Jungerth-Arnóthy Mihály a külügy élén, 1944

Érdeklődéssel olvastam a Rubicon történelmi magazin 2015/2. számában Sipos Levente történész tanulmányát Jungerth-Arnóthy Mihályról, aki 1944.ápr.6.-tól nyugállományba helyezéséig 1945-ig állt a külügyek élén. Az írást szeretném megosztani olvasóimmal.

„Amikor Németország

1944. március 19-én megszállta Magyarországot, Jungerth-Arnóthy Mihály¹ szófiai követ jelentéstételre Budapestre utazott. Az adott helyzetben nem kívánt visszautazni állomáshelyére, hanem nyugalomba akart vonulni, figyelembe véve azt is, hogy követtársai, a semleges országokban sorra lemondtak tisztségükről. Szentmiklósy Andor, a Kállay-kormány külügyminiszter-helyettese és Bartheldy Tibor volt miniszteri kabinetfőnök kérlelte, hogy a Sztójay kormányban vállalja el a külügyminiszter állandó helyettesének tisztét. A volt a fő érvük, hogy ha nem ő fogja betölteni, akkor feltehetően egy nácibarát diplomata kapja meg ezt a posztot, s ez szétzüllesztené a Külügyminisztériumot.

Gúzsba kötve táncolni

Jungerth súlyos döntés elé került: szerepet vállaljon-e egy Quisling-kormányban, annak ódiumát magára véve, de a kormányon belül képviselje a nemzeti érdekeket, és ahogy lehet, ellenálljon a náci törekvéseknek, vagy pedig passzivitásba vonuljon nyugdíjaztatással.

Magyar hazafiként az előbbit választotta: elfogadta Sztójay Döme miniszterelnök felkérését. Sztójay² április 3-án mentette fel az angolszász szimpatizánsként elkönyvelt Szentmiklósyt és 6-án őt bízta meg e tisztséggel: > Dr. Jungerth-Arnóthy Mihály rendkívüli követet és meghatalmazott minisztert a m.kir. külügyminiszter állandó helyettesévé és a M.Kir. külügyminisztérium hatáskörébe tartozó összes ügyekben a felülvizsgálat gyakorlásával megbíztam. Erről a M.Kir. Külügyminisztérium osztályait és az alárendelt külképviseleti hatóságokat miheztartás végett értesítem.<

>A politika olyasvalami, amit látni

és kézzel megfogni ugyan nem lehet,

de létezik és mint a tavaszi felhő állandóan

mozog és folytonosan új meg új formákat

vesz fel

Csak keveseknek adatott meg eme mozgás és

formálódások megfigyelésének képessége.<

(Jungert-Arnóthy Mihály Naplója 1942)

Tekintve, hogy Sztójay egyben külügyminiszter is volt, alig jutott ideje és energiája a minisztérium ügyeivel foglalkozni, gyakorlatilag Jungerh-Arnóthyra hárult a Külügyminisztérium irányítása, beleértve a követségeket is. Ezzel nem került nagyhatalom a kezébe, mert a magyar külpolitika legfőbb döntései nem a Dísz téren születtek. Mozgástere szűk volt, nagyon óvatosan kellett képviselnie a kormányétól olykor eltérő álláspontját, palástolva a németekkel szembeni ellenérzéseit. Így is számos esetben szembekerült a megszállók törekvéseivel, például próbálta menteni a hazánkban tartózkodó franciákat és lengyeleket - igaz nem teljes sikerrel. (Nem véletlen, hogy a Gestapo október 16-án letartóztatta.)

A legfőbb ütközési pont

a zsidók deportálása volt. A külföldi és a hazai tiltakozások elsősorban a Külügyminisztériumban csapódtak le. Oda érkeztek a követségi jelentések, sajtóvisszhangok, külföldi kormányzati, katolikus, református, evangélikus egyházi tiltakozások. A budapesti diplomaták elsősorban a külügyminiszter állandó helyettesénél protestáltak a szörnyűséges elbánás ellen.

Deportálásokról a kormányülésen

A május 17-i kormányülésen még Sztójay referált a tiltakozásokról, de a továbbiakban Jungerth-Arnóthy számolt be róluk ismételten a Minisztertanácsban, ahol rendszerint ő képviselte a Külügyminisztériumot. Megpróbált nyomást gyakorolni a kormány tagjaira a deportálás korlátozása és az emberségesebb bánásmód érdekében. A jún. 21-i kormányülésen vita bontakozott ki a kérdésről. Sztójay megállapította, hogy > a transzportok lebonyolítása a kormány által jóvá nem hagyott formák között< történt. Leszögezte, hogy >feltétlenül ér-vényt akar szerezni a kormány intenciójának,hogy ezen kérdés emberséges formában bonyolíttassék le.< Felkérte helyettesét, hogy világosítsa meg a külpolitikai vonatkozásokat.

A kormányülés jegyzőkönyve szerint

Jungert-Arnóthy nyomatékosan és egyben taktikusan fogalmazva kifejtette, hogy >a budapesti pápai nuncius és a semleges államok képviselői már többször felkeresték őt a Külügyminisztériumban. Nagy megütközésüknek adtak kifejezést, hogy értesüléseik szerint milyen kíméletlen és emberiesség szempontjából kifogásolható formák között történt sok esetben a magyarországi zsidók deportálása. Rámutat arra, hogy kivéve Olaszországot, Horvátországot és Németországot, Szlovákiát, a zsidók magyarországi deportálása iránt ma már úgy az európai, mint más világrészek sajtóiban igen nagy érdeklődés mutatkozik, s igen súlyos bírálat alá vonják a deportálás végrehajtását.. A külföldi sajtó igen éles hangú cikkekben emlékezik meg immár két-három hét óta ezen kérdésről. Súlyos kegyetlenkedéseket jelentenek, a külföldi sajtó egyes orgánumai a magyarországi zsidók >>kiirtásáról<< beszélnek.

Erős kritika tárgyát képezi az, hogy állítólag marhavagonokba összepréselve, leplombírozott kocsikban szállítják ki a zsidókat, akik közül sokan ülőhelyet sem kapnak, s állva teszik meg a hosszú utat. Több külföldi lap olyan híreket hozott, hogy Lengyelországban a zsidókat elgázosítják, majd elégetik. Mindezen hírek nyomán nagy idegesség és ellenszenv nyilatkozik meg a neutrális államokban. Sajnálattal kell megállapítania, hogy a semleges országokban Magyarország és a magyar kormány iránt megrosszabbodott a hangulat. Rámutat arra, hogy Romániában, Bulgáriában és Szlovákiában humánosabb módon bonyolították le a zsidók elszállítását. Rámutat arra, hogy ő az előtte megjelent követek előtt igyekszik megcáfolni a külföldön elterjedt ezen híreket. Külföldi követségeink vezetői is igyekeznek dokumentálni a magyarországi zsidókkal szemben felmerült ezen rémhíreket, de sajnos a külföldi propaganda annyira elárasztotta ezen hírekkel az összes semleges államokat és az ellenséges államokat, hogy a magyar cáfolatok nemigen találnak hitelre.<

Ezen az ülésen

Endre László belügyminisztériumi államtitkár terjedelmes, hazugságoktól hemzsegő jelentést olvasott fel a deportálás menetéről. Endre László belügyminisztériumi államtitkár terjedelmes, hazugságoktól hemzsegő jelentést olvasott fel a deportálás menetéről. Jungert-Arnóthy nem tudta türtőztetni magát, s a következő gúnyos megjegyzést tette: >Ezek után igazán sajnálhatja az ember, hogy nem zsidó, és így ezeken a kedves kirándulásokon nem vehet részt.<

A június 24-i kormányülésen

a miniszterek mindegyike a deportálás mellett szólalt fel, szemforgató, aljas módon azt hangoztatták, hogy csupán munkaerőt bocsátanak Németország rendelkezésére, s a család-tagokat, az idős embereket és a gyermekeket azért szállítják ki, hogy a dolgozók nyugalmát biztosítsák családtagjaik körében. Jungerth-Arnóthy szembeszállt velük, amikor a deportálás túlméretezettségéről szólt, és rámutatott a súlyos nemzetközi következményekre. Előterjesztése szerint >a zsidókérdés radikális megoldása velünk szemben a háború után igen súlyos tételként fog szerepelni. Az is lehetséges, hogy a semleges államokban a közvélemény nyomása folytán (a) semleges országok a diplomáciai viszonyt is meg fogják szakítani Magyarországgal. A nemzetközi élet minden terén ellenszenv fog megnyilatkozni velünk szemben. Nyissunk tehát valami szelepet, hogy egy tűrhető atmoszférát teremtsünk a külföldiekkel szemben. Rámutat arra, hogy Szlovákiában az eredeti 96000 zsidóval szemben még mindig 20000 zsidó található. Bulgáriában is még 35000 zsidó létezik Romániában még ma is 200000 vagy 300000-re teszik a Romániában élő zsidók számát. Az általa előadottak alapján szükségesnek tartaná a budapesti német követséggel való tárgyalások azonnali megkezdését.<

Jungerth-Arnóthy ezen a kormányülésen

ismertette annak az öt külföldi zsidómentő akciónak a tervét, amelyekről a minisztertanács állásfoglalását kérte a Külügyminisztérium. Figyelmeztetett arra, hogy a 15 éve Budapesten élő pápai nuncius, Angelo Rotta, aki márciustól kezdve több alkalommal tiltakozott a deportálás és annak embertelen végrehajtása ellen, elégedetlen a magyar kormánynak a kikeresztelkedett zsidók érdekében tett intézkedéseivel. Súlyos szavakkal mutatott rá a lehetséges következményekre:

>A vatikáni hangulat jelenleg már rossz Magyarországgal szemben, és ha e kérdésben nem mutatunk némi engedményt, számolnunk kell, hogy viszonyunk erősen el fog mérgesedni, úgy hogy a Vatikán morális támogatásáról és barátságáról a magyar nemzetnek hosszú évekre, talán évtizedekre le kell mondani.<

Kísérletek a deportálások korlátozására

Június 25-én Horthy,

amikor tiltakozó táviratot kapott XII. Pius pápától, megbízta kabinetfőnökét, Ambrózy Gyulát, hogy készítsen részére nyilatkozattervezetet a koronatanácsra. A másnapi ülésen felolvasott nyilatkozatában a kormányzó főleg a zsidókérdés kezeléséről szólt. Kijelentette: legjobban azt szeretné, ha teljesen leállítanák a zsidók deportálását, ha azonban a németek nem engednek, vagyis kényszerhelyzet áll fenn, akkor megtiltja, hogy ebben közreműködjön a magyar csendőrség, bonyolítsa le egyedül a német karhatalom. Ragaszkodott ahhoz, hogy azok a zsidók, akiknek a munkájára itthon szükség van, családjukkal együtt maradjanak az országban. Követelte, hogy a mentesítetteket ne zárják gettóba, ne szállítsák el őket, s ez vonatkozzék azokra is, akiket ő a jövőben mentesíteni akar. Ismételten hangot adott kívánságának, hogy ne Endre László és Baky László intézze a zsidó ügyeket a Belügyminisztériumban. Végül felkérte Jungerth-Arnóthyt, hogy adjon tájékoztatást a deportálások külföldi visszhangjáról.

Horthy ekkor még nem tiltotta meg

kategorikusan a zsidók elhurcolását, s a kormány egyelőre figyelmen kívül hagyta követeléseit, jóllehet a kormányzó utasítására még aznap összeült a kormány azzal a céllal, hogy meg-tárgyalja a koronatanács határozatainak végrehajtását. Ezen az ülésen Jungerth-Arnóthy rá-mutatott, hogy Románia a nyugati államok szimpátiájának elnyerése céljából felajánlotta a zsidótörvények enyhítését és azt, hogy 400000 lejért engedélyezi a zsidók kivándorlását. Ismertette az amerikai kormány tiltakozását és retorziókkal való fenyegetését. Tájékoztatott a spanyolok javaslatáról a magyar zsidóság kivándoroltatására. Rámutatott, hogy noha Szlovákiát, Romániát, és Bulgáriát jóval korábban megszállták a németek, ott mégis viszonylag sok zsidó él – miért kellett Magyarországon rendkívül gyors ütemben deportálni őket? Javasolta, hogy a pápai nuncius és a hazai egyházak kívánságának megfelelően könnyítsenek a kikeresztelkedett zsidók helyzetén, és fogadják el a Svéd Vöröskereszt javaslatait.

Több kormánytag

ellenezte Jungert-Arnóthy indítványának elfogadását, Jaross Andor belügyminiszter tiltakozott a Külügyminisztériumnak a zsidókérdésbe való beavatkozása ellen, amely szerinte belügyi kérdés; sőt indulatában először lemondott tisztségéről, majd ezt visszavonta. Végül a kormány részben elfogadta Jungerth-Arnóthy indítványait. A külügyminiszter-helyettes 27-én terjedelmes feljegyzésbe foglalta az elfogadott indítványokat, s a dokumentumot Sztójay átadta a budapesti német követnek, mert a németek jóváhagyása nélkül a magyar kormány nem akart lépéseket tenni a zsidóügyben. A feljegyzés értelmében a kormány támogatja a Svéd Vöröskereszt akcióját az árva és elhagyott gyermekek gyermekotthonba történő elhelyezésére, a kibombázottak megsegítésére, azoknak a zsidóknak Svédországba való kivándorlására, akiknek rokonai élnek ott. A kormány hozzájárul azok kivándorlásához Palesztinába, akik beutazásának engedélyezését az angol kormány javasolta (Ez kb. 7000 személyt érintett volna. ) A kormány támogatja az amerikai War Refugee Board ama kezdeményezését, hogy a Vöröskereszt ruhával, élelmiszerrel támogassa a táborba, gettóba zárt zsidókat és a politikai foglyokat, továbbá Palesztinába szállítsa a tíz éven aluli zsidó gyermekeket.

Hosszú huzavona kezdődött,

a németek július 8-án visszautasították a feljegyzésbe foglaltakat. 10-én Jungert-Arnóthy felkereste Feine német követségi tanácsost, és heves vita közepette közölte, hogy a magyar fél kitart álláspontja mellett. A német kormány július 12-én engedett, hozzájárult a javasolt akciókhoz a Palesztinába való kivándorlás kivételével. A magyar külügyminiszter-helyettes ebbe sem nyugodott bele, és a 12-i kormányülésen feltette a kérdést: ha a román kormány kiküldheti a zsidókat Palesztinába, akkor Magyarország ezt miért nem teheti meg? Szükségesnek tartotta, hogy a zsidók érdekében teendő intézkedéseket mielőbb hozzák nyilvánosságra, s a követeket sürgősen tájékoztassák róluk. A Külügyminisztériumban összehívta az osztályvezetőket, mindegyikük megkapta a saját feladatait az akciók lebonyolításában.

Még korábban,

a június 28-i rendkívüli kormányülésen Jungerth-Arnóthy Ciceró módjára ismételgette a Magyarországot elítélő és megvető külföldi reagálásokat a zsidók százezreinek elpusztításában való közreműködés miatt. Ismertette a svéd és a svájci követ szóbeli jegyzékét, valamint Hull amerikai külügyminiszter 26-i nyilatkozatát, amelyben azonosította magát az amerikai külügyi bizottság elítélő határozatával és súlyos retorziókat helyezett kilátásba. Újra felhívta a figyelmet arra, hogy Románia, Bulgária és Szlovákia is tett engedményeket a zsidókérdésben, és igyekezett példájuk követésére sarkallni a kormányt.

A július 5-i minisztertanácsi ülésen

Jungerth-Arnóthy újból előadta, hogy a semleges külföld nagyon erős kritikával kíséri a magyarországi zsidók sorsának tragikus alakulását. Megemlítette, hogy a svájci magyar ügyvivő jelentése szerint a zsidókkal szemben elkövetett kegyetlenkedésekért a svájci közvélemény a magyar hatóságokat teszi felelőssé. Megjegyezte:> A Budapesten akkreditált semleges államok követei egész napon át protestálnak nála ezen kérdésben.< A belügyminiszter álszent módon kijelentette, hogy nem akarja a külügyminiszter-helyettes személyét bírálni jelentései kapcsán, sőt sajnálja őt,hogy neki kell a hátát tartania, a követek tiltakozó látogatásait és jegyzékeit fogadni és átvenni. Valójában Jungerth-Arnóthy összejátszott a követekkel, arra bíztatva őket, hogy keressék fel minél gyakrabban Sztójayt, és próbáljanak nyomást gyakorolni rá. Főleg az ő buzdítására ment el a pápai nuncius július 6-án a kormányfőhöz, és tiltakozott a diplomáciai életben szokatlanul éles hangon a Gestapo és a csendőrség önkényeskedései miatt.

Már befejeződött

a vidéki zsidósággal való leszámolás, amikor Horthy Miklós végre határozottan fellépve leállította a további deportálásokat, és így a fővárosi zsidóság nagy része túlélhette a holokausztot. Július 7-én magához rendelte a miniszterelnököt, és felszólította a deportálások azonnali beszüntetésére. A magyar hatóságok közreműködésével július 8-án indult az utolsó transz-port Auschwitzba. Ezen a napon fosztották meg hatalmától Endre Lászlót és Baky Lászlót. A nácik haragjától tartva a kormány egészen augusztus 25-ig csak ideiglenes felfüggesztésnek minősítette kommunikációjában a deportálások beszüntetését, ami így is kiváltotta Eichmann dühöngését. A deportálás folytatásáról, mértékéről hónapokig tartó vita folyt a nácikkal a kormány taktikázott, húzta az időt, a kormányzó ellenállt, és legalábbis október 15-ig sikerült megmenteni Budapest zsidóságát.

A nemzetközi védelem megszervezése

A németek magatartása miatt az információáramlás lassú és nehézkes volt a döntésről. Még leginkább Jungerth-Arnóthy intézkedett ez ügyben. Július 12-én arról tájékoztatta Charles Lutz svájci konzult, hogy egészen addig szüneteltetik a deportációt, amíg a svájci követség kivándorlási akciója be nem fejeződik. Július 14-én tájékoztatta a magyar követségeket a kivándorlási akciók és segélyezések engedélyezéséről, s ebbe a táviratba foglalta bele:>Amíg fenti akciók folyamatban vannak, magyarországi zsidók külföldi munkára küldése szünetel<. Ezt az értesítést Sztójay írta alá, de a fogalmazványon Jungerth aláírása olvasható. A Külügyminisztérium július 18-án küldött szét tájékoztatást a semleges országok külképviseleteinek a zsidók javára tett intézkedésről.

A megszállás idején

a zsidók mentési kísérleteinek két formája volt: a kivándorlás biztosítása és a megkülönböztetés egyes jegyeitől való mentesítés. Mindkettőben néhány semleges ország követsége és a Nemzetközi Vöröskereszt egyes szervezetei játszottak aktív szerepet. A kivándorlási akciók kudarcba fulladtak, mert a magyar Külügyminisztérium ugyan támogatta, de Németország csak azzal a feltétellel járult volna hozzá, ha Magyarország folytatja a deportálást, ám erre nem került sor.

Mentesítést magyar részről

a belügyminiszter adhatott (ez a legritkább esetben történt meg), és augusztus végétől Horthy kormányzó. A nemzetközi védelem alá helyezést először a svédek kezdeményezték. Június végén a Svéd Vöröskereszt kérte Jungerth-Arnóthyt, hogy néhány üldözöttnek adhasson menlevelet. A külügyminiszter-helyettes elnyerte az akcióhoz a kormány hozzájárulását azzal, hogy összesen 300-400 emberről van szó. A svédek ennél sokkal több személy számára kértek engedélyt, Jungerth-Arnóthy az összeshez hozzájárult, de figyelmeztetett arra, hogy az ilyen védlevélnek semmiféle nemzetközi jogi alapja nincsen.

Míg a svéd menlevelek olyan véd útlevelek voltak,

amelyek külföldi állampolgárságot jelentettek, addig a svájci követség, a Svájci Vöröskereszt, a Nemzetközi Vöröskereszt menlevelei csak védelmet helyeztek kilátásba. Július folyamán néhány semleges követsége szintén elérte a magyar kormánynál, hogy véd útlevelet adhasson ki, kollektív útlevéllel való repatriálást helyezve kilátásba. A Jungerth-Arnóthyval való megállapodás alapján a svájci követség 7800, a svéd 4500, a portugál 700, a spanyol 100 fős kontingenst kapott. Valójában ennek a megoldásnak sem volt nemzetközi jogi alapja, az érintettek ennek felhasználásával sem utazhattak külföldre, mégis bizonyos fokú védettséget élveztek a Szálasi uralomig.

A kormány tagjaival

és a német követséggel folytatott, részben eredménytelen viták és a németek folytonos beleszólása a személyi kérdésekbe, a magyar külpolitikába kimerítették Jungerth-Arnóthy Mihályt, és a nyár folyamán kétszer is lemondott külügyminiszter-helyettesi tisztségéről, de Sztójay nem fogadta el a lemondását. Munkája elismeréseként 1944 nyarán elnyerte a titkos tanácsosi címet, és a magasnak számító III. fizetési osztályba sorolták. Amikor a Lakatos-kormány ³ felállítása került napirendre augusztus végén, felmerült, hogy ő legyen a külügyminiszter, de nem vállalta. Arra viszont vállalkozott, hogy az új külügyminiszter, a külpolitikához nem értő Hennyey⁴ vezérezredes állandó helyetteseként tovább irányítsa a Külügyminisztérium apparátusát.

A KIUGRÁSI KÍSÉRLET UTÁN

Horthy környezete nem vonta be a kiugrási kísérlet titkos tervébe, de Hennyey kérésére ős is fogalmazott fegyverszüneti kérelem-tervezetet. Kesernyésen jegyezte fel naplójába 1944.okt. 6-án >Tény, hogy engem nem engednek már betekinteni titkaikba sem a kormány, sem a vár-palota. Diplomata kizárásával kizárólag dilettánsok döntenek és járnak el diplomáciai kérdésekben, ami már meghozta a gyümölcseit ebben az általános zavarban, ami most fennáll, és abban, hogy az egész város meséli a létező és nem létező diplomáciai akciókat.

Jungerth-Arnóthy egyetértett az átállással, úgy gondolta, hogy megegyezéses fegyverszünet esetén a megszállás nem lesz olyan brutális, kisebb háborús károkkal jár, mintha az ország a végsőkig kitart Németország mellett. Átállás esetén az ország megtarthatja trianoni határait, sőt remény lesz a magyar-román határ módosítására. Ha viszont Németországgal együtt bukik el, még a trianoni határok is veszélybe kerülhetnek.>Az oroszokat távol kell tartani, amíg lehet, de ha egyszer már nem lehet, nem szabad a nemzetet a szakadékba lökni.<

A Horthy féle kiugrási kísérlet utáni napon,

október 16-án a Gestapo letartóztatta Jungerh-Arnóthyt. Ugyan néhány nap múlva kiszabadult, de november 28-án a nyilasok ismét letartóztatták, és a sopronkőhidai börtönbe hurcolták. 1945. március végén Ausztriába szállították, itt szabadították ki az amerikaiak április 28-án, s az ő felügyeletük alatt maradt 1945 szeptemberéig. Fogsága alatt megírta diplomáciai pályafutásának történetét. Közben távollétében a kormány 1945. július 6-án hatálytalanította 1944-es külügyminiszter-helyettesi kinevezését.

REAKCIÓSNAK MINŐSÜLT

1945 novemberében igazolási eljáráson esett át. Az igazolóbizottság nyugdíjazásra ítélte a 62 éves Jungert-Arnóthy Mihályt. Ő elégedetlen volt ezzel a határozattal, háborgását így fejezte ki naplójában: > Küzdeni, mikor egy horda az országra ront, mindenkinek feladata. Én odamentem, hol küzdeni tudtam, hol menteni tudtam, amihez eredményt lehet igazolni, és ezért pellengérre kell engem állítani? Nem tudom elképzelni, hogy az új rezsim, a demokrácia így értelmezi az elvekért, a hazáért való küzdelmet. Nem hiszem, hogy azt tanítják, ha egyszer megint veszélyben lesz a haza és a demokratikus elvek, hogy mindenki bújjon el, és hagyják szabad prédájává(!) a demokrácia vívmányait, a hazafiak, politikusok életét, az ország szabadságát. Ha ezen az állásponton vannak, akkor igazságos az igazoló bizottság álláspontja velem szemben, ha nem akkor elismerés jár ki nekem, hogy mertem vállalni a harcot, hogy ki mertem állni az ország érdekeiért és a magyar nép becsületéért.<

Antifasiszta érdemeire való tekintettel

valamivel később, 1946-ban az Országos Földbirtokrendező Tanács visszaadott számára 100 holdat 250 holdas földbirtokából, amely a Nógrád megyei Borsosberény határában terült el. Ő sem kerülte el azonban a Horthy-rendszer elitjének sorsát, a kommunista hatalomátvétel után-érdemei ellenére – reakciósnak minősült. 1949-ben, mint volt horthysta főtisztviselőtől megvonták a nyugdíját. Földjének jövedelméből élt feleségével együtt (1924-ben nősült, egy rigai német család lányát vette feleségül), mígnem kénytelen volt felajánlani az államnak birtokát. A rajta lévő két házat bérbe adta az ottani állami gazdaságnak. Pesti lakásába bérlőket fogadott, a lakbérekből és az apránként eladott bútoraiért kapott pénzből tartották fenn magukat. 1951 júniusában kitelepítették Budapest XI. ker. Somlói út 23. sz. alatti lakásából Dévaványára, egy kuláknak nyilvánított paraszt portájára. Ott az útfenntartó vállalatnál padkarendező munkásként dolgozott 1953 nyarának végéig, amikor a Nagy Imre-kormány felszámolta az internáló táborokat és a kitelepítéseket. 1957. szeptember 10-én hunyt el Budapesten.”

Forrás: Rubicon, történelmi magazin 2015/2

Szövegmagyarázat:

1. Jungerth-Arnóthy Mihály (1883-1957) hivatásos diplomata, 1923 és 1933 között a balti államokban és Finnországban, 1933-1935 között ankarai, 1935-től-1939-ig moszkvai, majd 1944 tavaszáig szófiai követ, 1944 ápr.6-tól a külügyminiszter (Sztójay Döme) állandó helyettese.

2. Sztójay Döme (eredeti nevén: Dimitrije Sztojakovich: 1883-1946) szerb származású katonatiszt, magyar politikus. Kormánya 1944. márc.22-aug.29 között volt hatalmon. Sztójayt a népbíróság ítélete alapján 1946. aug.22-én kivégezték.

3. Lakatos Géza (1890-1967) hivatásos katona, vezérezredes, 1944.aug.29-okt.15-ig miniszterelnök.

4. Hennyey Gusztáv (adatot nem találtam), hivatásos katona vezérezredes.

Szerkesztette: Dr. Temesvári Tibor