Népbíráskodás Magyarországon 1945-1950

A Rubicon történelmi magazin 2015/4 számában érdeklődéssel olvastam Zinner Tibor történész „Népbíráskodás Magyarországon 1945-1950” c. tanulmányát. Úgy gondoltam, hogy a szerző írását közreadom olvasóimnak. „A később győztessé váló szövetségesek már az 1942. január 13-án Londonban kibocsátott Szövetségi Nyilatkozatban kinyilvánították, hogy nem fognak napirendre térni a háborús bűnök felett. Az 1943. október 19-30. között Moszkvában megtartott külügyminiszteri értekezleten azt is kijelentették, hogy >a fasiszta vezetőket és más, háborús bűnösként ismert vagy gyanúsított személyeket le kell tartóztatni és az igazságszolgáltatásnak átadni.<

Pártok a számonkérésről

A hazai illegális kommunisták 1944.szeptember 1-jei kiáltványukban követelték a magyar Gestapo azonnali megszüntetését, tagjainak és vezetőinek letartóztatását és bíróság elé állítását. A Kállai Gyula¹ és Rajk László² által megfogalmazott, 1944.október 2-i akcióprogram szerint az egyik legfőbb feladat >a háborús felelősök letartóztatása, vagyonuk elkobzása és nép-ítélet elé állítása<. Ugyanebben az időben Moszkvában is készült egy akcióprogram. 1944. szeptember 28-i tanácskozásukon a magyar emigráns kommunisták azt tervezték, hogy >a hazaárulók és háborús bűnösök feletti ítélkezésre külön bíróságokat kell szervezni,< továbbá >a háborús bűnösöket és hazaárulókat le kell tartóztatni, köztük a kormányzót, az 1941. április 6 óta hivatalban volt kormányok összes minisztereit és politikai államtitkárait.< A vita során egyfelől javasolták a háborús bűnösök vagyonának elkobzását, másfelől felmerült, hogy ne kössék a felelősségre vonás időpontját 1941 áprilisához.

A magyar kommunisták

elképzeléseit azonban a moszkvai birodalom vezetői számos helyen módosították. A jövőbeli Quislingek elképzelései nem térhettek el Sztálin³ világbirodalom teremtő vágyaitól. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front szegedi programjából már kimaradt Horthy Miklós felelősségre vonása, új elem volt viszont a háborús bűnösök vagyonának elkobzása.

A Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottsága 1944. október 27-én határozott a magyarországi hadműveletek alatti s utáni „katonai” és „politikai” feladatokról. Ez a> háborús és népellenes bűnözők felelősségre vonását államhatalmi feladatnak< minősítette. A Vörös Hadsereggel együtt „érkező” szovjet Állambiztonsági Népbiztosság munkatársai azonnal megkezdték a szervezőmunkát, hogy megteremtsék az új magyar tisztogató, megtorló, megfélemlítő, elnyomó szervezet felállításának feltételeit. Az MKP így szerezhette meg a rendőrségi és politikai rendőrségi pozíciók zömét, tagjai ezért játszhattak a kezdetektől meghatározó szerepet az erőszak-apparátusban. Gyakorta előfordult, hogy a koalíciós pártok képviselőiként váltak ismertté a közvélemény előtt, miközben titokban a kommunista párt tagjai voltak. Közéjük tartozott például >nemzeti parasztpárti< belügyminiszter Erdei Ferenc és a >kisgazdapárti< budapesti rendőrfőkapitány, Sólyom László.

1945 nyarán a belügyi testületek

95%-a kommunistákból állt. Zömmel >szervezett munkások< alkották az új gárdát, ők, mint >ellenállók<, illetve >megbízhatónak tűnő< egyének lettek az állomány tagjai. Mindemellett Rákosi Mátyás⁴ - miként erről 1945 február 19-én Dimitrovot⁵ tájékoztatta - új veszélyt látott azokban a zsidókban >akik korábban munkásszázadokban voltak és most hazatérnek (…)sejtelmük sincs a kommunizmusról, viszont intelligensek; ügyesek és a falvakban és kisvárosokban, valamint a rendőrségnél hamarosan vezető befolyásra tesznek szert. Északnyugat Magyarországon - valamint Budapesten - a pártot erősen elzsidósodottnak tekintik: E volt munkaszolgálatosok jelentős része korrupt karrieristának bizonyul, és nagy károkat okoz pártunk tekintélyének. Harcolunk e veszély ellen, s ezért néhány városban szinte máris antiszemitának tekintenek bennünket.<

A térfoglalást

nem sikerült megakadályozni, mert azok is bekerültek a titkos rendőrség soraiba, akiket kizárólag >bosszúvágy<, a >kapzsi kereseti lehetőség, szadisztikus ösztönöknek és hajlamoknak a kielégítése indított arra < hogy itt helyezkedjenek el. Mi több >sokan a múlt rendszer bűnösei közül is< itt kerestek >menedéket<. Minderről a főállamügyész-helyettes népügyész tájékoztatta a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) Pest megyei kirendeltségét 1945 szeptemberében.

A népbíróságok felállítása

A tételes jog rendszerében két tendencia érvényesült a második világégés után. Egyrészt a hagyományos, formalizált jog alkalmazása a szokott magánjogi, peres és közbűntényes esetekben. Másrészt a politikai ítélkezés új körülményeknek megfelelő felhasználása. Kezdetben még ez utóbbi esetben is nagymértékben támaszkodtak az előző évtizedekben és a világháború idején keletkezett >tételes< jogszabályokra. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés elvi felhatalmazására ugyanakkor külön rendelkezéseket, törvényerejű miniszterelnöki rendeleteket léptettek életbe olyan tettek szankcionálására, amelyekről korábban jogszabály nem rendelkezett. A nemzetiszocializmus felett diadalt aratott nagykoalíció politikai büntetőkoncepciójával azonos elvek érvényesültek a második világháború utáni magyarországi jogpolitikában, de azt megelőzve! Így nem csupán a kivételes, hanem a tömeges politikai büntetőpolitikai koncepció napi jogszabályainak hatálya alá estek.

Ez a kettősség követhető nyomon

a joggyakorlat személyi, szervezeti és intézményi feltételeiben. A korábbi bírói kart lépésről lépésre eltávolították, s ezzel párhuzamosan laikus >megbízható< - eufemisztikusan népinek nevezett - elemeket vontak be az ítélkezésbe. A régi törvényszéki szervezet mellett új, különbírósági, népbírósági rendszert vezettek be. A szovjet- angolszász felelősségre vonási elképzelések gyakorlati megvalósítása a Vörös Hadsereg által megszállt országokban a korabeli sztálini eljárási módokkal egyezett meg: mérlegelés nélkül, megfellebbezhetetlen >ukázoknak megfelelően születtek az ítéletek. A különleges helyzetben kiadott jogszabályok keret-rendeletek voltak, és ezek széles lehetőséget biztosítottak a különbíróságok számára, beleértve a megtorló jellegű, kivételesen súlyos ítéleteket is. A pártpolitikai küzdelmekről befolyásolt bíráskodás számos klasszikus jogelvet sértett meg.

Szegeden a helyi nemzeti bizottság

már 1944. december 13-án határozott a népbíróság felállításáról, de a rendelet kidolgozása és közzététele elhúzódott 1945. január 9-ig. A z utolsó népbíróság a tiszaparti nagyvárosban 1950. április 1-jével fejezte be működését. Ez volt a népbíráskodás első, 1944-1950 közötti időszaka Magyarországon. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 26-án fogadta el a népbíróságok felállítására vonatkozó első jogszabályt, a 81/1945 M.E.sz. rendeletet, amelyet a Magyar Közlönyben február 5-én tettek közzé. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1945. szeptember 11-én emelte törvényerőre a népbíráskodásról szóló addig született négy miniszterelnöki rendeletet (1945.évi VII. törvénycikk.)

A fővárosban

A Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. január 27-én döntött - a kommunista párti Vas Zoltán előterjesztése alapján - a helyi népbíróság felállításáról. Az elfogadott határozat tartalmazta a sürgősséget is. Ennek alapján az első végre is hajtott ítéletet a Budapesti Néptörvényszék 1945.február 3-án hirdette ki, de még nem a miniszterelnöki rendeletet, hanem a hadra kelt seregbeli eljárást alkalmazva. Másnap a három halálra ítéletből kettőt - Rotyis Péter főtörzsőrmestert és Szívós Sándor szakaszvezetőt - azok Oktogonon felakasztották, a távol lévő Haynal Alajos vezérőrnagy soha nem állt bírái elé.

1945.július 22-én

Révai József⁶ az írta a Szabad Népben, hogy „reakciós az, aki antikommunista”. A régi Magyarországon meghatározó erővel bíró politikai tényezőket egyre kevésbé differenciáltan értékelték, s a korábbi időszakot „fasiszta” minősítéssel ítélték. Révai írásából kitetszett, hogy aki pártja vezetésének vagy a hatályos moszkvai vonalnak politikai céljait keresztezi - avagy feltehető, hogy keresztezni meri, netán egyáltalán akarja -, az mind reakciós, a „demokrácia” és a „nép ellensége” ezért úgy is kell bánni vele. Ennek alapján mosták össze a ténylegesen a ténylegesen háborús vagy népellenes bűnöket elkövetőket azokkal, akiket a kommunisták ellenfélnek tekintettek. Az MKP mindennapi politizálásában a demokrácia-reakció fogalompárra szűkült az érdekek tagoltsága. Révai Szabad Népben megjelent írása érzékeltette, hogy a megfélemlítő apparátus számára potenciálisan milliókra tágul az üldözendő „ellenség” köre. Ekképp vált parttalanná a múltban történteket nemes egyszerűséggel „fasizmusnak” tituláló haraggal és részrehajlással megtorló közigazgatási és bírói gyakorlat.

Politikai fegyver

Hol helyezkednek el a népbíróságok a honi igazságszolgáltatás történetében, miként értékelhetjük a magyar népbíróságok szerepét és tevékenységét.

A népbírósági tanácsok

megfélemlítését s a közvélemény esetleges kritikájának megakadályozását célozták a korábbi periódus igazságügyi vezetőivel, bíráival szemben indított büntetőeljárások. Ezek kiegészítették a létszámcsökkenést eredményező igazolási és „B” listás eljárásokat, az internálásokat. A politikai rendőrség népügyészeket, államügyészeket, bírákat is letartóztatott, majdnem megbénítva a népbíráskodást. 1946. november 7-én az igazságügyi tárca államtitkára már arra hívta fel a jogszolgáltatók figyelmét, hogy „kilencmillió magyarnak ítélkeznek”. A bírói és ügyészi testület azonban nem maradt távol a politikai élet hullámveréseitől.

A munkáspárti politikusok

az új ellenségkép kialakítása során nem csupán az ún. horthysta és Szálasi-féle periódus állami berendezkedésének politikai és erőszak-szervezeti vezető rétegeire koncentráltak, törekvésük messze túlmutatott a különböző ún. antifasiszta rendeletekben célba vett csoportosulások tagjainak felelősségre vonásán. Ennek távolabbi hátterében az állt, hogy 1946-tól mind nyilvánvalóbb lett a konfrontáció a győztes hatalmak viszonyában. Magyarországon a különbíróságok különböző pártérdekeket kifejezésre juttató tanácsainak létrejöttében az igazságszolgáltatás olyan politikai fegyverré vált, amely nem csupán az elkövetett cselekmények számonkérését szolgálta, hanem alapvetően a politikai érdekeknek rendeződött alá. A belügyi és katonai nyomozó szerveket az MKP kisajátította, ami eleve ellentétes volt az állam védelmével. Ennek függvényében torzult el és vált pártérdekké a bírói eljárás.

Ebben a kontextusban bontakozott ki

- a kor publicisztikai megfogalmazása szerint - a”fasisztamentes Magyarország” megteremtését célzó komplex „számonkérési „rendszer. részeként egy problémákkal teli, már annak idején is súlyos kritikákat kiváltó ítélkezés gyakorlat. A „fasiszta maradványok felszámolásának” folyamatában nem csupán azokat vonták (vonhatták) különböző közigazgatási és bírósági el-járások hatálya alá, akik az 1944-1945-ös változásokat megelőző politikai szisztémákban bizonyíthatóan torz, emberiesség ellenes politikát valósítottak meg és bűntetteket követtek el, hanem azokat is, akik a következetes forradalmi átalakulás megvalósításának esetleges vagy vélt ellenzői lehettek, így háborús és népellenes bűnössé minősítésük törvénytelen, elítélésük, maghurcolásuk jogtalan volt.

A titkos rendőrség,

valamint a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya 1945 februárjától-márciusától tartóztatta le azokat a személyeket, akiket - ha büntetőügyükben vádemelésre okot adó cselekményeket találtak átadtak a népügyészségeknek. A „fasiszta maradványok felszámolásának „népügyészségi és népbírósági szakaszában népügyészek és népbírák vettek részt. A népbíráskodás - az igazságügyi tárca első embere, dr. Ries istván⁶ szerint - „a nemzet pere megrontóival szemben voltaképpen egy per, mely technikai szempontból bomlik különböző perekre,”

Bosszúvágy és bűnösmentés

A népbírósági tanácsok a rájuk rótt feladatokat hajtották végre a „fasiszta maradványok felszámolásának” folyamatában. Ám nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy e büntetőperek elítéltjeivel szemben a büntetőeljárás különböző szakaszaiban számos törvénytelenséget is elkövettek. Fizikai és lelki erőszakkal csikartak ki beismerő vallomásokat - például „beismerem, hogy fasiszta beállítottságú voltam” - és hamis vallomásokat. Ismertek az alaptalan vádaskodásokat tartalmazó feljelentések, a meg nem történt - vagy másképp, esetleg mások által elkövetett - eseményeket tartalmazó vádiratok, a büntetőperek vádlottjait a „katonás” tárgyalásvezetéssel megfélemlítő tanácselnökök, a történelmi tények szabados kezelése, majd a sajátos interpretáció okozta problémák a tényállásokban, a valótlanságoknak helyt adó első és másodfokon kihirdetett határozatok stb.

A budapesti politikai rendőrség feladata,

vezetőjének 1945. február 20-i feljegyzése szerint -„ a nyilasok, fasiszták, lefogása, néptörvényszék elé állítása a demokratikus Magyarországgal szembenálló mindennemű szervezkedés és mozgalom likvidálása” volt. Eseteinek 60%-a a társadalom közreműködése (feljelentések, besúgások), 40%-a saját kezdeményezés (nyomozás) útján keletkezett. Péter Gábor⁷ szerint a „feljelentések nagy része alaptalan és bosszú műve volt.” Mindez azonban érdektelen volt, mert az ártatlanokat utóbb megvádolták és bíróság elé állították. Ha pedig valakit felmentettek, akkor vissza kellett kísérni a politikai rendőrséghez - ahol folytatva a korábban kialakított törvényellenes gyakorlatot - internálhatták, erőteljes kommunista kritikáját adva a népbíráskodásnak. Már 1945 őszétől, egyfajta „harmadfokként”…

A politikai rendőrségen

az elfogult tanuk, hamis felismerők és fel nem ismerők, gyanús mentővallomásokat tevők, gyanúsítottak ártatlanságát hangoztatók és akasztását követelők között gyakorta voltak zsidók is, akik - miként Bibó István⁸ is utal rá - magatartásukkal gerjesztették az antiszemitizmust. Mindez jelentősen befolyásolta az ún. tömegperekben ítélkező népbírósági tanácsokról a társadalomban kialakult képet. Mivel az erőszakszervezetekbe bekerült egykori deportáltak és munkaszolgálatosok gyakorta fizikai erőszakkal megszerzett nyomozati eredménye a büntetőeljárásban számos esetben zsidó származású népügyész vagy népbíró elé került, sokan vélték úgy, hogy 1945-ig a zsidók felett a magyarok, most a magyarok felett a zsidók ítélkeztek. A vagyonjogi vitákkal csak tovább éleződött a helyzet.

A megaláztatásokból,

meghurcolásokból visszatértek közel sem következetes antifasizmusának érvényesülésekor nem mindig a korábbi jogi képzettségből fakadó tudás volt a meghatározó. Az egykori diszkrimináltak közül sokan a hatályos jogszabály szellemével, tartalmával ellentétesen vádoltak, ítélkeztek. S a feljelentők, valamint a vád és a védelem tanúi körében sokszor a valóságot is torzító bosszúvágy volt érzékelhető.

A problémákat fokozták

az első-és másodfokú népbíráskodás fórumai közötti konfliktusok. A Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) bírái kizárólag szakképzett jogászok voltak, és tudásuk alapján joggal minősíthetők az objektivitás mércéjének a „pártbíróságként” aposztrofált elsőfokú népbíróságokkal szemben. Ries István mégis úgy jellemezte a másodfokú bíráskodást, hogy ott” nem ítélkezés nem megtorlás, hanem nagyon szép formában való háborús és népellenes bűnös mentés folyik.” Elfogadhatatlan elmarasztaló álláspontja a korabeli ellentmondásos jogszabályokból következett. Amíg a laikus népbírák és tanácselnökük ítélete a „fasizmus felett aratott győzelemnek” számított addig a NOT enyhítő határozatai miatt a „hivatásos fasisztamentők gyülekezőhelye” címkét kapta. A másodfokú ítélkező fórum bírálata azért is megalapozatlan, mert bírái csak minden második népbírósági büntetőügyben jártak el. A büntetőperek alapján rögzíthető, hogy a pártpolitikai döntések által behatárolt elsőfokú népbírósági radikalizmussal szemben a NOT - sokszor még a SZEB kényszerítő jellegű beavatkozási kísérletei ellenére is - körülményekhez képest a törvénykezés tisztaságát igyekezz védeni.

A HÁBORÚS FŐBŰNÖSÖK

1945 októberétől kezdve szállították Magyarországra Nyugatról az ún. háborús főbűnösöket. Miként dr. Sulyok Dezső ügyvéd⁹, korának jeles polgári politikusa is megállapította közülük kettő, dr. Bárdossy László¹⁰ és dr. Imrédy Béla¹¹, a két miniszterelnök volt jelentős személyiség. Halálra ítélték és 1946.január 10-én, illetve február 28-án végezték ki őket. A deportáltató „trió” - a két belügyi államtitkár, Baky László és dr. Endre László, valamint miniszterük, Jaross Andor - büntetőügyében szintén halálbüntetést szabott ki a népbíróság. Az államtitkárok sorsa 1946. március 29-én, a miniszterüké április 11-én teljesedett be.

Az 1946.március 1-jén

halálra ítélt Szálasi Ferenc és társai bűnügyében elhangzott ítéleteket követően, március 12-én és 19-én voltak az akasztások: a nemzetvezetőt, Beregffy Károlyt, Gera Józsefet, és Vajna Gábort, illetve Csia Sándort, br. Kemény Gábort és Szöllősi Jenőt ekkor kísérték bitó alá. A Sztójai Döme¹² vezette ún. Quisling - kabinet tagjai közül 1946. augusztus 24-én végezték ki a volt kormányfőt, Reményi-Schneller Lajost és Szász Lajost. A 2. magyar hadsereg tragédiája miatt bűnössé kikiáltott Jány Gusztáv ítéletét 1947. november 28-án Budapesten hajtották végre (felmentette a vádak alól a Legfelsőbb Bíróság 1993. október 4-én).

A szövetséges hatalmak

1946. augusztus elejéig a kikért 546, háborús bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személy közül 312 főt adta át a magyar hatóságoknak. 1948. április 28-án a kikért, de ki nem adott személyek száma már 518 volt. A magyar kommunisták ugyan terve vették a kormányzó büntetőjogi felelősségre vonását, de Sztálin 1946.április 16-án Moszkvában tudatta a Nagy Ferenc miniszterelnök vezette delegációval, hogy „Horthyt nem kell bíróság elé állítani.” Molotov ehhez még hozzáfűzte a kormányzó „azzal, hogy fegyverszünetet kért, részben jóvátette bűneit.” A taktikus moszkvai diktátorral és vezetőtársával szemben van olyan magyar történész, aki úgy vélekedik napjainkban, hogy a kormányzó „bűnrészes volt 437 ezer magyar vidéki zsidó totális jogfosztásában, kirablásában és deportálásában”, és kormányzóságának utolsó hónapjaiban kb. 350 ezer vesztette életét.

A jugoszláv és a román kiadatási kéréseknek ugyanakkor a magyar szervek eleget tettek. Sőt néha szóban előadott kérelmeket is teljesítettek. A szovjet megszálló hatóságok nem terjesztettek elő kiadatási kérelmeket, maguk intézkedtek, rövid úton…Ezekben az országokban Jugoszláviában, Romániában és a Szovjetunióban - sokszor még a magyar népbíróságok korábban hozott ítéleteinél is súlyosabb megtorlásban részesültek a kiadottak , és halálbüntetést szenvedtek. Az újvidéki vérengzésért is felelős Grassy Józsefet és Zöldy Mártont 1946. január 11-én ítélték halálra Budapesten, kiadatásuk után. 1946 őszén Jugoszláviában végezték ki őket, miként Feketehalmy-Czeydner Ferenc tábornokot is. A Magyar Királyi Honvéd Vezérkar főnökét, az előbbieket évekkel korábban felelősségre vonni kívánó Szombathelyi Ferencet is az idő tájt végezték ki, hasonlóképp Jugoszláviában. Őt azonban a Legfelsőbb Bíróság utólag, 1994. március 16-án felmentette a vádak alól. Ennek hatály azonban nem vonatkozik a jugoszláviai ítéletre.

Miképp értékelhető?

A honi népbíróságok ítélkező tevékenysége jogerős ítéleteik ismeretében nem ítélhető „véreskezűnek”. Nyilvánvaló, hogy főként a törvénytelen kivégzésekkel zárult büntetőügyeket már akkor és utóbb is okkal bírálták, és nem meglepő számos jogerős ítéletük későbbi hatályon kívül helyezése. Mások, a viszontagságokat túlélők és a honi holokauszt vérzivatarának összefüggéseit feltárók viszont keveslik a felelősségre vonás nagyságát és mértékét, főképp a népellenes cselekedetek kitervelőinél, hatályba léptetőinél és a végrehajtóknál. Azért, mert, egyrészt a korabeli közigazgatásban tevékenykedőkkel szemben főképp adminisztratív eljárásokat foganatosítottak annak idején, és nem vették igénybe a népi igazság-szolgáltatást, másrészt a világháborúk közötti magyarországi, utóbb szélsőjobboldali és fasiszta szerveződéseknek minősített politikai erők - korabeli és később ismertté vált - létszámadataihoz viszonyítva a népbíróságok kb. minden 15-17 személyt büntették meg.

A valóság valahol e két álláspont között húzódik.

A népbíróságok a második világégés utolsó hónapjaitól rájuk rótt feladatot nem szabotálták el, az állandóan változó, fokozatosan radikalizálódó politikai mozgástérben végrehajtották, mi több, gyakorta inkább túlteljesítették. Nem kis mértékben azért, mert a politikai erőtényezők a csenevész magyar náciellenes erők helyett rájuk oktrojálták olyan feladatok elvégzését is, amelyeket a világháború során másutt másképp „oldottak meg”. A népbírósági tanácsokba delegáltak pártjuk álláspontját képviselték. Ezért vált politikai csatározások színterévé a népbíráskodás, hol a koalíción belüli baloldali radikalizmus, hol az ezzel ellentétes „mentőakciók” érhetők tetten. A megszálló erők siettette baloldali fordulat fokozatosan rányomtat bélyegét a népbíráskodásra. A ’45-ös voksolások után a munkáspártok - elsősorban - a kommunisták és hasonlóképp az igazságügyi területet felügyelő szociáldemokraták, főként az igazságügyi tárcát vezető dr. Ries István és köre közreműködésével - a „fasiszta maradványok” elleni harc mellé az ún. népi demokratikus forradalom győzelméért folytatott küzdelmet is betelepítették a népbírósági tárgyaló termekbe, ahová így a múlt bűneinek felszámolása mellé egyre gyakrabban a mindennapos politikai harc is beszüremkedett. Az antifasizmust cégéről felhasználva igyekeztek lehetőséget keresni – s találtak is- egyfelől a „gyüjtőpártnak” tekintett kisgazdapárt és a mögötte meghúzódó politikai erők „leszalámizására”, másfelől a baloldali térnyerésre.

Így következhetett be,

hogy a törvénysértő büntetőeljárások szinte a kezdetektől jelen voltak. A koalíciós alapon hozott ítéletek lehetőséget teremtettek a pártatlan „pártharcokon felüli” népbíróság csalfa nimbuszának kialakulásához, és elterelték a figyelmet azokról a folyamatos törvényszegésekről, amelyek jelei mind a nyomozati, mind a népügyészi fázisban mindvégig tetten érhetők voltak. Mindez egyúttal gátja lett annak, hogy a népbíróságok azt a tevékenységet folytassák, amiért létrehozták őket. A hibáik, torzulásaik, törvénysértéseik nem választhatók el a működésüket meghatározó korszak belső és külső összetevőitől. A népbíróságok kihirdetett ítéleteikben teret engedtek az igazságszolgáltatást befolyásoló politikai akaratnak, és figyelmen kívül hagyták azokat a milliókat, akiknek nevében ítélkeztek.”

Forrás: „Rubicon történelmi magazin 2015/4 szám

Szövegmagyarázat:

1. Kállai Gyula (1910-1996) kommunista politikus, országgyűlési képviselő, miniszter, miniszterelnök.

2. Rajk László (1909-1949) baloldali, kommunista politikus, országgyűlési képviselő, 1946-1948 között belügyminiszter.1949.május 30-án koholt vádak alapján letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték. 1955-ben rehabilitálták.

3. Joszif. V. Sztálin (1878-1953) grúz származású, szovjet pártvezető, diktátor.

4. Rákosi (eredetileg Rosenfeld) Mátyás 1892-1971) 1945-1956 között az MKP, az MDP főtitkára, 1952-1953 között a Minisztertanács elnöke, az ún. „Rákosi-korszak” és a személyi kultusz magyarországi meghonosítója.

5. Georgi Dimitrov (1882-1949) bolgár kommunista párt főtitkár, 1935-től a Kommunista Internacionálé vezetője. 1945-től haláláig Bulgária első számú vezetője.

6. Révai (1916-ig Léderer: 1898-1959) József kommunista politikus, író a „Rákosi-korszak” meghatározó kultúrpolitikusa és ideológusa. A teljhatalmú „négyesfogat” (Rákosi, Gerő, Révai Farkas) tagja.

7. Péter Gábor (eredetileg: Eisenberger Benjamin: 1906-1993) kommunista politikus, az ÁVO (Államvédelmi Osztály), majd az ÁVH (Államvédelmi Hivatal) vezetője 1945-1952 között. Főszerepet játszott az ún. koncepciós perek kiagyalásában és végrehajtásában, amelyeknek maga is áldozata lett.

8. Bibó István (1911-1979) jogász, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1946-1949), könyvtáros (1947-1948), az ELTE könyvtárosa (1951-1957), politikai fogoly (1957-1963), majd a KSH alkalmazottja (1963-1971).

9. dr. Sulyok Dezső (1897-1965) kisgazdapárti politikus, országgyűlési képviselő, polgármester.

10. Bárdossy László (1890-1946) diplomata, politikus, miniszterelnök.

11. Imrédy Béla (1891-1946) gazdasági szakember, politikus, országgyűlési képviselő, pénzügyminiszter, miniszterelnök.

12. Sztójai (Sztojakovics) Döme (1883-1946) szerb származású magyar politikus, diplomata, altábornagy, rövid ideig miniszterelnök és külügyminiszter.

Szerkesztette: dr. Temesvári Tibor

2015. április