Derűs emlékek egy komor küldetésről

Az emlékezés a Rubicon történelmi magazin 2014/6 számában olvasható. „Nemeskéri-Kiss Sándor 1920.január 7-től két hónapon át tartózkodott Neuillyben titkári beosztásban. Feladata elsősorban angol és francia fordítások készítése volt, ezenkívül a mezőgazdasági ügyekkel foglalkozó Somssich László mellett titkári teendőket látott el. Ő volt a delegáció egyik „hangulatfelelőse” is, aki jó kedélyével, anekdotáival és alkalmi verseivel gyakorta szórakoztatta kollégáit.

Nemeskéri Kiss visszaemlékezései az események után két évtizeddel íródtak, ezért jó néhány pontatlanságot is tartalmaznak. E részeket az egyszerűség kedvéért kihagytuk vagy helyreigazítottuk” –írják a Rubicon szerkesztői.

„A Clerk-bizottság¹ elutazása után

még abban a hónapban megtudtuk, hogy a nagyhatalmak hajlandók kormányunk kiküldötteivel tárgyalni a béke felől. Január legelejére hívtak Párizsba, hát igen kevés idő maradt a bizottság összeállítására. A vezetés szerepére az akkor már erős hetvenes Apponyi Albert vállalkozott, minthogy ennek semmiképpen sem térhetett ki, hiszen nálunk senkinek se volt olyan világszerte ismert neve és tekintélye, mint hazánk >grand old man<-jének.

Ködös, hideg, sötét reggel

A békeküldöttség tagjainak összeválogatása is sietve történt, de hogy hamarosan milyen emberanyagot sikerült összehozni, talán legjobban bizonyítja az, hogy a kiküldöttek közül azóta kettő lett miniszterelnök (Bethlen István és Teleki Pál), négy miniszter (Csáky Imre, Csáky István, Kállay Tibor és Walko Lajos), öt pedig követ (Bobrik Arno,Práznovszky Iván, Wettstein János,Woracziczky Olivér és én): Láng Boldizsár, Somssich László. Konek Emil, Ottlik György, Gyulay Tibor,Durugy Ferenc,Barkóczy György stb. közéleti szerepét és súlyát pedig talán nem kell külön ismertetnünk. Ha a >régebbi szerelvény<-ből velünk volt nagyágyúk közül hamarjában és emlékezetből Popovics Sándort, Lers Vilmost, Ottlik Ivánt,Kovács Alajost, Yolland Arthurt és id,Walter Emilt említem meg meg,elegendő lesz ahhoz, hogy a küldöttség fajsúlyáról általános képet nyerhessünk. megfelelő segédszemélyzet is jött velünk, csupa, csupa kipróbált, megbízható erők (…)

E nagy küldöttség,

két, a forradalmak által eléggé megviselt vasúti kocsiban indult el szomorú útjára. Búcsúzóul a pályaudvar mellékvágányaira kitolt, , kicsi kályhákból vékonyan füstölgő vasúti teherkocsik végeláthatatlan sora: csupa vagonlakó, vagyis az országunk megszállott területeiről kiüldö-zött véreink, kiket addig még nem sikerült maradéktalanul elhelyezni emberibb lakásokba, hiszen –legtöbbje Isten tudja, miért – a fővárosba tódult (vagy oda irányították), s ott zsúfol-va voltak már magánlakások. Szívet facsaró látvány, mely csak még jobban lehangolta amúgy se víg társaságunkat.

Szép, de elszomorító volt

csonka-magyarországi utunk egyes állomásain a zászlókkal kivonuló lakosság, a buzdító reménykedő beszédek: Győrött a püspök is kijött az állomásra, később Sopron lánglelkű polgármestere, Sopronyi-Thurner Mihály mondott rövid, de annál szebb beszédet, hitet téve az ottani német ajkú lakosság nemzethűsége mellett. Apponyink válaszolt is itt-ott , erős lélekre, kitartásra egyetértésre buzdítván az embereket: visszaintegettünk nekik az induló vonatból,de bizony kissé >Ave Caesar: morituri te salutant…< (Légy üdvözölve, császár: a halálba indulók köszöntenek Téged) érzésünk volt mindannyiunknak.

Előre éreztük,

hogy fájdalmas napok előtt állunk, de arra mégse voltunk elkészülve,amit utunk végén találtunk. Ködös, hideg, sötét reggel érkeztünk Párizsba : nagy, fagyosan rideg , bámész, tömeg sorfalai között szálltunk a bérkocsikba, melyek Párizs egyik külvárosába, Neuillybe vittek, ahol a > Chateau de Madrid< nevű,háború előtt inkább könnyű társaságok mulató helyéül szolgált,így hát természetesen kényelmes és jó kis szállodában nyerünk elhelyezést és ellátást.

A kapus melletti helyiségben katonatisztek vezetésével fegyveres őrség és polgári ruhás detektívek , a ház előtt szuronyos őr- nehogy egy percre is elfelejthessük, miszerint nem vagyunk szívesen látott vendégek, hanem még , még ellenségek,akik szabadon még nem mozoghatnak . Mindjárt ki is adták a tilalmat, hogy kimenni csakis az ok, irány és cél előzetes bejelentése mellett, detektív kíséretében szabad: vendégeket fogadni természetesen tilos. Később valamelyest enyhítettek ezen, amennyiben Neuilly területén és a Bois de Boulogne nevű városligetben detektív nélkül is sétálhattunk, de már a fővárosba egyedül mennünk nem volt szabad, még orvoshoz sem. Egyikünk (Ottlik György újságíró ) megszegte e tilalmat, fölkereste egy ismerősét Párizsban: másnap a legerélyesebb tiltakozást kaptuk, és az illető úrnak azonnal vissza kellett utaznia Magyarországra.

A hatóságok részéről

korrekt bánásmód, de hideg udvariasság, a sajtóhangok –különösen a sajnálatos Somogyi eset után (fajvédő katonatisztek február 17-én meggyilkolták Somogyi Béla és Bacsó Béla szociáldemokrata újságírót),mely igen nagy port vert fel – barátságtalanok, a tömeg néha egyenesen ellenséges volt, amennyiben nem egyszer hallottam esténként ablakaink alatt szinte reprodukálhatatlan kifejezéseket kiáltozni,, melyek bennünket illettek. Önkéntelenül eszünkbe juttatták az alig egy évszázaddal előbb lefolyt bécsi kongresszust, ahol nem négy, de húsz évi világháború után tárgyaltak a volt ellenfelek –egymással versengvén az udvarias-ság és előzékenység terén…Mondhatom, szép haladást tett a népek modora száz esztendő alatt!

Ez azonban csak az általános benyomás volt,

mert egyes franciák mindennek dacára udvariasak és lovagiasak voltak, nem is beszélve az angolokról; a ligetben sétálva többször találkoztam néhány régi katonatiszt ismerősömmel, akik éppen olyan szíves-barátságosak voltak hozzám, mint a háború előtt, gyakran említve meg, miszerint tudják, hogy vitézül verekedtünk és tisztességesen bántunk internáltjainkkal és hadifoglyainkkal.(…)

Kézinyomdát hoztunk magunkkal

Következett néhány heti megfeszített munka; a tervezetet (a január 15-én átvett, ún.előzetes békefeltételeket) fejezetenként és tárgykörönként szétosztottuk magunk között- a mező-gazdasági anyagon Ottlik Iván, Somssich László és én dolgoztunk -,és ellenérveinket csoportosítva építettük fel a vonatkozó választ. Munkánkat legtöbb vonatkozásban a Teleki Pál féle, azóta közismertté, sőt, mondhatni, történelmivé vált térkép alapján irányítottuk. Amint egy-egy csoport készen volt a munkájával, elnökünk összehívta a delegátusokat, akik közös ülésben beszélték meg az anyagot, alkalmat adva,hogy más szakmabeliek is szólhassanak hozzá, hiszen hasznos gondolat más oldalról is jöhet.(…)

Nehogy idegen

nyomda igénybevételére szoruljunk- ami esetleges bizalmas természetű dolgoknál elkerülendő volt -,kézinyomdát hoztunk magunkkal, melyet szállodánk pincehelyiségeiben szereltünk föl. A szedésre szakembereink voltak, a mechanikai erőt azonban már magunk adtuk, vagyis a nagy lendítőkereket magunk hajtottuk. E munkában részt vettünk úgyszólván mindannyian ötven éven aluliak, ketten-ketten állva össze párban, mert a lendítőkerék kétemberes volt. Az én páraim váltakoztak; emlékszem Teleki Pálra, aki igen jól lendített nádpálcát se használva hozzá.(…)

Következett többheti várakozás,

amidőn az esetleges ellenvetésekre készülve még részletesebben dolgoztunk ki az egyes kérdéseket és érveléseinket. A munka természetesen most is úgy délelőtt, mint délután folyt, de némi sétaidőt mégis megengedhettünk magunknak, hogy a tavaszodó Bois de Boulogne fái között kissé kigőzöltessük fejeinket. E séták alkalmával sikerült egynéhányunknak; párizsi ismerőseinkkel találkoznia minden alkalmat fel kellett használnunk, hogy legalább némi kapcsolatot találjunk a külvilággal (melytől kegyetlenül el voltunk zárva), és némi tájékozódást nyerjünk az általános hangulatról, mert nem akartunk hinni az irányított sajtó több mint barátságtalan hangjának. Azt reméltük, hogy a lelkiismeretek mélyén talán mégis lesz valami megérték tragédiánk iránt. Hát ha volt is ilyesmi, csak a lelkek legmélyén lehetett –és sajnos ott is maradt; nemigen mert akkoriban mellettünk szót emelni senki.

De némileg meg kell értenünk még esetleges barátaink félelmét is attól,hogy a velünk való érintkezéseikről tudomást szerezhessen a hatóság: hiszen még mindig ellenségnek, bocheoknak számítottunk, akiket még csiptetővel sem jó megérinteni…Egy-egy találkozás, néhány perces, suttyomban lefolyó ideges és hátratekingető társalgás részükről valódi áldozat számba ment; ugyan hogyan lehetett ilyen körülmények között még csak reményünk is arra, hogy e jó emberek használni is merjenek nekünk? Mégis meg kellett kísérelnünk minden utat minden eszközt.(...

Iparkodtunk kevésbé komorak lenni.

Ez volt Apponyi² elgondolása is, akivel szintén sokat sétáltam kettesben. Buzdított néha könnyebb olvasmányokra, testmozgásra, társalgásra. Szállodánk három kisebb termében tálalt étkezéseinknél is iparkodtunk kevésbé komorak lenni, habár természetes , hogy igazi, szívből jövő jókedvet nem várhattunk egyikünktől sem. Engem neveztek ki a békedelegáció fűz-fa poétájának, hát kiszerkesztettem társaságunk tagjait, költői szabadságom kihasználásával egyiket-másikat többé kevésbé borsosan figurázva ki. Az okosak sohase vették rossz néven, de mégis bajom lett belőle, amennyiben sok >különlenyomatot< kellett szüleményeimből körmölnöm. De elégtételem volt, hogy szeretett öregurunkat is nemegyszer sikerült jól megnevettetnem, ami ott, abban a temetési hangulatban igazán nem volt könnyű feladat.

Munkánk zömét elvégezve

fölöslegesnek látszott akkora küldöttséget kint tartani –sokba is került-, hát áprilisban (márciusban) nagyobbik felünk hazautazott, köztük én is, mert itthon sok dolog volt, melyhez az ottani munkában részt vett embereknek hasznát lehetett venni.Hazajöttünk tehát, és néhány hét múltával itt tudtuk meg a szörnyű, bár nekünk nem egészen váratlan hírt, hogy egész munkánk, egész érvelésünk –hiábavaló volt, mert a győztesek béketervezetét úgyszólván változatlanul, alig néhány apró, inkább stiláris változtatással mint a békeszerződés végleges szövegét kényszerítették ránk!

Béketárgyalás- ahol nem tárgyaltak velünk. Békeszerződés –amelyben a felek egyike a legridegebb kényszer alatt cselekedett.

A többi már ismeretes országgyűlésünk kénytelen volt a hóhérhurkot elfogadni…

(Nemeskéri-Kiss Sándor:Röptében.

Egy magyar diplomata emlékeiből

Budapest, Dr Vajna és Bokor; 1940

153-161.o.)

Bridzs és anapesztus (anapesztus= időmértékes versláb – a szerk)

(…)A trianoni, gyászos emlékű békeszerződés előmunkálatairől, valamint a Párizs melletti

Neuillyben eltöltött több hónapos >avignoni fogságunról<-ról részletesen írtam Röptében című, többször idézett könyvemben; itt tehát csak ama néhány mozzanatról akarok szólni, mellyel –bizony kissé magunkra erőltetett műjókedv mellett, hogy egészen el ne veszítsük bátorságunkat –igyekeztünk ottani kevés szabadidőnket kissé derűsebbé, elviselhetőbbé tenni. Minthogy kijárnunk nem volt szabad, de ehhez egyébként se lett volna kedvünk, delegációnk főtitkára, Praznovszky Iván (utóbb párizsi követünk) a nappal irodahelyiségül szolgáló szobákat esténként néhány bútordarab átállításával társalgóvá, klubbá alakította át, ahol esténként (Uram bocsá’!) még bridzset is játszottak. Az alkalmi bridzsalakulatokon kívül volt két állandó résztvevőkből álló asztal.

A politikusok:

Apponyi Albert, Teleki Pál, Bethlen István és vagy Csáky Imre, vagy Láng Boldizsár, majd midőn este pontosan tízkor nagyurunk, Apponyi aludni ment, beugrott helyébe a mindig, mindenki által igénybe vett, valósággal agyon nyúzott, de annál népszerübb kollégánk, Praznovszky Iván.

A közgazdasági kártyaasztal

a következőkből állott: Popovics Sándor, Walko Lajos, Somssich László és Kállay Tibor: Popovics egy ízben datolyát ígért annak annak a delegátusnak, a leghívebben tudja utánozni a természet hangjait. Egyik neves államférfiunk a kutyaugatást adva mesteri módon elő, egy-hangúan mondhatnám, nagy fölénnyel nyerte ezt az értékes díjat, amihez azonban Apponyink mosolyogva csóválta fejét.

Magam nem lévén kártyatudós,

szerepem a csöndes megfigyelőé és lantos krónikásé maradt, időről időre e szelid kártyázásokat is kegyetlenül kiszerkesztve, hol disztichonokban, hol hősi anapesztusokban,pl Mint-hogy delegát nem kap kimenőt. Könyörögve kér a lant katonája. Mindenre, mi kedves az Isten előtt: (A francia Franci királynak a fája. S a hely, ahová a Nagy Berta belőtt) –Kártyára fecséreltek ti erőt?

Ez nagyon hosszú, ostorozó remekmű volt, de már kiment a fejemből, mint annyi más; irodalmunk e veszteséget valahogyan talán mégis kibírja.

Lers Vilmos igen sok adomát tudott és azokat vacsoráinknál igen kedvesen szolgálta fel, amíg a néha szelíden kötekedő szellemiségű Hegedűs Lóránt az adomázást meg nem elégelve minden történetke után bemondta,hogy : >Lásd a Lőcsei Kalendárium 1903-iki (vagy egyéb)évfolyamát.< Szegény Vilmos bátyánk egy ideig szabadkozott, hogy nem onnét meríti anyagát, de végre is elunva a sok idézgetést, inkább átadta az adomázás fontos szerepét többi kollégáinak.

Sokorópátkai Csákyak

Két Csákynk volt: Imre követségi tanácsos és István követségi attasé; később mindkettő külügyminiszterünk is lett. Az én lelkemen szárad, hogy akkori két csizmás képviselőnk, a Szabó Istvánok megkülönböztető jelzőinek mintájára Imrét Nagyatádinak, Istvánt pedig Sokorópátkainak hívtuk, eredeti neveik hovatovább el is maradva. Imre nevetett ezen,de István néha bizony nem. Mindig igen komoly fiatalember volt, kétszeresen dolgozott, túl sokat, minden szórakozás, felüdítő változatosság nélkül. Nézetem szerint e túlfeszített munka okozta korai halálát is; nem lehet büntetlenül állandóan 110%-kal dolgozni, mert a fölös 10%-ot a tőkéből, szervezetünkből vesszük el.

Kézenfekvő,

hogy > Sokorópátkai< eme túlságos komolyságát nem lehetett szó nélkül hagynunk, húztuk is érte eleget, gyakran tréfáltuk meg, hogy jobb meggyőződése ellenére is nevetnie kellett. Például egyszer, amidőn egyszer valami nagy munkán dolgozott, ismeretlen helyre zárkózva be, testületileg törtünk be szobájába és azt teljesen átrendeztük, minden bútordarabot, apróságot más helyre rakva: fogkefét az írótoll, cipőt a zsebkendő, kalapot a gumicipők helyére vagy megfordítva. Levélpapírjából hajócskákat csináltunk és azokat minden víztartó edényben úsztatva kiírtuk fölébe: Magyar Flotta. Szegény Sokorópátkai, ha még élne, folytatnám e bekezdést, de így kevéssel temetése után, nem visz rá a kedvem.

Ha Neuillyből detektív felügyelet nélkül

Párizsba nem is volt szabad járnunk, egy-két hónap múltán megengedték a Neuilly külvárosá-ban való sétálást. Ilyen kis séták közben találtunk a f a főutcán egy öreg néni által vezetett kis cukrászdát, ahol olyan tejes kávét lehetett kapni, hogy nálunk vagy Bécsben se különbet. El-csábítottuk Nagyurunkat, hogy ő is jöjjön el oda velünk >dorbézolni<, amit azután többször el is követett, sőt egyébkénti nagy igénytelensége mellett –még ő maga hívta fel a figyelmünket egyes, kiválóan jó süteményfajtákra. Ilyenkor rendszerint komoly (ha nem is komor!) nagy emberünk szinte fölengedett, mintegy kikapcsolta magát tragikusan óriási felelősségé-nek, szinte kilátástalan feladatának nyomasztó érzése alól, és szívesen mondott egyet-mást a régmúlt időkből, sőt tréfáinkat kedves érdeklődéssel hallgatva, nevetett is rajtuk; persze mindegyikünk tudta, hogy e tréfáknak se bántó éle, se sikamlós tárgya nem lehetett, mert az ilyesmit Apponyi nem kedvelte

Általában amilyen végtelen tisztelettel viseltettünk irányában, éppen annyira szerettük is, olyan határtalanul jó és nemes volt. Mérföldkő Hazánk nagyjainak hosszú sorában, a lelkiismeretes kötelességtudás és önzetlen hazafiság mintaképe; példája mindnyájunknak, akik eléggé szerencsések voltunk keze alatt dolgozva tanulni.(…) „

Forrás Nemeskéri-Kiss Sándor:Pipaszó.

Derűs emlékek egy változatos életből

Budapest,Dr.Vajna és Bokor, 1941 282-285.o.

Szerkesztette:

Dr.Temesvári Tibor

2014.július

Szövegmagyarázat:

1. A Clerk Bizottság Sír George Clerkről a Békekonferencia elnökéről elnevezett Közbiztonsági Bizottság.
2. Nagyapponyi gróf dr. Apponyi Albert György (1846-1933) politikus, miniszter, nagybirtokos, az MTA tagja. Apponyi Albert a béketárgyalásokra meghívott magyar küldöttség vezetője volt, aki 1920.jan.16-án mondta el híressé vált „védőbeszédét” angol és francia nyelven, amelyet olaszul is összefoglalt.