Churchill brit miniszterelnök Hitlerről

Winston S. Churchill¹ 1948 és 1953 között foglalta össze személyes élményei alapján a második világháború történetét.

A hatalmas terjedelmű hatkötetes munkáját jóformán be sem fejezte, amikor megkapta érte az irodalmi Nobel-díjat. A szerző 1940 májusától, mint a brit birodalom miniszterelnöke a háborús kabinet élén „oroszlánként” küzdött, hogy elhárítsa az Angliát elözönléssel fenyegető náci veszedelmet. A mű magyarul a második világháború befejezésének ötvenedik, valamint a miniszterelnök halálának harmincadik évfordulójára jelent meg magyar nyelven, 1995-ben Betlen János kitűnő fordításában az Európa Kiadó gondozásában. Az „első könyv” a „Háborútól háborúig 1919-1939” címet viseli. A könyv 3-dik fejezetében (pontjában) a szerző Adolf Hitler személyével, hatalomra jutásának körülményeivel foglalkozik, úgy ahogy azt a Winston S. Churchill megélte. A szerkesztésben ennek bemutatására vállalkoztam.

Egy német őrvezető² útnak indul…….

„1918 októberében Comines közelében egy brit mustárgáztámadás következtében egy időre elvesztette látását egy német őrvezető. Amíg egy pomerániai kórházban feküdt, Németország elvesztette a háborút, és az országon forradalom söpört végig. Az őrvezető, egy jelentéktelen osztrák vámtisztviselő fia, ifjúkorában arról álmodozott, hogy nagy művész válik belőle. Csakhogy nem sikerült felvétetnie magát a bécsi képzőművészeti akadémiára, és szegényen élt az osztrák fővárosban, majd Münchenben.

Olykor festés-mázolással, nemegyszer alkalmi munkásként kereste meg a száraz kenyérre valót, nyomasztó szükségben élt, és titkos, de annál hevesebb

gyűlölettel viseltetett a világ iránt,

amely megtagadta tőle a sikert. Nélkülözései nem a kommunisták soraiba vezették. Elismerésre méltó fordulattal csak újabb indulatot merített belőlük amúgy is betegesen túlzó fajhűségéhez, valamint Németország a német nép iránt érzett lázas és misztikus csodálatához. A háború kitörésekor lelkesen fegyvert ragadott, és négy éven át egy bajor ezredben, a nyugati fronton szolgált. Így indult Adolf Hitler pályája.

1918 telén vakon és magatehetetlenül feküdt a kórházban, és személyes kudarca a német nép tragédiájával olvadt egybe tudatában. A vesztett háború, a törvény és a rend összeomlása, a franciák diadala elviselhetetlen kínszenvedést okozott a lábadozó katonának, s ebből az emésztő gyötrelemből született lelkében az a fajta hatalmas és határtalan delejes erő, amely megváltást vagy kárhozatot hozhat az emberiségre.

Meg volt róla győződve,

hogy Németország rendes körülmények között nem veszíthette volna el a háborút. Következésképp nagyszabású, szörnyűséges méretű árulásnak kellett lennie a háttérben. A magányos befelé forduló közkatona egyre azon törte a fejét, hogyan következhetett be a katasztrófa, de töprengésében egyedül a saját szegényes tapasztalataira volt utalva. Annak idején Bécsben szélsőséges német nacionalista csoportocskák körében forgolódott, és volt alkalma hallani arról, hogy miféle baljós, kártékony mesterkedésekkel foglalatoskodnak az idegen faj sarjai, az északi népek ellenségei és kizsákmányolói: a zsidók.

Honfi dühe és a gazdagok iránt táplált irigysége

egyetlen érzésbe, mindent elsöprő gyűlöletbe torkollott. Amikor a névtelen gyógyultak egyikeként nagy sokára elbocsátották a kórházból, abban az egyenruhában, amelyet még ekkor is szinte diákos büszkeséggel viselt, micsoda látvány tárult frissen gyógyult szeme elé!

A vereség rettenetes felfordulással járt. Kétségbeesett, lázas hangulat uralkodott az országban, és a vörös forradalom izzó körvonalai bontakoztak ki körös-körül. München utcáin páncélautók száguldoztak, és hol röpcédulákkal, hol golyókkal árasztották el a menekülő járókelőket.

Bajtársai kihívóan vörös karszalagot húztak egyenruhájukra, és dühödt jelszavakkal szidalmazták mindazt, ami neki a legszentebb a világon. Egyszer csak akár az álomban

minden megvilágosodott előtte:

Németországot hátba döfték és megbénították a zsidók, a hátországi haszonlesők és intrikusok meg az átkozott bolsevikok, akik nemzetközi összeesküvést szőttek a zsidó értelmiségiekkel. Napnál világosabb lett a küldetése: ő hivatott megtisztítani Németország testét e fekélytől, megbosszulni sérelmeit, és elrendelt sorsa felé vezetni az uralkodásra termett fajt. Ezredének tisztjeit megrémítette a legénység lázongó, forradalmi hangulata, annál nagyobb örömmel fogadták tehát, hogy katonáik között legalább egyetlenegy akad, akinek helyén van a szíve.

Hitler őrvezető maga kérte,

hogy ne szereljék le, és nyomban >> politikai nevelőtiszt<<, más szóval besúgó lett belőle. Ebben a minőségében zendülő és felforgató tervekről gyűjtött értesüléseket. Felettesétől egy biztonsági tiszttől azt az utasítást kapta, hogy járjon el a különféle politikai pártok gyűléseire. 1919 szeptemberének egyik estéjén egy müncheni sörözőben megjelent a Német Munkáspárt összejövetelén, és itt első ízben hallott olyan szónoklatokat a zsidókról, a spekulánsokról a Németországot szakadékba taszító >>novemberi bűnözőkről<<, amelyek egybecsengtek titkos meggyőződésével.

Szeptember 16-án belépett a pártba,

és nem sokkal később, katonai feladatkörével teljes összhangban, propagandistájává vált. 1920 februárjában tartották Münchenben a Német Munkáspárt első tömeggyűlését, és ott Adolf Hitler volt a főszereplő: ő körvonalazta a párt huszonöt pontos programját. Ezzel a német nemzet megmentésének bajnokaként a porondra lépett, egyszóval politikus lett belőle. Áprilisban leszerelt, s ezután a párt megerősítésének szentelte életét. A következő év közepére kiebrudalta a párt korábbi vezetőit, és szenvedélye, rendkívüli képességei révén hipnotizált társainak vitathatatlan egyszemélyi vezetője lett.

Máris ő volt a >>Führer<<.

Megvásárolt egy csőddel küszködő újságot, a Völkischer Beobacher-t: ez lett a párt lapja. A kommunisták nyomban felismerték benne halálos ellenségüket. Megpróbálták szétkergetni gyűléseit, mire ő 1921 utolsó napjaiban megalakította első rohamosztagait. Ez idáig az események Bajorországra korlátozódtak. De a háború utáni években az új evangéliumnak Németország-szerte egyre több követője akadt.

Amikor 1923-ban Franciaország megszállta a Ruhr-vidéket, a németekben vad gyűlölet támadt a franciák ellen, s ennek hullámai tömegeket sodortak az időközben nemzetiszocialista párttá átkeresztelt szervezet soraiba. A márka összeomlása kihúzta a talajt a német polgárság lába alól, és a középosztály tagjai kétségbeesésükben tömegesen csatlakoztak az új párthoz, hogy nyomorukra, a gyűlöletben, a bosszúvágyban, a buzgó hazafiúi érzésben találjanak gyógyírt.”

Megjelent a színen egy elszánt csoport

„Hitler kezdetektől fogva nem hagyott kétséget afelől, hogy a hatalom megszerzése érdekében erőszakos eszközökkel kell rárontani a vereség szégyenétől született weimari köztársaságra. 1923 novemberében a Führert már mindenre elszánt csoport vette körül: vezető tagjai között ott volt Göring³, Hess⁴, Rosenberg⁵, és Röhm⁶. Nem volt kenyerük a tétovázás, és úgy döntöttek, itt a pillanat, hogy kezükbe ragadják a bajor államhatalmat. Von Ludendorff⁷ tábornok nevét és katonai tekintélyét kölcsönözte a vállalkozáshoz; ő menetelt a puccsisták élén. A háború előtt az a mondás járta, hogy >> Németországban nem lesz forradalom, mert Németországban minden forradalom szigorúan tilos.<<

A müncheni hatóságok ezt az elvet léptették ismét életbe. A rendőrség tüzet nyitott, de közben vigyázott a tábornokra, aki egyenest közébük masírozott, és tisztelettudó fogadtatásban részesült. Mintegy húsz tüntető meghalt. Maga Hitler a golyók elől a földre vetette magát és több társával együtt nyomban kereket oldott.

1924 áprilisában négyévi börtönre ítélték.

A német hatóságok tehát fenntartották a rendet, a német bíróság megbüntette a rendzavarókat, de országszerte terjedőben volt az a meggyőződés, hogy saját húsukba vágtak, és áldozatul vetették oda Németország leghűbb fiait a külföldnek. Hitler büntetését négy évről tizenhárom hónapra szállították le. A landsbergi várbörtönben töltött időt Hitler arra használta fel, hogy értekezésben is kifejtse politikai hitvallását, s befejezze a novemberi puccs halottainak ajánlott Mein Kampf vázlatát. Amikor végül csakugyan sikerült megragadnia a hatalmat, a szövetséges hatalmak politikai és katonai vezetői úgyszólván a könyvet bújták. A szerző mindent leírt benne: a német feltámadás programját, a pártpropaganda technikáját, a marxizmus elleni harc tervét, a nemzetiszocialista állam alapelveit, Németország eleve elrendelt uralkodó helyét a világban.

Elkészült a vakhit és a háború új Koránja: dagályos, terjengős, alaktalan szerkezetű mű, de a tartalma annál sokatmondóbb.

A Mein Kampf fő tétele fölöttébb egyszerű.

Az ember harcoló állat, következésképp a nemzet, harcosok közössége lévén harci alakulat. Az az élő szervezet, amely lemond a létért való küzdelemről, pusztulásra van ítélve. Ugyanígy elveszett az az ország, az a faj, amely lemond a harcról. A nemzet harci képessége fajtisztaságától függ. Következésképp meg kell tisztítani az idegen szennyeződéstől.

A zsidó faj egyetemes jellegénél fogva szükségképpen pacifista és internacionalista. A pacifizmus pedig halálos bűn, mert kapitulációra vezet a létért vívott küzdelemben. Minden ország legelső kötelessége tehát, hogy a tömeget nemzetté formálja. Az egyén értelmi képességének a jelentősége másodlagos; az akarat és az elszántság a legfőbb erény. A parancsolásra született egyén értékesebb, mit az alárendeltek alaktalan ezrei. A faj fennmaradását csakis a nyers erő szavatolja, ezért a társadalmat katonai alakzatokba kell szervezni. A fajnak harcolnia kell; az a faj, amely tétlen, szükségképp tehetetlen, és elpusztul. Ha a német fajt idejekorán egyesítették volna, már rég a földgolyó ura lenne. Az új Reichnak⁸ kell egyesítenie Európa szétszórt németségét. A levert nemzetet úgy lehet ismét életre kelteni, hogy visszaadjuk önbizalmát. Mindenekelőtt a hadsereget kell megtanítani rá, hogy higgyen önnön legyőzhetetlenségében. A német nép akkor állítható talpra, ha meggyőzik róla, hogy a fegyverek ereje meghozhatja szabadságát. A születési előjogok elve helyes. Az értelmi képességek szerinti rangsorolás nem kívánatos. Az oktatási rendszernek az a feladata, hogy olyan németeket állítson elő, akikből a legegyszerűbb kiképzéssel katonát lehet csinálni.

A nagy történelmi fordulatok elképzelhetetlenek lettek volna a fanatikus és hisztérikus szenvedélyek hajtóereje nélkül. Az olyan polgári erények, mint béke, rend, nem vezettek volna semmire. A világ újabb fordulathoz közeledik, a német államnak pedig gondoskodnia kell róla, hogy a faj készen álljon a végső és mindent eldöntő számadásra.

A külpolitika ne válogasson az eszközökben.

Nem az a diplomácia feladata, hogy a nemzet hősi halálának útját egyengesse, hanem, hogy felvirágzását és fennmaradását elősegítse. Németország csak két országban találhat szövetségesre: Angliában és Olaszországban,

Csakhogy egy demokraták és marxisták kormányozta gyáva pacifista állammal senki sem lesz hajlandó szövetséget kötni. Amíg Németország maga nem küzd magáért, senki nem fog érte küzdeni. Az elveszett tartományokat nem szerezheti vissza sem a buzgó fohászkodás, sem a Népszövetségbe vetett ájtatos remény, hanem csakis a fegyverek ereje. Németországnak nem szabad ismét abba a hibába esnie, hogy összes ellenségével egyszerre száll harcba. Ki kell választania a legveszedelmesebbet, és minden erejével arra az egyre kell támadnia. A németellenes érzelmek mindaddig fennmaradnak a világon, amíg Németország ki nem vívja egyenjogúságát, és vissza nem szerzi helyét a nap alatt.”

Az érzelmeknek semmi helye

„A német külpolitikában az érzelmeknek semmi helye. Dőreség volna pusztán érzelmi okokból megtámadni Franciaországot. Németországnak mindenekelőtt európai területét kell gyarapítania. A háború előtti gyarmati politika hiba volt, fel kell hagyni vele. Németországnak Oroszország felé, kiváltképpen pedig a balti államok felé kell terjeszkednie. Német-orosz szövetségről szó sem lehet. Oroszországgal összefogva bűn volna háborút viselni a Nyugat ellen, mert a szovjetek a nemzetközi zsidóságot akarják diadalra juttatni. Ezek voltak Hitler politikájának >>gránitpillérei<<.

A győzteseket saját nyomasztó belső bajaik és pártküzdelmeik kötötték le, nemigen vettek tehát tudomást Adolf Hitler szüntelen mozgolódásáról, sem arról, hogy a Führer lassanként vezető szerepet kezd játszani.

A nemzetiszocializmus, a >>náci párt<< ,ahogy újabban emlegették, csak hosszú idő után tett szert olyan erős befolyásra a tömegek, a fegyveres erők, az államapparátus és a kommunizmustól nem minden ok nélkül rettegő gyáriparosok körében, hogy az egész világnak számolnia kelljen vele. Amikor 1924 végén Hitler kiszabadult a börtönből, azt mondta, öt évig is eltart, mire újjászervezi mozgalmát.”

Még négy évenként voltak a választások.

„A weimari alkotmány⁹ a demokrácia szellemében előírta, hogy a Reichstagot¹⁰ négyévenként újjá kell választani. Ettől az előírástól remélték, hogy a német nép teljes és állandó ellenőrzést gyakorolhat a parlament fölött. A valóságban ez természetesen csak annyit eredményezett, hogy egy percre sem szünetelt a lázas politikai mozgolódás, s egymást érték a választási hadjáratok. Mindenesetre a választások révén pontosan nyomon követhető Hitlernek és elveinek térhódítása.

1928-ban pártja mindössze tizenkét mandátummal rendelkezett a Reichstagban. 1930-ban már százhéttel; 1932-ben kétszázharminccal.

Addigra már a német politikai élet minden zugában jelen voltak a nemzetiszocialista párt fiókintézményei, a közéletet átitatta a náci fegyelem eszméje, s egyre inkább elharapóztak a zsidók megfélemlítését, bántalmazását célzó akciók.

A győztesek által kikényszerített köztársasági kormányok és demokratikus intézmények csupán a vereség bélyegét viselő, előretolt kulisszák voltak; mögöttük a valódi politikai hatalmat, a nemzet tartószerkezetét a háború utáni években a Reichswehr¹¹ vezérkara jelentette. Ez jelölte és menesztette az elnököket, a kormányokat.”

Hindenburg¹² a „fából faragott titán”

A hadsereg „hatalmának jelképe és akaratának végrehajtója Hindenburg marsall volt.” De Hindenburg már 1930-ban betöltötte a 83. évét. Jelleme és éleslátása gyorsan hanyatlott. Egyre több volt benne az előítélet, egyre önkényesebb döntéseket hozott, egyre szenilisebb lett. A háború alatt hatalmas faszobor készült róla, a hazafiak meg azzal mutatták ki iránta érzett csodálatukat, hogy fizetség ellenében szöget vertek belé. Ez lett hát Hindenburgból: >> fából faragott titán <<

A tábornokok jó ideje tudták már, hogy gondoskodni kell az agg marsall utódjáról. Míg az új embert keresték, mind hatalmasabb és ellenállhatatlanabb lett a nemzetiszocialista mozgalom ereje. Az 1923-as müncheni puccs kudarca után

Hitler új programot fogalmazott meg,

ebben azt hirdette, hogy nem fogja áthágni a weimari köztársaság kereteit, és szigorúan tartja magát a törvényességhez. Ugyanakkor volt gondja rá, hogy megnövelje a náci párt katonai és félkatonai alakulatainak erejét. A kezdetben jelentéktelen rohamosztag az SA¹³, a >>barnaingesek<< csapata, és szigorúan fegyelmezett központi magja, az SS¹⁴ idővel akkora erőre tett szert, hogy a Reichswehr egyre növekvő riadalommal szemlélte tevékenységét.”

Ernst Röhm a „szerencselovag”.

„A rohamosztagok élén egy Ernst Röhm nevű szerencselovag állt, Hitler fegyvertársa és egyelőre kebelbarátja. Rőhm, az SA törzsének főnöke jó szervező és bátor, de nagyravágyó és perverz hajlamú ember volt. Ferde hajlamai nem akadályozták meg Hitlert, hogy együttműködjön vele a hatalomhoz vezető nehéz és veszedelmes úton. Mint Brüning¹⁵ elpanaszolja, a rohamosztagok bekebelezték a legtöbb német nacionalista alakulatot, így azokat a szabadcsapatokat is, amelyek a Baltikumban és Lengyelországban harcoltak a bolsevikok ellen a húszas években, valamint a nacionalista veteránok szövetségét a >>Stahlhelm<<-et.”

A hadsereg és az SA szembeállása

A német nemzet testén átvonuló áramlatok gondos elemzése arra a kénytelen-kelletlen következtetésre vezette a Reichswehrt, hogy ha továbbra is szembeszáll a náci mozgalommal, katonai kasztja nem lesz képes többé ellenőrzése alatt tartani az országot. Mind a katonák, mind a nácik azt tekintették céljuknak, hogy kisegítsék Németországot a szakadékból, amelybe a vereség taszította; a Reichswehr a császári birodalom rendezett társadalmi szerkezetét és a feudális, arisztokrata, földbirtokos, jómódú osztályokat képviselte, az SA viszont többé-kevésbé forradalmi mozgalommá vált és erejét heves vérű elkeseredett felforgató elemek elégedetlenségéből, valamint tönkrement polgárok elkeseredéséből merítette. Annyira különbözött elátkozott ellenségeitől, a bolsevikoktól, mint az Északi-sark a Délitől.”

Ezért a hadsereg úgy vélte, ha tovább folytatja a harcot a náci párt ellen „szétszaggatja a levert nemzet testét.” Vezetői úgy érezték, „hogy saját érdekükben és az országéban egyesíteniök kell erejüket azokéval, akikkel belpolitikai kérdésekben olyan kérlelhetetlenül szemben álltak, ahogyan csak a merev és szigorú németek tudtak.”

Sokra vitte az őrvezető!

„Ami Hitlert illeti, jóllehet semmilyen eszköztől nem riadt volna vissza, hogy bevegye a hatalom bástyáit, mégiscsak annak a nagy és büszke Németországnak a vezére akart lenni világéletében, amelyet ifjúkorában oly nagy hévvel csodált. Így hát mindkét fél természetéből fakadóan megvoltak a feltételek Hitler és a Reichswehr szövetségéhez. A hadsereg vezetői lassan rájöttek, hogy a náci párt ereje folytán csakis Hitler lehet Hindenburg utódja a német nemzet élén. Hitler pedig tudta, hogy ha programjával összhangban felakarja támasztani Németországot, nem mondhat le a Reichswehr elitjével kötendő szövetségről.” Hitler megígérte a hadsereg vezetőinek, hogy „kordában tartja a barnaingeseket, a vezérkar alá rendeli, végső esetben likvidálja őket. Cserébe megkapta Németország legbefolyásosabb hatalmi központjának a támogatását, segítségével a végrehajtó hatalom élére került, és minden reménye megvolt rá, hogy az állam legfőbb hatalmasságává váljék.”

Egy tábornok az SA mellé állt.

„Kurt von Schleicher¹⁶ tábornok az idő tájt igen jelentős, olykor döntő befolyást gyakorolt az eseményekre. Őt tekintették a zárkózott és uralkodásra vágyó katonai körök politikai vezetőjének.” A tábornok „réges-régóta tisztában volt a náci mozgalom jelentőségével, és azt is tudta, hogy valahogyan meg kell zabolázni. Egyszersmind olyan fegyvert is látott ebben az elborzasztó, mohó csőcselékben és egyre növekvő magánhadseregében, az SA-ban, amely ha jó kezekbe, vezérkari barátainak kezébe kerül, ismét naggyá teheti Németországot, és talán őt magát is. Ezekből a megfontolásokból 1931-ben Schleicher titkos szövetségre lépett Rőhmmel a náci rohamosztagok törzsfőnökével. Két gépezet működött tehát egyszerre.” Miközben a vezérkar Hitlerrel egyezkedett, egyik tagja Schleicher „személyes összeesküvés szálait szövögette Hitler legfőbb alvezérével és későbbi ellenlábasával, Rőhmmel, amíg három évvel később Hitler parancsára mindkettőjüket agyon nem lőtték.”

Brüning lett a kancellár

„1930. március 28-án Brüning, a katolikus középpárt vezére lett a kancellár… Gazdasági programja nem volt népszerű, ráadásul csökkentette a közalkalmazottak számát. Németország-szerte egyre magasabbra csaptak a gyűlölet hullámai.”

A kancellár „a császárság visszaállításában látta Németország békéjének, biztonságának és dicsőségének egyetlen útját… Brüning nem a birodalmat akarta visszaállítani. Ő az angol mintát követő alkotmányos monarchiára gondolt. És azt remélte, hogy uralkodónak megfelelne a trónörökös egyik fia.”

Hindenburg elé tárta tervét

Minderre 1931 novemberében került sor. „A marsalltól függött minden. Az agg marsall indulatosan fogadta a javaslatot. Felháborodottan és ellenségesen. Kijelentette, hogy ő pusztán a császár megbízottjának tekinti magát. Minden más megoldás katonai becsületében sértené. Ő nem olyan monarchiának kötelezte el magát, amely szabadon válogathat a királyi hercegek között. A törvényes utódlás joga sérthetetlen. Amíg Németország nem hajlandó elfogadni a császár visszatértét, addig nincs más megoldás, mint ő maga Hindenburg. Ebből nem enged. Hallani sem akart semmiféle kompromisszumról! >> J’y suis,j’y reste<< (Itt vagyok, itt maradok.)

Brüning szenvedélyesen érvelt,

az igaza mellett, talán még túlzásba is vitte a vitát az agg veteránnal. Volt egy erős ütőkártyája: ha Hindenburg nem fogadja el, talán kissé merész, de mégiscsak monarchista javaslatát, akkor elkerülhetetlen a forradalmi náci diktatúra. Mégsem sikerült megegyezniük. Brüning szempontjából ebben az esetben is életbevágó volt azonban, hogy ismét elnökké választassa Hindenburgot, s így legalább elodázza a német állam összeomlását. Kezdetben úgy látszott, hogy beválik a terve.

1932 márciusában tartott elnökválasztáson Hindenburg a második fordulóban többségre tett szert vetélytársaival, Hitlerrel és a kommunista Thalmann-nal¹⁷ szemben.”

Az ország a gazdasági összeomlás szélére került. Brüninget menesztették és Papen¹⁸ lett a kancellár.

Hitler találkozása Hindenburggal

„1932 augusztusában Hitlert magánkihallgatásra Berlinbe rendelte az elnök. Úgy látszott, megérett az idő az előrelépésre. A Führer tizenhárommillió német választót tudhatott maga mögött. Úgy tetszett, csak egy szavába kerül, és döntő részt kap a hatalomból. Körülbelül ugyanabban a helyzetben volt, mint Mussolini a >>Marcia su Róma<< előestéjén (Bevonulás Rómába: Mussolini¹⁹ 1922. októberi hatalomátvétele). De Papent nem érdekelte a legújabb kori olasz történelem. Tudta, hogy számíthat Hindenburg támogatására, és eszébe sem volt lemondani. Hitler tehát megjelent az agg marsall színe előtt. Korántsem tett rá mély benyomást.

>>Még hogy ez legyen kancellár?

Kinevezem postamesternek, nyalogassa csak a képmásommal ellátott bélyegek hátoldalát.<< Legfelsőbb körökben Hitlernek nem volt olyan befolyása……

1932 novemberében országos választásokat tartottak - abban az évben már ötödször. A nácik visszaestek, 230 helyett csak 196 mandátumot szereztek, a kommunisták viszont előretörtek. A Führer tárgyalási pozíciója megrendült, Schleicher tábornok talán meglesz Hitler nélkül is. Hindenburg tanácsadóinak körében megnőtt a befolyása. November 17-én Papen lemondott, helyette Schleicher lett a kancellár.” Az új kormányfő „túlságosan sok mindenkivel akasztott tengelyt” Hitler Papennel és a többi nacionalistával összefogott ellene. Végül Papen Hindenburgnál nagy elérte, hogy Hitler legyen az ország kancellárja.

Hitler az új kancellár

1933. január 30-át írtak ekkor. „ Az új gazda szigora csakhamar lesújtott mindazokra, akikről tudni való vagy feltételezhető volt, hogy szembeszállnak az új renddel. Február 2-án megtiltották a kommunista pártnak, hogy gyűléseket és tüntetéseket tartson, és országszerte razziákat indítottak, hogy begyűjtsék a kommunista párt elrejtett fegyvereit. A kampány 1933. február 27-én érte el tetőpontját. Lángba borult a Reichstag épülete. Kivezényelték a barnaingeseket és kisegítő alakulataikat. Egyetlen éjszaka alatt négyezer embert tartóztattak le, köztük a kommunista párt központi bizottságát. Az akciót Göringre, az új porosz belügyminiszterre bízták. Ez a letartóztatási hullám készítette elő a küszöbönálló választásokat, és szavatolta az új rendszer legfélelmetesebb ellenfeleinek, a kommunistáknak a vereségét.

A választási kampányt Goebbels²⁰ szervezte meg,

 és mind rátermettségével, mind buzgalmával méltónak bizonyult a feladatra… A kommunisták és azok, akik megdöbbenésükben vagy kétségbeesésükben rájuk szavaztak, 81 mandátumot szereztek, a szocialisták 118-at, a középpárt 73-at, Hitler nacionalista szövetségesei, Papen és Hugenberg vezetésével 52-t, 33 mandátumot kisebb jobbközép csoportok osztoztak. A nácik tizenhétmillió-háromszázezer szavazatot kaptak, és így 288 parlamenti mandátumhoz jutottak. Ezzel a választási eredménnyel Hitler és nacionalista szövetségesei megkapták a hatalmat a Reichstagban. Így, és csakis így csellel és csalárdsággal szerezte meg Hitler a német nép szavazatainak többségét. Civilizált parlamenti kormányzás rendes körülményei között egy ilyen erős ellenzék tekintélyes befolyásra és súlyának megfelelő elbánásra tarthatott volna számot az államvezetésben. De az új, náci Németországban a kisebb csoprtoknak rá kellett jönniük, hogy nincsenek jogaik.”

Mi történt a potsdami helyőrségi templomban?

„1933. március 21-én a potsdami helyőrségi templomban, Nagy Frigyes sírjának közvetlen közelében Hitler megnyitotta a harmadik birodalom első birodalmi gyűlését. A templomi padsorokban a német nagyhatalmi kontinuitás jelképeként ott ültek a Reichswehr képviselői is jelen voltak, a születőben lévő új Németország jelképeként, az SA és az SS vezetői is. Március 24-én a birodalmi gyűlés minden ellenvéleményt elsöpöre és lehurrogva, 441 szavazattal 94 ellenében korlátlan, rendkívüli hatalommal ruházta fel Hitlert a következő négy évre. Amikor a szavazás eredményét kihirdették, Hitler a szocialisták padsorai felé fordult, és azt kiáltotta: >> Magukra pedig már nincs szükségem ! <<

A választási győzelem önkívületében

a nemzetiszocialista párt ujjongó tömegei pogány szertartásba illő fáklyásmenetben vonultak el vezérük előtt Berlin utcáin… Hitler végre célhoz ért. De nem egyedül. A vereség mélységes zűrzavarából sikerült a felszínre hoznia Európa legnagyobb, legszolgálatkészebb, legkönyörtelenebb, legellentmondásosabb és legbalvégzetűbb nemzetének sötét és vad szenvedélyeit. Egy mindent felemésztő Moloch bálványát állította a nép elé, s elérte, hogy őt magát e bálvány papjának és megtestesítőjének tekintsék.”

Hitler kihagyta, hogy Churchillel találkozzék

Churchill 1932 nyarán úgy döntött, hogy kirándulást tesz ősének Marlborough hercegének németalföldi és németországi csatáinak színterén.

A miniszterelnök így folytatja: „A Regina szállóban társaságom valamelyik tagjának bemutatkozott egy Hanfstaengl nevű úr, minduntalan a >> Führer<<.t hozta szóba, és értésünkre adta, hogy bizalmas viszonyban van vele. Vidám, bőbeszédű fickónak látszott, ráadásul kiválóan tudott angolul meghívtam hát ebédre. Igen érdekes beszámolót tartott Hitler tevékenységéről és nézeteiről. Úgy beszélt, mint akit megígézett a vezér. Alighanem megbízták, hogy lépjen velem kapcsolatba. Ebéd után a zongorához ült, egymás után játszotta a különféle darabokat és énekelte a különböző dalokat, mégpedig igen remek stílusban, olyannyira, hogy valamennyien igen jól éreztük magunkat. Úgy tetszett ismeri minden kedves angol dalomat.

Valóságos művész volt, és mint tudjuk, akkoriban a Führer kedvencei közé tartozott. Azt mondta, feltétlenül találkoznunk kellene vele, s hogy mi sem volna egyszerűbb. Herr Hitler minden délután öt óra körül megfordul a szállodában, és boldogan találkozna velem.

Miért gyűlöli úgy a maga vezére a zsidókat?”

Tette fel a kérdést Hanfstaenglnek Churchill, majd hozzá tette: „Megértem, ha valakinek azokkal a zsidókkal van baja, akik valami rosszat tettek, vagy vétenek az ország érdekei ellen, azt is megértem, aki szembeszáll velük, ha ki akarják sajátítani a hatalmat az élet valamelyik területén; de hogy lehet pusztán születése miatt gyűlölni valakit? Hát tehet róla az ember, hogy minek született?”

Hanfstaengl valószínű beszámolhatott erről Hitlernek, „mert másnap dél felé meglehetős komor képpel állított a szállodába, és közölte, hogy a Hitlerrel való találkozás elmarad, mert aznap a Führer nem jön el a szállodába.>>Putzi<<-t ez volt a beceneve - nem láttam többé. Pedig még jó néhány napot töltöttünk Münchenben. Így szalasztotta el Hitler az egyetlen alkalmat, amikor találkozhatott volna velem.”

Felhasznált irodalom:

Winston S. Churchill

A második világháború/1

Európa Könyvkiadó Budapest, 1995

Szövegmagyarázat:

1.Winston S. Churchill (1874-1965 brit politikus, államférfi két alkalommal Nagy-Britannia miniszterelnöke.

Már 1900-től parlamenti képviselő volt. Politikai karrierje gyorsan ívelt felfelé, több esetben volt miniszter. Életével ezen a honlapon több szerkesztés részletesen is foglalkozik.

2. Adolf Hitler az őrvezető (1889-1945) politikus, diktátor. 1934-től haláláig a német nép Führere (Vezére).

Az első világháborúban a 16. bajor „List” tartalékos gyalogezred tizedese, majd őrvezetője. A háború teljes időszakában a nyugati fronton futárszolgálatot teljesített. Feladata az ezredparancsnokság és a fronton harcolók lövészárkaik közötti üzenetek eljuttatása volt. Életével ezen a honlapon több szerkesztés is részletesen foglalkozik.

3. Hermann Wilhelm Göring (1893-1946) német politikus, birodalmi marsall. A Nemzetiszocialista Német munkáspárt egyik vezetője. A légierő (Luftwaffe) parancsnoka, a Harmadik Birodalom második embere.

Háborús bűnös, a nürnbergi per idején (1945/1946) közvetlen felakasztása előtt öngyilkosságot követett el. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesebben is foglalkozik.

4. Rudolf Walter Richard Hess (1884-1987) náci politikus, Hitler pártbéli helyettese. Életével ezen a honlapon a „Rudolf Hess Skóciába repül” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.

5. Alfréd Rosenberg (1893-1946) a nácik legfőbb ideológusa. A második világháború után a nürnbergi perben halálra ítélték és 1946. okt. 16-án felakasztották. Életével ezen a honlapon a „Még néhány óra és mindennek vége” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.

6. Ernst Röhm (1887-1934) az SA vezetője. Kezdetben Hitler bizalmasa. Később - a hadsereg és az SA ellentétei nyomán - szembefordult Hitlerrel. 1934. június végén a „Hosszú kések éjszakáján” a Führer bírósági tárgyalás nélkül kivégeztette.

7. Erich Friedrich Wilhelm Ludendorf (1865-1937) hivatásos katona, német tábornok. Már 1881-tól a császári hadseregben szolgált. 1895-ben, mint Schlieffen és az ifjabb Moltke pártfogoltjaként a Vezérkarhoz került. Az első világháború elején döntő érdemei voltak Liege elfoglalásában. Ezután a 8. hadsereg vezérkari főnökévé nevezték ki. Ettől kezdve szorosabb kapcsolatba került főnökével Hindenburg tábornaggyal. 1918. okt.-ben elfogadta a megadás feltételeit leváltották beosztásából. Az első világháború után a szélsőjobboldali politikai irányzatok „foglyává” vált. 1923-ban Hitlerrel együtt vezető szereplője volt a müncheni „sörpuccsnak”.

8. Reich = birodalom (Deutsches Reich = Német Birodalom)

9. Weimari Alkotmány: Az első világháború után a német nemzetgyűlést - a berlini zavargások miatt - Friedrich Ébert javaslatára, a német kultúra központjában Weimarba hívták össze. A parlament itt fogadta el kétharmados többséggel Németország háború utáni - a Császársággal szakító - új demokratikus alkotmányát.

Németország parlamenti köztársasággá vált. A legfőbb demokratikus hatalmat a „birodalmi elnök” személye testesítette meg.

10. Reichstag = birodalmi gyűlés: a Reichstag épületét 1933. febr. 27-én Berlinben egy Marinus van der Lubbe nevű holland férfi gyújtotta fel, aki egyébként kommunistának vallotta magát. A férfi láthatólag zavart volt, amikor az épültben rátaláltak, állítólag meztelenül mozgott az épületben. A tüzet nem tudták megfékezni, az épület porrá égett. A felelősséget csakhamar a kommunistákra hárították. Az eset okot adott likvidálásukra, arra hogy Hitler a parlament nélkül kormányozzon. Az „elkövető” ellen halálos ítéletet hoztak, amit 2008-ban a németek egy 1998-as törvényre hivatkozva semmisnek nyilvánítottak.

11. Reichswehr = birodalmi hadsereg (nemzeti hadsereg) 1871-1918 között: német császári hadsereg (Kaiserlich Deutsches Heer), 1918-1935 között: nemzeti hadsereg (Reichswehr) 1935-1945 között: Véderő (Wehrmacht) volt.

12. Paul von Hindenburg (1847-1934) hivatásos katona, német tábornok, Németország elnöke. Családjában a katonai tradíciók a XIII. századik voltak visszavezethetők. Később a Vezérkarhoz került, de 1911-től önként visszavonult a katonai szolgálatból. Az első világháború idején reaktiválták és Ludendorff tábornokkal együtt megbízták a kelet-poroszországi katonai erők vezetésével. A hatalmas orosz túlerővel szemben eredményesen védekezett, Hindenburg nemzeti hőssé vált. 1916-tól főparancsnok. Ludendorffal együtt a háború folytatását kívánta, a kapituláció azonban elkerülhetetlen volt. Friedrich Ebert halála után (1925) a Weimari Köztársaság elnöke volt egészen haláláig (1934). A nácik, így Hitler hatalomra jutását nem tudta megakadályozni.

1933. jan. 30-án a „cseh káplán”-t Adolf Hitlert nevezte ki  kancellárrá.

13. SA = Sturmabteilung (rohamosztag) az ún. „barnaingesek” kezdetben Hitler „magánhadsergét” képezték.

Az SA első számú vezetője 1934. jún. végéig Ernst Röhm kapitány volt.

14. SS = Schutzsttaffel = védőosztag. Vezetőjük: Heinrich Himmler, A Waffen–SS (fegyveres védosztag) Az SS katonai szárnya, fegyveres alakulatai részt vettek a második világháborúban. Ismertebb vezetője: Sepp Dietrich vezérezredes volt.

15. Heinrich Brüning (1885-1970) német politikus, birodalmi kancellár (1930-1932).

16. Kurt Hermann Friedrich Ferdinand von Schleicher (1882-1934) hivatásos katona, gyalogsági tábornok német kancellár. A nácik 1934 nyarán a Röhm puccs (Hosszú kések éjszakája) idején bírósági tárgyalás nélkül kivégezték.

17. Ernst Thalmann 1886-1944) német kommunista politikus. Az első világháború idején a nyugati fronton teljesített szolgálatot. Eredetileg szocialdemokrata, 1920-ban csatlakozott a Clara Zetkin vezette kommunista párthoz. 1920-tól a kommunista frakció vezetője volt a Reichstagban. A parlament épületének (1933. febr. 27.) felgyújtása idején őt is letartóztatták, majd hosszú éveken át a buchenwaldi koncentrációs táborban raboskodott, ahol 1944. aug. 18-án kivégezték.

18. Franz von Papen (1879-1969) német politikus, Hitler hatalomra jutása idején (1933. jan. 30.) alkancellár.

1934. júl.-tól bécsi német ügyvivő, majd Ausztria bekelezéséig ugyanitt nagykövet. 1939-1944 között Törökországban nagykövet. A Háború után a nürnbergi perben nem vonták felelősségre. Ugyanakkor egy Német esküdtszéki bíróság nyolcévi kényszermunkára ítélte.

19. Benito Mussolini (1883-1945) olasz fasiszta diktátor. Életével ezen a honlapon a „Mussolini lejtmenetben“ c. szerkesztés szövegmagyarázata részletesebben is foglalkozik.

20. Joseph Goebbels (1897-1945) német politikus,a náci propaganda kiválósága. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata is részletesen foglalkozik.

Forrás:

Internet - wikipedia

www.historiamozaik.atw.hu

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

Kelt 2010. június