Keitel vezértábornagy a nyugati hadjáratról

Az emlékiratokat - amelyből megtudhattuk, hogyan vélekedett Wilhelm Keitel¹ a második világháború eseményeiről - a nürnbergi fogsága idején, 1946. szeptember-októberben „vetette papírra.” Először az 1933-1938 közötti időszakkal készült el, majd az 1938 utáni esztendőkkel folytatta és eljutott 1942 végéig. 1946. október 1-jén kihirdették a Nemzetközi Katonai Törvényszék halálbüntetésre szóló ítéletét. „Keitel még ezután is foglalkozott élményeinek megírásával, ezúttal az 1945. április 20-tól május 22-ig terjedő napokkal foglalkozott. Egészen 1946. október 10-ig dolgozott emlékiratain. Tudnivaló, hogy Hitler 1938. febr. 4-én rendeletet adott ki a véderő átszervezéséről. Ezek szerint a Führer személyesen vette át a főparancsnoki jogkört az egész Wehrmacht felett. A hadügyminisztérium megszűnt, helyét az OKW (Oberkommando der Wehrmacht ) vette át. Az OKW főnöke látta el birodalmi miniszteri rangban a hadügyminiszter funkciót.

„Blomberg² a volt hadügyminiszter 1945-ben nürnbergi fogságuk idején elmondta Warlimont³ tábornoknak, hogy amikor Hitler 1938. január végén javaslatot kért tőle az OKW főnökének személyére, nem is tudott alkalmas személyt megjelölni. Mire Hitler megkérdezte: >> Ki is az a tábornok, aki eddig önnél dolgozott?<< Blomberg válasza: >> Óh az Keitel, de ő nem jöhet szóba, csupán az irodafőnökön.<< Mire Hitler lecsapott rá:>>Én éppen egy ilyen embert keresek!<< Jodl⁴ tábornok naplójegyzetei szerint Hitler⁵ civil ruhában rendelte magához kiszemeltjét, akivel közölte: >> Számítok önre, ki kell tartania mellettem. << Így lett Keitel az OKW Főnöke.

Lengyelország lerohanása után

„megindult a szárazföldi csapatok nyugatra való átszállítása, amennyire a vasút teljesítőképessége bírta s annak arányában, ahogy a csapatok sokszor erőltetett menettel a rakodó pályaudvarra értek. Mindamellett az OKH egyáltalán nem számított arra, hogy nyugaton egy őszi vagy téli hadjáratra kerülhet sor. Így aztán a zoppoti >> strandhotel<<-ben szeptember 22-én (1939. szeptemberéről van szó - a szerk.) a kezembe került a szárazföldi hadsereg főparancsnokának egy parancsa, amellyel a szárazföldi csapatok részleges leszerelését rendelte el.

Nyomban felhívtam Halder⁶ tábornokot, és megértettem vele, hogy semmiképpen sem adhat ki ilyen parancsot a Führer hozzájárulása nélkül; a parancsot ezek után felfüggesztették, illetve olyan értelemben módosították, hogy a lengyelországi hadjáratban szerzett tapasztalatok átszervezéseket tettek szükségessé egy esetleges nyugati hadjárathoz.”

Keitel ezután azt fejtegeti,

mekkora ellenállást váltott ki az OKH-nál (Oberkommando des Heeres = a szárazföldi haderő főparancsnoksága - a szerk. ) a Führernek az a terve, hogy már 1939 októberében meg kell teremteni nyugaton a szárazföldi erők támadási készenlétét.

Ahogy írja „az OKH, akárcsak a hadsereg vezető tábornoki karának a többsége - a többi között von Reichenau⁷ is - nemcsak katonai, hanem politikai okokra is alapozta álláspontját, amellyel magam is egyetértettem.”

Félelem a Maginot⁸ vonal erejétől,

Keiteléknek erről riasztó emlékei maradtak még az első világháborúból, amellyel szemben megfelelő romboló fegyverek akkor jóformán nem álltak rendelkezésre.” Romboló fegyverek alig voltak, a hadsereget még nem tartották „támadóképesnek”. A hadsereg vezetőit visszariasztotta „a téli hadviselés a sok ködös és esős nap, a rövid nappalok és hosszú éjszakák miatt, mert ilyen körülmények között lehetetlennek tartották, a mozgó háborút. Ráadásul abból a tényből, hogy a franciák a kedvező évszakot és nyugati védelmünk roppant gyengeségét… nem használták ki, azt a következtetést vonták le, hogy a franciák nem is akarnak igazán háborút, s így a mi támadásunk csak zavarná, sőt akár lehetetlenné is tenné a béketárgyalásokat. Valamennyien tisztában voltak vele, hogy a Maginot-vonal miatt az Észak-Franciaország elleni támadást Luxemburgon, Belgiumon át, netán még Hollandián át is kell folytatnunk, vállalva ennek minden politikai következményét, ahogy ez az 1914-1918-as háborúban egyszer már megtörtént.” - írja Keitel, majd így folytatja:

„Ezzel szemben Hitler azt vallotta,

hogy minden nap időveszteség nagyobb stratégiai hátrány, mint a semlegesség megsértésének a vállalása, amely éppúgy hátrány az ellenségnek is, csakhogy az finnyásabb az ilyesmire, mint a német katona. Hitler számára az volt a döntő szempont, hogy… az ellenség időt nyerhet a fegyverkezéshez, erői gyarapításához, különösen a partraszálló angol hadosztályok révén, amelyek száma feltevése szerint az elvesztegetett hét hónap alatt 1940 májusáig megötszöröződne, vagyis 4-ről 20-ra emelkedne. Emellett úgy vélte, hogy egy angol hadosztály harcértékét tekintve legalább 3-4 franciával ér fel. A legdöntőbb azonban az volt, hogy aggódott a rajna-vesztfáliai iparvidékért, a Ruhr-vidékért, vagyis a német fegyverkezés szívéért. Ennek elvesztése kétségtelenül a háború elvesztését jelentette volna.”

Hitler így érvelt

„Bármikor nyílik arra, hogy az erős gépesített francia-angol hadsereg meginduljon Észak-Franciaországból Belgiumon keresztül és betörjön a Ruhr-vidékre, s ez minden elővigyázatosság dacára túlságosan későn mutatkozna meg, semhogy hatékonyan útját lehetne állni.

Ez a két felfogás állt szemben egymással

akkor, 1939 októberében. A magam részéről abban az időben ugyanazt az álláspontot képviseltem, mint az OKH. Ez váltotta ki Hitler részéről az első súlyos és nyiltan megmutatkozó bizalmatlanságot velem szemben. Vajon megtudta-e, hogy elmentem Zossenba egy megbeszélésre Brauchitschcsal és Halderrel, ez nem derült ki. Mindenesetre, amikor kötelességszerűen nyíltan feltártam neki nézeteimet, a leghevesebben vetette a szememre, hogy obstrukciót folytatok ellene és konspirálok a tábornokokkal az ő tervei ellen, s megkövetelte tőlem, hogy fogadjam el az ő felfogását és fenntartás nélkül támogassam ezt az OKH-val szemben. Amikor félbe akartam szakítani azzal, hogy az előttem ismert helyzetértékelését és szándékait a magam részéről Brauchitschcsal szemben igenis képviseltem, kiborult és megismételte azt a rám nézve súlyosan sértő vádat, hogy a tábornoki kar egy ellenzékét támogatom.

Fölöttébb izgatott voltam,

és megbeszéltem a dolgot Schmundttal¹⁰. Ő próbált megnyugtatni s elmondta, hogy von Reichenau tábornok Hitlernél ebédelt… és ebéd után hosszabb megbeszélést folytatott a Führerrel négyszemközt. Hitler ezt követően igen izgatottan közölte vele, hogy Reichenau is alapvetően az OKH álláspontját képviselte, és látszott rajta, hogy ez igencsak bosszantotta. Schmundt szerint ez lehetett az oka annak, hogy este - ez ugyanazon a napon történt - ennyire kirohant ellenem.

Megkértem Schmundtot, közölje a Führerrel, hogy az irántam tanúsított súlyos bizalmatlanságra való tekintettel kérem más irányú felhasználásomat, mert ilyen körülmények között a munkámhoz nincsenek meg a feltételek. Hogy Schmundt miképpen teljesítette ezt a feladatot, azt nem tudom, én nem mentem be a birodalmi kancelláriába, és vártam, hogy behívnak majd kihallgatásra. Amikor ez másnap sem következett be, saját kezűleg írtam egy beadványt Hitlernek, és arra kértem, hogy az irántam kinyilvánított bizalmatlanságra való tekintettel irányítson át frontszolgálatra. A levelet azzal adtam át Schmundtnak, hogy továbbítsa Hitlernek.

Ezután volt egy megbeszélésem a Führerrel,

s ez alkalommal tudtomra adta, hogy leváltásomat elutasítja, és nem óhajt ilyen beadányokat kapni, mert magának tartja fenn azt a jogot, hogy megmondja nekem, mikor vált le. Nekem azon a helyen kell teljesítenem a szolgálatomat, amelyre ő állít. A levelem, mondta, túlzott érzékenységemnek a jele, mert ő nem mondott nekem olyanokat, hogy megvonta tőlem a bizalmát. Ezzel nyomban vissza is tért az érdemi tárgyalásra a saját helyzetértékelésére, és hangot adott annak, hogy fölöttébb felháborította Reichenau, aki jobban tenné, ha nem foglalkozna politikával, hanem inkább azzal törődne, hogy a saját páncélos csoportját minél hamarabb bevetésre kész állapotba hozza, ahelyett, hogy a motorok, a láncok stb. elhasználódása miatt bevetésre alkalmatlannak nyilvánítaná.

Végül azt a megbízást kaptam,

hogy rendeljem be hozzá Brauchitschot. Egyúttal azt is megtudtam Hitlertől, hogy már volt egy megbeszélése vele - nélkülem -, s ebben Brauchitsch már kifejtette az OKH álláspontját. Hitler azt mondta, az OKH ne foglalkozzék katonapolitikai kérdésekkel, ez nem a vezérkar dolga; nem látja, hogy kellő energiával igyekeznének a rövid lengyelországi hadjárat után a szárazföldi csapatokat megint bevetésre késszé tenni. Igazán nem gond, tette hozzá, a páncélos kötelékeket újra rendbe hozni, ha megvan ehhez a kellő jóakarat stb.

Hitler úgy kívánta, hogy a Brauchitschcsal való (újabb) megbeszélésen én is jelen legyek. Elmondta, hogy a maga részéről alaposan végiggondolta döntését, s a következő napokban maga készít majd a főparancsnok számára egy emlékiratot a világháború problémáiról, s ebben kifejti majd álláspontját.

Erre alighanem másnap - az én jelenlétemben került sor. Brauchitsch meg én szó nélkül végighallgattuk Hitler részletes fejtegetéseit az OKH ismert álláspontját illetően” emlékezett a vezértábornagy.

Brauchitsch eltérő álláspontja:

„1. A gyalogság a lengyelországi hadjáratban nagyon tétovának és kevéssé támadó szelleműnek bizonyult; látszott, hogy hiányzik a kellő kiképzés é a támadó harcászat ismerete, alparancsnokoknak nem volt meg a megfelelő tudásuk.

2. A fegyelem szerinte nagyon laza, olyan állapotok uralkodnak pillanatnyilag, mint 1917-ben amint ezt az elharapódzott italozás és a vasúti szállítások stb. során a pályaudvarokon tanúsított féktelen viselkedés mutatta. Közölte, hogy rendelkezésére állnak vasúti állomások parancsnokainak erről szóló jelentései és számos olyan bírósági irat, amely súlyos fegyelemsértés miatti elmarasztalásról tanúskodik.

A hadseregben intenzív nevelésre kiképzésre lenne szükség, mielőtt nyugaton harcba szállhatna egy kipihent és alaposan felkészült ellenség ellen.

A szárazföldi hadsereg főparancsnokának

e szavai után a Führer rendkívül izgatottan felugrott és valami effélét mondott: Teljesen érthetetlen ,hogy egy főparancsnok néhány fegyelemsértés alapján a saját hadseregét szidal-

mazza és ócsárolja. A fronton soha egyetlen parancsnok sem panaszkodott neki olyasmire, hogy a gyalogságból hiányozna a támadó szellem. Ezt most hallja először a hadsereg példátlan lengyelországi diadalmenete után. Az ilyen szemrehányásokat mint legfelsőbb parancsnoknak a legélesebben vissza kell utasítania stb. Végül így folytatta, hogy haladéktalanul látni szeretné ezeket a bírósági aktákat. Ezután távozott, dühösen becsapva maga mögött az ajtót, mi pedig mentünk a magunk dolgára.

Tudatában voltam annak, hogy ez az eljárás a von Brauchitschcsal való belső szakítást jelenti…a bizalom végérvényesen megrendült.

Hitler naponta érdeklődött

az említett bírósági iratok iránt. Én csak egyetlenegyet láttam, amelyet egyszer odadobott az asztalra” Majd Keitel így folytatja:

„Schmundtól megtudtam, hogy Brauchitsch ezután a szörnyű jelenet után a felmentését kérte, Hitler egyedül rendelte magához, és kérelmét a leghatározottabban visszautasította.

Néhány nappal később - még október közepe előtt - a Führer magához rendelte Halder tábornokot, hogy terjessze elő a nyugati hadműveleti tervet; Jodl és én is jelen voltunk. Hitler különböző kérdésekkel több ízben is félbeszakította az előterjesztést, végül pedig közölte, hogy mielőtt állástfoglalna, szeretné megkapni Haldertől a térképeket a megfelelő bejegyzésekkel.

Alighogy Halder elment Hitler körülbelül ezt mondta nekünk:

>> De hiszen ez a régi Schlieffen-terv¹¹

az Atlanti-óceán partjaira támaszkodó erős jobb szárnnyal, egy ilyen hadművelelet nem lehet büntetlenül kétszer végrehajtani. Én egészen más véleményen vagyok, s ezt a következő napokban közlöm majd önökkel, utána pedig magam beszélem meg az OKH-val<<

Az idő rövidsége miatt nem szándékszom itt az ebből adódó, másutt tárgyalt hadműveleti kérdésekkel foglalkozni, és csupán annyit szeretnék leszögezni, hogy Hitler volt az, hogy

egy páncélos csoport Sedanon keresztül törjön át

az Atlanti-óceán felé Abbevilleig,

ily módon pedig kerüljön a hátába az előreláthatóan az előreláthatóan a francia-belga határon át Belgiumba benyomuló francia-angol gépesített haderőnek, és vágja el azokat.

Nekem aggályaim voltak,

hogy ez a zseniális hadművelet balul üthet ki, ha a francia páncélos hadsereg nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy Belgiumon át automatikusan az északi szárnyunkra vesse magát, hanem várakozó álláspontra helyezkedik, míg a Hitler által tervezett áttörési hadművelet felismerhetővé nem válik.

Jodl éppúgy nem értett egyet aggályaimmal, mint Hitler.

Hadd említsem meg itt, hogy a Führer később egy alkalommal látható örömmel az arcán közölte velem, hogy ezt a hadműveleti kérdést megbeszélte von Manstein¹² tábornokkal, a hadsereg egyetlen olyan tábornokával, aki hasonló megoldást gondolt, ez pedig őt, Hitler nagy elégtétellel tölti el. Von Manstein akkor a >>Közép<< hadseregcsoport (von Rundstedt¹³) vezérkari főnöke volt, amely aztán ezt a hadműveletet csakugyan lenyűgöző sikerrel végre is hajtotta.

Persze csak azok után, hogy a tél folyamán Hitler újabb és újabb személyes beavatkozásai nyomán a kezdetben túlságosan gyenge páncélos csapat előbb hadtestté alakult át Guderian¹⁴ parancsnoksága alatt, majd valóságos páncélos hadsereggé von Kleist¹⁵ tábornok parancsnoksága alatt, Zeitzlerrel¹⁶ mint vezérkari főnökkel, mindez pedig kizárólag a Führer kitartásának és hajthatatlanságának tudható be.” - jegyezte le Keitel tábornok.

Az OKH ellenállásának következménye

az lett, hogy Hitler szóbeli utasításait rendszeresen az írásos parancsadás váltotta fel. A Wehrmacht vezetési törzse, azaz az OKW mint Hitler törzse kidolgozta utasításait, aztán ezek az ő és Keitel aláírásával „kimentek a főparancsnokokhoz.” Az OKW - így Jodl tábornok is - nyeregbe került. Korábban gyakorlattá vált, hogy Hitler a vezetési törzset kikapcsolva személyesen érintkezett a főparancsnokkal. Ezt követően azonban már csak akkor, ha berendelték.

A támadás napja először okt. 25-e volt

Bár Hitler az időpont megválasztásában kételkedett ezzel „szeretett volna nyomást gyakorolni a rövid előkészítési és felvonulási idő maximális kihasználása érdekében.” Keitel szerint a páncélos csapatoknál erre az időpontra a szükséges karbantartási munkálatokat sem sikerült elvégezni - mint írja „különösen nagy hiány mutatkozott tartalékmotorokban, hajtóművekben és lánctalpakban. Ráadásul az időjárás is… fölöttébb kedvezőtlen volt. Ezért aztán óhatatlanul további halogatásokra került sor, mert egyvalamit bizonyosra lehetett venni Hitlernél: csak akkor indítja meg a támadást, ha több napra szép, repülésre alkalmas időjárás várható, hogy a légierő a bevetés során teljes mértékben érvényre juthasson.”

Így múltak el az újabb és újabb határidők

Hitler letett arról, hogy bevár egy téli derült, fagyos periódust…” Ezekben az időkben „Diesing, a légierő meteorológusa naponta vért izzadt, amikor a helyzetmegbeszélés előtt vagy után előterjesztette az időjárás-jelentést, mert mindig attól kellett tartania, hogy prognózisa esetleg nem válik be” - írja Keitel.

1940 januárjában Hitler még annak a reményét is feladta, „hogy számíthat egy biztos, derült fagyos időszakra…..májusra tolta ki a támadást…..”

Eközben „napirendre” került Norvégia

A vezértábornagy erről így írt: „1939 októberétől a haditengerészettel együtt többször is azt mérlegeltük, hogy a további hadviselés szempontjából milyen sorsdöntő jelentősége lehet a norvégiai tengeri és légi támaszpontoknak, amennyiben az angolok ott befészkelnék magukat és így uralnák a német parti vizeket, a flotta és a tengeralattjárók kifutási útvonalait, és légierejükkel súlyosan fenyegetnék a német hadikikötőket, beleértve a tengeri utat a Keleti-tenger (Balti-tenger) és az Atlanti-óceán között.”

Egy merész terv testet ölt,

miután 1939 decemberében a németek kapcsolatba kerültek Quisling¹⁷ volt norvég hadügyminiszterrel felsejlett a terv: a norvég kikötőknek tengeri úton való birtokba vétele. Az OKW létrehozott egy különleges törzset, és a haditengerészettel együtt megkezdődtek a vezérkari előkészületek. „Mivel Narvikig igen hosszú, több mint 2000 km az út és…az angol flotta többszörös fölényben volt, ez a terv igazán vakmerőnek minősíthető. Ezzel a Führer is tisztában volt, akárcsak Raeder¹⁸, a haditengerészet főparancsnoka. Ezért Hitler személyesen is maximális mértékben bekapcsolódott az előkészületekbe, a szárazföldi hadsereg és a légierő előtt pedig az egész tervet titokban tartotta. Az OKW ezúttal a haditengerészet, a légierő és a szárazföldi csapatok közös hadszínterének az előkészítésében első ízben lépett közvetlenül működésbe mint Hitler munkatörzse a Wehrmacht vezetésére.” Majd így folytatja:

„A tulajdonképpeni hadművelet (1940) április 9-én kezdődött.

Az 1939-1940-es tél nemcsak mérhetetlenül sok munkát jelentett nekem és az OKW-nek, hanem intern történésekben is bővelkedett. Szinte rendszeresek voltak a birodalmi kancelláriában a napi helyzetmegbeszélések, illetve a déli jelentéstételek Hitlernél. Jodlnak is, nekem is volt egy-egy dolgozószobánk a régi birodalmi kabinetterem mellett, és egy-egy iroda állt rendelkezésünkre a szárnysegédek és az irodai személyzet számára. Én általában csak dél felé mentem át oda a hadügyminisztériumból, és olykor este is mégegyszer egy órára…míg Jodl, akinek nem volt dolgozószobája a Bendlerstraszén a Wehrmacht vezetési törzsében, tulajdonképpen csak a birodalmi kancelláriában dolgozott, s így szükség esetén, bármikor a Führer rendelkezésére állt.

Ezáltal szorosabb kapcsolatba került Hitlerrel, és elismerést szerzett magának képességeivel, amit a magam részéről csak üdvözölni tudtam. Ragaszkodtam ugyan ahhoz, hogy mindenről mindig és folyamatosan tájékoztassanak és ne rekesszenek ki semmiből, s a Jodllal való együttműködésünket nem is homályosította el soha semmi, mert mi sem állt távolabb tőlem, mint a féltékenység, hiszen teljesen lehetetlen lett volna, hogy a vezetési feladatokat is a nyakamba vegyem, mert sohasem voltam döntési helyzetben; a döntést a Führer még mellékesnek tetsző kérdésekben is magának tartotta fenn.

Az egyik legkellemetlenebb ügy

a légierő két tisztjének belga területen való kényszerleszállása volt bizonyos hadműveleti iratokkal. Két ejtőernyős vállalkozás általános hadműveleti parancsa és ezek tervei szerepelhettek ezek között az iratok között, s így ezek az ellenség kezére kerültek. A légierőnek azt a parancsnokát, aki a repülőutat engedélyezte és a parancsot kiadta, Felmy repülő tábornokot felmentették. Akkor keletkezett a híressé vált >> 1. számú elvi Führer-parancs<< a titoktartásról…A földi és légi hadműveleteket természetesen módosítani kellett a Führer személyes rendelkezése szerint.

1940. április 19-én és 20-án volt

a második súlyos összeütközésem Hitlerrel, mert Norvégiában a Wehrmachtot kirekesztette a megszállt norvég térség igazgatásától - holott nézetem szerint az ottani főparancsnok eminens feladata lett volna - és a polgári igazgatást Terboven¹⁹ gauleiterre (körzeti biztosra) ruházta át. Én határozottan kiálltam álláspontom mellett, s amikor Hitler a helyzetmegbeszélésre egybegyűltek előtt sértő formában rendreutasított, elhagytam a termet. Jodl április 19-én ezt írta naplójába: >> Újabb vezetési válság; az OKW főnöke a Führerrel való heves szóváltás után nagyon izgatottan elhagyja a termet.<< Bár másnap négyszemközt és nyugodt légkörben még egyszer próbáltam meggyőzni Hitlert e lépés célszerűtlenségéről, semmire sem mentem; Terboven lett >> Norvégia birodalmi biztosa.<< Ennek következményei ismertek.

Miután a május 8-i előrejelzés szerint kedvező időjárás volt várható,

kiment a május 10-re szóló támadási parancs.

Hollandia királynőjének május 10-én reggel 6 órakor futár útján a birodalmi kormány egy memorandumát kellett volna kézhez kapnia, amely szerint a helyzet elkerülhetetlenné tette a holland területen való átvonulást, s amelyben a királynőt felszólítják, hogy a vérontás elkerülése végett adjon parancsot hadseregének az átvonulás lehetővé tételére, hogy ő maga maradjon az országban stb.

A legkörültekintőbb előkészítés és a berlini holland követségtől beszerzett vízum dacára a külügyminisztérium futárát a határ átlépésekor május 9-én letartóztatták, a titkos iratot pedig elkobozták tőle. Hágában tehát tudtak a küszöbönálló háborús cselekményekről, s a futártól elszedett memorandum ezt meg is erősítette. Canaris²⁰ akkor a külügyminisztériumban dolgozó von Steegracht úrra terelte a gyanút, de könyörgött Hitlernek és Ribbentropnak²¹, hogy ne szóljanak erről. Ma már világos előttem, hogy maga Canaris lehetett az áruló.” - emlékezett Keitel.

Nagy titokban május 9-én délben

a grunewaldi kis vasútállomásról Keitel és vezetési törzse elhagyva Berlint Hamburg felé tartott, ahová Hitlert másnapra várták. Majd így folytatja: „De amint besötétedett, a szerelvény elkanyarodott, és hajnali 3 órakor az Aachen melletti Euskirchenbe érkezett. Még sötétben, csodálatos csillagos éjszakában, gépkocsin a harcálláspontra, a Führer főhadiszállására, a >> Felsenest<<-re hajtottunk, egy bunkertáborba, amelyet minden lakott településtől  távol egy erdős hegykúpra épített az Organisation Todt. Én a Führer bunkerjében mellette kaptam egy ablak nélküli beton pincehelyiséget mesterséges szellőztetéssel, mellettem helyezték el Jodlt, a túlsó oldalon pedig a katonai szárnysegédeket. Ezek a betonépítmények iszonyúan továbbítják a hangot; még azt is hallottam, ahogy Hitler  lapozta az újságát.

A munkahelyünket az erdőn át

öt perc alatt értük el… Fabarakk volt ez, nappali világítással, kis tárgyalóteremmel, három további helyiséggel és egy csinos kis hálószobával, amelyben Jodl vezérkari tisztje lakott. Nagyon irigyeltem ezért a szellős kis kamráért, sokkal jobb helye volt itt, mint nekünk a bunkerben. Az erdőn át félórányi autóútra volt a szárazföldi hadsereg főparancsnokának barakkokból álló főhadiszállása, mellettük volt egy erdészlak, s ott szállásolták el a főparancsnokot. A két tábor annyira eldugott és félreeső helyen feküdt, hogy az ellenséges légierő nem talált rá és nem is sikerült felderíteni.

Euskirchen vasútállomását érte ugyan néhány légitámadás, de ezeket nem nekünk szánták. A Wehrmacht május 10-én délben kiadott 1. számú hadijelentésébe bevettem a következő mondatot: >> A Führer személyesen vette kezébe a főparancsnokságot a nyugaton működő Wehrmacht fölött<< Vagy egy félóra hosszat hadakoztam vele, hogy járuljon hozzá ennek közzétételéhez; ő azonban kitartott amellett, hogy szeretne a háttérben maradni, és nem óhajtja kisebbíteni tábornokai háborús dicsőségét. Én viszont nem tágítottam, s azzal érveltem, egyszer már ki kell mondani, hogy a legfelsőbb parancsnokság ténylegesen az ő kezében van és ő a háború hadvezére. Végül engedett.

Hiszen csakugyan úgy volt,

hogy Hitler a feladatokat és hadműveleteket, a kitűzött napi célokat és tervezett végrehajtásukat az összes részleteiben ismerte és sokszor személyesen is befolyásolta. 1939 októberében valamennyi hadseregcsoport és hadsereg parancsnoka egyenként egymás után jelentést tett Hitlernek a végleges megindulásról és a tervezett hadművelet vezetéséről. A Führer részletesen elbeszélgetett mindegyikükkel, sokszor meglehetősen kényes kérdéseket tett fel, és a térképek beható tanulmányozása alapján meglepően tájékozottnak bizonyult, az akadályokat stb. Kritikus ítéletei és különböző tanácsai bebizonyították a tábornokoknak, hogy elmélyülten tanulmányozta a legfontosabb parancsok végrehajtását, s hogy nem laikus. Utóbb felháborította barátja, Reichenau felületessége, aki nyilvánosan blamálta magát, ezzel szemben dícsérőleg külön kiemelte von Kluge²¹ hadseregének (4. hadsereg) a legnehezebb feladatra, az Ardenneken való átverekedésre való aprólékos felkészülését és ennek hadijátékszerű begyakorlását.

Különösen nagy érdeklődést tanúsított

Hitler von Kleist páncélos csoportja iránt, mert erre hárult az a feladat, hogy végrehajtsa elképzelését, az Abbeville irányában való áttörést. Újra meg újra felhívta a figyelmet a páncélos csatához ideális terepre, amelynek mielőbbi elérését az első és legsürgősebb feladatnak tartotta. Az üzemanyag utánpótlásának biztosítására irányuló előmunkálatok, amelyeket Zeitzler mint a csoport vezérkari főnöke a leggondosabban elvégzett, különösen kihívták elismerését.

Hitler a legtöbbet Busch hadseregének (16. hadsereg) a feladataival foglalkozott; személyesen beszélte meg a tábornokkal a páncélos csoport sima áttörését, a dél felé fedező oldalbiztosítás felépítésének minden fázisát, és a lelkére kötötte, mennyire döntő jelentőségű a háború kimenetele szempontjából a páncélostámadás sikere.

Hitler tehát, anélkül, hogy kisebbítette volna a szárazföldi hadsereg vezérkarának kiemelkedő jelentőségű munkáját, mint hadvezér személyesen is érvényesítette már befolyását; ezért fontosnak tartottam a német nép tudomására hozni, hogy immár katonailag is maga gyakorolja a vezetést és felelősséget vállal ezért, mert ez gyakorlatilag így is volt.

Az egész nyugati hadjárat 43 napja

(1940.) május 10-június 22.) alatt Hitler csak négy vagy öt alkalommal repült előre a front parancsnokokhoz. A szép idő és a légi harchelyzet miatt a hadszíntér fölött utasszállító géppel a repülés igen kockázatos volt. Annál gyakrabban ült össze a szárazföldi erők főparancsnokával merőben operatív megbeszélésekre, s ezek általában nyílt ellentétek nélkül és békés légkörben folytak el.

Hitlernek, bár ennek sajnos igen ritkán adott hangot, minden oka megvolt arra, hogy elismerje a szárazföldi erők vezetését, amely mindig eleget tett alapvető kívánságának. Annál gyakrabban kerestem fel én derék Ju-52 típusú gépemen, különösen a harcok első szakaszában, június közepéig, a hadseregcsoportok és hadseregek parancsnokait olyan időkben, amikor lanyhább volt a légi harctevékenység. Általában alacsonyan repültünk, így az ellenséges felderítő- és vadászgépek kevésbé lehettek veszélyesek ránk nézve.” - fogalmazott Keitel vezértábornagy. Aztán papírra vetette további emlékeit.

„Az első reggelen… a >>Felsennest<<-en igen feszült volt a hangulat” írja Keitel, majd tovább szőve gondolatait így folytatja:  „…..valamennyien izgatottan lestük, vajon sikerült-e a harcászati meglepetés, avagy sem. Maga Hitler lázasan várta a jelentéseket az Eben-Emael elleni speciális vállalkozásáról; az volt a terv, hogy ezt az erős és modern záróerődöt kombinált földi és (tehervitorlásokkal végrehajtott) ejtőernyős támadással rajtaütésszerűen elfoglalják. Hitler a legapróbb részletekig személyesen megbeszélte és modellen begyakoroltatta ezt a vállalkozást a benne részt vevő parancsnokokkal és alparancsnokokkal (repülő és utászzászlóalj).

Ezt csupán azért említem, hogy érzékeltessem, milyen hihetetlen képzelőerővel mélyedt bele a Führer elgondolásai gyakorlati végrehajtásának minden részletébe; minden elképzelhetőt előre számításba vett, és mindig mindennek a végére járt. Ezt munkaköröm összes területén újra meg újra megállapíthattam. Ezzel a magasabb parancsnokokat és bennünket, a törzsében dolgozókat is erre az igen alapos munkamódszerre kényszerített.

Nem hagyott fel a kérdezéssel,

az ellenvetésekkel és a dolgok mélyére való hatolással, amíg bámulatos képzelőereje akármilyen apró rést talált még. Ezek után elérhető, miért tartottak nála sokszor órákig a megbeszéléseink és jelentéstételeink. Ez az ő munkamódszeréből adódott, amely erősen eltért a mi hagyományos katonai felkészültségünkből adódó eljárástól mert mi hozzászoktunk ahhoz, hogy magukra a beosztott szolgálati helyekre és parancsnokokra bízzuk annak eldöntését, milyen módon hajtják majd végre a kapott parancsokat. Akár tetszett ez nekem, akár nem, az ő rendszeréhez kellett alkalmazkodnom.

A mi kis barakkunkat Hitler naponta kereste fel

dél felé és késő délután, hogy tájékozódjon a helyzetről. A helyzetjelentések előterjesztése immár teljesen Jodl tábornokra szállt át. Az OKW-re a nyugati fronton kívül a nehéz és igen veszélyeztetett norvégiai hadszíntér is tartozott, amely május végéig, míg az angolok és a franciák le nem tettek a visszafoglalásáról, igen sok gondot okozott nekünk. Általában minden második nap úton voltam, többnyire von Rundtstedt hadseregcsoportját kerestem fel, amely a Führer elképzelésének megfelelően az áttörés döntő hadműveletét észak felé elkanyarodva….folytatta. A vezérkar főnöke ott közben von Sodenstern²² tábornok lett, aki 1916 és 1933 között munkatársam volt a csapathivatalnál, s akihez régi barátság fűzött. Vele teljesen nyíltan beszélhettem mindenről, akár a Führer speciális óhajairól is, s nem kellett közben attól tartanom, hogy jelentést tesz az OKH-nak (Halder) a felső vezetés >>beavatkozásairól<<, ami újra csak rossz színben tüntetett volna fel engem.

Az okos von Rundstedt tábornok

már akkor látta, milyen kényes helyzetben vagyok, és megértően fogadta a tapintatos visszafogottsággal előadott >> javaslatokat<<, hiszen tudta, hogy ezek magától Hitlertől erednek. Nála tett látogatásaim, amelyek az áttörés sikere szempontjából döntő jelentőségű időszakban mindennaposak voltak, a legteljesebb egyetértésben folytak le. Én már kora reggel megkaptam a legújabb helyzetvázlatokat, s ezeket elvittem Hitlernek….” -írta Keitel tábornok.

A vezértábornagy ezután Olaszország hadbalépésével foglalkozott. Azzal, hogy az olasz döntés inkább újabb terhet, mintsem segítséget jelentett az OKW-nak. Hitlernek nem sikerült Mussolinit legalább még egy ideig távol tartani a háborútól - panaszkodott Keitel emlékiratában, mint írja „Ehhez számottevő érdekünk fűződött, mert a francia alpesi fronton és ennek erődítésein való tervezett áttöréshez nekünk kellett légi támogatást nyújtanunk, s így az olaszok kedvéért kénytelenek voltunk gyengíteni és szétforgácsolni légierőnk bevetését a Párizs előtt és Párizs körüli harcokban. Segítségünk ellenére és a francia alpesi front gyengesége dacára az olasz támadás igen hamar zátonyra futott. Ez az új szövetséges, aki hirtelen tudatára ébredt szövetségi kötelezettségeinek, amikor Franciaországot legyőzöttnek hitte, legkétesebb értékű ajándék volt számunkra az egész háború alatt; a Franciaországgal való együttműködésnek és egyetértésnek semmi sem ártott többet már 1940 őszén, mint az olasz igények, amelyek támogatását a Führer kötelességének érezte.” - emlékezett Keitel.

Fegyverszünet a franciákkal…

Erről így írt: „OKW-főnöki pályafutásom csúcsa a compiégne-i erdőben 1940. június 22-én Franciaországgal megkötött fegyverszünet volt. A Franciaországnak szabandó feltételeket az összeomlást előre látva a Wehrmacht vezetési törzsében összeállították, s amikor a francia megkeresés beérkezett, ezeket én személyesen az általam megfelelőnek talált formában kidolgoztam. Különben nem nagyon siettünk az egésszel, mert a Führer előbb még el akart érni bizonyos hadászati célokat… például ki akart jutni a svájci határig.

Amikor a tárgyalások időpontja

és helye rögzítve volt már, Hitler átvette tőlem előmunkálataimat és egy napra visszavonult, hogy ezeket megszerkessze és helyenként átdolgozza, s így a javaslatom lényegében megmaradt ugyan, de a szövegre alig ismertem rá. A preambulum az ő ötlete volt, s teljes egészében ő írta.

Az ünnepi aktus az 1918. évi német fegyverszünet aláírásának történelmi színhelyén, a háború viharától megkímélt compiégne-i erdőben leírhatatlan hatással volt rám és a többi résztvevőre. Bennem Versailles megtorlásának az érzése keveredett a büszkeséggel, amelyet példátlan diadalmenetet ébresztett bennem, s ehhez járult az az eltökéltség, hogy tisztelni és kímélni fogom a legyőzöttnek a katonabecsületét…

A tárgyalásokat a franciák

a következő napon további javaslatok előterjesztésére próbálták felhasználni, miután én, Göring²³ és Hitler hozzájárulásával, a francia légierő leszerelése tekintetében engedményeket tettem már. A lehallgatásokról készült jelentések szerint Pétain²⁴ további könnyítéseket követelt, de ezeket Huntziger, a kompromiszumot elutasító magatartásom és tárgyalási módszerem ismeretében, válaszában reményteleneknek minősítette. Erre való tekintettel 17 órakor úgy határoztam, hogy a küldöttségnek, amely újra visszavonult tárgyalásra, Schmidt követ útján írásban 18 óráig szóló ultimátumot adok.

Amikor a franciák ezek után hamarosan újra megjelentek és újabb - alighanem Pétaintől eredő - követelésekkel állt elő, közöltem, hogy semmiféle további alkudozásra nem vagyok hajlandó és a tárgyalásokat mint eredményteleneket félbeszakítom, ha 18 óráig nem nyílvánítják készségüket arra, hogy a szerződést az adott formában aláírják. Erre a franciák

egy utolsó megbeszélésre ismét visszavonultak. Néhány perccel 18 óra után befejezték utolsó telefonbeszélgetésüket, és Huntziger közölte velem, felhatalmazást kapott az aláírásra.

Amikor ez a ceremónia lezárult

a tárgyalások valamennyi résztvevőjét elbocsátottam, és egyededül maradtam a szalonkocsiban Huntziger tábornokkal. Katonai közvetlenséggel azt mondtam neki, hogy teljes mértékben megértem a helyzetét, és tudom, milyen nehéz feladat előtt állt. Kifejeztem személyes nagyrabecsülésemet azért a magatartásért, amelyet a legyőzött francia hadsereg tisztjeként tanúsított, majd kezet nyújtottam neki.

Huntziger tábornok válaszában elnézést kért, amiért a tárgyalások során egyszer izgalmában kijött a sodrából, de amikor én közvetlenül az aláírás előtt közöltem, hogy ez a szerződés csak akkor lép hatályba, amikor Franciaország megkötötte a fegyverszüneti szerződést Olaszországgal is, ez fölöttébb lesújtotta. A német Wehrmacht legyőzte Franciaországot, mondta, de az olasz haderő soha. Aztán kurtán tisztelgett, s elhagyta a szalonkocsit.” - írja a tábornok.

Este rövid ünneplésre gyűltek össze.

Az ünnepségre a Führer-kaszinó éttermében került sor. A takarodó után - emlékezik Keitel - felcsendült a zsoltár „Adjatok hálát az Úrnak!” Majd néhány szóval köszöntötte a Führert, mint győztes hadvezért, amit általános éljenzés követett „Hitler szó nélkül kezet nyújtott nekem, és elhagyta a termet. - Ez a nap volt katonaéletem csúcspontja” - írja.

Keitel Dunkerque-ről

Miközben nyugaton a hadsereg végrehajtotta a „nagy elkanyarodást dél felé…” Észak-Franciaországban „végbement a belga király kapitulációja és az angolok behajózása Dunkerque körzetében” - írja majd hozzá teszi: „… a rájuk leselkedő katasztrófa nem teljesedett be egészen, bár a Dunkerquee felé vívő utakon a menekülés jelei a legnyomasztóbb képet nyújtották, amit valaha láttam vagy lehetségesnek tartottam… És ha az angol katonák zömének mégis sikerült elérnie a hajókat és legalább puszta életét megmentenie… ebben az játszott közre, hogy von Kleist páncéloshadseregét az ellenségnek és a hadműveleti terepnek a téves megítélése meggátolta abban, hogy nyugat felől a legrövidebb úton elfoglalja Dunkerque-et.

A történelmi igazság kedvéért

szeretnék itt röviden kitérni arra, amit a döntés körülményeiről tudok, mert a szárazföldi hadsereg vezérkarának és a főparancsnoknak a beállításai - amelyet a per során is hallottam (a nürnbergi perről van szó - a szerk.) igaztalanul Hitlert teszik felelőssé a hibás döntésért. Jelen voltam az OKH ama sorsdöntő jelentéstételénél, amikor ebben a kérdésben a Führertől várták a döntést, mert senki sem merte vállalni a felelősséget a hadművelet esetleges kudarcáért, és - bármennyire nem szerettek egyébként függni Hitlertől és elfogadni tanácsait - ezúttal az ő vállára rakták a felelősséget.

Mindenkinek eszébe jutott,

Ahoy 1914-ben Brugge, Nieuwport - Diksmuide stb. térségében elárasztották a flandriai alföldet, ezzel pedig megálljt parancsoltak a német északi szárnynak és megbénították. Hasonlók a terepviszonyok Dunkerque-től délre és délnyugatra is, ahol a tengerszintnél mélyebb fekvésű nagy kiterjedésű alföldet ezernyi árok szeli át.

Ez előtt a mélyföld előtt állt Kleist páncélos-hadserege, készen arra, hogy nyugat felől két vagy három útvonalon átszelje ezt az övezetet… A Führer elé terjesztetté a helyzetet, utalva arra, hogy a páncélos csapat ezen a mélyföldön a számos árok és csatorna miatt az utakhoz van kötve, tehát komoly ellenállás és reteszelés esetén, amivel számolhattunk, nincs szétbontakozási lehetősége harci erejének érvényesítéséhez.

Ez pedig, ha az ellenség megteszi a megfelelő intézkedéseket - és persze senki sem tudhatta, mit tesz majd -,adott körülmények között a szűk átjárókon elhúzódó harcokhoz vezetett volna, a legrosszabb esetben pedig elkerülhetetlenné tette volna a visszafordulást és a járhatatlan terület megkerülését, ami óhatatlanul időveszteséggel jár.

A Führerre bízták hát a döntést,

s ő, akinek azt igazán nem lehet a szemére vetni, hogy hiányzott belőle a vakmerőség, úgy döntött, hogy ezt a rajtaütést inkább ne vállalják és válasszák a biztonságosabb, bár igen keskeny parti sávot és a kerülő utat. Ha a mértékadó parancsnokok biztosak a dolgukban, nem sokat kérdeznek, hanem cselekszenek. Nem kétséges, hogy a Führer parancsa végső soron hibás volt.

Nekünk katonáknak, sohasem vallotta be, hogy Franciaország összeomlása után az Angliával vívott háború befejezésének a lehetőségében reménykedett. Tudom, hogy a történtek kísérletek a puhatolózásra, bár Hitler, amikor efelől érdeklődtem, kijelentette, hogy a Reichstagban július 19-én mondott beszédében tett >>ajánlatán<< kívül semmilyen formában sem kereste a közvetlen tárgyalást Angliával. Hogy mi az igazság, azt egyszer talán az angol levéltári anyagokból tudja meg a világ.” - fejezte be Dunkerque-ről szóló emlékeit a vezértábornagy.

Epilógus

A birodalmi gyűlés ülése

Keitel a „nyugati hadjáratról” írt sorait a birodalmi gyűlés 1940. július 19-i ülésével kapcsolatos emlékeivel fejezi be.

Ezt írja: „A birodalmi gyűlésnek erre az emlékezetes (1940. július 19-i) ülésére a fekete-erdei főhadiszállásról július közepén Berlinbe repültünk. Sem ezt megelőzően, sem később a Wehrmacht tábornoki kara sohasem volt ilyen teljes létszámban képviselve az ülésteremben.

Én Raeder és Brauchitsch mögött kaptam helyet a kormányzati padsorokban a miniszterek mögött, míg Göring a Reichstag elnökeként vezette az ülést. A Führert, amint belépett a terembe, szűnni nem akaró ovációval köszöntötték, éppúgy, mint amikor Berlinbe érkezett és amikor áthajtott a Brandenburgi kapu alatt…

Ahogy a Wehrmachtot

a birodalmi gyűlésnek ezen az ülésén ünnepelték, ez katonaéletem egyedülálló élménye volt. A legfelső parancsnokok - különösen a szárazföldi erőknél és a légierőnél szolgálatot teljesítők - érdemeinek előléptetéssel és kitüntetéssel való elismerése (Göring birodalmi marsall lett és megkapta a Vaskereszt nagykeresztjét) minden képzeletet felülmúlt.

Úgy éreztem, anélkül hogy a tábornaggyá előléptetett tábornokok közül bárkit is bántani akartam volna, hogy ez már kissé sok a jóból, hiszen a kitüntetés nem >> hadvezérekre<< szorítkozott. Fel sem foghattam, milyen alapon illetheti meg az ilyen megbecsülés a Légügyi Minisztérium államtitkárát és engem mint az OKW főnökét.

Sohasem voltam hadvezér

és nem vezettem csapatokat. Nem értettem, hogy a repülő tábornokokat miért nem léptették elő légi marsallokká. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ha magamban kissé szégyelltem is a dolgot, nem örültem ennek az ünneplésnek, hiszen az egész ház tapsa, amikor Hitler engem utolsónak nevezett meg, hangsúlyozottan az irántam érzett különös rokonszenvet fejezte ki.

Ebből az alkalomból nevezte Hitler először a Wehrmacht vezérkari hivatalát >> az én Wehrmacht-vezetési törzsem<<-nek, ahogy ezt közvetlenül a birodalmi gyűlés ülése előtt velem megbeszélte, Jodl tábornokot pedig az altábornagyi rang átugrásával a tüzérség tábornokává léptették elő.

A birodalmi gyűlés után

Hitler hamarosan a Berghofba helyezte át rezidenciáját; én Jodllal és néhány munkatársammal a berchtesgadeni birodalmi kancelláriába költöztem…

Július végén onnan tíz napra szabadságra mentem, és pomerániai barátaimnál (Lehr földbirtokosnál Klein - Nakelben és von Wolf-Wusterwitznél), végül pedig Müller főerdésznél a Darsson vadászgattam…

Ekkor nyílt utoljára alkalmam arra, hogy néhány gondtalan napra szabaddá tegyem magam és tetszésem szerint őzre, szarvasra meg vaddisznóra vadásszam, aztán Helmscherodéban Illinggel a mezőket rójam és Hildesheimben új mezőgazdasági gépeket vásároljak. Ezekben a napokban voltam utoljára gazdálkodó, amint erről világéletemben ábrándoztam.” - zárta gondolatait Wilhelm Keitel vezértábornagy.

Felhasznált irodalom:

KEITEL vezértábornagy visszaemlékezései

Kossuth Kiadó Bp. 1997

Szövegmagyarázat:

1. Wilhelm Bodewin Johann Gustav Keitel (1882-1946) hivatásos katona, német tábornok, háborús bűnös.

Iparos családban nevelkedett. 1901-ben lépett a hadsereg kötelékébe, a tűzérséghez került. 1908-ban a wolfen bütteli tüzérezred parancsnokának adjutánsa. Új feladatkörében első ízben nyílott alkalma arra, hogy megismerkedjék a katonai adminisztráció rejtelmeivel. Szervezési ismereteinek később az OKW élén nagy hasznát vette. Így lett belőle később igazi „íróasztal-generális”. 1919 első felében Stewttinbe szolgált, majd a hannoveri dandár törzséhez került, a „weimari köztársaság” idején szokásos körülmények között haladt a katonai „ranglétrán.” 1925-ben a hadügyminisztériumban vezérkari tisztként tevékenykedett.

1931-ben már elérte az ezredesi rangot. A nácik iránt ebben az időben még nem mutatott érdeklődést. Hitler hatalomra jutása után azonban változott a helyzet. Keitel hamar felhagyott az ódzkodással, és „tőle telhetően szolgálta az új rendszer katonapolitikáját.” 1933-tól két esztendőn át egyre magasabb parancsnoki beosztásokba került. Előbb a potsdami helyőrségben volt gyalogsági és területi parancsnok, majd már vezérőrnagyként, megbízást kapott arra, hogy Brémában állítson fel egy új hadosztályt. Keitelt 1935. október 1-jei hatállyal a hadügyminisztérium véderő-hivatalának (Eehrmacht-Amt) vezetőjévé nevezték ki. Az állásra Werner von Fritsch tábornok ajánlotta. 1936-ban altábornagyként léptették elő. Blomberg képviseletében 1936 márciusában - a rajnai demilitarizált övezet német katonai megszállása idején - vett részt első ízben egy tanácskozáson Hitlernél. Majd amikor a hadügyminisztérium megszűnik, hogy helyét átadja a „Véderő főparancsnokságának” (Oberkommando der Wehrmacht = OKW), létrehozását elrendelő utasítást Keitel már mint az OKW főnöke ellenjegyezte.

„Hitler 1938-ig nem ismerte közelebbről, aki csupán két ízben járt nála Blomberg kíséretében, de nem is szólalt meg… Még a nevét sem tudta pontosan, amikor a vezetési válság idején magához hívatta, >> von Keitelként<< említette.” Bár a náci pártnak soha nem volt tagja, Hitler egyík leghűségesebb kiszolgálója maradt, utasításait igyekezett gyorsan és vak engedelmességgel teljesíteni. Hitlerhez fűződő simulékony modora miatt tiszttársai „Lakeitel” (németül: lakei= lakáj) gúnynévvel illették.

1940. június 22-én a franciákkal ő írta alá a németek nevében a compiégne-i erdőben a fegyverszüneti egyezményt, abban a vasúti kocsiban, ahol az első világháború végén a franciák előtt a németek letették a fegyvert.

Házasságából két leány és három fiúgyermek született. Berlin bombázása során két gyermekét veszítette el. A második világháború idején alig hagyta el a Führer-főhadiszállását. A Hitler elleni merénylet során (1944.július 20.) főnökével egy szobában tartózkodott. Ahogy Goebbels Naplójában írja Keitel Hitlert karjai között menekítette ki az égő barakkból (ezen a honlapon: Goebbels „a Hitler elleni merényletről” c. szerkesztés részletesen foglalkozik). Ő maga azonban nem sérült meg.

1945. május 9-én Keitel írta alá Berlinben a németek fegyverletételét, majd május 13-án a britek fogságába került. A nürnbergi perben háborús bűnösként kötél általi halálra ítélték (lásd részletesebben: ezen a honlapon „Még néhány óra aztán mindennek vége” c. szerkesztést) és 1946. október 16-án felakasztották.

2. Werner von Blomberg (1878-1941) hivatásos katona a Reischwer tiszti karának tagja, német tábornagy.

1933-1938 között hadügyminiszter. Részt vett az első világháborúban. Érdemeiért a Pour le merite kitüntetésben részesült. 1921-től a stutgarti hadászati térség katonai vezetője. Hitler hatalomra jutása idején lett hadügyminiszter. 1934-ben előzetesen egyetértett az SA vezérkarának likvidálásával (Hosszú kések éjszakája) Blomberg az SA-t, élén Ernst Röhmmel a Reischwer „ellenlábasának” tartotta. Hitler egy idő után úgy vélte, hogy a német politika új szakaszában - amikor már nem a versailles-i korlátok átlépéséről volt szó - hanem hódító célkitűzések megvalósítása került napirendre, nem számíthat tovább a régi vezető réteg osztatlan támogatására. Ezért megkezdte a prominens képviselők eltávolítását. Csupán az alkalomra várt. Elszánta magát, hogy egyszer s mindenkorra véget vet a főparancsnokság ama törekvéseinek, hogy független nézeteket hangoztasson, ahogy ezt Blomberg és Fritsch is tette.

A hadügyminiszter - megunva az özvegyi sorsot - 1938-ban házasságra lépett egy nálánál jóval fiatalabb 26 éves hölggyel. Szokatlan volt, hogy nem saját köreiből, hanem - korabeli szóhasználattal - az alsóbb „néposztályból” választotta ki jövendőbelijét. A házassági szándékot kényessé tette, hogy az arra - ahogy mondani szokták - nem volt „szelőtelen” hírnevű. Ezért Blomberg Göringhez fordult tanácsért. „A >> Dagadt<<, ahogyan Németországban nevezték rögtön megszimatolta, hogy csapdát lehet állítani a hadügyminiszternek, véderő-parancsnoknak, akinek állását régóta önmagának szemelte ki. Bíztatta Blomberget, tegye nyugodtan, amit a szíve parancsol.” Göring vállalkozott arra is, hogy tanúskodik a frigynél „méghozzá a vezérrel és kancellárral együtt.”

A tárgyi bizonyítékokhoz arra, hogy Blomberg egy prostituáltal és pornográf fényképek modelljével házasodott össze, Göring néhány nappal az esküvő után, 1938. január végén Keitel közvetítésével jutott hozzá. Ugyanis a berlini rendőrfőnök ugyanis Keitelnek a hadügyminisztérium hivatali apparátusa vezetőjének mutatta meg a fotókat. A rendőrfőnöknek Keitel azt tanácsolta, hogy vigye el a fényképeket Göringnek. Keitel később ezt úgy magyarázta, hogy személyesen neki kínos lett volna Blomberggel beszélnie, „mert fia néhány nappal előbb jegyezte el Blomberg lányát.” Göring a „becses zsákmánnyal” azonnal Hitlerhez sietett, aki rögtön felismerte itt az alkalom a hadügyminiszter menesztésére, ami meg is történt. Blomberg nem vált el, ezért a minisztérium éléről távoznia kellett. Blomberget és feleségét Capri szigetére „száműzték”.

A tábornok második világháborús résztvételét nem ismerem, annyi bizonyos, hogy a háború után 1946-ban amerikai fogságban halt meg.

3. Walter Warlimont (1894-1977) hivatásos katona német tűzérségi tábornok, 1942-1944 között a véderő vezetőségi törzsének helyettes főnöke.

4. Alfréd Jodl (1890-1946) hivatásos katona, vezérezredes. Az első világháború alatt tűzértisztként szolgált.

1919-ben már a német vezérkarhoz került. 1939-1945 között az OKW (Oberkommando der Wehrmacht) hadműveleti irodájának a vezetője. Keitel mellett az OKW vezérkari főnöke. Jodl nem rendelkezett aktív parancsnoki tapasztalatokkal, ennek ellenére Hitler egyik legfőbb katonai szakértőjének számított. Valójában a Führer stratégiai utasításait „ültette át” a taktikai hadműveletek színtjére.

A háború végén Jodl írta alá Reimsben a nyugati szövetségesek előtt a német fegyverletételt. A nürnbergi perben (1945/1946) háborús bűnösként halálra ítélték és kivégezték.

5. Adolf Hitler (1889-1945), a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt vezére (Führer), 1933-tól birodalmi kancellár (miniszterelnök), 1934-1945 állam- és kormányfő, 1938-1945 között a véderő (Wehrmacht) főparancsnoka. A Berghof Hitler kedvelt udvarháza az Obersalzbergen Berchtesgadenban a Bajor-Alpokban.

6. Franz Halder (1884-1972), hivatásos katona, vezérezredes, 1938-1942 között a szárazföldi haderők vezérkarának főnöke.

7. Walther von Reichenau (1884-1942) hivatásos katona, vezértábornagy, hadseregcsoport főparancsnok.

8. Maginot vonal: André Maginot (1877-1932) francia hadügyminiszter javaslatára 1927-1932 között francia-német, az olasz-francia, és a francia-luxemburgi határon épült, védelmi rendszer. Teljes hossza 350 km.

Kiépítése az akkori viszonyok között 5 milliárd frankot emésztett fel. Korszerű és erős védelmi rendszernek volt tekinthető, különösen az Elzász-Lotharingiai térségben. Az átlagosan 2 km mélységű védővonal ezen a területen elérte a 20 km mélységet is. A rendszer erdőktől és az erődök között húzódó földalatti járatokból, valamint az ezeket kiszolgáló hátországi infrastruktúrákból állt. Az erődök alsó színtjein legénységi körletek, kórházak, lőszerraktárak voltak találhatók. Egy-egy erődvonal védekezését egy főerőd tartotta kezébe, amit akár 100 m-es mélységben is süllyeszthettek. A véd-rendszer egyéb létesítményei: 142 nagyerőd, 352 kazamata, 78 gyalogsági óvóhely, 17 megfigyelő központ és kb. 5000 gyalogsági szállás volt.

9. Walter von Brautchitsch (1881-1948) hivatásos katona, német vezértábornagy, 1938-1941 között a szárazföldi hadsereg főparancsnoka.

10. Rudolf Schmundt (1896-1944) hivatásos katona, gyalogsági tábornok, 1938-1944 között Hitler fősegédtisztje. Az 1944. július 20-án elkövetett Hitler elleni merénylet során halt meg.

11. Schlieffen-terv: Alfréd von Schlieffen (1833-1913) porosz vezértábornagy nevéhez köthető stratégiai és taktikai elképzelés a támadó háború eredményességéről. Schlieffen szerint  a német hadseregnek a két frontos háború elkerülése érdekében egy döntő csapással előbb meg kell semmísíteni a francia hadsereget, hogy azután teljes erejével Oroszország ellen fordulhasson. A gyors siker érdekében a nyugati fronton stratégiai áttörésnek Belgiumon és Luxemburgon keresztül kell megtörténnie, figyelmen kívül hagyva az érintett országok semlegességét.

12. Erich von Levinski Manstein (1887-1973) hivatásos katona, német tábornok. A kadétiskola elvégzése után részt vett az első világháborúban. 1937-ben már a vezérkari főnök helyettese. 1939-ben Lengyelország megtámadása idején Rundtstedt tábornagy mellett vezérkari főnök. Nevéhez kötődik a „nyugati hadjárat” hadászati terveinek kidolgozása. 1942-ben a keleti fronton csapataival elfoglalta a Krim félszigetet.

Kevés hiányzott ahhoz, hogy sikerrel felmentse a Sztálingrádi katlanba zárt 6. német hadsereg Paulus tábornok vezette csapatait. 1943-ban nagyrészt neki volt köszönhető, hogy a keleti front „talpon” maradhatott.

Manstein katonáival képes volt visszafoglalni Harkovot, 1943/1944-ben a déli hadseregcsoport parancsnoka volt. 1944-ben Hitler leváltotta. A háború után egy brit katonai bíróság 18 évi börtönre ítélte, 1953-ban mégis szabadult.

13. Karl Rudolf Gerd von Rundstedt (1875-1953) 1893-tól hivatásos katona, német tábornagy. Az első világháború idején már a vezérkarnál szolgált. 1938-ban nyugállományba vonult, de rövidesen reaktiválták.

1939-ben a lengyelországi hadjáratban hadseregcsoport parancsnok. 1940-ben Franciaország ellen az „A” hadseregcsoportot vezeti. 1941-ben a keleti front Ukrán szakaszán szolgált. 1941 novemberében miután a visszavonulás mellett kardoskodott Hitler leváltotta. Több esetben összetűzésbe került alárendeltjével Rommel tábornaggyal. Ellentétben Rommellel Rundstedt annak a véleményének adott hangot, hogy a szövetséges inváziós csapatokat (1944. június) a szárazföld belsejében kell feltartóztatni. A „D-Day” után rövid időre eltávolították beosztásából, posztját előbb Kluge, majd Model tábornok vette át.

1944 szeptemberében azonban ismét ő lett a nyugati front főparancsnoka. Röviddel az ardenneki ellentámadás megtorpanása után (1944. dec.) nyugállományba vonult. 1945- ben az amerikaiak kezére került a tábornokról szóló irodalom így emlékezik: „…a Bad Tölzi szanatórium lett a család végállomása.

Itt várták az elkerülhetetlent. Május 1-jén Patch 7. hadseregének 36. Texa hadosztálya vette ostrom alá a várost.

Bad Tölz védelmét egy harccsoport és az SS-tisztiiskola növendékei látták el. Mindkét egység a 17. SS-páncélos gránátos-hadosztály kötelékébe tartozott. Késő este az amerikaiak áttörték a védelmet és behatoltak a városba.

Az előőrsöt a 141. gyalogosezred 1. zászlóalja alkotta. Az „A” század egyik járőre,amelyet Joseph E. Burke hadnagy vezetett, megtudta egy hadifogolytól, hogy Von Rundtstedt a szanatóriumban tartózkodik, és elindult az őrizetbe vételére. A tábornagyot felesége és fia társaságában a kandalló előtt ülve találták. Felálltak és miután Von Rundtstedt felocsúdott meglepetéséből, mivel csak másnap reggelre számított az amerikaiak megjelenésére. Ezt mondta Burke-nek: >> Egy katona számára a legszégyenletesebb dolog, ha ellenállás nélkül adja meg magát.<< Ő volt a Texas hadosztály 30000. hadifoglya a nyugat-európai hadjárat során.”

14. Heinz Wilhelm Guderian (1888-1954) hivatásos katona, német tábornok. Ő is részt vett az első világháborúban. A harmincas évektől kezdve a szállítás és a gépesített hadviselés kérdéseivel foglalkozott. 1938-tól a Wehrmacht egyik gépesített páncélos csoportjának volt a parancsnoka. Guderian a páncélos hadviselés kiváló szakértője volt. A villámháborús harcmodor feltétlen híve. Részt vett a lengyelországi hadjáratban, de az ún. nyugati hadjáratban is a Kleist tábornok parancsnoksága alá tartozó 19-es páncélos hadtest élén. A keleti fronton a Moszkva alatti kudarc (1941. nov. dec.) után Hitler leváltotta. 1943-ban a páncélos csapatok főfelügyelője lett. A Hitler elleni merénylet (1944.júl.20.) után a szárazföldi csapatok vezérkari főnöke. A háború befejezése előtt minden tisztségéből felmentették.

15. Paul Ludwig Ewald von Kleist (1881-1954) hivatásos katona, német tábornagy. Harcolt az első világháborúban. Részt vett a második világháború idején a franciaországi harcokban, ahol Horth és Guderan is beosztottja volt. 1941 áprilisában csapataival beveszi Belgrádot, majd a keleti fronton Kijevet is. 1942-ben az 1. sz. páncélos hadsereg parancsnoka, majd az „A” hadseregcsoport irányítója. 1943-ban lett tábornagy. 1944-ben Hitler elégedetlen volt vele és visszahívta parancsnoki beosztásából. 1945-ben - a háború végén - fogságba esett. Az amerikaiak kiadták a jugoszláv hatóságoknak. Egy bíróság 15 évi kényszermunkára ítélte. 1949-ben a Szovjetunióba került, ott is halt meg 1954-ben.

16. Kurt Zeitzler (1895-1963) hivatásos katona, német tábornok. 1914-ben hadnagyként szolgált az első világháborúban. A második világháború idején a Kleist vezette páncélos csoport vezérkari főnöke. A keleti front „D” hadseregcsoportjának vezérkari főnöke. 1942-ben a távozó Halder utóda a szárazföldi haderő vezérkari főnöke. 1944. júliusában menesztették utóda Henz Guderian tábornok lett.

17. Vidkun Quisling (1887-1945) norvég katona-politikus. Evangélikus lelkész család gyermeke. 1911-ben lépett a Norvég Királyi hadseregbe. Katonai attaséként tevékenykedett Szentpéterváron, majd Helsinkiben.

Jól ismerte az orosz nyelvet és történelmet, módja volt megismerkedni Lev Trockíjjal is. Felesége ukrán volt.

Quisling a német nemzetiszocializmus bűvöletében élt. Meggyőződése volt, hogy Anglia rá akarja tenni a kezét Norvégiára. Miután Hitlerék elhatározták Norvégia lerohanását (1939/1940) szükségük volt Vidkun Guislingre. A német csapatok norvégiai sikerei után, a németek elismerték Quisling „nemzeti” kormányát. Neve a hazaárulás szinonímájává vált. A háború után ezzel a váddal bíróság elé állították és kivégezték.

18. Erich Raeder (1876-1960) hivatásos tengerész, német tengernagy. Harcolt az első világháborúban. A háború után a haditengerészet egyik újjászervezője, 1935-1943 között pedig parancsnoka. Hajóépítési programjának alapja a csatahajók gyártása volt, de ő kezdeményezte a tengeralattjáró flotta kiépítését is. Raeder jelentős szerepet vállalt a Norvégia elleni támadás (1939) ráeső részének kidolgozásában. Később a haditengerészet sikertelen szereplése miatt vitája támadt Hitlerrel, 1943-ban nyugdíjazták. Utóda Karl Dönitz lett. A nürnbergi perben (1945/1946) életfogytiglani börtönre ítélték, de 1955-ben mégis szabadult.

19. Josef Terboven (1898-1945) német náci funkcionárius. 1940-1945 között Norvégia birodalmi biztosa.

Az első világháborúban hadnagyként szolgált. 1923-ban részt vett a müncheni „sörpuccsban”. Terboven tőzsgyökeres náci volt, birodalmi biztosí beosztását valószínűleg ennek köszönhette. 1945-ben Oslóban öngyilkosságot követett el.

20. Wilhelm Franz Canaris (1887-1945) hivatásos tengerész, német tengernagy. Már 1905-ben csatlakozott a haditengerészethez. 1935-től a katonai kémelhárítás és felderítő szolgálat kötelékébe lépett (Abwehr). A kémelhárítás területén főriválisává vált egykori tengerész tanítványának Heydrich-nek Canaris később szembefordult a nácikkal és a szövetségesekekkel különböző csatornákon fel is vette a kapcsolatot.

1944 februárjában elmozdították beosztásából. A Hitler elleni merénylet után (1944. július 20.) letartóztatták. Közvetlenül a háború befejezése előtt Hitler parancsára kivégezték.

21. Günther von Kluge (1882-1944) hivatásos katona, német tábornagy. 1939-ben a lengyelországi hadjáratban, majd 1940-ben a franciaország elleni hadjáratban vett részt, mint a 4. hadsereg parancsnoka. 1941-ben a keleti hadszintéren a közép-hadseregcsoportban harcolt. Az ő beosztottja volt Henz Guderian tábornok is, aki gyakran hozzájárulása nélkül hozta meg döntéseit. Kluge 1941 decemberében Bock-tól átvette a hadseregcsoport vezetését. 1944 júliusában és augusztusban Runstedtet váltotta a nyugati front élén. Kluge belekeveredett a Hitler elleni merénylet előkészítésébe. 1944 augusztusában állítólag öngyilkosságot követett el.

22. Georg von Sodenstern (1889-1955) hivatásos katona, német gyalogsági tábornok, hadseregcsoport vezérkari főnök, hadseregparancsnok.

23. Hermann Wilhelm Göring (1893-1946) német politikus, birodalmi marsall. Az első világháború német repülős hőse. Már a kezdetekben csatlakozott a náci mozgalomhoz. 1923-ban részt vett a sikertelen müncheni sörpuccsban. 1922-ben az SA első embere. A kezdetektől ingatag jellem. A húszas években Stokholmban pszichiátriai kezelés alatt állt, kábítószerfüggő volt egészen haláláig. Életével ezen a honlapon több helyen is részletesen foglalkozom (pl. Még néhány óra és mindennek vége c. szerkesztés szövegmagyarázata).

24. Henri Philippe Pétain (1856-1951) hivatásos katona, francia marsall. Az első világháború egyik leghíresebb hadvezére. Már 1917-1918-ban a hadsereg főparancsnoka.

Forrás:

Internet wikipedia,

Keitel vezértábornagy visszaemlékezései

Kossuth Kiadó 1997

Charles Messenger

Az utolsó porosz,

Gerd von Rundstedt tábornok élete

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

Kelt. 2010 április