Vége a száműzetésnek….
„1946. május 8-a volt….
Autónk, amelyet több más kocsi
kísért, keleti irányban elhagyta Bécset. Hazafelé tartottunk. Huszonhat évi
száműzetés ért véget.
De sokszor képzeltem el minden
részletével ezt a pillanatot! Gyakran álmodtam róla, bár alkati borúlátásom
soha nem engedte, hogy higgyek is a bekövetkezésében. Amikor a látóhatáron feltűnik
a pozsonyi vár négy tornya, úgy érzem, mintha a szívem kiakarna ugrani a
helyéről.
A határon küldöttség várt
bennünket,
csupa ismeretlen ember. Tildy3
köztársasági elnök képviselője, egy testes, kopasz férfi,fellengzős, frázisos
beszéddel üdvözöl. Csak néhány szóval válaszolok. A torkom száraz…Különös,
azelőtt soha nem éreztem semmit egy-egy határ átlépésénél….Milyen
irracionálisak ezek az érzelmek, és milyen meglepetéseket tartogat számunkra
saját természetünk.
Átülünk az amerikai gyártmányú
elnöki kocsiba, mögöttünk ápolt külsejű ezredes, Tildy személyes testőre foglal
helyet.
Most már magyar földön járunk.
Feleségem megszorítja kezemet. A széles országút, amelyen a németek előző évben
vonultak vissza, sok helyen megsérült. Jobbra és balra sok a megműveletlen
föld…Lovas kocsik döcögnek a köves, poros úton, alacsony parasztházak, barna és
sárga föld, tűző nap és széles, végtelen síkság,,,,Ez az én hazám.>>Ázsia
a Land-Strasszénál kezdődik. A Bécsből kivezető út már kelet<< - mondta
egyszer Metternich.
Az út mindkét oldalán öreg falvak
sora terjeszkedik a napsütésben, fehérre meszelt kis házakkal, piros
cseréptetővel. Nem változtak, amióta nem láttam őket. Fellobogózott utcáik
vidám képet mutattak, az út mentén iskolás gyermekek állnak tanítóik
vezetésével, kis zászlókat lengetve. A nők vadvirágcsokrokat dobnak az autókba,
feketébe öltözött, komor tekintetű emberek bámulnak ránk. Éljenzések.
Vajon a kormány által elrendelt
hivatalos ünneplés volna ez? Mit hallottak rólam ezek a falusi emberek ez alatt
a huszonhat év alatt? Ki lehetett-e egyáltalán ejteni a nevemet ebben az
országban? Az érzelmek ilyen rövid idő alatt nem változnak meg. Csupán egyetlen
kiáltás tűnt egészen spontánnak, egy fiatal asszonyé, aki egy csokor tavaszi
virággal szaladt oda a kocsihoz és felkiáltott:>> Oh, milyen
öreg!<< Talán fiatal emberre számított? Nem tudom, de mindenesetre
elszomorított, hogy csalódást kellett okoznom neki.
A győri fogadtatás
már egészen más volt. A gyári
munkások mind az utcán tolongtak, éljenezve vették körül a kocsit. Lelkes
arcokat láttam, őszinte szívélyességet, melegséget éreztem. Éljenző emberek
sorfala között vezettek be a városházába, a polgármester által adott bankettre.
Sötétedés előtt mindenképpen Budapestre akartam érni, így aztán rövidre fogtam
a beszédeket, és sietünk tovább. Nem éreztem fáradságot a hosszú úttól, noha
Londonból betegen indultam el. Az első találkozás hazai földön ezzel a lelkes
tömeggel gyógyító hatással volt rám. Úgy voltam, mint az öreg csataló, aki
meghallja a kürt szavát. A múlt minden keserűsége eltűnt, csak szánalom, szeretet
és gyengédség maradt bennem.
Komárom után megláttam a Dunát.
A nagy öreg folyó nem változott a
változó időben. És Magyarország? Talán Magyarország sem változott, hiszen
nemzeteket és népeket az események nem változtatnak meg. Az út most emelkedik,
és a Pilis magaslatairól felismerem a Gellérthegyet, tetején a fehér
Citadellával…
Óbudára érünk,
a főváros határához. Hivatalos
fogadtatása. Budapest polgármestere vezeti a küldöttséget. Katonazenekar
játssza a nemzeti himnuszt, beszédek, zászlók, virágok. Államfőt megillető
fogadtatásban részesítenek, mert a koalíciós kormány, amelynek a kisgazdapárti
Nagy Ferenc az elnöke, ezzel is demonstrálni akarja az Októberi Köztársaságnak
a törvényességét, amelynek elnöke voltam.
Áthajtunk a régi budai utcákon,
el a török időkből itt maradt épületek, Gül Baba türbéje mellett. A hosszú Fő
utcán a házak mintha meztelenek lennének, vakolatuk leromlott, mintha lenyúzták
volna a bőrüket. A törött ablakokba nemzeti zászlókat tűztek ki. Nem tudok
ráismerni az én régi Budapestemre. Olyan ez, mint az álomban, amikor egy ismert
személy, bár pontosan tudjuk, hogy kicsoda, egészen másképp néz ki, mint a
valóságban.
Szomorú találkozás ez.
Nem így akartam, és nem ilyen
áron. Teljes jóvátételt kaptam, de mibe került ez az országnak! Háborús
katasztrófa, pusztulás, vérontás és mérhetetlen szenvedés volt az ára. És akik
felelősek voltak mindezért, eltűntek, megszöktek vagy elbújtak, akárcsak
1918-ban, harmadik Mohácsunk ez. Tudok-e segíteni ezen az országon?
A rakpart felé hajtunk.
A hidak pillérei állnak csak ki a
Dunából, az ívek a vízbe roskadtak. Kétségbeejtő látvány. Áthajtunk az ingó
pontonhídon, és befordulunk az Egyetem utcába, a Károlyi-palota felé. Valaki
beszél hozzám, de nem hallom, nem értem, mit mond. Látom a régi ház sérült
homlokzatát, amely olyan, mint egy himlőhelyes arc. Lövedékek nyomai
mindenfelé, az ablakok betörve. Az utcát ellepi a várakozó tömeg. Lassan
behajtunk a kapun, a kocsi megáll az oszlopos előcsarnokban. Egy asszony rohan
felénk, könnyekkel a szemében, és a karjaim közé esik: a feleségem nővére, aki
hosszú évek óta nem láttam. Már az üvegtetős hallban járunk, majd, mint egy
álomban, felfelé haladunk a széles lépcsőház lapos lépcsőfokain.
Nem ismerem fel az arcokat,
látásom elhomályosul.
Valóban én állok itt?
Az igazságügy miniszter , a
szociáldemokrata Riesz István4 nagy kulcsot ad át, és beszédet mond:
Az elorzott tulajdon ismét jogos tulajdonosáé lesz…Az Ön ellen elkövetett
igazságtalanságok ….- képtelen vagyok a szavakra figyelni. Minden erőmre
szükség van, hogy urrá legyek megindultságomon. Emlékek tolulnak fel, egymás
után…arcok…Kísértetek…Sándor bátyám, nagyanyám, apám…hű inasom Bakos, aki itt
vetett véget életének, aki távozásom után levetette magát a tetőablakból…Itt
született Ádám fiam, aki ma nem lehet velem. De ez a ház több, mint az én
otthonom. Köréje szövődik a magyar történelem. Forradalmak szíve dobogott itt.
1849-ben itt sújtott le Batthyány Lajosra5 a végzet. Itt írta alá a
szörnyű halálos ítéleteket Haynau tábornok, akit az olaszok bresciai hiénának
neveztek. És itt alakítottuk meg 1918
októberében a Nemzeti Tanácsot. Batthyány Tivadar6, Lovászy Márton7,
Hock János8 és mások voltak jelen….Ma már nincsenek itt.
Kollégáim, fegyvertársaim,
barátaim, mind halottak, és halottak az ellenségeim is - hogy szerettem volna,
ha ma itt lehetnének. És mennyire más vagyok én is, mint akkor voltam.
Megvalósulhat-e most, amit akkor
megkíséreltünk és amibe belebuktunk? Most kedvezőbb a helyzet, Magyarországot
most egy nagyhatalom támogatja. A mai vezetők talán bölcsebbek lesznek, mint mi
voltunk, talán tanulnak a mi tévedéseinkből, megőrzik hitüket, de illúziók
nélkül.
Riesz befejezte beszédét.
Szinte egy szót sem hallottam abból,
amit mondott. Most rajtam a sor, hogy válaszoljak. Felém nyújtják a mikrofont.
Néhány szót szólok arról, hogy a palotának a város tulajdonába kell kerülnie,
hogy kulturális célokat szolgáljon. Hangom megbicsaklik, kínszenvedés tovább
beszélnek.
Velem szemben egy katonatiszt
áll, az ő merev arcát látom magam előtt, olyan, mintha kőbe vésték volna. Ezt
az arcot most könnyek szántják.
Életem fantasztikus meséje véget
ért. A kerék megtette a teljes fordulatot. Visszaérkeztem oda, ahonnan
elindultam, és úgy gondoltam, hogy ezt a helyet sohasem fogom többé elhagyni.”
Károlyi Mihály új helyzetben.
A régi ház
„A régi házat annak idején a
város vette meg, éveken át galéria volt. Most felajánlották, költözzünk be az
egyik szárnyba, amelyet majd átalakítanak számunkra. De Katus (károlyi felesége
- a szerk.) jó női ösztönnel helyesebbnek vélte, ha ezt későbbre halasztjuk.
Kettőnk közül most ő volt a pesszimista. Bementünk a könyvtárba, amelyet alig
ismertem fel. A polcok üresen álltak, a könyveket húsz évvel az előtt aukción
árusították ki.
Kiléptünk az erkélyre, hogy
megnézzük a parkot, amelyek azóta köztérré alakítottak át. A tér közepén jókora
szobor állt, amely az én időmben még nem volt ott.>>Kinek a
szobra?<<
<![if !supportLists]>-
<![endif]>kérdeztem a mellettem állótól. Zavart csend támadt.
Rossz szememmel nem tudtam kivenni a szobor vonásait.>>Ki az
ott?<< -ismételtem meg a kérdést.
Titkárom,
a lelkes és buzgó Havas Endre a
fülembe súgta: >> Prohászka9 püspök szobra<<
Ez hideg zuhanyként ért.
Prohászka püspök a fehérterror egyházi támogatója és a szocialisták egyik
leghevesebb ellensége volt. Pedig eredetileg liberális szellemű, széles
látókörű, felvilágosult főpapnak számított, ezért kértem fel éppen őt az első
világháború kezdetén, hogy eskessen össze bennünket.
>>Ennek pedig el kell
tűnnie, ha azt akarják, hogy ebben a házban éljek<< - jelentettem ki, hátat
fordítva a szobornak. Elég különösnek találtam, hogy az elmúlt évben a kormány
nem távolította el ezt a Gessler-kalapot, amelyet az októberi forradalom
emlékének meggyalázására raktak oda. Később megtudtam, hogy a szociáldemokraták
már követelték az eltávolítását. A régi házban lezajlott ünnepség után a
program második pontja következett:
Látogatás a köztársaság elnökénél
Tildy Zoltánnál.
Az Andrássy úton - most Sztálin
út - egy szerény villa előtt fogadtam az erre a célra kirendelt köztársasági
gárda tisztelgését.
Tildy kis termetű ember volt,
jellegzetes magyar vidéki lelkész, egyáltalán nem jelentékeny személyiség. A
szokásos üdvözlő szavak után a fotóriporterek magnézium fényeket kezdtek
villogtatni, hogy lefényképezzék >> a két elnököt, amint kezet szorítanak<<.
Az utcán nagy tömeg gyűlt össze, a nevemet kiáltották, így hát kimentem az
erkélyre, és néhány szót szóltam hozzájuk, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy
támogassák az elnököt, aki mindnyájunk teljes bizalmát bírja. Oda is húztam
Tildyt a korláthoz, amely mögött azonban alacsony termete következtében szinte
eltűnt.. Kiderült ügyetlenséget követtem el, mert a tömegben az előbbi lelkes
hangulatot fagyos csend váltotta fel. Gyorsan visszahúzódtunk hát, mivel a
programban nem is szerepelt, hogy efféle rögtönzött gyűlést tartsunk.
Tildy savanyú arcot vágott, és
ezt meg is őrizte minden alkalommal, ahányszor csak találkoztunk. Csak akkor
engedett fel, amikor végre meggyőződött róla, se kedvem, se szándékom nincs a
helyére ülni. Helye és szerepe igazán nem volt irigylésre méltó.”
Este a Gellért szállóban.
„Az érzelmileg olyannyira
kimerítő nap után végre visszavonulhattunk, hogy lepihenjünk a Gellért-szállóban
számunkra fenntartott lakosztályban. A szálloda túldíszített, keleti stílusú, hatalmas
épülete a Duna partján állt. Akkor épült, amikor mi már elhagytuk
Magyarországot. Hullámfürdője és gyógyvize nemzetközi hírnévnek örvend.
A kormány vendégei voltunk,
aminthogy hazautazásunkat is a kormány fedezte, amíg anyagi helyzetünk nem rendeződik.
Az első héten testőrt is kaptam, egy kitűnő megjelenésű, bokacsattogtató
ezredes személyében, aki mindenhová elkísért. Később megtudtam, valamikor
Horthy szárnysegédje volt.
Amikor fáradt fejemet
lehajthattam a párnára, valahogy teljesen irreálisnak, álomszerűnek éreztem, hogy
Magyarországon vagyok. Egyvalamiben voltam csak biztos: történjen bármi, többé
nem akarok emigráns lenni.
Másnap a parlamentben
rendeztek nagy fogadást. A
Himnusz hangjai mellett mentem fel Katussal együtt a gyűlésteremhez vezető
széles lépcsőkön.
A lépcső tetején a kormány tagjai
üdvözöltek. Nagy Ferenc10 miniszterelnök, aki meg volt áldva a
magyarokkal született szónoki képességgel, okos beszédet mondott. Higgadtsága
és államférfiúi formátuma meglepett, mert hallottam, fiatal korában
borbélysegéd volt, és semmiféle politikai gyakorlattal nem rendelkezett.
Ezután a kormány két tagja
bekísért az ülésterembe, ahol hatalmas kupola alatt középen, szemben az elnöki
emelvénnyel, magas támlájú karosszék állt. Itt kellett helyet foglalnom,
miközben több irányból hatalmas reflektorok világítottak a szemembe. Teljesen
elvakítva ültem ott, roppant kényelmetlenül, körülöttem minden sötétségbe
borult. Átvillant az agyamon: bíróság előtt vagyok? A taps megnyugtatott. Most
egymás után a pártok vezetői léptek az emelvényre, hogy köszöntsenek. Szavaikat
hallgatva azon tűnődtem, valóban nekem szólnak-e ezek a dicshimnuszok. Milyen
sok-sok órát és napot töltöttem itt valaha! Visszaemlékeztem Tiszával vívott
ádáz harcaimra. Mintha a sötétből most is felém villanna komor, bagolyszerű
arca és sötét szemüvege. Láttam Andrássy11 nyúlánk alakját, amint
felhúzott lábbal ül a székén. Apponyi12 tekintélyes szakállát és
sasorrát, széles orrcimpáival, Batthyány szakállas fejét és ravasz mosolyát.
Látják-e vajon ők is, mi történik
az >> ő Parlamentjükben << az >> ő Magyarországukon?<<
Mit gondolnának vajon erről a
tiszteletadásról, amelyet az >>őrült<< Mihály kap itt?
Álmodozásomból az egyik üdvözlő
beszéd riasztott fel, amelynek valami más, különleges hangneme volt.
A szónok egyszerűen, közvetlenül
szólamok nélkül és érezhetően szívből jövően beszélt. Ez volt a legrövidebb
beszéd az összes közül, engem mégis megindított. Mintha a magyar síkságok
levegője tört volna be a sötétségbe. Utólag megmondták a fiatalember, aki
beszélt, Rajk László13 volt, a Kommunista Párt titkára, a németekkel
szembeni ellenállás egyik szervezője.
Ezután nekem kellett válaszolnom.
Több mint egy órán át beszéltem az engem körülvevő sötétségnek, csupán a tapsok
és éljenzések bizonyították, hogy e fényfüggöny mögött hallgatóság is van a
teremben. Amikor feleségem nevét említettem, és elmondtam, hogy az ő segítsége,
szerelme és bátorsága nélkül ma nem lehetnék itt, az egész ház felállt, és a
karzat felé fordulva, ahol Katus helyet foglalt, lelkes ünneplésben részesítette
őt. Boldoggá tett, hogy megkapta az annyira megérdemelt tiszteletadást.
Később a parlament lépcsőjéről,
Ahol huszonnyolc évvel korábban
kikiáltottuk a köztársaságot, beszédet intéztem az összegyűlt tömeghez.
Egyetlen hang sem zavarta meg ennek a szép napnak a harmóniáját. Úgy tűnt,
mintha megnyertem volna a versenyfutást a történelemmel.
A Gellért-szállóban
sorra látogattak a régi és az új
rezsim legkülönfélébb pártállású politikusai. Diákok, parasztok, polgárok,
arisztokraták nyüzsögtek a lakosztályban, legtöbbnyire panaszaikkal,
sérelmeikkel kerestek fel, és segítségemet kérték.. Ezek az emberek azt
képzelték, valami varázspálca van a birtokomban, amellyel minden bajunkat
meggyógyíthatom.
Külön irodát létesítettünk a
panaszok kivizsgálására, és ha azok jogosaknak bizonyultak, addig nyaggattuk az
illetékeseket, amíg tettek valami orvoslásukra. A hatóságok tele voltak
jóindulattal, és így a legtöbb esetben elértük, amit akartunk.
Mint a múlt kísértetei,
egymás után jelentek meg egykori
szolgálóink, alkalmazottaink, intézőink, olyan emberek, akikről időközben
teljesen megfeledkeztem. Sokan közülük üldöztetést szenvedtek hozzám fűződő
kapcsolataik miatt. Mások valószínűleg úgy mentették át magukat, hogy együtt
üvöltöttek a farkasokkal. Kevesen őrizték meg tisztességüket azokban a
forrongó, változó időkben. Mi azonban nem azért jöttünk haza, hogy bosszút
álljunk, vagy ítéletet mondjunk.
Az öreg sváb parasztok,
akik majd ötven évvel ezelőtt
kimentettek összeroncsolódott autóm alól, most rákerültek azoknak a listájára,
akiknek a népességcsere következtében el kellett hagyniuk földjüket és az
országot. Ők is hozzám fordultak, gondolván, hogy le fogom róni hálámat. Meg is
tettem mindent az érdekükben, nemcsak szentimentális okokból, hanem azért is,
mert súlyosan helytelenítettem a kitelepítés politikáját. Közbelépésem azonban
nem járt sikerrel. Saját osztályom tagjait, amennyire csak tehettem,
elkerültem, és így nem sokan kerültek a közelembe. Némelyikük elég furcsán
gondolkodott, és közölte Katussal, hogy sokat imádkozott mielőbbi
hazatérésünkért, de csalódnia kellett bennünk.
>Miért?< - kérdezte Katus
meglepve. >Mert abban bízunk, hogy mégiscsak közülünk valók vagytok, s a
segítségünkre siettek.< >És ti segítettek nekünk, amikor mi voltunk
bajban? - válaszolta Katus - Nem csatlakoztatok a Mihály elleni
rágalomhadjáratban?<
Reggelenként aztán,
amikor a szálló épületében levő
uszoda medencéjébe vetettem magam, mindenkinek ki voltam szolgáltatva.
Emlékszem egy ember, akit előzőleg nem voltam hajlandó fogadni, körülöttem
krallozva idézte fel a régi időket, emlékeztetett rá, hogy rokonok vagyunk, és
megkért, szóljak az érdekében Vorosilov14 marsallnak, hiszen ő
világéletében az oroszok barátja volt. Ezek után elhatároztam, mindig reggel
hatra fogok úszni járni, hogy elkerüljem a tömeget és az efféle úszókat.
Unokatestvérem, Károlyi György
nem tartozott ehhez a fajtához. Bátran kitartott legitimista és százszázalékos
reakciós nézetei mellett, és azért minden rezsim idején következetesen bajba
sodorta magát. Évekig ő volt a család fekete báránya, mert rangon alul
házasodott: zsidó nőt vett fel, ráadásul hozomány nélkül. A családdal szemben
mellé álltam, ezért aztán megszeretett, és nem vett részt a többiekkel együtt
az ellenem indított támadásokban. Azt azonban nem tudta megbocsátani, hogy
osztályunkat nyíltan a >> plebs<< színe előtt bíráltam, és most,
hogy ismét felívelt a csillagom, semmiféle kéréssel nem fordult hozzám, noha
jól tudta, szívesen segítenék neki. Becsültem ezért a büszkeségéért………
Ekkoriban már nagy volt
az infláció,
az árak órára emelkedtek. Láttam
már hasonlót az első világháború után is, de az eltörpült a mostani arányok
mellett. Azután, amikor a dollár árfolyama már 29667000000000 pengőre szökött,
a gazdasági szakemberek legnagyobb meglepetésére sikerült stabilizálni a
valutát.
Augusztus 1-én bevezették az új
forintot. Ez a merész és önkényes rendszabály, amelyet a kommunisták
kezdeményeztek, és hajtottak végre, sikeresnek bizonyult, és nagymértékben emelte
tekintélyüket az országban……..
Soha nem felejtem el
azt a látogatást, amelyet Parádon
és Kápolnán tettem, egykori birtokaimon, amelyeket huszonhét évvel azelőtt
részben szétosztottam zselléreim között. Kápolnán elmentünk arra a helyre, ahol
1919 februárjában elkezdtük a földosztást. Egy domb tetején kőből készült
emlékmű állt, amelyet az 1849-es kápolnai győzelem emlékére emeltek. Katus és
én ennek talapzatáról beszéltünk a parasztokhoz, akik a megye különböző
részeiből gyűltek össze. Naptól és széltől cserzett, ráncos arcuk, lelógó
fekete bajszuk ugyanolyan volt, mint 1919-ben, de ők már nem voltak ugyanazok.
Szemükben nem láttam azt a csodára ámuló kifejezést, mint akkor, tekintetük
keményebb, elevenebb, követelőbb volt. Micsoda szenvedéseken és gyötrelmeken
mentünk át azóta! Tőlük elrabolták, amit akkor nekik adtam, és keservesen kellett
bűnhődniük azért, hogy egy jobb életben mertek reménykedni. A nyomor évei
következtek számukra, majd a háború és a német megszállás. A tűző napon, a
kiszáradt sárga földön állva emlékeztek arra az esős februári földosztásra.
Akkor nem tudtak igazán hinni benne, intuíciójuk jobban működött, mint az
enyém. Tudták,hogy földesuraik legyőzhetetlenek, ha az ő bolond grófjuk a nép
mellé állt is. Uraikat csak a Vörös Hadsereg ereje tudta legyőzni……
A gyűlés után
lovaskocsikon folytattunk utunkat Parád felé. A hivatalos
kiküldöttek és az újságírók visszatértek Budapestre, így végre magunk
maradtunk, csak legközelebbi barátaink kísértek bennünket tovább. A kormány nem
nagyon törődött látogatásunkkal, az újságok jóformán meg se említették, és
fotóriportereket sem küldtek velünk. Igazi hazatérés volt ez, spontán és
természetes, és így kedvesebb is számomra. Pedig nem ahhoz hasonlított, amikor
a forradalmi vezető visszatér hosszú száműzetéséből, hanem inkább ahhoz, mikor
a földesúr megtér kastélyába. Minden falu, amelyen áthaladtunk, külön
bandériumot adtak mellénk, erre a célra gondosan kiválogatott lovakkal. A
lovasok kibontott zászlókkal ügettek mellettünk. Valamennyien népviseletbe
voltak öltözve: hófehér gyolcsgatyát, virágokkal hímzett mellényt, árvalányos
fekete kerek kalapot viseltek, utánuk, mit valami színes kígyó,
piros-fehér-zöld szalag úszott a levegőben,
Minden falu határában
új lovas kíséret szegődött
mellénk, az előző pedig visszatért kiindulópontjára. Az egyik csoportban
feltűnt nekünk egy tizennégy év körüli fiatal lány. Ez már forradalmi újításnak
számított, az én időmben ilyesmi - bandériumban lovagló lány - elképzelhetetlen
lett volna.
Kocsink minden falu főterén
megállt, és ott megterített asztalokon kenyérrel, borral és süteménnyel
kínáltak bennünket. Felmásztunk egy asztal tetejére, onnan válaszoltunk az üdvözlésekre.
Az egyik faluban egy paraszt elmondta, tizenöt évvel korábban jelen volt,
amikor Chicagóban beszédet tartottam, és arra is emlékezett,hogy akkor azt
mondtam:>> tizenöt év múlva senki sem fog irigyelni egy magyar
földbirtokost.<<
Az is elmesélte, hogy a horthysta
kormányzat minden erejével megpróbálta őket ellenem fordítani, és hozzátette:
>>De mi nem hittünk nekik. Minél több rosszat mondtak, mi annál jobban
bíztunk önben, mert tudtuk, a mi oldalunkon áll.<<
Estefelé, amikor már
megrészegültek a sok bortól és beszédtől, táncolni és énekelni kezdtek. A
könnyű, de tüzes mátrai bor természetesen mindinkább kisiklatta az éneket az
eredeti dallamból. Késő estig folyt a mulatozás, kurjongatás, még Katusnak is
végkimerülésig kellett csárdást táncolnia. Nem tudom elfelejteni hű titkárom és
barátom, a költő Havas Endre csillogó szemét és könnyáztatta boldog arcát,
amint elkezdte, majd a többiekkel együtt harsogta a parasztok által
száműzetésem idején költött dal refrénjét:>> Éhezünk és fázunk itt, hozzuk
vissza Károlit.<<
Ez után az emlékezetes
nap után
az éjszakát a birtok főintézőjének
házában töltöttük, sasvári kastélyom mellett. Sasvárban nem volt semmi
várszerű, még kevésbé sasszerű. Előbb a német, majd a szovjet hadsereg
istállónak használta, részben le is rombolták. Hamarosan igazi rom lett belőle,
és valami olyan méltóság áradt el rajta, aminek fénykorában nyoma sem volt.
Másnap aztán átmentünk
Parádra
Miután 1923-ban bírói ítélettel
elkobozták tőlem, divatos fürdőhellyé alakították át, amire gyógyvizei
alkalmassá is tették. A főépületet, ahol házasságunk első éveit töltöttük, igen
kedvezményes áron a horthysta kormány tagjainak tartották fenn.
Itt is mellém szegődtek a
kísértetek és az esküvőnk utáni első éjszaka emlékei, azé az éjszakáé, amikor
zuhogó esőben gyalog keltünk át a hegyeken. Így kezdődött közös kalandos életünk.
A nagy hálószoba keskeny
erkélyéről lenéztünk a völgybe és a szemközti hegyoldalra, ahol ifjú koromban
tölgyfákat ültettem. A fák azóta megnőttek, és beborították a lejtőt. Milyen gyakran
eszembe jutottak száműzetésem éveiben, hányszor tűnődtem, vajon milyen nagyok
lehetnek már, vagy kivágták őket, és viszontlátom-e ezeket a fákat valaha is az
életben?
Lementünk az alacsony mennyezetű
billiárdterembe, ahol a vadászatok után barátaink mindig összegyűltek, hogy
tokaji bor mellett eldicsekedjenek sportteljesítményeikkel. Ezek a
beszélgetések mindig idegesítettek. Visszaemlékeztem a kis Bólira, ahogy Teleki
Pált15, a később oly szerencsétlen véget ért miniszterelnököt
neveztük egymás között, aki éveken át rendszeresen vendégeskedett nálunk. Vajon
gondolt-e erre, amikor aztán távollétemben járogatott Parádra?
Ennek a kastélynak a szobáiban is
katonákat szállásoltak be a háború alatt. Az emberek vadállatokká válnak, amint
egyenruhát öltenek. Parád erdőkkel van körülvéve, ők mégis a bútorokkal
fűtöttek és felszedték a parkettát is. A falakról letépték a tapétát, és ott
maradtak az alája ragasztott húsz évvel azelőtti újságok. Mindenfelől a horthysta
rezsim vezető embereinek cikkei és beszédei meredtek ránk olyanoké is, akik
most azt állították, világéletükben baloldaliak voltak.
Találkozásom Paráddal valahogy azokra
a kínos esetekre emlékeztetett, amikor egykori szerelmesek találkoznak sok év
után. Vágyaink egykori tárgya kövér és nehézkes lett, bőre megcsúnyult, és
későbbi szeretői is rajta hagyták a nyomukat. Amit láttam, az Parád volt, de ugyanakkor
mégsem volt Parád. Hallgatagok lettünk, különváltunk útitársainktól. Szerettünk
volna valamit felfedezni a régi időkből, de itt már csak a levegő és az
időjárás volt ugyanaz.
A kastélyt most formailag
visszaadták, mi azonban tudtuk, hogy soha többé nem jövünk ide lakni. Siettünk
vissza Budapestre.”
Ismét Budapesten.
„Budapestet fokozatosan újra
felfedeztem, újra ismerkedtem régen elfeledett utcáival és sugárútjaival, a
Duna lenyűgöző nagyságával, a rakpartokkal, ahol még most is csinos nők
sétáltak és csevegtek a napsütésben, és világos vászonruhás férfiak nyúltak el
a támlásszékeken.
Bármi történt is velük és az
országgal, ezek az emberek, úgy látszik, sohasem adják fel könnyedségüket,
hedonista életmódjukat. Most valósággal meglepett az ország keleties jellege.
Az uszodákban a nap minden szakában sok nő és férfi volt, mindig sokan
sütkéreztek a Gellérthegy lejtőjén, sétálgattak föl és alá a korzón, vagy
üldögéltek tejszínhabos kávé vagy csokoládé mellett, gondtalanul traccsolva a
kávéházakban. A nők igen jól festettek, sőt elegánsak voltak azokban a
ruhákban, amelyeket függönyből vagy ágyhuzatból otthon maguk készítettek.
Igazi boldogság volt sétálgatni a
Váci utcán, a Kossuth Lajos utcán és a Vörösmarty téren, nézegetni a
kirakatokat, amelyek most tele voltak vonzó árúval, ebédelni a
kertvendéglőkben, szőlőlugas alatt, ahol hajlongó pincérek megismertek és üdvözöltek.
Cigányzenészek játszották az ismerős dallamokat: repertoárjuk fél évszázad
alatt semmit sem változott, olyan elpusztíthatatlannak bizonyult, mit a maga az
öreg folyó. Azelőtt mindig zavart a cigányzene szentimentális monotóniája, de
most még ez irányban is lágyabb, engedékenyebb lettem vagy csak a hallásom lett
rosszabb?
Egy este meghívást kaptunk a
Nemzeti Színház ünnepi III.Richárd-előadására. Mivel Tildy nem volt jelen, az
igazgatóság az elnöki páholyba ültetett bennünket. Ahogy beléptünk, a nézőtéren
mindenki talpra ugrott, és szívből jövő, spontán ünneplésben részesültünk. A
dolog azért volt meglepő, mert a közönség szinte kizárólag polgári elemekből
állt, akiktől nem vártam volna ilyen lelkes fogadtatást.
Életem alkonyán
ismét rátaláltam Budapestre,
ifjúságom és első szerelmeim a gondtalan évek és az érzelmi bánatok, az
idealista álmodozások és a keserű csalódások e gyűlölt és mégis annyira
szeretett, oly sokáig nélkülözött városára.
Felhasznált irodalom:
Károlyi Mihály
Hit,illúziók nélkül
Magvető Könyvkiadó Bp.1977
Szövegmagyarázat:
1. Nagykárolyi gróf Károlyi Mihály (1875-1955) földbirtokos, politikus, miniszterelnök, az első magyar köztársasági (népköztársasági) elnök. A Rákóczi szabadságharc végén 1713-ban a majtényi síkon fegyvereiket letevő magyar csapatok vezetőjének Károlyi Sándornak a leszármazottja. Nagybátyja, -akit szintén Károlyi Sándornak hívtak- ösztönzésére kapcsolódott be a korabeli szövetkezeti mozgalomba. Konzervatív agráriusként 1901-ben lett a Szabadelvű Párt tagja, majd 1905ben a Függetlenségi és Negyvennyolcas Pártnak lett tagja. Ebben az időben szerzett mandátumot és bejutott a képviselőházba. 1912-ben a Justh-féle Függetlenségi Párthoz csatlakozott, majd belépett az Egyesült Negyvennyolcas és Függetlenségi Pártba. Később a párt balszárnyából meglapította a Függetlenségi és Negyvennyolcas (Károlyi) Pártot. Károlyi ellenezte a Monarchia és Németország szövetségét. Az első világháború végén a békepárti ellenzék (polgári radikálisok, szocialisták) az ő vezetésével 1918. okt. 23-án az Astoria Szállóban az ő elnökletével létrehozták a Nemzeti Tanácsot. Forradalmi helyzetben (őszirózsás forradalom) okt. 1-én József főherceg Károlyit nevezte ki miniszterelnökké. Károlyiék nov.16-án kikiáltották a népköztársaságot. 1919.jan.11-én Károlyit ideiglenes köztársasági elnökké választották, Berinkey Dénes lett a miniszterelnök.
Az ún. „Vyx-jegyzék” (1919.márc.20) visszautasítása
után a kormány lemondott. A hatalom a kommunisták Kun Béláék kezébe került,
akik létrehozták a tanácsköztársaságot. A rendszer bukása idején Károlyi
családjával 1919. júl. 4-én elhagyta az országot. (Ausztria, Csehszlovákia
Jugoszlávia) és csak 1946 tavaszán tért vissza már a második világháború után.
Hazatérve elvállalta nagyköveti minőségben elvállalta a párisi követség
vezetését. Rajk László 1949 május 31-i letartóztatásáról Károlyi jún.2-án értesülve
lemondott nagyköveti tisztségéről, ismét az emigrációt választotta. A
dél-franciaországi Vence-ben töltötte hátralévő éveit, itt írta meg
visszaemlékezéseit is.
2. Andrássy Katinka (Katalin) (1892-1985) Andrássy Gyula gróf a dualista-rendszer első miniszterelnökének unokája, Károlyi Mihály felesége. Édesapja Andrássy Tivadar gróf, - aki Andrássy Gyula miniszterelnök fia volt -, korai halála miatt Katinkát, és testvéreit nagybátyja Ifj.Andrássy Gyula bel- és külügyminiszter nevelte.
A nevelőapa ugyanis feleségül vette Andrássy Tivadar
özvegyét. Andrássy Katinka kitartott Károlyi mellett, jóban és rosszban, 1985-ben
halt meg. Kívánsága szerint hamvai magyar földben nyugszanak.
3. Tildy Zoltán (1889-1961) református lelkész, kisgazdapárti politikus, miniszterelnök, köztársasági elnök.
Életével a www.historiamozaik.blogspot.com
több, így a „Nagy Ferenc miniszterelnök moszkvai látogatása” c. szerkesztés
részletesebben is foglalkozik.
4. Ries István (1885-1950) jogász, szociáldemokrata politikus, igazságügy miniszter. A tanácshatalom bukása után (1919 július) Bécsbe emigrált, holott korábban nem töltött be komolyabb tisztségeket. Hazatérve (1921) ügyvédként tevékenykedett. A Szociáldemokrata Pártba 1924-ben lépett be. 1933-ban vezetőségi, majd 1943-ban a párt elnökségének tagja is lett. A második világháború után 1945. ápr. 2-tól az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, 1945. júliusától igazságügyi miniszter. 1950-ben - más szociáldemokrata vezetőkkel együtt - koholt vádak alapján letartóztatták, a váci börtönben halt meg, állítólag agyonverték.
5. gróf Batthyány Lajos (18o7-1849), arisztokrata, államférfi, a korabeli ellenzék vezéralakja. Az 1848/1849 szabadságharc első szakaszában 1848. márc. 17 - 1848. okt. 2-ig az első magyar „felelős kormány” miniszterelnöke. Koncepciós perben - mindössze 42 évesen - halálra ítélték és kivégezték.
6. gróf Batthyány Tivadar (1859-1931) politikus, miniszter. Tanulmányait a fiumei tengerészeti akadémián végezte, mint sorhajózászlós. 1892-től szabadelvű párti programmal lett a képviselőház tagja, majd 1909-ben a ház alelnöke lett. A Függetlenségi Párt szakadásakor, 1910-ben a Justh-párt alelnöke és képviselője. 1916-ban Károlyi pártjához csatlakozott. 1917-1918 között több miniszteri tisztséget is betöltött. Az „őszirózsás forradalom” időszakában a Nemzeti Tanács tagja, rövid ideig belügyminiszter. A tanácshatalom bukása után rövid ideig Bécsben élt, de 1921-ben hazatért és megpróbálta újjászervezni a függetlenségi pártot.
7. Lovászy Márton (1864-1927) jogász, újságíró, politikus, miniszter. Jogi tanulmányait a Bp.-i egyetemen végezte. 1896-ban Bp.-en a „Magyarság” c. politikai napilap felelős, majd főszerkesztője. 1901-től 17 éven át függetlenségi párti országgyűlési képviselő, egyben a párt egyik vezetője, Károlyi Mihály elvbarátja. A polgári demokratikus forradalom idején a Nemzeti Tanács egyik vezető tagja, a Károlyi-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere. A tanácshatalom bukása után Bécsbe távozott Hazatérve a Friedrich-kormány (külügyminisztere rövid ideig.
8. Hock János
(1859-1936) katolikus pap, plébános, politikus, hitszónok, a magyar Nemzeti
Tanács elnöke. 1887-től folyamatosan tagja volt a képviselőháznak. Szabadelvű,
majd nemzeti párti, később a Justh-párt tagja, később Károlyi Mihály
elvbarátja. A tanácshatalom bukása után Bécsbe, majd Csehszlovákiába később az
USA-ba távozott. Annak ellenére, hogy komolyan bírálta a horthy-rendszert,
mégis 1933-ban hazatért. Bíróság elé állították egy évi börtönre ítélték, 1935
nyarán kegyelmet kapott.
9. Prohászka Ottokár (1858-1927) katolikus pap, egyházi író, székesfehérvári püspök, a magyar keresztény-szocializmus egyik markáns képviselője, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Püspökként megáldotta az utcákon grasszáló zsidóverő különítményeseket, főpapként legitimálta az erőszakot és az antiszemitizmust. Ő harcolta ki a Numerus Clausus zsidó kvótáját.
10. Nagy Ferenc (1903-1979) kisgazdapárti politikus, a Független Kisgazda és Földmunkás és Polgári Párt elnöke, miniszterelnök. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com több, így a „Nagy Ferenc miniszterelnök moszkvai látogatása” c. szerkesztés is részletesebben is foglalkozik.
11. Ifj. Andrássy Gyula gróf (1860-1929) jogász, szakíró, pártvezető, politikus a Monarchia utolsó külügyminisztere, Id. Gróf Andrássy Gyula miniszterelnök fia. Államtudománnyal és történelemmel is foglalkozott, jelentős címertani tevékenységet is kifejtett.
12. gróf Apponyi Albert (1846-1933) eredetileg jogász, aki már gyerek korában
tökéletesen megtanulta a nyugat európai nyelveket. Nagybirtokos, politikus,
miniszter, belső titkos tanácsos, az MTA tagja. A párizsi békekonferencián
(1920) a magyar küldöttség vezetője. A magyar békeküldöttség élén 1920. febr. 7-én
érkezett Párizsba, s febr. 16-án mondta el a „Legfelsőbb Tanács” előtt híres
beszédét. A beszéd „ötnegyed órán” át tartott, amelyet Apponyi franciául és
angolul mondott el, és olasz nyelven is összefoglalt (beszéde az interneten is
megtalálható: „Apponyi védőbeszéde” címmel). Különböző - elsősorban
magyarországi - egyetemek tudósok, politikai csoportosulások ötször jelölték
Nobel-díjra, ám azt nem nyerte el.
13. Rajk László (1909-1949 ) kommunista politikus, belügy, majd külügyminiszter.
Székely csizmadiamester fiaként született. Testvére Rajk Endre, nyilas
államtitkár. A testvérek életét Duncan Shiels „A Rajk fivérek” a Vince Kiadó
2007-ben megjelent könyvében dolgozta fel. A könyvet az olvasó figyelmébe
ajánlom. Rajk László 1929-től a Bp.-i Tud. Egyetem bölcsész karának
magyar-francia szakán tanult, de tanulmányait nem fejezte be. 1930-ban
sodródott a baloldali, illegális kommunista mozgalomhoz. 1931-ben a KIMSZ (Kommunista
Ifjúmunkás Szövetség) és a KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) tagja lett.
Rajk részt vett a spanyolországi polgárháborúban, annak veresége után
Franciaországba menekült, ahol internálták. 1941-ben hazatért és Földi Júlia-
későbbi felesége - lakásán bujkált. Rövidesen letartóztatták és internálták.
1944 őszén a „Béke Párt” (valójában a KMP más néven) titkára lett, később a
„Magyar Front” egyik vezetője. 1944 dec.-ben a nyilasok Sopronkőhidára, majd
onnan német területre hurcolták. Bátyja Endre - nyilas államtitkár közbenjárására
szabadon engedték. A második világháború után 1946. márciusától
belügyminiszter. „Kemény vonalas politikuskén a Rendőrség Államvédelmi
Osztályának létrehozása (ÁVO) is nevéhez köthető. Később a belügy éléről - már
„leszálló ágon” a külügyminisztérium élére került. Rákosi őt „szemelte ki”, hogy
az akkori sztálini politikának megfelelően Tító magyarországi ügynökének. Ezért
1949. május 30-án - egyik óráról a másikra - letartóztatták. Farkas Mihály és
Kádár János is vallatta, arra próbálták rábírni, hogy a „párt érdekében”
vállalja el a terhére rótt cselekményeket. Rajk mindezt megtette. A per
vádiratát - amely hemzsegett a Jugoszlávia elleni kirohanásoktól, állítólag
maga Rákosi állította össze és Sztálin is jóváhagyta. A koncepció kimunkálásában
- a koholt vádak összetákolásában a szovjet Fjodor Bjelkin altábornagy is részt
vett. Rajk pere nyilvános volt, a rádió is közvetítette, amit tizenegy évesen
ha tehettem hallgattam. A Népbíróság 1949. szept. 24-én „népellenes” bűntett és
„hűtlenség” elkövetése címén halálra ítélte. Az ítéletet 1949. okt. 15-én
végrehajtották. Rajkot - jóval Sztálin halála után - 1955. júliusában - amúgy
nyögve nyelősen - rehabilitálták.
Nyilvános újratemetésére 1956. okt. 6-án a Kerepesi
temetőben került sor. Magam is emlékszem a két szónok Apró Antal és Dr. Münnich
Ferenc fogadkozására, amely szerint ilyen többé nem fordulhat elő. Emlékeztetem
az olvasót, hogy Nagy Imrét ugyancsak koncepciós perben 1958. nyarán
akasztották fel.
14. Kliment Jefremovics Vorosilov (1881-1969) orosz nemzetiségű lakatosból lett marsall, szovjet politikus, katona. Sztálin hűséges „tanítványa” Életével a www.historiamozaik.blogspot.com több, így a „Sztálin beáldozza Buharint” c. szerkesztés is részletesebben is foglalkozik.
15. gróf Teleki Pál (1879-1941) politikus, tudós, két alkalommal az ország miniszterelnöke. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com az „Öngyilkosság a Sándor palotában” c.szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.
Forrás:
Internet-wikipedia
Szerkesztette:
Dr. Temesvári
Tibor
2012. július
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!