Históriamozaik: Hitler megtorló fegyverei

A napokban érdekes könyv került a kezembe Kurt Rieder „Hitler titkos fegyverei” címmel, amelyet a Vagabund Kiadó egy sorozat részeként jelentetett meg 2013-ban. A könyv alapján a Diktátor ún. „megtorló fegyvereiről” készítettem egy szerkesztést, amelyet most megosztok olvasóimmal.

„A háború túl komoly dolog ahhoz,

hogy a katonákra bízzuk.”

Georges Clemenceau

„Megtorlófegyverek

A harmadik birodalom titkos fegyverkísérleteiről

a legtöbb embernek a V jelzésű megtorló fegyverek jutnak az eszébe, azon belül is a V-1 szárnyas bomba, illetve a szuperszonikus sebességet elérő V-2 rakéta.

Ezek a fegyverek komoly pusztítást vittek véghez London városában, de a fizikai rombolásnál is nagyobb volt a pszichológiai jelentőségük. Bár a főváros lakói már hozzáedződtek a légitámadásokhoz, a V fegyverek megjelenése valósággal terrorizálta a civil lakósságot. A brit hírszerzés, az M15 ugyan tudott arról, hogy a náci Németország merőben új fegyvereket fejleszt, amelyeket angliai célpontok ellen akar bevetni (erre Hitler több ízben is utalt nyilvános be-szédei alkalmával), de ezen harceszközök mibenlétéről nem volt információja a hadvezetésnek. Pontos ismeretek híján a szigetország légvédelme nem tudott időben felkészülni a megfelelő védekezésre, így az első támadások, főleg a V-2 rakéták megjelenése sokkolta a briteket. A megtorló fegyverek okozta pusztításokért a szövetséges légierők később kíméletlenül visszavágtak: a Drezdát és Hamburgot sújtó kegyetlen terrorbombázás volt a válaszlépés. A teljes megtorló fegyver-program azonban nemcsak a V-1 és V-2 rakétákat foglalta magába: egyes fegyverek ténylegesen elkészültek, még mások csak tervrajzok formájában léteztek.

Vergeltungswaffe 1 (V-1)¹

Az egyes számú megtorló fegyver történetének kezdete a ’20-as évek végére vezethető vissza, mikor kezdetét vette a szárnyas bomba legfontosabb elemének, a hajtóműnek a kifejlesztése. Paul Schmidt mérnök, kinek szakterülete az aerodinamika volt, 1927-28 során vetette papírra a szakaszos üzemű tolósugár - meghajtás alapötletét, amelyből későbbi V-1 program kifejlődött. Az ötlet lényege abból állt, hogy repülés közben a légnyomás megnyitja a rugóval ellátott csapószelepeket, amelyeken keresztül nagy mennyiségű levegő áramlik be a csőbe, majd a csappantyúk által működtetett szelep benzin elegyet a gyújtógyertyából kipattanó szikra belobbantja, a hátsó csappantyúk kinyílnak, és a kiáramló gázok előre mozgatják a szerkezetet. Miután a belső nyomás a kritikus pont alá csökken, újból megnyílnak a szelepek és megtöltődik az égéstér, amelynek tartalmát vagy maga a felhevült cső, vagy az előző ütemből visszamaradt forró gáz maradéka gyújtja be. Az újszerű hajtómű legnagyobb problémája az volt, hogy a láncreakció csak 305 kilométer/óra sebesség felett működött megbízhatóan, ezért a szerkezetet nem lehetett a hagyományos módon indítani, és, hogy a folyamatot se lassítani, se felgyorsítani nem lehetett. Szintén gondokat okozott a kulcsfontosságú csapószelepek rövid élettartama, amelyek maximum 40 perc repülés után a magas hőmérséklet miatt nagy károsodást szenvedtek, így nem tették lehetővé a hosszabb időtartamú repülést.

A Birodalmi Légügyi Minisztérium,

az RLM 1938-ban kezdte meg a tolósugaras hajtómű be-hatóbb vizsgálatát, de a kezdetek során nem keltettek túl nagy bizalmat a furcsa konstrukció-ba: biztos alapon bízták meg az Argus Motorgyárat a Schmidt-hajtómű megépítésével. Az RLM akkor kezdett el komolyabban foglalkozni az új meghajtásban rejlő lehetőségekkel, mikor a vezetés tudomására jutott, hogy a szárazföldi haderő a peenemündei telepen hasonló kísérleteket folytat. Ekkor a szárnyas bomba átkerült a Fieseler R e p ü lő g é p g y á r h o z, amely 1941 végén továbbította a minisztérium felé az FZG 76 első terveit. Az előterjesztett projekt ’42 júniusában kapott zöld utat, és a fegyver immár Fi 103 néven folytatta pályafutá-sát. Az első sikeres kilövést Peenemündében hajtották végre 1942 decemberében, amelyet azonban több kudarccal végződő próbálkozás követett, melyek elemzése során fény derült a szárnyas bomba konstrukciós hibáira.

A Fi 103 végső formájában egy középszárnyas repülőgép volt, amely tolósugaras hajtóművét a törzs hátsó traktusa felett, a függőleges vezérsíkra építve helyezték el. A 848 kilogramm tömegű robbanótöltet a gép orrában kapott helyet. A hajtómű működéséhez nélkülözhetetlen üzemi sebesség elérésének kérdését speciális kilövőrámpa alkalmazásával sikerült megválaszolni: a bombát nagy nyomású gőz segítségével katapultálták a kilövőcsőből, amely elhagyásakor a fegyver elérte a 400 kilométer/órás sebességet. A célravezetést különleges ve-zérlőrendszer végezte, amely egy mágneses kompaszból, giroszkópból és sűrített levegővel működő szervomotorokból állt, amelyek a vezérsíkok mozgatásáért voltak felelősek.

A kísérletek végeztével

a minisztérium megrendelést adott az egyes számú megtorló fegyver sorozatgyártású változatára, amely hadrendbe állítását 1943 decemberére irányozta elő. A szárnyas bomba felhasználásának módját illetőleg komoly ellentétek alakultak ki a hadsereg vezetésén belül. Az egyik elképzelés szerint a V-1-eseket nagyméretű földalatti bunkerekben kellett volna felhalmozni, amelyek egyaránt ellátták volna a gyártási, tárolási, előkészítési és indítási feladatokat. Mások komoly ellenérveket hoztak fel eme ötlettel szemben, mondván, hogy a stratégiai fontosságú bunkereket a szövetséges légi felderítés gyorsan feltudná fedezni, így azok még a kilövések megkezdése előtt könnyű célpontokká fognak válni az angol és amerikai bombázók számára.

Az álláspont képviselői az olcsó, könnyen telepíthető, nagy számban alkalmazott és területileg szétszórt indítóállások felállítását javasolták. Megint más szakemberek szerint a V-1-eseket kétmotoros bombázógépek, elsősorban He-111-esek segítségével kellett volna az angol partok közelébe juttatni, amely nagymértékben növelte volna a szárnyasbomba erősen korlátozott hatótávolságát. Az RLM berkein belül dúló viszályon kívül egyéb körülmények is hátráltatták a fegyver bevetését: a Volkswagen gyárban készült szerkezeti elemek első sorozata hibásnak bizonyult, a Fieseler gyár bombatámadás következtében leégett, az alvállalatok folyamatos munkaerőhiánnyal küszködtek, és akadozott a nyersanyagellátás is.

A tömegtermelés 1944 elején indult meg,

mikorra a kilövőállásokkal kapcsolatos vita is rendeződött. Mivel az észak-franciaországi bunkereket a szövetségesek a kiszivárgó hírek miatt sorra lebombázták, már meglévő, jól álcázható épületeket rendeztek be erre a célra, és, hogy az újabb légitámadásokat elkerüljék, további óvintézkedésként a legfeltűnőbb elemet, a kilövőrámpát csak közvetlenül a bevetés előtt szerelték össze.

Az első V-1 1944. június 13-án,

hajnali fél négykor indult el London felé, majd rögtön kilenc másik követte: közülük mindössze négy példány érte el Angliát, a többi példány vagy lezuhant, vagy eltévedt. Két nappal később megkezdődtek a kilövések: 196 V-1 startolt 55 indítóállásról. A német hadvezetés elképzeléseivel ellentétben azonban a britek meglehetős pontossággal tudták, hogy milyen fegyverrel kell szembenézniük, ezért az első kilövések közötti negyvennyolc órát felhasználva mindent megtettek annak érdekében, hogy hatékony védelmet tudjanak kiépíteni. A következő hónap során mintegy 4000 V-1-et lőttek ki Észak-Franciaország területéről, amelyek háromnegyede el is érte a szigetországot. A brit hadvezetetés eközben hatalmas erőfeszítéseket tett a légvédelem hatékonyságának a növelésére: rengeteg könnyű- és nehézlöveget helyeztek el a csatorna partjainál, léggömbzárakat húztak, illetve új Mosqito, Hawker Tempest, Typhoon és Spitfire vadászszázadokat állítottak fel.

A V-1-esekkel vívott háború első szakasza

1944 augusztusában zárult le, mikor a partraszállás után előrenyomuló szövetséges csapatok elérték a Pas de Calais-ba telepített kilövőállásokat. Ekkor a német hadvezetés visszavonta a Flakregiment 155 csapatokat, és Észak-Németországban jelölte ki az új indítóállások helyét. Az új bázisokról egészen 1945 januárjáig folytatták a V-1-esek kilövését: ez idő alatt 1200 szárnyas bombát indította, amelyek közül csak minden második érte el Angliát - a többit vagy a megerősített légvédelem, vagy a vadászgépek semmisítették meg, illetve térítették le a pályájáról. A következő hónapok során az RLM felfüggesztette az egyes számú megtorló fegyverrel végrehajtott támadásokat, és inkább a készülő V-2-re, illetve a V-1 tovább fejlesztésére koncentrált. A megnövekedett tüzelőanyag-kapacitású, ennek következtében nagyobb, 322 kilométeres hatáskörű FZG 76-osok kilövőállásait is áttelepítették, és azokat már Hollandiából indították. Március 3 és március 28 között további 275 V-1 startolt el az angol célpontok felé, de közülük már csak 125 érte el a brit területeket. A V-1 megtorló fegyvernek számos példánya fennmaradt, amelyek ma különböző haditechnikai múzeumokban vannak elhelyezve.

Fieseler F1 103 Reichenberg²

A Fieseler Fi 103R

voltaképpen a V-1 szárnyasbomba pilótakabinnal ellátott, kézi vezérlésű változata volt. A gép megépítésének okait illetőleg eltérő álláspontokat képviselnek a szakértők. A nem kevés drámai színezettel bíró változat szerint a Fi 103R a német hadvezetetés egyik utolsó, kétségbeesett próbálkozása volt, amelyet öngyilkos önkéntesek vezettek volna a célra, még a tények prózaibb olvasatában a mérnökök azért látták el kabinnak és kézi vezérléssel a V-1-et, hogy a pilóták beszámolói alapján tanulmányozhassák és fejleszthessék annak repülési tulajdonságait.

A legújabb kutatások

azonban megállapították, hogy miután a Fi 103R-ről bebizonyo-sodott, hogy kézi vezérléssel is működtethető, az RKL, az 1944 tavaszán kiírt sürgősségi vadászgép-programnak megfelelő olcsó, könnyen előállítható és egyszerű vadászgépként is hadrendbe akarta állítani a már elkészült V-1 szárnyasbombákat. Az átalakítás a kézi vezérlés és a pilótakabin beépítésén kívül a gép orrát érintette, amelyből kiemelték a robbanótöltetet, és helyére 30 milliméteres gépágyúkat, vagy nem irányított 55 milliméteres rakétákat építettek be, akár a Ba 349 típusnál. A Fi 103R gépeket légi vontatással gyorsították fel, majd miután azok elérték a torlósugaras hajtómű számára szükséges sebességet, leoldották őket.

A gépek repülési ideje

elérte a 35-40 percet, majd a szövetséges bombázók ellen végrehajtott támadás után a pilóta siklórepülésben tért vissza a támaszpontra, és ejtőernyő segítségével hagyta el az egyszer használatos vadászt. A Fi 103R első tesztjei teljes kudarccal zárultak: két berepülő pilóta is életét vesztette, mikor lezuhant a nehezen irányítható, repülés közben idegesen viselkedő prototípusokkal. A tesztek azonban a katasztrofális eredmények ellenére is tovább folytatódtak.

A háború végső szakaszában

további 175 szárnyas bombát építettek át kézi vezérlésűvé, amelyek legnagyobb részét a szövetséges csapatok meg is találták: a háború utolsó hónapjai során ugyanis ismét felvetődött a japán kamikaze-pilótákhoz hasonló önkéntesek kiképzése is bevetése, akik életük feláldozásával vezették volna célra a közel kilencszáz kilogramm robbanóanyagot tartalmazó sazerkezetet. A német katonák körében tapasztalható általános fanatizmusról elterjedt közvélekedést megcáfolandó azonban alig-alig akadtak jelentkezők, és - bár közülük hetven-nyolcvan fő átesett a rövid kiképzésen - a bevetésükre már soha nem került sor.

Vergeltungswaffe 2 (V-2)³

A kalandos sorsú és rettegett V-2,

más néven az A-4 rakéta a versailles-i békeszerződés után feléledő civil >rakétamániának< köszönhette a létrejöttét. A ’20-as évek Németországában az amatőr és professzionális kutatók egyaránt hatalmas érdeklődéssel fordultak az új meghajtás irányába: rengeteg tudományos-fantasztikus témában fogant könyv és film foglalkozott a rakéta motorok alkalmazási lehetőségeivel: űrrepülésről, rakétahajtású autókról és a hangnál is gyorsabb repülőgépekről fantáziáltak az emberek.

A hadsereg a harmincas évek elején

kezdett el aktívan érdeklődni az új meghajtás iránt, miután lelkes amatőrök sikeres kísérleteket hajtottak végre, amelyek az oxigén-benzin keverékéből álló üzemanyaggal működő szerkezetek levegőbe juttatását célozták meg. A program vezetésével a ballisztikai szakértőként közismert Karl Beckert bízták meg, aki eredetileg egy nehéz tüzérséget helyettesítő nagy hatótávolságú rakétafegyver kifejlesztését tűzte ki célul – a korai, kis hatótávolságú példányokat mindössze kísérleti fegyvereknek szánta. A rákövetkező évek során akadozva haladó projekt akkor kapott új erőre, mikor Becker beosztottjának, Dornbergernek sikerült rábeszélnie a fiatal Verner von Braunt (aki azelőtt a civil Űrutazási Társaság, a VfR berkein belül tevékenykedett), hogy csatlakozzon a katonai programhoz.

Az ifjú, ám zseniális szakemberrel

megerősödött csoport rövidesen megalkotta az első folyékony hajtóanyaggal működő rakéta, az Aggregat 1 prototípusát. Az A-1 bebizonyította a koncepció életképességét, így a kutatók rögvest nekiláttak a szerkezet továbbfejlesztésének. A rákövetkező változat, az A-2 1934 decemberében startolt el a balti-tengeri Bolkum szigetről, és elérte a 2200 méteres magasságot. Az Aggregat 2-vel szerzett tapasztalatok kiértékelése után a lankadatlan munkakedvű fejlesztőcsoport ismét visszavonult és folytatta az A programot.

A megnövelt hatótávolságú

és hajtóerejű A-3 terveinek papírra vetésével von Braun és társai bebizonyították, hogy a rakétafegyver program komoly harcászati értékkel bír, amivel jelentős költségvetési támogatást sikerült kivívniuk a hadvezetéstől. 1935-re a kutatócsoport kezdte kinőni a kummers-dorfi támaszpontot, amely már nem volt megfelelő a megnövelt teljesítményű rakéták kilövésére. A hadsereg további anyagi támogatásának kivívása érdekében Dornberger és von Braun bemutatott három új hajtóművet, amelyek indítása kifogástalanul sikerült, és amely prezentációval megerősítették a vezérkar projekt számára megszavazott bizalmat. Ekkor a csoport felkérést kapott egy működőképes fegyver, az 1000 kilogrammos robbanótöltet célbajuttatására képes rakéta megépítésére, amelyet a folyamatosan továbbfejlesztett A-3 alapjaira építettek. Az A-4 első tervezeteiben egy 13 méter hosszú, legalább 250 kN tolóerővel rendelkező rakéta képe bontakozott ki, amely megépítésére és tesztelésére a kummers-dorfi támaszpont már nem bizonyult megfelelőnek. Mivel 1936-ban a Luftwaffe is bekapcsolódott a kísérletsorozatba, a projekt kutatási telepét Peenemündébe költöztették át, ahol végre a kutatók rendelkezésére állt az eddig nélkülözött szélcsatorna is.

Az első kilövések

kudarcba fulladtak: kiderült, hogy a tervezés elképesztően gyors üteme miatt a külön-külön nem, csak egybeépítve letesztelt alkatrészek közül számos darab komoly hiányosságokkal bír, így újra kellett tervezni a vezércsíkokat és a hajtómű egyes alkotóelemeit is. Az A-5 már átgondoltabb fejlesztés eredménye volt, többek között rendelkezett rádióirányítással is, amely segítségével ki lehetett kapcsolni a hajtóanyag-ellátó rendszert. Miután ezekből a prototípusokból három darabot is sikerrel indítottak, a hadvezetés elérkezettnek látta az időt, hogy az eredetileg sorozatgyártású rakétafegyvernek tervezett. Az A-4 programhoz visszatérve megalkossák a legkésőbb 1943-ra rendszerbe állítható, nagy hatótávolságú rakétameghajtású fegyvert. Ekkor azonban újabb váratlan fordulat következett be: az A programot Adolf Hitler személyes parancsára felfüggesztették.

Mivel 1940 nyarán

a Führer biztos volt benne, hogy a Harmadik Birodalom rövidesen megnyeri a háborút, mindem olyan fegyver fejlesztését leállította, amely hadrendbe állítása egy évnél több időt vett volna igénybe. A peenemündei kutatók ennek ellenére a következő hónapok alatt is dolgoztak, de mivel nem volt olyan szakember, aki megfelelően kontrollálta volna munkájukat, korántsem annyira az eszköz harci értéke és sorozatgyártásra való előkészítése, hanem az újabb és újabb, folyamatosan felmerülő tudományos problémák megoldására fektettek súlyt. A rakétaprogram a hadvezetetés berkein belül zajló komoly személyi csatározások után 1943 elején indult be. ismét. A projekt további irányításával Degenkolb mérnököt bízták meg, aki először is rendet rakott a telepen, majd gőzerővel nekilátott a sorozatgyártásra érett A-4 megépítésének.

1943 nyarára már

számos sikeres indítást tudott maga mögött a mérnökökből álló csoport, és Hitler - miután megtekintette a filmfelvételeket-, parancsot adott a fegyver gyártására: jellemző módon teljesíthetetlen kívánalmat támasztott, amikor havi 2000 A-4 leszállítását irányozta elő. Már javában folytak az előkészületek a sorozatgyártás beindítására, mikor augusztusban a szövetségesek, akik folyamatosan megfigyelés alatt tartották a felettébb gyanús peenemündei komplexumot, nagy erejű légitámadást intéztek a telep ellen. A RAF által végrehajtott bombázás következtében az épületek többsége megsemmisült vagy megrongálódott, a kutatócsoport tagjai közül többen az életüket vesztették. Az életben maradt Dornberger vezetésével áttelepítették az épségben maradt prototípusokat és alkatrészeket, majd Wattenben, illetve a wizerni kőfejtőben folytatták tovább a projektet. Ezeket az állomáshelyeket azonban csak ideiglenesnek szánták, a későbbiek során a teljes V-2 programot egy Wattenben építendő óriás bunkerbe akarták áthelyezni. A gigantikus építkezési munkálatok azon-ban hamar felkeltették a szövetséges felderítés érdeklődését, amely ekkor már folyamatosan figyelemmel kísérte az az észak-franciaországi eseményeket. A 8. Amerikai Hadsereg légiereje 185 darab B-17 típusú négymotoros bombázója a legkritikusabb pillanatban szórta tele rob-banó anyaggal a területet, mikor az épületeket védő betont már kiöntötték a vasszerkezetre, de az még nem kötött meg: a hatalmas bunkerek alig pár óra leforgása alatt helyrehozhatatlan romhalmazzá változtak.

A németek nem tudtak mást tenni,

mint hogy négyszáz méterrel odébb újrakezdjék a munkálatokat, de mivel tanultak az addigi súlyos leckékből, teljesen új technológiáz alkalmaztak az építkezés során. Eközben a wizernesi kőfejtőben berendezett, eredetileg ideiglenes tárolónak szánt telep egyes számú kilövőhellyé lépett elő, és 1943 novemberében elkezdődtek az építkezési munkálatok. Betokupolákkal védett, hatalmas földalatti csarnokokat hoztak létre, amelyekben a rakéták összeállítására, feltöltésére és ellenőrzésére egyaránt lehetőség nyílott. A rakéták mozgatásához nélkülözhetelen sínek lefektetésére azonban, amely munkát az utolsó pillanatig halasztották, ismét felkeltette a Királyi Légierő éles szemű elemzőinek a figyelmét: 1944 márciusában a Wizernesben felépített telep is megsemmisült a négymotoros Lancesterek preciziós bombatámadások következtében.

Ezek után nem volt más választása

a hadvezetésnek, mint az egész programot ismét áttelepíttetni - ezúttal Mittelwerke adott otthont a kettes számú megtorló fegyver telepének. Itt már sokkalta nagyobb biztonságban tudtak haladni a munkálatok, és 1944 közepére az A-4 rakétafegyver gyártása lefoglalta a teljes kapacitását. Az elkészült mintegy 3000 V-2 egynegyede azonban súlyos műszaki hibákkal küszködött, amely problémák lehetetlenné tették a bevetésüket. További nehézségeket okozott, hogy a szövetséges bombázók sorozatos légitámadásai megrongálták a szállítási útvonalakat, egyre komolyabb fennakadásokat okozva a megfelelő utánpótlás számára, ráadásul az üzemanyag-ellátás is akadozott. Az RLM ismét a költözködés mellett döntött, és az addig alkalmazott - az ellenséges felderítés számára könnyen lokalizálható -nehezen védhető sérülékeny óriás bunkereket mobil, könnyen felállítható és szétszerelhető tábori indító telepekre cserélte.

A következő hónapok során

két új támaszpont létesült: a Gruppe Nord London felé, a Gruppe Süd pedig francia és belga célpontok felé indított rakétákat. Az első két A-4 rakéta 1944. szeptember 8-án, reggel fél kilenckor startolt el Párizs irányába, de azok nem érték el a célpontokat. A harmadik V-2 megtorló fegyvert még ugyanazon a napon, este fél hétkor indították el London felé a Gruppe Nord bázisáról, és többé-kevésbé elérte a kijelölt célpontot: mindössze 13 kilométeres eltérés után a Chiswick nevű külvárosi negyedbe, a Staveley Roadon csapódott be. A légitámadás következtében fél tucat ház összedőlt, három polgári személy meghalt, és további hat megsebesült, de a V-2 becsapódása a vártnál kisebb pusztítás ellenére is példátlan pánikot és rettegést keltett a civilek körében, amely a brit hadvezetésre is átragadt: Churchill nyolc teljes héten át titkolta a rakéta létezését, a hivatalos közleményekben az egymást követő rob-banások okaként gázszivárgást nevezett meg a vezérkar. A hadvezetés, más épkézláb ötlete nem lévén inkább dezinformálta a lakosságot, minthogy megnevezze a sorozatos robbanások tényleges okát.

A brit vezérkar azért hallgatta el

a rendelkezésre álló információkat, mert szemtanúk beszámolói alapján a szakértők egy szuperszónikus, tehát a hangnál is gyorsabban repülő fegyver becsapódását feltételezték, amely közeledésének zaja csak a detonáció után hallható. Churchill személyes megkeresésére a RAF szakemberei - más választásuk nem lévén -, kénytelenek voltak beismerni, hogy az új német fegyver ellen nem tudják megvédeni Angliát. A kor légvédelmi eszközei ezt ugyanis nem tették lehetővé: a V-2 addig példátlan sebessége leküzdhetetlen problémákkal szembesítette a Királyi Légierőt. Egyetlen esélyük a korai riasztás volt, ezért létrehoztak egy speciális egységet, amely Hága légterét tartotta megfigyelés alatt. A felemelkedő rakéták pályájának megfigyelése után a brit szakemberek megbecsülhették annak a becsapódási helyét, és légiriadót rendelhettek el.

A V-2 méretéhez képest

viszonylag csekély pusztító ereje abból adódott, hogy a rakétafegyver robbanófeje mindössze egy 728 kilogramm tömegű töltetet hordozott, amely a kor egyik legkisebb hatóerejű robbanóanyagát, az öntött amatolt tartalmazta. A németek minden bizonnyal azért döntöttek eme csekély hatóerejű anyag mellett, mert a szuperszonikus sebességű fegyver köpenye nagymértékben felforrósodott a célra repülés során, és a mérnökök nem merték megkockáztatni az amatolnál sokkalta gyúlékonyabb és instabilabb aluminizált robbanóanyagok alkalmazását.

Az elkövetkező napok során

folyamatossá váltak a V-2 típussal végrehajtott német támadások: összesen 1359 darab rakétát lőttek ki Angliára, amelyek közül 527 Londonra, 27 pedig Norvichra zuhant. Ezek a sűrűn lakott városrészek ellen végrehajtott akciók összesen 2754, túlnyomó részt civil személy életét követelték, és további 6500 polgárt sebesítettek meg. Az utolsó V-2 1945.március 27-én startolt Hágából, majd a szövetséges csapatok előretörése miatt a Gruppe Nord a megmaradt rakétákkal együtt visszavonult Németországba. A tárgyalt időszak során a délen állomásozó Gruppe Süd is hajtott végre indításokat: összesen 1535 V-2-est lőtt ki antwerpeni, brüsszeli, párizsi, luxemburgi és más célpontokra.

A V-2 programvezető tudósait, köztük Verner von Braunt az amerikaiak a háború végén az Egyesült Államokba vitték, ahol a NASA kötelékén belül folytatták tovább addigi munkájukat – a német mérnökök így az amerikai űrkutatási program kulcsfiguráivá váltak.

A 4B⁴

A V-2 felváltására szánt rakétafegyver elsősorban szárnyaiban különbözött elődjétől. Az A-4b így képes volt siklórepülésben megközelíteni a célpontot, miáltal a hatótávolsága 420 kilométerre növekedett. Ezen változat megépítését komoly szélcsatorna-tesztek előzték meg, amely során a mérnökök rengeteg munkát fektettek az áramlástanilag ideális szárny- és farok egységek kifejlesztésére. 1942 októberében két prototípus épült a fegyverből, amelyekkel a peenemündei telepről kísérleti indításokat végeztek, de ezek a próbálkozások kudarccal végződtek: az egyik A-4b szerkezeti hiba, a másik pedig a vezérlés meghibásodása következtében zuhant le. A V-2 rakétafegyver B változatának a fejlesztését a prototípusoknál tapasztalt problémák, illetve a V-2 programot sújtó sorozatos nehézségek tovább hátráltatták, ezért a fegyver korai változatának a hibáit kiküszöbölő, sorozatgyártásra alkalmas változat sohasem készült el.

Az A-4b-nek volt még egy kizárólag tervezőasztalon létező variánsa, amely egy pilóta által vezérelt rakétafegyver volt. A konstrukció szinte teljes egészében megegyezett az alapváltozattal, de a fegyver célra vezetését nem az automatika, hanem az utólag beépített pilótafülkében ülő katona végezte volna. Mindezek ellenére az A-4b eme változata nem öngyilkos fegyvernek készült: az egyfős személyzet a tervek szerint még a becsapódás előtt, a csatorna fölött katapultált volna a gépből, és ejtőernyővel ért volna >földet<. A pilótát egy tengeralattjáró vette volna fel, és szállította volna vissza a szárazföldi támaszpontra.

A9⁵

Az A-4b könnyebb, az A-6 prototípushoz tervezett tüzelőanyag-ellátó rendszerrel ellátott változtozata, amely tervezett hatótávolsága elérte a 632 kilométert. A deltaszárnyú fegyver vezérlését a kilövés utáni szakaszban gyorsulás mérővel, a szabad repülés során pedig rádióval oldották meg, és repülés közben két lokátor segítségével követték pályáját. Az A-9 a tervek szerint zuhanórepüléssel csapódott volna be a célpontba, amely lehetetlenné tette volna az ellene való védekezést a repülőgépek és a földi telepítési légvédelmi ütegek számára. A kettes számú megtorló fegyver ezen változata sosem állt hadirendbe, mivel a hadvezetés inkább a könnyebben és gyorsabban előállítható A-4 tervek megvalósítását támogatta. A mérnökök tervei között szerepelt az A-9 pilótával ellátott, továbbfejlesztett változata is, amelyet túlnyomásos pilótakabinnal, behúzható futóművel és különleges vezérlőrendszerrel láttak volna el.

Ezen kívül születtek vázlatok az A-9 távlati fejlesztéseire vonatkozólag is, amelyek legérdekesebb darabja egy-két fokozatú hajtóművel szerelt, pilóta által irányított terv volt, amely képes lett volna elérni az Egyesült Államok területét. A rakéta fegyver személyzete, csakúgy, mint a humán vezérlésű A-4b esetében, egy katapultülés segítségével ért volna földet még a becsapódás előtt.

Nagy nyomású szivattyú (V-3)⁶

1943 elején egy Cönders nevű mérnök, a lipcsei Röchling Vas- és Acélművek egyik dolgozója különös ötletről számolt be Albert Speer társaságában. A Harmadik Birodalom lőszer gyártását felügyelő miniszter fantáziát látott a szakember által felvázolt elképzelésben, és azt rövidesen továbbította Adolf Hitler felé. A Führernek megtetszett a nagy hatótávolságú különleges ágyú terve, amely Cönders számításai alapján képes volt lövedékeket eljuttatni a La Manche csatornán túlra, így lehetővé tette a London elleni tüzérségi támadásokat. Hitler azonnal elrendelte a prototípus megépítését és tesztelését, és a rá jellemző módon túlzó elvárásokat támasztva egy 50 lövegből álló üteg létrehozására adott parancsot.

A furcsa kódnevet

(Hochdruckpumpe, vagyis nagy nyomású szivattyú) kapott nagy hatótávolságú ágyú alapötlete egyáltalán nem volt új keletű. Nem tudni, hogy Cönders ismerte-e az eredeti koncepciót, amelyet még az 1880-as évekbe terjesztett be két amerikai mérnök az Egyesült Államok hadseregének hadianyagokért felelős vezetője felé, de tény, hogy az általa felvázolt elképzelések nagymértékű egyezést mutattak az ötven évvel korábban fogant eredeti tervekkel. A nagy hatótávolságú fegyver működési mechanizmusa ügyesen kerülte meg a hagyományos lövegek hatótávolságának fokozására tett kísérletek legnagyobb problémáját, miszerint a lövegcső hosszának a növelése, illetve a hajtógáz fejlesztéséért felelős puskapor mennyiségének a fokozása csak bizonyos határokig történhet, amely fizikai korlátok azonban nem teszik lehetővé az igazán nagy, 100-150 kilométeres hatótávolság elérését.

Az új löveg viszont

nem egyetlen töltet segítségével gyorsította fel a lövedéket, hanem a csőbe 45 fokos szögben torkolló másodlagos kamrákban elhelyezett, több lépcsőben begyújtott robbanóanyag által termelt hajtógáz segítségével. A halcsontvázra emlékeztető metszetű ágyúba hátulról töltötték be a lövedéket, majd miután a hagyományosan elhelyezett elsődleges töltet felrobbant és a lövedék elindult a csőben, a mögötte feltorlódó forró gáz több szakaszban robbantotta be a másodlagos kamrákban elhelyezett tölteteket, így a fokozatosan növekvő nyomás eddig soha nem tapasztalt sebességre gyorsította a lövedéket.

Cönders sokat kínált,

és nem keveset kért: azzal a feltétellel vállalt részvételt a Hochdruckpumpe-projektben, ha teljesen szabad kezet kap. A Führer azonban annyira bízott a mérnökben, hogy teljesítette a merész kérést, és rendhagyó módon ráruházta a súlyos összeget felemésztő program teljes felügyeleti jogát. Cönders munkához látott. Hamarosan elkészítette Az ágyú 20 milliméteres kaliberű modelljét, amely igazolta a mérnök elképzeléseit. Adolf Hitler annyira felbuzdult az eredmények láttán, hogy a fokozatos fejlesztések helyett azonnal egy 15 centiméteres űrméretű változat megépítését rendelte el - Cönders pedig nem tehetett mást, mint hogy elfogadta a felkérést. Az 50 lövegből álló üteg befogadását szolgáló földalatti komplexum építését a csatorna partjához közel, Calais mellett kezdték el. Mivel a cél egy olyan tüzérségi támaszpont kialakítása volt, amely a nap 24 órájában folyamatosan támadja Londont, ezért hatalmas méretű katonai bázist kellett kialakítani, hogy az helyet tudjon adni a Führer elképzeléseinek megfelelő fegyverrendszer számára. Rövidesen megkezdődtek az építkezést előkészítő földmunkák, amelyek során a földalatti csarnokokat kellett kialakítani.

Eközben elkészült

a 15 centiméteres löveg terve is. A lövegcső teljes hossza elérte a 150 métert, és összesen 28 oldalkamrával volt ellátva. A fegyver üzemeltetése során fellépő legnagyobb problémát a töltés hosszadalmassága jelentette: optimális esetben a löveg 15 percenként adhatott le egy lövést, amely azonban már lehetővé tette a napi 4800 lövedék indítását. Nyilvánvaló, hogy egy ekkora tűzerővel rendelkező tüzérségi üteg huszonnégy-negyvennyolc óra alatt is hatalmas pusztítást tudott volna véghezvinni a brit fővárosban. A ’43 augusztusában elkezdett építkezési munkálatok során két lejtő kialakítását tervezték, amelyeket betonkupolák és acéllemezek védtek. Tetté mindezt úgy, hogy a hatalmas beruházás ellenére Cönders még csak a 15 centiméteres löveg életnagyságú modelljén, illetve a hozzávaló, 136 kilogramm tömegű nyíl alakú lövedék terveinek elkészítésén dolgozott.

A nagy nyomású szivattyú

prototípusának az építését és tesztelését a hillerslebeni kísérleti telepen végezték, a lehető legnagyobb titkolódzás és a legszigorúbb biztonsági intézkedések mellett. Az első tesztek során azonban számos konstrukciós problémára derült fény: kiderült, hogy sem az oldalkamrákban elhelyezett töltetek elektronikus gyújtórendszere, sem a nagy sebességű lövedék stabilitása nem megfelelő. Emellett a nyíllövedék torkolati sebessége is elmaradt a szükséges 1524 méter/szekundumtól: a tesztek során elért legjobb eredmény mindössze 1005 méter/ szekundum volt ráadásul még ez a sebesség is negatív irányba befolyásolta a lövedék stabilitását. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a nem megfelelően kontrollált robbanások időnként megrongálták a hosszú lövegcső szelvényeit, amelyeket ezért folyamatosan cserélni kellett.

Az első, nem túlzó bíztató eredmények

elemzése után gőzerővel folytatódtak a tervezési munkálatok. Mivel a Calais és Boulogne között épülő tüzérségi bázis eközben folyamatosan készült és az ágyúhoz szükséges lövedékek gyártása is megkezdődött, a program vezetésével megbízott Cöndersre hatalmas nyomás nehezedett: a mérnök tudta, hogy mihamarabb eredményeket kell felmutatnia a hadvezetés felé, különben meg fogják vonni tőle a projekt felügyeleti jogát.

A következő bemutatóval

összekötőtt tesztekre 1944 márciusában került sor, amelyek az első próbáknál is súlyosabb kudarcokat hoztak a fejlesztők számára: az ágyúból kilőtt lövedékek egyáltalán nem az eredetileg meghatározott röppályákat követték, így nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy nyomású szivattyú prototípusa a hosszú fejlesztési munkálatok és a projektbe fektetett hatalmas összeg ellenére sem értett meg a sorozatgyártásra. Hitler ezek után megvonta a bizalmat Cöndertől, és a projekt felügyeletével a HWA magas rangú tisztjét, Schneider tábornokot bízta meg. A tiszt azonnal munkához látott, és az irányítása alá vont kutatócsoportot megbízta a teszteredmények kiértékelése során elkülönített problémák megoldásával. A legfontosabb nehézséget az jelentette, hogy az elsütéskor keletkező lángoszlop előre csapott és idő előtt berobbantotta az oldalkamrákban elhelyezett robbanóanyagok megfelelő pillanatban történő detonációjának előidézéséért felelős elektronikus rendszer sem működött megbízhatóan. Ezen problémákra 1944 májusára sikerült többé-kevésbé megoldást találni, és az ágyú sorozatgyártású változatával kapcsolatos munkálatok új erőre kaptak. A hadiszerencse azon-ban nem kedvezett a projektnek:

A Royal Aír Force éles szemű

fényképelemzői már 1943 szeptemberében felfigyeltek a Calais-Boulogne vasúti fővonalból leágazó mellékvágányokra, amelyek a két tüzérségi állás alatti alagutakhoz vezettek. A Királyi Légierő további felderítő repüléseket rendelt el, amelyek eredményeképpen kiderült, hogy a szénaboglyákkal álcázott területeken London irányába néző alagutak fúrását végzik. A katonai elemzők, és a civil szakemberek, bár az alagutak rendeltetésének kérdését egyáltalán nem tudták megválaszolni, arra a következtetésre jutottak a képek láttán, hogy azok kizárólag csak fenyegetést jelenthetnek Angliára, ezért el kell őket pusztítani.

A novemberre időzített légitámadások

következtében a kiásott alagutak beomlottak, és a németek kezdhették elölről a munkálatokat. A birodalmi hadvezetés azonban ekkor már tudta, hogy lesz képes megtéveszteni a szövetséges légifelderítés: a romokat nem takarították el, a nyugati területen pedig félbehagyták a munkálatokat - a keleti részen azonban teljes titoktartás mellett gőzerővel dolgoztak az új alagút fúrásán.

Ezalatt az idő alatt Misdroyban folytatódott az ágyú tesztelése, amelyet egy újabb balszerencsés esemény szakított félbe. Számos bizalomra okot adó tűzpróba után, valószínűleg egy hibás alkatrész miatt, esetleg a munkások hanyagságából kifolyólag 1944 májusában hatalmas detonáció következett be a lövegcsőben, és a nagy nyomású szivattyú több fontos alkatrésze is megsemmisült, illetve megsérült. A löveg helyreállítása egészen júliusig tartott, mikor újrakezdődtek a tesztek: nyolc lövedék kilövése után az ágyú csöve azonban tisztázatlan okokból ismét felrobbant.

A projektet övező sorozatos balszerencsét csak tetézte, hogy a szövetséges légifelderítők, akik kiemelt figyelemmel kezelték az észak-franciaországi területeket, ismét rábukkantak a Calais és Boulogne közötti építkezés nyomaira.

A bombatámadás időzítése

pszichológiai szempontból tökéletesre sikerült: a löveg ismételt felrobbanása után két nappal, 1944. július 6-án a Királyi Légierő négymotoros Lancaster bombázói a direkt e bevetésre kifejlesztett különleges betonromboló bombák, az 5443 kilogrammos Tallboyok ledobásával megsemmisítették a kilövőállásokat. A német építészmérnökök nem tehettek mást a beszakadt betonkupolák és az összecsavarodott acélszerkezetek megszemlélése után, minthogy fejcsóválva kijelentsék: az ütegállásokat már nem lehet újjáépíteni.

A nagy nyomású szivattyú

kudarcokkal és rejtélyekkel tagolt története 1944 augusztusában fejeződött be, mikor az előrenyomuló szövetséges csapatok elérték a Calais és Boulogne között felépített állások romjait. Bár az időközben Misdroyba áthelyezett kísérleti telepen még folytatódtak a munkálatok, amelyek során új tölteteket, lövegcsöveket és lövedékeket terveztek és próbáltak ki, a körülményeket figyelembe véve ez már teljesen hiábavaló erőfeszítés volt. Ekkorra ugyanis a kutatócsoport tagjai, illetve a projektet felügyelő HWA-tisztek között teljessé vált a káosz: mindenki a másikra mutogatott, egymást vádolták a sorozatos kudarcokért. A program kulcsfigurái, azaz Cönders, Schneider és Röchling között olyan súlyos személyes ellentétek alakultak ki, amelyek már egyáltalán nem tették lehetővé a hatékony munkavégzést.

A később V-3 néven,

azaz hármas számú megtorlófegyverként elhíresült nagy nyomású szivattyú további sorsáról egymásnak ellentmondó, dokumentumokkal és tényekkel nem igazolható jelentések és megfigyelések kerültek napvilágra. egyesek szerint az egyik prototípust vasúti ágyúnak átalakítva átszállították a nyugati frontra, ahol 1944 decemberében az amerikai 3.hadsereget lőtték vele, megint más megfigyelők szerint két nagy nyomású szivattyú részt vett az ardenneki offenzívában, de arról is esett említés, hogy Trier mellett bevetettek egy rövidített csövű változatot. A szövetséges haderők a háború európai szakaszának a befejezése után bizottságot állított fel az ügy kivizsgálására, de a katonai szakértőkből és mérnökökből álló csoport képtelen volt megnyugtató válaszokat találni a hadvezetés által felvetett kérdésekre. A Cönders által tervezett nagy nyomású szivattyú, másik nevén V-3 megtorlófegyver történetét máig nem sikerült tisztázni, így valószínűleg már mindörökre homályba veszett. A nagy hatótávolságú löveg prototípusainak egyes darabjai állítólag még fellelhetők szétszórva a Baltikum területén.

Felhasznált irodalom:

Kurt Rieder: HITLER titkos fegyverei

Vagabund Kiadó, Kaposvár 2013

Szerkesztette: Dr. Temesvári Tibor, Kelt: 2013 szeptember