2010. november 3., szerda

Rákosi véleménye a személyi kultuszról és Sztálinról

Rákosi véleménye a személyi kultuszról és Sztálinról
Mottó:” Ha a tények kifacsarása művészet,
Ő a politika Picassója”

Pünkösti Árpád

Közismert, hogy Rákosi Mátyás - akinek nevéhez egy egész korszak fűződik, ahogy emlékirataiban írja „1956. július 26-án hajnalban” egy „öreg kormánygéppel, - amelyet lassú repülése miatt egymás közt >tyihohod< -nak” neveztek - hagyta el az országot, hogy aztán csak holtában kerüljön vissza újból az országba.
Sok viszontagságot megélt visszaemlékezéseit, a halálát követő több mint negyedszázad elmúltával, 1997-ben adta ki a Napvilág Kiadó. Megvallom őszintén a két kötetes munka - bár stílusa gördülékeny, szövege olvasmányos - nem minden fejezete nyerte meg tetszésemet. A számomra érdekesnek tűnő részletek; az 1941 évi őszi „kicserélésével”, majdani szovjetunióbeli illeszkedésével, a magyar emigrációval, a többször is visszatérő és magát a személyi kultusz vádja alól felmentő soraival kapcsolatosak. Jómagam ebben a szerkesztésben a személyi kultuszról, és a Sztálinnal kapcsolatos véleményét próbálom felidézni.




A személyi kultusz, mint jelenség

Mielőtt Rákosi1 értelmezésével foglalkoznák, szeretnék arra utalni, hogy ma már egyre kevesebben vagyunk, akik még tapasztalhatták a szovjet diktátor és Rákosi istenítését. A mai nemzedékek el sem tudják képzelni, milyenek is voltak azok az ötvenes évek, amikor minden tanteremben ott függött Sztálin2 Lenin3 és Rákosi fotója, minden valamire való kis településen a „tanácsházán” megtalálhatók voltak az ő műveik, méghozzá a legszebb kivitelezésben

Hogy lehetne a lényegét összefoglalni?

Emlékeim szerint egyik a Marxizmus-Leninizmus esti egyetemen oktató tanárom: Dr. Fehér István szerint a személyi kultusz „megroppantotta az emberek gerincét”, azaz utat engedett a hajbókolásnak, a szolgalelkűségnek, a kétkedés joga elfojtásának. Nem feledkezhetünk meg azonban „kis sztálinokról a kis rákosikról” sem. A rendszer „kitermelte” a rájuk emlékeztető, vagy hozzájuk hasonlítani akaró figurákat, ott voltak ők az iskolákban, a közintézményekben a politikai szervezetekben az egyedüli párt alsóbb szintjeiben.

Fogalmilag nem más, mint

a politikai személyiségek (legtöbbször az első számú vezetők) elvtelen, mértéktelen és kritikátlan dicsőítése, kijelentéseik mindenkire és mindenkor érvényes, dogmaszerű alkalmazása. A személyi kultusz legtöbbször az egyszemélyes diktatúrán alapuló rendszerek sajátossága. Legkirívóbb példáit a szovjet „sztálinizmus” és annak magyar változata a „rákosizmus” szolgáltatta, de fellelhető volt a korszak más kelet-közép európai országaiban is. Másképpen fogalmazva a személyi kultusz Sztálin nevéhez, nálunk pedig Rákosi személyéhez volt köthető.
Az olvasó figyelmébe ajánlom: Pünkösti Árpád „Rákosi a csúcson 1948-1953” c. könyvét, amelyben többek között bemutatja, hogyan ünnepelte az ország 1952-ben Rákosi Mátyás 60.-ik születésnapját.

És most rátérek Rákosi fejtegetéseire:

Ezt írja: „Lenin 1920 novemberében az olasz szocialista pártról írt cikkében megemlíti, hogy az októberi forradalmat közvetlenül megelőző időben Zinovjev4, Kamenyev5 és mások > hibákat követtek el, amelyekre nálunk most nem szívesen emlékeznek.

Miért nem szívesen?

Azért mert különös szükségesség nélkül helytelen emlékezni olyan hibákra, amelyeket kijavítottak.< A > személyi kultusz< talán az ilyen kijavított hibának számít, s emiatt nem szívesen foglalkoznak vele? Bajosan; a szovjet a magyar és a többi szocialista ország politikai életében a > személyi kultusz< kérdései állandóan, újra meg újra felmerülnek anélkül, hogy magának a személyi kultusznak a fogalmát, keletkezésének okait meghatároznák.

Általában a kommunista mozgalomban

 a személyi kultuszt a párt központi bizottsága főtitkárának kultuszában látják, mint Sztálin, Gotwald6, Rákosi stb. esetében. Ugyanakkor a szocialista törvényesség megsértését is a >személyi kultusznak< tulajdonítják. Mit mondanak a tények? Bulgáriában letartóztatták és kivégezték Kosztovot, a KB (Központi Bizottság - a szerk.) titkárát és társait, holott Bulgáriában nem volt akkor személyi kultusz. Romániában 1948 vagy 49-ben letartóztatták, majd halálra ítélték és kivégezték Patrascanu igazságügy-minisztert, a párt egyik vezetőjét, az 1944. augusztus 23-i németellenes fellépés egyik szervezőjét. Hol volt akkor Romániában személyi kultusz?
1949-ben Lengyelországban alaptalan vádak után kizárták a Központi Bizottságból, majd utána börtönbe vetették Gomulkát7 Lengyelországban akkor nem volt személyi kultusz. Elmondtam, hogyan keletkezett nálunk a Rajk-ügy8. Nyilvánvaló, hogy a szocialista törvényesség megsértése >személyi kultusz< nélkül kezdődött egy sor országban, valószínűleg az összes népi demokráciában. A személyi kultusz és a szocialista törvényesség megsértése tehát nem áll olyan egyszerű, szerves viszonyban, mint ahogyan ezt a közhasználat állítja.

Én részben saját tapasztalatomból

részben a Szovjetunió és a népi demokráciák gyakorlatából láttam, hogyan keletkezik a személyi kultusz. Sztálint én 1920 óta ismerem, amikor Lenin felhívta rám a Polbüro (Politikai Bizottság - a szerk.) tagjainak - köztük Sztálinnak a figyelmét. Sztálin akkor egyik vezetője volt a pártnak, de még így semmi külső jele nem volt annak az óriási szerepnek, amelyet később játszott. Egyszerű, sőt provinciális megjelenése volt, nyakig gombolt katonablúzt viselt, a nadrágja a csizmájába volt gyűrve. Velem - s mint megfigyeltem, a külföldiekkel általában - udvariasan, nyugodtan beszélt, bár néha az volt az érzésem, hogy glaszékesztyűt szorongatok, amely alatt páncélos kéz búvik meg.
Azt tapasztaltam, hogy dolgozni és végrehajtani tud. Mikor Kun Béla9 betegen visszatért az Urálból, adósságokba keveredett, nem törődtek vele.

Zinovjevhez fordultam, aki Sztálinhoz utasított,

mert az ilyen ügyek hozzá tartoztak. Sztálin, érezhető grúz akcentussal, de egyébként jó oroszsággal megkérdezte tőlem, hogy miért nem Kun Béla maga veti fel e kérdéseket, de utána azonnal intézkedett. Ha jól emlékszem, már másnap megjelentek a CK* munkatársai Kun Bélánál, gondoskodtak anyagi ellátásáról, gyógyításáról, egyszóval a kérdés egyenesbe jött.
* CK a Centralníj Komitét orosz rövidítése, magyarul Központi Bizottság.


Más alkalommal is tapasztaltam gyors, határozott intézkedéseit. Lenin megbetegedése után, mikor ő lett a párt főtitkára kezdetben semmi sem mutatta, hogy hova fogja vetni árnyékát a növekvő fa. Állásfoglalásai a Komm. Internacionálé* Végrehajtó Bizottságában helyesek voltak, mindenki azzal a figyelemmel hallgatta, ami a KPSZSZ** főtitkárának kijárt, de sem ott, sem a pártkongresszuson - ahol nem ő, hanem Zinovjev tartotta a politikai beszámolót - nem tapasztaltam, hogy magatartásában vagy a többi elvtárs hozzá való viszonyában valami változás állt volna be.

*Kommunista Internacionálé, röviden Komintern, más néven Harmadik Internacionálé 1919 márciusában alakult nemzetközi kommunista szervezet volt, Moszkva székhellyel.

** KPSZSZ a Kommunyisztyicsenszkaja Partyija Szovjetszkovo Szojuza, rövidítése, magyarul a Szovjetunió Kommunista Pártja,

Én 1924-ben elutaztam Magyarországra.

Mikor 1940 végén, a kicserélés* után visszaérkeztem, mindjárt a határon, Sziankinál tapasztaltam, mennyire megváltozott a világ e téren. A határőrség parancsnoka, Petrov vezérőrnagy és Bazarov brigádkomiszár javasolták, hogy küldjek Sztálinnak táviratot, melyben köszönetet mondok kiszabadításomért. Én ezzel egyetértettem, s mindjárt meg is írtam a szöveget, melyet azonban az elvtársak elégedetlenül - és amennyire észrevettem - meglepve olvastak. S utána javasoltak változtatásokat:

*RM a Kommunista Internacionálé megbízásából 1924-ben tért vissza Magyarországra, előtte az európai országokban szervezte a kommunista pártokat. Hazatérve 1925-ben letartóztatták és lázadás vádjával nyolc és félév börtönre ítélték, amit a szegedi Csillagbörtönbe kellett letöltenie. Ekkor még a Kommün alatti ügyei miatt nem vonták felelősségre. Erre 1934 elején került sor, mielőtt előbbi büntetéséből szabadult volna. A második perben már terhére róttak számos bűncselekményt: lázadás, felségsértés, tettestársként gyilkosságokban való közreműködés stb. Életfogytiglani börtönnel sújtották. Az akkori szabályok szerint két büntetését összbüntetésbe foglalták, ennek eredményeként büntetését 15 évi börtönbüntetésre változtatták. 1925-től számolva ez 1940 okt. végén járt le. Ezeket az éveket a Csillag börtönbe töltötte le, többször Szálasival is találkozhatott. A börtönbe könyvtár, újság állhatott a rabok rendelkezésére. RM. Visszaemlékezéseiben ír egy oda becsempészett detektoros rádióról is, amit éjjelenként hallgathattak. Nappal pedig a szalmazsákba rejtették.
Egy a szovjetekkel kötött államközi egyezmény lehetővé tette, hogy a cári csapatok által 1849-ben zsákmányolt magyar honvéd zászlókért cserébe Vas Zoltánnal együtt1940 okt. végén elhagyhatta az országot, nov. 6-án érkeztek Moszkvába, nov. 7-én már Sztálin oldalán volt látható a dísztribünön.

nevezzem Sztálint a világ proletariátusa bölcs vezérének meg hasonlókat. Mikor szabadkoztam, hogy Sztálin talán még meg is haragszik az ilyen hízelgő jelzőkért, az elvtársak mosolyogva mondták, hogy látszik, hogy 16 éve távol voltam, legyek nyugodt, ez most így szokás. Ez a jelenet ismétlődött, amikor Moszkvába érkezésemkor figyelmeztettek, hogy a határról küldött üdvözlésen kívül küldjek újat. Ebben a levélben Sztálinnak és Dimitrovnak10 egyformán köszönetet mondtam a kiszabadításomért végzett erőfeszítéseikért. Mikor a levelet elküldése előtt az elvtársaknak megmutattam, felhívták a figyelmet arra, hogy helytelen a két név közt egyenlőségi jelet tenni, mert Sztálin egy égbe nyúló hegyorom. Én ezt elfogadtam, s néhány nap múlva láttam, hogy e levelemet, melyben bőven voltak dicsérő jelzők, a Pol. Büro összes tagjainak másolatban megküldtek.


1945 után, mikor gyakran volt alkalmam
Sztálin négyszemközt, vagy a Pol. Biz. tagjainak társaságában
látni

tapasztalhattam, hogy ez utóbbiak az ő jelenlétében lehetőleg hallgattak vagy helyeseltek.
Gondoltam, hogy ez csak olyan kivülállók jelenlétében történik, mint én, és a belső munkafegyelemmel függ össze.

Velem Sztálin mindig figyelmes volt,

amit mondottam, még ha nem is értett vele egyet, nyugodtan meghallgatta. Köztünk fesztelen, elvtársi viszony volt, amit - amennyire észre tudtam venni - a PB tagjai enyhe elégedetlenséggel néztek, valószínűleg tiszteletlenségnek tartották. Előfordultak természetesen kisebb-nagyobb nézeteltérések is, amiket azonban elvtársiasan tárgyaltunk ki. Mikor például a jugoszlávokkal már magasan lobogott a konfliktus, Sztálin szóvá tette előttem, hogy Tito11 bátyja háborítatlanul él Magyarországon (Ezt bizonyára Berija12 fújta be neki.) Én megmondtam, hogy Títónak e testvére 70 éven felüli nyugdíjas vasutas, aki egy kis dunántúli faluban él, politikával nem foglalkozik, s emiatt nincs semmi ok, hogy fellépjünk ellene. Sztálin ezt kis gondolkodás után tudomásul vette.

Vagy egy év múlva, most már határozottabban,

újra elővette e kérdést. Én újra megmondtam, hogy Tito testvére ellen nem lévén semmi vád, nem tartom szükségesnek, hogy valamit tegyünk vele. Sztálin elgondolkozva hallgatott, s nem forszírozta tovább e kérdést.
Mikor hazatértem, mégis utánanéztem a dolognak. Kiderült, hogy ez a nyugalmazott vasutas testvér járt ismételten Belgrádban, sőt 1947-ben valami üzenetet vitt Nagy Ferencnek13, aki őt kihallgatáson fogadta. Ennek dacára nem vettük elő, bár közben Tito, fivéremet* - távollétében a magyar népi demokrácia javára elkövetett kémkedésért 20 évi börtönre ítéltette, s barátai, akik Belgrádban voltak, ezen a címen 10-15 éveket kaptak.

* Títo bátyjával, és Rákosi fivérének elitélésével kapcsolatos levéltári forrásokat a kutatók eddig nem találtak.

Ugyancsak a jugoszláv kérdéssel összefüggően megemlítettem egy alkalommal, hogy a Vaskapunál elsüllyedt egy cementtel megrakott jugoszláv uszály, amelynek eltávolítását a jugoszláv közlekedésügy olyan lassan végzi, hogy miatta a népi demokráciákból a Szovjetunióba menő hajóforgalom fennakadt, már vagy háromszáz hajó és bárka vesztegel a Dunán, s a mi szakértőink azt állítják, hogy e mögött szándékos szabotázs** rejlik.

** Titkos romboló tevékenység, amely a munka megbénításával, a tevékenységek, rejtett akadályoztatásával, lassításával, jogszabályok végrehajtásának megtagadásával, elodázásával kívánja elérni a célját. A szabotázs az ötvenes évek „kedvenc” büntetőjogi fogalma volt, amely számos, rendszerint koholt vádakra épülő vád és ítélet alapja volt.

Sztálin figyelmesen meghallgatta, s azt mondta: erről nem is tudtam. Odafordult Mikojanhoz: Te tudsz erről? Mikojan14 azt válaszolta, hogy most hallja először.
Sztálin erre éles hangon hozzám fordult:

Maga felelős államférfi, akinek vigyáznia kell a kijelentéseire és állításaira. Engem meglepett ez a váratlan(ul) éles hang, nyugodtan Sztálinra néztem, s kis szünet után azt válaszoltam: én tudom, hogy felelős államférfi vagyok, s kijelentéseimet meg állításaimat, mint ilyen megteszem. Sztálin figyelmesen rám nézett, aztán a nála megszokott félkör alakú mozdulattal felvette az asztalon levő gyufásdobozát és rágyújtott krónikusan elalvó pipájára. A kérdés ezzel el volt intézve.

Persze volt ennél komolyabb eset is.

Mikor a Rajk-ügy folyamán letartóztatták Pálffy15 tábornokot, közölték velem, hogy egy adó-vevő állomást találtak nála, amelyről Pálffy azt állította, hogy ezt a szovjet felderítőktől kapta, akik őt beszervezték. Én még mérgelődtem, hogy a mi szerveink ilyen naívak és feltételezik, hogy akkor, amikor a szovjet tanácsadók mindenütt ott vannak a mi hadseregünkben, ilyesmihez nyúlnak. A rádióállomás biztosan nyugati, s Pálffy csak félrevezetésünkre mondja, hogy szovjet szervektől kapja. Elővigyázatból azonban utánanéztem a dolognak, s bosszankodva értesültem róla, hogy tényleg szovjet állomásról van szó.

Amikor találkoztam Sztálinnal,

szóvá tettem ezt az ügyet. Néhány szóval megmondtam, hogy hogyan lehet felépíteni a hadsereget és pártot, ha a honvédelmi miniszter első helyettesét és a központi vezetőségi tagját szervezik be titokban. S milyen az a felderítés, amely ilyen eszközökkel dolgozik; javaslom, mondottam, hogy nézze meg, mi folyik ott. Életemben először - (és) utoljára - láttam Sztálinnál olyat, amit zavarnak lehet nevezni.
Azt mondta, hogy az esetről tud, már intézkedett, s kidolgozás alatt áll egy javaslat, amely ezt a kérdést szabályozza. S rövidesen meg is kaptam a javaslatot, mely a katonai információk kölcsönös kicserélését rendezte. Ezzel az ügy el volt intézve.

Gyakran voltam ebéden, illetve főleg
vacsorán Sztálinnál,

aki néha egyedül, de még többször a Politikai Bizottság tagjainak társaságában ült az asztalnál. Mikor például 1951 nyarán Borzsomiban voltam nála, tapasztaltam, hogy az ilyen fogadásféléhez repülőgépen és autón érkeztek a PB tagjai - akkor Molotov16, Bulganyin17, Malenkov18, Mikoján, Berija, Hruscsov19 stb. Az ételt és italt letették egy nagy asztalra, s abból mindenki maga szolgálta ki magát; Sztálin is, aki érdeklődéssel szedte le az edények fedelét, s egyik-másik ételre felhívta a figyelmemet.
Sztálin esetenként ivott is, gyakran láttam, amint hosszú pezsgőspohárnak egyáltalán nem alkalmas pohárból aprókat kortyolgat (a) vörös cimljánszki borból vagy pezsgőből. De ez az ivászat is olyanféle volt Sztálinnál, mint a dohányzás, amelynél sokkal több időt vett igénybe a hercegovina cigaretta szétbontása, a pipa megtömése, majd állandó újragyújtása, mint maga a pöfékelés.

A grúz borokat jól ismerte,

felhívta a figyelmemet a cinandáli nevű fehér borra, meg a hváncskara nevű vörösre, amikből küldött is néhány olyan üveggel, amelyeken nyomtatot tikett helyett gépírásos szöveg közölte az évjáratot. (Én is küldtem neki jó magyar borokat, melyekről nagyon elismerően nyilatkozott.)
Az ilyen vacsorákon kötetlen volt a hangulat, anekdotákat, gyakran jó vaskosakat mondtak el nagy kacagás közepette. Egy alkalommal engem is megpróbáltak berúgatni, de rajtam nem fog a bor, amit elismeréssel vegyes meglepetéssel néztek. Az utolsó ilyen közös vacsora 1952 őszén folyt le, s amikor reggel három óra után Sztálin kiment a szobából, szóltam a PB tagjainak: Sztálin már 73 éves, nem ártanak neki az ilyen késő éjszakába nyúló vacsorák?

Az elvtársak megnyugtattak,

hogy Sztálin mértéktartó, tudja hol a határ. S tényleg, Sztálin visszatért, s néhány perc múlva fölállt, s a társaság szétoszlott. Sztálint alig fél év múlva a ravatalon láttam viszont.
Énnekem gyakran eszembe jutott az a kép, amelyet 1949 nyarán egy cikkben Tito vacsorájáról közöltem. Idéztem a Sie und Er című svájci folyóirat április 29-i leírását Tito egy estélyéről. Az újságíró, aki ezen az estén részt vett - Pál volt régens herceg palotájában - leírja: > A nagyteremben háromszáz díszegyenruhás tábornok áll, tetőtől talpig aranyba, ezüstbe és kitüntetésekbe burkoltan. Mellettük a szép nők nagystílű, drága estélyi ruhákban. Mindez és az arany diszitésű, hófehér frakkba öltözött pincérek a képet olyanná teszik, mint valami hollywoodi film operett díszlete. Az asztalok valósággal roskadoznak az óriási arany-és ezüsttálakon tálalt pecsenye alatt, amelyet 80 különböző előétellel szolgálnak fel. Bőségesen van ital is, tokai, bordeaux-i, frascatti, sherry és természetesen pezsgő.<

Styemenko tábornok, vezérkari főnök is,

ír egy estélyről, ahol Sztálin fogadta tábornokait, s elmondja milyen egyszerű, majdnem spártai volt ez a fogadás.

Azt tapasztaltam, hogy Sztálin

gondosan tanulmányozta azt a kérdést, amihez állást kellett foglalnia. Jól fel volt készülve, s figyelmesen meghallgatta mások véleményét. Döntései, amelyeket az én jelenlétemben hozott, legjobb emlékezetem szerint helyesek voltak. Ez vonatkozott azokra a magyar kérdésekre is, amelyekbe beleszólt. A magyarokan a maga módján szerette. Mikor 1952-ben a helsinki olimpiádon a jugoszláv labdarúgók megverték a szovjet csapatot, viszont a magyarok megverték a jugoszlávokat, Sztálin azt mondta nekem: Molodci! Narodsz razmahom! Vürucsili nasz! (Derék legények! Lendületes nép! Kisegítettek bennünket!) Ezt egyébként tapasztalta az a magyar delegáció is, amely 1948-ban a barátsági szerződés megkötésére volt Moszkvában, s amelynek tagjainál mély benyomást keltett Sztálin egyszerűsége, közvetlensége, modora és esze. Szekfű Gyula20, a történész, aki moszkvai követünk volt, s aki sok benső fenntartással meg szkepszissel nézte a szovjet viszonyokat, s aki ismételten találkozott Sztálinnal, a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel beszélt róla.


Én Sztálinnal úgy dolgoztam,

hogy egy füzetből, ahova előre beírtam a kérdéseket, sorban előterjesztettem a mondanivalómat. Ahogy egy kérdéssel készen voltunk, kipipáltam. Ha a végére értem, hozzátettem: vszjo, ez minden, nálam több kérdés nincs. Utána kezdődött a kötetlen beszélgetés, melynek folyamán a legkülönbözőbb kérdések, politika, nemzetközi munkásmozgalom, szovjet problémák és visszaemlékezések felmerültek. Utána rendszerint közös ebéd vagy vacsora. Sztálin engem úgy kezelt, mint a régi bolsevik gárda tagját, velem szemben, amennyire meg tudtam ítélni, őszintén és tartózkodás nélkül beszélt a legkényesebb kérdésekről is. Ezt a viszonyt megkönnyítette, hogy velem fordító nélkül beszélt, s egyszer meg is említette, hogy fordító jelenléte már megnehezíti a beszélgetések közvetlenségét. kritikusan beszélt az emberekről, munkatársairól, de ugyanakkor elismerte képességeiket. Az egyetlen ember, akiról melegen, majdnem áradozva beszélt, Lenin volt, s ha Leninre került sor, minha kicserélték volna.

Amíg Sztálin élt, én fel sem vetettem

magamban azt a kérdést, hogyan jöhetett létre egy olyan pártban, mint a Lenin nevelte bolsevik párt volt, a személyi kultusz.
A halála után azonban gyakran forgattam fejemben ezt a témát, Ismertem Lenin úgynevezett végrendeletét, ismertem annak létrejöttét is, mert 1924-ben, amikor Franciaországból visszatértem, mint a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának titkárával közölték. A Lenin véleménye szerint a főtitkári posztra számba jövőket - Sztálint, Buharint, Pjatakovot21, Zonovjevet, Trockíjt22 és Kámenyevet - személy szerint jól ismertem, többükkel együtt dolgoztam. Egyik másiknak volt olyan tulajdonsága, mely felülmúlta Sztálinét. Buharinnak nagyon jó elméleti érzéke volt, nagyon jó tolla, hatásos, szellemes szónok, elbájoló ember a közvetlen érintkezésben, de szervezési antitalentum, könnyen pánikba eső.
Amikor én ismertem, ő volt a párt kedvence, ahogy Lenin mondotta, de senki sem gondolta volna, hogy ő legyen a főtitkár.

Trockíj is jó szónok volt,

ha a Vörös téren a parádéknál kieresztette magát, mindenütt meglehetett érteni, jól írt, széles általános műveltsége volt, ismerte a Nyugatot. De a pártban akkor, amikor Lenin utódlásának kérdése felmerült, a régi pártgárda még nem felejtette el, hogy hányszor állt szemben Leninnel. A munkástömegekkel sem volt kapcsolata: érződött rajta valami intellektuális gőg, amit az egyszerű proli azonnal megszagolt. Még távolabb volt a tömegtől Pjatakov, aki kicsit görnyedt járásával, szemüvegével, hegyes, szőke szakállával szobatudósra emlékeztetett.

Zinovjevnek nagyon jó gyakorlati érzéke volt
Kámenyev vasszorgalmú

Ezekkel szemben Sztálin jobban egyesítette magában azokat a sokoldalú és bonyolult követel-
Mények a hatalmas birodalom k.(ommunista) pártjának főtitkárságával járnak, körülbelül úgy, ahogy az öttusa világbajnok egyik-másik sportágban nem első, de összességében mégis felülmúlja versenytársait. Nem véletlen, hogy Lenin 1922 áprilisában őt ajánlotta genszeknek*

* genszek = az SZKP KB. mindenkori főtitkára(orosz kifejezés)

Mikor Sztálin a Központi Bizottság főtitkára lett, majdnem 20 évi illegális pártmunka állt mögötte sztrájkok, tüntetések, fegyveres harcok, börtönök, szibériai száműzetés, szakadatlan küzdelem a kopók*, nyomozók, besúgók, provokátorok**, az opportunisták**,* az anarchisták,**** a szektások*****ellen.
*kopó = kutató, kereső, ebben a szövegkörnyezetben a jogsértések után kutató rendőrt jelent.
** Provokátor = a vele ellenséges személyt indulatba hozó, cselekvésre ösztönző személy,
*** opportunista = megalkuvó,
**** anarchista = uralkodó nélküli, állami beavatkozást csökkentő, rendetlenséget képviselő,
***** szektások = sequer latin kifejezésből származó szó, magyarul követni, a szektaszellemű politika:, egy hithű személyekből álló szűk csoport öncélú politikája,

1917 után az összes vezetők közül ő volt leggyakrabban a frontokon, őt küldték a legveszélyeztetettebb helyekre, ahol a vaskéz, acélidegek, s nemegyszer könyörtelenség kellett. Lenin is tudott könyörtelen lenni. (1919-ben a magyar munkásokhoz írt levelét, amelyet Szamuely hozott magával, én fordítottam, mikor a > bezposcsádnüj< szóhoz értem, tétováztam: kíméletlennek vagy könyörtelennek fordítsam-e, az utóbbi mellett döntöttem.) De Lenin nagyon tapintatos is tudott lenni, tudott simogatni, számolni az emberi gyengeséggel, megértő volt, lebilincselő mosolya gyakran többet mondott minden szónál vagy érvnél. Sztálinból az ilyen tapintat és figyelmesség majdnem teljesen hiányzott.

Benne élete végéig maradt

valami a gori falusi varga fiából, abból a húsz esztendőből, amelyet mint üldözött vad töltött, a polgárháború nyereségéből, ahol a tapintatnak, gyengédségnek nem sok hely jutott, ahol az ilyen tulajdonságoknak nem sok hasznát lehetett venni, s ezek az erények inkább hátrányt jelentenek. Mikor Goriban voltam s elnéztem azt a kis szobát, amelyben Sztálin született és sanyargott, a vad szegénységet, amely körülvette, egyet-mást mindjárt másképp láttam Sztálin jellemében.
Az érdesség, az acélos keménység, sőt könyörtelenség a maga helyén igen pozitív tulajdonság, amelynek Sztálin például a Hitler elleni háborúban, nagy hasznát vette, de más alkalmakkor kárára volt neki és az ügynek.

Én láttam Sztálin főtitkárságának
első két-három évét.

Tapasztaltam, hogy a külföldi emigrációból visszatért vezetők éreztették vele, hogy nemzetközi kérdésekben járatlan, a nyugati kultúrát kevéssé ismeri. Ez azokban az években, amikor a világ kommunista mozgalma állandóan Moszkva tanácsára és segítségére szorult, kétségkívül hiányosság volt, bár Sztálin ezekben az években a kritikus években, amíg e téren is el nem sajátította a szükséges tudást, nem csinált különösebb hibát. De még nem volt meg az a tekintélye, amely megkönnyítette volna állásfoglalásainak - helyes állásfoglalásainak - elfogadását. Ezt tapasztaltam az 1923-as Trockíj vitánál. A konfliktusok egyéb magvai is megvoltak: Lenin ismerte őket, s élete végén emiatt kereste a különböző megoldásokat az előre látható konfliktusok élességének letompítására.

Mikor én 1940 végén visszakerültem
a Szovjetunióba,

mindez a kérdés már a múltté volt, Sztálin presztizse és gyakorlati tudása torony magasan állt munkatársaié felett. Ez a tekintélye a Nagy Honvédő Háború megnyerésével mérhetetlenül fokozódott. Azt a folyamatot, ahogyan Sztálin személyi kultusza kialakult, én a börtönben éltem át, közvetlen tapasztalatból nem ismerem. De el tudom képzelni, hogy ellenfeleinek eltávolítása, a velük szemben alkalmazott szükséges vagy szükségtelen adminisztratív intézkedések nem voltak alkalmasak arra, hogy a bátor véleménynyilvánítást, a kritika szabad szellemét elősegítsék. Ellenkezőleg az óvatos tartózkodást, a meglapulást, a helyezkedést segítették elő, amelytől már csak egy lépés a hízelgésig, a talpnyalásig.

Tudjuk, hogy Sztálin kezdetben küzdött ez ellen, a nyilvánosság előtt is szóvá tette, de aztán hozzászokott. Bár nem mindig. Mikor egy alkalommal Szakasits23 valami bókot mondott neki nyersen rászólt: nézze, én nem vagyok francia, nekem ne bókoljon! Amellett Sztálin tömjénezésének első - elég vaskos - fecskéi korán jelentkeztek. Caricint 1925-ben keresztelték át Sztálingrádra. Vorosilov24 marsallnak a könyve: Sztálin, a hadvezér, 1928-ban jelent meg stb.
Mikor én 1940 végén a börtönből visszakerültem a Szovjetunióba, Sztálin tekintélye már elképzelhetetlen magasságban ragyogott. Sziankiban, ahol a szovjet határt átléptem, amikor a tisztek feleségei megtudták, hogy valószínűleg napokon belül beszélni fogok Sztálinnal, valósággal eksztázisba estek. Azonnal elhatározták, hogy üdvözlő levelet küldenek velem neki, számomra új és szinte érthetetlen lelkesedéssel javasolták a levélhez a legválogatottabb dicsérő jelzőket, szuperlatívuszokat. S mindebben nem volt semmi mesterkélt vagy utasításra történő: a szeretet és tisztelet, sőt csodálat spontán, őszinte megnyilvánulását láttam. A szovjet elvtársak számára ez a világ legtermészetesebb dolga volt, csak nekem volt újdonság.

Csakhamar magam is megszoktam,

Mint a levegőt, s ahogy közeledett a nácik fölött aratott győzelem napja, úgy nőt bennem is a tisztelet és elismerés Sztálinnal szemben. Ugyanakkor tapasztalhattam, hogy a magasabb párt-
funkcionáriusok jó része úgy viselkedett, mintha Sztálin presztizséből hivatalból kijárna nekik a megfelelő rész. Dolgom volt a moszkvai pártbizottság két titkárával Grákinnal és Firjubinnal. 1924-ben, ha a Központi Bizottságba mentem, amely a régi szövetkezetek házában volt, felmutattam a párttagsági könyvemet, s minden további nélül beeresztettek. Most viszont a moszkvai komitéhez is belépési engedély kellett, megfelelő előzetes igazolással. Voltam a háború alatt Ivanovo - Voznyeszenszkben. Az obkom - megyei pártbizottság - titkára egy Pálcev nevű talán 35 éves értelmes elvtárs volt, aki magához kéretett. Természetesen nála is őrség, igazoltatás a belépés előtt, várakozás az előszobájában. Kiderült, hogy a nemzetközi helyzetről a megyei pártaktíva előtt tartott előadásom érdekelte. Nem volt nehéz megállapítanom, hogy méltóságán alulinak tartotta megjelenni az aktiva ülésén, s velem is éreztette, hogy ki ő: kimért volt, fontoskodott.
Beszéltem a járási pártbizottság titkárával: ugyanazok a jelenségek, csak járási méretekben.
Sztálin halála után a szovjet irodalomban előszeretettel rajzolták meg az ilyen pártfunkcionárius alakját, például Panfjorov „Mátuska Volga” című regényében. A film is szívesen bányászik ebben a telérben, sajnos, ugyancsak Sztálin halála után. S hogy ez a szellem Hruscsov alatt is tovább élt, arról egyebek között Kocsetov „Az obkom-titkár” című regénye tanúskodik.

Már leírtam, hogy milyen tapasztalataim voltak

- s hogy koppintottak a körmömre -, mikor kiszabadulásom után kezdtem feszegetni a magyar represszáltak*, elsősorban Kun Béla ügyét.

* represszália = megtorlás, ebben az esetben akiken megtorlást alkalmaztak, vagy törvénytelenséget követtek el.

Erről a kérdésről senkivel sem lehetett őszintén beszélni. Dimitrov, aki jó barátom volt, s aki 1940-ben Sztálinnál szorgalmazta kicserélésemet, azonnal zárkózott és begombolkozott lett, ahogy ezt a kérdést pedzeni kezdtem.

Varga Jenő, akinek, ha nem tévedek, a sógora is a kivégzettek között volt, őszintén, de nyilvánvalóan elfogultsággal beszélt erről a kérdésről. Szerinte rendes ember belügyi nyomozónak meg titkos rendőrnek nem megy, csak a társadalom salakja, s természetes, hogy az ilyen emberek nem az ügyet nézik, hanem a saját karrierjüket, igyekeznek minél több embert gyanúban keverni, börtönbe juttatni, amíg végül is olyan légkör alakul ki, amelyben mindenki gyanús, mindenki gyanakvó és gyanúsít.

Én ezt nem fogadtam el.

Mondtam neki, hogy én ismertem Dzserzsinszkíjt25, Menzsinszkíjt26, Unslihtet, akik derék, meggyőződéses, önfeláldozó elvtársak voltak, s biztos, hogy munkatársaikat is elsősorban hasonlóak közül választották ki.
Persze a későbbi belügyminiszterek, illetve népbiztosok, Jezsov27, Jagoda28 - akiket én nem ismertem - no meg Berija nem ilyenek voltak, s itt bizonyos fokig megállhat Varga magyarázata.

1935 és Kirov29 meggyilkolása után

természetesen élesebb lett a levegő. 1936-ban a német fasizmus már kezdte mutogatni körmeit, kezdtek kirajzolódni a szovjetellenes háború veszélyes körvonalai. Biztos, hogy ebben a légkörben az éberség fokozott hangoztatása a gyanakvás fokozásával járt. A Nagy Honvédő Háború történetében le van írva, hogy a háborút megelőző években hogyan nőtt meg ugrásszerűen az átdobott vagy leleplezett kémek, diverzánsok száma. Ez is hozzájárulhatott a törvénytelenségek elharapózásához különösen, amikor külföldiekről volt szó. De, hogy alaptalan és ártatlan emberekkel szemben alkalmazott represszáliák olyan hatalmas méreteket ölthettek, abban kétségtelenül Sztálin is hibás.”

Más helyen Rákosi így folytatja:

„A Magyar Szocialista Munkáspárt 1962 augusztusában engem kizárt a sorai közül és ezzel egyidejűleg megkísérelte definiálni a személyi kultuszt. Ez a dokumentum bajosan fog szerepelni a marxizmus-leninizmus helyes alkalmazásnak mintái között. Nem akarom itt részletesen taglalni, de egy-két szempontjára, amely idevág ki akarok térni. A kizáró határozat a személyi kultuszt így határozza meg:>  Egy személyiség kultusza, istenítése, a tömegek történelemalakító szerepének lebecsülése.<  A törvénysértések első okául ez a határozat azt mondja: > A Rákosi-klikk tagjai már a felszabadulás előtt elhatározták, hogy a párt vezetését kisajátítják. A proletárdiktartúra győzelme után személyi hatalmuk kiépítése volt a céljuk.<

Én azzal a váddal,

hogy klikkel, illetve klikk segítségével vezettem, 1956 után találkoztam. Hogy ki volt ez a klikk, illetve kik és hányan voltak tagjai, nem nagyon részletezték, de általában a még Moszkvában, a Kommunista Internacionálé által létre hozott Külföldi Bizottság, a KÜB négy tagját: Rákosit, Gerőt30, Farkast31, és Révait32 értették alatta.
Én egyetlen esetben tudtam ezt a kérdést > illetékesek< előtt felvetni, amikor 1960-ban Krasznodárban megjelentek nálam a pártvezetés megbízásából Nógrádi Sándor33 és Aczél György34, hogy közöljék velem: ezentúl minden néven nevezendő levelemet nyílt borítékban vagyok köteles a moszkvai magyar követségre küldeni, s azokkal a magyarokkal, akikkel véletlenül Krasznodárban találkozom, csak a követség előzetes engedélyével beszélhetek…..


Amikor e két küldöttel való beszélgetés közben a >klikk< kérdés felmerült, én felhívtam a figyelmüket, hogy a négyes szám nem is olyan szörnyű, mert például a lenini bolsevik párt Politbürójának, amely a tényleges vezetést a kezében tartotta, öt, azaz öt tagja volt….”
majd védelmébe vette a „négyes fogat” tagjait :önmagát, Gerőt, Révait, Farkast.

Felhasznált irodalom:

Rákosi Mátyás
Visszaemlékezések
1940-1956 2. kötet
Napvilág Kiadó Bp. 1997

Internet-wikipedia


Szövegmagyarázat:

1. Rákosi Mátyás (eredetileg: Rosenfeld: 1892-1971) kommunista pártvezető. A róla elnevezett „rákosi korszak” (1948-1956) kulcsszereplője. Életével ezen a honlapon több szerkesztés részletesen is foglalkozik.





 2. Joszif Visszarionovics Sztálin (eredetileg: Dzsugasvili: 1879-1953) grúz származású kommunista pártvezető, szovjet diktátor. Életével ezen a honlapon több szerkesztés részletesen is foglalkozik.






 3. Vlagyimir Iljics Lenin (1870-1924) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus, a „leninizmus” névadója. Életével ezen a honlapon több szerkesztés részletesen is foglalkozik.





 4. Grigoríj Jevszejevics Zinovjev (1883-1936) bolsevik pártvezető, Lenin harcostársa. A sztálini terror egyik áldozata. Életével ezen a honlapon a „Sztálin beáldozza Buharint” c. szerkesztés részletesen is foglalkozik.






 5. Lev Boriszovics Kamenyev (1883-1936, eredeti neve: Lev Rosenfeld) orosz, szovjet vezető politikus, Lenin harcostársa már az illegalitásban is. A „Tizenhatok perében” Zinovjev mellett több társával együtt koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték. Életével ezen a honlapon a „Sztálin beáldozza Buharint” c. szerkesztés részletesen is foglalkozik.





 

6. Klement Gotwald (1896-1953) cseh kommunista politikus Benes lemondása után (1948) Csehszlovákia elnöke, Sztálin „hű tanítványa”. Mestere temetéséről hazatérve váratlanul hunyt el 1953.márc.14-én.







7. Wladyslaw Gomulka (1905-1982) lengyel kommuista vezető, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága első titkára, 1956-1970 között. Gomulka a sztálinista Boleslaw Bierutot váltotta az első titkári székben.







8. Rajk-ügy, a Rajk László (1909-1949) kommunista politikus és társai ellen kreált koncepciós pert jelenti. Rajk Lászlót - akire Rákosi mindig is féltékeny volt - a szovjet politikai perek mintájára ítélték el és végezték ki. A perrel kapcsolatban részletek tudhatók meg ezen a honlapon az „Egy vallató vallatása” c. szerkesztésben. Rajk Sztálint és a pártot éltetve ártatlanul halt meg, kivégzését állítólag Farkas Mihály, Kádár János, és az ÁVH első számú vezetője Péter Gábor is végignézte.




9. Kun Béla (1886-1938) eredetileg újságíró, kommunista politikus. A magyarországi tanácshatalom (1919) első számú vezetője. A bukás után előbb Bécsbe, majd a Szovjetunióba távozik. 1921-1936 között a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának tagja. Két alkalommal (1925, 1930) a KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) első számú vezetőjévé választották, mindkét esetben a Szovjetunióban. 1937-ben koholt vádak alapján (korábban Trockijjal tartott kapcsolatot) letartóztatták és 1938-ban kivégezték. Mások szerint 1939-ben egy szovjet börtönben hunyt el.


10. Georgi Dimitrov (1882-1949) bolgár kommunista politikus. A baloldali mozgalomba már 1902-ben bekapcsolódott. 1919-től - megalakulásától - a Bolgár Kommunista Párt első számú vezetője. Hazáját 1923-ban hagyta el. 1933-ban a német Reischtag felgyújtásával vádolták, de a lipcsei perben tisztázta magát. Hosszú ideig a Szovjetunióban élt, és a Kommunista Internacionále titkáraként tevékenykedett. A második világháború után tért vissza Bulgáriába, 1946-tól volt az ország miniszterelnöke és a kommunista párt első számú vezetője. Már a Szovjetunióban is - mint Rákosi is írja - sokat betegeskedett. Sztálinnak nem nyerte el a tetszését, hogy a Balkán ügyeiben Titoval „kokettált” (a balkáni országok egyesítését tervezték) Moszkvában hunyt el 1949-ben.

11. Joszip Broz Tito (1892-1980) Eredeti neve: Joszip Broz, a Tito nevet később vette fel. Az első világháború idején orosz fogságba esett. Itt ismerkedett a kommunista (bolsevik) tanokkal. Több évet töltött a Szovjetunióban. A második világháború elején 1941-től hazájában Jugoszláviában partizán mozgalmat szervezett.
Tolbuhin szovjet marsall vezette csapatokkal együtt partizánjaival kiűzték a németeket az országból. A háború után haláláig hazájának első számú vezetője.



12. Lavrentyíj Pavlovics Berija (1899-1953) grúz származású kommunista politikus. Grúziában előbb a CSEKA (szovjet állambiztonsági szolgálat) vezetője, majd 1938-ig a grúz Kommunista (bolsevik) Párt első titkára. Berija Sztálin hűséges kiszolgálója. 1938-1946 között állambiztonsági népbiztos, az NKVD rettegett főnöke. Számos koncepciós per előkészítője. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen foglalkozik.




13. Nagy Ferenc (1903-1979) kisgazda politikus, aki a Baranya megyei Bisse községben született. Életével ezen a honlapon a „Nagy Ferenc moszkvai látogatása” c. szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglakozik.








14. Anasztasz Mikojan (1905-1978) örmény származású szovjet politikus, több állami és párt tisztség betöltője. 1956 kritikus hónapjaiban az SZKP KB. Elnöksége megbízásából többször járt Magyarországon. Rákosi főtitkári felmentésekor (1956. július) is részt vett a Központi Vezetőség ülésén. Mindezt persze titokban tette. Erről az akkori közvélemény semmit nem tudott. Hasonló volt a helyzet az 1956-os forradalom napjaiban is, amikor Mihail Szuszlovval tartózkodott az országban, tanácsokat adva a magyar párt és állami vezetőknek.




15. Pálffy György (1919-1949), hivatásos katona, altábornagy, honvédelmi miniszter helyettes. Életével ezen a honlapon az „Egy vallató vallatása az ötvenes években” c. szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is fog foglalkozik.







16. Vjacseszlav Mihajlovics Molotov (1890-1986) szovjet politikus, már 1906-tól a bolsevik párt tagja lett. Egyik szerkesztője is volt a „Pravda” c. bolsevik lapnak. Hosszú életpályáján az SZKP KB és a Politikai Bizottság szinte állandó tagja volt. Miniszterelnök és többször is külügyminiszteris volt. Molotov, a „kőseggű”, ahogy barátai nevezték Sztálin egyik leghűségesebb kiszolgálója volt. A harmincas években részt vett a megtorlások irányításában is. A második világháború után csak fokozatosan, Sztálin halála után Hruscsovék szorítják ki a hatalomból.



17. Nyikolaj Bulganyin (1895-1975) a Szovjetunió marsallja, politikus, honvédelmi miniszter, miniszterelnök. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.





18. Georgíj Makszimilianovics Malenkov (1902-1988) orosz nemzetiségű, szovjet politikus. Malenkov korábban Sztálin titkára is volt. A diktátor halála után (1953.márc.5) rövid ideig miniszterelnök Hruscsovék fokozatosan szorították ki a hatalomból.






19. Nyikita Szergejevics Hruscsov (1894-1971) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus. 1953-1964 között az SZKP KB főtitkára, eközben 1958-tól leváltásáig (1964) miniszterelnök. Nevéhez fűződik már az 1953-ban elkezdett „desztalinizáció” is, ami 1956. febr.-ban tartott XX. Pártkongresszuson érte el csúcsát Hruscsov titkos beszédével. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.


20. Szekfű Gyula (1883-1955) történész, egyetemi tanár. Életével részletesebben a „Nagy Ferenc miniszterelnök Moszkvai látogatása” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.







21. Georgíj Leonyidovics Pjatakov (1890-1937) bolsevik forradalmár, komminista politikus. Apja mérnöktechnológus volt. Pjatakov 12 éves korától a kijevi reálgimnáziumban tanult, majd tanulmányait a szentpétervári egyetemen folytatta, ahol poltikai gazdaságtannal foglalkozott. Baloldali tevékenysége miatt kizárták az egyetemről és Szibériába száműzték. Számüzetéséből Japánon át szökött meg és tért vissza Európába.
Oroszországba 1917 februárjában tért haza. A forradalom után különböző állami és párttisztségeket töltött be. Másokkal együtt a harmincas évek végén a sztálini terror egyik áldozata lett.

22. Lev Davidovics Trockíj (1879-1940), bolsevik forradalmár, az 1905-ös és 1917-es oroszországi forradalmi események legjelentősebb alakja. A Vörös Hadsereg alapítója. Sztálin bérgyilkosa egy jégcsákánnyal végzett vele Mexikóban 1940-ben. Életével a „Lev Trockíj az utódokról és Lenin haláláról” c. szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.



23. Szakasits Árpád (1888-1965) eredetileg kőfaragó, újságíró, politikus, szociáldemokrata tisztségviselő, köztársasági elnök, az Elnöki Tanács elnöke. Szakasits 15 éves korától vett részt a munkásmozgalomban. 1908-tól a szociáldemokrata „Népszava” munkatársa. A tanácshatalom idején a Belügyi Népbiztosság osztályvezetője. 1927/1928-ban az SZDP titkára, 1928-tól a Magyar Építőmunkások Országos Szövetségének (MÉMOSZ) elnöke. 1939-1944 között a „Népszava” főszerkesztője. A második világháború vége felé 1944 októberében az SZDP részéről aláírta az MKP képviselivel az együttműködésükről és a későbbi egyesülésükről szóló megállapodást. Tőle származik az egyesüléssel kapcsolatban az a mondás, hogy „széles az út ketten is elférünk rajta”.
1948-ban „szótlan tanúja” volt jobboldali párttársai (Kéthly Anna, Bán Antal, Szélig Imre) politikai üldözésének. Szakasits a Tildy, a Nagy Ferenc és Dinnényés kormányok államminisztere is volt. 1948-tól rövid ideig ipari miniszter. A két párt egyesülés (1948. július) után az egyesült párt: az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) elnöke. 1948. aug. 3-tól köztársasági elnök, majd 1949. aug. 23-tól az Elnöki Tanács elnöke. 1950-ben koholt vádak alapján életfogytiglani börtönre ítélték, családját pedig Debrecenbe „száműzték”. 1956 márciusában szabadult. Később a MUOSZ (Magyar Újságírók Országos Szervezete) elnöke, 1960-tól az Országos Béketanács elnöke. 1959-1963 között a Magyarok Világszövetsége elnöke.

24. Kliment Jefremovics Vorosilov (1881-1969) orosz nemzetiségű szovjet politikus, marsall, Sztálin egyik leghűségesebb kiszolgálója, honvédelmi miniszter. A szovjet Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.






25. Féliksz Edmundovics Dzserzsinszkíj (1877-1926) lengyel származású bolsevik, később a CSEKA a Politikai rendőrség vezetője. Nyolc gyermekes földbirtokos család gyermeke, aki szüleit korán elvesztette. 1895-től a lengyel-litván szociáldemokrata párt tagja. Tevékenységéért többször letartóztatták. 1906-ban Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZDMP) stokholmi kongresszusán a bolsevikokat támogatta. Az 1917-es orosz változások lelkes támogatója. A Bolsevik KB Katonai Bizottságának egyik főnöke. Javaslatára hozták létre a CSEKA nevű politikai rendőrséget. Egyik helyettese volt az ugyancsak lengyel származású Jozef Unszlicht is. 1921-től létrehozták a belügyi népbiztosság részlegeként - már a CSEKA helyett a GPU-t (Állami Politikai Hatóság), majd 1923-ban az OGPU-t. Dzserzsinszkíj 1926-ban állítólag infarktusban, mások szerint merénylet következtében hunyt el.

26. Menzsinszkíj, Féliksz Dzserzsinszkij egyik helyettese, állítólag őt is megmérgezték, szerepe lehetett Kirov meggyilkolásában. Ha az olvasó több adatot tud róla azzal szívesen kiegészíteném portréját.

27. Nyikolaj Ivanovics Jezsov (1895-1940) szovjet belügyi (NKVD) népbiztos 1936-1938 között. Az 1930-as évek hírhedt tisztogatásainak egyik figurája. Szegény paraszti családban született. Ezért csak alapfokú iskolai képzésben részesült. Tanult foglalkozása: szabósegéd. 1917-ben már a forradalmi események előtt csatlakozott a bolsevikokhoz. A polgárháborúban a Vörös Hadseregben szolgált. 1929-1930 között már mezőgazdasági népbiztos. 1930-től az SZKP „Különleges Ügyek” osztályának vezetője. 1934-től az SZKP KB tagja, majd KB titkár és a KEB (Központi Elenőrző Bizottság) vezetője. Jezsov vakon követte Sztálin utasításait. 1935-ben írt „tanulmánya” - amelyben a politikai ellenzék szükségszerű leszámolásáról írt - ideológiai alapja Lett „az osztályharc szüntelen fokozódásáról” szóló sztálini „tanoknak”. Mindez egyben alapot adott a tisztogatásokhoz. Belügyi népbiztosi időszakát (1936-1938) „jezsofcsinának” is nevezték. Aztán 1938 áprilisától a vízszállítás népbiztosa lett alig egy évre rá kémkedés és árulás vádjával kivégezték.

28. Genrih Grigorjevics Jagoda (1891-1938) ő is a szovjetek belügyi népbiztosa volt. Egy zsidó kézműves családban született. 1907-ben belépett az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártba (OSZDMP). Már 11 éves korában egy Nyizsnyíj Novgorodi helyi bolsevik újság terjesztésében segédkezett. 1917-ben a bolsevik párt katonai bizottságában kapott szerepet. 1919-ben a szovjet politikai rendőrség a CSEKA (Összoroszországi Rendkívüli Bizottság) állományába került. 1923-tól a CSEKA helyét átvevő Egyesített Politikai Igazgatóság (OGPU) előbb második, majd első elnökhelyettese lett. Végül felettesei: - Dzserzsinszkíj és Menzsinszkíj halála után - a Belügyi Népbiztosság (NKVD) élére került. Egyes történészek szerint Menzsinszkíj megmérgezésében is szerepet játszott. Közreműködhetett Szergej Kirov meggyilkolásában is. Jagoda már 1935-től feladatokat kapott a politikai tisztogatások előkészítésében, de „művét” már Nyikolaj Ivanovics Jezsov fejezte be. 1938-ban a „harmadik” moszkvai perben vád alá helyezték és kivégezték.

29. Szergej Mironovics Kirov (1886-1934) vezető szovjet politikus, akinek meggyilkolása ürügyet szolgáltatott a további véres tisztogatásokra. Szegény családból származott. Szüleit korán elvesztette. 1901-től gazdag jótevők támogatásával a kazanyi iskolába került. Mérnöki diplomát szerzett. 1904-ben belépett az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártba. Részt vett az 1905-ös orosz forradalmi megmozdulásban, rövid időre letartóztatták, szabadulva a bolsevikokhoz csatlakozott. Később ismét letartóztatták, majd 1917 márciusáig a Kaukázusban élt, a Kirov nevet itt vette fel. A polgárháború idején ismét a Kaukázusban található, itt kötött barátságot Szergo Ordzsinikedzével. Sztálin jóvoltából -1926-ban - a leningrádi pártszervezet élére került. Ettől kezdve Sztálint aggasztotta Kirov népszerűsége, aki Moszkvába hívta, de ő Leningrád mellett maradt.
Kirov Sztálinnal is vitába szállt, amikor 1934-ben a központi Bizottság tagjává választották. 1934 decemberében egy Leonyid Nyikolajevszkíj nevű bérgyilkos végzett vele, amikor a későbbi áldozat végig haladt az épület egyik folyosóján.

30. Gerő Ernő (eredetileg Singer: 1898-1980) NKVD-s tiszt, magyar kommunista politikus a „négyesfogat” egyik tagja. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.







31. Farkas Mihály (eredetileg: Lőwy Hermann 1904-1965) magyar kommunista politikus, hadseregtábornok, Farkas Vladimir ÁVH-s alezredes édesapja. Farkas Mihály-bár Ny. Sz. Hruscsov szerint: egy szakasz katonát sem tudott volna irányítani - Magyarország honvédelmi minisztere is volt. Farkas Mihály a „négyesfogat” egyik tagja. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.




32. Révai József (eredetileg: Léderer: 1898-1959) kommunista ideológus. Életével ezen a honlapon több szerkesztés szövegmagyarázata - így a „Dies Irae” is részletesen is foglalkozik.







33. Nógrádi Sándor (1894-1971) vezérezredes, diplomata. Eredetileg rézesztergályos és villanyszerelő. 1918 őszén belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, 1919 tavaszán pedig a Kommunisták Magyarországi Pártjába (KMP). A tanácshatalom idején a Vörös Hadsereg szakaszparancsnok. A bukás után Csehszlovákiába emigrált. A húszas évek közepétől a Komintern munkatársa. 1944-ben a Kossuth Rádió egyik szerkesztője. 1944 májusában a kijevi partizán iskola parancsnoka. A második világháború után iparügyi államtitkár, a „széncsata” egyik főszervezője. 1946-tól az MKP KB. Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője, majd miniszterelnökségi államtitkár. 1949-1956 között a Néphadsereg politikai főcsoportfőnöke, altábornagyi rangban, majd vezérezrede. 1955-től a honvédelmi miniszter első helyettese. 1957-ben az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztályának lett a vezetője. 1963-1967 között pekingi nagykövet, majd az Elnöki Tanács tagja.

34. Aczél György (eredetileg: Appel Henrik: 1917-1991) kommunista politikus, a kádár-korszak emblematikus személyisége. Zsidó származású szegény családban született. Apja kocsis és hentessegéd, anyja egy zálogházi tisztviselőnő. Apja halála után (1925) árvaházba került, majd kőműves szakmát szerzett. Vezeték nevét 1936-ban, keresztnevét a harmincas évek végén változtatta meg, de csak 1946-ban, illetve 1955-ben lett hivatalos az „Aczél” és a „György”. Házasságából két leánya született. Elsősorban autodidakta módon képezte magát. Egy félévet - 1936-ban - a Színművészeti Akadémián is elvégzett. Amatőr színészként és előadóként kívánt boldogulni. Még az 1930-as évek elején csatlakozott a Somér cionista ifjúsági mozgalomhoz, majd 1935-ben a Kommunisták Magyarországi Pártjába is belépett. 1942-bnen illegális tevékenységért letartóztatták, majd munkaszolgálatra is behívták. Az általa védelmezett zsidók érdekében (Radnóti Miklós és mások) a római katolikus vallásra tért át. 1945-től különböző középszintű pártisztségeket töltött be (Bp. Zemplén és Baranya megye) 1949 júliusában a Rajk ügy kapcsán letartóztatták. 1954-es szabadulása után a 23. sz. Áll. Ép. Ip. Vállalat igazgatója. Az 1956-os események idején - tudomásom szerint - Bécsben tartózkodott. Alapító tagja az MSZM-nek. A megtorlások idején a „puhább” vonalat képviselte. 1957 áprilisától a művelődési miniszter egyik helyettese, 1958-tól már első helyettes (Ilku Pál idején) 1967-ig. Ebben az időben vált a „kádár-korszak” legfőbb kultúrpolitikusává. Aczél már 1957-ben javasolta a híres-hirhedt „három T.”-t (támogatás, tűrés, tiltás) alkalmazását az irodalom a művészet minden területén. Tevékenységét nézetrendszerén belül a pragmatizmus jellemezte. Kiterjedt személyes kapcsolatrendszre, Kádár Jánoshoz fűződő bensőséges viszonya okán hivatali súlyánál nagyobb befolyással rendelkezett az irodalmi és a szellemi élet minden területén. Aczél 1967-től az MSZMP KB. titkára, 1971-től a Központi Bizottság „ Kultúrpolitikai Munkaközösségének” vezetője.
1970-től a politikai bizottság tagja, 1980-tól az Országos Közművelődési Tanács elnöke. A nyolcvanas évek első felében tisztségeitől megvált. Baranya megye 1-es számú választó kerületének évek óta országgyűlési képviselője is volt. Aczél - megtartva pol. biz. tagságát - később (a nyolcvanas évek közepén) már csak az MSZMP Társadalomtudományi Intézet Főigazgatója volt, megélte a rendszerváltást. A „három R”-től (Rákosi, repülés, rák) nagyon félt, rákban halt meg 1991-ben.


Forrás:
Internet - wikipedia

2010. november

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!