Sorsfordítók

A napokban került a kezembe Paul Lendvai¹ „Három élet”címmel - a Kossuth Könyvkiadó által megjelentetett - Mihancsik Zsófiával folytatott beszélgetése. A könyv címe már sejtetni engedi, hogy Lendvai életének három szakaszát tárja az olvasó elé. „Először fordul elő, hogy egy könyvemet elsőként magyarul adják ki, és utána fordítják le idegen nyelvre. Eddig mindig fordítva történt.” - írja. A kiadvány 6.-ik fejezete a személyiségek hatásával és jelentőségükkel foglalkozik a történelemben és a politikában. A szerkesztésben - Mihancsik Zsófia kérdései megkerülhetetlenek.

• „Feltettél valamelyik könyvedben egy nagyon elgondolkoztató kérdést.Nevezetesen azt, hogy vajon ugyanígy alakult volna- e Magyarország sorsa, ha 1956 novemberében nem Kádárt bízzák meg a Szovjetunióban a párt és az ország vezetésével, illetve,hogy vajon ugyanígy alakult volna-e a Szovjetunió és a birodalom sorsa, ha 1978-ban egy Fjodor Kulakov nevű KB titkár váratlanul nem hal meg a Szovjetunióban, és a helyére nem egy Mihail Gorbacsov² nevű sztavropoli területi titkár kerül. A kérdésed arra utal, hogy szerinted sok minden múlik egy-egy történelmi korszakban a vezetők személyiségén. Jól gondolom?

- Meg vagyok győződve róla, hogy a személyiségnek nagyon nagy szerepe van a történelemben és a politikában. Ez nem azt jelenti, hogy személyiségek csinálják a történelmet, de döntő befolyásuk lehet az alakulására. Ebben a véleményemben olyan gondolkodók is megerősítettek, akiket gyakran idézek, mint Isaiah Berlin, a Rigában született, de húszas években Angliába emigrált orosz zsidó család sarja, aki aztán politikafilozófusként, társadalomtudósként nagy karriert csinált, és óriási tekintélyre tett szert. Találkoztam vele egyszer Philip Kaisernél, a bécsi amerikai nagykövetnél - Magyarországon is szolgált, ő volt a nagykövet, amikor az Egyesült Államok visszadta a koronát Magyarországnak -, aki vacsorát adott Berlin tiszteletére. Beszélgettem vele, és hallatlanul elkápráztatott azzal, hogy mindenkit ismert, köztük a két magyar származású lordot és neves közgazdászt, Thomas Baloghot, és Nicolas Kaldort, Buda és Pest, így nevezték őket. Isaiah Berlin több könyvében leírta, és abban az interjúkötetben is elmondta, amelyet egy indiai filozófus készített vele, hogy a történelem nem autópálya, amelyen csak előre lehet menni, kijáratok nélkül, és lehet, hogy adott helyzetben csak néhány százaléknyi a személyiség szerepe, de lehet döntő is. Hiszen Oroszország sorsa Lenin nélkül biztosan másként alakul, ahogy Németország sorsa is Hitler nélkül.

Úgy gondolom, Kádárnak³ is

nagy szerepe volt Magyarország sorsának az alakulásában. Az ő ravasz és ügyes politikája nélkül, amelyet a Szovjetunióval és saját belső ellenfeleivel szemben folytatott, nem lett volna Magyarország az az élhető ország, amilyenné a hatvanas években lett. Szerintem Kádárt a politikusi képességei alapján nyugodtan tarthatjuk rendkívül tehetséges politikusnak. Egy lebecsült, színtelen politikusból lett, képességei révén, nagy politikus. Ha Magyarország a Kádár biztosította kis szabadságok nélkül létezett volna, valószínűleg a Husák-féle Csehszlovákia sorsára jut. Amikor Kreisky⁴ jóvoltából csinálhattam vele interjút - önmagában az is fantasztikus dolog volt, hogy adott interjút - meg is kérdeztem őt erről. A válasza persze az volt, hogy adott feladatra mindig lehet valakit találni.

Gorbacsovnak ugyanígy, a hibáival,

a naivitásával, az illúzióival együtt is óriási szerepe volt az egész Közép-Európa és persze Oroszország sorsának alakulásában. Gorbacsov reformálni akart, nem tudta vagy nem akarta tudomásul venni, hogy a rendszer reformálhatatlan, tehát a reform a rendszer szétzúzásához vezethet. Az ilyen személyiségek aztán a saját igényeik szerint választják meg a munkatársaikat is. A kultúrpolitikában, a sajtó relatív szabadságában nyilvánvalóan nem tudott volna ilyen eredményeket elérni Kádár, ha nem lett volna ott a háttérben Aczél György⁵. És Gorbacsovnak is megvolt a maga főideológusa, Alexandr Jakovlev, akit a kanadai nagykövetségből hívott vissza a Szovjetunióba.

Főként kritikus helyzetekben nem mindegy

ki az első ember. Ki hitte volna például, hogy Szíriában egy jámbor szemorvos, Bassár el-Aszadból olyan hóhér lesz, aki minden idegszálával ragaszkodik a hatalomhoz? Vannak, akik eleve tehetségesek, vannak, akik felnőnek a szerephez. Én azt sem gondoltam volna, hogy Kreiskyből ilyen sikeres politikus lesz, mások Willy Brandtról⁵ vagy Helmut Kohlról⁶ nem hitték ugyanezt. És vannak persze olyan politikusok is, akiknek megvan a tehetségük is, a szerencséjük is, valamilyen okból mégsem lesznek sikeresek. Nicolas Sarkozy⁷ Franciaországban elvesztette a hatalmat, noha nagy képességű politikus. És vannak olyan tehetségek, akik képtelenek felnőni a feladathoz. Ilyen szerintem Orbán Viktor, a jelenlegi magyar miniszterelnök, mert minden amit csinál, arról árulkodik, hogy ő csak a rögtönzés és a színjátszás művésze, de a politikáról és a társadalomról nincs sem fogalma, sem koncepciója. Azért kapaszkodik a múltba, a két háború közti Magyarországba, azért lökdösi vissza országát, mint valami eltévedt mozdony, mert nincs saját elképzelése. Ő a példa rá, hogy önmagában a képzettség vagy az intelligencia semmit sem jelent. Gustáv Husák⁸ ugyanilyen pillanatnyi figura volt. De hát mindez sokszor csak később, a történelemre visszatekintve derül ki.

- Ezek a jelzők, amelyeket Kádárra használsz - ravasz, ügyes, -, a köznapi életben inkább negatív minősítések.

A politikában nem?

- Nem. Megkérdeztem egyszer az Osztrák Szocáldemokrata Párt vezetőjét, Bruno Pittermannt, miután találkozott Kádárrral, hogy mi volt róla a benyomása. Azt mondta, olyan, mint Ausztriában egy Landesparteiskretar, azaz tartományi párttitkár. Heinz Fischer pedig, aki még fiatal szociáldemokrataként járt Budapesten, elmesélte nekem, hogy éppen az MSZMP nemzetközi titkárával beszélgetett, amikor egyszer csak belépett a szobába Kádár.

Mint kiderült, meg akarta őt ismerni, tehát érdekelte egy fiatal osztrák szociáldemokrata.

Több fajta Kádár volt,

az egyszerű ember, az aktivista, az áruló, aki a kínzások hatására „köpött”, elárulta barátját, de szerintem olyan körülmények között mindenki elárulta volna. Vagy öngyilkos lesz, mint Zöld Sándor, aki Kádár után lett belügyminiszter, majd amikor Rákosi értésére adta, hogy ő következik az üldözöttek sorában, kiírtotta a családját önmagával együtt. 1956-ban Kádárt úgy vitték ki Moszkvába, hogy még zoknit se volt ideje csomagolni. És ilyen előzmények után sem egy eltorzult lelkű szörnyeteg lett belőle, hanem fel tudott nőni a politikai feladathoz, és megteremteni az adott történelmi körülmények között egy élhető Magyarországot. Aminek persze megvolt az ára, hiszen ehhez el kellett árulnia mindenkit, és ő személyesen volt felelős Nagy Imre haláláért. Ezt az összes dokumentum megerősíti. Végül lett belőle egy pater familias, olyan apafigura, amilyen Ferenc József volt. Ez az ő tehetsége és adottságai nélkül nem sikerülhetett volna. Feláldozott sok mindent és sok mindenkit, de a végeredmény az lett, hogy egy eleve diktatórikus rendszerben kis szabadságokat biztosított a magyaroknak. Mígnem végül egy összeroppant, démonoktól üldözött beteg öregember lett.

- Hétköznapi ésszel nehezen fogadja el az ember, hogy a politika mindig játszmák sorozata. Az ügyes vagy bölcs mozgás képessége az érdekkonfliktusok és a hatalmi harcok közt. Tehát nem csak más eszközöket, más személyes tulajdonságokat is kíván a politika, mint a hétköznapi élet, különösen egy olyan diktatórikus birodalom árnyékában, mint amilyen a Szovjetunió volt.

- És a helyzetet csak bonyolítja, hogy a politika teljesen megváltozott a kommunikáció a média hihetetlen térhódítása miatt. A politika jellege is, és a hétköznapi ember nézőpontja is. Mert a média sok szempontból uralja a politikát. Nemcsak azért, mert állandó szereplésre kényszeríti a politikust, miközben persze hatalmas manipulációs eszközt ad a kezébe, hanem mert kontrollálja is őt. A szándékai mögé néz, a cselekedetei okát firtatja, leleplezi a titkos alkuit és terveit. Kreisky óriási sikere Ausztriában például nem érthető meg, ha nem tudja az ember, hogy noha nem volt egy Adonisz, a televíziós szereplése született. Ahogy magyarázott, ahogy vitatkozott, az páratlan volt.

- És meg is buktathat politikusokat a média. Szerintem abban, hogy Sarkozy elvesztette a választásokat Franciaországban, jelentős szerepe volt annak az ötéves médiahadjáratnak, amelyet a baloldali és a liberális sajtó folytatott ellene. Nemcsak azírott sajtóban, hanem azokban a televíziós vitaműsorokban is, amelyekben az újságíróik rendszeresen ott ültek.

- Sarkozy jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy ez a lejáratás sikeres legyen. Ha te a tulajdonosokkal, főszerkesztőkkel fenntartott kapcsolataidat arra használod, hogy kiretusáltasd a hájadat a hasadról a nyaralásodról készült képeken, vagy ha az Champs-Elysées-n a Fouquet’s-nél ünnepled meg választási győzelmedet, ha a saját fiadat futtatod a politikában, akkor erre a média le fog csapni. A politikában minden arányok kérdése, nem lehet mértéktelennek lenni semmilyen téren. És Sarkozy elvesztette az arányérzékét, már az első pillanatban. Alfred Gusenbauer, aki egy évig volt kancellár Ausztriában, kisebb mértékben, de ugyanilyen hibákat követett el. A győzelem után az első interjúját Franciaországból adta. Gusenbauer nagy borszakértő volt. Egyszerű családból származott, az anyja takarítónő volt, de úgy lépett föl, mintha arisztokrata családból származna. Lekezelte az embereket, nem törődött azzal, hogy ki, mit mond, és ezzel ő lejáratta magát. És ilyen esetekben természetes, ha a média támad. Olyan ez, mint az agyaggalamb lövészet. Minél magasabban van a galamb, annál nagyobb élvezet lenőni. A média is fölépít valakit, aztán kéjjel lelövi. A nagy politikus persze a média támadásai ellenére is túlélhet ilyen támadássorozatokat. Más körülmények között ugyan, de ez történt a New Deal után Roosevelttel. Vagy Kreiskyvel, aki öt választást nyert meg, hármat abszolút többséggel, annak ellenére, hogy a média nagy része folyamatosan bírálta őt. Giscard d’Estaing-re ma is úgy emlékeznek, hogy milyen remek együttműködést alakított ki Helmut Schmidttel⁹, hanem úgy, mint aki Bokassától, a félelmetes kongói uralkodótól, aki császárrá kiáltatta ki magát egy köztársaságban, gyémántokat fogadott el.

- Ez legfeljebb a nyugati médiára érvényes. Orbán Viktor a legnagyobb magyar bank vezetőjével, Csányi Sándorral és más nagyvállalkozókkal jár focimeccsre, a belügyminiszter ugyancsak at OTP-vezérrel ül a Roland Garros lelátóján, de ez senkit sem zavar, senki sem a politikai és a gazdasági hatalom összefonódását látja benne.

- Ez a magyar társadalom állapotáról, érzéketlenségéről árulkodik, mert nem kapja fel a fejét az ilyesmire, és nyilván a magyar média fölötti uralom is magyarázza - az újságírók megvásárlása vagy megfélemlítése -, hogy nem csinálnak belőle ügyet. Mert azért Orbán Viktor a szabadság és a szerénység bajnoka ma már olyan család középpontjában áll, amely az ő politikusi létéből gazdagodott meg. Miközben az apja bányáit, a felesége szőlőit, a család telkeit azzal próbálja magyarázni, hogy ő huszonvalahány millió forintot kapott az egyik könyvéért, attól a nyomdától egyébként, amelyik aztán tönkrement.

De visszatérve: a politikában igenis fontos az érzékenység, a tehetség és a ravaszság. Kreiskyre egyszer azt mondta egy alsó-ausztriai parasztszövetségi képviselő: nem érti, hogy lehet ő Ausztria külügyminisztere, amikor Izraelnek nincs osztrák külügyminisztere. Magyarán lezsidózta. Kreisky beperelte, és volt olyan okos, hogy a védőjének egy közismerten jobboldali ügyvédet kért fel. Aki meg ezt nem tudta az ügyvédről, annak is nyilvánvalóvá vált abból, hogy az arca tele volt sebhellyel, vágások nyomával. Ugyanis a jobboldali Studentenverbindungokban, vagyis diákegyletekben rendszeresen vívnak. Ennek az ügyvédnek az arca tehát eleve jobboldali diákmúltról árulkodott. Ez a húzás is hozzásegítette Kreiskyt ahhoz, hogy megnyerje a közvéleményt, és jelezze, milyen képtelen volt az a vád. Mindenesetre Nyugaton valóban erős kölcsönhatás van a politikusok emberi gyengeségei és a média mohósága közt. Én egyébként egyetlen politikust sem sajnálok. Harry Trumannak¹⁰ volt egy mondata: If it is too hot, get out of the kitchen, azaz ha túl meleg van, akkor hagyd el a konyhát. Senkit sem kényszerítenek rá, hogy politikus legyen. A politikusi létnek megvan a vonzereje, megvannak a maga hihetetlen előnyei, az speciel a hátrányai közé tartozik, hogy minden politikus gyengeségére azonnal lecsapnak az ellenfelek és a média. Ismertem persze politikusokat Ausztriában, akik semmiféle hasznot nem húztak a politikából, mint Kreisky, vagy Kreisky elődje, Josef Klaus, akit legyőzött a választásokon, vagy Alois Mock, aki hosszú évekig küügyminiszter volt, vaghy Wolgang Schüssel, akinek voltak ugyan korrupciós lovagok a kormányában, de ma is ugyanabban a lakásban lakik és ugyanazzal a Volkswagennel jár, mint régen

- Csak eltűrte a korrupciót kormányában? Azért egy kormányfő felelős azért, amit a saját kormányának tagjai művelnek, nem?

- Ő azt állítja, hogy nem tudott a korrupcióról. Persze sosem fogjuk kideríteni, hogy nem tudta vagy nem akarta tudni. Lehet, hogy ez volt az ára annak, hogy a fekete-kék szövetség, vagyis a konzervatív-szélsőjobboldali kormánykoalíció 2000-ben működőképes legyen. Politikai árat mindenesetre a néppárt nem fizetett érte, mert a jelenlegi magyar kormánnyal ellentétben a konzervatívok semmiféle engedményt nem tettek a Haider-féle szélsőjobboldali Szabadságpártnak. Sőt ez a kormány rendezte véglegesen a kényszermunkára elhurcoltak és a táborokat túlélő zsidók jóvátételeit. Tehát az európai félelmek alaptalanok voltak, de az sajnos tény, hogy ez a kényszerkoalíció bizonyos értelemben tönkre tette a politikai elitet, hiszen olyan emberek jutottak pozícióba, akiknek ezt sem képességei, sem az erkölcsi tartása nem indokolta.

- Említetted a Kádár-féle kis szabadságok rendszerét. Más szocialista országokban valóban nem volt ilyen alku: nem kérdőjeleztem meg a hatalmad alapjait, cserébe megengeded, hogy kicsit szabadabban éljem a mindennapi életemet. Ami csak Kádár döntése lehetett, hiszen a szocialista rendszerek fenntartásának sehol másutt nem ez volt az eszköze. Mivel magyarázod, hogy Kádár így döntött?

- Kádárt a szovjetek juttatták hatalomra, a magyar nép ellenében, melyet az első években könyörtelenül elnyomott. Majd fordult a helyzet, és a magyar népnek kellett őt megvédenie a Szovjetek ellenében. Kádár a saját politikájához meg kellett, hogy szerezze magának ezt a belső támogatást, más szóval az emberek semlegesítését. És valószínűleg az a meggyőződés is kialakult benne, hogy az embereket nem lehet gumibottal behajtani a paradicsomba.

- De miért nem jött rá ugyanerre, mondjuk, Gustáv Husák?

Mert Csehszlovákiában egészen más a helyzet volt. Magyarországon 1956-ban hallatlanul gyorsan szétesett a rendszer. És Magyarország volt az első ország az egész világon, ahol újra fölépítettek egy már szétesett totalitárius rendszert. Kádár ezt a feladatot hajtotta végre, természetesen a szovjet hatalom segítségével. Csehszlovákiában ilyen népi győzelem nem volt. Ott csak a mindenütt jellemző párton belüli harcok folytak, abban a hosszú haldoklási folyamatban, amely végül 1989-ben magának a szocialista rendszernek és tábornak a bukását eredményezte. Lengyelországban, a felkelések ellenére, ugyancsak más helyzet alakult ki, mert ott Wladyslaw Gomulka¹¹ állt a párt élén. És csak később jöttek rá a lengyelek, hogy Gomulka nemcsak nemzeti kommunista volt, hanem szovjet típusú kommunista is, aki a diktatúrát tartotta üdvözítőnek. Szemben Kádárral, akinél a hangsúly másutt volt: igaz, hogy Moszkva gauleiterjeként, főmegbizottjaként, de magyar kommunistaként >építette a szocializmust<, ismétlem, olyan viszonyok között, egy népi forradalom után, amilyen sehol másutt Európában nem jött létre.Hallgatólagosan megalkudott tehát a népével: a nép nem vonja kétségbe a hatalmát és a szovjet szövetséget, cserébe építheti a víkendházát, saját hasznára művelheti a háztáji gazdaságát és kimehet Bécsbe vásárolni a Trabantjával. Magyarország tehát nemcsak 1956-ban, hanem azt követően is kivétel volt. Ez volt az oka annak, hogy Helmut Schmidt gratulált Kádárnak.

Ez volt a Kádár-rendszer nagy eredménye, és ez lett az alapvető oka szerintem az 1989-es magyar fordulat gyengeségének. Hogy ugyanazok, akik a Kádár-rendszert működtették, szabadon tovább működhettek: egy részük megcsinálta a kommunista pártot, másik részük a szocialista pártot, a harmadik részük pedig arcpirulás nélkül átállt a jobboldalhoz. Ez is magyar specialitás, abból a szempontból is, hogy semmi szégyenérzet nincs az országban. Előrángatják és Heller Ágnes filozófusnak szemére vetik azt az önkritikus levelet, amelyet 1959-ben az MSZMP Központi Bizottságának írt, de elfelejtik, hogy az egész későbbi magatartása és munkássága ellenpéldája volt mindazok magatartásának, akik megalkudtak a kádárizmussal. Magyarországon ma is a politikai érdekek vezérelte kettős mérce működik, amit a mai magyar társadalom is elfogad, ahogy a hatalmi visszaélésekkel is megbékél.

- Sokak szerint az is a kádárizmusnak köszönhető, hogy az emberek ma is inkább abban bíznak, hogy megtalálják a saját kerülő útjaikat, a hatalom és a jogrend kijátszását a saját érdekeik érvényesítéséhez. Hiszen negyven éven át senki sem közös fellépésben, jogok és elvek együttes vagy egyéni életstratégiákban. Ez az úgynevezett homo kádáricus, és ebből az embertípusból áll össze az a mai magyar társadalom, amellyel a jobboldali hatalom azt csinál, amit akar, mert fát lehet vágni a hátán, akkor sem lázad, nem tiltakozik.

- Az író-publicista Ungváry Rudolf mondta egyszer, amit én annak idején nem éreztem ennyire, hogy mindezt nagyon pontosan megmutatta már 1957. május elseje is. Senkit sem kényszerítettek, mégis százezrek jelentek meg a hivatalos állami ünnepségen, néhány hónappal a forradalom után. Ami arról szólt, hogy az emberekben ott van a rend és az egyszemélyi erőskezű vezetés iránti vágy. Éppúgy megvan az egyszerű emberben, mint a vállalkozóban vagy a bankárban. Ezt használja ma is nagyon tudatosan, Orbán Viktor, amikor a sajár antidemokratikus lépéseit megideologizálja. És ezt nem csak a magyarok fogadják el tőle. Ritkán döbbentem meg annyira, mint most nem régiben, amikor a magyar miniszterelnök Bécsben járt félhivatalos látogatáson. Tartott egy zártkörű előadást gazdasági vezetőknek, és utána az egyik jeles osztrák pénzügyi személyiség azt mondta nekem: Tudja, én kritikus szemmel nézem a magyar gazdaságpolitikát, elsősorban a külföldi bankokra és nagy cégekre kivetett adók miatt, de meg kell mondanom, hogy ez a beszéd nekem imponált, és a der starke Mann, az erős személyiség - pszichózisban nem csak a magyarok szenvednek. Kreisky vagy Willy Brandt nem ilyen értelemben voltak erős személyiségek, hanem intellektuális vagy emberi értelemben.

Magyarországon abban is az erős személyiség iránti népi vágy játszott szerepet, hogy a Fidesz 2010-ben kétharmados parlamenti többségre tett szert.

Most nagyon súlyos dolgot mondtál. Egy osztrák üzletembernek át kellene látnia egy beszéd ürességén, manipulatív jellegén akkor is, ha az a beszéd ügyes fordulatokkal és tetszetősen van előadva. Baj van. Ha Orbán egy osztrák üzletembert is ennyire el tud téríteni a saját tapasztalataitól.

- Ez ösztönös válasz volt a kérdésemre, és ő ezt azonnal rávetítette az osztrák viszonyokra. Azt mondta, jó lenne, ha itt is lennének ilyen erőteljes politikusok. Jó lenne, kérdeztem, ha itt is lenne olyan politikus, aki kilenc évre előre meghatározza, hogyan működhet a média vagy a bíróság? Ha a nemzeti bank elnöke ellen öt különböző vizsgálat folyna? Nem, dehogyis, mondta, ő ezt nem így értette. De az ösztönös válasza mégis ez volt. Azt hiszem, még mindig sokan nem értik külföldön, hogy a magyar kormány nem konzervatív, hanem nacionalista, szociálpopulista kormány, amely a saját oligarcháit gazdagítja.

- Térjünk vissza a Kádár-rendszerhez: ha mérleget vonsz róla, hogyan értékeled? Elmondtad, hogy árulásból született, hogy noha speciális viszonyokat teremtett a szovjet birodalmon belül, Kádár mégiscsak helytartó volt, elmondtad a mai következményeit. De tény az is, hogy generációk élhettek viszonylag normális, üldözésmentes emberi életet - az NDK-hoz vagy Romániához képest mindenképp -, tehettek szert anyagi biztonságra és élhettek a kicsi szabadságaikkal.

- Ezt én most már személyesen is átélem, amióta Margaret, az angol feleségem halála után megkötöttem harmadik házasságomat Zsókával, a magyar feleségemmel, aki rengeteget mesélt nekem arról az időszakról, amelyet én személyesen nem éltem át. Hogy a Kádár-rendszert nem, mint sötét elnyomás időszakát élték meg az emberek, ahogy a Horthy-korszakot sem a második világháború előtt. A megszokás működött, és nem a tiszta diktatúrát kellett megszokni, hanem az anyagi gyarapodás vagy a relatív szabadság viszonyait. Ma is ezt mutatja minden közvélemény-kutatás. Az idősebb és a középkorú generációk is így emlékeznek vissza a Kádár-korszakra. Ez volt az adott nemzetközi helyzetben a legkisebb rossz, ennek mindenki tudatában volt, és örült, hogy elmehetett Bulgáriába nyaralni, később Nyugatra is, ha tudott venni egy kis plusz valutát a feketepiacon. Ezt az élettapasztalatot mindenki magával vitte az új rendszerbe is. Így szocializálódtak, és ma sem tekintik önmagunkat áldozatnak vagy csak áldozatnak.

Én magam is úgy láttam innen Ausztriából, ráadásul a többi szocialista ország belső viszonyait ismerve, hogy a Kádár-korszak abból a rendszerből a maximumot hozta ki, amit a Szovjetuniótól való függés körülményei közepette ki lehetett hozni. Ez persze nem volt egy állandósult helyzet, az aktuális külső-belső hatalmi erőviszonyoknak, hatalmi harcoknak megfelelően hol szabadabb volt, hol restriktívebb, de Magyarország alapvonásait tekintve mégiscsak a szocializmus legélhetőbb változatát képviselte. Ahogy a francia mondja, reculer pour mieux sauter,azaz ahhoz, hogy egy jó irányú változást véghezvigyünk, időlegesen akár meghátrálni is érdemes. Kádár így politizált. És én úgy gondoltam, mint mindenki más, hogy a szovjet blokk belátható időn belül nem omlik össze. Igaz, hogy az 1989-es folyamat 1985-ben kezdődött, amikor Gorbacsov lett a szovjet párt főtitkára, de sokáig úgy nézett ki, hogy a rendszer alapjaiban stabil, Gorbacsov reformjai legfeljebb pozitív változásokat hozhatnak.

- És a korabeli írásaidban is így kezelted a Kádár-rendszert?

- Igen. Nézd, a Kádár-rendszer személy szerint engem, Lendvai Pált nem érintett, ahogy az osztrák belpolitika változásai sem, mert én független ember voltam. Ezt nem érintették már akkor sem. Amikor Kreisky lemondott, édesanyám egyik rokona izgatottan telefonált, hogy akkor most mi lesz velem. Hát mi lenne velem? Semmi. Voltak szimpátiáim, volt meggyőződésem, de senkinek nem voltam a függvénye. A magyarországi viszonyok változásai személyesen annyiban érintettek, hogy levesznek-e végre a fekete listáról, és be tudok-e jutni az országba, hogy a munkámat végezhessem. De független újságíróként a Kádár-rendszert én magam is úgy kezeltem, mint azt a lehetőséget, amelyet, mondjuk a Husák-féle csehszlovák vagy a Honecker-féle¹² NDK-szocializmussal szembe lehetett állítani. Ez magyarázta a cseh elvtársak véleményét is rólam. Amikor a kilencvenes évek közepén megkaptam a csehszlovák titkosszolgálat rólam készült anyagait, találtam benn egy jelentést, amelyben a bécsi cseh sajtóattasé egy korábbi otthoni eligazításra hivatkozott. Az eligazítást a külföldön dolgozó cseh sajtóattaséknak tartották, ahol elhangzott az is, hogy a vezetésem alatt álló Kelet-európai Szerkesztőség az ORF-nél milyen veszélyes rájuk nézve, bezzeg a magyar elvtársak beengedtek az országba, mert róluk másként beszélek.

- Amit ezek szerint helyesen láttak.

- Természetesen, hiszen így gondoltam. És ez volt a magyarázata annak is, hogy az Oststudió című műsoromban rendszeresen felléphettek magyarok. Randé Jenő, aki egy időben a bécsi magyar követ volt - Mussolíni-ösztöndíjjal kezdte pályafutását, majd újságíró lett, kitűnő rádiós és televíziós volt.1956-ban nem állt át a felkelők oldalára, majd többszörös nagykövet lett -, meg is erősítette egyszer nekem, hogy a magyar párt viszonya más hozzám, mint a többieké, quid pro quo, azaz >valamit valamiért< alapon. Ez csupán azt jelentette, hogy beszéltem a Kádár-rendszer relatív szabadságáról a többi szocialista országhoz képest - ami igaz volt -, ők meg azzal, hogy engem beengedtek, bizonyították, hogy milyen felvilágosultak. Kölcsönös érdekek működtek. Ez apróságokban is megnyilvánult. Például megtámadott egyszer az Izvesztyíja, majd a Pravda, mert elmeséltem műsoromban, hogy Gustáv Husák még napokkal Brezsnyev¹³ halála után sem tudott a nagy hírről, vagy úgy tett, mintha nem tudna. Jellemző, hogy ezért engem támadtak, és nem őt. Megvádoltak, hogy együttműködöm a Szabad Európával, fellazítok és így tovább. Rá következő vasárnap az Oststudióban meg volt hívva Nemeskürty István, aki nagyon jól beszélt németül. Mint elmondta, a szovjet lapok támadása után felhívta Aczél Györgyöt¹⁴, hogy ennek ellenére részt vehet-e a beszélgetésben. Persze menjél, mondta Aczél. Az ilyen apróságokban azért önállóság volt, és ez az osztrák-magyar jó viszonyhoz is hozzájárult.

Ugyanezt a szerepet töltötte be Kádáréknál a nyitás a szociáldemokrácia irányába vagy a Nemzetközi Valutaalapba való belépés. Ilyen kis kövekből építették fel a kádárista MagyarOrszág külső imázsát. De ez több volt, mint amit a többi szocialista ország megengedett magának. És én ezt értékeltem. Visszatekintve, abban valószínűleg hibát követtem el, hogy nem értékeltem eléggé a demokratikus ellenzéket, de mint már említettem, tekintettel arra, hogy minden lépésemet figyelték, és hogy minden magyarországi forgatásunk kapcsán harc tört ki a keményvonalas kommunisták és a kádárísták közt, talán érthető, ha nem kockáztattam. Sok emberrel találkoztam, sok mindenről írtam - Bacsó Péter például talán nekem is köszönhette, hogy A tanú című filmjét bemutatták, mert írtam róla egy nagy cikket a bécsi Die Pressében -, de hogy ezt megtehessem, vigyáznom kellett, mit engedek meg magamnak.

- Meg is kaptad érte, hogy nem segítettél nekik.

- Mindig vannak vakbuzgó szektások, ma is, és nemcsak szélső jobb, hanem liberális oldalon is. A szemrehányás tárgya az volt, hogy én nem segítettem az akkori ellenzéknek, miközben Erhard Busek egy stencilgépet vitt be nekik Magyarországra. Nem értik, hogy Busek akkor vagy miniszter volt, vagy más magas funkciót töltött be, már nem emlékszem, de diplomáciai mentességet élvezett, senki sem merte volna átkutatni a holmiját. Szemben velem, akit rendszeresen átvizsgáltak, egyszer, amikor Csehszlovákiából kiutaztam, a legutolsó zugig átkutatták a poggyászomat. És később azt is megtudtam, hogy magyarországi tartózkodásaim során mindig ugyanazt a szobát adták nekem az akkori Intercontinental szállodában, mert abba voltak beépítve a lehallgató berendezések. És ez ugyanígy volt Bukarestben vagy másutt is. Nehéz volt nem tudomásul vennem, hogy figyelnek engem. Ebben ugyanúgy működtek a szovjet tábor országai. De olyasmi Magyarországon nem fordult elő, ami Lengyelországban, ahol 1968-1969-ben nacionalista Moczar-féle csoport újból felélesztette az antiszemitizmust, vagy Csehszlovákiában, ahol meg is ölték az American Jewish Comittee egyik munkatársát, aki ott járt látogatóban.

És ha akadt egy felszólaló, aki antiszemita hangot ütött meg valamelyik ideológiai konferencián, mondjuk azt kifogásolva, hogy Magyarországon olyan darabokat lehet játszani, mint a Hegedűs a háztetőn, azt az ideológiai KB-titkár, mondjuk Óvári Miklós nyomban helyre tette azzal, hogy mi itt a szocializmust, nem pedig a nemzeti szocializmust építjük. Tehát a Kádár-rendszer ebben is felvilágosultabb és a különféle kultúrák iránt toleránsabb volt. De nem csak a magyar rendszer pozitív vonásait pozitív vonásait írtam meg. Jugoszláviát egyenesen csodáltam. Ma már persze tudom, hogy túlértékeltem. Ott szabadon lehetett utazni, munkát vállalni, olvasni, gondolkodni. És azt is láttam, hová vezet egy olyan személyi kultusz, mint amilyen Romániában kialakult. Tökéletesen példázta Lord Acton egykori mondását, hogy a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút módon korrumpál. Mindenesetre tény, hogy a Csehszlovákiában és Romániában élő magyarok számára mindaz, ami Magyarországot jellemezte, elérhetetlen álomnak tűnt.

- Az Orbán-féle párt harcos ideológiai és politikai antikommunizmusára mi sem jellemzőbb annál, mint hogy az új alkotmányában kiiktatta Magyarország történelmét 1944 márciusa, a német megszállás, és 1990 májusa, az első szabadon választott parlament megalakulása közt. Amivel természetesen kiiktatta generációk életét is a szerintük legitim emberi sorsok közül - miközben valóban minden erejével azon van, hogy rekonstruálja a két háború közti rendies-félfeudális Horthy-Magyarországot a demokratikus Európa közepén. Noha Horthy és Kádár rendszere is terrorban fogant, hiszen Horthy emberei végig gyilkolták az országot a Tanácsköztársaság után, és mindkettő lehetőségeit az a birodalom határozta meg, amelynek az árnyékában létezett. Mivel magyarázod ezt a kettős mércét?

- Horthy¹⁵ tengernagy volt,

egyenruhás figura, aki nemesi családból származott, majd a főnemességgel, a nagytőkével és az egyházakkal szoros együttműködésben kormányzott, olyannyira, hogy a katolicizmus az ő rendszerében államvallás volt. Természetesen a revizionizmus, tehát a trianoni szerződéssel elcsatolt magyar területek visszaszerzése alapcélja volt az akkori Magyarországnak, de amíg lehetett, Horthy is megpróbált ügyeskedni a hitleri Németországgal való viszonyában. A horthysta magyar politika versenyfutás is volt Ion Antonescu és Horthy között. Horthynak tehát volt mozgástere majdnem mindvégig, csak a személyes adottságai hiányoztak hozzá, hogy ezzel okosan éljen.

Szemben Kádárral,

aki 1956-os árulása és a forradalommal való véres leszámolás után mégis óriási taktikai érzékkel szilárdította meg személyes pozícióját és a párt hatalmát. Horthynak nemcsak a sikertelen és amatőr kiugrási kísérlete a háborúból, mutatja az alkalmatlanságát egy okos politikára, hanem az is, hogy mindvégiig eltűrte, hogy a magyar hadsereg teljes vezérkara a német orientáció híveiből álljon össze. Ami gyakorlatilag teljesen leszűkítette a saját belső mozgásterét. Kádár ezzel szemben okosan taktikázott a Szovjetunióval és a saját belső keményvonalas ellenzékével szemben is

Lehet persze azt mondani,

hogy Kádár hajlandó volt egy levert forradalom után végszükségben lévő ország helytartói pozícióját elvállalni, és valóban kivégeztetett több száz embert, de több száz és több százezer ember között van egy kis különbség. Horthy ugyanis a német megszállás után minden további nélkül kiszolgáltatott majdnem félmillió magyar zsidót a német koncentrációs táboroknak. Olyan embereket, akik boldogan fogadták őt, amikor bevonult a visszafoglalt Erdélybe, amikor bevonult apám szülővárosába, Kassára, a Felvidék visszacsatolása után. Ezeket a magyar állampolgárokat a magyar közigazgatás, a magyar csendőrség - egy kis létszámú SS-kommandó irányítása alatt, és a németek legnagyobb megelégedésére - rekordsebességgel gyűjtötte be és szállította el Auschwitzba. És ma már tudjuk, hogy Horthy pontosan tudta, mi lesz ennek a 450 ezer embernek a sorsa a haláltáborokban. És csak a nagy ellenfél, Románia kiugrása, a pápa fenyegetése, az amerikai tiltakozás és a családja ellenkezése vitte rá arra is - kisebbik fia Miklós ugyanis mérsékelt konzervatív volt és a német terjeszkedés nagy ellenfele-, hogy összeszedje magát, és a budapesti zsidók elpusztítását már megakadályozza.

Hamis az az érv,

hogy ha Magyarország német megszállása után Horthy nem adja be a derekát, Magyarország helyzete még rosszabb lett volna. Ez nem igaz. Horthy a német megszállás után is megtartotta pozicíóját, nem mondott le, hajlandó volt a németeknek gauleiterkedni, és legitimálta kifelé is, befelé is a német megszállást. Egészen 1944 októberéig, amikor minden további nélkül átadta a hatalmat Szálasinak¹⁶ és nyilasainak. Ő soha semmiben nem mert ellentmondani a németeknek. Persze, ha Horthy lemond, akkor is megölték volna ezt a majd félmillió embert, a külömbség csak az, hogy ha a lemondásával nyilvánvalóvá teszi, ő erre nem volt hajlandó az országnak, a népnek rendkívül fontos jelzés lett volna arról, hogy ez nem eltűrhető. Ehelyett ő halálba küldött magyar állampolgárokat, a teljes vidéki magyar zsidóságot, majd nagy nyomásra és vonakodva ugyan, de megakadályozta, hogy a budapestiekkel is ez történjen. Részben ez, részben az ügyetlen kiugrási kísérlete volt az oka aztán annak, hogy a Szovjetunió nem követelte, hogy Horthyt is háborús bűnösként állítsák a nürnbergi törvényszék elé, és hogy Estorilban, Portugáliában, ahol az élete hátralévő részét leélte, amerikai zsidó nagytőkések segítették. Mert természetesen itt is működött az osztályszempont. Annak a másfél ezer gazdag zsidónak a története, aki az üldözések előtt elhagyta Magyarországot, és Svájcba menekülhetett a híres vonattal, tudat alatt még bennem is ott működött valamiféle neheztelésként.

Az amerikai könyvbemutatóm után

az egyik német barátom, aki akkor ENSZ-nagykövet volt, rendezett egy fogadást a tiszteletemre, ahol odajött hozzám egy úr, és elmondta, hogy ő is Magyarországról származik, a Chorin család tagja, vagyis az egyik olyan gazdag zsidó családé, amely a német megszállás után menekült el Svájcba. Érthető módon, hiszen Chorin Ferenc, a Magyar Gyáriparosok Szövetségének elnöke a Horthy-korszakban végig a kormányzó híve volt. Nagyon hűvösen be-széltem ezzel az úrral, mert akaratlanul is eszembe jutott, hogy miközben az én harminc rokonomat Erdélyben és másutt megölték, azok, akiknek sok pénzük volt, megmenekülhettek.

- Tehát azt mondod a tekintetben nincs különbség,hogy mind a két rendszer, Horthyé is, Kádáré is gyilkosságokban fogant.

- Abban nincs, az viszont alapvető

különbség,

hogy valaki segít elpusztítani majdnem félmillió embert, vagy maga végeztet ki néhány száz embert. Természetesen azok, akiknek a rokonait megölték vagy lecsukták 1956 után, más szemmel nézik ezt a kérdést, és azt is hozzá kell tenni, hogy emberiességi nézőpontból teljesen mindegy, hogy egy terrorcselekménynek vagy egy állami terrornak kettő vagy kétszáz áldozata van, mert két életet sem megengedhető elvenni semmilyen, főleg nem politikai hatalmi okból. Tehát nem arról van szó, hogy felmentem Kádárt, de ha politikusok és korszakok megítéléséről beszélgetünk, a hasonlóságok és a különbségek megállapításánál ezt nem lehet figyelembe venni. És ugyanígy figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy a második világháború előtt és alatt, egészen 1944 márciusáig, Magyarországon nem tartózkodtak német csapatok. Ezzel szemben 1956 előtt és után folyamatosan változó számú, minimum öt, maximum tizenhét szovjet hadosztály állomásozott Magyarországon, ami jelentősen beszűkítette a politikai lehetőségeket.

1920-ban senki sem kényszerítette

Horthy kormányzót

és Teleki Pál miniszterelnököt arra,hogy meghozzák Európában az első numerus clausus törvényt. Ez volt nagyon korán már 1920-ban, az első olyan állami aktus, amely a zsidókat nem tekintette magyarnak és még a katolizálókat sem tekintette kereszténynek, ezért > népfaji< alapon nagy részüket kizárta a felsőoktatásból. Amit a harmincas évek végén aztán már ennél sokkal keményebb zsidótörvények követtek. És sem Horthynak, se a barátainak egyetlen szavuk sem volt ez ellen. Noha még egyszer mondom, a német birodalmi kontrollt nem lehet összehasonlítani a későbbi szovjet totális ellenőrzéssel. Szóval ez a legnagyobb bűne a magyar oktatásnak és politikának, és konkrétan a jobboldal vezető történészének, Schmidt Máriának, hogy úgy tesz, mintha a nyilasok - mint Pallasz Athéné Zeusz fejéből- egyszer csak kipattant volna a semmiből 1944 októberében, és nem lett volna egy hosszú előtörténetük, amelyben a magyar állam, az egyház a főrangúak hallgatólagos asszisztálása vagy nyílt támogatása mellett szépen felnövekedtek.

Mindez természetesen nem változtat azon,

hogy Trianon mélyen igazságtalan döntés volt, és valóságos seb a magyarok számára. Ezt én is így éltem meg, gyerekfejjel. Én is boldog voltam, kilenc évesen, amikor Horthy 1938-ban fehér lovon bevonult Kassára, boldog voltam tizenegy évesen, amikor Erdélybe vonult be, és marokszámra vásároltam a Stürmer csokoládékat, mert a csomagolópapírjukon rajta volt, hogy milyen várak tartoztak Trianon előtt Magyarországhoz. Én is egy kis nacionalista voltam, mint akkoriban minden magyar kisfiú. Mint a régi híres fényképen az a két gyerek, akit az auschwitzi rámpán, az elgázosítás előtt fényképeztek le, magyar Bocskai-ruhában.”

Felhasznált irodalom:

Paul Lendvai

Három élet

Mihancsik Zsófia

Kossuth Kiadó 2012

Szövegmagyarázat:

1. Paul Lendvai /Lendvai Pál/ (1929 - ) Bécsben élő magyar zsidó származású újságíró, neves publicista.

Budapesten Külügyi Akadémiát végzett, majd a „Kossuth Népe” a „Szabad Nép”, később a Magyar Távirati Iroda munkatársa. 1953-ban internálták, visszatérése után az „Esti Hirlap”-nál kapott munkát. 1957-ben elhagyta Magyarországot és Bécsbe távozott, ahol szintén újságíróként tevékenykedett. 1960-1982 között a „The Financial Times” tudósítója, miközben német, osztrák, svájci lapoknak, rádióknak is dolgozik. 1982-től 1987-ig az Osztrák Rádió és televízió Kelet és Délkelet-európai osztályát vezette, majd rövid ideig intendánsa volt. A nyolcvanas években a Kaliforniai Egyetem vendég-professzora. Több kitüntetés birtokosa.

2. Mihail Szergejevics Gorbacsov (1931 - ) szovjet kommunista politikus, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) utolsó első számú vezetője. 1955-ben jogi egyetemet végzett, de szakmájában nem tevékenykedett.

1955-től- 1962-ig Sztavropolban a Komszomol első titkára. 1970-től ugyanott a Pártbizottság első titkára. 1978-tól az SZKP KB egyik titkárává választották, feladatai közé elsősorban agrárpolitikai kérdések tartoztak. 1985-ben lett a párt főtitkára. Nevéhez kötődik a „glasznoszty” (nyiltság), a „peresztrojka” (átalakítás), és az „uszkorenyije” (gyorsítás). 1989-ben a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnökévé választották. 1989 decemberében Máltán találkozott az idősebb George Busch amerikai elnökkel, ahol megegyeztek a „hidegháború” felszámolásában. Gorbacsov itt „engedte el a szocialista országok kezét…”. 1990-ben a Szovjetunió elnöke lett, nagyobb hatalommal rendelkezett, mint Sztálin vagy Brezsnyev. Gorbacsov regnálása alatt „esett szét” a Szovjetunió. 1991-ben lemondott tisztségeiről….

3. Kádár János /eredetileg: Csermanek/ (1912- 1989) kommunista politikus, párt és állami vezető. Harminchárom éven át 1956.nov.4-től -1989. ápr.-ig az ország első számú vezetője, az ún. „Kádár-korszak” névadója. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com című honlap több szerkesztése részletesen is foglalkozik.

4. Bruno Kreisky (1911-1990) osztrák politikus.1959-től -1966-ig Ausztria külügyminisztere, majd 1971-től 1983-ig szövetségi kancellár. A nevéhez fűződő évtized a fegyelmezett költségvetési politikát másodlagos szerepre kényszerítő, az ausztriai életszínvonal és az esélyegyenlőség növekedését előidéző társadalmi reformok korszaka volt.

5. Willy Brandt (1913-1992) Béke Nobel-díjas német szociáldemokrata politikus az NSZK (Német Szövetségi Köztársaság) kancellárja (1969-1974). Nevéhez fűződik az „új keleti politika” megvalósítása, az NDK (Német Demokratikus Köztársaság) létének elismerése. Politikájának jelképévé vált a „varsói térdhajtás”, amikor 1970-es varsói látogatása során a varsói gettólázadás áldozatainak emlékművénél váratlanul - a protokollt félre téve - letérdelt. Ezt az eseményt azóta is őrzöm emlékeim között, az eseményt a TV Híradóban láttam, igazán felemelő volt. Brandt kancellársága előtt Nyugat-Berlin elkötelezett (1957-1966) kormányzó -polgármestere. Hosszú évekig a német SPD elnöke volt.

6. Helmut Josef Michael Kohl (1930 -) bajor származású kereszténydemokrata politikus,1982-1998 között az NSZK kancellárja.

7. Nicolas Sarkozy (1955 -) apai ágon magyar származású francia jobboldali politikus, a Francia Köztársaság 23.-ik elnöke.

8. Gustav Husák (1913-1991) szlovák kommunista politikus, 1975-1989 között Csehszlovákia párt és állami vezetője.1987-ben leváltották a Kommunista Párt éléről, 1989-ben elnöki funkciójából is távozott.

9. Helmut Heinrich Waldemar Schmidt (1918 -) német szociáldemokrata politikus, 1974 és 1982 között az NSZK kancellárja, előtte több miniszteri tisztség betöltője. Egy 2005-ös közvéleménykutatás szerint a német történelem egyik legkedveltebb politikusa.

10. Harry S Truman (1884-1972) az USA 33.-ik elnöke (1945-1953) Franklin D.Roosevelt utóda.

11. Wladislaw Gomulka (1905-1982) lengyel kommunista politikus. Az 1947/48-sa kommunista hatalomátvétel meghatározó személyisége. 1951-ben koholt vádak lapján letartóztatták, majd 1954-ben szabadult. 1956-ban a poznani események (munkásfelkelés) került vissza a hatalomba. Politikája ellentmondásos volt. 1968-ban leverette a diáklázadásokat. Ugyanebben az évben az antiszemita mozgalom élére állt. Egyike volt azoknak, aki sürgette 1968 augusztusában az ún. „Prágai tavasz” elfojtását. 1970-ben leváltották, helyére Edward Gierek került.

12. Erich Honecker (1912-1994) német kommunista politikus, a Német Szocialista Egység Párt Központ Bizottságának főtitkára a Német Demokratikus Köztársaságban. Az NDK Államtanácsának elnöke volt 1976-között. Bukása után családjával Chilébe távozott, ott is halt meg 1994-ben.

13. Leonyid Iljics Brezsnyev (1906-1982) szovjet kommunista politikus. Több vezető párt tisztség betöltője.

Ny. Sz.Hruscsov leváltása után haláláig a párt (SZKP) első, majd főtitkára, 1977-től a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke.

14. Aczél György /eredetileg Appel Henrik/ (1917-1991) kommunista politikus, a Kádár-korszak ideológusa, több párt és állami tisztség betöltője. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com című honlap több szerkesztése is részletesen foglalkozik.

15. Vitéz Nagybányai Horthy Miklós (1868-195), eredetileg tengerész, az Osztrák-Magyar Monarchia Hadi Flottájának főparancsnoka Ferenc József császár és király szárnysegéde. Magyarország kormányzója 1920. március 1-től 1944.okt.15-ig. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com című honlap több szerkesztése részletesen is foglalkozik.

16. Szálasi (Szalosján) Ferenc (1897-1946) eredetileg hivatásos katona, több nyilaskeresztes és hungarista mozgalom vezetője. Adolf Hitler politikájának elkötelezett és odaadó képviselője. Magyarország „nemzet vezetője” Horthy Miklós lemondása után, 1944.okt.16-tól a háború végéig. 1946-ban a Népbíróság háborús bűnösként kötél általi halálra ítélte.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

c.főiskolai docens

2013. március