Élvezettel olvastam
Németh István tollából „A csodafegyver” c.tanulmányát a
Rubicon történelmi magazin 2015/11 számában. A bevezetőben ez
olvasható: „Miután Albert Speer 1942 tavaszán fegyverkezési
miniszter lett, új fegyverek fejlesztését szorgalmazta, hogy az
ellenfél számszerű fölényét kiegyenlítse. Rakéták,
sugárhaj-tású vadászgépek, tengeralattjárók,, távirányítású
bombák, nehézpáncélosok, nagy erejű robbanóanyagok
fejlesztését forszírozta. Valamennyi területen úttörő jellegű
projektek kezdődtek . A legnagyobb problémát azonban az időhiány
jelentette, mivel az új fegyverek sorozatgyártásáig hosszú út
vezetett. A frontokon elszenvedett csapásokat a náci vezetés
kitartásra buzdító jelszavakkal és új, titkos fegyverek
bevetésének igéretével igyekezett ellensúlyozni.
Goebbels
propagandaminiszter
tisztában volt
azzal,hogy a rendszernek a helytállás erősítése érdekében
szüksége van a csodafegyver propagandájára, de azzal is, hogy a
megtorlás fogalmát nem lehet lejáratni. Ezért
propaganda-apparátusának fékezésére kényszerült. Speer 1944.
szeptember közepén egyenesen Hitlerhez fordult, aki óvott a
túlhajtott propagandától. Hitler állítólag négyszemközt
igazat adott neki, de mégsem akart lemondani a csodafegyver
propagandájáról. Mivel a repülőbombák és rakéták bevetésük
során csak korlátozott sikert értek el, a náci hívek újabb
fegyverekre vártak.
Hitler a rakéták
bevetését szorgalmazta, ám pontosan felismerte korlátozott
katonai jelentőségüket, amíg azokat hagyományos robbanófejekkel
szerelik fel. Ezért a rakétafegyver és az újonnan kifejlesztett
>szuper-robbanóanyag< kombinációjában reménykedett. 1944
közepétől különféle ködös kifejezésekkel beszélt erről.
1944.július 20-án az ellene elkövetett merénylet után néhány
órával Mussolininak a V-2 elnevezésű rakétát említette,
amellyel >Londont a földdel teszi
egyenlővé< A magyar Miklós Béla
tábornoknak is új megtorló fegyverekről beszélt: a V-1
repülőbombáról, a V-2 rakétáról, a V-3 szuperágyúról, és a
V-4-ről. De vajon mit értett utóbbi alatt? 1944. augusztus elején
szintén az > új robbanó anyagról< be-szélt a román
Antonescu marsallnak. Ezt csak akkor alkalmaznák- mondta- , ha egy
csapásra véget vetne a háborúnak, mert fennáll a veszély, hogy
az ellenség 8-10 hónapon belül rendelkezhet ezzel az anyaggal.>
A négy fegyver egyikének olyan erős a hatása, hogy a becsapódási
helytől 3-4 kilométeres körben minden emberi életet megsemmisít<
- folytatta.
Az SS beavatkozik
Miután 1943. augusztus
18-án éjjel az angol légierő (RAF) közel 600 bombázója
megtámadta a peenemündei rakétakísérleti telepet, a
Führer-főhadiszálláson megállapodás született a rakétagyártás
jövőjéről, s munkamegosztás jött létre a fegyverkezési
minisztérium és az SS között. A műszaki kérdésekért továbbra
is Speer felelt, a koncentrációs táborok foglyainak
foglalkoztatását a rakétagyártásban pedig Himmlerre bízták,
aki az >A4 program< (vagyis a rakétaépítés) külön
megbízottjának nevezte ki Hans Kammler építőmérnököt, a
Waffen-SS tábornokát. A porosz tiszt típusát megtestesítő,
kíméletlen, fanatikus, hideg, számító Kamm-ler kiváló szervező
tehetséggel rendelkezett, s korábban a föld alatti gyárak
építését irányította.
A rakéták tervezése
és gyártása a továbbiakban három helyszínen folyt: fő gyárát
Nordhausen közelében építették ki (álcázása: Mittelwerk, más
néven KZ Dora) föld alatti sziklajáratokban, ahol a 80 km-re fekvő
buchenwaldi koncentrációs tábor foglyait dolgoztat-ták embertelen
körülmények között. A rakétafejlesztés Ebensee közelében,
Salzburgtól 100 km-re keletre, szintén föld alatti műhelyekben
folyt (álcázása: Zement, Südwerk). A kísérleti sorozatgyártás
(Ostwerk) pedig a Lengyel Főkormányzóságban, a Bliszna melletti
földfelszíni rakétatesztelési területen zajlott.
Az 1944.július 20-án
elkövetett Hitler ellenes merénylet után Himmler lett a tartalék
hadsereg főparancsnoka és a szárazföldi hadsereg
fegyverkezésének főnöke. Augusztus 6-án Hans Kammlert bízták
meg a >V-2 bevethetőségének elérésével<
s ő felelt a rakéták gyártásáért is,
de Speer tiltakozása miatt utóbbi megbízását Himmlernek vissza
kellett vonnia. Jóllehet a V-2 rakéta gyártása már 1943
decemberében megkezdődött,műszakilag még nem volt kifogástalan állapotban. A tesztelés során kétharmaduk a repülés utolsó
szakaszában szétesett, robbanófeje pedig mélyen befúródott a
földbe, s ezzel gyengítette a robbanás hatását. Hitler
elvesztette türelmét, s a V-2 helyett a V-1 repülőbomba bevetését
szorgalmazta. A V-1 első bevetési kísérlete azonban kudarcba
fulladt: a szövetségesek invázióját követő héten, 1944 június
13-án 63, állásból elindított repülőbomba közül csupán 10
hagyta el az indítóállványt, s ezek közül is négy közvetlenül
a földbe fúródott. Ezért 1944. augusztus végén le kellett
állítani a London elleni bevetéseket. Hitler reményei ismét a
V-2 felé fordultak, s a Dóra tábor teljes gőzzel dolgozott.
Himmler, aki tapasztalta a >csodafegyverek< gyengeségeit,
kinevezte Kammlert a > sugárfegyverek< megbízottjának is, de
ő azokat jelentéktelennek látta, s alig foglalkozott velük.
Rakéták-atomfegyverek
hordozójaként?
A hadsereg Kummersdorf
helyett rövidesen Usedom szigetén építette ki új kísérleti
telepét. 1943-tól sorozatban készültek a birodalom egyes részein
az Aggregat 4-ek, melyeket londoni bevetésük után V-2-nek (
2.számú megtorló fegyver-Vergeltungswaffe-2) neveztek el. A
folyékony hajtóanyaggal működő föld-föld rakéta egyik
technikai újdonsága volt, hogy az erős tolóerejű hajtóművet
kipörgés gátló rendszerrel látták el. 1942-ben először 80 km
magasra, 1945-ben pedig már 200 km magasra emelkedett. Hitler a
rakétáról tartott film-bemutató után az eszköz tervezőjét,
Wernher von Braunt professzornak nevezte ki.
Peenemündében 1943
júniusában külső koncentrációs tábor működött, amelynek
pincéjében 500 ember összezsúfolva gyártotta a V-2 középső
és farok részét. A karlshageni és a trassenheidi
hadifogolytáborban összesen 1400 fogoly és 3000 >keleti munkás<
élt, akik Lengyel-országból és a Szovjetunióból érkeztek. A
britek 1943,augusztus 17-18. éjjelén a >Hydra akció<
keretében megkísérelték lebombázni a telepet – a légitámadást
von Braun egy bun-kerben vészelte át. Ezután a németek a
rakétagyártást a föld alá telepítették, s berendezték a
Harzhegységben lévő Nordhausen melletti Dora koncentrációs
tábort. A Dora körül 40 külső tábor alakult. 1944 késő nyarán
ide érkezett Wernher von Braun testvére, Magnus von Braun is, aki a
giroszkóp, a szervomotorok és a turbószivattyúk fejlesztésével
foglalkozott.
Az SS iratai szerint a
V-2 gyártása során 12000 kényszermunkás halt meg – újabb
számítások szerint majdnem 20000 fő -, a bevetése pedig 8000
áldozattal járt. A rakétafegyver előállítá-sa-amelyet találati
pontatlansága miatt csak a polgári lakosság ellen lehetett bevetni
–így több emberéletet követelt, mint az alkalmazása. Összesen
3000 rakétát indítottak; egyhar-madát Londonra , a többit
Antwerpenre és Párizsra. Robbanóerejük alig haladta meg egy
közepes bombatámadásét, így katonai-stratégiai jelentőségük
meglehetősen szerény volt. Inkább lélektani hatásuk lehetett
jelentős, mert a légvédelem nem tudta előre jelezni és
elhárítani a rakétákat.
Himmler befolyást
akart szerezni a V-2 fejlesztésében is , von Braun azonban
elutasította ,ezért 1944 márciusában a Gestapo letartóztatta. A
tudóst hazaárulással vádolták, s csak Speer és Dornberger
tábornok közbenjárására engedték szabadon. 1944 októberében,
a V-2 nyugati fronton történt bevetését követően viszont a
Vaskereszt kardokkal díszített lovag-keresztjével tüntették ki.
Az amerikai csapatok
–messze benyomulva a közösen meghatározott szovjet megszállási
övezetbe- 1945. április 11-én elfoglalták a Dora tábort. A
zsákmányolt 100 darab V-es rakétát az Egyesült Államokba
szállították, s ezek alkották később az amerikai rakétaprogram
alapját. Néhány nappal korábban von Braun és Dornberger tábornok
csoportja Hans Kammler parancsára Dél-Németországba, majd az
oberammergaui laktanába költözött. Később a csoport szétvált
von Braun a testvérével együtt a felső bajorországi Weilheimben
keresett menedéket. Mivel útközben gipszkötése kilazult,
felkeresték a sonthofeni magánklinikát. Dornberger a francia
hadsereg megérkezése előtt Oberjochba vitette, ahol a peenemündei
vezetők cso-portját az Ingeburg sporthotelben szállásolták el.
Itt töltötték kellemes idő és jó ellátás közepette a háború
utolsó napjait.
Felső-Bajorország
amerikai megszállása után az angolul beszélő Magnus von Braun
1945. május 2-án néhány tudóstársával együtt jelentkezett az
amerikaiaknál, mivel számíthattak érdeklődésükre a német
rakéták iránt. Az amerikaiak Garmisch-Partenkirchenbe internálták
és kihallgatták a német szakértőket. A nyár folyamán Braunék
segítették a nyolctonnányi irat és a rakétarészek
elszállítását, nehogy azok a szovjetek kezébe kerüljenek, majd
1945 szeptemberében kisebb csoportjuk az Egyesült Államokba
repült. Új hazájuk a Texas állambeli Fort Bliss lett, ahol az
amerikai hadsereg felügyelete alatt álltak. 1945-1946 fordulóján
még több száz peenemündei rakétaszakember érkezett Fort
Blissbe. Első feladatuk az amerikai szakértők tájékoztatása
volt a V-2 működéséről és építéséről. A szakértők
amerikai jelenléte csak 1946 decemberében került nyilvánosságra.
A V-2 működése
A V-2 a korabeli
mérnöki tervezés csúcsát és a legmagasabb technikai színvonalat
jelentette. Műszaki paraméterei önmagukért beszéltek. Üresen (
a 750 kg-os robbanófejjel együtt) 4.5 tonnát, feltöltött
állapotban 12.9 tonnát nyomott.. Ebből a főhajtómű üzemanyaga
mintegy 8.7 tonnát tett ki –a 75%-os etilalkohol 3.8 tonnát, a
folyékony oxigén 4.9 tonnát nyomott. A rakétamotor tolóereje
kb.20 kN, maximális sebessége 5400 km/h, üzemanyag fogyasztása
kb.130 kg/s, gyorsulása az induláskor 0.9-1 g. Maximális repülési
magassága 80-100 km, hatótávolsága meghaladta a 320 km-t. A 14
méter magas rakéta a robbanófejből, az irányító-és
elektronikus rendszerből, az alkohol-és víztartályból, a
folyékony oxigén tartályból, a turbinából, a
hidrogén-peroxid-és kálium-permanganát-tartályból, az
üzemanyag-szivattyúból, az égési kamrából, fúvókákból és
terelőlapokból állt.
Az indításhoz fel
kellett tölteni a rakétát a szükséges folyadékokkal (
alkohol,folyékony oxi-gén, hidrogén-peroxid, permanganát),
továbbá az akkumulátorokat. A két darab 27 V.fe-szültségű,
egyenként 20 Ah teljesítményű főakkumulátornak fontos szerepe
volt, hiszen az indítás után ezek vezérelték az elektromos
berendezéseket. A következő lépés a turbina indí-tása volt.
Itt nyolc db. hét liter űrtartalmú tartályt alkalmaztak 32 bar
nyomású sűrített leve-gővel. A turbinába befecskendezték a
peroxidot , majd a nagy nyomású levegő a szűrőn, a
nyomáscsökkentőn és a biztonsági szelepen keresztül a
permanganátot a turbinába juttatta ,az így létrejött reakció
révén a turbina percenkénti 3800-as fordulatszámra gyorsult,
eköz-ben a teljesítménye 580 lóerő volt. Az égésterméket két
nyíláson vezették ki. A turbina az alkoholt 23, a folyékony
oxigént pedig 17.5 bar nyomással préselte az égési térbe, ahol
a kettő keveréke 15 bar nyomáson és kb. 2000 Celsius- fokos
hőmérsékleten meggyulladt. Az égés következtében létrejövő
mintegy 2000m/s sebességgel kiáramló gázok tolóereje emelte
magasba a rakétát. Az alkoholt nem rögtön és direkt módon
fecskendezték be, hanem az üreges részben cirkuláltatták. Ennek
a hőcsere miatt volt fontos szerepe, így hűtötték a tüzelőteret
és melegítették elő az alkoholt.
A rakéta irányítását
négy belső –a kiáramló gáz vezetésére a fúvóka alatt- és
négy külső tere-lőlap végezte. A vízszintes irányítást végző
belső és külső lapok egyszerre, a függőleges repülést
vezérlők pedig egymástól függetlenül működtek. A rakétákba
giroszkópot építettek be a hossztengely körüli forgás
megakadályozására és a vízszintes irányszög beállítására
és a víz-szintes irányszög beállítására, némelyiknél ezt
segédberendezésekkel egészítették ki. Az égé-si idő
szabályozására rádiós vezérlést és/ vagy gyorsulásmérőt
használtak. A rakétafejbe 750 kg robbanóanyagot építettek be. Az
amatol nevű anyag 60%-ban ammónium-nitrátból,40%-ban TNT-ből
állt. Az amatol begyújtásáról több módon is gondoskodtak. Két
elektromos gyújtót alkalmaztak –a burkolat elején és a
gyújtószerkezet végén –tehetetlenségi szerkezetekkel,
valamint az elülsőhöz elektromos érintkezőket is kötöttek. Az
egész rendszert pedig akkumulátorral működtették. A kialakítás
biztosította a működést gyakorlatilag bármilyen módon és
szögben történő becsapódás esetén. Beszereltek még biztonsági
kapcsolókat is, ezek célja a rakéta felrobbantása volt üzemzavar,
például a hajtómű leállása esetén.
A V-2 szerkezeti
felépítése
Az indítóeszköz
tervezésénél a legfőbb szempont a mobilitás volt. Ehhez mintegy
30-32 járműre volt szükség. Miután a területet megfelelően
elrendezték, következett az indítás előkészítése. Első
lépésként felállították az indítóállványt és a
lángterelőt, majd rögzítették a szállító járművet..
Levették a takaró ponyvát , csatlakoztatták a szükséges
kábeleket, beszerelték az orrgyújtót, egy kivételével a
rögzítő szíjakat leoldották, és elkezdődött a rakéta
függőleges helyzetbe állítása emelőmotor és hidraulikus
rendszer segítségével. Ez utóbbi művelet 12 percet vett igénybe.
Ennek végeztével kioldották az utolsó szíjat is, és
ellenőrízték a rendszert. Amennyiben nem találtak hibát,
elkezdődött a rakéta feltöltése a szükséges anyagokkal. A
feltöltés után a rakétát irányba állították úgy,hogy az
indítóállványt elforgatták, majd a fúvókához helyezték a
pirotechnikai gyújtót, ehhez pedig elektromos összeköttetést
biztosítottak.
Ezzel tulajdonképpen
elő is volt készítve az indítás. Következő lépésként a
személyzet biztonságos távolságba vonult. Fülkeként általában
páncélozott járműveket használtak; ezekben alakították ki a
starthoz szükséges elektromos és rádiós rendszert. Az első
kapcsoló megnyomásával megkezdődött a turbina ellátása
üzemanyaggal, a turbina beindult, s elkezdődött a hajtóanyag
befecskendezése az égéstérbe. Ebben a pillanatban bekapcsolták a
pirotechnikai gyújtót, amely begyújtotta az alkohol és folyékony
oxigén keverékét, az A4.es pedig meg-kezdte repülését.
Közvetlenül az indítást követő másodpercekben a rakéta
sebessége alacsony volt ahhoz, hogy a külső légterelők
irányítsák, ezért volt szükség a belső terelő lapokra,
amelyek a kiáramló gázt vezették. Miközben a rakéta elhagyta az
indítás helyszínét, a giroszkópos rendszer elvégezte az
irányszög beállítását.
A célpont elérést
úgy oldották meg, hogy kiszámolták a röppálya hosszát, majd a
megfelelő pillanatban leállították a hajtómű
üzemanyag-ellátását, így a rakéta a kijelölt területre
zu-hant. A motor leállítását rádiós vezérléssel és /vagy
gyorsulásmérő alkalmazásával végezték. A repülés ezen
időszakában történt a robbanófej élesítése is. Ezután minden
kapcsolat meg-szűnt a kiszolgáló személyzet és a rakéta között
az A4-es haladt a maga útján.
Az A4-es kétségtelenül
a német rakétaprogram csúcsa volt., amely Wernher von Braun
vezetésével vált valóra. Bár találati pontatlansága
viszonylag nagy volt –maximális hatótávolság-ban 50%-os
eséllyel találta el a célpont 17 kilométeres körzetét-, ám
technikatörténeti szem-pontból mégis úttörő, egyedülálló a
maga korában.
A források szerint
6000-nél több készült belőle, ebből mintegy 3200 került
bevetésre. Egy rakéta előállítási ideje előállítási ideje
4000 munkaóra volt, költsége 119600 birodalmi márka. A rakétákon
többféle festést használtak. A kezdeti, elsősorban kísérleti
példányokra két fajta fekete-fehér mintát festettek a
követhetőség érdekében. Később ezt kiegészítették a zöld
színnel. Ezután három-négy szín együttes használatával négy
különböző terepszínű mintát alkalmaztak. Semmilyen
felségjelzés nem került a rakétákra, viszont egyes példányokon
voltak rajzolt képek, illetve az alsóbb részeken sorozatszámok.
A Dora-középszárny
Az új létesítmény
felépítéséért a a gátlástalanságáról ismert Hans Kammler
SS-vezérőrnagy felelt. Himmler törekvései ellenére a program
főfelelőse továbbra is Albert Speer maradt. Már egy héttel a
Hitler- Himmler megbeszélés után kijelölték a föld alatti gyár
helyét: a türingiai Nordhausen melletti Kohnstein-hegység alagút
rendszerét, amelyben korábban olajat és vegyi fegyvereket
raktároztak. A raktár ekkor még mindössze két, egyenként másfél
kilométeres alagútból állt, amelyekben sínpárok húzódtak. Az
egyik alagút átszelte az egész hegyet.
Az első,107 fős
fogoly-szállítmány
már 1943.augusztus
28-án megérkezett, hogy a másik alagutat is meghosszabbítsák és
a két alagutat kisebb alagutakkal kössék össze. Lebetonozták az
alagutat, utat építettek, vágányokat fektettek, újabb kamrákat
alakítottak ki, és felállították a nagy gyártósorokat. Minden
munkát a foglyokkal végeztettek, többnyire szállító eszközök
nélkül. Hat héten belül összesen hatezer férfi foglyot
irányítottak az építkezésre, nagyrészt oroszokat, lengyeleket
és franciákat. Novemberben már nyolcezren dolgoztak a Dorában.
Zsidó foglyok csak 1944 nyarán érkeztek a létesítménybe.
A kezdeti időszakban
az SS pokoli
körülmények között, éjjel-nappal dolgoztatta a foglyokat. Az
alagutat állandóan robbanások rázták meg, mert a sziklákat
dinamittal robbantották ki.. A levegőt sűrű por töltötte meg ,
s a levegővétel kínzó gyötrelmekkel járt. Mivel
mellékhelyiségek és mosdók nem voltak, a foglyok félbevágott
olajos hordót használtak latrinának. A kíméletlen munkától
többen összeomlottak, s még a latrináig sem tudtak elmenni. Az
alagút építésének első hét hónapjában hatezer fogoly halt
meg.
Az egymással
párhuzamosan futó A és
B alagút végül
egyenként 1,8 km hosszúságban, 30 méteres magassággal készült
el. A két alagutat 46 kisebb járat kötötte össze, amelyek teljes
hossza elérte a 20 km-t, összterületük pedig meghaladta a 250
ezer négyzetmétert.
1943 decemberében
Albert Speer
meglátogatta a középszárnyat, s megdícsérte Kammlert rendkívüli
teljesítményéért >a földalatti
létesítményt két hónap alatt gyárrá alakította, amely
példátlan Európában, s még amerikai fogalmakkal sem lehet
túlszárnyalni.<
Időközben
a peenemündei
rakétagyár kutatási és fejlesztési részlegeit széttelepítették
az országban, hogy >a föld alatti
létesítményt két hónap alatt gyárrá alakította, amely
példátlan Európában, s még amerikai fogalmakkal sem lehet
túlszárnyalni<
Időközben a
peenemündei rakétagyár kutatási és fejlesztési részlegeit
széttelepítették az országban. A szélcsatornát a bajor Alpokban
fekvő Kochelban építették fel. Az egyes telepek közötti
kommunikációs nehézségek ellenére – s a kényszermunkásokkal
szembeni példátlan brutalitás közepette – elkezdődött a az A4
rakéta további fejlesztése. A Dora 160 méter hoszszú
szerelőcsarnokában a V-2 rakéták sorozatgyártása 1944
januárjában indult be, majd nyáron megkezdődött a V-1
repülőbombák gyártása is. A Heinkel és a Junkers cég pedig
repülő-gépeket, illetve repülőgépmotorokat gyártott az
alagútban. A foglyoknak csak 1944 tavaszán állították fel a
kinti tábort, amellyel életkörülményeik némiképpen javultak.
Hosszabb távon a
rakéták valóban forradalmi fegyverek voltak, de néhány ezer
darab elenyé-sző hatással járt volna. Hitler; felismerve ezt
kijelentette; >Ha bevetésre kerül, akkor
évente százezret kellene készíteni és kilőni.<
A mérnökök tanulmányai azonban kimutatták,hogy ezek a tervek és
számok teljesen abszurdak.
Az egy tonna
robbanóanyaggal ellátott rakéták ugyan erős lélektani hatást
váltottak ki, de nem lehetett háborús fordulatot elérni velük.
Így kézenfekvő módon a katonák körében felmerült, hogy a
rakétákat tömegpusztító fegyverek hordozó eszközeként kellene
alkalmaz-ni.
Mivel az
atomfizikusoktól semmiféle jelzés nem érkezett, hogy túljutottak
volna az alapkutatásokon, 1944-ig a rakéták atomrobbanófejekkel
való ellátása nem jött szóba. Diebner folyamatosan informálta
a rakétamérnököket az >urángéppel< kapcsolatos
munkálatokról. Már nukleáris hajtású repülőgépekről és
rakétákról vitáztak, sőt kutatási megbízásokat is kiadtak. A
rakétamérnökök kezdettől fogva nagy dimenziókban gondolkodtak,
s a későbbi űrhajózás Rudolph Schubert főmérnök a peenemündei
telepen az ötezer kilométeres ható-sugarú >Amerikarakétának<
33 méter magas csarnokot akart építeni. A pénz nem számított.
A harmadik birodalom
katonai helyzetének drámai romlásával Hitler a távolsági
rakéták kísérleti periódusának lerövidítését s gyártásának
mielőbbi megkezdését sürgtette. Bevethető vagy nagy hatósugarú
rakéták sorozatgyártása azonban kiterjedt tervezést és hosszas
tesztelést igényelt; nem hónapokra, hanem évekre volt szükség.
Wernher von Braun és Dornberger rakétamérnökök tudták ezt,
mégis igent mondtak az >Amerika-rakétára<, amelynek
projektje 1944 őszétől teljes gőzzel folyt.
Fantáziatervek
Az SS lazítani akart a
két rakétamérnök csoportjától való függésen, ezért a
Rheinmetall-Borsig cég által épített, Rheinbonte típusú rakétát
is kipróbálta, amelyet 1-5 kg-os kisbombák hordozójának szántak.
A projekt sorsáról az amerikai hírszerzés sem tudott többet
kideríteni. Von Braun később azt mondta: sohasem akarta az
atombombát irányított rakétával kombinálni; az atomreaktort
csak a V-2 hajtóművének tervezte. De ejtették a tervet, mivel
Német-országban hiányzott az ehhez szükséges nyersanyag, ez
azonban féligazság volt.
Az SS a Skoda-művekben is
saját rakétaprojektet
épített fel. V-101 típus jelzéssel 1800 km-es közepes
hatótávolságú rakétát fejlesztettek ki. Amikor mindinkább
kirajzolódott,hogy a pomerániai és a Keleti-tenger partján lévő
kísérleti telepek a Vörös Hadsereg előrenyomulása miatt
elvesznek, Kammler előkészítette a kísérletek türingiai
folytatását. Az új rakéták kipróbálásának csúcs-pontjaként
1945.március 16-án egy nagy rakétát lőttek ik a Rudisleben
melletti lőszergyár területéről.
Miközben az SS
saját rakétaprogrammal
kísérletezett, 1944 őszén Peenemündében ismét elővettek egy
korábban félretett projektet, az úszó kilövőbázisról
indítható rakéták tervét. A Próbapad XII. kódnevet viselő
projekt keretében tengeralattjáróval a célterület közelébe
kívántak vontatni egy speciálisan erre a célra készített
úszóalkalmatosságot. A rakéta indításához a
tengeralattjárónak a felszínre kellett emelkednie,l ezért
rendkívül sebezhetővé vált. A sürgősség és a titkosság
magas fokát az magyarázta,hogy a projekt az amerikai keleti partok
elleni támadásra irányult.
1944 végén ismét
felbukkantak
a szövetséges
fővárosok elleni támadások fantáziatervei., amelyekben döntő
szerepet játszottak volna a tömegpusztító fegyverekkel
felszerelt rakéták. Végül is ezek a tervek nem jutottak túl a
kísérleti és tervezési szakaszon: a tengeralattjárók
átfegyverzését nem lehetett befejezni, a nagy hatósugarú rakéták
legjobb esetben is a kipróbálás kezdeti szakaszában voltak; az
FBI pedig 1944 decemberében letartóztatta a két német ügynököt,
akik a New York elleni támadásra koordinálták volna.”
Forrás: Rubicon
történelmi magazin 2015/11
Szövegmagyarázat:
Szerkesztette:
Dr.Temesvári Tibor 2016. január
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!