Hóman Bálint egykori miniszter rehabilitálása

Érdeklődéssel olvastam Ujváry Gábor történész tanulmányát a Rubicon c. történelmi magazin 2015/4. számában Hóman Bálint¹ egykori vallás- és közoktatásügyi miniszter rehabilitálásáról. 2015. március 6-án a Fővárosi Törvényszék elsőfokú, jogerős döntésében bűncselekmény hiányában felmentette Hóman Bálint egykorii vallás- és közoktatásügyi minisztert a háborús bűntett vádja alól, s egyben hatályon kívül helyezte az ellene 1946-ban meghozott népbírósági ítéleteket. Ujváry Gábor - a per-újrafelvételi eljárás kirendelt történész szakértője - ezúttal a rehabilitációhoz vezető érveket s azok történeti hátterét vázolja fel.

A Népbíróságok Országos Tanácsának

„1946. augusztus 17-én kihirdetett határozata sem hagyott kétséget afelől, hogy - az elsőfokú végzést megerősítve - nemcsak háborús bűntettért ítélték szótöbbséggel, jogerősen életfogytiglani fegyházbüntetésre Hómant, hanem azért is, hogy - akárcsak Bárdossy László perének esetében - az egész Horthy-korszakot s egyúttal annak kulturális politikáját is megbélyegezzék. „Háborús cél alatt pedig itt azt érti az Országos Tanács - hangzott az indokolásban - hogy a vádlott egész politikai működését az az irányvonal határozta meg, amely Magyarország fejlődését, belső politikai, gazdasági és kulturális emelkedését, továbbá mindezek által determinált külpolitikáját nem a népi erők, mind fokozottabb érvényesülésében, a politikai, gazdasági és szellemi elnyomás határozott ütemű felszámolásában, a szabadságjogok biztosításában, ezekkel párhuzamosan a nagyhatalmak felé való gravitálásában, hanem abban kereste, hogy évszázados és történelmi fejlődés rég idejét múlta előjogokat fenntartson egészségtelenül konzerváljon olyan társadalmi berendezkedést, amelyen a fejlődés rég túlment, és mindennek érdekében hozzákösse az ország sorsát a világ népei ellen merényletre készülő tengelyhatalmakhoz.

Kényszerű németbarátság

Eltekintve attól, hogy az erős szociális érzékkel rendelkező Hóman nem kívánta a „népi erők” érvényesülésének akadályozását és a társadalmi berendezkedés konzerválását, sőt éppen ellenkezőleg: a paraszti és részben a munkás tehetségek középosztályba emelését sürgette az ország „determinált külpolitikája” sem elsősorban miatta - vagy a korszak kormánytagjainak kívánságára - alakult 1941 nyarán úgy, ahogy. Hanem elsősorban azért mert:

1. A trianoni békekötés utáni magyar közvélemény teljes spektruma a szélsőjobbtól a szélsőbalig a szerződés korrekcióját követelte, így a revízió - társadalmi nyomásra is - nyíltan hirdetett kormányzati törekvéssé vált az 1920-as évek végére.

2. Ehhez viszont az 1930-as évek végétől már kizárólag az Olasz Királyság és az annál nemzetközi téren sokkalta erősebb Német Birodalom adhatott - és végül 1938-1941 között adott is - segítséget.

3. Akkoriban, amikor már az összes környező ország - beleértve a Szovjetuniót is –szövetségese volt a Német Birodalomnak, az ellene egyedül fellépő Jugoszlávia pedig 1941. április 10-én megszűnt létezni, Magyarország geopolitikai helyzete nem tette lehetővé a különutas politikát. Annál inkább sem, mert hagyományosan, külpolitikai, gazdasági és kulturális szempontból is a német nyelvterülethez kötődött a leginkább.

Ezt nemcsak Hóman, de a korabeli politikai vezetés is így látta. Teleki Pál 1941. április 3-i öngyilkosságában is döntő szerepet játszott, hogy képtelen volt, hogy képtelen volt feloldani azt az ellentmondást, amely a Jugoszláviával 1940 decemberében kötött örökbarátsági szerződés betartása, a nemzetiszocialista Németországtól való távolságtartás, illetve a magyar társadalom szinte egésze által várt délvidéki revíziós igények kielégítése között feszült.

Hóman Bálint már

a harmincas évek második felében és a negyvenes évek elején is úgy képviselte a kényszerűnek érzett német barátságot, hogy az semmiképpen se befolyásolja Magyarország - éppen a nemzetközi meghatározottságok miatt csak viszonylagos - belpolitikai függetlenségét. A nemzetiszocialista berendezkedést ugyanis maga is élesen elítélte, ám a szovjet rendszert még annál is veszélyesebbnek vélte. Azt gondolta, hogy az 1939 őszére a két nagyhatalom harapófogójába került Magyarország csak a szovjet vagy a német szövetség közül választhat, s a kettő közül az utóbbit - sok társához hasonlóan - még mindig szerencsésebbnek tartotta. Ugyanakkor a külpolitikai együttműködés fejében Magyarország belső önállóságának legalább részbeni megőrzésében bízott. Utólag ezért könnyű őt elítélni, a saját korában azonban ez legitim, bár - mint 1944. március 19. következményeként ma már tisztán látjuk - végső soron eredménytelen törekvés volt.

Hadiállapot a Szovjetunióval

Hómannak ehhez a gondolatmenetéhez kapcsolódott a Szovjetunió elleni hadba lépés támogatása is. Az 1941. június 26-án késő délután összehívott rendkívüli minisztertanács tagjai kész helyzet elé kerültek, hiszen a katonai visszacsapásról és a hadiállapot beálltának kimondásáról azt követően kellett szavazniuk, hogy Horthy Miklós – államfői jogával élve - már határozott erről. A kabinet végül - kisebb vita után - osztozott a felelősségben, és jóváhagyta a kormányzó döntését. Mindezt annak tudatában, hogy a miniszterelnök-külügyminiszter, Bárdossy László és a honvédelmi miniszter, Bartha Károly arról tájékoztatta a minisztereket, hogy szovjet repülők provokálatlan támadást hajtottak végre egy magyar gyorsvonat és Kassa városa ellen. Mint ma már tudjuk: az előbbi akciót bizonyíthatóan, a 32 halálos áldozatot, számos sebesültet és komoly anyagi kárt okozó kassai bombázást pedig valószínűleg - eltévedt, Kassát a szlovákiai Eperjessel összetévesztő - szovjet gépek hajtották végre.

Mivel - mint azt Hóman perének 2015-ös újratárgyalásakor az ügyész, a védő és a bíró is kifejtette - háborús bűntettet csak szándékosan lehet elkövetni, Hóman 1946-os elítélése jogszerűtlen volt. A szándékosságot ugyanis Hóman és mások esetében sem lehetett - ma még kevésbé lehet - megállapítani. A Szovjetunió elleni német hadjárat június 22-i megindulása ugyanis a kormánytagok Bárdossy László ésszerű, kiváró taktikáját követték. Ennek lényege az volt, hogy a diplomáciai viszony Szovjetunióval való - német nyomásra történt - megszakítása (június 23) után sem szükséges belépni a háborúba, lehetőleg nem hadviselő félként kell megőrizni az ország fegyveres erejét, amely amúgy sem készült még föl komolyabb hadműveletekre. Egyedül a honvédelmi miniszter osztotta a Honvéd Vezérkar főnökének, Werth Henriknek a véleményét, hogy Magyarországnak a németek oldalán azonnal be kell kapcsolódnia a harcokba.

Bár a német katonai vezetők

többször is jelezték, hogy szívesen vennék Magyarország részvételét a hadjáratban, a magyar kormány kizárólag a határozott német politikai kívánságnak lett volna hajlandó engedni. A magyar honvédség irányítói és a kabinet tagjai közötti, egyébként már hónapok óta tartó feszültséget végül a kassai bombázás oldotta föl. Kétségtelen, hogy a háborúba sodródásról hozott döntés később Magyarország sorsára nézve végzetesnek bizonyult, ebben azonban elsősorban nem Hómant vagy a kormány többi tagját, hanem az államfőt Horthy Miklóst terhelte felelősség. Az ő akaratával csak a kormány lemondásával lehetett volna szembeszegülni, ám Bárdossy - és minden bizonnyal a többi miniszter is - úgy vélte, hogy ez esetben olyanok kerülnének a helyükre, akik teljesen kiszolgáltatnák a magyar haderőt a német szövetségeseknek.

Mindezek alapján

a Hómant felmentő 2015-ös ítéletet senki sem vitatta, hiszen Hóman háborús bűntette az 1946-os érvekkel sem volt (ma pedig különösen nem) igazolható. Az ítélet kihirdetése során a bíró külön kihangsúlyozta, hogy a tényállás alapján döntött, s egyáltalán nem szeretne a történészi vitákba beleszólni.

Ugyanakkor rögtön hallatszottak

olyan hangok is, amelyek az 1946-os népbírósági eljárás okfejtéseinél is tovább mentek Hóman megbélyegezésében. Közülük legmarkánsabban Révész Sándor újságíró nyilvánított véleményt. Kijelentette, hogy „Hóman Bálintot a bíróság rehabilitálhatja, az élet soha. Tudniillik sokkal többet tett ő honfitársai haláláért, mint életéért.” Ezért Hóman becsületét „csak a náci birodalom, Hitler, a nyilasok és a tömeggyilkosok becsületével együtt lehet” visszaállítani. Révész Hómant a németbarátsága mellett antiszemita „idegenellenes” nézetei miatt, illetve azért kárhoztatta, mert „a nyilasokkal bezárólag a legutolsó pillanatig mindenki mellé oda állt, aki kitartott Hitler mellett.” Érvekkel nem alátámasztott, ám többek által osztott markáns minősítését, mindenképpen árnyalni szükséges, hiszen - ahogy arra Kosáry Domokos számos alkalommal fölhívta a figyelmet - már 1946-ban is nagy hiba volt Hómant olyan tömeggyilkosokkal közösen emlegetni, akik valóban háborús bűnöket követtek el. Napjainkban ez még kevésbé indokolt.

HÓMAN ANTISZEMITIZMUSA

Hóman antiszemitizmusa már az 1946-os első fokú eljárásban is vádpontként szerepelt. Pedig bizonyos, hogy ifjú korában nemhogy antiszemita, de inkább filoszemita volt. Olyan gimnáziumba, a „Barcsayba” járt, ahol az intézményben és az osztályában is többségben voltak az izraelita diákok, akik egyik vezetőjükként, mintegy osztálybizalmiként tartották őt számon. 1904-ben részt vett a jórészt zsidó művészekből álló, főleg Lukács György és Benedek Marcell – Hóman gimnáziumi padtársa és egyik legjobb barátja- ismeretségi köréből toborzott, a modern darabokat új felfogásban és közönségszervezési elvekkel, mai szóhasználattal élve „alternatív színház”, az 1908-ig fennállt Thália Társaság szervezésében. (A társaság tagjai között volt Bánóczi László, Hevesi Sándor, Kodály Zoltán és Balázs Béla is )

Hóman az 1910-es években is

számos zsidóval állt szoros kapcsolatban. Csak a sokak által „zsidóuralomnak” tartott Tanácsköztársaság reakciójaként, 1919 után vált antiszemitává, oly sok a zsidókkal szemben teljesen toleráns és befogadó értelmiségi kortársához hasonlóan, akik mindnyájan meggyőződéssel vallották, hogy a gazdasági és a kulturális kulcspozíciók részbeni megszerzését követően a zsidóság 1919-ben a politikai hatalmat is megkaparintotta. A friss tapasztalatok és az ezek nyomán túltengő érzelmek miatt azt már nem mérlegelték, hogy a Tanácsköztársaság vezetőinek többsége az internacionalizmus jegyében a saját hitét és a zsidóságát is megtagadta.

Hóman antiszemitizmusa azonban teljesen más volt,

mint amit a holokauszt utáni ismereteink alapján az antiszemitizmusról gondolunk. Szándéka a - magyar társadalom többsége szerint a gazdasági és kulturális életben létrejött - túlzott zsidó befolyás részbeni visszaszorítására irányult, így nem sok köze volt a teljes kirekesztéshez vezető - általa is kárhoztatott - 1944-es zsidóüldözésekhez. A nemzetiszocialista fajelméletet amúgy is számos alkalommal bírálta. Ezt leginkább „szelektív antiszemitizmusnak” lehetne nevezni, amely az asszimiláció - nem a vallási, hanem a magyarsághoz való hasonulás - mélysége szempontjából ítélte meg az egyébként korántsem egységes társadalmi, vallási és kulturális szempontból is erősen tagolt zsidóságot. Hóman ezért maga is óvott az általánosítástól.

Amúgy is ritkán, ám sohasem harsányan,

a nyilasokat jellemző útszéli stílusban - és semmiképpen sem a német birodalmi faji törvények szellemében - szól a „zsidókérdésről”. Nem gondolt erőszakos, súlyos jogfosztást jelentő megoldásra. Ugyanakkor vallotta, hogy a szerinte is szükséges szociálpolitikai intézkedések végrehajtása csak a nagy vagyonok részbeni megadóztatásával lehetséges. Mivel azokat a zsidók - társadalomtörténeti okokra visszavezethetően - lakosságon belüli arányszámukhoz képest sokszorosan felülreprezentáltan birtokolták, a kisajátítás kétségtelenül érzékenyebben érintette volna őket, mint a keresztény nagytőkét.

Hóman azonban

a zsidó vagyonok teljes, 1944 tavaszán és nyarán bekövetkezett kisajátítására álmában sem gondolt. Elismerte a zsidók kiváló gazdaságszervező képességeit, sőt kulturáltságuk magasabb fokát, egyben a magyarokat is kárhoztatta azért, mert nem mennek elegen gazdasági pályára, és nem fordítanak kellő figyelmet gyermekeik nevelésére és művelődésére.

Hóman már a harmincas évek közepétől

szorgalmazta az egyetemeken és a főiskolákon a zsidók - 1910-es évekhez képest kevesebb, mint a felére apadt, de még mindig viszonylag magas - arányszámának csökkentését, amit részben az egyetemi ifjúsági egyesületek és a szélső jobboldali nyomásának engedve, az állampolgári jogegyenlőséget sértve hajtott végre. A kiesett zsidók helyébe elsősorban szegény sorsú főleg paraszti tehetséget kívánta a felsőoktatásba - majd szerinte is megújulásra érett középosztályba - emelni. Megszavazta az első és a második zsidótörvényt (1938, 1939) is: kormánypárti képviselőként és miniszterként aligha cselekedhetett volna másként. Mindkettőt a németeknek tett kényszerű engedménynek tartotta. Azt gondolta - megint csak tévesen és komoly sérelmeket okozva - hogy ezzel a német igényeket kielégítik, illetve a kultúrális területen az arányszámához képest erősen felülreprezentált zsidóság háttérbeszorításával (úgymond az esélyegyenlőség nevében) a keresztény értelmiséget hozhatják helyzetbe.

Ám ezt követően is

is következetesen képviselte, hogy a „zsidókérdést” csakis törvényes intézkedésekkel a magyar gazdaság érdekeit mindig szem előtt tartva nem drasztikusan és - 1938. márciusi sokat idézett és később részben méltatlanul a fejére olvasott szentesi beszéde szerint - „nem bunkóval” szabad megoldani. E tekintetben a mérsékelt politikusok közé tartozott. Esze ágában sem volt túl menni a törvények szabta kereteken, hitt benne, hogy ezekkel a zsidóságot is megvédhetik a németek által 1942-től egyre erőszakosabban követelt, brutális intézkedésektől. Népbírósági perében is többen tanúskodtak amellett, hogy a zsidótörvényeket minisztersége után, a Nemzeti Múzeum és a Teleki Intézet elnökeként a lehető legenyhébben hajtotta végre az irányítás alatt álló intézményekben. 1944 tavaszán és kora nyarán pedig sikerrel kezdeményezte számos zsidó tudós és művész mentesítését. A deportáltak sorsáról szóló híreket nem hitte el és teljesen irracionálisnak vélte: az Auschwitz-jegyzőkönyvek valódiságában komolyan kételkedett.

A NÉMET MEGSZÁLLÁS UTÁN

Az 1944. március 19.-i megszállás azonban nemcsak a zsidók helyzetében bekövetkező változások, a gettósítás, majd a deportálás embertelensége miatt keserítette el. Mélyen csalódott a németekben, s addigi politikai pályáját minden bizonnyal önmagában is felülvizsgálta. Ezért - bár nagyon szerette a hatalmat - a felkínált kultuszminiszteri tárcát határozottan visszautasította, s ő volt az egyetlen a szabadlábon maradt magyar politikusok közül, aki egy igen erélyes kemény hangú levélben tiltakozott a megszállás után Edmund Veesenmayer teljhatalmú birodalmi megbízottnál és követnél. Ezt a perében is enyhítő körülménynek vették, mint ahogy március 19. utáni mérséklő szerepét is.

A népbíróság elsőfokú, 1946. március 23-i ítélete is megállapította: A népbíróság előtt egy pszichológiai rejtély áll Hóman Bálint tevékenységével kapcsolatban. Ugyanis az egyik oldalon, kifelé, a legteljesebb németbarátságot, a németek legteljesebb kiszolgálását hirdette, és politikai ténykedése is erre irányult, a másik oldalon pedig nagyon sok embernek segítségére sietett, a hozzá közelállóknak, akik többek közözött az üldözöttekhez tartoztak, továbbá akik a baloldali gondolat képviselői voltak, semmi tekintetben nem ártott, sőt maga körül ezeket az embereket meghagyta, és rajtuk minden vonatkozásban segíteni akart.”

Minderre Hóman 1945. május 20-án még szabadlábon befejezett följegyzésében (Magyarország szerepe a világháborúban) - igazságnak megfelelően - így emlékezett: „Több ízben közbenjártam mint képviselő s a magyar tudományos élet egyik vezető egyénisége a német befolyásra kiadott sérelmes intézkedések módosítása, különösen a közigazgatási és egyházi sérelmek orvoslása, a zsidósággal szemben alkalmazott embertelen üldözési módszerek megszűntetése s a keresztény hitű, valamint a magyar tudomány, művészet, irodalom terén érdemeket szerzett zsidóknak mentesítése ügyében.” Ugyancsak Hómannak köszönhető, hogy Székesfehérvár és Fejér megye 1944. április végén kinevezett szélsőjobboldali, végletesen antiszemita főispánját, Toldi Árpádot, négy és fél hónapnyi áldatlan tevékenysége után - megfosztották tisztségétől.

Hóman ez irányú ténykedése

feltétlenül és egyértelműen pozitívan értékelendő. Ugyanakkor kétségtelen, hogy székesfehérvári mandátumának megtartása - az általa is elítélt német megszállás, sőt a nyilas hatalomátvétel után is - rendkívüli politikai hiba volt. Még akkor is, ha a parlament munkájában alig vett részt, ritka felszólalásaiban fölhívta a figyelmet a túlkapásokra, melyeket igyekezett megakadályozni. Bár tekintélyét és széles körű összeköttetéseit jó célok szolgálatába állította, 1944 márciusának, majd különösen októberének közepétől mégiscsak olyasmihez adta a nevét, amitől egyébként részben maga is irtózott.

Végzetes ballépését

ha későn is, de ő is belátta, s 1946 nyarán a Népbíróságok Országos Tanácsához írott fellebbezésében őszintén állította: „Lehet, hogy közéleti és kormányzati működésem során hibákat és tévedéseket követtem el. Lehet, hogy a nemzetpolitikai irányzat és a kormánypolitika, melyet kultuszpolitikai vonalon követtem el, mai szemszögből nézve elhibázottnak és tévesnek látszik, hiszen a politikust csakúgy, mint a hadvezért a kortárs szemében csak a siker igazolhatja. Emelt fővel és tiszta lelkiismerettel állíthatom azonban, hogy négy évtizedes közhivatali, tanári, tudományos és kormányzati működésem mindig magyar érzésem, tiszta szándékaim, lelkiismeretes kötelességtudásom irányították, s minden pozícióban, ahová sorsom állított, mélységes magyar meggyőződéssel igyekeztem népemet s hazámat szolgálni.”

PERÉNEK TOVÁBBI VÁDPONTJAI

1946 márciusában az elsőfokú tárgyaláson Hóman ellen megfogalmazott további vádak nem kultuszminiszteri tevékenységére vonatkoztak, hanem politikai megnyilvánulásait bírálták. Igaztalanul vetették szemére „következetesen népellenes fasisztabarát működését”, és, hogy összeköttetésben állt a szélsőjobboldallal és a nyilasokkal. Másodfokon már - a most következő pontokkal együtt - vissza is vonták ezeket a vádakat.

Mindezeken túl egyéb „gyanúokokat” is megfogalmaztak vele szemben. Közöttük néhány teljesen alaptalan vagy legalábbis erősen vitatható volt. Például:

- munkatársait politikai szempontok alapján válogatta;

- tudományos munkásságában politikai szempontokat érvényesített (mindkét állításnak éppen az ellenkezője volt érvényes);

- Bernhard Rusttal a Német Birodalom tudományos, nevelési és népoktatási miniszterével barátságot ápolt (mindössze két alkalommal találkoztak; a hivatalos kulturális kapcsolatokat az egymással valóban barátságba kerülő államtitkáraik - Szily Kálmán és Werner Zschintzsch útján tartották fenn és intézték);

- a Volksbund vezetőinek folyamatosan engedményeket tett;

- már a Szovjetunió megtámadása előtt hirdette a háború szükségességét;

- Szálasinál a nyilas hatalomátvétel után tisztelgő látogatást tett (utóbbi vádak megint csak légből kapottak voltak).

Akadtak olyan „gyanúokok” is, melyeknek ugyan valós alapjuk volt, ám egy tárgyilagos perben aligha szerepeltek volna vádpontokként. Többek között amiatt kárhoztatták Hómant, hogy:

- 1936-ban a berlini egyetem a díszdoktorává avatta (ekkoriban ezt még sok más a nemzeti-szocializmussal egyébként nem igazán szimpatizáló tudóssal is megtették.);

- 1936-os németországi tárgyalásairól hazatérve elismerően nyilatkozott Hitlerről (miközben ebben az időben még számos nyugat-európai politikus is kedvezően vélekedett róla;

- A Magyar középkor című, német nyelven kiadott művét - amely a Hóman-Szekfű féle Magyar történet általa írt fejezetének kis részben módosított változata volt - Hitlernek is megküldte (mindez kötelező udvariassági gesztusnak tekinthető);

- 1940. december 13-án előadást tartott Berlinben a német-magyar sorsközösségről (önmagában ezt a tényt semmiképpen sem lehetett volna háborús bűncselekményként értékelni);

- helytelenítette a Kállay-kormány kétkulacsos politikáját, és ezért lépett ki a kormányból (valóban helytelenítette, ám nem emiatt vált meg miniszteri bársonyszékétől; amúgy is kérdéses, hogy indokolt-e bárkit is - mégoly helytelen-politikai szimpátiáért elítélni.)

Mindezen túl még olyasmiben is Hóman felelősségét firtatták, amihez az égvilágon semmi köze sem volt. Kifogásolták ugyanis, hogy Edmund Veesenmayer 1944. március 19. után -kultúratasséja tanácsára - először őt jelölte kultuszminiszternek. E vád azért is volt abszurd, mert Hóman azonnal visszautasította az ajánlatot, sőt hangot adott annak, hogy mélyen helyteleníti Magyarország német megszállását.

KIZÁRÁSA AZ AKADÉMIÁRÓL

Hóman politikai felelősségre vonását megtelőzte a Magyar Tudományos Akadémia határozata a tudós testület tagjai közül történő kizárásáról. Az Akadémia 1945. március 7. és október 29. közötti elnöke, a Hómannal korábban feszült viszonyban álló Kornis Gyula már az 1945.május végi nagygyűlésen- mindenki által érthetően Hómanra célozva kijelentette: „Akadémiánktól egyesek valami bűntudatot, meaculpát követelnek. Az Akadémia azonban nem érezheti magát valami külön bűnösnek (…) Vajon tehet-e az Akadémia arról, hogy harminc egynéhány éves korában megválaszt egy kiváló fiatal történészt, aki azonban később a politika terére lép és szélsőséges jobboldalivá torzul?”

Ekkor már ismert volt

a Hómannal 1936-ban, majd 1943-ban is komoly konfliktusba került Moór Gyula 1945. május 20-i javaslata egyes tagok - köztük Hóman kizárására. Mivel azonban az Akadémia alapszabályai nem tették lehetővé a tagok kirekesztését, az egyébként kiváló - ám Hómant gyűlölő és már korábban is igaztalanul támadó - jogfilozófus Moór ötlete csak úgy volt megvalósítható, ha módosítják azokat.

Miután ez július 20-án

megtörtént, a II. osztály ülésén – még ugyanezen a napon- Moór mellett a Hómannal szemben szintén sértett neves középkorász, Váczi Péter, illetve az 1947-től a magyar kultúrpolitika szovjetizálását levezénylő kriptokommunista kisgazda Ortutay Gyula kérte Hóman eltávolítását az az Akadémiáról. Hamis és rosszindulatú indokolásuk szerint Hóman „a nemzetiszocializmusnak Németországban történt uralomra jutása után szálláscsinálója volt hazánkban a horogkeresztes eszméknek s hosszú vallás- és közoktatásügyi minisztersége alatt az ország szellemi életét minden erejével a német érdekek szolgálatába törekedett állítani. Ezáltal egyik legfőbb okozója lett az országot ért történelmi katasztrófának.”

A javaslatot

az osztály tíz igen, egy nem és egy érvénytelen, majd az „összes ülés” tíz igen és két nem szavazattal elfogadta. Hómannal együtt - ugyanilyen arányú voksolással - a már a saját korában is vállalhatatlan politikai kijelentéseiről ismert nemzetközi patológust, Orsós Józsefet, illetve, az Akadémia 1936 és 1944 között, tudományos érdemekkel nem igen rendelkező elnökét, József (Ágost) királyi főherceget kizárták a tagok sorából. Hármuk közül egyedül Hóman ellen folyt népbírósági eljárás: a Nyugatra menekült József főherceg és Orsós a Német Szövetségi Köztársaságban éltek 1962-ben bekövetkező halálukig.

Bár az Akadémia

a rendszerváltás idején valamennyi 1949-ben kizárt vagy tanácskozó státuszúvá visszaminősített tagjának elégtételt szolgáltatott (többségüknek - köztük a Hóman kizárását kezdeményező, a tagságáról 1948-ban lemondó Kornisnak és az attól 1949-ben megfosztott Moórnak már csak posztumusz), Hómant, Orsóst és József főherceget nem rehabilitálták. Ennek fő oka az lehetett, hogy kirekesztésükről még 1949-es „gleichhscaltolása” előtt elvileg szabad és autonóm testületként hozta meg döntését az Akadémia.

Az utóbbi években

több kezdeményezés szorgalmazta, hogy állítsák vissza Hóman akadémiai tagságát. Bár tudományos érdemeit ma már senki sem vitatja, erre mindeddig azért nem volt mód, mivel az ellene jogerős népbírósági ítélet érvényben maradt, büntetett előélettel pedig - teljesen érthetően - senki sem lehet az Akadémia tagja. Miután azonban 2015. március 6-án Hómant felmentették, lehetőség nyílik akadémiai rehabilitálására is. Számosan úgy érvelnek: ha 1990-ben az akkori elnök Kosáry Domokos² - egyébként bölcsen és megfontoltan - kijelentette, hogy az Akadémián nem lesz boszorkányüldözés, s emiatt a pártállambeli politikai érdemeik jutalmaként az akadémikusok közé kerülteket nem távolították el a tudós testületből, éppen ideje lenne, hogy a 20. század egyik legnagyobb magyar historikusát visszavegyék oda.

Hóman politikai működésének

értékeléséről ugyan hosszan vitatkozhatnak még a történészek, ám őt nem kultuszminiszteri vagy kormánypárti képviselői tevékenységéért, hanem nemzetközileg is elismert tudományos tevékenységéért választotta tagjának az Akadémia. S ha politikusként vétkezett is, az egyik legkiválóbb magyar középkorászként mindig is a legnagyobb történészeink között fogjuk őt emlegetni.”

Forrás: Rubicon történelmi magazin 2015/4

HÓMAN BÁLINT UTOLSÓ LEVELE A BÖRTÖNBŐL 1950.február 27

„Hála Istennek én is jól érzem aránylag magamat, bár a napokban egyszer rosszul voltam. Ez a szívroham azonban - úgy látom, már életem végéig kísér, s nem kell nagyobb súlyt tulajdonítani neki, hiszen ha a gondviselés úgy rendelte, egyszer úgyis vége szakad s ez ellen nincs orvosság.

Letétben van 2-3 meleg ruhadarab. Ezekért be lehet jönni, s akkor tán megkísérelhető a sárga betétes, vastag talpú cipő beadása is csereképpen. Ezt egyidejűleg kiadnám. Egyébként ez mind nem fontos. Megvagyok e nélkül is (…) Vigyázzatok Magatokra Édeseim, és gondoljatok sokat Titeket nagyon szerető öreg Bálintotokra. Százezer csókkal B„

Forrás: Rubicon történelmi magazin 2015/4

Szövegmagyarázat:

1. Hóman Bálint (1885-1951) magyar politikus, történész, egyetemi tanár az MTA tagja.

2. Kosáry Domokos (1913-2007) Széchenyi-nagydíjas magyar történész, egyetemi tanár, az MTA elnöke.

2015. május

Szerkesztette: Dr. Temesvári Tibor