Súlyos teher a németek vállán…

Egy nagyon érdekes és értékes könyvhöz jutottam hozzá Dr. Petőházi Szilveszter, igen jó barátom jóvoltából. Helmut Schmidt „Nyugállományban” c. könyvéhez. „Helmut Schmidt 1974 és 1982 között volt a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja, sokak szerint talán a legkiválóbb e poszton.” Huszonöt évvel azután, hogy leköszönt hivataláról, mérleget vont pályájáról „és tőle megszokott világos stílusban fejtegeti korunk kulcskérdéseit, kontinensünk jövőben kilátásait.” Engem a „legsúlyosabb teher” c. fejezet ragadta meg leginkább a figyelmemet, amit most szívesen osztok meg olvasóimmal.

„A legsúlyosabb teher

Minden normalitás mellett is,

amelyre a németek annyi tévelygés után a 20.század második felében végre rátaláltak, nemzetünkre súlyos teher nehezedik, amely alól egyetlen német sem bújhat ki többé: az európai zsidók millióinak meggyilkolása. A holokauszt nem csak a zsidósághoz és Izrael Államhoz fűződő viszonyunkat fogja hosszú nemzedékekre meghatározni; a holokauszt a szomszédos államok és Németország viszonyát is beárnyékolja, mivel szinte nincs európai állam, melyet a nácik vérengző zsidóüldözései kíméltek volna.

A németség mai helye

az Európai Unióban magától értetődően tetszhet, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a második világháború nem >szokványos háború< volt. Az elmúlt évszázadok alatt az európai nemzetek rengeteg háborút vívtak egymás ellen, számos hódító háborút is, melyek célja a területszerzés volt. A holokauszt azonban nem egy meghatározott nemzet ellen irányult, hanem a zsidóság megsemmisítését célzó háború volt; nem államok közötti fegyveres összecsapás történt, hanem milliók aljas meggyilkolása.

Iskolás koromban, a húszas és kora harmincas években azért sem tudtam, kik azok a zsidók. A zsidó osztálytársainkra ugyanúgy tekintettünk, mit a többi gyerekre. Csak 1945 után tudtam meg egy iskolai barátomról, Helmuth Gersonról, hogy zsidó. Hitler és a nácik, azzal, hogy kirekesztették a társadalomból zsidó polgártársainkat, ki is emelték őket. Fritz Stern barátom, aki 1926-ban, Breslaui polgári családba született és polgári neveltetésben részesült, egyszer a maga sajátos iróniájával kijelentette:> Engem a Führer avatott zsidóvá.<

1980 júliusában

Amszterdamban ünnepelte 85. születésnapját kedves barátom, Nahum Goldman, aki ez alkalomból a zsidók és a németek viszonyáról beszélt, és megemlítette, hogy a cionizmus klasszikusai, Herzl, Nordau és Hess műveiket valamennyien németül írták. A következő néhány mondatáról még most is összeszorul a szívem. A World Jewish Congress elnöke ugyanis azt mondta: > Ötévesen kerültem Németországba. A nyelvem a kultúrám elsősorban német. Ha szeretek, németül szeretek. Ha gyűlölök, németül gyűlölök. Álmodni is németül álmodom.< Szavai mélyen megráztak, és magamban azt gondoltam:> Istenem, miért engedted, hogy megtörténjen a holokauszt?<

Isten igazságos, szokták mondani,

habár én ezt sohasem tudtam teljesen elfogadni. Ahhoz túl sok és túl súlyos gaztett miatt hunyt már szemet. Az igazságosság ugyan a kardinális erények egyikének számít, és az emberek többsége törekszik is az igazságosságra, és mi, szociáldemokraták is a három legfontosabb alapérték egyikeként tartjuk számon, akárcsak a szabadságot és a szolidaritást, ám az emberiség eddigi történelme során nem jelentkezett az igazságosságban. A német történelemben a zsidóság 1933 utáni kirekesztése és jogfosztása volt az igazság parancsának legdurvább megsértése – amellett, hogy ezzel a németek az embertársaikkal szembeni szolidaritás parancsát is megszegték.

A holokauszt irtózatos szégyenfoltjával

a háború után született német nemzedékek is kénytelenek együtt élni. Ugyanakkor egyre nehezebben érthetjük majd meg, hogyan kerülhetett sor erre a döbbenetes gaztettre. Erre azok a németek is csak részben tudnak választ adni, akik még emlékezhetnek a náci diktatúra éveire. Azóta ugyan már jól ismerjük a szinte egész Európát megfertőző antiszemitizmus történetét, beleértve a katolikus egyház kárhozatos szerepét is. A kérdéssel foglalkozó könyvtárnyi szakirodalom minden lehetséges minden lehetséges nézőpontból megvizsgálta már az antiszemitizmus előtörténetét, és érdeklődve követjük a történészek gyakori nyilvános vitáit. De igazából most is az a kérdés foglalkoztat bennünket, hogy a német kulturális örökség tartalmaz-e vajon olyan sajátos jegyeket (Anlagen), amelyek más nemzeteknél nem lelhetők fel, ám előkészítették a talajt ahhoz, hogy német SS-ek, Gestapo hivatalnokok, katonák és állami funkcionáriusok tízezrei válhassanak gyilkosokká és bűnsegédekké.

Egyértelmű vagy akár egyszerű

válasz nem adható a kérdésre. Ámbár a vita az utóbbi években egyre tárgyilagosabb. A hetvenes-nyolcvanas évek ideológiától túlfűtött hisztériája érezhetően alábbhagyott, ahogyan másfelől a tüntető bornírtság megnyilvánulásai is ritkultak. A németség egészének >kollektív bűnösségét< valló és az egész Wehrmachtot bűnbandának beállító elméleteket mindig is meggyőződéssel utasítottam el; de azzal sem tudtam egyetérteni, ha valaki a német katonák > tisztességéről< beszélt, vagy minden felelősség alól felmentette a Wehmachtot. A náci korszakban élő németek többsége egyéni bűnösségétől függetlenül részese volt a borzalomnak. Sok millióan veszítették el apjukat, fivérüket, édesanyjukat, lánytestvérüket, összes javaikról nem is szólva.

De az utódok közül

ki élhetné át újra nemzedékünk lelkiállapotát, azét a nemzedékét, amelynek a háborús években egyvalamiből jutott ki igazán: a rettegésből? Rettegett a szőnyegbombázástól, a súlyos sebesüléstől, a szovjet fogságtól, de éppúgy a Gestapótól, az SS-től, a hadbíróságtól és a náci parancsnokoktól is. A „Harmadik Birodalom” lehengerlő propagandája fokozta a közönyt Ehhez járult még, hogy egyre érzéketlenebbül viszonyultunk az ellenséghez, ez a háborúval mindenkor együtt jár. A végén a nemzedékek óta belénk vert engedelmességnek is fontos szerepe volt. E tényezőket nem azért sorolom fel, hogy felmentsem a németeket, hanem, hogy rámutassak, milyen hallatlanul nehéz végérvényes ítéletet mondani.

Nekünk, németeknek

semmi jogunk arra,hogy megbocsátásra szólítsuk fel a világ zsidóságát. Soha nem felejtem el Martin Buber szavait, melyeket egy 1953-as hamburgi nyilvános előadása alkalmával mondott: > Ki vagyok én, hogy bárkinek is megmerészeljek >>bocsátani<<. Majd még hozzátette: > Az emberi gyengeséget ismerő szívem vonakodik elátkozni felebarátomat csak mert nem volt elég erős a vértanúsághoz.< Buber e szavai mind a mai napig vigaszt jelentenek számomra.

Mivel a németek felelősek

mindazért, amit 1939 és 1945 között az európai zsidóság elszenvedett, Izraellel mindig is más lesz a viszonyunk, mint a többi állammal. A puszta jószomszédi viszony kialakítása, amely nekünk, németeknek kötelességünk, a zsidó állam vonatkozásában kevés; Izraelhez fűződő viszonyunk sokkal kényesebb és összetettebb, mint bármely más szűkebb vagy tágabb értelemben vett szomszédság. A régi és az újraegyesített Szövetségi Köztársaság kormányai helyesen tették, hogy felléptek az antiszemitizmus, a rasszizmus és az idegengyűlölet ellen, és síkraszálltak Izrael Állam létéért. És ennek a továbbiakban is így kell lennie.

Izrael általam csodált

és nagyra becsült politikai vezetői - Golda Meir¹, Mose Dajan², Teddy Kollek³ vagy Jichak Rabin⁴ - sohasem vetették szememre, hogy német vagyok. Ugyanakkor az izraeli politikusok egy része minden németet mélységes gyanakvással fogadott, illetve fogad, sőt néhányan még azzal is meggyanúsítják Németországot, hogy összejátszik Izrael arab ellenségeivel.

Ebben az összefüggésben szeretném országunk politikai vezetőit óva inteni attól, hogy beavatkozzanak az Izrael és arab szomszédai között hatvan éve mindenféle eredmény nélkül zajló kiegyezési folyamatokba. Ennek még a látszatát is kerülni kell. Egyrészt nincs olyan eszköz a kezünkben, amellyel a sajátos közel- és közép-keleti hatalmi viszonyok között hathatnánk a békefolyamatokra. Szavahihetőségünket ugyanakkor mindkét fél erősen megkérdőjelezi: sok palesztin és általában az arabok nem a pártatlan közvetítőt látják bennünk; úgy vélik, hogy mi már a kezdetektől fogva Izrael oldalán állunk. Az izraeliek egy része viszont abból indul ki, hogy a holokauszt miatt kötelességünk Izrael támogatása. Így mindkét oldalnak csak csalódást okozhatunk. A Közép-Kelet bonyolult problémáinak megoldásában még maga az Európai Unió sem igazán tud segíteni. És nem is lenne helyénvaló, ha ilyen hatalmi-politikai célokat tűzne maga elé.

De hiba lenne azt hinni,

hogy ha tüntetőleg Izrael mellé állunk, tartósan megoldhatjuk a zsidók és németek viszonyát akár csak Németországon belül is. A világon 15 millió zsidó él - több mint egyharmaduk Izraelben-, és az európai, izraeli és amerikai zsidók többsége gyanakodva és kritikusan figyeli a németországi fejleményeket. Sokan elhiszik ugyan, hogy felelősségünk tudatában gondoskodunk róla, hogy Németországban semmiféle antiszemitizmus és atavizmus ne üthesse fel a fejét. Ám ebben még mi magunk sem lehetünk biztosak - és itt egy további dilemma is felmerül.

Az esetlegesen fellépő tömegpszichózis

és hisztéria ellen egyetlen nép sincs felvértezve .mi, németek pedig különösen nem. A hetvenes évek gyilkos RAF-terrorizmusa megmutatta, hogy gyűlölet nemcsak szociális nyomorból és elnyomásból fakadhat, hanem ideológiai elvakultságból is. Ez már a harmincas években is így volt. A folyamat a bűnbakképzéssel kezdődött, a könyvégetéssel folytatódott, amely röviddel később javak, majd emberek elleni erőszakká hatalmasodott, melynek milliók legyilkolása lett a vége. A gyilkosságok láncolata Liebknecht⁵, Luxemburg⁶, Erzberger⁷ és Rathenau⁸ megölésével kezdődött. Az én időmben azután ismét elindult egy ilyen gyilkos folyamat, amely néhány egyetemi tüntetéssel kezdődött és néhány év alatt a Baader-Meinhof csoport ideológiailag motivált gyilkosságaiba torkollott. Néhányan titokban még szimpatizáltak is velük.

Minél inkább a náci korszakra,

a weimari demokratikus kísérelet kudarcára, a Hitler⁹ által kirobbantott második világháborúra és annak katasztrofális következményeire, a holokausztra és a náci korszak egyéb gaztetteire szűkül történeti tudatunk, annál idegesebben és annál nagyobb félelemmel reagálunk a változásukra. A németek többsége még az ötvenes években is lelkesen támogatta az atomenergia alkalmazását; néhány évtizeddel később Németország már azon kevés államok egyike volt, amelyek az atomenergiától félve úgymond >beszálltak a kiszállásba< és ehhez még most is ragaszkodnak, habár időközben ésszerű - ökonómiai és ökológiai - okokból a világ minden táján sorra építik az atomerőműveket. Amikor a hatvanas évek végén az Egyesült Államokban egyetemisták tömegei tüntettek a vietnami háború ellen, akkor a >fasizmus visszatérésétől< rettegő német fiatalok is tüntetni kezdtek. Amikor a hetvenes években a>Club of Rome< két jelentésével meghirdette meglehetősen irracionális elképzeléseit a >növekedés végéről <, a pánik sehol sem terjedt gyorsabban, mint nálunk, Németországban. A nyolcvanas években kétszer is németek százezrei vonultak az utcákra, hogy tiltakozzanak a NATO brüsszeli kettős határozata ellen.

A jövőben sem zárható ki,

hogy a tartós tömeges munkanélküliség, amelyet a törvényhozók ésszerű, de népszerűtlen munaerőpiaci és szociálpolitikai intézkedésekkel próbálnak kezelni, ismét táptalajul szolgál majd az ilyen pszichotikus reakcióknak, mint ahogy azt Schrőder¹⁰ kancellár kifejezetten észszerű és szükséges >Agenda 2010< programjának 2003-as elutasítása is jól példázta.

Szerintem nem helyes

és nem is célravezető, hogy az iskolai és egyetemi történelem oktatásban a náci korszakra helyezik a fő hangsúlyt; sőt a felvilágosítás e módja szerintem inkább ártalmas. A tizenkét évig tartó náci diktatúra kiemelése a német történelem más korszakainak elhanyagolását vonja maga után. És a fiatalokban akarva-akaratlanul az a képzet alakulhat ki, hogy a nácik előtt és után Németországban minden a legnagyobb rendben volt, holott a nemzeti szocializmus alapjait már jóval 1933 előtt lerakták. Nemzedékeken át nem volt foganatja a nevelésnek, mármint az egyén méltóságra, szabadságra emberségre és demokráciára nevelésének.

Ma, amikor oly sok szó esik

oktatási-képzési rendszerünk reformjáról, a nevelés ezen szempontjának, a saját kritikus ítélet megfogalmazására nevelésnek sokkal inkább előtérbe kellene kerülnie. Nem elegendő, ha a felnövő nemzedékeknek szakmát adunk a kezébe, amellyel műhelyekben, gyárakban vagy irodákban dolgozhatnak, vagy angol tanárnak, gépészmérnöknek, orvosnak, közgazdásznak képezzük ki őket. Sokkal inkább az oktatóknak, tanároknak és professzoroknak kellene - szakterületüktől függetlenül - folyamatosan példát mutatni arról, hogy a szabadság egy nyitott társadalomban minden egyén számára lehetőséget teremt a személyes ítéletek kialakításához és a cselekvéshez, és hogy ez mindenkinek a saját felelőssége, és hogy ugyanakkor minden egyén és minden csoport számára léteznek bizonyos erkölcsi és törvényi határok, amelyeket nem szabad áthágni.”

Felhasznált irodalom:

Helmut Schmidt

Nyugállományban Számvetés

Európa Könyvkiadó Bp 2011

Szövegmagyarázat:

1. Golda Meir (1898-2004) Izrael miniszterelnöke. Eredeti neve: Goldie Mobowitsch, aki Ukrajnai zsidó családban született. Szüleivel 1906-ban kivándoroltak az Egyesült Államokba. 1948-ban Izrael első nagykövete lett Moszkvában. 1956-1966 között külügyminiszter, 1969-ben a parlament egyhangúlag -immár a hetvenéves Golda Meirt - az ország miniszterelnökének választotta, posztjáról 1974-ben mondott le.

2. Mose Daján (1915-1981) jellegzetes szemkötésével hivatásos katona, tábornok, hadügyminiszter. Jelentős szerepet játszott az 1956-os, 1967-es, 1973-as közel-keleti arab-izraeli háborúban. 1969-1974 között hadügyminiszter volt, 1977-1979 között külügyminiszter, kiemelkedő szerepe volt a Camp-David-i külön megállapodás, az izraeli-egyiptomi békeszerződés létrehozásában.

3. Teddy Kollek (1911-2007) izraeli politikus, Jeruzsálem polgármestere.

4. Jichak Rabin (1922-2007) izraeli politikus, miniszterelnök, Nobel-békedíjas, aki politikai gyilkosság áldozata lett.

5. Karl Liebknecht (1871-1919) zsidó származású, német ügyvéd, baloldali szociáldemokrata, antimilitarista politikus, marxista forradalmár. A Német Kommunista Párt egyik alapítója.

6. Rosa Luxemburg (1871-1919) lengyel zsidó származású marxista forradalmár. Németországba költözése után Karl Liebknechttel együtt alapította meg a „Spartacus Szövetséget”, amely előfutára volt a Német Kommunista Pártnak.

7. Matthias Erzberger (1875-1921) német politikus, a Német Római Katolikus Középpárt balszárnyának vezetője. Az első világháborút lezáró compiéne-i fegyverszünet német részről történő aláírója.

8. Walther Rathenau (1867-1922) németországi zsidó nagyiparos és politikus, a szovjetbarát politika támogatója, német külügyminiszter, aki 1922-ben politikai gyilkosság áldozatává vált.

9. Adolf Hitler (1889-1945) a Német náci Párt elsőszámú vezetője Vezér (Führer) és kancellár. Életével a historiamozaik.blogspot.com c honlap több szerkesztése részletesen is foglalkozik.

10. Gerhardt Schrőder (1944- ) Német szociáldemokrata politikus, 1998-2005 között Németország kancellárja.

Szerkesztette: Dr.Temesvári Tibor

2013. október