A
teszt elkészítését a nagy költő1
személyiségéről 1937. február 20-án - később a „Flóra -versek
Múzsája - Kozmutza Flóra kísérelte meg. Illyés Gyuláné2
„József Attila utolsó hónapjai-ról” c. könyvében, - amely
először 1984-ben, majd a Könyvkiadó gondozásában változatlan
szövegtartalommal a költő születésének 100.évfordulójára ismételten
megjelent - írja le találkozásaikat, kapcsolatát a költővel.
Megismerkedésük apropóját az ún Rorschach-teszt elkészítésének
lehetősége adta. Ennek szerkesztésére vállalkoztam.
x
Amit a tesztről tudni érdemes:
A
tesztet Hermann Rorschach svájci pszichiáter fejlesztette ki az
1920-as években. Magyarországon Mérei Ferenc nevéhez fűződik
népszerűsítése. A Rorschach tintafolt teszt egy komplex pszichológiai
mérőeszköz, egyike a XX.sz. legáltalánosabban elterjedt és használt
projekív tesztjeinek (a projektív tesztek: olyan képi eszközök,
amelyekkel az érintett személy rejtett motivációi és érzelmei is
feltárhatók). Célja a vizsgált személy személyiség struktúrájának
feltérképezése. A vizsgálatot csak pszichológus vagy pszichiáter
végezheti. A teszt 10 táblából áll, melyeken tintafoltok láthatóak.
Öt táblán fekete, 2 táblán fekete és piros foltok vannak, 3 tábla
több színű. A vizsgált személy egyenként a táblákat kézbe véve,
elmondja, mit lát a különböző foltokban, azok egészéről vagy egy-egy
részéről mi jut az eszébe. A teszt felvevője a válaszok különféle
jellemzőit egy bonyolult módszerrel összegezi, majd a beszélgetés
során tapasztalt megfigyelésekkel kiegészítve elkészíti írásos
véleményét. A teszt eredménye tulajdonképpen egy vázlatos
személyiségrajz, amelynek hitelességét más módszerek alkalmazásával
ellenőrzi. A vizsgálat akkor válik eredményessé, ha a pszichológus és
a vizsgált személy között folyamatos kapcsolat alakul ki.
Mi
történt 1937.február 20-tól-április 29-ig?
Az
első találkozás
„1937.
február 20-án ismertem meg József Attilát,
személyesen. Egyik volt egyetemi társam, Dániel Anna (ma Kerékgyártó
Jánosné) lakásán. Anikó akkor édesanyjával, Dánielné Lengyel
Laurával, az írónővel a Dembinszky u. - úgy emlékszem - 17. sz. alatt
lakott. Általában hetente-kéthetente hívtak társaságot. Azon a
szombaton (említett följegyzéseimből látom) csak néhányan voltunk.
Rajtam
kívül még egy lány, a neves orvos-pszichológus Révész Margit lánya,
Dósai Margit; később unokasógornőm - Ferenczy Sándor felesége - lett.
A férfiak nagyrészt Anikó baráti köréhez tartoztak: Deli Lajos
mérnök, Elek András ügyvéd, Nagy Sándor (szintén az?), Pacséry
Ágoston rendező (?) és grafológus, és Sándor Kálmán, szerkesztő, író.
József Attilát ez utóbbi hozta magával – váratlanul -, hogy
csináljam meg vele az egyik akkor - és még ma is - igen elterjedt
pszichológiai vizsgálatot, a Rorschach-tesztet.
Az
estének körülményeire jól emlékszem. A cigarettafüstös két szobára; a
kisebbikben csak mi ketten ültünk József Attilával, hogy ne
zavarjanak a vizsgálatnál. A nagyobbikban a többiek, hol hevesen, hol
higgadtan vitatkoztak, főképp irodalomról.
József
Attiláról akkor már tudtam, hogy nagy költő, és noha nem volt bennem
eleve kiváncsiság-elfogultság a művészek vagy egyáltalán a neves
emberek iránt, mégis talán -versei miatt - nagyobb érdeklődéssel
figyeltem rá, mint más, teljesen idegenre > versrajogó< voltam,
mióta csak szót értettem.
Egész
megjelenésében már az első rápillantásra is érezhető volt valami
megkapó, egyéni, eredeti. (Rokonszenvet ébresztő?) Engem első
látásra, külsőre, ösztönösen a magas, erős medveszerű férfiak
vonzottak. Ő éppen nem volt az. Oly sokan leírták már középmagas,
nyurga, egyenes tartású termetét, az erősebben lejtő vállal, hosszú
nyakát, a kidomborodó ádámcsutkával. Boltozatos, egyenletesen
domború, magas homloka volt, fölötte dús, egy kicsit göndören,
mereven álló gesztenyeszín haja, szépen metszett álla, középen egy
kis gödörrel. A szeme megindító: nagy dióbarna és diómetszésű,
tűnődő, révedező, egy kicsit nyugtalan tekintettel. Két szeme közt
szokatlanul erős redő. A hangja mély, férfias, meleg, nagyon
szuggesztív.
Ezen
az első estén nem sokat beszélgettünk. Csaknem az egész időt
betöltötte a vizsgálat. Kezdetben szívesen, érdeklődéssel értelmezte
a képeket, később egyre gyakrabban emelte rám egy kicsit álmos,
fáradt szemhéja alól merengő tekintetét, egy-egy pillanatig fűrkészve
az arcomon nyugtatta. Én szó szerint írtam, ahogy kell, mindazt, amit
mondott. A vizsgálatot nem tudtuk befejezni. Általában egy félóra-óra
a tíz kép fölvételének ideje. Vele majdnem két óra alatt csak az
ötödikig jutottunk. Rendkívül sok választ adott, rengeteg originális,
sőt bizarr feleletet. A vizsgálat fárasztotta. A harmadik képnél azt
mondta: >Most már csak a maga kedvéért csinálom.< Az ötödik
végén ajánlottam, hagyjuk abba. (Soha nem fejeztük be. Ez az anyag ma
is megvan.) Eredménye megdöbbentett, tehetségéhez képest annyira
szokatlan tüneteket is mutatott. Megjelenéséből, viselkedéséből,
verseiből nem erre lehetett következtetni. Ezt az érzést lassanként
enyhítette, majdnem elmosta bennem az, hogy legfeljebb teljes
vizsgálatsorozatból mertem csak ítélni, de soha nem egy vizsgálat
eredményéből, hát még egy félből? És az, ahogyan közvetlenül utána a
verseit elmondta.
Az
járta róla, hogy senki, semmilyen szavalóművész, színész nem tud, úgy
verset mondani, mint ő. Hogy hangjával, hangsúlyával elragadja az
embert, varázslatba ejti. Igaz volt. A versek tartalma, igazsága volt
elbűvölő? Formai szépsége? Szuggesztív ereje? A hang melegsége?
Világosan tisztán megértette a kifejezhetőt, s tudta érzékeltetni a
kifejezhetetlent? A nagyszobában ültünk valamennyien, ő a díványon,
középen, mi, többiek, mellette, körötte vele szemben (én oldalt).
Nyolc-tíz versét mondta el, a Lidi nénémnek
öccse itt…és a József
Attila címűekkel kezdte, lassan komolyan,
majdnem szomorúan. Mindnyájan némán ültünk –hosszan -, nem
moccantunk akkor sem, amikor befejezte. Az utolsó az Óda
volt (néhány nap múlva, második
találkozásunkkor azt mondta, hogy ezt a verset már az én kedvemért
mondta el).
Másnap
vasárnap volt. Hétfőn, február 22-én délelőtt
telefonhoz hívtak a Laboratóriumban. A telefon Szondi - a főnök -
szobájában volt. Nem nagyon szerette munkatársai magánbeszélgetését.
Kijött, hogy telefonhoz kérnek. Komoly férfias hang jelentkezett a
kagylóban: > Itt József Attila.< Nagyon fontos és sürgős ügyben
akar velem beszélni.
Abban
az időben már olyan rengeteg munkám volt - mint azóta is állandóan -,
mint most is. Aznap estig egy perc szabad időm sem volt. Késő
délutánig tartott az előre berendelt gyermekek vizsgálata, utána
Románnéhoz, akkoriban ismert nevű grafológusnőhöz kellett mennem,
hivatalos megbeszélésre. Este, vacsora után, még magántanítványomhoz,
akinek francia nyelvleckéket adtam. Az ide-oda utazásokra többnyire
szintén be volt szervezve valaki kísérő, ilyenkor éltem részben a
>társaséletemet.< Hiába mondtam József Attilának, hogy nem érek
rá, aznap délelőtt másodszor is fölhívott, hátha mégis szabaddá
tudnám tenni magam. De nem tehettem.
Hasonló
volt a helyzet, kedden,23-án
Előre
betáblázva minden percem. Szakirodalom feldolgozása az igazgatóm
számára, tanítványok, vizsgálatok, előre megbeszélt és pontosan
beosztott időrendben.
Február
24-én szerdán,
ismét
töméntelen munka: ambulancia, esetmegbeszélés, a beszédhibások
intézetében másik megbeszélés. Mégis, amikor József Attila délelőtt
megint fölhívott és annyira erősködött, hogy addig nem nyugszik, amíg
meg nem hallgatom fontos mondanivalóját, már nem tudtam kitérni, s
este fél nyolcra adtam neki találkozót. A Nagykörúton egy kávéházba
ültünk be. Egy-két verset akart nekem megmutatni, akkor frissiben
írta. Csaknem mindegyikben benne volt a nevem, sőt az egyikben a
teljes vezeték- és a keresztnév is. Rettenetes zavarba jöttem (nagyon
erősen zárkózott vagyok), és kértem, a nevemet hagyja ki. Megígérte,
és a családnevet aztán törölte is.
Kérdezte,
örülök-e a verseknek? Persze, nagyon örültem. Szenvelgés lett volna
nemet mondani. Mint általában minden lány, örültem én is az
ifjúkorban oly könnyen megírt versbe szedett vallomásoknak is. Annak
vettem, ami. Mosolyogtam rajtuk. József Attila versei nem mosolyt
fakasztottak. Az életkora miatt? Versei irodalmi értéke miatt? Talán
nem elsősorban. A komolyságuk miatt, ahogyan József Attila ezeket
elmondta, és amilyen komolyan ő maga vette.
Talán
ide tartozik az is, hogy az ilyen fajta, valóban magas szinten megírt
verseknél a későbbiekben sem éreztem, hogy személy szerint nekem
szólnak. Irodalmi mű volt számomra, költészet. Főképp miután
megjelent, nyilvánosságra került. Annyi emlék, élmény, régi és új
keveredhet a versben. Éppen ezért, ha valaki - elég gyakran
tapintatlanul, vagy akár tapintatosan József Attila verseihez való
kapcsolatomról érdeklődött, a legtermészetesebben kereken letagadtam,
vagy - bizalmasabb barátaim esetében - kitértem a válasz elől.
Eszembe sem jutott a kéziratot elkérni, annyira nem éreztem
magaménak.
Egy
óra hosszat voltunk akkor csak együtt József Attilával.
-
én utána még baráti társaságba mentem. De ez alatt az óra alatt
megrendülve láttam, milyen viharszerű érzés fejlődött ki máris benne.
Illetve nem akkor fejlődött ki. Életéről jóformán addig alig tudtam
még valamit, de arra gondoltam, egész élete készíthette elő benne -
nyílván már apja eltűnése, főleg anyja halála óta - egy anyapótló,
megbízható végtelen szeretet utáni sóvárgást. Menedéket keresett. Az
elképzelt minta lehetett meg benne, annyi csa-lódás, keserűség
>árvaság<után, még fokozottabban, s erre a kész helyre tett be
most, azonnal engem. Említette, hogy már az első percben
elhatározta,hogy megkéri a kezemet, csak nem mert azonnal szólni,
nehogy komolytalannak,>bolondnak<-nak tartsam.
Megkérdeztem,
hogyan nyilatkozhat így, hiszen csak másodszor találkoztunk. Úgy
ismer, mintha ezer éve ismerne, válaszolta erre. Csak a külső
körülményeimet nem tudja, ki az apám, az anyám, a testvéreim…
Nagyon
meghatottak, de éppúgy megriasztottak szavai. Nem volna szabad vele
többet találkoznom, ezt éreztem ösztönösen. Még nem késő úgy
visszahúzódom, hogy ne okozzak csalódást, fájdalmat neki. Már késő
volt. Nem tudtam ellenállni az ostromnak, amit telefonon indított
azért, hogy >még egyszer< lásson s beszéljen velem.>Nagyon
fontos ügyben<
Három
nap múlva, február 27-én
késő
délután találkoztunk a Múzeum kávéházban. A nagyon fontos ügy a
házasságunk volt. Miért várjon hónapokig? Állást vállal, mert látja,
hogy költészetből nem lehet megélni. Csak attól tart, mit szólnak
hozzá a szüleim, testvéreim? És én? Hogy érzését, szándékát komolyan
vegyem az én ellenvetéseimre sorolta az érveket, csupa érzelmit
persze: előttem nem érzett ilyen igazán nagy érzést senki iránt,
egy-egy pillanat volt csak előttem mindenki, vagy most azzá lett. Ő
sem szokott házasságot ígérgetni, nőket >csak úgy< megkérni.
Együtt akar velem élni és dolgozni, minél előbb.>Belehalok, ha ez
nem sikerül<mondta komoran, és végtelenül szomorú tekintettel
nézett hosszan a szemembe:>Belehalok<
(Az
eddigi tapasztalatom természetesen az volt, hogy az igazán nagy
érzés, az életre szóló házassági szándék lassabban és
fegyelmezettebben nyilatkozik meg, még ha előfordul a
>villámcsapás<szerű érzés is. Első látásra egészen fiatalok
szoktak mámoros állapotban, bor-vagy táncrészegségükben örök
szerelmet ígérni, de az többnyire s mámorral el is párolog.)
Eddig
az időpontig a vele való viselkedésemért nem érhet semmi vád, a
legérzékenyebb lelkiismerettel vizsgálva sem. Nem vezettem félre egy
szemernyit sem, egy hanggal, pillantással sem. Megmondtam neki,
megbecsülést, rokonszenvet, barátságot érzek csak iránta. Követtem el
később hibát, áltattam, bíztattam azon túl, mint ami igaz érzés volt
bennem iránta? Nem. Sőt. Kezdettől igyekeztem ismeretségünk
elmélyítését elhárítani vagy legalább lassítani. Később majd szóba
kerül, miért.
A
vele való találkozásokat mégsem tudtam továbbra sem visszautasítani,
annyira ragaszkodott hozzá. De miért is ne találkozhattunk volna?
Szabadnak tartottam magam, s noha voltak barátságaim, társasági
kapcsolataim többfelé nem éreztem magam lekötöttnek. Attilával
tisztáztuk helyzetünket, akárhogyan is, ő nagyon jól érzi magát
velem, s kétségbeesetten nélkülem. Számomra is kellemes volt
társaságában, vele lennem. Talán már ekkor - talán nem tudatosan -
felmerülhetett bennem: hátha segíthetek rajta? Mert, hogy rászorul,
azt lát-tam már magam is.
Egész
március folyamán
rendszeresen
találkoztunk. Általában háromszor hetente, délután 5 után. Közben
egy-egy alkalommal társaságban is. Egyik magántanítványomtól (egy
nagykövet fiától) eljövet az útba eső Budai Vigadó kávéházában (ma:
Népművelési Intézet) vagy előtte, a Corvin téren várt rám. Sokszor
sétáltunk a kezdődő tavaszban a budai Duna-parton, a Várban vagy
végig a Fő utcán, az Erzsébet hídon át, a pesti oldalon. Elkísért,
ahová éppen mennem kellett, és igen sokfelé volt - hivatalos,
félhivatalos - dolgom. Vagy beültünk a kávéházba, ha jobban ráértem
és habos kávét ettünk sóskiflivel, az árát megfelezve. Ez az idő volt
ismeretségünknek legharmonikusabb, legvidámabb - s ha nevezhetem így,
>legboldogabb< - időszaka. Minden érdekes volt, amiről
beszéltünk, akár komolyan, akár tréfálkozva, irodalom és filozófia,
természet és gyógypedagógia, múlt, jövő, élet-halál.
Többször
hozott ajándékba egy-egy vérbelű narancsot (megfeleztük), egy-egy
csokor hóvirágot, ibolyát, a nevem >ünneplésére<, egyszer egy
Bartók-kéziratot. Vitatkoztunk is: a pszichoanalízis terápiájában nem
bíztam úgy, mint ő. Noha a mélylélektan, több formáját, mint
tudományt és gyakorlatot becsültem, bizonyos esetekben, mint
gyógymódot alkalmatlannak tartottam. Elvileg - akkor már nagyjából -
hasonlóan gondolkodott, csak más érvek alapján. Emlegette, hogy
csalódott az analitikus kezelésben, nem veti alá magát többet
(Gyömrői Editx
emléke még nagyon friss volt.) Azután mégis másképp történt.
X Gyömrői
Edit (1896-1987) zsidó származású, baloldali indíttatású magyar
pszichoanalitikus, költő, író. 1935-1936-ban ő kezelte József
Attilát. A költő szerelmes lett analitikusába, hozzá írta legszebb
verseinek egyikét a „Nagyon fáj”-t. Kapcsolatuk 1936
őszén megromlott. József Attila egy alkalommal késsel támadt a
pszichoanalítikusra, annak viszonzatlan szerelme miatt.
Persze
versekről is rengeteg szó esett. Kosztolányit, Juhász Gyulát, Vajdát
emlegette, a fiatalok közül Weöres Sándort, mint legjobbakat. Szinte
számlálhatatlan verset tudott betéve. Többször szóba hozta Babitsot.
Nem tudott belenyugodni a köztük történtekbe. Restellte a
kegyetlen-gúnyos kritikáját is, a hódoló versét is; mindezt mások
hatásának, bíztatásának, sőt >beugratásának< érzékeltette, sőt
világosan annak nevezte. De igazolni is akarta magát s bizonygatta
Babits művészi >gyengeségeit<: formaművészetét, tökéletes,
túlhajtott, játékos, már-már humort keltő alliterációit, rímeit és
tartalmilag a versek életidegenségét, elefántcsonttoronyba zárt
eszmeiségét. Időnként vitatkoztunk ezen.
(József
Attilát igen heves, konok vitatkozónak mondták. Többektől hallottam,
azóta olvastam is - Kosztolányi és Nagy Lajos leírásában - egyik
híressé vált vitája lefolyását egy alapjában lényegtelen, szubjektív
megítélésű dolog fölött: a tenger színe kék vagy zöld? Izgatottan,
makacs vita során, érvek, ellenérvek felsorakoztatása után József
Attila végül elfogadta, hogy a tenger inkább kék.>De nem úgy kék,
ahogy te gondolod< - lett végül mégis övé az utolsó szó.)
Velem
általában nem keveredett nézeteltérésbe, hamar engedett. Vagy
engedtem én. Rábeszélő- és meggyőző készségének minden ereje,
szenvedélyessége az érzelmi kérdésekben tört elő. Mert legtöbbet, sőt
legeslegtöbbet azért mégis erről beszélt: szerelem, házasság,
egymáshoz tartozás, közös munka, hűség, sőt: egymásnak teremtettség,
mint az emberi lét egyetlen igazi boldogsága. Erről akart meggyőzni.
De nem mertem neki ígéretet tenni. Ehhez nem volt meg bennem még a
kellő érzés. Csak lassanként fejlődött ki, hogy >áldozattal<
bár, de hozzá köthetném az életem. Néha türelmetlen volt, sürgetett,
néha panaszkodott ideges tünetekről, velem kapcsolatos, hirtelen
keletkező és éppoly hirtelen keletkező és éppoly hirtelen elmúló
fejfájásokról; olyan nagy hiányérzésről, amely akadályozza az
alvás-ban s a másokkal való kapcsolat fönntartásában.
Időnként
felidézte múltját, elszenvedett sérelmeit, és – szorongva -
>szégyellni való< cselekedeteit, attól tartva, hogy azokat nem
tudom megbocsátani. De az ilyen tépelődő-önvádló-vádló hangulata
egyre ritkábban jelentkezett. Kedélye egyre derűsebb, bizakodóbb
lett. (Közvetve hallottam, hogy barátai is egyre
kiegyensúlyozottabbnak, jobb kedvűnek látták.)
Újabb
vereseket hozott;
az
egyikben érzelmei viszonzását tényként állította. Kérdő tekintetemre
kijelentette: olyan nagyon akarja, hogy ez az érzés való legyen, hogy
írni sem tud róla nemlegesen. Ennek igazzá kell válni. Addig is,
nyugtassam meg, hogy nem akarok máshoz feleségül menni.
Nem
akartam. Akkoriban a lányok nem mentek nagyon fiatalon férjhez,
főképp, akik magasabb fokú iskolákat végeztek. A szellemi
foglalkozásokban az elhelyezkedés nehéz és elhúzódó volt. Így hát
ráértek várni, válogatni. Az évek folyamán nagyobb baráti és udvarlói
kör alakult ki köröttük. Az én társaságomban nem ismertem olyan
férfit, akiről azt éreztem, hogy életre szólóan tudnék vele élni.
Akiről az ábrándozó kislányok azt mondják > az igazi <
Azazhogy néhány hónappal azelőtt (1936) decemberében) találkoztam egy
nagyon rokonszenves férfival. De ez a férfi nős volt. Morális
felfogásom alapján tehát: eleve reménytelen, gondolni sem
gondolhattam rá.X
x Feltételezésem szerint ez a
férfi Illyés Gyula lehetett…..
Március
végére
József
Attilával már ott tartottunk, hogy nemcsak egyre jobban becsültem
értékes emberi tulajdonságaiért, nemcsak segíteni akartam és örömet
szerezni neki, hanem vonzott a társasága, a vele való beszélgetés.
Sürgetésére mégsem mertem igent válaszolni. nyíltan megmondtam, nem
ismerem őt eléggé, bevallottam, milyen bizonytalan, tartózkodó
vagyok, különösen érzelmiekben, sőt tréfásan, még kislánykori
álmodozásaimról is beszéltem.
További
találkozásaink alatt kezdtem őt jobban megérteni. De riasztó
szertelenségei is jelentkeztek. Március 27-én,
pénteken, akkor a Budai Vigadó helyett a Lánchíd kávéházba ültünk be
és elém tette a Reggeli fény című
versét, a >jól-sikerült angyalhamisítvány<-ról. Elámultam, nem
értettem. Izgatottan, könnyeket dörzsölve el szemében elmagyarázta,
hogy egyik előző alkalommal, társaságból hármasban a villamosmegálló
felé menet, a másik férfi kísérőm (Tersánszky Józsi Jenő), látva,
hogy fázom, fölajánlotta a sálját, és én elfogadtam. Erről ő úgy
elkeseredett, hogy sem enni, sem aludni nem tudott; arra gondolt,
öngyilkos lesz, de előbb megírja nekem, hogy nem miattam, hanem az
egész életért. S közben egyre sűrűbben hullottak, már leplezni sem
tudta. (Véletlenül ott ült a kávéházban a közelünkben egyik
magántanítványom apjának a sofőrje, aki tapintatosan bár, de nagy
szemeket meresztett: mit keres ott a tanárnő az egzaltáltan viselkedő
zokogó férfi mellett?) Olyan nagyon egyedül van! - mondta. Annyira
ragaszkodik hozzám! Úgy félt engem! A szavai, a könnyei rögtön a
szívembe hulltak és senkivel-semmivel nem törődve, vigasztaltam,
nyugtattam.
Április
elejére
már
kezdett elterjedni nemcsak Attila barátai között, de a tágabb
irodalmi körben is, hogy van >valakije<. Megjelentek a versek.
Ő rejtélyesen viselkedett. Én kértem, ne beszéljen senkivel rólam.
Találgatták: ki lehet? Egy Klára nevű Siesta szanatóriumi nővérre
gondoltak leginkább, akit József Attila előző kezelése alkalmával,
1936 végén vagy 1937 elején(?) ott ismert meg. Ha József Attilát
faggatták, hallgatott vagy kijelentette: nem hajlandó nyilatkozni.
Erről többször mosolyogva, szinte büszkélkedve beszélt, örült, hogy
milyen sokan érdeklődnek iránta, kiváncsiak rám.> Sokan szeretnék,
ha nagyon boldog lennék. < Hogy a találgatásoknak, szóbeszédnek
végét vessük, azt ajánlottam, írjon egy >alibi< verset, írja le
>Flórát< teljesen ellentétesnek velem, vagyis,hogy kövérnek,
nagyon feketének. Kitért előle:>Nem tudok én hazudni versben.<
A figyelem egyébként később valamennyire elterelődött rólam, és
sikerült hosszabb ideig háttérben maradnom; ez a bizonytalanság
tanítványaim miatt és a meginduló pletykák elkerülésére lett nagyon
fontos nekem.
Visszakanyarodva
ismeretségünk további idejére, az április zavartalanul kezdődött.
József Attila egyre ragaszkodóbb lett, s én egyre több rokonszenvet
éreztem iránta. Lakást vett ki, május 1-jétől >szép helyen<
(Káplár utca 5.), ahonnan nem lesz messze (nekem) a munkámba
bejárnom. Születésnapja előestéjén, április 10-én a Budai Vigadó
kávéházában fölolvasta a születésnapjára írt verset. Gyermeki módon
örült a dícséretnek. Szerette volna velem eltölteni a vasárnap estét,
kért, ne hagyjam egyedül, de családi elfoglaltságomat, nem tudtam
lemondani.
Másnap
IV.12-én elpanaszolta,
hogy
11-én este ment nővéréékhez. Jolánékhoz, összeszólalkozott a
sógorával, Bányai Lászlóval, és az csaknem kiutasította. Nem keresi
fel többé őket. (Tudomásom szerint ezután Jolánékkal sokáig nem
találkozott. Talán hónapokig. Jolán szeptemberben látogatta meg, a
szanatóriumban. Akkor éppen én is bent voltam nála.)
Rövid
ismeretségünk legszebb óráit
József
Attilával április 16-án pénteken
délután töltöttünk. Ezt mindig örömmel idézem föl. Boldog érzést
árasztott már a langyos kora tavaszi idő, a nyers földszag, a
kipattant rügyek, friss levelek és virágok édes illata, a fuvallatnyi
szél, ahogy beburkolt ebbe a káprázatos növényvilágba,>növényi
szenvedély<-be. Frissek voltunk, könnyűek, vidámak. A halászbástya
előtt fölsétáltunk a Várba, aztán keresztbe át a Szentháromság téren,
megálltunk egy letakart szobor előtt, találgattuk, kié lehet,
(szégyellem, de máig nem tudom). Végigjártuk a dél-nyugati oldal
sétányait, közben alkonyodott. Leültünk egy padra, a lámpák fénye a
fátyolszerű zöld lombok közt szűrődött át, előttünk az egész
délnyugat-budai táj, a Krisztina a János-hegy, csillagfények égen és
földön. Vállunkat egymáshoz támasztottuk, tréfáltunk, nevettünk, és
verseket mondott csodálatosan. Megrendített, hogy milyen sugárzással,
ujjongással árasztja a boldogságot. Úgy lehetett olvasni róla,
mozdulataiból, arcáról, mint az egészen piciny gyermekéről, aki még
nem tanulta meg a leplezést, a felnőttek fegyelmezettségét vagy
-álságát.
Nagyon
vonzó jellegzetessége volt ez József Attilának, hogy - különösen
négyszemközt vele -úgy érezte magát az ember, mint a természetben.
Folyton a tájak őszintesége jut eszembe róla. Ahogyan elnézzük az
égen a felhők vonulását, alakjuk változását, a falevelek rezdüléseit,
az ágak hajlongását, magaslatról a Balatont, a víz fodrozódását,
parthoz csapódását, a fény-árnyék változását, az >ezüst<- vagy
>arany<-hidat, a színek finom árnyalatait - soha el nem unva -,
így ültem József Attila mellett, megindultan, belefeledkezve, milyen
ártatlanul-nyíltan tárulkozik ki, s volt ez olyan érdekes szívemelően
szép, mit a természet vagy valamilyen művész mű.
Ezen
a tavaszi estén futott át rajtam
először
valami sejtelem, hogy talán mégis ő lehetne majd az,akivel
összetartozunk. Ha ez így folytatódik, másképp fordulhatott volna
mindkettőnk élete. De a csúcs után hullámvölgy következett. Nem
József Attilánál, és érzelmileg nálam sem. Továbbra is rendszeresen
találkoztunk, ha csak rövid időre is. Nagy sétákat tettünk. Ő egyre
nehezebben viselte távollétemet, s a találkozásainkat sűríteni,
hosszítani akarta; sokféle lekötöttségem miatt ezt nemigen tudtam
megtenni.
Április
18-án vasárnap
eljött
a házunk elé, egy kisfiúval levelet küldött be. (Azt, előzően,
tévedésből a nem messze lakó unokatestvéremhez vitték, aki megadta a
helyes címet). Szeretne velem beszélni. A levélben hivatalosan
>leleteket< említ, mert nem tudta, kinek a kezébe kerülhet. Ez
az első hozzám írt levele.
Kedves
Flóra!
Ha
van egy csöpp ideje, nézzen ki az 52-es felé. Erre jártam, s úgy
gondoltam, hogy - a dolog sürgősségére való tekintettel - átvehetném
a leleteket, ha dolgozott már rajtuk. Így időt spórolhatnánk.
Üdvözli
J.A.
Kispest,
1937.ápr.18
Sajnos
családi elfoglaltság, vendégek miatt nem értem rá.
Hétfőn
április 19-én
a
szokott időben, tanítványom után a szokott helyen a Budai Vigadónál
várt rám; sétáltunk a Duna-parton, aztán elkísért valamilyen -
gyógypedagógiai - előadásra, aztán újra sétáltunk. Sürgetett ne
várjunk. Adjak választ, hozzá megyek-e>Valakihez tartozni kell.
Maga nélkül nincs semmiféle értelme. Nincs értelme annak sem, hogy
írjak, annak sem, hogy éljek.<
Másnap
ismét rengeteg halaszthatatlan munkám volt, a hallgatók
nyelvvizsgáját kellett tartanom egész délelőtt; délután külföldi
gyógypedagógiai vendégeket kellett kalauzolnom és tolmácsolnom késő
estig.
Április
21-én,
szerdán
megint az órám után, a Budai Vigadó előtt várt. Újra a Duna-parton
sétáltunk, ő bizakodó, derűs hangulatban - én rossz előérzettel, erős
szorongásban. Rejtetten büszke mosollyal mondta el, Ignótus Pál3
és Hatvany Bertalan4
mennyire érdeklődnek irántam; annyira kíváncsiak, hogy meg akarnak
lesni, és - esküvőnkön - az utóbbi akar az egyik tanú lenni.
Így
folytatódtak találkozásaink, sétáink, beszélgetéseink, mindig
bizalmasabban, őszintébben, melegebben, a hónap végéig. Egyre
világosabban s konokabban fejezte ki, és én egyre világo-sabban és
komolyan megértettem, hogy nem mondhatok
nemet. Hányszor ismételte, hányféle
változatban, hogy ha én nem akarnék találkozni vele, semmi értelme
nem volna életének. Az egyetlen nő vagyok, aki számára van. Nélkülem
összetörne az élete (április 24). Gyakran már ijesztően. Ha másba
szeretnék, megölné azt is, engem is (április 26.) De hangulata
általában derűs, reménykedő volt. Elsejére, többször ismételte,
lakást vett ki, az majd nekem is megfelelne. De ha nem, ott keres
újat, ahol akarom. Munkát vállal, kérvényt írt, önéletrajzot
(Curriculum vitae-t mutatta).
Nyáron tartsuk meg az esküvőt. Csak határozzam el magam (április 29.)
Ekkoriban
adta át egyik régebben írt, de befejezetlen levelét; pontos dátumát
nem tudom, keltezve nincs, április első felében - elején - írhatta.”
A
költő haláláig összesen 44 levelet írt szerelméhez, amit e helyen
nincs módom ismertetni. Ha a levelek olvasóimat érdeklik, úgy
figyelmükbe ajánlom Illyés Gyuláné könyvét, amiből jómagam is a
szerkesztést összeállítottam.
Felhasznált
irodalom:
Illyés
Gyuláné
József
Attila utolsó hónapjairól
Sziget
Könyvkiadó Bp.2005
Szövegmagyarázat:
1.
József Attila (1905-1937) huszadik századi
posztumusz Kossuth és Baumgarten-díjas magyar költő, a magyar
költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Az élet kegyetlen volt hozzá.
Félárva gyermekkora tele volt lemondással, felnőttként szembesült az
üldöztetéssel, a meg nem értéssel. A Szegedi Tudományegyetemen
tanárnak készült, de a „Tiszta szívvel” című verse miatt
kirobbant tiltakozások miatt Horger Antal professzor eltanácsolta a
tanári pályától. Ezt követően előadásokat hallgatott a bécsi
egyetemen, majd Párizsban a Sorbonne-on tanult. Külföldön
megismerkedett az akkor újnak számító német és francia költészettel,
miközben tökéletesítette német és francia tudását. A költő
magánéletét érzelmi válságok és szerelmi reménytelenségek terhelték.
Ehhez társult rendszertelen életvezetése, ami idegrendszere
összeomlásához vezetett. Mindössze harminckét évet élt, az Ady Endre
utáni magyar költészet legjelesebb alakja volt. 1945 után a „Nem
nem soha” című verse 1989-ig nem jelenhetett meg nyomtatásban.
2.
Illyés Gyuláné dr. Kozmutza Flóra (1905-1995)
gyógypedagógus, pszichológus, francia-német-magyar szakos
középiskolai tanár. A magyar gyógypedagógiai pszichológia művelője,
megújítója, Illyés Gyula felesége. Budapesten született. Orvos
szeretett volna lenni, de szülei kényelmes foglalkozást szerettek
volna neki. Tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen
végezte (1931) és közben két évi Párizsban a Sorbonne-on tanult(
1927/1928). Párizsban írta, és Budapesten védte meg (1931) J.M.Guyau
francia költőről értekezését. 1931-ben filozófiából doktorált és
jelentkezett a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. Tanárai -
Szondi Lipót, Tóth Zoltán, Bárczi Gusztáv - nagy hatással voltak rá.
1934-ben a főiskolán is diplomát szerzett. 1939-ben kötött házasságot
Illyés Gyulával. Pályafutása alatt több új típusú gyógypedagógiai
intézmény létesítését kezdeményezte. Nyugdíjba vonulásáig (1980) a
főiskola oktatója volt. 1983-tól-férje halála után - a költő
hagyatékának rendezésével foglalkozott. 1995-ben halt meg 90 éves
korában.
3.
Ignótus Pál (szül. Veigelsberg: 1901-1978)
író, publicista a „Nyugat” c. irodalmi folyóiratot
alapító Ignótus Hugó fia. 1920 után polgári, liberális publicistaként
az „Esti Kurir” vezércikk írójaként vált ismertté.
Munkatársa volt a legbefolyásosabb irodalmi folyóirat a „Nyugat”-nak.
1945-től a londoni magyar követség sajtó attaséja. 1949-ben
hazarendelték és még ebben az évben „kémkedéssel” és
„szociáldemokrata szervezkedéssel” vádolták, majd 15 évi
börtönre ítélték. 1956-ban rehabilitálták. Szabadulás után a Magyar
Tudományos Akadémia (MTA) irodalomtörténeti intézetében kapott
munkát. Az 1956-os forradalom és szabadságharc aktív résztvevője. A
forradalom leverése után végleg elhagyta az országot és Londonban
telepedett le.
4.
Hatvany Bertalan (eredetileg: Deutsch:
1900-1980) orientalista, író, műfordító. Egyetemi tanulmányait a
Pécsi egyetemen végezte. Elvégzése után hosszabb ázsiai utazásokat
tett, annak érdekében, hogy szakmája elsajátítása érdekében
gyakorlatot szerezhessen. 1939-ben Párizsban telepedett le, ahol
orientalista kutatásai mellett irodalmi fordításokkal is
foglalkozott.
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
2013. május
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!