussolini megmentésére, minden tőle telhetőt elkövetett - halálra ítélték és kivégezték.

5. Dino Grandi (1895-1988) a fasiszta Olaszország politikusa. Eredetileg jogász, ügyvéd, tehetséges szónok.

Először - Mussolinihez hasonlóan - meggyőződéses baloldaliként ismerték, a szocialista párt támogatója volt.

A húszas évek elején, az első világháborút követően már a háborús veteránok a „nemzeti érzületre” apelláló társadalmi csoportok, a polgári rétegek egyik meghatározó képviselője. Kulcsszerepe volt az őket szolgáló „fasciók” megszervezésében, 1921-től már a fasiszták regionális párttitkára. Ebben a minőségében még a „hatalmuk előtti” parlamentbe is bejutott. Kezdetben Mussolini és a Fasiszta Párt meggyőződéses híve.

A húszas évek végétől Olaszország külügyminisztere, majd londoni nagykövet. A második világháború kezdetén még támogatta a Dúcét. Annak „leszálló ágában” azonban már szembe fordult vele. Ő kezdeményezte a Fasiszta Nagytanács 1943. július 24-i összehívását. Döntő szerepe volt Mussolini likvidálásában.

1945. januárjában a veronai perben távollétében halálra ítélték. Mussolini „első” bukása után először Spanyolországban, majd Portugáliában talált menedéket. Itt élt 1948-ig. Később Brazíliában telepedett le, onnan a hatvanas években tért vissza. Ruhagyárat alapított a most már Olasz Köztársaságban. Veronában halt meg.

6. III. Viktor Emanuel olasz király, 1900-ban került az olasz trónra. A Duce hatalomra jutásáig a hadsereg főparancsnoka is volt. Kezdetben támogatta a diktátort. Miniszterelnökké is ő nevezte ki. „A felszálló ágban” Albánia királya és Etiópia császára is volt. A szövetségesek olaszországi partraszállása idején a hozzá hű tábornokokkal és más megbízható tisztségviselővel előkészítette Mussolini megbuktatását. A második világháború végén 1946-ban lemondatták a trónról.

7. Pietro Badoglio (1871-1956) hivatásos katona, tábornok. Marsall, politikus. 1918. nov.-ben az első világháború végén, a fegyverszüneti tárgyalásokon az olasz delegáció vezetője. 1919-1945. között a szenátus tagja.

Hosszú ideig az olasz hadsereg vezérkari főnöke. 1926-tól líbiai főkormányzó. A második olasz-etióp háborúban az olasz csapatok főparancsnoka. A második világháború kezdeti éveiben Mussolini őt tette felelőssé az 1940. évi görög hadjárat kudarcáért.

Később, ahogy az olasz háborús részvétel alábbhagy, egyre inkább a király bizalmasává válik. Döntő szerepe volt Mussolini 1943. júliusi megbuktatásában. Ezt követően az Olasz Királyság miniszterelnöke. 1943. szept. 3-án a Szövetségesekkel olasz részről megköti a fegyverszünetet és okt. 30-án hadat üzen Németországnak. A háború befejezésekor az olasz Szenátus „politikailag” elítélte háborús közreműködését, de 1947-ben rehabilitálták.

8. Ugo Cavallero (1880-1943) hivatásos katona, olasz marsall. 1900-ban már alhadnagy. 1913-ban részt vesz az olasz-török háborúban. Az első világháború (1914-1918) idején a Főparancsnokság tagja. A katonai „ranglétrán” előbb vezérőrnagy, majd 1937-től altábornagy.

9. Rodolfo Graziani (1882-1955) hivatásos katona, olasz marsall. 1936-1937-ben Etiópia alkirálya, 1939-1940. között vezérkarifőnök. 1940-1941-ben Líbia katonai kormányzója, az ott állomásozó olasz szárazföldi erők főparancsnoka. Az olaszok 1940-ben elszenvedett veresége után felmentették, helyét Gariboldi tábornok vette át. Gariboldi névlegesen a Rommel tábornok vezette Afrikakorps parancsnoka is volt. Graziani 1943-1945. között a salói bábállam hadügyminisztere. A háború után tizenkilenc évi szabadságvesztésre ítélték.

10. Franklin Delano Roosevelt (1882-1945) az Egyesült Államok négy alkalommal megválasztott (1933-1945) elnöke. Az amerikai Demokrata Párt politikusa.

Churchill angol miniszterelnök és Roosevelt elnök 1941. aug. 12-én az „Atlanti Charta” néven híressé vált közös nyilatkozatukban nyolc pontban foglalták össze a háború utáni világ együttműködésének főbb elveit. Roosevelt elnöksége idején Japán 1941. dec. 7-én hadüzenet nélkül megtámadta Amerikát. Az Egyesült Államok hadbalépésével a „tengely-hatalmak” veresége nem lehetett kétséges. A háború idején a „Négy Nagy” találkozóin az Egyesült Államokat képviselte. A podsdami konferencián való részvételét halála akadályozta meg. A Casablancai konferencián 1943. januárjában Roosevelt kezdeményezte a tengely-hatalmakkal szemben érvényesíteni a „feltétlen-megadás” elvét.

11. Erwin Johannes Eugen Rommel (1891-1944) német hivatásos katona, tábornagy. Életével ezen a honlapon a „Rommel tábornagy furcsa halála” szövegmagyarázata részletesen foglalkozik.

12. Winston Leonard Spencer Churchill (1874-1965) kiemelkedő képességű brit politikus. Két alkalommal volt az Egyesült Királyság miniszterelnöke. „Háborús miniszterelnökként” (1940-1945) vonult be a történelembe. Életével ezen a honlapon a „Churchill első látogatása Sztálinnál” szövegmagyarázata részletesebben is foglalkozik.

13. Friedrich, Wilhelm Ernst von Paulus (1890-1957) hivatásos katona, német tábornok, élete vége felé egyetemi oktató. Még az első világháború idején szinte bejárta alakulataival egész Európát. Az első világháború idején, mint Magyarországon tartózkodó német katona, részt vett egy Szerbia elleni hadjáratban. 1916-ban főhadnagyként részt vesz a verduni ütközetben. A háború vége felé alakulata Erdélyben is állomásozott.

Az első világháború után a katonai pálya folytatása mellett döntött. Ezredessé 1935-ben léptették elő. Ettől kezdve tagja a német hadsereg „törzskarának.” Ebben a minőségében sokat tett a német páncélos erők fejlesztéséért. 1939-ben már tábornokká léptették elő, és részt vesz a 6. német hadsereg főtisztjeként a Lengyelország ellen folytatott hadjáratban. 1940-től ismét

Keitel „törzskarában” dolgozott, ahol a Szovjetunió ellen irányuló és támadó jellegű „Barbarossa-terv” kidolgozásában foglalkoztatták. Neve a németek sztálingrádi vereségével vált „világhírűvé.” A 6. hadsereget, a szovjetek a város körzetében bekerítették, helyzetük kilátástalanná vált. Hitler 1943. január 31-én ebben a reménytelen helyzetben tábornaggyá léptette elő és megtiltotta a hadsereg visszavonulását. A bekerítés nehéz helyzetében a tábornagynak nem volt más választása, maradék hadseregével és a törzskarához tartozó tisztekkel megadta magát. Sztálingrád ettől kezdve a „fordulatot” jelentette a második világháború történetében.

A tábornok a szovjetek fogságába került. Személye „nagy adunak” számított a továbbiakban a Wehrmacht elleni küzdelemben.

Néhány évet a szovjetek fogságában töltött. Állítólag szovjet „katonai kiképzőként” is dolgozott. A Nürnbergi Perben tanúként hallgatták meg. „Nagy meglepetést” okozott a háborús bűnösök körében a perben való részvétele. Felesége 1949-ben halt meg, akivel, mint fogoly nem is találkozhatott.

Azt kérte, hogy „szovjet zónában” telepedhessen le. Az NDK-ba való megjelenése (1953) a még élő és a Szovjetunióból nagy nehezen hazatérhetett volt hadifoglyok, és a még élő német katonák körében nagy visszatetszést keltett az NSZK-ban. A Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) Drezdában telepedett le.

Egy villát kapott a kelet-német hatóságoktól. Haláláig az NDK hadseregének tanácsadója, illetve a rendőrtiszti főiskola oktatója is volt, egészen 1957-ig, bekövetkezett haláláig.

14. Montgomery of Alamein, Sír Bernard law (1887- 1976) hivatásos katona, angol marsall. Életével ezen a honlapon részletesebben foglalkozik az „Eisenhower a második világháború befejezéséről” szövegmagyarázatának 8. pontja.

15. Harold Alexander (1891-1969) hivatásos katona, angol tábornok. 1942. augusztusától az angol közel-keleti erők főparancsnoka.

Churchill angol miniszterelnök ebben az időben a térségbe érkezve több személyi változás bejelentésével, Auchinleck tábornok elmozdítása mellett nevezte ki az angol közel-keleti erők főparancsnokává. Ettől kezdve az Észak-afrikai hadszíntér, majd a németek kapitulása után az Olaszország elleni invázió egyik irányítója.

16. Dwight D. Eisenhower (1890-1969) hivatásos katona, tábornok, politikus, az Egyesült Államok két alkalommal is megválasztott elnöke. Életével ezen a honlapon az „Eisenhower a második világháború befejezéséről” bevezetője részletesebben is foglalkozik.

17. Sír Arthur William Tedder (1890-1967) a brit légierő marsallja. 1941-1943. között a közel-keleti brit légierő parancsnoka. Ő hangolta össze a sziciliai és az olaszországi partraszállás szárazföldi és légi hadműveleteit. A normandiai invázió idején 1944. júniusában Eisenhower tábornok helyettese. A német kapitulációs okmány egyik aláírója. A háború után „lord”-i címet kapott és légi főmarsallnak nevezték ki.

18. Sir Andrew Browne Cunningham (1883-1963) brit tengernagy. Harcolt a búr háborúban és részt vett az első világháborúban. 1939-1942. között a brit flotta földközi tengeri parancsnoka. Sikerrel biztosította ebben a térségben a szövetségesek hajózási útvonalait. 1942-ben az Észak-afrikai partraszállás idején a hadi tengerészeti erők vezetője. 1943-1946. között a haditengerészet első lordja és vezérkari főnöke, a birodalmi vezérkar tagja.

19. Vittorio Ambrosio hivatásos olasz katona, tábornok. Miután Mussolini német segítséggel 1941. tavaszára legyőzte a görögöket. Ambrosio arra törekedett, hogy a „Birodalmi Olaszország” új határainak megerősítése céljából egy védelmi vonal kiépítésén fáradozott Ljubljana és Montenegro északi része között.

20. Hermann, Wilhelm Göring (1893-1946) német politikus, birodalmi marsall. Az első világháború német repülős hőse. A háború után csakhamar a náci mozgalom „bölcsőjében” találta magát. 1922-ben már az SA első embere. A „müncheni sörpuccs” (1923. nov.) egyik „kitalálója”. 1928-tól tagja a német parlamentnek.

1932-től már annak elnöke. A náci hatalomátvétel után (1933) porosz belügyminiszter, majd miniszterelnök.

Rövid ideig a Gestapo első embere. 1933-tól légügyi miniszter is, igazi „álláshalmozó”. A német Luftwaffe Első számú szervezője. Hivatalosan is Adolf Hitler utódja. Népszerűsége az angliai csata idejétől, azaz 1940. őszétől fokozatosan csökkenni kezdett. Göring egész életében kábítószerfüggő volt, és nagy „műkincsgyűjtő” hírében állt. A háború vége felé át akarta venni a hatalmat Hitlertől. A „Führer” árulónak kiáltotta ki, és elfogató parancsot adott ki ellene. Mindez már késői intézkedés volt. Göring az amerikaiak kezére került.

A Nürnbergi perben háborús főbűnösként halálra ítélték. Az akasztás előtti órákban azonban cellájában ciankálival megmérgezte magát.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2009. december