„Hogyan kötöttük meg a békét a világháború után”

Ezzel a címmel közöl részleteket a Rubicon c. történelmi magazin 2014/6 száma Apponyi Albert gróf írásából, miközben kiemeli a gróf egy mondatát: „Ha szavaim ékesszólóak voltak, úgy az nem az én érdemem: Maguk a tények beszélnek ékesszólóan.”

„Apponyi¹ a békeküldöttség élén január 7-én érkezett Párizsba. A delegáció egyik főmegbízottjaként ő volt a testület elnöke, s az ő hatáskörébe tartoztak a Nemzetek Szövetségével, a népszavazásokkal, a kisebbségi jogokkal, a nemzetközi jogsérelmekkel, valamint a béketervezet politikai rendelkezéseivel kapcsolatos kérdések. Január 15-én ő vette át hivatalosan a békefeltételeket, másnap pedig hosszú beszédben fejtette ki a magyar delegáció álláspontját. Január 18-án a küldöttek többségével hazautazott, majd február 11-én visszatért Párizsba - új instrukciókkal és új beadványokkal-, s március végéig Neuillyben tartózkodott a delegációval. Apponyi elnökként inkább szimbolikus, integráló szerepet játszott, a politikai munkát átengedte Bethlennek és Telekinek, a fontos döntések meghozatalában azonban nem lehetett megkerülni őt. Március 30-án visszatért Budapestre, s a végleges békefeltételek megismerését követően, május 16-án bejelentette a békedelegáció lemondását

Egy évtizeddel később Apponyi felkérést kapott a kormánytól visszaemlékezéseinek megírására. Az 1933-ban posztumusz megjelent könyv egyik fejezete a béke-előkészítés munkáját tekintette át az előkészületektől a francia-magyar titkos tárgyalásokig - meglehetős pontossággal és sok személyes élmény felelevenítésével. Az alábbiakban ebből adunk válogatást.

(…)Elérkezett január 5-ike; a magyar békedelegáció meglehetősen számos tagból állott, miután előre látható volt, hogy az úgynevezett békeajánlatra írásbeli választ kell majd kidolgozni, ami viszont a fődelegátusokon kívül több szakember, valamint műszaki személyzet bevonását tette szükségessé.(…)

A békedelegáció elutazása

Társaságunk különvonaton indult el Párizsba: ennek összeállítása a kifosztott államvasutakat, amelyek a felépítés munkájába akkor még csak bele sem kezdhettek volt, ugyancsak súlyos feladat elé állította. Azonban mégiscsak sikerült, és vonatunk egészen úgy festett, mintha normális viszonyok uralkodtak volna; valamennyi utas kényelmes elhelyezkedést nyert, s még egy termes kocsi is akadt, amelyben utunk alatt összeülhettünk tanácskozni.

Ám a tanácskozások

a magyar útvonalon minden nagyobb állomáson felette megható, de egyben kínos félbeszakításokat szenvedtek. Ugyanis mindenütt kisebb-nagyobb küldöttségek, néha valóságos néptömegek jelentek meg a pályaudvarok csarnokában; a küldöttségek szónokai szerencsét kívántak utunkhoz s egyben hangoztatták a magyar nép ama szilárd hitét, hogy bizonyára sikerülni fog az ország számára elfogadható békefeltételeket kiharcolnunk. Az a bizalom és reménykedés, az a lelkesedés, amely a szónoklataiból áradt, valósággal szívünkbe markolt: hiszen mi nagyon is jól tudtuk, hogy a legcsekélyebb alap sincs ilyen remények alátámasztására, hogy éppen ellenkezőleg, mi már tulajdonképpen bevégzett tényekkel állunk szemben, s kilátástalan próbálkozásunk csupán egy kínos lelkiismereti kötelesség teljesítését jelentheti.

Sőt, időnként

kétségek merültek bennem, vajon nem volna-e csakugyan helyesebb akként cselekedni, amint ezt nekem nagyon komoly oldalról szuggerálták volt: A Párizsban elénk terjesztendő békefeltételeket egyszerűen minden további tárgyalás nélkül aláírni, s ezáltal a rajtunk elkövetett erőszakot még élesebben kifejezésre juttatni. Alapos megfontolás után azonban ezt a tanácsot mégsem kötethettük: az ilyen dolgokban abszolút bizonyosság nincsen, és még a legcsekélyebb sikerre való kilátás is arra kötelezett bennünket, hogy legalábbis megkíséreljük azt, hogy valamit elérjünk. A hozzám intézett szónoklatokra nem felelhettem egyebet, mint az igazat: a sikert nem ígérhetem, még csak kilátásba sem helyezhetem –csupán egyért kezeskedem: hogy az ország méltósága nem fog csorbát szenvedni.

Utunkon elkísért bennünket

a budapesti angol és olasz katonai misszió egy-két tisztje. Ezekkel az urakkal, akik már hosszabb ideje tartózkodtak Budapesten, baráti lábon állottunk, amint hogy általában a katonai missziók tagjai, bár előítéletekkel és ellenszenvvel telten jöttek annak idején Budapestre, egy bizonyos hazánkban eltöltött idő után tökéletes átalakuláson mentek keresztül. Ez különösen szembetűnő volt a francia Graziani tábornoknál; hivatalos ténykedése megkezdésekor igencsak szigorú húrokat pengetett, míg később többheti személyes tapasztalat után, annyi rokonszenvet tanúsított hazánk iránt, hogy amidőn missziója véget ért, mindenki sajnálkozva látta távozását. A franciák etikettje viszont nagyban különbözött a többi ország katonai kiküldötteinek magatartásától. Ők ugyanis abból az alaptételből, hogy egészen a békekötés vég-legesítéséig, még mindig ellenséggel állnak szemben, s ezért kerülendő minden, a legelemibb udvariassági formákon túlmutató baráti érintkezés. Hogy ehhez a felfogáshoz mennyire ragaszkodtak, arról mindjárt Párizsba való érkezésünkkor meggyőződhettünk.

Ugyanis már

a határra elibénk küldtek egy francia tisztet, s ő közölte velünk – már nem emlékszem pontosan milyen formában, de bizonyára a legudvariasabban -, hogy egyelőre mellőztük a kézfogást, s hogy az üdvözlés csupán a teljesen idegenek közt szokásos könnyed meghajlásra szorítkozhatik. Így is történt. Amikor 7-én a reggeli órákban, 48 órai utazás után Párizsba érkeztünk - érkezésünk időpontja úgy volt beosztva, hogy különvonatunk üres, elhagyatott pályaudvarra fusson be -, csekély számú katonai küldöttség fogadott (később börtönőreinknek kereszteltük őket), élükön Henry ezredessel, aki mint utóbb kiderült, személyesen felette barátságos és jóakaratú ember volt, de a vonatból való kiszállásunkkor a legszertartásosabb katonás tiszteletadással fogadott, amit mi ugyanígy viszonoztunk.(…)

Útközben az állomásról jövet,

után kissé naivul közöltem Henry ezredessel, hogy egyes személyiségeket, régi francia ismerőseimet szeretném látogatni Párizsban, mire ő azt válaszolta , hogy sajnálja, de ez nem fog módomban állani. Neuillyben és a Bois de Boulogne-ban - folytatta - szabadon - mozoghatunk, de kérnie kell, hogy sohase lépjük át magának Párizsnak határát előzetes bejelentés nélkül. Ha a delegáció bármelyik tagja ilyen kívánságot nyilvánítana, úgy gondoskodni fog arról, hogy gépkocsi és megfelelő kíséret álljon rendelkezésére.> Afin qu’on ne vous manque pas de respect.< (>Hogy ne részesüljenek tiszteletlen bánásmódban.<) De az, hogy Párizsban látogatásokat tegyünk s felhatalmazása nélkül bárkivel érintkezhessünk, nem áll módunkban. Más szavakkal ez azt jelentette, hogy Neuillyben internálnak, Párizsba csak detektív kíséretében s előzetes engedéllyel rándulhatunk el, látogatót pedig nem fogadhatunk. Mindezt, bár a legudvariasabb formák betartása mellett, de szigorúan keresztül is vitték.(…)

Hangsúlyozni kívánom,

hogy a felügyeletünkkel megbízott tisztek részéről semmit sem tapasztaltunk, ami legkevésbé is beleütközött volna a kíméletes bánásmód szabályaiba. Ellenkezőleg: hosszabb ott tartózkodásunk után a feszültség érintkezésünkben bizonyos fokig alább is hagyott. Az internáltság rezsimjének szabályai, amelyeknek alá voltunk vetve, azonban mindvégig változatlanul fennállottak.(…)

A békefeltételek

A bevezető levelezések folyamán aztán olyan értelemben írtam Clemenceaunak, hogy kérjük a szóbeli tárgyalás engedélyezését s nem csupán a békefeltételek egyszerű közlését, mint ahogyan ez történt azoknak a legyőzött országoknak az esetében, amelyeknek delegációi a miénket megelőzően léptek volt összeköttetésbe a Legfőbb Tanáccsal. Erre nem jött egyéb válasz, mint a meghívás, jelenjünk meg a legközelebbi napok egyik délelőttjén a Quai d’Orsay-on a békefeltételek átvételére. Szóbelileg aztán közölték velem, hogy a magyar delegáció – ha jól emlékszem-10 tagja elkísérhet erre az utamra. Természetesen a kitűzött órában pontosan megjelentünk, amikor is egy tágas váróterembe vezettek: innen egy ajtó egyenesen abba a helyiségbe nyílott, ahol a Legfőbb Tanács már együtt volt és ahol a további események lejátszódtak.

A terem hosszúkás alakú volt:

a világosságot öt vagy hat, a helyiség hosszában nyíló ablak szolgáltatta; háttal az ablakokkal, esztrádszerű emelvényen foglaltak helyet a Legfőbb Tanács tagjai és pedig következő sor-rendben: Anglia képviseletében Lloyd George², Lord Curzon³ és Bonar-Law; Nitti Olaszország képviseletében majd végül Japán. Amerika már visszalépett volt a közös békeakciótól, de a velünk való közvetlen érintkezést is visszautasította. A terem széltében, a fal mellett asztal állott: ez előtt ült Clemenceau⁴, körülvéve a francia kabinet több tagjától, valamint az illetékes francia minisztériumok magasabb tisztviselőinek nagyobb csoportjától: ugyancsak körülötte tolongtak a nem nagyon nagy számban bebocsátott hivatalos tudósítók és gyorsírók. Clemenceau elnöki székétől csekély távolságban sorakoztak a számomra s a magyar delegáció többi jelenlévő tagja számára odakészített karosszékek.

Ez a beosztás jelentős hátránnyal járt,

mert az egy Clemenceau kivételével nem láthattam az entente képviseletében megjelent urak arcát, miután valamennyien háttal ültek a világosságnak s így csupán külső körvonalaikban voltak felismerhetők.

Néma köszöntéssel

üdvözöltük egymást, s miután elfoglaltuk helyeinket, Clemenceau néhány szót intézett hozzám bejelentve a >Magyarországnak felajánlott békefeltételek< átadását (Le traité de paix proposé a’ la Hongrie.) Erre az átadás egy magasabb tisztviselő által rögtön meg is történt.

Rejtett keserűséggel vettem tudomásul

a Clemenceau által használt eufemizmust, amikor is Magyarországnak >felajánlott< békefeltételekről beszélt, mert hiszen mindnyájan nagyon jól tudtuk, hogy voltaképpen diktátumról van szó. Természetesen csupán néma meghajlással vehettem át az >ajánlatot<, mert Clemenceau máris folytatta közléseit. Bár csak emlékezetből, de mégis meglehetős pontossággal citálhatom szavait: > Ön, Elnök Úr – mindig így szólított -, a Legfőbb Tanács elé terjesztette ama óhaját, hogy szóbeli előadást tarthasson Magyarország helyzetéről. A Legfelsőbb Tanács egyhangúlag kívánsága elfogadása mellett döntött, természetesen azonban hozzáfűződő vitáról szó sem lehet.(…)

Magától értetődik,

hogy a legnagyobb gondot fordítottam fejtegetéseim - amelyek során fel kellett tárnom a számunkra tervbe vett békefeltételek egészen természetellenes voltát – szellemi előkészítésére. Igyekeztem azt a sok mindent, amit el kellett mondanom, lehetőleg rövid formába önteni, lehetőleg áttekinthető módon felépíteni: azonban sem francia, sem angol nyelvű (sejtettem, hogy ezen a két nyelven kell majd beszélnem) írásbeli fogalmazványt nem készítettem; képtelen voltam magamra erőszakolni az íráshoz vagy diktáláshoz szükséges nyugalmat.

Csak a beszéd váza volt meg:

úgy éreztem,hogy magának a szövegnek a pillanat hatása alatt, a hallgatósággal való magnetikus kapcsolat létrejöttével - ha ugyan sikerül ilyen kontaktust teremteni-, előadásom folyamán kell majd kialakulnia. Jól átgondoltam az alaphangot is, amelynek beszédemen végig kell vonulnia: semmi érzelgősség, semmi hivatkozás a győzők nagylelkűségére-, egyáltalában semmiféle érzelmi megnyilatkozás: csupán a tények száraz, lehetőleg világos feltárása: hadd hasson maga ezekben rejlő pátosz.

A Történelmi Magyarország>védőbeszéde<

Amikor a megjelölt órában a terembe léptem, mégiscsak rám nehezedett a számomra egészen szokatlan helyzetnek a súlya. Hiszen ezúttal olyan hallgatósághoz kellett szólnom, amelyben a rokonszenvező elemnek a legkisebb töredéke sem volt felfedezhető, amely a szó technikai értelmében vett ellenségekből, nagyrészt ellenséges érzelmű egyénekből állott; talán, hogy még egy kis adag közönyösség vegyült a barátságosnak éppen nem mondható érzelmekbe. Csupán a magyar delegációnak az a töredéke, amely elkísérhetett utamra, mentett meg a tökéletes izoláltság érzésétől: így mégis 10-12 ember állott mögöttem, aki velem érzett; szimbolikusan ők képviselték a magyar népet, amelynek érdekében felszólalnom kellett. Ez a gondolat acélozta meg idegeimet a kiállandó megpróbáltatással szemben.

Már az imént említettem,

hogy a terem beosztása megfosztott attól a lehetőségtől, hogy a hallgatóságnak éppen azzal a részével, amelynél joggal tételezhettem fel kisebb fokú ellenséges előítéleteket, vagyis az angolokkal, japánokkal és olaszokkal – szembenézhessek: csupán Clemenceau-val és vezérkarával állottam szemtől szembe, a hallgatóságnak ez a része pedig előadásom megkezdésekor nem tudta, vagy talán nem is akarta leplezni barátságosnak éppen nem mondható magatartását. Részben rosszakaratú, komor, részben gúnyosan mosolygó arcok meredtek felém; igazán nem lehettek kétségeim aziránt, hogy milyen fajta előítélettel fogják ezek szavaimat fogadni.

Miután Clemenceau felszólított,

kezdeném meg előadásomat , felálltam: erre ő udvariasan megkért maradjak csak ülve, amit azonban parlamentáris szokásaimra való hivatkozással visszautasítottam. Nagyobb számú hallgatóság előtt ugyanis tényleg szívesebben beszélek állva, mint ülve.

Minden bevezetés nélkül

azzal a kijelentéssel kezdtem bele a szónoklatomba, hogy a velünk közölt békefeltételek számunkra teljesen elfogadhatatlanok és,hogy ezt a fő rendelkezésekkel kapcsolatban be is fogom bizonyítani. Rögtön észrevettem, hogy ez a száraz, minden érzelgősséget kerülő hang hallgatóságomnak legalábbis általam megfigyelt részére meglepetésként hatott és a hangulatot éppen nem befolyásolta kedvezőtlenül. Általában rögtön az a benyomásom támad, hogy Clemenceau személye bőven kárpótol azért, amiért hallgatóságom többségével nem bírom a szemtől szembe való kapcsolatot megteremteni: az ő arcáról ugyanis a szónoklatom nyomában járó legcsekélyebb hatást is kényelmesen leolvashattam. Egészben véve megállapíthattam nála egy bizonyos hangulatváltozást: nyilvánvalóan >au point de vue de l’art< egészen meg volt velem elégedve, aminek következtében csakhamar eltűnt arcáról a gúnyos vonás, amelyet, dacára csaknem kínos udvariasságának, eleinte nem tudott elnyomni. Mindjobban kiült arcára egy már csaknem jóakaratúnak mondható kifejezés: mindenesetre éppoly kevéssé fordította el szemét rólam, mint én róla.

Körülbelül már vagy tíz percig

beszéltem, amikor Clemenceau félbeszakított azzal a megjegyzéssel, hogy most majd az általam előadottakat angol fordításban fogják elmondani. Bár a félbeszakítás megfelelő pontnál történt, mégsem volt ínyemre, mert megzavarta fejtegetéseim szerves felépítését. Meg is mondtam, hogy ha nincs az ellen az Elnök úrnak kifogása, inkább magamra vállalnám az angol fordítást, mert jobb szeretném beszédemet franciául végigmondani s azután, esetleg egy kis szünet után, előadásomat teljes egészében angol nyelven megismételni. Clemen-ceau viszont ebbe nem egyezett bele; nézete szerint a franciául nem értő urak számára túlságosan hosszadalmas lett volna beszédemet végig hallgatni anélkül, hogy tudnák, miről szól.

Nem tehettem egyebet:

bele kellett nyugodnom az elnök határozatába , s kívánságának eleget kellett tennem. Rám bízták, hogy előadásomat milyen szakaszoknál szakítom félbe, de beszédem folyamán mégis vagy ötször a francia nyelv ritmusából át kellett térnem az angolra, majd vissza a franciára, ami bizony erősen fokozta azt a szellemi megterhelést, amelyet amúgy is viselnem kellett. Istennek hála, ezt a nehézséget is sikerült leküzdenem, és pedig olyannyira , hogy ezáltal előadásom gondosan felépített egysége nem szenvedett és nem vált érezhetővé beszédem erejének ellankadása sem. Csak az emlékezetes nap délutánján, amikor már elült a cselekvés által kiváltott idegizgalom, vett erőt rajtam a fáradtság. Igaz, hogy oly mértékben amint az sem azelőtt, sem azután sohasem tapasztaltam.

Fejtegetéseim nagy részben

annak a megállapításnak voltak szentelve, mennyire elhibázottak etnográfiai szempontból a Trianon-szerződés territoriális rendelkezései; hogy az erre vonatkozó rendelkezések egy része a nemzetiségi elvnek - amit pedig cégérnek használnak - egyenesen arculcsapását jelen-ti. Mialatt mindezt angol nyelven elmondtam, Lloyd George egy cédulát el Clemenceau-hoz, amelyet ez utóbbi, bár látható kedvetlenséggel, de mégis igenlő fejbólintással Lloyd George felé, nyugtázott. Kíváncsi voltam, mit jelent ez a közjáték, ám csak előadásom befejezése után kaptam meg erre a felvilágosítást. Mikor ugyanis befejeztem mondanivalómat, Clemenceau Lloyd George-nak adta meg a szót, mire utóbbi felszólított, hogy a beszédem folyamán a nemzetiségek elosztásáról (sic!) adott magyarázatokhoz - különösen a Magyarországtól elszakított területeken élő magyarokra vonatkozólag - fűzzek még hozzá némi részletesebb felvilágosítást.

Most már értettem,

érintette kellemetlenül Clemenceau-t Lloyd George cédulája; ezzel a közelebbi adatokat kérő felszólítással ugyanis némileg megdőlt az az elv, hogy viszontválasznak, illetve vitának helye nem lehet. Szerencsére jó előre felkészültem az ilyen fajta kérdésekre: nálam volt Teleki Pál kitűnő etnográfiai térképe Magyarországról, s ezzel a kezemben odaléptem Lloyd George helyéhez; az összes főmegbízottak oda siettek és a térkép felett összebújva hallgatták magyarázataimat. Ezek nyilván némi kételyeket ébreszthettek bennük ama viviszekció ésszerűsége tekintetében, amelynek megfelelő előzetes anatómiai ismeretek híján, szegény hazámat alávetették. Lloyd George még oda súgta nekem? > You have been very eloquent.< (Nagyon ékesszólóan beszélt.) Mire én azt feleltem: >If there was any eloquence at all, it was not mine but it was the eloquence of facts,< (Ha szavaim ékesszólóak voltak, úgy az nem az én érdemem: maguk a tények beszélnek ékesszólóan.)

Valóban tudomásomra jutott,

hogy angol és olasz oldalról az ülés vége után meglehetősen éles megjegyzések hangzottak el, kifogásolva azt, hogy abba a kellemetlen helyzetbe hozták őket, mintha ők is részesei lennének ilyen durva szerkezeti hibáknak; sőt Nitti az esztelen rendelkezéseknek bizonyos megváltoztatására irányuló komoly kísérletet is tett. Végül azonban neki is meg kellett hajolnia amaz érvelés előtt, hogy a tervezett békeszerződések egész kártyavára összedőlne, ha bármilyen változtatásba belemennének.

Amikor szerencsésen eljutottam

volt francia-angol fejtegetéseim végére és az udvariasság kedvéért az olasz delegációhoz is intéztem néhány szót anyanyelvükön, Clemenceau rövid beszéddel fordult hozzám: ennek csaknem barátságos hangja ugyancsak ellentétben állottaz ülés elején tanúsított magatartásával.

>Elnök úr meggyőződhetett arról- körülbelül ezeket mondotta -, feszült érdeklődéssel követte a Legfelsőbb Tanács összes tagja fejtegetéseit; bizonyára nem várja tőlünk, hogy most nyomban állást foglaljunk az Ön közlésével szemben. Ám legyen meggyőződve, hogy fejtegetéseit a leggondosabb és legtüzetesebb megfontolás tárgyává fogjuk tenni. Különben is várjuk a magyar delegáció írásbeli válaszát az Önökkel közölt szerződési pontokra, s felkérjük, tudatná velünk, milyen időn belül számíthatunk viszontválaszra.> Négy időtartamot kértem, amit rögtön meg is adtak. Ezzel véget is ért az a délelőtt, amelynek folyamán nyilvános pályám legkeservesebb óráit éltem át.(…)

A válasz jegyzékek szerkesztése.

Ez idő szerint Franciaországban egyéb teendőnk is akadt: a részletes viszontválaszt, amellyel a velünk közölt békefeltételekre reflektálnunk kellett, éppúgy - sőt jobban - kidolgozhattuk Budapesten is. Így tehát tíznapi tartózkodás után, január 18-án elindultunk hazafelé.

Budapestre való megérkezésünkkor a pályaudvaron fogadott a kormány valamennyi tagja, valamint Horthy tengernagy - akkor még nem, mint államfő , de mint az összes magyar haderők főparancsnoka, - továbbá beláthatatlan embertömeg. A békefeltételek hivatalos közlésére az egész város fekete zászlódíszbe öltözött? Az üdvözlőbeszédekben, tevékenységünk meleg elismerése mellett, kifejezésre jutott a reménytelenség keserű érzése, azaz alaptalan bizakodás visszahatásaként, amely még rövid idővel azelőtt az emberek szívét eltöltötte. Most azután nekünk kellett ezzel a másik ugyancsak szélsőséges felfogással szembeszállanunk: válaszomban az elhangzott üdvözlőbeszédekre egyenesen fel is szólítottam az erre illetékeseket, hogy távolíttassák el a fekete zászlókat, s hogy a békedelegáció további munkáját, amely csak most érkezik majd el döntő stádiumába, férfias nyugodt magatartással támogassák.

Mi pedig rögtön hozzáláttunk

a munkához. A helyzetet megtárgyaltuk a különféle politikai pártokhoz tartozó notabilitásokkal; a nyilvános élet összes ágaiból kiválogatott szakemberek segítségével összeállítottunk egy kötetekre rúgó, minden részletre kiterjedő kimutatását a velünk közölt békeszerződés-tervezetben foglalt igazságtalanságoknak és esztelen intézkedéseknek. Február 12-én azután elindultunk második párizsi utunkra, s mindjárt megérkezésünk után átnyújtottuk terjedelmes elaborátumunkat a Legfőbb Tanácsnak. Ennek megtörténte után nem maradt számunkra más tennivaló, mint Neuillyben megvárni, amíg benyújtott kimutatásaink áttanulmányozása után megtörténik a Legfőbb tanács részéről a végleges döntés. Március 31-ig vártunk.(…)

Neuilly hétköznapok

Delegációnk egyes tagjai, akiknek személyes összeköttetéseik voltak Párizsban, levélben érintkezésbe léptek ismerőseikkel s ez úton adtak egymásnak találkát a Bois de Boulogneban. nagyon büszkék voltak, hogy ily módon mégis sikerült az internáltság kordonját áttörniök, bár ezek a titkos összejövetelek semmiféle haszonnal nem jártak, legfeljebb azzal, hogy a francia belpolitika eseményeiről tisztább képet nyertünk, mint amilyent maguknak az újságok révén alkothattunk volna. Itt mindjárt el is mondom ezeknek a finoman szőtt összeesküvéseknek humorisztikus utójátékát. Amikor feladatunk elvégzése után Párizst március végével, most már véglegesen, elhagytuk,, hogy visszatérjünk hazánkba, csupán a párizsi magyar követ, Práznovszky maradt ott az esetleges, még elintézetlen részletkérdések lebonyolítására. Egy szép napon megjelent nála katonai főfelügyelőnk, a már többször említett Henry ezrede, és mosolyogva átnyújtott neki egy ív papirost a következő szavak kíséretében:> Íme, kedves Práznovszy úr, mindazoknak a személyiségeknek a listája, akiknek találkát adtak a Bois de Boulogneban: nem szemrehányásképpen mondom, dehogyis! Csak éppen nem szeretném, hogy annyira együgyűeknek tartsanak bennünket.< Nyilván még sokkal szigorúbb ellenőrzés alatt állottunk, mint ahogyan azt gondoltuk.

Nagy meglepetés volt

tehát számunkra, amikor egy szép napon két, Párizsban élő honfitársunk, dr Halmos Károly és Semsey Andor - később a magyar diplomáciának tagja - Henry ezredes vezetésével megjelent tanácskozási szobánkban: egyben közölték közölték velünk, hogy ez a két úr bármikor bejöhet hozzánk. Vajon mi történhetett? A francia Haute Finance (felső pénzvilág) köreiben mozgalom indult meg egy Magyarországgal való nagyszabású gazdasági együttműködés megteremtésére. A terv komoly voltát az is bizonyította, hogy ennek az akciónak központjában a Schneider-Creusot cég állott, amelyet Franciaország befolyásos politikai körei pártfogoltak, s amely a Quai d’Orsay-n is oly mértékű támogatásnak örvendett, hogy kedvéért még az internál tábor kapui is megnyíltak. Halmos doktor maga is összeköttetésben állott a jelzett pénzügyi csoportokkal, és biztosra vehető volt, hogy ezek minden befolyásukkal majd arra törekszenek, hogy elérhessék a Magyarországra reáerőszakolt békefeltételek enyhítését.

Ettől a perctől fogva

Párizs környékén való tartózkodásunknak jellege teljesen megváltozott. Delegációnk egyes tagjainak most gyakrabban megengedték, hogy Párizsba ránduljanak; sőt még a Quai d’Orsay-val is közvetlenül érintkezhettek. A magyar kormány utólagos beleegyezésével én ezekre a párizsi kirándulásokra Csáki Imre, majd Bethlen István⁵ és Teleki Pál⁶ grófokat jelöltem ki, pénzügyi szakembereink bevonásával. Ami engem illett, jobbnak véltem magamat a megbeszélésektől távol tartani. Ezek messze belenyúltak a nyárba, amikor a magyar békedelegáció már régen megszűnt. Jelen feljegyzéseimnek keretébe nem illik bele annak feltárása, hogy ezek a tárgyalások milyen reményekre jogosítottak fel s hogy később miért váltak mégis semmivé. De második neuillyi időzésünk tartamának nagy részét mégis ezeknek a tárgyalásoknak nyomában keletkezett jobb, reményteljesebb légkör töltötte be, amelynek az áramlatát úgy szívtuk magunkba, mint fülledt levegőjű, zárt helyiségből hirtelen szabadba jutott ember a friss levegőt.

Emlékszem, hogyan éledt fel bennünk újra a humor iránti érzék; hogyan rándultak Párizsba delegációnknak egyes tagjai z idényben gyakori hangversenyek valamelyikének meghallgatása céljából anélkül, hogy a felügyeletükkel megbízott hatóságok akadályt gördítettek volna útjukba. A kötelező detektív ugyan elkísérte őket a város egy meghatározott pontjáig, de azon túl barátaink visszanyerték mozgásszabadságukat, egészen a Neuillybe való visszatérés előre megbeszélt időpontjáig.

Jómagam

csak akkor éltem azzal a lehetőséggel, hogy rendőri felügyelet mellett Párizsba ránduljak, amikor heves fogfájás gyötört. Ha jól emlékszem, ez tartózkodásunk első felében, március eleje körül lehetett. Engem a detektív még a fogorvoshoz is elkísért: az előszobában várta meg a műtét befejezését, hogy aztán ismét védő szárnyai alá vegyen (…)

Amikor tehát március végével

elhagytuk Párizst, mert a folyamatban lévő tárgyalások nem kívánták meg az egész delegáció jelenlétét, és azokat részben Budapesten kellett folytatni, még mindig aránylag elég jó hangulatban voltunk. Az antanthatalmak válasza a békeajánlathoz fűzött megjegyzéseinkre elutazásunk után is még jó ideig váratott magára. A válasszal ugyanis azért késtek, mert nyilván azon töprengtek, vajon lehetséges-e a békeszerződésnek az említett kizárólagosan üzleti természetű tárgyalások kedvéért történő modifikálása, és ha igen, milyen mértékben és milyen formában lenne ez kivitelezhető. A magyar kormány mindenesetre sohasem leplezte, hogy csupán politikai koncessziók ellenében volna hajlandó gazdasági kedvezményeket nyújtani.

Annak megállapítása, hogy ez az egész akció miért és milyen időpontban hiúsult meg végleg: bizonyára rendkívül érdekes fejezete lesz e kor történetének. (…)”

Forrás: (Gróf Apponyi Albert: Élmények és emlékek. Sajtó alá rend. Jánokky-Madocsány Sarolta. Budapest, Atheneum, 1933.228-227.o.(206-232.o) )

Bethlen István Apponyi Albertről:

„(…) Nekem, aki jelen voltam abban a pillanatban, amikor Apponyi Párizsban a békekonferencián felszólalt, örökké felejthetetlen marad az a jelenet, amelynek akkor szem és fültanúi voltunk. Már ennek a jelenetnek külsőségei is benyomást keltőek voltak. A terem, amelyben az ünnepélyes aktusnak végbe kellett mennie, félhomályba borult, és azt az elnöki asztalnál egyedül ülő Clemenceau mellett álló kandelláberek gyér fénye alig világította meg. A kép olyan volt, mintha temetési szertartáson vennénk részt. Clemenceau felszólalásának gyűlölködő, de egyúttal ironikus akcentusa, amelyből megalázásunknak szándéka majdnem leplezetlenül csendült ki, kiáltó ellentétben állott Apponyi komoly, de egyúttal végtelenül méltóságteljes válaszával, amelyből egy ezeréves nemzeten elkövetett igazságtalan és barbár elbánás felett érzett fájdalom csak visszafojtva csendült ki, nem adva meg ezáltal a velünk szemben álló győzőknek azt az elégtételt, hogy a letiportak fájdalmában gyönyörködhessenek.

Sohasem láttam embert vesztett ügyet több méltósággal és több önérzettel képviselni, mint Apponyit akkor, és úgy éreztem, hogy ő abban a percben az 1000 éves magyar becsületnek, lovagiasságnak és történelmi önérzetünknek fenséges képviselője volt.(…)”

(Bethlen István: Gróf Apponyi Albert emlékezete. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia,1934.26-27 o.)

Szövegmagyarázat:

1. Nagyapponyi gróf dr. Apponyi Albert (1846-1933) politikus, miniszter, nagybirtokos, az MTA tagja. Az 1920-as párizsi békekonferencián a magyar békedelegáció vezetője.1911-1932 között ötször jelölték Nobel-díjra.

2. Lloyd Dávid George (1863-1945) brit államférfi 1916-1922 között liberális párti miniszterelnök.

3. Lord Curson George Nathaniel (1859-1925) brit államférfi, India alkirálya, brit külügyminiszter. Nevéhez kötődik az ún. „Curson-vonal” (ideiglenes határvonal), demarkációs vonal, melyet legtöbbször fegyverszüneti egyezményben jelöltek ki.

4. Georges, Benjamin Clemenceau (1841-1929) eredetileg orvos, francia politikus miniszterelnök.

5. Bethlen István (1879-1946) jogász, mezőgazdász, 1921-1931 között Magyarország miniszterelnök. Keresztény nemzetinek nevezett kormányzata stabilizálta a magyar gazdaságot, ezzel együtt a Horthy-rendszert.

6. Teleki Pál gróf (1879-1941) magyar geográfus, egyetemi tanár, politikus, miniszterelnök, az MTA tagja. Híressé vált levele, amelyet, öngyilkossága előtt, Horthy Miklóshoz írt. „Főméltóságú Úr! Szószegőnk lettünk - gyávaságból - a mohácsi beszéden alapuló örök békeszerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem. Hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok. 1943. április 3.

Forrás: Internet-wikipedia

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor