„Egy asszony meg a lánya”

„Egy asszony meg a lánya”

A film készítésének kulisszatitkai

Carlo Ponti¹:

„Eredetileg az volt a tervem, hogy az Egy asszony meg a lányát a Paramount filmgyárral csinálom meg, s George Cukor² fogja rendezni. Cukor ötlete volt, hogy Anna Magnani³ játssza az anyát, Sophia⁴ pedig a lányát. Mielőtt azonban a szereposztásra került volna sor, azt akartuk, hogy legyen a kezünkben forgatókönyv. Alberto Moravia könyvét odaadtuk néhánynak a legismertebb hollywoodi szövegkönyvírók közül, de egy sem vállalta a megbízást. A könyv tetszett nekik, de az volt a véleményük, hogy nem lehet belőle filmet csinálni. Nincs benne cselekmény, mondták, nem történik benne semmi; csak a szereplők vannak egy bizonyos helyzetben, ez azonban nem fejlődik tovább.

Ekkor Cukor Rómába utazott, hogy Magnanival beszéljen. Anna Magnani olvasta a könyvet, de semmilyen körülmények között nem volt hajlandó eljátszani az anyát, amennyiben Sophia játszik a lánya szerepében. – Sophia túl magas hozzám – mondta Cukornak - Hogyan játszhatok olyan szerepet, amelyben a lányomra fel kell néznem? – Magnanit évek óta jól ismertem, jó barátságban voltunk. Megpróbáltam rávenni véleménye megváltoztatására, azonban Annánál makacsabb nőt a föld még nem hordott a hátán. - Én eljátszom az anyát -jelentette ki -, de csak akkor, ha Sophia nem lesz a lányom.

Kész. Magnani nélkül Cukort nem érdekelte a film, így hát visszalépett. Ekkor vásároltam meg én a film jogait a Paramounttól, s leszerződtette de Sicát⁵ rendezőnek, Zavattínit⁶ pedig szövegkönyvírónak.

Azt hiszem, Anna Magnani sosem heverte ki azt a hibás lépését, hogy az Asszony meg a lánya kínálta szerepet nem vállalta el - Sophia Loren minden filmemet eljátssza helyettem –panaszolta egy ízben keserűen. Anna képességeit igen nagyra tartottam, becsültem is őt, hiszen hosszú ideig jó barátok voltunk. Ha sikerült volna rávennem, hogy eljátssza az Asszony meg a lányát, mennyire másképp alakulhatott volna életének utolsó szakasza.

XXXXX

De Sica nem helyeselte

 az én angol nyelvű filmekben való szerepléssorozatomat, különösen annak hollywoodi szakaszát, amelyben hat esztendő alatt, amit Olaszországtól távol töltöttem, tíz filmben léptem fel. Ekkor azonban Carlo olyan film tervével állt elő, amelyben összehozhatott bennünket: Alberto Moravia⁷ Egy asszony meg a lánya című regényével. A regényben, amely Olaszországban játszódik a háború alatt, részben megfogalmazódnak azok az események, az életnek azon részei, amelyeket a háború alatt Pozzuoliban és Nápolyban átéltem.

Bár George Cukor kísérlete kudarcot vallott, de Sica úgy hitte, rá tudja beszélni Magnanit arra, hogy eljátssza a negyvenéves özvegyasszonyt, aki bátran, de eredménytelenül küzd azért, hogy tizennyolc éves lányát, akivel együtt menekülnek, megóvja a háború szörnyűségeitől. Valósággal lázba jöttem attól, hogy Magnanival játszhatom együtt, aki akkoriban a rangidős olasz színésznő volt. Amikor azonban de Sica felkereste, hogy a filmről tárgyaljon vele, Anna ismét kijelentette, nem hajlandó engem elfogadni a lánya szerepében.

-          Nézd, Anna – békítgette de Sica. - Nyugodtan bízhatsz benne, hogy én megfelelően egyensúlyban tartlak majd kettőtöket.

-          Azt akarod, hogy eljátsszam az anyát? Helyes. Rendben van. Van egy javaslatom, kire oszd a lány szerepét: Anna Maria Pierangelire. Vele remekül tudnánk játszani.

De Sica azonban kötötte az ebet a karóhoz, megpróbálta hízelgéssel rávenni Magnanit, hogy fogadjon el engem, ám minél jobban erősködött, Anna Magnani annál csökönyösebben ragaszkodott elhatározásához, hogy nem fogad el engem erre a szerepre. Végül, csak hogy bosszantsa de Sicát, Magnani így szólt: - Nézd, Vittorio, ha annyira akarod, hogy Sophia szerepeljen a filmben, miért nem játszatod el ővele az anyát?

Ez eddig de Sicának eszébe sem jutott, mihelyt azonban meghallotta az ötletet, hallatlanul érdekesnek találta a lehetőséget. Amikor az ajtónál búcsúzkodtak, így szólt Magnanihoz:- Ez a végső szavad a Sophiával együtt szerepésről?

- Igen. A végső. A legvégső szavam!

- Na, jó - felelte de Sica. - Lehet, hogy megfogadom a tanácsodat, és Sophiára osztom az anya szerepét. Köszönet az ötletért.

De Sicától a következő táviratot kaptam: Mit szólnál ahhoz, ha te játszanád el az anyát, egy tizenhárom éves lánnyal? Tüstént beleegyeztem. Az anya szerepe remek volt és feltétlenül bíztam abban, hogy de Sica végig tud majd vezetni ebben a szerepben. Tehát maga Anna Magnani nyújtotta át nekem életem nagy szerepét, amely egész pályámnak nagy fordulópontja lett.

Tisztában voltam, hogy mindazok után a szirupos szerepek után, amelyeket eddig eljátszottam, nagyon rá kell kapcsolnom, hogy lelkileg felkészüljek: hogy beleéljem magamat annak az egyszerű asszonynak az alakjába, akit meg kell személyesítenem. - Nem lesz könnyű dolgod – figyelmeztetett de Sica. - Te még huszonhat éves sem vagy, és tíz évvel idősebb nőt kell meggyőző erővel alakítanod. Van egy tizenhárom éves leányod. Szegény asszony vagy, aki egész életében sokat dolgozott, de tisztességben élt, annak szentelte magát, hogy ezt a fiatal lányt felnevelje. Nagyon primitív körülmények között éltél, az egész hozzáállásod az élethez természetes, egyszerű, közvetlen. A brutális háború folytán még korosabb lettél, mint amennyi idős valójában vagy. Éppen ezért smink nélkül szerepelsz majd, úgy öltözöl, ahogy egy parasztasszony tényleg öltözik. Te, Sophia, tulajdonképpen mindezt átélted, végig csináltad, így mindazt tudod, amit erről az életről tudni kell. Ha képes vagy rá, hogy ebbe a nőbe beleéld magad, hogy ne próbáld az érzéseidet visszafogni, hanem hagyod, hogy minden magától belefolyjon ebbe a figurába, akkor kezeskedem, hogy életed nagy szerepét fogod eljátszani.

Hogy a szerepre előkészítsem magamat,

kinyitottam emlékezetem zsilipjeit, gondolatban újra elárasztottak a légitámadások az alagútban töltött éjszakák, az öldöklés, az erőszak, az éhezés, az embertelenség, mindaz, amit láttam átéltem. Különös figyelemmel koncentráltam anyámra, ahogy emlékezetem szerint a háború alatt viselkedett, a gyötrelmes félelmeire, a cinkos megalkuvásaira, az áldozatokra, amelyeket vállalt, és különösképpen arra, hogy mekkora vad elszántsággal oltalmazott bennünket, a lányait a háborús megpróbáltatásoktól.

Az a jelenet, amely az Egy asszony meg a lánya csúcspontját jelenti, egy elhagyott, lebombázott templom romjai között játszódik: itt keresünk menedéket a lányommal keserves menekülésünk közben, miután a falunkat a szövetséges repülőgépek bombatámadásai miatt elhagytuk. Hirtelen egy csapat marokkói katona bukkan elő a templom sötét belsejéből, s dühödten, vadul megerőszakolnak mindkettőnket, majd ott hagytak bennünket, fizikai és lelki roncsokat a templom romjai között. Az a lelki gyötrelem, amelyet akkor érzek, amikor a testi-lelki ronccsá lett tizenhárom éves lányomat meglátom, akit oly hosszú hónapokon keresztül nehéz küzdelmek árán igyekeztem megvédelmezni, akiben elveszítettem az egyetlent, ami az életben számomra még értékes volt, akiért még az életemnek értelme volt – tisztában voltam vele, hogy ez lesz számomra a film legnehezebb jelenete.

A jelenet forgatását

megelőző éjjel azzal kavartam fel az érzelmeimet, hogy élesen visszaemlékeztem arra a szörnyű félelemre, amelyet bennem a pozzuoli házunk földszintjén elszállásolt marokkói katonák csapata kiváltott. Újra átéltem azt az iszonyú rémületet, amely éjszakánként elfogott, amikor részegen dörömböltek az ajtónkon, amikor rekedtes, mély hangjuktól, számunkra érthetetlen beszédüktől visszhangzott az egész lakás.

Lévén, hogy ilyen gazdag múltból meríthettem, azt hihetné az ember, hogy könnyű dolgom volt a szerepemmel. Visszatekintve azonban elmondhatom, hogy életem legnehezebb szerepe volt. Mert igen nehéz volt újraélnem a kislánykori rémületet, s ugyanakkor érzelmeim realitását az általam eljátszandó szerepbe transzporálni. Emlékeimben az átélt eseményeket még mindig egy kislány szemével, annak érzésein keresztül láttam, a szerepemhez azonban az kellett, hogy egy meggyötört asszony szemén keresztül lássam. Jórészt anyámat mintáztam meg: úgy viselkedtem, ahogyan elképzelésem szerint ő viselkedett volna, ha akkor Pozzuoliban az egyik ilyen rémületteli éjszakán a marokkói katonáknak sikerült volna ránk törniük, és megerőszakoltak volna.

Ahogy haladt előre a forgatás,

egyre csak a háború alatti érzelmeim tárházából merítettem, újra meg újra; ezekkel az élményekkel gazdagítottam az alakításomat. A felvevőgép mögül de Sica együtt érző tekintete, éles szeme figyelte minden mozdulatomat, minden szót, amit kiejtettem a számon, hangulataim minden rezdüléseit is. Állandóan egyensúlyozott, letompította a játékomat, ha az túl erős volt, vagy ha szükséges volt, egész picinykét feljebb srófolta. Ha de Sica nincs, nem tudom azt nyújtani, amit nyújtottam. Önbizalmat öntött belém ahhoz, hogy messze túlszárnyaljam minden addigi alakításomat, a színészi játék olyan területére kalandozzam, ahová még álmomban sem merészkedtem volna. Hála a tőle kapott támogatásnak, még ahhoz is volt bátorságom, hogy bizonyos kulcshelyzetekben teljesen szabadjára engedjem a játékomat, ahogy például egy síelő sutba dob minden fékező visszafogást, hogy egy újabb eredményt elérjen.

Az Egy asszony meg a lánya előtt filmszínész voltam. Miután ezt a filmet leforgattuk, színésznő lett belőlem.

Carlóval

különös életet éltünk Rómában. Minthogy állandó megfigyelés alatt álltunk, egészen képtelen életmódot kellett kieszelnünk, nehogy közbotrányokozásért börtönbe csukjanak bennünket, amit a jelek szerint az államügyész igencsak szívesen megtett volna. Ezért aztán az életünk a szándékos zavarkeltés iskolapéldája volt. Volt úgy, hogy más lakást béreltünk ki, gyakran álnéven. Néha barátainknál maradtunk éjszakára. Ha vacsorára hívtak meg valahová, mindig külön érkeztünk és külön távoztunk. Nyilvánosság előtt természetesen sosem jelentünk meg együtt. Ostoba és fárasztó életmód volt ez, de bevallom, hogy ez a rablópandur oldala igen érdekessé tette. Úgy viselkedtünk, mint egy szerelmespár, aki a gyilkolni képes férj elől bujkál. Mindent megért azonban az, hogy ismét Rómában lehetünk, hogy nem voltunk többé száműzetésben; jobban szerettem Rómát és azt, hogy a barátaim között lehetek, mint valaha.

Arra azonban, hogy

összeházasodhassunk Carlóval, még mindig nagyon kevés reményünk volt. A terhünkre felhozott vádat nem ejtették el. Hivatalosan Carlo még mindig az első feleségének volt a férje. Ügyvédeinek a keze meg volt kötve. Hat év telt el azóta, hogy Carlótól azt a sorsdöntő gyémántgyűrűt kaptam A folyó asszonya forgatásakor. Olyan volt az egész ügy, mint egy rejtvény, amelynek nincs megfejtése.

A húgomat kérleltem, hogy ne menjen hozzá Romano Mussolinihez. A neve ellen nem volt kifogásom: az én szememben az apák vétke semmi esetre sem száll a fiúkra. Nem erről volt szó. Engem az izgatott, hogy - ismervén Mariát - meggyőződésem szerint neki erősebb és talpraesettebb férfira volt szüksége, mint amilyen a férje volt. Romano igen tehetséges dzsesszongorista volt, akivel Maria egy dzsesszfesztiválon ismerkedett meg: azt hiszem, a zene vonzotta hozzá.

Nekem az volt a benyomásom,

hogy Romano tele van mindenféle komplexussal, gátlással, feltehetően a múltja és a neve okán. Szerintem egyáltalán nem volt Mariához való; ezt meg is mondtam a húgomnak, amikor megkérdezte, mi a véleményem róla.

Maria azonban nem törődött a véleményemmel. Ezt a házasságot ő már a fejébe vette, nem lehetett róla lebeszélni. Eltökéltségéből azonban egy jó dolog mégiscsak származott megismerkedtem Rachele Mussolinivel, aki mindvégig felesége volt Mussolininek⁸ amíg az diktátorként kormányozta Olaszországot.

Rachele Mussolini egyedül élt egy észak-olaszországi kisvárosban. Egyike volt a legszebb és legérdekesebb asszonyoknak, akiket ismertem. Törékeny alkatú, fehér hajú, csillogó kék szemű asszony volt. Eleinte bizalmatlan volt velem szemben – a luxusnő-filmcsillag, aki drága autóban érkezik meg -, mire azonban a búcsú órája elérkezett, már teljes mértékben megbarátkozott velem. Sőt, ebédre invitált magához: nagyszerűen szórakoztunk kettesben, a konyhájában együtt főzőcskéztünk: borjúhúst spagettivel.

Magas kora ellenére csupa élet, csupa energia volt Rachele Mussolini, igen okos, jó érzésű valaki, mindig azt kereste, mit tehet mások érdekében, és amiben hitt, azért kész volt harcolni. Férjéről mindig csak úgy beszélt, hogy >a Duce<, de nem próbálta mentegetni, csak annyit mondott, hogy rossz emberek befolyása alá került. Mussolini földi maradványainak egy részét családi kápolnájában temette el. Mély, el nem múló hevülettel szerette őt, s úgy beszélt róla, mint aki még mindig szerelmes belé. Rachele Mussolini, ahogyan megismertem, egyáltalán nem volt fasiszta, sőt szocialista volt, mint akkor, amikor Mussolinivel megismerkedett.

Végtelen csodálattal voltam

Rachele iránt. Férjét a szeretőjével, Clara Petaccival együtt ölték meg. Életének utolsó éjszakáját is azzal a nővel töltötte: kettejüket hajnalban előcsalták szobájukból, és géppisztollyal agyonlőtték őket; Clara Mussolini elé vetette magát, hogy testével felfogja a neki szánt golyókat – hasztalanul. És Rachelében mégsem volt keserűség a férje iránt azért, mert a szeretőjét jobban szerette, mint őt. Csakis szeretet volt benne. Még mindig szerette azért, amit tőle életében kapott. Úgy éreztem, nincs ennél erősebb szerelem. Elnéztem szép fejét, a fehér hajával, amint a tányérja fölé hajol, szinte mintha imádkoznék. Megilletődéssel tekintettem rá. Ez az asszony egyedül élt, soványka anyagi körülmények között; az egyetlen örök-ége, ami férjétől maradt rá, gondoltam, a terhes név – és lám mégis égő szerelemmel szereti.”

Felhasznált irodalom

Sophia Loren: Élni és szeretni. Gondolat Bp.1987

Szövegmagyarázat:

1. Carlo Ponti (1912-2007) olasz film producer. A Milánói Egyetemen jogot tanult. Első felesége Giuliana Fiastri. Második felesége 1966-tól Sophia Loren színművésznő. Ponti 1941-től kezdődően 140 filmnek volt a producere (pl. Doktor Zsivágó 1965, Nagyítás 1966)

2. George Cukor (1899-1983) magyar zsidó származású családból származó filmrendező.

3. Anna Magnani (1908-1973) olasz színésznő, aki törvénytelen gyermekként látta meg a napvilágot, anyja magára hagyta, ezért nagyanyjánál nevelkedett Róma egyik nyomornegyedében.

4. Sophia Loren (1934-  ) többszörös Oscar-díjas, és Golden Globe-díjas olasz filmszínésznő. Az egyetemes film-történet egyik legnépszerűbb alakja. Egyike azon kevés filmcsillagnak, akit nemcsak a közönség, hanem a kollégák körében is igen népszerűek. Évtizedek óta a női elegancia egyik megtestesítője.

5. Vittorio de Sica (1901-1974) olasz filmszínész, filmrendező és forgatókönyvíró. Különösen a neorealizmus jegyében készült munkái emlékeztetnek. Egyenrangú alkotótársa volt Cesare Zavattini forgatókönyvíró.

6. Cesare Zavattíni (1902-1989) olasz filmrendező és forgatókönyvíró. Számos olasz film (pl. Bicikli tolvajok 1948, Altona foglyai 1962, Szeretők 1968 stb.)

7. Alberto Moravia (1907-1990) a 20. század egyik legkiemelkedőbb olasz regény írója. Művei legfőképpen a modern szexualitással, a szociális elidegenedéssel és az egzisztencializmussal foglalkoznak.

8. Benito Mussolini (1883-1945) olasz fasiszta politikus, Olaszország diktátori hatalmú miniszterelnöke 1922-1943 között, 1943-1945 között az ún Salói Köztársaság miniszterelnöke. Partizánok végezték ki a szeretőjével együtt.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2013. december