„Bolsevisták - kommunisták - kádáristák”

>Nem rokonszenves, őszinte akarok lenni.<

(Verebes István:Maya)

Néhány héttel ezelőtt hozzájutottam Csernok Attila a komáromi pontonhíd című sikeres könyve folytatásaként 2009-ben megjelent „A valóság erejével…” című könyvéhez. Szemezgetve az egyes fejezetek között úgy gondoltam a VII.fejezetet feldolgozom és az olvasó elé tárom. A szerző nem tartozik ugyan a történész szakmához, - tudomásom szerint a KSH-nál, majd egy nemzetközileg ismert magyar cégnek (MEDIKOR) volt az alkalmazottja éleslátása, valóságérzéke, tárgyi ismerete azonban hitelessé teszi mondanivalóját.

„Nem mindenki szereti az eszmecserét.

Különösen rosszul tűrik az olyan vitát, amikor valaki évtizedeken át gyökeret eresztett legendákat von kétségbe. Volt, aki azzal hárította el az érdemi párbeszédet, hogy ő nem >a kommunisták könyveiből< (ez a pontonhíd), és nem egy >kommunista főembertől< (ez én lennék), hanem hiteles történészektől akar tájékozódni. Ám tegye, ez szíve joga, de, ha kérhetem, ne csupán utcai szónoklatokból tájékozódjon. Tanulmányozza a Központi Statisztikai Hivatal korabeli adatait is. Nagy előnyük, hogy nem részrehajlók, nincsenek érzelmeik, sem világnézetük. Az 1910-es népszámlálásról 1912-ben kiadott kötetekről például nehéz lenne azt mondani, hogy a >kommunisták< műve. Más kérdés, hogy vannak, akik a statisztikai adatokat saját rögeszméik szerint manipulálják, meghamisítják, vagy egyszerűen elhallgatják őket. Ám erről nem a statisztika tehet. Legyenek óvatosak. Jól nézzék meg, ki a hiteles.

A magyar közvélemény jobbra húzó részének a trianoni békeszerződés mellett más célpontjuk is van: az oroszokat, a >bolsevistákat<, a kommunistákat, pontosabban: úton-útfélen lekommunistázott politikai ellenfeleiket gyűlölik, ellenségnek tekintik. Értem is, meg nem is, hogy miért. Ismerkedjünk a tényekkel.

A Szovjetunió 1940-1941-ben

javítani akarta kapcsolatait Magyarországgal. Békés szándékai bizonyítandó, 1941 elején Budapestre hozta és visszaadta azokat a magyar zászlókat, amelyeket 1849 I. Miklós cár hadvezére, Paskievics herceg zsákmányolt Görgeytől Világosnál. A zászlókat, ünnepélyes külsőségek között a Ludovika Akadémia tisztjelöltjei egyenként vették át a szovjet tisztektől. Ezt a Kádárkorban sem nagyon emlegették. Nem tudom, miért nem. Lehet, hogy a lappangó szovjetellenes hangulat, talán a ludovikások szerepe miatt? Manapság az sem közismert - mert tudatosan elhallgatják -, hogy a Szovjetunió egy nagyhatalom, az 1941. június 22-i német támadás után azonnal békés szándékairól biztosította Magyarországot. Többet is tett ennél: 1941 júniusában Molotov külügyminiszter Kristóffy József magyar követnek megígérte, ha semlegesek maradunk, a háború után támogatják Észak-Erdélyre vonatkozó igényünket. Egy ilyen igazán békés, sőt >ígéretes< gesztus után mi támadtuk meg - hadüzenet nélkül, mondjuk ki nyíltan: orvul - a Szovjetuniót. Ép ésszel nem lehet megérteni, ugyan miért kellett botor módon rárontani egy nagyhatalomra.

Márai Sándor

a finn példát és a magyar feudális berendezkedést említi:> A finnek is szerették, szeretik Finnországot. Miért, hogy mégis békét kötöttek az oroszokkal, nagy áldozatok árán? Mert az országot akarták menteni, a finn nemzetet, a jövőt, a művelt finn életet, a nemzeti életet, nem pedig egy osztály előjogait és a nagybirtokot. Finnországban nincs nagybirtok.<(Márai, 2004, 221). A magyar nagybirtokos osztály a feudális vakság történelme során nagyon sok kárt okozott ennek az országnak.

- Itt mindenki megbolondult? Mit keresünk mi ott? - kérdezte Budapesten a magyarok józanabb része.

- Mit keresnek ezek itt? Megbolondultak? - ezt Kijevben kérdezték egymástól az ukránok.

Könyvem egyik olvasója

sietett segítségünkre. Fejtegetése szerint azért támadtuk meg a Szovjetuniót, mert >Sztálin gyilkos rémuralma alól fel kellett szabadítani az ukrán és orosz népet.< Igazán nagyszabású, Árpád vezér népéhez méltó, ám - ha csak ránézünk a korabeli térképekre - finoman szólva is nagyon meggondolatlan vállalkozás volt. A hatalom akkoriban valóban ezt hangoztatta. Megdöbbentő, hogy napjaink Magyarországán, közel hetven év elteltével Horthyék együgyű propagandaszövegeit ismételgetik. A tévhit, ami akkor propaganda volt, amiben akkor csak nagyon kevesen hittek, évtizedek múltán szívósan tartja magát, sőt terjed. Betelefonálós rádióműsorban - kioktatva szegény műsorvezetőt - még 2008-ban is mondott ilyeneket egy hallgató, hogy mi 1941-ben >felszabadítottuk, az orosz népet a bolsevista rémuralom alól.< Valóban az ukrán falvakban kettős kereszt és tábla hirdette:>Oroszok, itt járt a magyar hadsereg, szabadságot hozott az orosz népnek.< Arra nézve még csak elképzelésem sincs, hogy a magyar honvédség miért a római pápa apostoli kettős keresztjével nyomatékosítatta a >felszabadítást.< Akkoriban azt is hallottuk, hogy az önvédelem adta a magyar baka kezébe a fegyvert és azt is, hogy Európát meg kell védenünk a bolsevizmustól. Ezekkel a szövegekkel, magyarázatokkal azonban sok baj van. Nem győznek meg arról, hogy nekünk feltétlenül meg kellett támadnunk a Szovjetuniót.

Először nézzük, ami nyilvánvaló:

a Szovjetunió nem támadta meg Magyarországot, vagyis önvédelemről szónokolni hazug beszéd volt. Jellemző a magyar tábornoki kar egy részének gondolkodásmódjára, tájékozottságára, műveltségére, hogy a frontra küldött 2. hadsereg parancsnoka Jány Gusztáv vezérezredes - nem a bakáknak, hanem a tisztikar előtt - olyanokat mondott, hogy a haza megvédése miatt kell kimenni a frontra, mert a Szovjetunió megtámadta Magyarországot és rabszolgasorba akarja hajtani(!?). A tábornoki szövegből egyetlen szó sem igaz. Mi támadtunk, nem a Szovjetunió, és azt mondtuk, hogy védjük a hazát. A Donnál. Nem csoda, hogy Jányt a hadsereg vezető köreiben legfeljebb egy hadosztály vezetésére tartották alkalmasnak. Balszerencséje, hogy egy hadsereg vezetését bízták rá. Ő meg nem tudott ellenállni, és elvállalta. Nem kellett volna.

Az is a közvélemény félrevezetése volt,

Európát védtük a bolsevizmustól. Európa jelentős része: Anglia, Belgium, Csehszlovákia, Görögország, Hollandia, Jugoszlávia, Franciaország, Lengyelország, Norvégia - szövetségben a bolsevista Szovjetunióval - a kereszt, sőt a kettős kereszt jegyében fellépő tengelyhatalmak és szövetségeseik: Németország, Olaszország, Magyarország és Románia ellen harcolt, vagy megszállt ország volt. Ukrajnában a szovjet légierőnél szolgáló francia pilóták bombázták a német és magyar csapatokat. Azoknak mondom, akik nem eléggé tájékozottak: Európát nem bolsevisták, hanem a Német Birodalom rohanta le. Ezek tények,>bölcs< eleink azonban - történelmünk során nem először - a nyilvánvalót sem voltak képesek felismerni, észrevenni. A kevesek, akik netán észrevették, csupa hazafiságból tovább ámították a közvéleményt.

Másodszor ez a felszabadulás is sántít.

Mivel magyarázható, hogy azok a sok százezer orosz, ukrán, grúz katona - akik Berlinig kergették a németeket, Európa egyik legerősebb hadseregét - nem Sztálin és elnyomó szervezete, a GPU ellen fordult? (GPU= Goszudarsztvennoje Polityicseszkoje Upravlenyije - Állami Politikai Igazgatóság. A szovjet politikai rendőrség nevének orosz rövidítése.) A németekkel szövetkezve miért nem >a tömeggyilkos vörös cárt<, Sztálint és társait söpörték ki a hatalomból. A csapatokhoz kinevezett néhány politikai tisztet igazán nem lett volna nehéz elintézni. Azonnal >felszabadult< volna Ukrajna, Fehéroroszország, Grúzia, Észtország, Lettország, Litvánia. Micsoda távlatok! Ott volt a lehetőség, egy lépésre. Karnyújtásnyira. Mégis hazájukért, a >felszabadítók< - németek, olaszok, románok és magyarok - ellen harcoltak? Miért?, hogy a >felszabadítók<megjelenése után nagyon rövid időn belül pusztító partizánháború bontakozott ki a németek ellen és ellenünk is? Keveset tudtunk mi arról, milyen volt Oroszország a cárok korában. Valójában nagyon kevesen tudták-tudják, hogyan gondolkodott az orosz az ukrán, a fehérorosz, a grúz nép a múlt század negyvenes éveiben. Csak felületesen ismertük Oroszországot, még annyira sem, a Szovjetuniót, ma is csak érzelmi alapon beszélünk róluk. Ellenük, vagy mellettük. És sokan Horthyék szovjetellenes propagandájának hetven év előtti avitt, együgyű szövegeit ismételgetik.

Ha a vitathatatlan tényeket figyelembe vesszük,

abban minden további nélkül egyetérthetünk, hogy a szovjet csapatokat Horthy Miklós kormányzó és

Bárdossy László miniszterelnök, a mi támadásunk hozta Magyarországra. Ezek után elég nehéz megérteni, miért mi gyűlöljük az oroszokat. Miért nem fordítva? Az oroszoknak-ukránoknak több okuk van/lenne gyűlölni bennünket, magyarokat. Akik megtámadtuk őket, behatoltunk az országukba, pusztítottuk városaikat, falvaikat, népüket. Viselt dolgaink igazán megalapozhatták, hogy csúnyán elvertek bennünket. A hazájukba betolakodó magyarokat - hős eleinket - leverték, kiverték. A harci cselekmények közben erőszakoskodtak a nőkkel, elvették a karórákat, és a háború után Magyarországot még közel félévszázadnyi ideig megszállva tartották. Eddig értem az ellenszenvet, ám van egy nagyon gyenge pontunk: mi kezdtük. Először mi mentünk oda, dúltunk, öltünk, romboltunk. Ők csak viszonozták a nem nagyon barátságos látogatást, és megközelítően sem viselkedtek nálunk úgy, mint a mi hadseregünk katonái Ukrajnában.

>Mi magyarok elsősorban a Magyarországot megszálló orosz hadsereg katonáinak rablásairól ismerünk történeteket. Arról már csak kevesen tudnak, hogy az amerikai hadsereg katonái is ugyanezt tették az általuk megszállt területeken. Amikor elfoglalták Weilheimet, a Hirschberg-kastélyban is megjelentek, ahol a Horthy-család lakott. Horthyné (Horthy István kormányzóhelyettes özvegyéről van szó - Cs.A.) erről szó szerint a következőket írja:> A házat hamarosan elözönlötték a katonák, és mielőtt még ráeszmélhettünk volna több értéktár-gyunkból is >>szuvenir<< lett. A fényképezőgépem is pillanatok alatt eltűnt, pedig a Gestapo elől sikerült addig megmentenem. Némelyik katonának négy karóra volt a karján. A katonák tehát karórát, fényképezőgépet, a magas sarzsik értékesebb tárgyakat, perzsaszőnyeget, étkészletet, festményeket, mások még mutatósabb gyűjtöttek.< (Kanyó,2008,439). Apám óráját is amerikai katonák vitték el. Megjegyzem Ukrajnában a magyar tisztek hasonlókép-pen viselkedtek. Egyik-másik magasabb rangú, ügyesebb tiszt tehervagonban küldte haza a rablott holmit. Az alacsonyabb rangú tisztek >emlékként< ikonokat, szamovárt küldtek a családnak. Még egy hadnagynak is jutott néhány ikon, amit a tiszti legényével küldött haza.

A háború utáni világ

megértéséhez menjünk szépen sorjában. Kezdjük a második világháborút lezáró párizsi békeszerződéssel. Ebben volt egy olyan utalás, hogy a megszálló csapatokat mikor kell kivonni a megszállt országokból. hamar kiderült, hogy ez a rendelkezés az Amerikai Egyesült Államok számára nagyon hátrányos. Képzeljük csak el: az Egyesült Államok számára nagyon hátrányos. Képzeljük csak el: az amerikai csapatok hazamennek a világ másik végébe, a Vörös Hadsereg meg hazamegy a szomszédba, Ukrajnába. Ebben a helyzetben az amerikai hadsereg több ezer, a szovjet haderő meg töredéknyi távolságra, mindössze néhány száz kilométerre van Nyugat-Németország határától. Attól a Nyugat-Európától, amelyet az USA hadereje biztosított egy esetleges szovjet támadás esetén. Ezt a súlyos katonai hátrányt feloldandó, tizenkét ország 1949. április 4-én megalakította az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetét, a NATO-t. Most már nem volt akadálya, hogy az USA hadereje tetszőleges létszámban és idő-tartambeli korlát nélkül az aláíró országokban, Európában maradjon. E szervezet létrehozása a hidegháború első lépését jelentette. A Szovjetunió csak hat évvel később válaszolt: 1955. május 14-én hozták létre a Varsói Szerződést, az európai szocialista országok védelmi szervezetét. Ezzel teremtették meg a nemzetközi jogi alapját, hogy a szovjet hadsereg tetszés szerint Lengyelországban, Magyarországon az NDK-ban vagy Csehszlovákiában állomásozzon. A NATO és a Varsói Szerződés egymás tükörképe volt mindkettő ugyanazt a hidegháborús célt szolgálta.

Felhívom a figyelmet a dátumokra:

1955. május 15-e után a szovjet csapatok a Varsói Szerződés alapján, jogán, továbbra is bent voltak Magyarországon. Már nem, mint megszállók, hanem azzal a kimondott céllal, hogy >a Varsói Szerződést aláíró szocialista országok biztonságát védjék egy esetleges NATU támadás esetén.< (Ezért mondhatta 1958-ban Kádár János - ha mondta egyáltalán, mert Hruscsov erre a beszélgetésre másként emlékezett -, hogy nekünk belpolitikai okokból nincs szükségünk a szovjet hadsereg jelenlétére, de nyugati határainkat nem tudjuk megvédeni egy esetleges NATO-támadás esetén. Ami nem mellékes igaz, sőt nyilvánvaló tény volt.)

Ebből több minden következik.

Először is felesleges keresgélni, hogy 1956. október 23-án ki „hívta be” a szovjet csapatokat. Senki nem hívott be senkiit, a szovjet hadsereg két hadosztálya Magyarországon állomásozott. Aki valahol bent van, azt nem kell, nem is lehet >behívni<. Azon is felesleges elmélkedni, ki írta alá a szovjet kormány katonai segítségét kérő levelet, mert az köztudott: Hegedűs András miniszterelnök. Ám hiba lenne ezt a felelősséget egyedül az ő nyakába varrni. Ismerve Gerő személyiségét, ez nyilván a főtitkár döntése volt, a többiek meg rábólintottak. És ha sem Hegedűs, sem Gerő nem írja alá, találnak majd mást erre a feladatra. Figyelmet érdemel, hogy nem magyar alakulatokat hívtak Budapestre, hanem szovjet katonai segítséget kértek. Ami arra enged következtetni, hogy vagy nem bíztak a magyar katonaságban, vagy nem akartak magyar sorkatonákat olyan helyzetbe hozni, hogy esetleg, akár önvédelemből magyarokra kelljen lőniük.

Másodszor ebben a>segítségkérő< akcióban

Kádár Jánosnak semmilyen szerepe nem volt. A kormánynak nem volt tagja, a pártvezetésben mint egy börtönből nemrég szabadult személy - egyeseknél ennek bélyegével, másoknál talán ebből eredő tekintéllyel -, mindenképpen bizonytalan helyzetben volt. Október 23-a éjjelén a döntéseket gerő Ernő, az MDP főtitkára és a szovjet vezetés hozta. Meg merem kockáztatni, hogy mire a magyar kérelem megérkezett, Moszkvában már eldöntötték a katonai beavatkozást. Este kilenc óra körül (lehet, hogy még hamarabb) a szovjet nagykövetség politikai-katonai szakértői számára nyilvánvaló lehetett, hogy itt nem a >nép< véleményének >>békés-nyilvánításról<<, hanem a rtendszer elleni felkelésről, Zsukov marsall katonás szavait idézve: >zendülésről< van szó. Ezt az is alátámasztja, hogy már éjjel tizenegy órakor (magyar idő) riadókészültségbe helyeztek öt hadosztályt: a Magyarországon állomásozó külön - hadtest két gépesített hadosztályát, és a román-magyar határ közelében állomásozó gépesített hadosztályt. A tizenegy órakor elrendelt riadóhoz a politikai döntés valamivel elő születhetett. Miközben Budapesten a pártközpontban azon huzakodtak, ki írja alá a levelet, melyben a rend helyreállítására a szovjet kormány segítségét kérik, Moszkvában már régen kiadták a csapatok riadóztatását elrendelő parancsot. Már akkor eldöntötték, hogy ha Magyarországon az események >ellenforradalommá fajulnak<, fegyveres erővel állítják helyre a rendet és a >szocialista törvényességet.< Néhány nap múlva, október 29-én és az azt követő napokban újabb szovjet csapatok léptek be Magyarország területére, és november 4-én megtörtént a fegyveres beavatkozás. Amikor Moszkvában november 3-án Kádár Jánosra ruházták a miniszterelnöki feladatot-felelősségget, a >keserű hatalmat<, a szovjet hadsereg már napok óta úton volt,hogy az egyes csapattestek a számukra kijelölt pontokat elfoglalják. A szovjet pártvezetés előbb eldöntötte, hogy beavatkozik, és utána, a Titóval folytatott november 2-i tárgyalást követően jelölte ki Kádár Jánost a pártfőtitkár-miniszterelnöki posztra. Mindezzel azt akarom bemutatni és bizonyítani: semmi alapja annak a vádaskodásnak, miszerint > Kádár behívta az oroszokat, és leverte a forradalmat.< Ebben az akcióban Kádár Jánosnak >nem osztottak lapot.< Nem ő hívott, őt >hívták<, kijelölték.

A Varsói Szerződés működéséről,

a szervezetben uralkodó hatalmi viszonyokról talán nem kell bizonygatni, hogy minden döntés a szovjet vezetés kezében volt. A szovjet kormány sokat emlegetett 1956. október 30-i nyilatkozatának befejező részéből idézem:> Ugyanakkor a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben részt vevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról.< (A>Jelcin - dosszié, 1993,67) E szövegből teljesen egyértelműen kiderül, hogy szovjet értelmezés szerint a szovjet csapatok elhelyezkedése nem kétoldalú, adott esetben nem szovjet-magyar, szovjet-román ügy, hanem a >Varsói Szerződésben résztvevő államok< közös ügye, együttes döntése. Következésképpen, ha Kádár János netán a szovjet csapatok kivonását kérte volna, ezt a kérést a >részt vevő államok< tanácsa biztosan elutasítja. A döntés természetesen a Varsói Szerződést aláíró országok biztonságára hivatkozott volna. Ez különösen 1956 októbere után igaz is volt, amikor kiderült, hogy Magyarország nem megbízható őre a Varsói Szerződés nyugati határa egy darabjának.

Ismerjük meg egy bennfentes

mondhatnám, hogy az ötvenes évek végén Európa keleti felén az egyetlen érvényes álláspontot. Az 1957. márciusi, moszkvai szovjet-magyar kormányközi tárgyalások jegyzőkönyvé-ből idézek: >Hruscsov: Mi, a szovjet fél nem törekszünk arra és nem is kívánjuk azt, hogy csapataink más országok területén maradjanak. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk, hogy ellenségeink minden lehetséges módon igyekeznek megosztani bennünket, hogy országaink között ne legyenek szoros kapcsolatok katonai téren. Ezért a jelenlegi nemzetközi helyzetben a legfontosabb nem az, hogy mikor vonjuk ki a csapatokat, hanem, hogy mi mikor osztjuk meg az ellenséget, mikor kényszerítjük az amerikaiakat arra, hogy távozzanak Európából. Ugyanakkor okmányainkban mindezeket a kérdéseket védelmi tónusban fogalmazzuk meg, nem az egye országok nemzeti érdekeiből, hanem engedményeket téve nekik, inkább a lakosság bizonyos rétegeiinek nacionalista hangulataiból indulunk ki.< (Szovjet-magyar kormányközi tárgyalások. Moszkva, 1957. március 21. Hiányzó lapok…1993,307) Világos beszéd volt, Kádár szerencsére megértette.

Egyébként a szovjet csapatok

magyarországi tartózkodásának a nemzeti konzervatívok és a liberálisok a rendszerváltás óta jelentőségét messze meghaladó szerepet tulajdonítanak. Ez egy fontos ütőkártya - gondolják sokan - az MSZP és a baloldal elleni háborújukban. A tájékozatlan, félrevezetett tömeget ezzel jól lehet hergelni. Mondok egy egészen egyszerű magyarázatot. Nem kell Kádár Jánost szidalmazni, a szerződések paragrafusait keresgélni, a nemzetközi jogot emlegetni. Mindenkinek pontosan annyi joga van, amennyi hadosztályt, harckocsit, vadászgépet és nehézbombázót tud a paragrafusok mellé tenni. A tapasztalatok szerint erősíti jogait, ha atomfegyvere is van. A szovjet csapatok magyarországi jelenlétének pontosan az volt a jogalapja, ami a mi jelenlétünknek a Don-kanyarban. Sőt, azt kell mondanom, hogy a mi jelenlétünk Ukrajnában egy tipikus hódító háború volt. Amit a szovjetek nem provokáltak, így nem volt semmi jogalapja. 1941-ben Horthynak és Bárdossynak nem voltak nemzetközi jogi aggályaik. Akkor ne tessenek már álszent módon a szovjet katonai jelenlét jogi alapjait keresgélni. A magyarországi szovjet jelenlétnek. a mi támadásunk teremtette meg a nemzetközi jogi alapját. Ők három év alatt kiverték a magyar csapatokat Ukrajnából. Nekünk is jogunk volt 1944-ben, hogy kiverjük őket Magyarországról, csak éppen hadseregünk nem volt hozzá, hogy ezt a jogot érvényesítsük. Akkor most miről beszélünk? Egy támadó, ha jól elverik, utólag ne panaszkodjon, és főleg ne emlegesse a nemzetközi jog paragrafusait. Ilyen egyszerű.

Egy olvasó kifogásolta,

hogy a szovjet jelenlét Magyarországon egy kicsit hosszúra, jóval hosszabbra sikerült, mint annak idején a miénk, ott náluk. Így igaz. Pontosan annyival hosszabbra, amennyivel a Szovjetunió nagyobb hatalom volt, mint Magyarország, amennyivel a Vörös Hadsereg (a Krasznaja Armija) erősebb volt a mi fegyveres erőinknél. Szeretjük elfelejteni, ám az is >ért< egy-két évtizedet, hogy a második világháborúban Magyarország a Német Birodalom oldalán az Egyesült Nemzetek országai, köztük a Szovjetunió ellen harcolt. Hadserege Ukrajnában csúnya dolgokat művelt. Több százezer saját állampolgárát részben legyilkolta, részben német gázkamrákba küldte. Csoda, hogy nem volt túl nagy a bizalom irátunk?

Kéri Kálmán emlékezéséből

idézem találkozását a Szövetséges Ellenőrző Bizottság egyik tagjával, egy angol tábornokkal, aki kellőképpen megvilágította számára Magyarország jogi helyzetét (valószínű dátum 1946): >értsék meg végre, hogy a Szovjetuniónak mindehhez joga van! Követelheti a magyar hadsereg által okozott károk helyreállítását, ha kell, magyar munkaerővel is, az általa megszállt területen minden élő és holt anyaggal korlátozás nélkül rendelkezhet. Most mit csinál a Vörös hadsereg? Azt csinálja, amihez joga van.< (Kubinyi,1989,226.) Emlékeztetek, mennyi panasz hangzott el, hangzik ma is, hogy az oroszok >málenkíj robot<-ra vitték a magyarokat. Katonákat, civileket, válogatás nélkül. Most megtudtuk, hogy joguk volt hozzá. A magyar hadsereg okozta károkat kellett helyreállítaniuk. Ám ezért talán ne az oroszokra, hanem egykori saját urainkra, Horthy Miklós kormányzóra, Bárdossy László miniszterelnökre, Werth Henrik vezérkari főnökre, az egész rendszerükre haragudjunk, akik elég botor módon Ukrajnába küldték a magyar hadsereget. Önvédekezni. És nem mellékesen ikonokat, meg szamovárokat rabolni.

A Vörös Hadsereg sok mindent csinált

itt a háború alatt és után. Mindenekelőtt leverte a német és magyar csapatokat. A harcokban a polgári lakosság sokat szenvedett. Mint az a háború sújtotta vidéken, a harcoló csapatok körzetében gyakran előfordul, napirenden volt a rablás a nők elleni erőszak is. A szovjet katonaság magyarországi viselt dolgait a visszaemlékezések mellett a szépirodalom is bőségesen tárgyalja. E történetek mellé legfeljebb annyi kívánkozik, hogy a szovjet katonaság egy részét - azokat, akiknek Ukrajnában a német-magyar csapatok felégették a faluját, kiirtották a családját - az ellenséggel szembeni düh mellett személyes bosszúvágy is fűtötte. A magyar hadsereg magatartásával kapcsolatban ismerjük meg Jány Gusztáv vezérezredes, a 2.hadsereg egykori parancsnoka Népbíróságon tett vallomását, amelyben többek között arról is beszélt,hogy: > felálló 2.hadsereg tiszti állománya előtt következetesen hirdette: (…) hogy a Szovjetunió az,amely megtámadta Magyarországot, s hogy a népet rabszolgasorsra akarja juttatni. Vallotta továbbá, hogy a 2.hadsereg által megszállt területeken, Voronyezstől délre, az általa 230 kilométer kiterjedésűre becsült frontszakaszon partizánvadászatot folytattak.< Mint elmondta, ő adta a következő parancsot:> Mint elmondta, ő adta a következő parancsot:> Elrendeltem továbbá a polgári lakosság túszként való összeszedését és azoknak rongálás esetén, megtorlásképpen való felakasztását.< (Kanyó,2008,78) Nem kell nagyon élénk fantázia, hogy elképzeljük az orosz-ukrán katonák érzelmeit a magyarországi harcokban.

Mindemellett az egyoldalú kép

még így sem igaz. Ahogy az erőszaknak, úgy a szovjet katonák segítőkészségének is számtalan példájával találkozott a magyar lakosság:>Megkönnyeztem szégyenszemre(?) a ponton-híddal kapcsolatos élményeidet! (Arról a jelenetről van szó, amikor a szovjet katonák a pontonhíd meredek feljáróján visszacsúszó szekerünket, a lovakkal együtt az egész fogatot, szinte ölben felvitték a rakpartra - Cs.A.) Eszembe jutott, amikor az ostrom utáni takarítás során a szemét égetésekor a tűzben felrobbant lőszer szilánkjai arcomon megsebesítettek, >Iván< ölbekapott és rohant velem a segélyhelyre, vagy amikor a karddal felszerelt döglött lóból gyerekként mindig soron kívül kaptam az orosz katonáktól.< (Somoskeőy István emlékeiből) Fehérváron nagyapámékhoz is vitt a beszállásolt szovjet tiszt hol egy kenyeret, hol két-három kiló húst. Dunántúli kis faluban éppen a harcok idején született egy csecsemő. El lehet képzelni, milyen esélyei voltak a túlélésre. Az éppen ott állomásozó szovjet katonák hoztak a családnak hol egy konzervet, hol egy kenyeret, egy fél zsák krumplit, cukrot. És mindig kérdezték, hogy van a baba. A csecsemő így, szovjet katonák segítségével élte túl a háborút. Ilyen is volt.> Az utcán orosz teherautó áll, mellette katona, add ide azt a gyereket, anyám átnyújt, remeg a lába, a katona megölelget, eltűnik a kocsi ponyvája mögött. Egy ezredév telik el, mire visszajön velem, kezemben hatalmas kenyér, alig bírom tartani. Egy gyermektelen sógornő kölcsön kér engem anyámtól, hogy ő is kapjon kenyeret. Kap. Amikor majd egy-egy ilyen jelenet rendszeresen fölbukkan az iskolai olvasmányokban mindannyian fintorgunk, én is. Pedig tudom, hogy ez is igaz volt, miközben azok a félelmetes dolgok is, amelyekről a felnőttek suttogtak egymás között. (Lángh, 2003,8.) Mit mondjunk? Az állandó életveszélyben harcoló katona hol rabol, erőszakoskodik, hol meg segíti a polgári lakosságot. A háború már csak ilyen. Ha lehet, el kell kerülni. Mi nem így gondoltuk, és sietve, hebehurgyán >bekapcsolódtunk<, ahogy annak idején Bartha Károly vezérezredes, Horthy nem túl bölcs honvédelmi minisztere mondta.

Mások azt panaszolják,

hogy az 1956-os >forradalmat és szabadságharcot< is az oroszok, Hruscsov pártfőtitkár csapatai verték le, >pedig az jogos volt< Jogos, nem jogos, nézőpont kérdése - erről már beszéltünk. Lehet vitatkozni rajta, de ezt most inkább hagyjuk. Arról azonban beszélni kell, miért nem értjük meg, miért nem veszi észre a magyar közvélemény, még a viszonylag műveltebb részte, az értelmiség- írók, költők, orvosok, ügyvédek, mérnökök, közgazdászok, tanárok stb. - sem, hogy a nemzetközi viszonyok nem a jogról, nem is a méltányosságról, hanem a hatalomról szólnak. Legutóbb egy fórumon az összes létező nemzetközi szerződés vonatkozó paragrafusait idézték. Nekem, bizonyítandó, hogy – úgymond - >az oroszoknak nem volt joguk.< Magyarországon maradni. Hiába emlegettem a Varsói Szerződést, és azt a jogoktól független, nem elhanyagolható tényt, hogy voltak tankjaik, volt atomfegyverük, és így egész jól elvoltak itt 1990-ig. Több évszázad magyar történelme, keserves-véres tapasztalata sem tudta a kemény magyar fejekbe verni ezt az egyszerű tételt. Nem megyünk semmire a jogainkkal, ha nincs olyan gazdasági és katonai erőnk, amely ezeket a jogokat érvényesíteni tudná.

Trianon és az >oroszok<

mellett az egész 1945 utáni 45 évet is sokan utálják. Nem tudnak, valószínűleg nem is akarnak különbséget tenni a Rákosi-korszak és a Kádár-korszak között. Bizonyos szempontból nézve érthető: sokan az elveszett Horthy-Magyarországot siratják. A birtokaikat, a rangjukat, akár csak középosztálybeli kiváltságos helyzetüket. A rendszerváltás óta mindent elkövetnek, hogy az a kor visszajöjjön. Ebből a szempontból persze mindegy, hogy Rákosi vagy Kádár. Azt még csak megértem, hogy a nép hatvan-hetven százalékot kitevő tájékozatlan részének fogalma sincs, milyen volt a Horthy-rendszer, bólogat a Horthy-korszakot dicsérő szövegekre. Az már nehezebben érthető, hogy magyar értelmiségiek, tájékozott emberek sem veszik észre, hogy a magukat >nemzetieknek< nevezők mire készülnek. Utólag ne essék panaszkodni, hogy >nem gondoltam volna.<

Gyakran halljuk, olvassuk,

amint sajnálkozva mondják, írják: ez a mai magyar nép >Kádár népe<. E megállapításnak lekicsinylő, elmarasztaló értelme van.

Többnyire azt akarják vele kifejezni, hogy ezt a népet a szocializmus, a kommunizmus rontotta le, butította el annyira, hogy húsz év múltán is képtelen az önálló gondolkodásra, bedől a legolcsóbb, legalpáribb demagógiának. Nem tudnak, nem akarnak a saját lábukra állni, gondoskodni önmagukról. Mivel félnek az ismeretlentől, elutasítják a reformokat, elvárják az állami gondoskodást. E megállapításokban sok igazság van, ám kevés közük van Kádár János országához.

A mai magyarság nem >Kádár János népe<,

abban az értelemben, ahogy és amire ezt a kifejezést mostanában használják. E népet ő már készen kapta. Ez a nép Horthy Miklós népe. A puszták: Illyés Gyula népe. Trianon sérült lelkű népe. A >fajvédők< és a fajüldöző törvények: Teleki Pál, Gömbös Gyula és Prohászka Ottokár népe. Ez a nép máig egy téveszme, a magyar felsőbbrendűség foglya. Tisza István és Apponyi Albert, Tisza Kálmán és Bánffy Dezső népe. Ferenc József és Kossuth Lajos, a jó császár és Kossuth apánk, 1848 és 1867, a szabadságharc és a kiegyezés népe. E népet urai soha nem tanították, nem is tanult meg önállóan gondolkodni. A magyar jobbágynép, zsellérek és gazdasági cselédek utódai. Igehirdetéshez szoktatott, a katolikus földesúr - egyház népe. Régen az egyház, a pap mondta, mit és hogyan kell gondolkodni a dolgokról. Mit kell csinálni. A mai nem fiatal, nem keresztény, nem demokrata és nem polgári pártok az őskonzervatív papsággal kéz a kézben ide, ebbe az állapotba akarják visszaterelni Magyarországot. Ezentúl ők akarják megmondani a templomokban, hogy mit kell és mit szabad tennünk. A magyar nép tragédiája lesz, hogy a jelek szerint a fél ország szereti ezt a birkanyájállapotot. Diplomás emberek járnak a nagygyűléseikre csápolni, zászlót lengetni. Rajongani. Mint régen úttörő korukban. Kiszes korukban.>Olyan jó feltöldőni<. Mondják és feltöltődnek. Mivel? Üres értelmetlen,>nemzeti<-nek emlegetett valójában nacionalista jelsztavakkal. Buta és veszélyes jelszavakkal. Gyalázkodással, műveletlen vezéreik uszító szövegeivel. Ettől olyan boldogok? Ám válasz nincs, csak vállvonogatás.> Olyan jó érzés< - mondják. Nem gondolkodnak, csak éreznek. Már fel sem tűnik a szónoklatok üressége és hazugsága.

Csak valami nagy-nagy sérelem,

valami eszeveszett antikommunista gyűlölet mondhat olyanokat, amit ugyancsak nekem szegeztek, hogy a Rákosi- és a Kádár-rendszerben milliók éltek olyan körülmények között, ami a huszadik századi Európában nem volt életnek nevezhető. Aki ilyeneket mond, nem gondolja végig, mit beszél. Nem is biztos, hogy képes gondolkodni. Elfelejtette a múltat? Nem tudom. Talán soha nem is tudta, hogy ezeket a körülményeket, az elmaradottságot, a szegénységet a Rákosi- és a Kádár-rendszer attól a közel nyolc évtizedtől örökölte, amely a kiegyezéstől a második világháború végéig tartott. És amelynek utolsó negyedszázadában a napjainkban általuk agyonimádott >Kormányzó Urunk Őfőméltósága< uralkodott.

Mi >kádáristák<

a háború után történelmünk soha ki nem beszélt, mérgező legendáival, a múlt keserves örökségével birkóztunk. Ez az ország évszázadokon keresztül Európa peremvidéke, hátsó udvara volt. Testvérharctól, megszállásoktól, lázadásoktól, kurucoktól, és labancoktól, török, német, orosz, grúz, magyart katonáktól szenvedő nép. Mélységesen megosztott, elmaradott ország. A kiegyezés után, néhány százaléknyi iparos-kereskedő polgárságunkkal, az írni-olvasni nem tudók 30 százalékos arányával hol voltunk mi akár csak a cseh ipar, a cseh polgárság fejlettségéhez, 1-2 százalék körüli írástudatlanságukhoz képest? Ez sajnálatos tény, nem hazaárulás és nem magyargyűlölet. Én ugyan nem kedvelem az ilyen jelzőket, ne a jelzők, az érvek csapjanak össze. Ám ha már használják, jobban illenek azokra, akik századokon át tudatlanságban tartották az egyszerű népet. A földbirtokosokra. Nevezetesen a magyar nemességre és a római katolikus egyházra. Népünk közel harmadát (!) nem tanítottuk meg még írni-olvasni sem.

A múlt század harmincas éveiről beszélek!

Akkor meg mit akarunk? Netán ezt is a >Habsburgok ármánykodása< okozta? Ez is a csehek meg a >rácok<, a franciák, az >oláhok<, a körülöttünk létező >álnok világ< bűne? Százezreket kellett felemelnünk, akiknek az írás-olvasás is gondot okozott. Akik földes-nádtetős házakban nyomorogtak kültelki nyomortanyákon, emberhez nem méltó körülmények között nőttek fel. Akik könyvet a népi kollégiumokban láttak először. Bárczy János hivatásos tiszt írta 1941-ből: >Olyan akadállyal találtam magam szemközt, melyre (…)a Ludovika Akadémián (…) nem készítettek fel bennünket. Arról van szó, hogy katonáim egyszerűen nem értettek meg. Nem nyelvi nehézségre utalok ezzel,(…) hanem arra a megdöbbentő tényre, hogy a gyalogsághoz bevonult magyar sorkatonák egy igen jelentős része olyan alacsony értelmi és szellemi színvonalon sínylődött, hogy egyszerűen képtelen volt felfogni, megérteni, hogy mit kívánunk tőle, mi az, amit el kell sajátítaniuk. Ismeretes, hogy milyen gyatra volt a közoktatás helyzete nálunk, a lakosság hány százaléka volt analfabéta, s hogy hány százaléknak sikerült kijárni a kötelező hat elemit< (Bárczy,1981,125-126) Nem csak Bárczy János panaszkodott a legénység alacsony értelmi színvonalára. Az 1942-ben Ukrajnában harcoló 2.hadsereg egyik-másik tisztje is döbben-ten tapasztalta, hogy az Alföldről besorozott legénység nagy része nem tud írni-olvasni, értelmi képességük fogyatékos. Apám a tüzérségnél szolgált, ahol az emberanyag valamivel jobb volt, mit a gyalogságnál, mégis voltak hasonló gondjai. A felszabadulás 1945 után ezeket a százezreket emelte ki a nyomorból. Létbiztonságot, tanulásra, felemelkedésre lehetőséget a felszabadulás nyomán létrejött rendszertől kaptak.

A háború utáni első évtizedben

nehéz körülmények között, de éltünk. Mindenekelőtt túléltünk egy véres világháborút! Emlékszem, ez elég nagy élmény volt a háború és az üldözések kora, a >vészkorszak<után. Milyen alapon és milyen jogon mondja bárki, hogy a túlélés utáni lét nem volt életnek nevezhető? Ez még az első évtizedre, a Rákosi-korszakra sem volt igaz. Nehéz, nagyon nehéz élet volt. Ám erről nem Rákosi Mátyás, nem is a rendszere tehetett. Ezért elsősorban az a korlátolt rögeszme volt a felelős, amely a Szovjetunió és szövetségesei ellen háborúba sodorta az országot. Ezt a háborút és nyomában a pusztulást a napjainkban annyit mentegetett-mosdatott-fényezett Horthy-rendszer hagyta ránk. A gazdasági gondokról beszélek. Arról, hogy az általános elmaradottság, az analfabéták tízezrei, az évszázados nyomor mellé lerombolt, kifosztott országot örököltünk. Olyan országot, amely lakosságának százezreit, nemzeti vagyonának negyven százalékát elveszítette a háborúban. Arról beszélek, hogy évekig a romokat takarítottuk. A Horthy-rendszer öngyilkos háborúja, a magyar nácik, a nyilasok (árpádsávos hungaristák) ámokfutása után maradt romokat. Európában legfeljebb Lengyelország, Németország és a Szovjetunió vesztesége mérhető ehhez a pusztuláshoz. A szenvtelen, hideg számok mögött százezrek, az egész ország tragédiáját látjuk. Özvegyek és árvák nyomorúságát, romokba heverő fővárosunkat, a világ négy égtája felé széthurcolt értékeinket.

Nem volt elég lakás?

A budapesti lakások jelentős része elpusztult vagy megrongálódott az ostrom alatt. A Marsall-terv áldásaiban - Nyugat-Európával ellentétben - a szovjet politika miatt nem részesülhettünk. Saját erőből meg nagyon lassan haladt az újjáépítés, hisz saját erőnk alig volt. Az Erzsébet híd csak közel húsz évvel a háború után épült újjá. Emlékszem, ma is tisztán előttem a kép: örvendező tömeg követte a hídon elsőnek áthaladó Kádár Jánost. Gyárainkat rézben lebombázták, részben - a háborúban más államoknak okozott károkért - leszerelték és jóvátételben elvitték. Felelőtlen elődök szerencsétlen utódaiként sajnos >körkörösen< volt mit jóvátennünk. A vasúti pályákat, hidakat a háborúban felrobbantották, lebombázták, a mozdonyokat, vagonokat nyugatra >mentették<. A tatárjárás okozta károkat IV.Béla király statisztikai hivatala nem mérte fel, a másfél száz éves török uralom kártevéseiről is keveset tudunk, ám úgy érzem, nem túlzás azt mondani: történelme során akkora kár talán soha nem érte ezt az országot, mint 1944-1945-ben.

A földosztás jó egy évszázaddal elkésett

történelmi igazságtétel volt. Ha korábban, mondjuk valamikor a kiegyezés után vagy akár a múlt század elején, békés, nyugodt körülmények között, fokozatosan, rendezetten, szervezetten megcsinálják, kevesebb megrázkódtatás, személyes tragédia, fájdalom kíséri. Biztosan sokkal kisebb gazdasági kárral járt volna. Még valami kárpótlást vagy megváltást is lehetett volna fizetni a birtokosoknak. Nem így történt. A hatalom és a nagybirtokosok - a főnemesség és a legnagyobb birtokos, a katolikus egyház - érzéketlen volt a nincstelen agrárproletárok nyomorára, földéhségére. A fajvédők a zsidóktól >védték< a magyarságot, a földbirtokosok meg a magyarságtól saját több ezer, esetenként több tízezer holdas birtokaikat.

A második világháború után

- 1945-46-ban, az adott körülmények között - már csak >forradalmi megoldások< következhettek. >A demokratikus Magyarország háború utáni legelső törvényei közé tartozott a föld-osztásé. >>Azé a föld, aki megműveli!<< A népi igazság a nagybirtokok felosztásának alapelve lett, ezt pedig radikális demokratikus erők, parasztpárti, kisgazda és kommunista aktívisták valósították meg (Losonczi, 2005, 177-178). A földosztás a kisgazdaságok javára, a nagybirtok rovására jelentősen megváltoztatta a birtokszerkezetet. Az összes mezőgazdasági földterületen belül a húsz hold alatti kisgazdaságok aránya 32 százalékról 56 százalékra nőtt a kétszáz hold feletti nagybirtokok aránya 43 százalékról 8 százalékra mérséklődött.> A föld-reform során közel 643 ezer ember között osztották ki a rendelkezésre álló földeket. A juttatottak több mint 90 százaléka volt korábban cseléd, mezőgazdasági munkás vagy törpebirtokos.<(Losonczi,2005,177-178.) A megelőző évtizedek-évszázadok elnyomott kisemmizett, még a nemzetből is kirekesztett szegényei - béresek, zsellérek, ipari munkások, a lenézett falusi és városi >prolik< - történelmünk során először emelhették fel a fejüket, először kerültek emberhez méltó körülmények közé. Mára mindez még a földreform egykori kedvezményezettjei, gyermekeik és unokáik is rég elfelejtették. Sokan közülük önfeledten szidalmazzák, kommunistázzák az 1945 utáni rendszereket.

A háború után a falusiak

a földeken a kilőtt tankokat, teherautókat, az elhagyott lövegeket, lőszert, kézigránátot, a fővárosiak a fel nem robbant bombákat kerülgették. A jószágot a háború alatt a katonák vagy megették, vagy elhajtották. A lovat a szekeret vitte mind a három, a magyar, a német és az orosz hadsereg. A háború után számokkal ki sem fejezhető, vágtató inflációtól szenvedtünk. Visszatértünk a pénz feltalálása, a föniciaiak előtti időkbe. A cserekereskedelem korába. A cipő, csizma, öltöny, liszt, sertés, csirke, és cukor volt az egyenérték. A gazdasági bajokat politikai hibák tetézték. A lengyeleknél végig magánkézben, a parasztoké maradt a föld. (Ők majd harminc év múlva, a nyolcvanas években szenvednek, fizetnek az elaprózott kisparaszti gazdaságok alacsony hozama, az élelmiszer-ellátás biztosítására költött dollár milliárdok miatt.) Az NDK-ban szolgáltató, kereskedő, kiegészítő kisvállalkozások működtek magántulajdonban.

Ezzel szemben nálunk

Rákosi Mátyás rendszere, egy sztálinista, dogmatikus kommunista hatalom - jóformán minden előkészítés, meggyőzés nélkül - termelőszövetkezetekbe kényszerítette a parasztságot. Nem volt eleve rossz elképzelés, hogy a szövetkezetekben a gazdálkodásban tapasztalatlan egykori agrárproletárok a tapasztalt régi gazdák mellett fokozatosan megtanulják, amit kell. Mint ahogy az sem, hogy a régi gazdák szakértelme és az egykori cselédek, zsellérek, törpebirtokosok munkaereje együtt javítja a magyar mezőgazdaság teljesítőképeségét. Az is helyes felismerés volt, hogy néhány holdas kisgazdaság nem lesz versenyképes, a jövő a mezőgazdaságban is a nagyüzemeké. Mert ha a gazdák nem is, az agrárpolitikusok tudták, hogy a néhány holdas kis parcella nem fogja eltartani a családot. (Ezt az egyszerű és nagyon megszenvedett bölcsességet a >nagyszerű< rendszerváltás nem nagyon bölcs politikusai gőgösen félrelökték. Országlásuk >felejthetetlen< végeredménye: korszerűtlen törpebirtokok százezrei.) A helyes távlati célt azonban - a fokozatosság és az önkéntesség sokat hangoztatott >lenini elveit< egyszerűen félretolva - nagyon rövid idő alatt, helyenként törvénytelen eszközökkel valósították meg. Következmény: a terméshozamok visszaestek.

Mindamellett

a földhöz juttatott szegény családok gyermekei számára évtizedek, sőt évszázadok kasztrendszere után megnyílt a felemelkedés útja, lehetősége. Az összesen mintegy hárommillió (családtagjaival együtt ez felmehetett akár ötmillióra is) falusi és városi proletár, továbbá a szerényen élő százezrek, vagyis a társadalom több mint fele számára a felszabadulás nyomán létrejött rendszer adott lehetőséget a feljebb lépésre. A nyomor, az elnyomás kilátástalanságából a jövő, mint lehetőség, mint remény nyílt meg számukra. Csak a 643 ezer földhöz jutta-tott család maga kitehetett közel másfél-kétmillió embert, akik 1945-46-ban létbiztonságot kaptak. Az ingyenes oktatás a szegények és a szerény körülmények között élők gyermekei számára is megnyitotta az iskolák kapuit. Milliók számára vált elérhetővé a tanulás, lehetővé a felemelkedés. Ezek tények.

A sokkal jobb körülmények között,

élő, tehetősebb gazdák körében természetesen más volt az események átélése, megítélése. Megértem azok érzelmeit, keserűségét, akikben a kényszerű változás nyomán évtizedek igyekezete, egy élet munkája, minden összeomlott. Lovaik, teheneik hozzájuk nőttek. A jószágnak a neve, ekének, vetőgépnek, kukoricamorzsolónak, minden darabnak története volt. Megértem azt is, hogy ezt sokan (nem mindenki) tragédiaként élték meg. Ám a létbiztonságot a közös gazdaság nem vette el senkitől. Egyébiránt ez a>sokan< pontos megfogalmazás, nem is vitatható. Azt jelenti, hogy a tehetősebb rétegről beszélünk, amely kisebbséget képviselt még a parasztságon belül is. Mindez réges-régen, közel hatvan éve történt, de még ma is lehet indulatokat gerjeszteni az érintettek leszármazottaiban.

A panasz a gondolkodás egyoldalúságát jelzi:

>Jöttek a kommunisták, elvették a földet, kocsit, lovat tehenet.< Jellemző, hogy a köztudatban a történet nem arról szólt - szól, hogy a kommunisták 1945-ben földet osztottak a falusi szegényeknek. Nem. A kommunistákhoz nem azt kötik, hogy >földet kaptak< tőlük, hanem azt, hogy >elvették< a földjüket. Ami szigorúan véve, jogilag nem is igaz. A nemrég kiosztott földek, a gazdák magántulajdona a termelőszövetkezetben közös tulajdonná vált ugyan, de soha nem >vették el<. Nem vették állami kezelésbe, végig a >közösben< a közösségé maradt. Annyi történt, hogy a parasztságot - saját érdekében - szövetkezésre ösztönözték - kényszerítették.

Államosították a házakat, az üzleteket,

még az egy-két fős kicsike kis boltokat is, ami kárt okozott az országnak. Az ötvenes évek elején a Központi Statisztikai Hivatalban beszélgettünk páran Lukács Ottóval, az ipari osztály vezetőjével. Nagy hiba volt a családi, kis boltokat, fűszerüzleteket, patikákat államosítani. Amíg családi volt, a családtagok maguk megoldottak mindent. Amikor állami tulajdon lett, mindjárt kellett egy boltvezető, egy könyvelő, két eladó meg egy segédmunkás, aki takarít. Tiszta ráfizetés - magyarázta nagyon kritikusan. Kár, hogy őt nem kérdezték meg a kétségkívül értelmetlen döntés előtt. Más oldalról az is tény, hogy Szentendre központjában van egy kis cukrázda, a homlokzatán tábla hirdeti a Nagy Imre-korszakot: >Alapítva 1954-ben<. Mindehhez tegyük hozzá, hogy az ország elmaradott, részben megsemmisült iparának fejlesztése, a >szocialista iparosítás< temérdek pénzbe került, amit, más forrás nem lévén, csak az emberek zsebéből, az életszínvonal rovására lehetett biztosítani. Egy elmaradott, lepusztult országban önkényes, vak tankönyv-dogmatizmus néhány év alatt akarta megvalósítani a termelőeszközök társadalmi tulajdonát, az osztály nélküli társadalom évtizedekre szóló programját. Ez már Rákosi Mátyás felelőssége, az ebből származó sok keserűség, szenvedés az ő és rendszere számláját terheli.

Nehezen éltünk,

nehezen éltük túl ezeket az éveket. A gazdaság az elmaradottság és a háborús veszteségek mellett a törvénytelenségtől, a mindent túlteljesítő dogmatizmustól is szenvedett. Mindezek mellett fizettük a jóvátételt, és a városoknak élelmiszer kellett. A parasztnak magának is kevés volt, mégis elvitték az utolsó zsák búzáját is. Keserves dolog, mégis ki kell mondanunk: egy lerombolt, kifosztott országban nem volt jó lap a pakliban. Mindezzel együtt a gazdaság fejlődött az élet évről évre valamivel könnyebb, az ellátás kicsivel jobb lett. Magyarország a két és fél millió szegényparaszt - ahogy Szekfű Gyula leírta - a szó szoros értelmében nyomorgott, a munkásság életviszonyai a legkedvezőtlenebbek közé tartoztak Európában. Az oktatás, a kultúra csak kevesekhez jutott el. A háború, a felszabadulás után öt év alatt, 1950-ig, nagyjából rendeztük a sorokat. A következő évtizedben pedig - a gazdasági nehézségek, a korlátozott anyagi lehetőségek ellenére - érzékelhető javulás, fejlődés ment végbe az országba. Ezt a következőkben néhány adattal szeretném bemutatni.

A csecsemőhalandóság

(az egy éves koruk előtt meghaltak száma) - ami az egyik legösszetettebb, legjobb mutatója az életviszonyok alakulásának -, a táplálkozás, a higiénia, az orvosi és a kórházi ellátás javulása nyomán az 1938.évi évi 13.1%-ról már 1950-ben 8.6%-ra, 1960-ra pedig 4.8%-ra csökkent. A javulás mérték 1938-hoz viszonyítva jelentős: 1950-ben 34,1960-ban 63 százalék. Ehhez az is hozzájárult, hogy a lakosság mind nagyobb része bekerült a társadalombiztosításba. 1938-ban az összlakosság mindössze 31%-ának volt társadalombiztosítása. Ez az arány 1950-ben 47%-ra, majd a következő tíz év alatt - az iparosítással és a mezőgazdasági termelőszövetkezetek növekvő szerepével összefüggésben - 1960-ra 85%-ra nőtt. 1938-hoz viszonyítva 1950-ben 50, 1950-hez képest 1960 80%-os volt javulás. Fokozatosan javult az egészségügyi ellátás. A háborúban nagyon sok orvost is elvesztettünk, amit az ország csak évek múlva tudott pótolni. Ezért az egy orvosra jutó lakosok száma 1938-hoz képest 1950-re még 6%-kal nőtt, 1960-ra azonban már 26%-kal csökkent. Egy kórházi ágyra 1950-ben 9%-kal, 1960 már 30%-kal kevesebb lakos jutott, mint 1938-ban.

Régi-régi adósságot törlesztettünk

azzal, hogy a szegények számára is megnyíltak az iskolák kapui. A hasonló korú népességhez viszonyítva ugrásszerűen megnőtt az alsófokú oktatásban részt vevő 6-13 éves gyerekek aránya. 1938-ban az iskoláskorú gyerekek 79%-a tanult. Az új szemléletű oktatáspolitika elérte, hogy 1950-ben 97, 1960-ban 99%-uk, vagyis gyakorlatilag valamennyi iskoláskorú gyerek tanuljon. A középiskolai tanulók 1938.évi létszáma 1950-re megduplázódott, 1960-ra pedig több mint négy és félszeresére nőtt. Jelezve, hogy a középiskolákba évről-évre mind több olyan gyerek került, akiket a háború előtt szüleik nem tudtak taníttatni. Ugyanez elmondható a felsőfokú oktatásra is. A szegény sorsú diákok tömeges megjelenésével az egyetemi és főiskolai hallgatók száma 1938.évi 12 ezerről 1950-ben 33 ezerre (2,7 szeres-re), 1960-ban 45 ezerre (3,7-szeresre) nőtt.

Az ipar néhány adata is fejlődésről tanúskodik.

Az >utolsó békeévhez<, 1938-hoz viszonyítva a villamosenergia-termelés 1950-ben több mint kétszeresére, 190-ra 5,4-szeresére nőtt. E két év adatai a széntermelésnél 40%-os, illetve 2,8-szeres, az acéltermelésnél 66%-os, illetve 3.2-szeres növekedésről tudósítanak. Cementből 1950-ben több mint két és félszer, 1960-ban több mint ötször annyait gyártottak, mint 1938-ban. Cipőből 1950-ben 2,8-szeresére, 1960-ban közel kilencszeresére nőtt a termelés. A termelt cukor mennyisége 1950-re 77%-kal nőtt, 1960-ra 3,8- szerese volt az 1938.évinek.

A földosztás 1945-ben

nincstelenek százezreit juttatta földhöz. Az öröm azonban gonddal járt. Földet kaptak, de nagyon kevés volt a gép, az eszköz, az igásállat, tapasztalat a földműveléshez. Évek múlva a termelőszövetkezetek szervezésénél gyakran alkalmazott kényszer és a megfelelő ismeretek hiánya egyenes következményeként mind a termés mennyisége, mind az átlaghozamok csökkentek. Az 1950.évi termelés búzából 25%-kal, kukoricából 33%-kal, a termésátlag búzából 9%-kal, kukoricából 30%-kal volt kevesebb, mint 1938-ban. 1960-ra javult a helyzet. A búza átlagtermése elérte az 1938.évi szintet, mennyisége azonban a vetésterület csökkenése miatt még mindig elmaradt az 1938.évitől. A kukoricatermelés eredményei viszont - mind a termés mennyisége, mind az átlaghozam - jelentősen javultak: 1960-ban a termés mennyisége közel kétszerese volt az 1950.évinek, és 30%-kal meghaladta az 1938. évi termést. Az átlagtermés 1950-hez képest 60%-kal nőtt és 10%-kal meghaladta az 1938.évi átlagot. A sertések széma 1950-ben 8%-kal kisebb, 1960-ban viszont már 23%-kal nagyobb volt, mint 1938-ban Némileg meglepő módon a szarvasmarhák száma mind 1950-ben, mind 1960-ban 5%-kal nagyobb volt, mint 1938-ban. (Magyarország társadalma és gazdasága, 1945-1980).

A bemutatott néhány adat

nem azt tükrözi, hogy 1946 és 1960 között egy reményét vesztett, elkeseredett, rettegésben élő nép élt - Európához nem méltó életet - Magyarországon. Nehezen tartható az a vélemény, hogy Rákosiék alatt milliók élete nem volt életnek nevezhető. Az persze biztosra vehető, hogy akik a háború után különböző okokból jó messzire, az Amerikai Egyesült Államokba, Ausztráliába vagy Kanadába menekültek, ott nálunk lényegesebb gazdagabb, háborús károktól mentes országot találtak. Még Nyugat-Európa is jobban állt, mint mi. Nekünk biztosan nehezebb élet jutott, ám élet volt az is. A huszadik századi Európa >szegény negyedében<, a keleti végeken megszokott európai élet. Nem kellene ezt a korszakot, tízmillió magyar tíz éves munkájának letagadhatatlan eredményeit szánakozva lekicsinyelni, vagy butaságokat beszélni róla.

A Kádár-rendszerre végképp nem igaz

a nagyon keserű, súlyosan elmarasztaló ítélet. Tízmillió magyar nem arra rendezkedett be, hogy örökké a sebeit nyalogassa. Senki nem akarja tagadni: voltak, akiket sok és sokféle sérelem ért. Elvesztették állásukat, a megélhetésüket, a megtorlás szenvedő alanyai voltak. Igazán nem lehet csodálkozni, sem rosszallni, hogy nem békéltek meg. Más oldalról nézve is igaz, hogy a népet nem nagyon foglalkoztatta, hogy mi van például az 56-osokkal. A nagy többség kimaradt az ötvenhatos mozgalmakról, és ennek a többségnek céljai voltak. Élni, dolgozni, fejlődni, művelődni, szórakozni akart. Nem Kádár Jánost, ezt a tízmilliót sérti, aki lesajnálja, legyalázza azt a kort, amelyben éltünk.

Csak a sérelmeikbe zárkózott,

nem elég szorgalmas vagy tehetségtelen emberek mindennapi betevője volt és maradt az önsajnálat. Ami napjainkra a szabadjára eresztett szélsőségesek jóvoltából kétszínűre meg háromszínűre váltott. Buta, gonosz embereké a gyűlölködés, a dühödt sérelmi politika. Egy olvasó, aki régi sérelmeit máig nem tudta feldolgozni, felelősségre vont, hogy milyen jogon beszélek a magyar nép nevében. Ez a szegény,>nagyon magyar< ember - jellemző tünet - még magyarul sem tud rendesen. Lehet, hogy már évtizedek óta távol van Magyarországtól, így nem képes felismerni a szöveget, ezért utólag mondom: nem a magyar nép nevében beszélek. Én saját jogon, a saját nevemben beszélek. Én saját jogon, a saját nevemben beszélek a saját országomról. A magyarok országáról, benne a magyar népről.

A >kádárizmus< éveiben

a hatvanas évektől már egy megértőbb korban éltünk. Nem mondhatom, hogy könnyű korszak volt. Nem volt az (Mondja meg nekem valaki, mikor élt ez az ország könnyű korszakban?) Az 1956-ban kapott sebek, a megsértett nemzeti érzés, százezrek legázolt nacionalizmusa - ezekkel éltünk együtt. Mégis, az >aki nincs ellenünk az, az velünk van< üzenet jegyében lassan talpra álltunk. ha meggondolom, hogy ez mennyivel emberségesebb, tisztességesebb(!) filozófia, mennyivel okosabb ajánlat volt, mint amit mi baloldaliak 1990 óta a jobboldaltól - akár hatalmon, akár ellenzékben volt és a liberálisoktól megkaptuk, elszenvedtük. Nem Kádárnosztalgia ez, kérem. Csupán két történelmi korszak egyszerű összehasonlítása.

A gazdaság hamarabb talpra állt,

a sebzett lelkek kicsit lassabban gyógyultak. Az 1960-at követő negyedszázad alatt sokat fejlődött az ország. Javult az iskolázottság és az általános műveltség, korszerűsödött a gazdaság. Évről évre könnyebben, jobban kulturáltabban éltünk. Fokozatosan egyre kevesebb lett az éberség és több lett a hús, jobb lett a kenyér a boltokban. Mi >kádáristák<, orvosok, tanítók, tanárok gyógyítottuk, tanítottuk a kisiskolásokat, a gimnazistákat és az egyetemi hallgatókat. Ha sok ezer >kádárista< mérnök, művezető főállattenyésztő, főkönyvelő, közgazdász, igazgató, szövetkezeti elnök, sőt banktisztviselő is >a szabad világot< választja, vagy >alámerül”, hogy >kibekkelje< az előre nem látható évtizedeket, nem működött volna Magyarország. Nincs cipő és hús, kenyér és tej, nem épülnek házak és hidak, nem működik az egészségügy, nem javul az általános műveltség.

Egy évtized alatt

mi lettünk a > béketáborban< (ez volt a szocialista országok beceneve) a >legvidámabb barakk< (ez meg a nyugati sajtó elismerő jelzője Magyarországra.) Amit évtizedek múltán lehet elemezni, sőt bírálni is. Lesajnálni, gúnyolni nem kellene, mert az utólag bátrak azt azért ne felejtsék el, hogy az elnevezés akkor - viták, kölcsönös engedmények és sok-sok munka eredményeként - Magyarország teljesítményének nemzetközi elismerését, több millió magyar nyugalmát, javuló életét jelentette. Karithy Ferenc írta naplójában 1978-ban:> Az viszont kedves, sőt >>decent<<, mint angol angolul mondják, hogy Méray Párizsból tanít engem, hogy miképpen kell Pesten bátornak lenni. Általában mindig tanított otthon is, mint párttitkár és főnök a Szabad Népnél (…) és tanít most is, az ellenkezőjére. Kedvem volna írni neki, és hívni haza, jöjjön, és mutassa meg nekünk! Aztán majd utánacsináljuk.< (Karinthy, 1993,3.kötet,136)

A >Kádár-korszakról<

is érdemes megismerkedni néhány adattal. A csecsemőhalandóság 1979-ben az 1960.évinek a felére, 2,4%-ra csökkent. A társadalombiztosítás körébe vont személyek aránya 18%-kal, az 1960.évi 85%-ról 100%-ra nőtt, vagyis 1979-ben már mindenki jogosult társadalombiztosítási ellátásra. Tíz év alatt az egy orvosra és az egy kórházi ágyra jutó lakosok száma az előbbinél 43, az utóbbinál 17%-kal csökkent.1960-ban valamennyi (99%) iskoláskorú gyerek részt vett az alsó fokú oktatásban. A középiskolai tanulók száma 1960-ról 1978-ra 44%-kal, az egyetemi és főiskolai hallgatók száma 2,3-szeresére, 103 ezer főre nőtt. Az iparban a közel húsz év alatt a termelés villamos energiából 3,2-szeresére, acélból kétszeresére, cementből háromszorosára, cipőből több mint kétszeresére, cukorból 30%-kal nőtt. Az iparban dolgozók aránya az 1960.évi 47%-ról 61%-ra nőtt.

A mezőgazdaságban

a termelőszövetkezetek - háztáji magán - gazdaságokkal együtt dolgozva és rácáfolva a kezdeti borúlátásra - nemzetközi összehasonlításra is figyelemreméltó eredményeket értek el,

1979-ben kétszer annyi búza és kukorica termett, mit 1960-ban és az átlagtermés is közel kétszer akkora volt. A sertés állomány 1979-ben 8 millió volt, 25%-kal több, mint 1960-ban. A szarvasmarha-állomány szilárdan tartotta a négy évtizeddel korábbi szintet: 1979-ben is 2 millió volt, mindössze 5%-kal több, mint 1938-ban.

Ezek az adatok

sem egy meghasonlott, elnyomott, szabadságától, jogaitól megfosztott, búskomor népről beszélnek. Nem olyan népről, amely >eladta a szabadságát<,>megalkudott<, nem is olyan népről, amelyet >urai megvesztegettek<. Miért? Ha nem >vesztegetnek meg< vagy nem >kötünk alkukat<, helyette mégis mit kellett volna csinálnunk? Ahelyett, hogy tehenet fejtünk, kisiskolásokat tanítottunk, beteget gyógyítottunk? Fogainkat csikorgatni? Otthon, minden este siránkozni egy sort az elveszett szabadság miatt? Borzadjon el mindenki, aki akar: nagy többségének eszébe sem jutott, hogy jaj, hová lett a szabadságunk. Ebben valószínűleg az játszott döntő szerepet, hogy történelme során e népnek soha nem adatott meg, hogy megizlelje a szabadság >édes mámorát<. A >diktatúra kényszerére< hivatkozni gyermeteg magyarázat.

Ki mondja azt,

hogy amit a Kádár-korban megéltünk, nem volt európai életnek nevezhető? Ez többszörösen is hazug beszéd! Először is Európában éltünk, következésképpen a mi életünk is >európai< volt. Kelet-európai, a szegény periféria élete. Nem nagy öröm, de még ma is élnek olyan hazug nézetek, hogy a Horthy-korszakban Magyarország Európa élvonalába tartozott. Hol voltunk mi akkor Európa élvonalától? Van, aki tudatosan hamisít, a többség azonban egyszerűen tájékozatlan. Sok embernek fogalma sincs arról, amiket másoktól hall. Elhiszi azoknak, akik napjainkban a nacionalista, irredenta, rasszista múltba, a birtokosok, az urak, a csendőrök uralta időkbe révednek. Akik szivesen elfelejtkeznek arról, hogy a két világháború között Magyarország elmaradott agrárország - bármit mondott e tárgyban Antall József miniszterelnök úr -,> hárommillió koldus< országa volt. Lakóinak egyharmada a létminimum alatt nyomorgott.>Tengette életét< - ahogy Szekfű Gyula fogalmazta a harmincas években. Ez talán >európai< élet volt, tisztelt kritikusaim? Szeretjük magunkat Ausztriához, az osztrák >sógorhoz< hasonlítgatni.

Az igazság az,

hogy Csehország is sokkal fejlettebb, műveltebb ország volt, mint Magyarország. Száz vagy még több évre visszamenően. Ez így volt a Monarchia, ahol a cseh országrész volt a legfejlettebb tartomány. Ma pedig - miután a sokkal fejlettebb Szlovákiát sikeresen leválasztották magukról - a csehek sokkal közelebb állnak Ausztriához, Szlovéniához, sőt nyugat-európai fejlett ipari országokhoz, mint a lengyel-szlovák-magyar >sávhoz<, Európa keleti perifériájához. Másodszor, Európán belül sem volt egyforma az >európai élet<. Anglia, Németország, Svájc is >európai<, és Spanyolország, Portugália vagy Görögország is >európai< életet élt. Mekkora különbségek a kétféle >európai< élet között! És ez az eleve fejlettebb Nyugat-Európa a Marshall-terv keretében még az USA-tól is kapott sok-sok milliárd dollárt a háborús károk enyhítésére.

Kende Péter idézem:

>A később >kádárizmusnak< vagy >a szocializmus magyar modelljének nevezett hatalomgyakorlás egy olyan világrendszeren belül alakult ki, ahol általában Moszkva diktált, s elvben még a magyar helyi vezetés is úgy tett, mintha távlatilag >a kommunizmus< felé menetelne. Ezzel együtt élhetőbb viszonyok megteremtésére törekedett, mint a legtöbb szomszédos kommunista kormányzat. Ez utóbbiakkal összehasonlítva a Kádár-rendszer visszafogott magatartása aránylag vigasztaló volt, sőt még némi nemzeti büszkeségre is okot adott (amint erre Lengyel László több írásában is felhívta a figyelmet). E viszonylagos előnytől függetlenül is tényként könyvelhető el, hogy Magyarország modernizációja a Kádár-rendszer évtizedeiben nagy ugrást tett, melynek eredményei mind az 1914 előtt, mind a két világháború közötti modernizációval összevethetők(…) A Kádár-rendszer társadalmi elfogadottságának oka ezekben a tényszerű változásokban keresendők, nem pedig a hatalom és nép közötti titkos cinkosság fikciójában.<(Kende, 2006, 207-208) Köszönet Kende Péternek, hogy észrevette és elismerte Kádár János rendszerében a vitathatatlan fejlődést. Értékes a mai Magyarországon!

A szorgalmas a tehetséges ember

minden korban mindig dolgozni akart, előbbre akart jutni. Így volt ez a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán is. Családot alapított, gyermekeket nevelt, tanult, dolgozott, alkotott. Jószerivel észre sem vette, hogy néhány város laktanyájában orosz katonaság, szovjet páncélosok állomásoznak. Ha észrevette, nem sokat törődött vele. Még a korábban sokat szenvedett, kitelepített, üldözött családok leszármazottai sem mind elvakult gyűlölködők. Közülük sokan túlléptek a múlton és gyűlölködés, panaszkodás helyett hasznos, sokan baloldali érzelmű tagjai lettek a társadalomnak. lehet fitymálni a kort, ám nem kellene ilyen gyorsan elfelejteni, hogy azokban az években - az elmúlt szűk két évtizeddel ellentétben(!) - a szerényebb anyagi körülmények között élő családok is eljutottak a Trabantjukkal vagy a Watburgjukkal Versaillesba, Salamancába, Nápolyba és Toledóba. Személyes találkozásból tudom (akkoriban a magyar turista még tudta, hogy köpködni illetlen dolog. Nemcsak az utcán vagy a villamoson, a Trianon-palotában sem illendő, ezért nem köpte le az asztalt, ahol 1920-ban a békeszerződést aláírták. Erre a >hazafias< tettre >nagyszerű< demokráciánk kibontakozásáig kellett várnunk. Nem sok jó pontot szereztünk a franciáknál.)

Lehet ezt tagadni,

lehet hazudozni, lehet összevissza beszélni, ám ez nem változtat azon a tényen, hogy az ötvenes és a hatvanas években is élt ezen a tájon tízmillió magyar. Mi, a magyar nemzet. Magyarságunkat akkor senki, sem Rákosi Mátyás, sem Kádár János nem kérdőjelezte meg. Rossz jel az egész országnak, nem csak nekünk, >kádáristáknak<,nem is csak a baloldalnak, ha félművelt/műveletlen senkik kétségbe vonják.

A szellemi leépülés biztos jeleként

vannak írástudó emberek - olyanok is, akik a felszabadulásnak köszönhetnek mindent, esetenkét még az életüket is -, akik napjainkban azon elmélkednek: nem felszabadulás, csak megszabadulás volt. Mert az oroszok - úgymond - a németektől megszabadítottak ugyan, de utána itt maradtak, ők szálltak meg. Kicsit úgy vannak ők, mint az ötvenes évek >reakciós< viccében a viceházmester. Akinek férjét a kommunisták magas beosztásba helyezték, ő meg a lépcsőházban kiabálta: ha ez a rohadt rendszert nem lenne, most méltóságos asszony lennék.

Hát igen, így ment ez akkoriban.

Nem akaródzik észrevenni, meg sem említik, hogy a két megszállás között azért volt legalább két lényeges különbség. Már-már csökönyösen ismételgetem, mert nem akar >átmenni a rivaldán<, mert a történész szakmán belül és azon kívül is számosan vannak, akik egy hamis >magyarság-szeretettől< érdekből vagy egyszerűen csak sikertelen életük miatt érzett indulataiktól vezérelve történelmünk fontos tényeit egyszerűen elhallgatják. Elismerem, ebből van egy vitathatatlan előnyük: őket biztosan nem fogják magyar gyűlölőnek, hazaárulónak >becézni<. Bár, ha meggondolom, azért ezt nem nevezném olyan nagy előnynek.

Tények először:

Németországot nem támadtuk meg. Ellenkezőleg, a hagyományos >német-magyar fegyverbarátság< jegyében, >vállvetve< együtt harcoltunk velük a bolsevizmus ellen. Ez az >együtt harcoltunk< a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy több mint kétszázezer magyar pária korszerű fegyverzet és meleg téli ruházat nélkül harcolt,megfagyott, pusztult Ukrajnában. Itt hagyott családjuk ezalatt nyomorgott. A hátország meg nézte, és közben az ügyesebb keresztény árja nép gazdagodott. Ez a >kedves< szövetségesünk 1944. március 19-én megszállta Magyarországot. Díjmentes ráadásképpen október 15-én - hónapokkal meghosszabbítva a rombolást, a szenvedést, tízezrekkel növelve az áldozatok számát -hatalomra segítették az árpádsávos magyar nácikat, a nyilasokat. A Szovjetuniót ezzel szemben orvul megtámadtuk. Közel két-ezer kilométerre benyomultunk Ukrajnába, egészen a Donig. A polgári lakosságnak súlyos veszteségeket okoztunk. Támadó hadosztályainkat a szovjet hadsereg kiverte, leverte, majd megszállta a vele szemben ellenségesen viselkedő Magyarországot.

Tények másodszor:

szeretjük elfelejteni, hogy míg az >első megszállás< alatt, az 1944 májusa és 1945 májusa között eltelt egyetlen évben - részben a magyar csendőrség, rendőrség és a magyar hatóságok tevékeny közreműködése mellett, részben a háború következtében - több százezer magyar pusztult el, a következő negyvenöt év, a >második megszállás< , még a Rákosi-kor törvénytelenségeivel és a Kádár-kor 56-ot követő megtorlásával együtt is lényegesen békésebben telt. Ezek tények, amelyeket, bármennyire igyekeznek, nem lehet kitörölni a magyar történelemből. A két megszállás nem ugyanaz, és nem árnyalatnyi különbség van a kettő között. Nem ártana végre tudomásul venni, és nem az ellenkezőjét tanítani az iskolákban. Nem gondolom, hogy a >második megszállást< szeretni kellene, ezt még Kádár János sem követelte. Ám tartozunk az utókornak azzal, hogy tiszteletbe tartjuk a tényeket, az a legkevesebb, hogy történelmi előzményeivel együtt mérlegeljük a kort.

Nem létező kommunisták

ellen uszítják a népet. Egyetemet végzett egykori MSZMP-tag, a Szocialista Hazáért kitüntetés büszke tulajdonosa, aki nagyon sokat köszönhetett a >kommunistáknak<, ma más egykori MSZMP-sekkel, a Központi Bizottság egykori tagjaival együtt önfeledten kommunistázik. Az senkit nem zavar, hogy egy fantomot szidalmaznak. Magyarországon 1945 után nem volt kommunista rendszer. Voltak, nem nagyon sokan, kommunisták, ám a rendszer Rákosi Mátyás és Kádár János korában is >népi demokrácia<, az ország >Magyar Népköztársaság< volt. Nemhogy a >kommunista<, még a>szocialista< sem szerepelt sem a rendszer, sem az ország jelzői között. Volt ilyen nyomás szovjet részről, ám Kádár János szeliden és sikeresen ellenállt, így elkerültük a > Magyar Kommunista Köztársaság< >kitüntető< elnevezés alkalmazását. És az azzal együtt járó politikai-gazdasági következményeket. - Mi még csak a fejlett szocializmust építjük - hárította el a javaslatot. Nem beszéltünk >megvalósult szocializmusról< sem, a szocializmust is csak >építettük.< Éppen csak leraktuk az alapo-kat.

Eszükbe sem jut a kommunistázóknak,

hogy ha Kádár János rendszere olyan lett volna, amilyennek ma - tiszteletre méltó közíróktól a szélsőjobboldali lumpenértelmiség >illusztris< tagjaiig - az >új bátrak< lefestik, ennek az elméletnek mára nagyon kevés szószólója maradt volna Magyarországon. Egy >olyan< kommunista rendszer összeszedte és vagonba rakta volna őket, melynek valahol Kelet-Szibériában, a Gulagon lett volna a végállomása. Ehelyett mi történt? Néhány, számukra kellemetlen értelmiségit eltanácsoltak, kiengedtek Nyugat-Európába vagy az Amerikai Egyesült Államokba.

Ha pedig a tulajdonosok oldaláról nézzük,

ahol a szövetkezeteknek és a magántulajdonba lévő kisgazdaságoknak akkora szerepe volt, mint amekkora Magyarországon a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben az a rendszer nem nevezhető kommunistának. Egy kommunista rendszer ott kezdődik, hogy >társadalmi tulajdonba< veszi a termelőeszközöket. Magyarországon a szövetkezeti tulajdont nem államosították, és a hetvenes évek végére számottevő volt a magántulajdonban lévő egy-két hektáros háztáji gazdaságok, ipari és kereskedelmi kisüzemek, vállalkozások aránya is.

Voltak dogmatikusok,

akik a termelőszövetkezetek államosításával kísérleteztek, ezek a szándékok azonban megbuktak Kádár János ellenállásán. Éppen ellenkezőleg, olyan politikai határozat született, amely a szövetkezeti tagok háztáji gazdaságait - a tulajdon magán - jellegének fenntartása mellett - a termelőszövetkezet keretébe tartozónak minősítette, bevonta a szocialista szektorba.

Én is megkaptam

a >véreskezű< Kádár meg a kommunisták ellen szinte kötelező panaszáradatot, sőt gyűlöletet. A kérlelhetetlen kritikusok leragadnak 1957-58-nál, nem hajlandók, nem képesek észrevenni, hogy Kádár János harminchárom éve alatt 1956 októberének számos célkitűzése megvalósult. Aki netán mégis észreveszi, jobbnak látja hallgatni róla. Nem mentek ki >a ruszkik<, nem lett többpártrendszer. Volt vagy kétszáz (ha valaki azt mondja: kétezer, az túlzás, ám legyen, teljesen mindegy) értelmiségi,> a nemzet lelkiismeretei<, akik nem írhatták-mondhatták el a rendszer kritikáját, ahogy éppen eszükbe jutott. Az egyszerű nép túlnyomó többségéhez ez el sem jutott, nem ismerte ezeket a neveket. Amivel azt akarom sugallni, hogy Heller Ágnes, Konrád György vagy Szelényi Iván kiutálása, a mérsékelt ellenzékiek elhallgattatása okos vagy helyes döntés volt.

Nem volt az,

mert figyelemre méltó, érdekes dolgokat írtak, hiányoztak a magyar szellemi életből. Kritikusan írtak nyilván nem volt mindenben igazuk, ám beszélni, vitatkozni kellett volna velük, nem világgá küldeni őket. (Ime, engem is elragad a hév. Közben elfelejtkezem arról, hogy ez nem volt, ez sem volt ilyen egyszerű. A szovjet vezetés éberen figyelte a magyar szellemi életet. Rendszeresen panaszkodtak Kádárnál Aczél Györgyre, hogy túlságosan elnéző az >ellenséges< nézetekkel szemben. Ami a mi szemünkben > a szocializmus építését szolgáló<, előrevivő elméleti vita volt, az náluk > aproletariátus elárulásának< minősült. El kell ismernem, ismernünk, hogy Kádárnak és Aczél Györgynek nemcsak a hazai dogmatikusokra, a várható szovjet reagálásokra is figyelniük kellett.) Kedves Olvasó! Senkinek ne legyenek illúziói. Mie-lőtt erőt venne rajtunk a >bezzeg ma másként van< andalító hangulata, gyorsan hozzáfűzöm: ez a mai, ez a>demokratikus<ország, ez ugyanaz a Magyarország ám. Ahonnan a nemzetközi tekintélyű közgazdász-történész Berend T.Ivánt és az irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Kertész Imrét utálták ki. Mindketten jól megvannak külföldön, ám sokkal jobb lenne az országnak, ha itthon lennének.

A Kádár-rendszerben

mindenki békében élhetett, aki nem provokálta a hatalmat, nem akarta a >ruszkikat< hazazavarni és a rendszert megdönteni. Például Mádl Ferenc, Sólyom László, és Solymosi Frigyes akadémikus is békében élhetett. Sőt, sikeres ember volt mind a három. Solymosi Frigyes akadémikusnak például 1953-tól 1989-ig - miközben elmondása szerint - a Kádár-rendszer idején állandó félelemben élt - több száz publikációja jelent meg a különböző magyar és külföldi szaklapokban, köztük a Magyar Tudományos Akadémia kiadványaiban is. A számára >félelmetes< Kádár-korban mutatott tudományos teljesítménye alapján 1972-ben Akadémiai Díjat kapott, 1982-ben az Akadémia levelező, majd 1990-ben rendes tagja lett. Mint kádárista akadémikus >túlfélte< magát, és most utólag panaszolja nekünk egykori sanyarú sorsát. (Solymosi, 2009) A Kádár-korban sikeresek, a rendszer kedvelt tudósai voltak, akkor most miért panaszkodnak a korra,, amelynek élvezték előnyeit, és amelybe - félve-szorongva, ám a jelek szerint elég jól - beilleszkedtek? Miért szidalmazzák azokat, akiknek annak idején kedvezményezett helyzetüket köszönhették? Netán esetükben is arról van szó, hogy azokat utálják legjobban, akiknek hálával tartoznak? Többek között Horn Gyulának is, akit annak idején pártközpontban és a külügyben is a mérsékeltek között, reformerként tartottunk számon. És a jobboldali Magyarország mindkét >nagyszerű<köztársasági elnöke megtagadta tőle a kormány által javasolt kitüntetést. Őt a Német Szövetségi Köztársaság több kitüntetéssel ismerte el. Eggyel több ok, hogy szégyenkezzünk.

Mint alapigazságot,

magától értetődő ítéletet olvasom többször, több helyen, amúgy tiszteletre méltó szerzőktől is, hogy a Kádár-rendszer úgymond >nem volt törvényes, nem volt legitim<.Ilyenkor mindig elgondolkozom. Itt volt ez a rendszer, már vagy harminc éve működött, és nem tudta magáról, hogy nem is legitim. Ha visszagondolok arra a korra, nekem sok és sokféle gondom, vitám volt akkoriban, ám a harminc év alatt soha fel sem merült bennem, hogy legitim vagy nem legitim a rendszer, amelyben élnem adatott. Elnézést kell kérnem, de ha ezt akkor elkezdem valahol firtatni, biztosan bolondnak néznek. Igaz, hogy nem csak kenyérrel él az ember, ám biztos vagyok benne, hogy mondjuk Csepelen a vasműben, Angyalföldön a Hajógyárban, Győrben a Rábában vagy Nádudvaron a téeszben az ott dolgozóknak ez soha eszébe nem jutott.

A hétköznapi élet

gyakorlati gondjaival birkóztak: acélt öntöttek, tengelyt esztergáltak, szántottak, vetettek, arattak. Megteremtették létünk alapjait. Művelődhettek. Neves klasszikusokat vagy szórakoztató regényeket olvashattak, kinek mire volt igénye, mihez volt kedve. A filozófia elméleti kérdéseivel foglalkozók körében a legitimitásról beszélgettek, vitatkoztak. Ez az ő szakmájuknak. Lehetett egy sort búslakodni is. Magánlakások meghitt összejövetelein ilyenkor születtek olyan határozatok, hogy >Kádárnak mennie kell< meg hasonlók. (Megjegyzem, ilyet zárt körben sem kellett volna mondani, majd terjeszteni, mert azt a demokratikus ellenzék tagjai, köztük filozófusaink is tudták-tudhatták: a kérdést, hogy Kádár megy, vagy marad, nem Budapesten és nem a filozófusok döntik el.) Az egyszerű népet nem a legitimitás hiánya foglalkoztatta. Értékelte a nyugalmat, a létbiztonságot, életkörülményei javulását.

Nem is ismerte ezt a szót: legitim.

És nem gondolta, hogy Kádárnak mennie kéne. Éppen ellenkezőleg. Kényes izlésű filozófusainknak azon is érdemes lenne elgondolkodniuk, csak a huszadik században hány diktatúra jött létre és működött a világon a nép szavazataival. Vagyis legitim módon. Ha valaki elfelejtette volna, emlékeztetek egy Adolf Hitler nevű pártvezetőre, aki a nép akaratából törvényesen került hatalomra. Legitim volt. Később vérbe borította Európát.

Azon is lehetne elmélkedni,

hogy az egyszerű nép szemével nézve mi a különbség az >illegitim< politikai diktatúra, és a >legitim<, demokratikus választások után létrejött rendszerekben a pénz diktatúrája között. Egy példa: régen voltak kevesek, akik azért nem utazhatnak, mert örülnek, ha megélnek. Él vagy hárommillió magyar ebben az országban, akik még egy balatoni nyaralást sem tervezhetnek. pedig a gyerekeiknek nagyon jót tenne. Boldogok lehetnénk, minden >legitim<, a nép választja képviselőit. Ám ne legyenek illúzióink, ma is diktatúra van, csak ma nem a párt, hanem a pénz diktál. Ami akár sokkal rosszabb is lehet, mint egy politikai diktatúra. Sokkal rosszabb, mint az egyház diktatúrája. A politikai és az egyházi diktatúra megkerülésére, akár megdöntésére van esély. Néha csak halvány, ám mégis esély. A pénz kendőzött diktatúrája megdönthetetlen. Ezért minden diktatúrák legrosszabbika.

Ennyit Kádár János rendszeréről

ami magyar írók, esztéták, filozófusok, történészek egy része szerint illegitim volt. Pedig azt a rendszert nemcsak az egyik világhatalom legitimálta. A világpolitika számottevő szereplői is, aki valószínűleg nem ismerték ezeket az elmarasztaló bírálatokat, vagy más volt a mércéjük. Így vagy úgy, de elfogadták Kádár Jánost. Fogadta VI. Pál pápa a Vatikánban, Margaret Thacher angol miniszterelnök Londonban, Budapesten meglátogatta Francois Mitterand, a Francia Szocialista Párt főtitkára, Urho Kekkonen finn köztársasági elnök. Elismerte a hazája érdekében kifejtett politikusi tevékenységét idősebb Gerge Bush, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Bruno Kreisky osztrák kancellár és Helmut Schmidt, az NSZK kancellárja, hogy csak a legrangosabb neveket említsem. A magyar nép elismerése mellett ezek a nevek >legitimálták< Kádár Jánost.

Berecz János írja:

>Kornis Mihálynak és más rosszindulatú Kádárbírálóknak mondom. Aki ilyen mértékben partnere tudott lenni VI.Pál pápának, a katolikus egyház fejének, és más meggyőződésű államférfiaknak, valamint a nemzetközi sajtónak, az nem lehet >> mocsári lápban termett senki<<; magas fokú vele született és munkásmozgalmi tevékenysége során szerzett intelligenciával rendelkező, karakteres személyiség volt. Nem kellene egy tehetséges magyar munkáspolitikust ennyire lenézni, egyoldalúan értékelni - azaz fensőbbségesen leértékelni; annál inkább, mert e kritikusok törekvése lelki indítékait tekintve tényleg >>mocsári<< alapra épül. Így ők is egyre mélyebbre süllyednek<(Berecz,é.n., 142.)

Írás közben pihenésként régi újságok között kutakodtam, véletlenül kezembe került kedvencem. Bacher Iván egy írása. Mindnyájunk okulására ebből idézek:

>Lapozgatok és emlékezgetek a korra, melyben az én ifjúságom eltelt.

Ha azt mondanám, hogy szépen és szabadon éltem, akkor nemcsak szélsőjobbról esnének nekem, de fölhúzná szemöldökét mondjuk Eörsi (Eörsi Istvánról van szó - Cs.A.), vagy Eszterházy is. Rózsaszínűre maszatoljuk a meleg, de sáros Kádári dagonyát? De hát mit csináljak? Szép ifjúságom volt és szabad. Nem féltem semmitől. lapozgatom az Élet és Irodalom 1973. szeptember 29-i számát. A harmadik oldalon kis tárca van a jobb alsó sarokban. Fiatal, finom szavú költő a VIII. Magyar Békekongresszuson elhangzott beszéde. Címe: Ami megtehető. Arról szól, hogy a szigligeti alkotóházban vietnami költőkkel csevegett a szerző, mikor repülők szálltak el felettük, s a vietnamiak ösztönösen felugrottak. Mert féltek.

>>Akkor megértettem valamit a béke boldogságából és felelősségből - írja a költő - hogy nekünk nem kell félnünk a repülőgépektől… Magyarország sziget. A béke szigete…Magyarország egyike azon kevés helyeknek a világon, ahol az embereknek nem kell félniük egymástól. Ahol este sétálni lehet az utcán. Ahol az emberek nem kényszerülnek gyilkos versenyre egymással - mindhalálig. A békét illetően optimista vagyok. Egyik fantasztikus elbeszélésemben a világállam létrejöttét…a nyolcvanas évek közepére tettem…Hogyan kell minden téren defenzívából offenzívába átmennünk? Hogyan kell érvényre juttatni minél jobban szocialista eszméink felsőbbségét? << - teszi fel 1973-ban az alapkérdéseket az ifjú, halk szavú poéta, Szentmihályi Szabó Péter. Aki most offenzívában van. Csak éppen nem az ÉS-ben, publikál, hanem a Magyar Demokratában, s nem a szocializmus felsőbbségét hirdeti, hanem valami egészen mást.< (Bacher,2003)

A finom szavú ifjú költő után

nincs mit mondanom Kádár János szocializmust építő rendszeréről. Harmincöt év előtti írása olvastán leteszem a szövegszerkesztőt. Bevallom, nincsenek szavaim, amelyek vele versenyre kelhetnének. Ilyen szavakat akkoriban én nem tudtam volna kitalálni. Szentmihályi Szabó Péter megindító szavai után a Kádár Jánosról elnevezett korszakot elismerő minden további szó felesleges. És mivel kicsit sem érdekel, ha ezért >szélsőjobbról nekem esnek<, vagy valaki> felhúzná a szemöldökét<, Bacher Ivánnal együtt vallom: >szépen és szabadon éltem<,>nem féltem semmitől< és senkitől. Így már legalább ketten vagyunk, Bacher Iván és én, akik nem féltünk, sőt szép ifjúságunk volt a Kádár Jánosról elnevezett - és napjainkban méltatlanul szidalmazott - korszakban.

A korszak névadója, Kádár János három évtizedének megitéléséhez tegyük mérlegre a huszadik század öt hosszabb szakaszát.

1.: Az 1901-től 1920-ig terjedő első két élvtizedben I.Ferenc József és IV.Károly császár-király mellett hat miniszterelnök: Széll Kálmán, gróf Khuen-Hédervári Károly, báró Fejérváry Géza, Lukács László, gróf Tisza István és Wekerle Sándor jelentette a közhatalmat, alakította a politikát. A korszakot nemzetiségi és nemzetközi feszültségek terhelték. A végén pedig ott éktelenkedik az első világháború: százezrek pusztulása, nyomor és a trianoni békeszerződés. Rendelkezései nyomán az ország területének 71, lakosságának 64 százalékát elvették. A magyarok 33 százalékát elvesztettük: több mint hárommillió magyar egyik napról a másikra idegen országok fennhatósága alá került.

2.: A Horthy Miklós kormányzóról elnevezett korszak (1920 - 1944.október 15.) politikájának középpontjában a trianoni békeszerződésben elvesztett területek visszaszerzése állt. Kormányai végig következetesen nacionalista, antiszemita és kommunista politikát folytattak. A korszak >fő művei< a területi revizió, Dél-Felvidék,Kárpátalja, Észak-Erdély és a Délvidék visz-szacsatolása, a második világháború és a magyar zsidó holokauszt.

Szálasi Ferenc néhány hónapja (1944.október 15 - 1945.április 4.) az árpádsávos-nyilaskeresztes hungarista gyilkosok garázdálkodásáról és a háború okozta megpróbáltatásokról szólt.

A Horthy-korszak utolsó három évének (1941.június - 1944.október 15.) és Szálasi néhány hónapos ámokfutásának mérlege: több százezer elveszett magyar élet és a nemzet vagyona negyven százalékának pusztulása!

3.: A Rákosi-korszakot (1948-1956) a háború után törvényszerű szegénység és az egyáltalán nem szükségszerű törvénytelen erőszak, sztálinista dogmatizmus és megfélemlítés jellemezte. Kommunisták, szociáldemokraták, polgári demokrata politikusok, egyházi vezetők ellen folytatott koncepciós perek, a parasztság termelőszövetkezetekbe kényszerítése kísérik. Az 1956. októberi felkelés zárja.

4.: A Kádár János nevével jelzett harminchárom év (1957-1989) Magyarország huszadik századi történelmének legbékésebb, az országnak, benne főleg az egyszerű népnek a legtöbbet adó korszaka volt. Ha valaki azt gondolja, hogy 1956 novemberében valami felemelő, lelkesítő feladat, nagy boldogság volt Magyarországon, egy megbolydult, csalódott, sértett, gyűlölködő országban átvenni a hatalmat és rendet tenni - azt kell mondanom, téved. Kádár Jánosról elismeréssel kell megemlékeznünk, hogy felvállalta, és sikerrel végrehajtotta a megoldhatatlannak látszó feladatot. Nem a leszámolás áldozatait kell számolgatni, a történtek után a megtorlás elkerülhetetlen volt. Arról kell beszélni, hogy ezrek szabadságát, százak életét mentette meg azzal, hogy megakadályozta Rákosi visszatértét. A korszakot a hatvanas évektől megbékélés, gazdasági, kulturális fejlődés jellemezte. Elejétől a végéig a sztálinista-dogmatikus és a reformszellemű politikai erők közötti egyensúlyozásról szólt. Igyekezett elmenni a falakig sikerrel, a nép javára egyensúlyozott.

5.: Végül a rendszerváltás utáni évtized (1990-2000) a négy miniszterelnökével: Antall Józseffel, Boros Péterrel, Horn Gyulával és Orbán Viktorral. Azzal a teljesítménnyel, amit mindenki ismer. Kevés elismerő szót tudok róluk mondani.

Mindent összevetve azt látjuk, hogy Magyarország a számára adódó lehetőségeket legjobban a >Kádár-korszaknak< nevezett harminchárom év alatt használta ki. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a huszadik század magyar politikusai közül Kádár János volt az egyetlen, aki megérdemli, hogy államférfinek nevezzük.”

Felhasznált irodalom:

Csernok Attila

A valóság erejével, A komáromi pontonhíd című SIKERES könyv folytatása

Kiadó: Csernok Attila Bp, 2009

Csernok Attila magánkiadásban „A komáromi pontonhíd” (2008), „ A Valóság erejével…”( A komáromi pontonhíd című SIKERES könyv folytatása)2009, „Mint patak a sziklák közt” ( A komáromi pontonhíd és A valóság erejével című kötetek folytatása) 2011, című munkáit jelentette meg.

A szerkesztő a honlapjára felkerült írást vitára szánja ő maga a szerző nem minden megállapításával ért egyet.

Ablonczy Balázs történész „A komáromi pontonhíd”(Bp.2008), a „Valóság erejével” (Bp.2009 című könyvekhez írt recenziójában a következőket írja: „ Csernok könyvei feltevéseikben, nyelvhasználatukban, gondolatmenetükben elég pontosan leképezik azt, amit rajongói gondolnak a magyar történelemről és a magyar jobboldalról….Ez a történelemkép is van olyan torz, manipulatív és kirekesztő, mint bármilyen más, amivel bunkózni szokták a jobboldalt.” Ablonczy Csernok Attilát „az utolsó hamisrealistának” - tartja.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2013. június