Dies Irae*

Részletek Aczél Tamás és Méray Tibor irásából

 

Aczél Tamás és Méray Tibor „Tisztító vihar” c. könyvükben több írásuk mellett felidézik azt az irodalmi vitát, amelynek az ötvenes években elszenvedője Déry Tibor a korszak legjelentősebb írója volt. A vitát az író „Felelet” c. regény - folyam második kötete váltotta ki. A kötet 1952 elején jelent meg. A hivatalos kritika, míg az első kötetet dícsérőleg fogadta, addig a második kötetről hallgatott. „Nemsokára megindultak a suttogások, a telefonok, a pletykák, az irányított megjegyzések, amelyek előrevetítették a vihar árnyékát. Aztán, ahogy Méray írja „Kitört a vihar”. A Szabad Népben és a Társadalmi Szemlében megjelent Révai József hosszú és kíméletlen cikke - >>Megjegyzések egy regényről<<- amely fölényesen, az ítéletvégrehajtó keménységével darabokra szedte a nagyszerű könyvet…..Néhány héttel később meghívókat vitt szét a posta a legismertebb kommunista és utitárs írók címére. A meghívók vitát jeleztek, amelyen a résztvevők megtárgyalják >>irodalmunk helyzetét<<, de mindenki tudta, hogy a főkérdés a szóban forgó Déry-mű lesz.” Ezt a Révai József vezette vitát örökítik meg a szerzők igen meggyőzően és szemléletesen, miközben bemutatják, miként „írja át” a cselekményt Révai a maga képére, az ő dogmatikus kommunista hite szerint. Szerkesztésemben ezt a vitát szeretném bemutatni.

• latin kifejezés: Dies Irae = a harag napja

Déry Tibor¹ „kivégzése” volt napirenden

„A vita szokásos ünnepélyes és gyomorszorongató módon kezdődött a párt Akadémia utcai székházában. A hosszú asztalok mellett ültek az írók, akik persze már tudták, hogy Déry Tibor >> kivégzése<< van napirenden. Amikor mindenki egybegyűlt, gyors és ideges léptekkel megjelent Révai² szűk kíséretével, s a folyosón néhány undorító szót váltott az ott lézengő és pillantását elfogadni vágyó írókkal, akiknek mellét büszkén dagasztotta a tudat, hogy Révai elvtárssal személyesen beszélhetnek. Az izgatott locsogás elült: Révai elfoglalta a fő helyet, körülnézett megigazította szemüvegét, egy-két szót szólt a mellette ülőkhöz, aztán megindult a vita…..”

Az eseményre 1952-ben, valamikor nyáron kerülhetett sor.

„A legelső felszólaló

Király István³, a fasisztából lett kommunista, az egzisztencialistából lett marxista, a kommunista irodalompolitika legalázatosabb talpnyalója (egyébként az egyetem irodalomtörténeti katedrájának előadója) volt. Király, aki tudta, hogy mi a kötelező és mi nem, tudta, hogy ki Révai, és azt is tudta, hogy a Szentírás gyenge utánzat a Szabad Néphez képest, felszólalását e szavakkal kezdte:

-         Teljesen egyetértek Gimes⁴ elvtárs mai cikkével**….

Eddig jutott.

Révai, mint a régi ütemet megneszelő öreg cirkuszi ló, felkapta a fejét és a maga vad erőszakosságával odavetette az elvörösödő Király felé:”

**

Ezen a napon a „Szabad Nép” bírálatot közölt a moszkovita Illés Béla⁵ legújabb regénytrilógiájának első kötetéről. A könyv, a „Honfoglalás”, a szovjet hadsereg magyarországi harcait kívánta ábrázolni. A könyv lapos volt és gyenge. Az asztal végéhez közel ülők hallhatták Révai dühös mordulását Gimes Miklósra, - aki a kritikát írta és meg nem érdemelt módon dicsérte könyvet -, „miket firkálnak már megint össze, az egy szar az nem regény”. A távolabb ülők nem is sejthették, hogy mit mondott a félisten, s ez mindjárt az elején nagy bajt okozott.

„Elég baj az magának!

A termen halk nevetés hullámzott végig: Királyt osztatlanul és szünet nélkül utálta mindenki, s - a legszebb öröm a káröröm - hangolta jobb kedvre az egybegyűlteket. Király azonban nem zavartatta magát és - miután véleménye nem azonos Gimes véleményével, következésképpen a sajátjával sem - így folytatta:

-         Noha meg kell mondanom, hogy komoly hibákat fedezhetünk fel a bírálatban…..

A kijelentést dermedt csend fogadta. De Király nem törődött ezzel; hosszú felszólalásában - kissé felkészületlenül ugyan, hiszen az ellenkezőjét akarta mondani - mégiscsak kifejtette, hogy mennyire igaza van neki és mennyire téved Gimes. Révai nem válaszolt. Arcán megvetés tükröződött. Tudta, hogy kivel áll szemben, ez azonban soha egy percre sem zavarta, hogy együtt dolgozzék Királlyal.”

A Déry-párt hívei:

„A vita azonban szolgált egyfajta meglepetéssel: azzal ugyanis, hogy akadt egész sereg hozzászóló, aki a fenyegetések és vádaskodások árnyékában többé-kevésbé nyíltan és bátran kiállt a Déry-regény mellett, noha jól tudta, hogy az effajta hősiesség mennyire hiábavaló. A Déry-párt tulajdonképpeni vezére az öreg Lukács⁶ professzor volt; ő maga is felszólalt, de csak általánosságokat mondott; az első vonalban tanítványai verekedtek. A felszólalók azt próbálták bizonytani, hogy Déry könyve győzelem a sematizmus elleni harcban (melyet maga Révai hirdetett meg), hogy színvonala messze túlhaladja az átlagos regényszínvonalat.

Zelk Zoltán⁷ kijelentette:

>>Déry regénye mellé a jó szocialista irodalom féltői álltak<<.

Eörsi István⁸, a tehetséges fiatal költő

és kritikus a Révai-bírálattal szemben esztétikai kifogásokat hangsúlyozott.

Az izgalom és feszültség fokozódott.

A két régi, csaknem ősi ellenfél - Révai és Déry - most szemtől-szemben álltak egymással, s szótlanul figyelték a vitát***

***

Révai már többször bírálgatta előtte is Déryt. Az MDP II. kongresszusán 1951 februárjában, majd néhány hónappal később az írókongresszuson… „Mindez azonban csak amolyan előcsatározás, tapogatózás volt a mostani nagy összecsapáshoz képest.”

Déry idegesen és kissé szórakozottan,

látszott rajta, hogy fárasztja, terhére van a sok szócséplés, ugyanakkor nem tudta, hogy miféle következményekkel jár majd magatartása.

Révai nyugtalanul izgett-mozgott a széken,

jegyzeteket készített, le-lekapta szemüvegét, megtörölte odaszólt a mellette ülő Horváth Mártonnak⁹ a Szabad Nép főszerkesztőjének, egyik legközelebbi munkatársának, gúnyos pillantásokkal, el-elejtett közbeszólásokkal igyekezett a vitát a számára megfelelő mederbe terelni, mintegy hangsúlyozván a saját álláspontját s legfőként hatalmát.

A megfigyelő - ha egyáltalán volt ilyen ebben a teremben - csaknem izgatottan szemlélhette volna e két ember (eddig még) hangtalan párviadalát.

Valójában sok volt kettejük között a hasonlóság.

Soványak voltak, nyugtalanok, ideges és lobbanékony természetűek. Mindketten csökönyösek és kitartók a maguk véleményét illetően. Révai a hatalmának és csalhatatlanságának tudatában volt csökönyös.

Déry azért, mert úgy vélte igaza van, s az igazságnak előbb-utóbb ki kell derülnie. Körülbelül egy idősek voltak. Származásuk terén egyik sem tehetett a másiknak szemrehányást: mindketten a művelt >>dekadens<< polgárságból jöttek, s szellemi örökségükön kívül anyagi örökséget is hoztak magukkal. Mindketten körülbelül egyidőben és azonos okokból, megfontolásokból lettek kommunisták.

Mindketten meg voltak győződve arról, hogy a munkásosztály felszabadítása az emberiség felszabadítását jelenti. Mindketten szerették a nagy, igaz, és okos irodalmat: Thomas Mannt¹⁰, József Attilát¹¹, Tolsztojt¹².

Mindketten megvetették a hajbókolókat, a feltétel nélküli kiszolgálókat, a véleménytelen alázatoskodókat, az irodalmi házifeladatok gyártóit.

S mégis mennyire különböztek egymástól!

Révai a hatalmat szerette, Déry az igazságot.

Révai az igazságot alávetette a hatalomnak, Déry a hatalmat az igazságnak.

Révai emigrációja idején a Komintern szolgálatában fegyelmezetten végezte a pártmunkát.

Déry emigrációs évei alatt a világgal ismerkedet, csavargott és dolgozott; arról írt regényt, ami legjobban izgatta.

Révai szeretett parancsolni és engedelmességet követelt.

Déry nem akart parancsolni, de hajlamos volt az engedelmességre az igazság érdekében.

Révai erőszakkal meg akarta változtatni a valóságot, Déry ábrázolni akarta a valóságos erőszakot.

Révai háta mögött egy állami és pártgépezet állt: ez adta a hatalmának nagyobb részét.

Déry háta mögött néhány írásmű, néhány barát és igazságának tudata állt: ez adta biztonságának nagyobb részét.

Révai csattogni szeretett, Déry jóízűen nevetni.

Révai akkor érezte önnön erejét, ha visszautasíthatott valamit, Déry akkor, ha adhatott valamit.

Révait nem lehetett szeretni, Déryt nagyon lehetett szeretni.

Révai nevelni akarta az embert, Déry megérteni.

Tegeződtek egymással, és féltek egymástól, és ki-ki más okból - mindegyik előre engedte a másikat az ajtón. Révai taktikából, Déry udvariasságból.

Révai a dobogón ült segédeivel és híveivel; Déry a terem túlsó végén, egyedül.

Félelmetes színjáték volt.”

A korszak kötelező formulája szerint:

a kommunista kritika mielőtt megbírált volna valakit, vagy valamilyen jelenséget, először el kellett ismerni a megbírálandó helyzet erényeit, jó tulajdonságait. Ezt követhette a bírálat, vagy a kritika. A formula a különböző politikai helyzetelemzések, jelentések elkészítésének kötelező tartozéka maradt egészen a rendszerváltásig.

Révai is, először „megdícsérte” a regényt, azt a művet, amit aztán „darabokra kívánt szedni…

A >>Felelet<< második kötete is olyan kvalitásokat mutat, amelyek alapján Déry Tibort joggal sorolhatjuk a jelen, de a múlt magyar irodalmának legtehetségesebb regényírói közé is. De - s itt következik az első, hátborzongató bukfenc - az, hogy a könyv jó, mégiscsak súlyosbítja a helyzetét:>> Azért különösen veszélyes a regény, mert irodalmi színvonala magas.<<

A kötelező és szűkre szabott dicséretek után áttért a lényegre: a bírálatra.”

A bírálatnak két sarkalatos pontja volt.

„Az egyik a kommunista párt ábrázolása Dérynél.” „A regény” központi hőse egy Bálint nevű munkásgyerek, aki a második kötet során 17-18 éves ifjúvá serdült. Déry ezt a fiatal fiút végigvezeti az akkori Magyarország munkásmozgalmának szinte teljes történelmén: Bálint részt vesz az 1930. szeptember 1-jei tüntetésben; nagybátyja, egy öreg munkás révén megismeri a magyar szociáldemokrata párt különböző árnyalatait, a jobboldaltól a baloldalig, találkozik trockista frakciósokkal és a kommunista pártba beépült rendőrspiclivel, s megismerkedik barátjai s egy fiatal diáklány, Júlia révén az illegális párttal is. Déry ez a pártot olyannak ábrázolja, amilyen a valóságban volt; a fennálló társadalmi rend a horthysta félfeudális-kapitalista rendszer ellen bátran küzdőnek, de ugyanakkor hibákkal, gyanakvással, szektarianizmussal telinek. Ábrázolása nemcsak igaz, de - noha ne eszményesítő - alapjában véve rokonszenves is.

Mégis ez az ábrázolás volt az, ami Révaiból, s kétségkívül nemcsak belőle, hanem az egész pártvezetésből a legnagyobb dühöt váltotta ki.

A >>Felelet<< második kötete

- dörögte Révai - >>a harmincas évek magyar munkásmozgalmának teljes eltorzítása…..Ez az ábrázolás nemcsak hamis, hanem hazug is és a harmincas évek kezdetének kommunista mozgalmát egyenesen rágalmazza….Az a párt, amellyel Déry összehozta Bálintot, nem vonz, hanem visszalök, visszariaszt…Bálint visszatartásában a párt nevelő hatásától és 1945-ig a párttagságtól - pártellenes tendencia van…<<

A baj tehát az volt, hogy Bálint - Déry tervei szerint - csak 1945-ben lépett volna be a kommunista pártba és nem már a második kötetben, vagyis a harmincas években. Déry persze azzal válaszolhatott erre - mint ahogy válaszolt is -, hogy Bálinthoz hasonló munkásfiatalok valóban nem, vagy csak a legritkább esetben léptek be a ténylegesen szektás, jelentéktelen, s elsősorban a kispolgári értelmiségből álló pártba. Érthetetlen hát, hol itt a rágalmazás, hol itt a pártellenes tendencia?

Csakhogy hamarosan kiderült, hogy amit Révai és a pártvezetés számonkért, az nem egyszerűen a harmincas évek pártjának a harmincas évek pártjának hű és pontos ábrázolása. Nem a kommunista párt hiányzott Déry regényéből, hanem az a kommunista párt, amelyet Révaiék látni akartak benne.

>> Déry - ismétli meg Révai a vádat - Bálintot 1945-ig meg akarja őrizni, óvni a párt befolyásától és nevelésétől - ez minden, csak nem tipikus, még ha százszor igaz is(!), hogy az illegalitás időszakában a Köpe Bálinthoz hasonló munkásifjak sorából legfeljebb százak vagy ezrek csatlakoztak a párthoz és csak a felszabadulás hozta meg a tizezrek csatlakozását… <<

Mégis: >> társadalomrajz a harmincas évek elején Magyarországról nem lehet igaz, ha nem szerepel benne kellő súllyal, a történeti igazságnak megfelelően, tehát nemcsak akkori pillanatnyi helyzetét, hanem jövőt formáló kifejlődő erejét is számbavéve, a magyar munkásosztály forradalmi pártja, az akkor föld alatt küzdő kommunista párt.<< A követelmény tehát világos: az igazság nem az, ami igaz, sőt százszor is igaz, az írónak nem úgy kell egy adott körülményt, tényt vagy erőt ábrázolnia, amilyen az ábrázolás idején volt, hanem valami más >>történeti igazságnak<< megfelelően nemcsak az akkori pillanatnyi helyzet, hanem valami - meghatározhatatlan - jövőt formáló erőt is számba véve, vagyis úgy, amilyen nem volt. Déry tehát azzal hamisít, hogy az igazságot írja, ha hamisítana, akkor írna igazat.<<

A regény másik főbaja

 az úgynevezett >>kispolgári moralizálás<<volt. Az író a lelki-szellemi ábrázolás során a fiatal Köpe Bálintot különböző különböző morális problémák, konfliktusok elé állítja. Révai nem magát ezt a tényt kifogásolta - annál jobban értett az irodalomhoz -, hanem azokat a konkrét morális buktatókat, amelyeken ennek az eszes, érzékeny munkásfiatalnak a regényen keresztül kell esnie.

A sok kipellengérezett példából talán elég lesz egyet ismertetnünk, ahhoz, hogy a kérdés lényege érzékelhetővé váljék.

A regényben van egy szép és megkapó részlet: Bálint kommunista röpcédulákat rejteget a lakásán, a rendőrség házkutatást tart, megtalálja a röplapokat és elviszi a lakás főbérlőjét, Bálint keresztapját, az öreg szociáldemokrata munkást, Neiselt. Bálint komoly lelki tusa (>> moralizálás<<) után önként jelentkezik a rendőrségen, mert nem tudja elviselni azt, hogy más szenvedjen igazságtalanul helyette. Révai ezt a részt súlyosan kifogásolja.

Azt mondja hiba, hogy Bálint

Csupa hűségből, puszta szolidaritásból értelmetlen áldozatot hoz. Sokkal helyesebben tette volna, ha a rendőrségen való oktalan jelentkezés helyett beleveti magát a kommunista párt harcaiba, mert ezzel - közvetve - lefogott keresztapján is többet segített volna. Úgy ahogy, ebben az esetben Bálint gondolkodik és cselekszik,>> nem egy 16-17 éves eszes, bátor proletárgyermek, hanem egy saját tengelye körül forgó polgári intellektuell (azaz Déry) foglal állást, aki a társadalmi-politikai problémákban elsősorban morális problémákat lát és morális eszközökkel igyekszik megoldani.<<

A vád tehát világos:

az, hogy Bálint a lelkiismeretére hallgat, hogy emberi szíve és lelke nem tudja elviselni, ha mást vernek-vallatnak miatta, hogy vállalja a börtönt és kínzást, abban a reményben, hogy ezáltal keresztapját talán kiszabadítja (de akkor is, ha nem szabadítja ki) politikailag súlyos hiba. A politikai válasz nem lehet a morál válasza; a helyes politikai felelet csak hasznosságot, a célszerűséget, az eredményességet veszi tekintetbe. Röviden: más a politika és más a morál; a politika kérdéseire ne lehet a morállal válaszolni.

Révai persze rögtön hozzáteszi, hogy a párt nem az erkölcs, a morál ellen van általában, hanem az individualista, kispolgári moralizálás ellen.>> Annak a morálnak, amit Déry regénye is hirdet, a politikai gyökere - és mindent le kell tudni a politika nyelvére - lényegében az ellenség megsajnálására vezet…A mi morálunk, a mi humanizmusunk: ne sajnáld meg az ellenséget, hanem gyűlöld és semmisítsd meg.<<

A kérdés az - s ezt nem értik elég világosan a vita résztvevői -, miért kap a morál problémája olyan különös hangsúlyt: a Déry-könyv bírálatában? Miért olyan nagy bűn a kispolgári moralizálás, akár az ellenség megsajnálása is? Ez az a pont, ahol - minden mástól eltérően - Révai válasza viszonylag a leghomályosabb. Hivatkozik arra, hogy a külföldi renegát >>kommunista<< irodalom tele van ilyen moralizálással és ettől a tévúttól, ettől a lejtőtől akarja megmenteni Déry elvtársat……

Miután a regény legfőbb hibáit kielemezte,

Révai meg is állhatott volna. De nem állt meg. Már órák óta beszélt, a teremben növekedett a hőség, a kis két decis ásványvizes üvegek, amelyek minden pártrendezvényen kötelezően ott álltak a résztvevők előtt, teljesen kiürültek. A >> bolond gróf<< aranykeretes szemüvegét pára lepte el, selyem ingét foltokban átverte a verejték. Folytatta. Tulajdon hangja részegítette-e meg, vagy kommunista kötelességét akarta-e teljesíteni, miszerint nem elegendő megbírálni valamit, hanem meg is kell mutatni a kijavítás útját - majdnem mellékes.

Az egyszerű hibarögzítéstől tovább ment, beljebb mélyebbre, még előbb, még elevenebb anyag, a regény vérerei, idegei, sejtjei felé. S hirtelen úgy tűnt, hogy a regény regény már nem Déryé, hanem az övé a pártté.

A vita résztvevői olyasminek lehettek a tanúi, ami a kommunista kultúrpolitikában is szinte egyedülálló, Révai ott, a nyílt színen

elkezdte átírni Déri Regényét.

Ha Bálint fejlődése rossz, nem kielégítő, mert nem lép be idejekorán a pártba, akkor ezért nem is maga a regény és még kevésbé Bálint, hanem egyes egyedül Déry a felelős. >> Ha Déry hagyta volna Bálintot saját kedve, temperamentuma, esze szerint fejlődni és nem követett volna el rajta erőszakot(!) akkor Bálint egészen máshová fejlődött volna, mint ahová Déry a második kötetben megengedte neki. Nyilvánvaló, hogy a párt nevelése Bálint számára jobb és hasznosabb lett volna.<<

Szerencsére még nem késő. Bálintnak még nem lehet adni a hiányzó pártnevelést, meg lehet menteni őt és az egész regényt a méltatlan erőszakos és elfajzott apától - az írótól. És Révai ott mindjárt - részint elvi megállapításokba csomagolva, részint teljesen nyíltan és utasításszerűen - megszabja a pontos tennivalókat. Az, hogy Bálintot még a második kötetben be kell léptetni a kommunista pártba, szinte csak az alfája mindennek; s ugyanígy az is, hogy a regény homlokterébe nem lélektant és nem szerelmeket, nem költészetet és nem barátságokat, hanem az osztályharcot kell állítani.

Maguk az utasítások sokkal részletesebbek és pontosabbak. Ha Bálint be is lép a kommunista pártba, az még nem elegendő; kell mellette egy másik, nagyobb kommunistának is szerepelnie. Bálint maradhat ugyan főhős, de a másik, jobb kommunistának hatnia kell rá, nevelnie kell.

Van a regényben egy nagy szerelmi történet:

egy kommunista diáklány és egy haladó-nagypolgári professzor, Farkas Zénó tragikus végű szerelme. Révai mélységesen elégedetlen ezzel a viszonnyal, amely megalázó helyzetbe hozza a kommunista lányt, s rögtön meg is adja a pontos, aprólékos utasításokat, hogyan kellene az egészet ábrázolni, vagy átalakítani.

Kiderül, hogy nemcsak Bálintnak, hanem Farkas Zénó professzornak is előbb-utóbb be kellene lépnie a kommunista pártba, vagy legalábbis útitárssá kellene válnia, mert másképpen a párttag diáklány iránta való szerelme - Révai szavával ->> természetellenes és rothadt<<

Nehéz megállapítani, meddig szerepel ebben a bírálatban a kommunista kultúrpolitikus és hol kezd beszélni, hatni az elvetélt író. Révai, aki sohasem lehetett azzá, ami Déry, de most magasan Déry fölött áll a párthierarchiában, mintha öntudatlanul is bosszút állna a fiatalkori álmok kudarcáért, azért ami Dérynek sikerült, és neki nem sikerült, mintha elkeseredetten, kétségbeesetten meg akarná mutatni, hogy ő is meg tudta volna írnia >> Felelet<<-et. Sőt különbül tudta volna megírni!

Az apa küzd még a gyerekéért:

Déry megpróbálja elmagyarázni, mit miért csinált. Azt mondja, hogy a professzor alakjában, szerelmi hűtlenségében,>> az önmagával meghasonlott, tovább élni nem tudó, haldokló polgárságot<< akarta kifejezni, a >>polgárság bomlását és elhalását.<< De Révai nem fogadja el a magyarázatot. Farkas Zénó alakja rokonszenves, a professzor nagy tudós, határozott antifasiszta, - teljesen alkalmatlan arra a szerepre, amelyre Déry kijelölte. Déry tovább védekezik. Azt mondja, hogy Farkas Zénó és a diáklány szerelmi viszonyában leleplezi az úri osztály, amely megfertőzi, rontja a nép fogékony, feltörő gyermekeit, leleplezi azt, hogy >> a nő - számára - csak nemi kellék.<< De Révai a torkára forrasztja a szót: >>Ebből a leleplezésből az olvasó nem vesz észre semmit.<<

És amikor egy idő után Déry már nem bírja tovább és kitör:>> az író igyekszik megvédeni azt a jogát, hogy arról írjon, amiről akar<<. Révai kereken és megfellebbezhetetlenül kijelenti: >>A mi világunkban az írónak ez a joga nincs meg. Ennél sokkal több a joga: szabadon megírhatja az igazságot, de csak az igazságot. Mi nem tudunk menlevelet és >szabadságot< az írónak az élet igazságának eltorzításához. Nem ismerjük el azt az esztétikai tételt, hogy az író izlése és ítélete a legfőbb kritériuma annak, mit és hogyan kell megírnia. Az író ízlése és ítélete lehet ellentétes is a nép, az állam, a párt ítéletével és érdekeivel.

Nem a népnek és az államnak kell az író ítéletével és izléséhez igazodnia, hanem az írónak kell munkával és tanulással eggyé válnia a szocializmus építésének érdekeivel.<<

Nincs helye további vitának.

S, hogy Dérynek még csak kedve se legyen ehhez, Révai nem riad vissza attól sem, hogy nyíltan megfenyegesse, szemébe vágja, hogy mögötte egyesülnek a legkülönfélébb hamis és káros felfogások képviselői, s az író akarva-akaratlan egy veszélyes irányzat élére állt.>> Ne engedje Déry Tibor - emeli fel hangját -, hogy a tehetsége és a magatartása közötti ellentét az író és dolgozó nép ellentétévé mélyüljön.<<

A felemelt hang már nem az irodalompolitikusé. Ez már az irodalom rendőrének hangja. Elvégeztetett.

Révai szünetet tartott,

s ivott egy korty vizet. Az erőfeszítéstől sápadt volt, mintha órák alatt kilókat fogyott volna, a közelében ülő pártfunkcionáriusok aggódva pilantottak egymásra, csak nem lesz valami baj a szívével? De nem történt semmi baj: az erőfeszítés, a koncentrálás, a világosan logikus fogalmazás fáradságát mintha kárpótolta volna az egyre tisztábban lázszó győzelem mámora.

Révai szemei nemcsak az izgalomtól, a kimerültségtől, a betegségtől csillogtak: páratlan teljesíményének tudatától is, a tökéletes és kérlelhetetlen, ellentmondást nem tűrő, mindent meghatározó, mindent rendszerbe foglaló szenvedélytől is, amely - pillanatnyi megszakítás után - tovább patakzott, rontva-rombolva mindazt, amit hosszú éveken át felépített. A teremben csend volt, a légy zümmögését is meglehetett volna hallani, ha egyáltalán légy kerülhetett volna az Akadémia utcai pártközpont őrökkel és fegyverekkel gondosan körülbástyázott épületébe.

Révai folytatta.

Itt már nem volt semmiféle határ. Ami kezeügyébe került, azt törte-zúszta, tekintet nélkül, hogy barát vagy ellenség, kommunista vagy útitárs. A parasztíró, aki szatírát írt a bürokráciáról - ahogy ezt Révai megrendelte - elmarasztaltatott, mert szatírája nem egyéb, mint a parasztember ösztönös utálkozása mindenféle hivatal ellen, holott a népidemokrácia hivatalai nem azonosak a burzsoázia hivatalaival.

Az öreg kommunista költő, aki verset írt arról, hogy az ember magányosan öregszik meg, negyedórás dörgedelmet kapott azért, mert a szocializmusban az ember nem magányosan öregszik meg. A fiatal író , aki egyik novellájában szexuális viszonyt ábrázolt, szerelem nélkül, megtanulhatta, hogy ez nem egyéb, mint a >>prostitúció idealizálása.<< A költők, akik kijelentették, hogy a verseknek őszintének kell lenniök, megtanulhatták, hogy >> az őszinteség bír ugyan bizonyos jogosultsággal, de mint főkövetelmény feltétlenül helytelen.<< Azok a költők, akik kifejtették, hogy a nép életével kell foglalkozni, bírálatot kaptak, hogy költészetüket olcsó napi politikai színvonalra akarják lezülleszteni. A párttagok megbíráltattak azért, hogy nem elég pártosak, a párton kívüliek azért, mert túlságosan lassan közelednek a párthoz.

Az írók dermedten néztek egymásra,

azután Révaira. Miért ez a pusztító vagdalkozás? Miért utasít el mindent? Miért sért meg és lök el magától mindenkit? Ez már többé nem is a hatalom, az erő - ez már tobzódás, dühöngés, őrület! Igen, egyre több emberben fogamzott meg a gondolat: ez már nem egyszerűen megszállott, fanatikus vagy mániákus. Ez őrült.

De a félisten mit sem vett észre ezekből a riadt értetlen pillantásokból. Kissé lehiggadt; fáradt s leereszkedő mosollyal fogadta a köréje csoportosulók hódolatteljes elismeréseit, a tolakodóbbakat ingerülten elhárította, a szerényebbeket viszonozta. Néhány szót váltott még kíséretével, utasította őket, hogy mondják meg az izzadó gyorsíróknak: a szövegre holnap, legkésőbb holnapután szüksége van. Ő is tudta, amit mindenki tudott: új remekmű született, új alapszöveg, a szocialista realizmus eleddig ismeretlen kincsesbányája és katekizmusa, amelyet most aztán fel kell majd váltani az írásművészet - kissé megvetett - aprópénzére. A magyarázók a szövegelemzők, a továbbfejlesztők már előre fenték a fogukat: hetekre, hónapokra el voltak látva gondolatokkal, nem kellett mást csinálniuk, mint kissé átformálniuk a Révai-féle szöveget, újabb idézetekkel megtűzdelni az idézeteket, néhány eredetinek tűnő stílusfordulattal kiegészíteni s aztán felmutatni a világnak, mint a megtermékenyült agyak friss szüleményeit.

Mire körül néztek Révai már eltűnt.

A kapu előtt autó várta, s a sofőr mellett ott ült állandó kísérője, egy magas jóképű államvédelmi őrnagy, aki a vitát egy sarokban, szótlan kívülállással hallgatta végig.

Elindultak.

Az írók pedig lassan ballagtak egymás mellett, szótlanul a sötét, kihalt belvárosi utcákban.

Villamos, autóbusz régen nem járt már.

Taxi sem volt sehol…..

Elindultak tehát hazafelé, gyalog……..A Lánchídon ballagtak át Budára.

Déry hallgatott, aztán cigarettát kért, mert az övé már régen elfogyott, és rágyújtott. A cigarettavégek csendesen parázslottak az éjszakában…..

Fejükben szabályosan felsorakoztak a tilalomfák.”

Felhasznált irodalom:

Aczél-Méray

Tisztító vihar

JATE Kiadó Szeged 1989

Szövegmagyarázat:

1. Déry Tibor (1894-1977) Kossuth és Baumgarten-díjas író, több külföldi akadémia tiszteletbeli tagja. Életével ezen a honlapon a „Déry Tibor a sajtó szabadságáról 1956-ban” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.

2. Révai József (eredetileg Léderer 1898-1959) kommunista politikus, akit Méray Tibor egyszerűen „kommunista arisztokrataként” aposztrofált. Életével ezen a honlapon a „Moszkoviták” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.

3. Király István (1921-1989) Kossuth és állami-díjas irodalomtörténész. Ady-szakértő, egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, az MTA tagja. Apja református lelkész. Középiskoláit a sárospataki református gimnáziumban végezte. Ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsész-karán magyar-német szakon tanult.

Tanulmányait a berlini egyetem hasonló karán is folytatta, 1944-ben szerzett tanári diplomát. Debrecenben kezdett tanítani. Hamarosan (1947-ig) a Köznevelési Tanács titkára lett Budapesten, később az Országos Széchenyi Könyvtár alkalmazottja.

Az „Eötvös-Kollégium”-ban is tanított. 1949-től az Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE) irodalom-történeti tanszékének docense. 1957-1959 között a szegedi egyetemen oktatott, 1959-től ismét az ELTE-n található. Itt már egyetemi tanárként tevékenykedett, majd ugyanitt 1988-ig tanszékvezető volt.

4. Gimes Miklós (1917-1958) újságíró, politikus, az 1956-os forradalom mártírja, egyik vértanúja. Unitárius hitre tért zsidó családban született. Budapesten érettségizett, majd Szegedre járt az orvostudományi egyetemre, tanulmányait azonban nem fejezte be. 1942-ben került kapcsolatba az illegális kommunista mozgalommal. A második világháború idején munkaszolgálatra hívták be, 1944-ben azonban sikerült megszöknie. A háború után egy ifjúsági lapnál dolgozott. Később a kommunista párt napilapjánál a „Szabad Nép”-nél volt újságíró. Gimes Miklóst egy monográfia (Révész Sándor írása) romantikus személyként mutatja be, aki hatalmi helyzetbe kerülve - Révai Józsefhez hasonlóan - állítólag gorombán kioktató, félelmetes funkcionárius. Kommunista hite a cseh kommunista Rudolf Slánsky 1952-évben történő kivégzése miatt megrendül, mindez a moszkvai „orvosperek”idején tovább erősödik. 1954-ben Zürichben, Bécsben, majd Párisban volt tudósító. Távollétében a „Magyar nemzet”-hez helyezték. Gimes Miklós azzal a tapasztalattal tért haza, hogy „nyugaton” az életszínvonal jobb, mint Magyarországon. Ráadásul a „proletár-diktatúra” semmibe veszi a politikai szabadságot.

1956 tavaszán Rajk László rehabilitálását követelte, emiatt az MDP-ből is kizárták. A „tisztító vihar” kezdetekor (1956 tavaszától) Nagy Imre körének legradikálisabb tagja, a pártba is visszavették. A forradalom napjaiban a „Magyar Szabadság” c. lap egyik szerkesztője. 1956. nov. 4-e után nem ismerte el a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt”. A hatalomváltás után „Október huszonhatodika” címmel illegális lapot adott ki. Gimes Miklós a Nagy Imre per harmadrendű vádlottjaként halálra ítélték és kivégezték.

5. Illés Béla (1895-1974) író, újságíró. Életével ezen a honlapon a „Moszkoviták” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.

6. Lukács György (1885-1971) filozófus, esztéta, egyetemi tanár, marxista gondolkodó, kommunista politikus.

Életével ezen a honlapon a „Lukács György Nagy Imréről” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.

7. Zelk Zoltán (1906-1981) költő. Életével ezen a honlapon a „Déry Tibor a sajtó szabadságáról 1956-ban” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.

8. Eörsi István (eredeti neve: Schleiffer Ede: 1931-2005) Kossuth és József Attila-díjas költő, műfordító, publicista. Eörsi Mátyás SZDSZ-es politikus nagybátyja. Eörsi István testvére volt Eörsi Gyula jogász, egyetemi tanár. Fiatalon marxista nézeteket vallott Sztálin halálára a diktátort dicsőítő verset is írt. Az „új szakasz” idején (1953. júniustól) a reformok támogatója, Nagy Imre miniszterelnök követője. Politikai tevékenységéért 1956. dec.-ben nyolcévi börtönre ítélték. 1960-ban szabadult, amikor is amnesztiában részesült. 1967-ig főleg fordításokból élt, majd az „Élet és Irodalom” c. folyóiratnál kapott állást. 1977-1982 között a Kaposvári Csiki Gergely Színház dramaturgja. 1983-tól-1986-ig Nyugat-Berlinben élt. 1989-ben tért vissza a kaposvári színházhoz. A rendszerváltás után az SZDSZ tagja, egészen 2004-ig.

9. Horváth Márton (1906-1987) a sztálinista művelődéspolitika (szocialista realizmus, sematizmus, a szovjet irodalom kritikátlan követője) magyar változatának egyik kidolgozója és végrehajtója, politikus, szerkesztő.

1926-ban a bp.-i műegyetem építész-hallgatója. 1931-ben lett a KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) tagja. Sztrájkok szervezése miatt többször is letartóztatták, 1935-ben tizenkét évi börtönre ítélték, 1940-ben azonban szabadlábra került. 1941-től az illegális pártlap a „Szabad Nép” tollforgatója. 1942-ben ismét letartóztatták. A második világháború után 1950-ig a „Szabad Nép” felelős szerkesztője. Eközben egészen 1956 őszéig különböző választott tisztségeket töltött be előbb az MKP, majd az MDP vezetőtestületeiben. Horváth Márton 1956-ban „eljutott” egy szabadabb kommunista párt igenléséig. 1956. nov. 4-e után minden politikai tisztsége megszűnt. A hatalomváltás után különböző - politikailag indiferens - intézményeknél dolgozott, egészen nyugdíjazásáig.

10. Thomas Mann (1875-1956) német író, a XX. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja. 1901-ben jelent meg „A Buddenbrook ház” c. regénye, amiért 1929-ben Nobel-díjat kapott. Számos munkája bemutatására e helyen nincs lehetőség. Kiemelném a „Varázshegy” című nagy regényét, a „József és testvérei” című művét, amelynek alapja a Biblia volt, valamint a „Márió és a varázsló” c. világhírű novelláját.

11. József Attila (1905-1937) posztumusz Kossuth és Baumgarten-díjas költő, költészetünk egyik legnagyobb alakja. Az olvasó figyelmébe ajánlom a költő verseit, no és persze Asperján György József Attiláról írt „Fogadj szívedbe” c. - először 2005-ben megjelent - életregényét.

12. Lev Nyikolajevics Tolsztoj (1828-1910) az orosz és a világirodalom egyik legnagyobb alkotója, az orosz prózairodalom kiváló művelője. Tolsztoj a „Háború és béke”, valamint az „Anna Karenina” c. regények szerzője.

Forrás:

Internet-wikipedia,

www.historiamozaik.atv.hu

 Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2010. szeptember