Hirosima, Nagaszaki

Érdekes tanulmányt olvastam Németh Istvántól a Rubicon c. történelmi magazin 2015/ 11 számában az atomkorszak kezdetéről.” A történelem során egyetlen katonai csapás sem változtatta meg annyira az emberiség sorsát, mint a két atombomba bevetése. Hiszen 1945-ig a fegyverkezés fejlesztése mindig ugrás-szerűen megnövelte a következő háború áldozatainak a számát. Napóleon 18o0-1815 közötti hadjárataiban, több mint 775 ezer katona halt meg, az első világháborúban 17 millió, a második világháborúban már 60 millió. Az atombomba azonban véget vetett a halálos spirálnak. Az új nukleáris fegyverek kozmikus megsemmisítő ereje túlnyomórészt békés rendezésre kényszerítette a második világháború utáni szuperhatalmakat. Vitájukat nem harmadik világháború, hanem hidegháború követte, amely tulajdonképpen hosszú béke volt.

A Hirosimához vezető út

Hitler Németországából indult, ahol ismert természettudósok –közöttük Albert Einstein- a zsidóüldözések miatt elhagyták az országot. A Nobel-díjas Werner Heisenberg vagy Otto Hahn azonban továbbra is a birodalomban maradt. Akkortájt a fizikusokat főleg az univerzum legkisebb alkotóelemének tartott atom érdekelte. 1938 decemberében a kémikus Hahn uránmintát bombázott neutronokkal, elektromosan semleges elemi részecskékkel. Legna-gyobb csodálkozására bárium keletkezett, amelynek atomsúlya kisebb az uránénál. Addig az atomokat elpusztíthatatlannak s oszthatatlannak gondolták. Hahn nem merte kimondani,hogy a báriumatomok valójában szétrombolt uránmagok. Megfigyeléseit elküldte Lise Meitnernek, Stokholmba emigrált egykori munkatársának, akinek számításai és az újabb kísérletek megerősítették, hogy Hahn létrehozta az első maghasadást.

A szakfolyóiratok rövidesen az új felfedezés nyomán megvalósítható >szuper bombáról< szóló spekulációkkal voltak tele. Valóságos riadóként hatott, amikor 1939 márciusában, Csehszlovákia szétzúzása után Hitler megtiltotta a Joachimsthalban található uránérc ex-portját. Amikor pedig egy fiatal német tudós az egyik szakfolyóiratban cikket publikált az >urángépről<, az Egyesült Államokban számos szakember vélte úgy ,hogy jelentős lehet a nácik előnye az atomenergia terén, hiszen különben nem jelentették volna meg a cikket. S ez még akkor is igaz lehet,ha papíron az atomenergia békés hasznosítását emlegetik.

Mindez azonban súlyos következményekkel járó feltevés volt. Heisenberg és csapata még messze állt a bomba létrehozásától. Az amerikaiak nukleáris versenyfutásra gondoltak, de a startnál ők voltak az egyedüli komoly indulók.

Nukleáris versenyfutás

A háború kitörése előtt egyedül a Német Birodalom rendelkezett a hadseregnek alárendelt uránkutató csoporttal. A legfontosabb európai uránércbányák is német tulajdonba kerültek .Az 1939-1940.évi villámgyőzelmek további előnyöket hoztak számukra. A németek lefoglalták a belga Union Miniére uránkészleteit, s készen álltak, hogy kiépítsék és kizárólag saját célra hasznosítsák a norvégiai nehézvíz termelést, továbbá rendelkeztek a majdnem kész pá-rizsi ciklotronnal.De voltak fékező tényezők is: a norvégiai Norsk Hydro nehézvízgyártási kapacitását előbb még ki kellett építeni, és a párizsi ciklotront csak heti váltásban használhatták a francia tudósokkal. További ciklotronok építési projektjei még nem jutottak túl a tervező asztalon.

Az Egyesült Államokban a háborút még távolinak tartották, s nem vették nagyon komolyan a veszélyt, hogy a németek atombombát építhetnek. A döntő kezdeményezés a tengelyhatalmak országainak emigránsaitól –Szilárd Leó, Wigner Jenő, Teller Ede, Enrico Fermi- indult ki. Utóbbi már 1939 márciusában felhívta az amerikai haditengerészeti minisztérium figyelmét az uránbomba lehetőségére. Figyelmeztetései azonban ekkor még visszhang nélkül maradtak. 1939 nyarán Szilárd Leóék Einsteinhez az évszázad tudományos zsenijéhez fordultak,aki meghívta a három férfit Long Island-i hétvégi házába. Németül folyó megbeszélésükön meg-fogalmazták a később Einstein által aláírt, Franlin D.Roosevelt elnökhöz intézett levelük tervezetét. Ebben >új típusú, rendkívül erős bombáról< írtak, amely óriási pusztításra képes.

Roosevelt kétszer találkozott Einstein megbízottjával, aki a fizikai összefüggéseket magyaráz-ta el az elnöknek. A második találkozón, 1939.október közepén Roosevelt végre megértett valamit a dologból: >Szóval azt mondják, gondoskodni kell arról, hogy a nácik ne röpítsenek minket a levegőbe. Akkor tenni kell valamit.<

A csalódott emigránsok nem adták fel.1940.március 7-én újabb levelet írtak Rooseveltnek, amelyet ismét Einstein írt alá. Ebben értesítették az elnököt, hogy Németországban nagy titoktartás mellett uránkutatások kezdődtek a Vilmos Császár Fizikai Intézetben. Időközben hasonló hírek érkeztek Londonba is. Döntő kezdeményezés indult ki két nagy-britanniai emigránstól- Otto Frisch és Rudolf Peierls –is Ők két rövid memorandumot fogalmaztak meg egy szuperbomba konstrukciójáról, s az egyetlen lehetséges ellenlépésnek saját bomba kifejlesztését látták. A memorandum felrázta a brit kormányhivatalokat.

A Szovjetunióban is vita folyt a maghasadás felfedezésének lehetséges következményeiről. Az 1920-as évektől az ország egész tudományos élete a sztálinizmus nyomása alá került. Néhány szovjet filozófus azt követelte, hogy a >polgári fizikával < a > proletár fizikát< állít-sák szembe. Számos szovjet atomfizikust ideológiai megbízhatatlansággal vádoltak. Az egyetemeken és a kutatóintézetekben a félelem légköre uralkodott. Ennek ellenére Leningrádban az Igor Kurcsatov körüli fiatal fizikusok nem bátortalanodtak el. Tanítványai , Flojrov és Petrzsak felismerte,hogy a természetben létezik spontán uránhasadás. Flerovot izgatta , hogyan reagálnak nyugati kollégái a felfedezésre, s cikket írt a Physical Rewiev számára. Legnagyobb csodálkozására semmilyen visszhang nem érkezett, ami azt igazolta: jó érzékkel rátapintott, hogy az uránkutatást titkos katonai üggyé nyilvánították.

Moszkvában uránbizottság alakításával reagáltak, ám a bizottság 1940 novemberében súlyos vereséget szenvedett. Kurcsatov az egyik tudományos konferencián bemutatta munkatervét, amelyben lehetségesnek tartotta belátható időn belül nehézvízreaktor építését. De a szovjet fizika nagyjai nem akartak hallani a tervről. A európai háborúra tekintettel helytelennek tartották pénzforrásokat áldozni bizonytalan projektre, s úgy vélték, hogy az atommag technológiája feletti uralom a következő évszázad ügye lesz.

A Los Alamos-i kutatóbázis

Miközben Albert Speer fegyverzetügyi miniszter a tétovázó német atomkutatókat mindössze két millió márkával támogatta, Roosevelt több mint négyezerszer többet fektetett az amerikai atomprogramba. A Manhattan-tervvel ( Manhattan District of Engineers) az emberiség addigi legnagyobb fegyverkezési programja indult útjára.

A hadsereg egész országrészeket vásárolt fel vagy foglalt le Washington, Tenesse, és Új-Mexikó államokban. A szigorúan titkos atomprogramon 37 nagy intézményben 125 ezer ember közöttük hat Nobel-díjas kutató dolgozott. A vezető tudósok –közülük minden második európai emigráns- 1943-ban elhagyták egyetemeiket, s az Új-Mexikóban, kétezer méter magasan fekvő Los Alamos-i kutatóvárosba költöztek. A szigorúan őrzött létesítményről a környéken az amerikai elhárítás azt terjesztette,hogy katonai kórház működik benne, ezért van ott annyi doktor. A szigorú biztonsági intézkedésekhez tartozott a tudósok telefonjainak lehallgatása is. Mivel azt fontolgatták,hogy Németországban elrabolják Heisenberget, hasonló német tervtől tartva az intézményen kívül testőrök kísérték a vezető szakembereket

Roosevelt elnök csak a briteket fogadta bizalmába. A két ország fizikusai kart karba öltve dolgoztak, s London állta a költségek egy részét, 1943-ban Roosevelt és Churchill brit miniszterelnök megállapodott, hogy az atombombát nem vetik be a másik egyetértése nélkül. Churchill később hozzájárult a két japán város elleni támadáshoz.( Hirosima és Nagaszaki- a Szerk.) A Manhattan-terv vezetőinek legnagyobb gondját a hasadó anyag hiánya okozta. Ennek keresése nyelte el a költségek háromnegyedét. Robert Oppenheimer csapata az urán-235 izotópra szavazott, amelyet csak rendkívül költséges módon lehetett leválasztani a nehéz urán-238-ról. A Tenesse folyó partján fekvő Oak Ridge-ben a Dupont vegyipari konszern a világ akkori legnagyobb ipari létesítményét hozta létre. Az uránsót elpárologtatták, s hatalmas gázcentrifugákkal elkülönítették az izotópot. Az üzem másfél évig megállás nélkül dolgozott, de végül az előállított hasadó urán csak a hirosimai bombára volt elég. Az ördögi technika politikai célú felhasználása érdekében az amerikaikaknak több robbanóanyagra volt szükségük. Ezért a tudósok végül is visszatértek a plutóniumhoz, amelyet az urán-238-ból viszonylag könnyen állítottak elő. Nagaszakiban a világ első plutónium bombáját vetették be.

A Németországból emigrált tudósok nem sejtették, hogy kutatásaik eredménye nem a Harmadik Birodalom felett robban. 1943 májusában az amerikai katonapoltikai bizottság kockázatosnak ítélte a bomba német bevetését. Az esetleg befulladt, fel nem robbant bomba összetevői –érveltek- fontos útmutatóul szolgálhatnak a német tudósoknak. Ezért Németország ázsiai szövetségesét vonták látókörükbe.

Tibbets ezredes egysége

1944 őszén Paul Tibbets ezredes 122 fős speciális egysége a Salt Lake Citytől nyugatra fekvő, használaton kívüli katonai repülőtéren megkezdte a B-29-es szuperbombázóról való célzott

bombázás gyakorlását. A repülőgép bevetését csak a Csendes –Óceánon tervezték. A csapathoz tartoztak börtönből szökött gyilkosok is, akik álnéven jelentkeztek a hadseregbe. Nekik az ezredes büntetlenséget ígért, ha minden rendben megy. Roosevelt 1944 decemberében utoljára mérlegelte az új bomba ledobásának lehetőségét Németországra. Ez nem lehetséges –válaszolta Groves, a program vezetője-, Európában nem állomásoznak B-29-esek. Csak e hatalmas gép képes a több tonnás bomba szállítására.

Ekkor már pontosan látható volt,hogy Hitler elveszíti a háborút. A nyugati szövetségesek már a Német Birodalom határainál harcoltak, a Vörös Hadsereg pedig a pomerániai és sziléziai előrenyomulást készítette elő. Az amerikai titkos szolgálat a zsákmányolt német iratokból és egyéb forrásokból –közöttük a norvégiai ellenállástól-pontosan tudta, hogy a német atom-bomba előállítása a távoli jövő kérdése. Az amerikaiak mégis folytatták a Manhattan projektet. Tervezői az atombomba ledobásában a hagyományos háború folytatását látták, jóllehet gyanították annak megsemmisítő erejét. Oppenheimer Hirosima esetében 20 ezer halottal számolt. Összehasonlításul: 1945 márciusában Tokió gyújtóbombával történő bombázása 100 ezer halottat követelt.

Vitathatatlan,hogy a Manhattan-projekt költségei önmagukban is sajátos dinamizmust kölcsönöztek az eseményeknek. A vállalkozást az elnök kongresszusi külön költségvetéséből finanszírozták, s 1944-ben már számos kritikai megjegyzés hangzott el a képviselő részéről. A hadügyminisztérium egyik munkatársa feljegyezte: ha a projekt sikeresen lezajlik, akkor nem lesz kongresszusi vizsgálat. Ha nem, akkor valamennyien belebuknak. Nehéz lett volna ellen-állni a kísértésnek, hogy az előállított fegyvert bevessék- emlékezett később Groves. A déli államból származó szenátor és későbbi külügyminiszter, James F. Byrnes előtt már felsejlett a későbbi fegyverkezési verseny is. Szilárd Leó is amerikai- szovjet versengéstől tartott, s már nagy hibának ítélte a Rooseveltnek írt 1939 évi levelet. Kérésére Einstein kieszközölt számára egy látogatást a Fehér Házban, de fenntartásai ott sem találtak meghallgatásra.

A Truman-kormány a bombában lehetőséget látott a Pax Americana világméretű érvényesítésére. Az atomtitok Sztálinnal való megosztását Byrnes amerikai külügyminiszter határozottan elutasította: ha értesítjük az oroszokat, Sztálin részt akar venni benne. Szilárd Leóval ellentétben a legtöbb kutató is a bomba bevetése mellett kardoskodott. Egyszerűen a kiváncsiság vezette őket, hogy beválnak-e elméleti számításaik és előrejelzéseik.

1945.április végén a Pentagonban az ún. célkijelölő bizottság ülésén a lehetséges célpontokat vették számba. A bombázásoktól addig megkímélt várost kerestek, hogy pontosan fel-mérhessék a robbanás hatását. Tibbets ezredes gépét később mérőműszerekkel megrakott repülőgép követné. A bizottság kritériumai között természetesen szerepelt a célpont katonai jelentősége is. Hirosimában hajózták be a Kínában harcoló japán csapotok utánpótlását. A 2,japán hadsereg is az ipari és kikötővárosban ütötte fel főhadiszállását, és onnan szervezte az esetleges amerikai invázió ellenlépéseit.

Truman ugyan kegyetlen és fanatikus embereknek tartotta a japánokat, de csak katonai célok elpusztítására utasította hadügyminiszterét. Nem tudta vagy nem akarta tudomásul venni, hogy a15 ezer tonna TNT-vel egyenértékű robbanóhatás teljesen megsemmisít egy várost. Később az esetleges félmillió áldozattal magyarázta a bomba ledobását, amellyel az amerikai partraszállás Japánban járt volna.1945 tavaszán Okinava szigetén egyébként a japánok és az amerikaiak a második világháború legvéresebb csatáját vívták, amelyben majdnem 51 ezer amerikai katona vesztette életét vagy sebesült meg.

A DÖNTÉS

1945.július közepén az amerikaiak a moszkvai japán követségnek küldött, elfogott telexből értesültek arról,hogy Hirohito császár Sztálint szándékozik felkérni a szövetségesekkel folyó béketárgyalások közvetítőjéül. Az amerikaiaknak és a briteknek fel kellene hagyniuk a feltétel nélküli kapituláció követelésével- hangzott a megfejtett üzenet. Hirohito joggal féltette trón-ját, hiszen a szövetségesek azt a japán militarizmussal azonosították.

A japán szándékokat ellentétesen értékelték Washingtonban. A potsdami konferenciára utazó elnököt az Antwerpenig tartó nyolcnapos hajóúton Byrnesnek sikerült meggyőznie arról ,hogy a japán császár politikai túlélését az amerikai közvéleménnyel Pearl Harbor és a csendes ócáni háború szörnyűségei miatt nem lehet elfogadtatni. Churchill mindhiába emelt szót a japán katonai becsület megőrzése mellett. 1945.július 26-án a nyugati hatalmak választás elé állították Tokiót: az ország >teljes pusztulása< vagy a feltétel nélküli kapituláció. A japánok elutasították az ajánlatot. Azóta vitatják,hogy a monarchia megőrzését biztosító kapitulációs ajánlat erősítette volna-e a békepártiak pozícióit Tokióban.

A potsdami konferencia kezdetén

Harry S.Truman még nem tudta, működik-e az atombomba. Az alamogordói sivatagban július 16-án végrehajtott tesztrobbantásról szóló távirat még aznap este megérkezett Stimson hadügyminiszter babelsbergi villájába >Ma kora reggel operáltunk. A diagnózis még nincs lezár-va, de az eredmény(…) minden várakozást felül múl. Néhány nap múlva megérkezett a végleges jelentés. Azután Trumant mintha kicserélték volna . Más ember lett, s határozottan ellentmondott Sztálinnak- vélekedett Churchill. Amikor katonái közölték Trumannal,hogy az első bevetésre a tervezettnél korábban is kerülhet sor, a hír szinte megbabonázta. Július 31-én kiadta a parancsot: >Release when ready!< (Dobják le, amikor kész!)

Valamennyi vezető Japán-szakértő egyetértett azzal, hogy Moszkva magatartása rendkívüli jelentőségű Tokió számára. Még a bornírt japán tábornokok is tudták, hogy a Vörös Hadsereg támadása esetén nem számíthatnak megegyezéses békére. A császári házat így nemcsak az amerikaiak oldaláról fenyegette veszély. Az is elfogadható, hogy a császár inkább Washingtonnak akart kapitulálni.

Az Egyesült Államok elnöke –mint naplójából kitűnik- nem volt hajlandó átengedni a szovjeteknek annak a hosszú elkeseredett és bátor harcnak a gyümölcsét, amelyben azok nem vettek részt. Már 1945 első heteiben versenyfutás kezdődött közöttük. Sztálin attól tartott ,hogy a japánok kapitulálnak az Egyesült Államok előtt, mielőtt még a Szovjetunió belépne a háborúba, s így lemarad a zsákmányról. A német kapituláció után azonnal megkezdte egymillió szovjet katona átszállítását keletre, s a tervezettnél két héttel korábban megtámad-ta a japánok által megszállt Mandzsúriát. De az amerikaiakat nem tudta utolérni.

Truman végül a potsdami konferencia alatt, 1945.július 31-én adta ki a parancsot az eredetileg német városoknak szánt atombomba ledobására a japán Hirosimára. Paul Warfield Tibbets ezredes különleges kommandója Tinian szigetén várakozott a Dél-Japánon végig söprő tájfun elvonulására, mert jó látási viszonyokra volt szüksége a bomba ledobásához. 1945.augusztus 6-án a Hirosima fölé érkező Enola Gay repülőerőd kioldotta gyilkos terhét. A három méter hosszú és négy tonna súlyú Little Boy volt az első bevetett bomba az emberiség történetében. Hatása messze túlszárnyalta az amerikai tudósok. katonák, és politikusok várakozásait, 13 négyzet-kilométernyi területen halált és pusztulást hozott. Hirosima 76 ezer háza közül a robbanás 70 ezret lerombolt vagy megrongált. A városban 350 ezer lakos tartózkodott, főleg japánok, de koreai és kínai kényszermunkások tízezrei is. Néhány amerikai hadi-fogoly mellett tucatnyi német jezsuita is érkezett Hirosimába, mivel ott nagyobb biztonságban érezték magukat. az amerikai légitámadásoktól.

1945 végéig körülbelül 140 ezren haltak szörnyűséges kínhalált: a robbanás epicentrumában az első áldozatok a több mint egy millió Celsius-fokban egyszerűen elpárologtak vagy elégtek. A hőség még tíz kilométer távolságban lángra lobbantotta a fákat. Sokakat az erős lökés-hullámok miatt összeomlott házak temették maguk alá. A centrumtól távolabb lévők a közvetlen sugárzástól pusztultak el.

Három nappal később az amerikaiak Nagaszakira dobták le a Fat Man elnevezésű plutonium bombát, amely szinte teljesen elpusztította a híres kereskedővárost. Az áldozatok pontos számát lehetetlen megállapítani. A későbbiekben is évente ezrek haltak meg az alattomos sugárzás utóhatásaként, s még a túlélők harmadik negyedik generációja is megörökölhette a gyilkos kórt.”

Forrás: Rubicon történelmi magazin 2015/11