Huszár
Tibor könyveit, írásait nagyon szeretem. Így vagyok a „Kádár a
hatalom évei 1956-1989” című nagysikerű munkájával is, amit a
Corvina Könyvkiadó 2006-ban jelentetett meg. A könyv „függelékének”
egyik összeállítója Némethné Vágyi Karola - Ő Huszár Tibor
szociografikus művei előkészítésénél rendszerint jelen van - akivel
fiatal koromban együtt dolgozhattam., és akire jó szívvel gondolok
ma is. Ha valaki nagy hangsúlyt helyez a forrásokra az Huszár Tibor.
Az említett munkájából Kádár János utolsó hónapjait, napjait kívánom
felidézni a Kiadó hozzájárulásával.
A
végjáték kezdete.
„1988
júniusában nem azonnal
ritkult
meg körülötte a levegő.
Szobáját
meghagyták, kisebb titkárságot is létrehoznak, rendelkezésére áll a
személyi használatú gépkocsi, mellette maradnak a megszokott
biztonsági emberek. Rövidesen azonban kiderül: az >operatív munka
csökkenése< miatt a titkárság létszáma is csökkenthető. A
túlfeszített munka és vélhetően csalódottsága következtében állapota
rosszabbodott. Orvosai tanácsára ezért július 1-jétől hosszabb
szabadságra ment, s csak szeptember első napjaiban tért vissza
Budapestre. Ekkor kiderült, hogy ínrövidülése miatt kezét meg kell
műteni. Kádár1 saját felelősségére a műtét elhalasztása
mellett döntött, mert Alekszandr Jakovlevvel a szovjet vezetés
befolyásos tagjával - akinek útja tavaszról őszre napolódott
-feltétlenül találkozni akart. Végül Jakovlev csak november első
napjaiban tudott Budapestre látogatni: 11-én a déli órákban Kádár
félórás eszmecserét folytatott az SZKP KB titkárával. A műtétére ezt
követően, november15-én került sor. December 19-ig betegállományban
volt.
Dr.
Rétsági György professzor,
az Állami
(Kútvölgyi úti) kórház I.sz. belosztályának vezető főorvosa a
nyolcvanas évek elején lett a Kádár család orvosa. Először felesége2
hipertóniáját kezelte, s mert a terápia hatása bizakodásra adott
okot, Kádár telefonon megkereste, jelezvén: ő is szívesen lenne a
betege. Rétsági első óvatos reflexe a beszélgetés során az volt, hogy
ő pártonkívüli. >Tájékozódtam - hangzott a válasz -, de
belgyógyászt keresek, s nem rektort az Orvostudományi Egyetemre.<
>Mikor
kereshetem fel?< - hangzott a főorvos következő kérdése.-> Én
úgy tudom, hogy a beteg kér időpontot az orvostól s nem fordítva.<
Ezen
anekdotikus történetnek azért van jelentősége a végjáték
szempontjából, mert Kádár életének utolsó félévében feleségén kívül a
leggyakrabban Rétsági professzorral találkozott, jelképesen azt is
mondhatnánk: kezébe tette le a sorsát.
1988.
november végétől
Kádár
állapota annyira rosszabbodott, hogy egy szeparált kórtermet
rendeztek be számára. Rétsági doktor azonban úgy ítélte meg, hogy ha
állandó benntartózkodásra kényszerítené, az csak rontana állapotán:
amíg szükségét érzi és kellő ellenőrzés alatt tartható, járjon be
munkahelyére, éljen megszokott környezetében. Ez bizonyos kockázattal
járt, mert 1988-89 fordulóján jelentősen romlott állapota. De Kádár
élt a felkínált lehetőséggel: csak az örvénylő folyóban gázolva
érezte, hogy teszi a dolgát,>szolgál<.
December
15-én betegállományát egy napra megszakítva részt vett a KB (Központi
Bizottság – a szerk.) ülésén, december 20-án pedig elment az
Elnöki Tanács ülésére.
1989
januárjában újra szabadságon volt, februártól már >munkába állt<,
de először 20-án járt a Jászai Mari téren,, a KB-ülés első óráiban
volt jelen. Azoknak a köre, akik február végén, március elején
találkoztak vele, igen szűk: Grósz Károly3, Nyers Rezső4,
Aczél György5, illetve Titkársága tagjai: Kótai Géza,Major
László, Kimmel Emil.
Kádár
naptárában 1989.március 10-én
szerepel
először a bejegyzés:
Kanyó
András (interjú) 13 h-18h.. Vállalta a
beszélgetéssorozatot, mert Rétsági György szavait idézve> azt
mondták: az MSZMP-nek (Magyar Szocialista Munkás Párt- a szerk.)
szüksége van arra, hogy a párt lapja dokumentuminterjút készítsen
vele, és ő úgy döntött, hogy ezt a pártnak megteszi. < Márciusban
rettenettel beszélt a > fekete dobozról<. Állapota az interjú
közben, Rétsági professzor megítélése szerint minőségileg romlott: a
végén már nem tiszta tudattal cselekedett.
A Kanyó
András által összeállított kérdések megőrződtek, s rajtuk Kádár akkor
már olvashatatlan, néhány név rögzítésére korlátozódó kézírása.
Kérdés: miért vagy kinek az ösztönzésére készült ez a jelen
változatában is forrásértékű >életútinterjú<? Kanyó elbeszélése
szerint már február 17-én elküldték a kérdéseket, s az interjú
előkészítésében Major László, a Központi Bizottság Irodájának
vezetője volt segítségükre. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk Kanyó
őszinte riporteri hevületét, vagy Major László jó szándékát, egy
bizonyosan állítható: Grósz Károly engedélye nélkül sem Major nem
buzgólkodott volna, sem a Népszabadság (a párt lapja) nem
jelölte volna ki e feladatra az egyébként külpolitikai újságíróként
ismert Kanyó Andrást. Továbbá: az interjúra készülvén Kanyó olyan
pártiratok lemásolásához kapott jóváhagyást, amelyeknek csak
megtekintéséhez is a Párttörténeti Intézet igazgatósának
engedélye sem volt elégséges. E dokumentumokat korábban az Országos
Pártértekezlet döntése alapján a >történelmi utunk<
felülvizsgálatára kiküldött bizottság tagjainak bocsátottak a
rendelkezésére. A KB Iroda e példányokról készíthetett másolatot, de
azok csak Grósz Károly hozzájárulásával juthattak el Kanyóhoz.
Magas
tét mellett folyt a játszma,
amelyben
Kádár személye csak eszköz volt. A feltételek azonban egyenlőtlenek
voltak. Kádár tudata csak néha tisztult fel, szinte ösztönszerűen
védekezett. Kanyó a nyomozóriporter következetességével
kérdezett, igyekezett beszédre késztetni őt azokról a kérdésekről,
amelyekről korábban hallgatott.
Az
interjú és Kádár elhíresült április 12-i beszéde között
feltételezésünk szerint közvetlen a kapcsolat, s nemcsak Kádár
mentális énjében. Mert mi volt a játszma tétje?
Grósz
Károly pozíciója megszilárdításához elvben két, homlokegyenest
ellentétes utat választ hatott. A fundamentalistákra, a
Munkásőrségre, a karhatalomra támaszkodva megkísérel rendet
teremteni, s ennek érdekében lefejezi az ellenzéket, vagy
megteremteni a kiegyezés esélyét a már politikai pártok formájában
színre lépő erőkkel. Az MSZMP vezetésének kül- és belpolitikai
átrendeződése következtében reálisan nem volt más választása, mint az
utóbbi, de a konzervatív erők ellenállása folytán a békés
rendszerváltást jelentő alternatíva csak az 1989. februári KB ülésén
vált elfogadottá.
E sokfelé ágazó
folyamat ábrázolása
nem lehet
témája könyvünknek. Egyetlen szálon követjük az események alakulását,
s azt is csak jelzésszerűen. 1988 májusában adott hírt a Beszélő a
Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakulásáról, s tette közzé
felhívását: > Három évtizede rejtegeti a Rákoskeresztúri köztemető
eldugott 301-es parcellájának bokorrengetege az 1956. november
negyedikén kezdődött bosszúszomjas neosztálinista restauráció sok
száz áldozatát.< A Bizottság > a múlttal való becsületes
szembenézést, a történelmi igazságtételt a megújulást hirdető párt-és
államvezetés próbatételének< tekinti. Hiteles e vezetés csak akkor
lehet, ha megtörténik a volt politikai elitéltek és üldözöttek teljes
jogi rehabilitációja, s >kitervelők és végrehajtók< nem élvezik
a hatalom oltalmát.
Az
MSZMP vezetői 1988 őszén
kezdtek
tudatára ébredni,
hogy e
követelést valamennyi ellenzéki erő osztja: 1956 októberének
újraértékelése elkerülhetetlen. A konzervatív apparátus nehezen
ocsúdik: három évtizedes beidegződést kell önmagában átértékelnie. A
KB >A Nagy Imre6 és sorstársai perében,valamint az
1956-os >>ellenforradalmi<< cselekmények miatt halálra
ítéltekkel kapcsolatos kegyeleti kérdések rendezése< című
előterjesztést még elfogadja, de Pozsgai Imre7 1989.
januári bejelentése, mely szerint a KB által kiküldött történelmi
albizottság vitája alapján az 1956. október 23-án történtek
népfelkelésnek minősítendők, már erős ellenérzést vált ki, és
a Politikai Bizottságot is megosztja.
Az
események felgyorsultak:
a KB
1989. február 20-21-i ülésén egyértelművé vált, hogy a kialakult
helyzetben csak a többpártrendszer ellenőrzött bevezetése
kínál békés alternatívát. A pluralizmus vállalása, a történelmi múlt
újraértékelése elválaszthatatlan: Nagy Imre kivégzése
justizmord* volt; a megtorlások jellege és nagyságrendje
politikai és jogi szempontból védhetetlen.
*
justizmord = súlyos bírói tévedés a vádolt személy
terhére, halálbüntetés téves bírói ítélet alapján, ártatlan ember
elitélése.
Az
események irányából és jellegéből következően kikerülhetetlen
Kádár János szerepének radikális átértékelése. A kérdés
megoldását természetesen nehezítette, hogy Kádár még a párt elnöke
volt, s a Központi Bizottság február 20-21-i ülésén ő elnökölt, igaz
rövid ideig, s alig értve már ami körülötte történik.
Grósz
Károly is a reformerők mellé állt. Úgy ítélte meg, hogy a kialakult
egység törékeny, s tekintetettel Kádár tisztelőinek nagy számára a
Központi Bizottságban egy >bűnfelsoroló< Értékelés
megrázkodtatást okozhat. Feltételezzük, hogy e helyzetértékelés
sugallta gondolatot: szövegezze meg maga Kádár az őt terhelő
állításokat, azzal az indokkal, hogy ez a párt védelmében történik s
az ő érdekeit is szolgálja! Hiszen ő az egyetlen hiteles tanú, aki
beszélhet arról, hogyan történt a Békepárt feloszlatása? Ki vagy kik
tervezték meg Rajk László perét?
Miért és
kiknek a közreműködésével született halálos ítélet Nagy Imre perében?
Miért kellett 1968-ban részt venni Csehszlovákia megszállásában? Kié
a felelősség visszarendeződéséért? Grósz - a már emlegetett asztali
naptárból kitetszően - február 23-án beszélt Kádárral. Ekkor a
pártelnök egy jó hete ismerte már az interjúkérdéseket. Kizárt, hogy
Kádár ne kérte volna ki tanácsát, mint ahogy az is, hogy Grósz ne
látta volna: Kádár csak egészségi állapotának veszélyeztetésével
válaszolhat. A feltételezett elgondolás szempontjából a
befolyásolhatóság, a szöveg manipulatív alakíthatósága
előny volt, és nem hátrány. Végül is Grósz 1985 óta folyamatosan
hallhatta, milyen zavartak, nehezen követhetőek voltak hozzászólásai
a testületi üléseken, s hogy milyen használható summázatokat
készített azokból Óvári Miklós. Miért ne lehetne a kihallgatásokban
járatos, egykori állambiztonsági tiszt és jó tollú újságíró Kádár
János új >Óvári Miklósa?< Rendelkezésre állnak a történelmi
albizottság által felhasznált dokumentumok korábbi BM
(Belügyminisztérium - a szerk.) - preparátumok, Kádár korabeli
szövegei, a történelmi albizottság értékelése pedig jó vezérfonalul
szolgál.
Kádár
válaszaira újólag nem térünk ki, csak Kanyó András jegyzeteiből
idézünk fel néhány, történetünk szempontjából figyelemre méltó
mondatot. Március 10-én - első találkozásuk alkalmával - a szobájában
fogadta Kanyót.> Engem hosszasan megnézett, miközben fogta a
kezemet…- Mi ugye ismerjük egymást - fordult hozzám inkább
állító, mint kérdő hangsúllyal, s közben helyet mutatott….
Néhány
másodpercig szótlanul várakozóan tekintett rám. Nem tudtam, mit vár
tőlem, választ a kézfogás közben feltett kérdésre (Mi ugye ismerjük
egymást?), vagy pedig arra, hogy igazítsuk el, mi a teendő, mi a
munkarend?...
Ha a
kérdésre várt választ, nem kaphatta meg. Gondoltam, talán majd
menet közben, ha többször beszélgetünk, akkor majd lesz
idő…<(Kiemelés –H.T.)
Kádár
azonban a következő beszélgetésük alkalmával is visszatért a kérdésre
>Mi ismerjük egymást?< Kanyó érzékelvén Kádár rátartiságát, úgy
döntött, válaszol. De a dialógust nem idézi, csak a summázatot:
>1957-ben találkoztunk először Róna Ottóék Bródy Sándor utcai
lakásán. Róna neki régi ismerőse volt, az illegalitás éveiben
kerültek kapcsolatba, majd amikor Kádár budapesti
rendőrkapitány-helyettes lett, Róna főhadnagyként szolgált a
politikai osztályon. Nem sokáig…<
Ezt
válaszolta-e pontosan Kanyó, nem tudhatjuk, ám ha igen, maga csapta
be a bizalom ajtaját. Róna Ottó - mint erről korábban írtunk -
Tamáska Mária első férje volt, s Kádár pontosan tudta, Róna hány évig
és hol szolgált BM alkalmazottként. Kanyó nyilván azért nem akart
belebonyolódni előélete részletezésébe, hogy Kádárt semmi ne
emlékeztesse egykori kihallgatóira.
Azon a
délutánon volt Kanyónak még egy afférja, igaz, ebben vétlen volt.
Kádár elé tolt egy Népszabadság-oldalt. Ceruzával megjelölve
szerepelt ott a moszkvai Lityeraturnaja Gazétában megjelent
Grósz Károly - interjú, pontosabban annak egy mondata: >Kádár
János elévülhetetlen érdemeket szerzett, de az utóbbi években már nem
tudott újítani.>>Most már érti, miért van nekem üldözési
mániám?<< - kérdezte, ujjával az inkriminált sorokra mutatva.<
Miután
Kanyó e mondatot – okkal - nem érezte sértőnek, magyarázni
kezdte. Vélhetően ezzel sem szerzett magának jó pontokat. Ami tény:
március 17-én a futár levelet hozott Kádártól:>
Sajnálattal
közlöm Önnel, hogy jelenlegi egészségi állapotom nem teszi lehetővé,
hogy a kért interjú magnófelvételen készüljön. Ezért úgy döntöttem,
hogy amennyiben rövidített kérdéseiket megkapom, azokra írásban
válaszolok. Elvtársi üdvözlettel / Kádár János/ az MSZMP elnöke.<
Az
interjú készítése lelassult,
1968-on
nem jutottak túl. Következő találkozásukra már csak tanúk
jelenlétében vállalkozott. Előadta az új munkamódszerre vonatkozó
javaslatát: előre megküldött kérdésekre titkárnőjének diktálta le
válaszait, azon dolgozzon a szerkesztőség. Majd hozzátette, a >hogyan
tovább-ról.< a főtitkár jelenlétében kíván szólni. Grósz Károly
megérkezését követően tárgyalóasztalhoz ültek. A beszélgetés központi
témája egészségi állapota volt. Ennek során megemlítette, hogy a két
nap múlva sorra kerülő KB-ülésen (április 12-én) részt kíván venni.
> Nem
tiltja meg nekem, hogy ott legyek?< -kérdezte a főtitkárt többször
a beszélgetés során, Olyan hangsúllyal, amiből nyilvánvaló volt:
tulajdonképpen kéri teljesítsék kívánságát.
A főtitkár
hangsúlyozta,
hogy ő
ezt meg nem tilthatja, de egészségi állapota miatt azt javasolná, ne
vegyen részt a KB-ülésen. Majd a beszélgetésnek ez a része azzal
zárult le, hogy ha mindenáron ragaszkodik hozzá, a főtitkár
javasolja: mint a párt elnöke jelenjen meg a tanácskozáson, nyissa
meg, mondjon néhány mondatot arról, amit saját helyzetéről nekünk
előadott. S ezután átadhatja a munkát a soros elnöknek, ő pedig
nyugodtan eltávozhat, hiszen mindenki megérti nehéz hely-zetét.
Akik nem
ismerték Kádár akkori állapotát, azoknak e javaslat
méltányosnak tűnhet. De Grósz Károlynak pontos ismeretei voltak, s
vélhetően ezért akarta dokumentálni: ő mindent megtett Azért, hogy
Kádár elálljon a felszólalástól. De ténylegesen megtett-e mindent?
Két nap állt rendelkezésére, hogy az előreláthatóan megalázó
szerepléstől Kádárt megóvja. Erre többféle megoldás kínálkozott:
aznap nem biztosít gépkocsit; felhatalmazza a kormányőrséget Kádár
utasításának mondvacsinált ürüggyel való megtagadására; érkezése
előtt félbeszakítja az ülést, s közli, az elnök orvosai nem
tanácsolják nyilvános szereplését; Rétsági György főorvos segítségét
kéri stb.
Az
interjú folytatására már nem került sor,
negatív
mellékhatásai azonban tartósultak. E beszélgetéssorozat egy teljes
hónapon keresztül felszínre hozta Kádár életútjának legtitkoltabb
mozzanatait. Esténként újraolvasta a kérdése-ket és saját válaszait,
szobájában megjelent Rajk László8, Nagy Imre
szellemalakja. Április 12-i felszólalásában ezért nem egyszerűen
három-négy évtized távolából felidézett emlékszilánkok tolultak fel:
az interjú aktivizálta, felfrissítette szorongásait.
A
feltételezést megerősítik Rétsági professzor szavai: >Amikor végig
szenvedte az első és második beszélgetést, akkor elmondta nekem: nem
tudja, hogy ővele mi történt,de amióta abba a dobozba kell beszélnie,
a gondolatai összezavarodnak. Ő ezt nem tudja megcsinálni. Én
orvosilag támasszam alá, hogy ő erre nem alkalmatlan, mert ő abba a
dobozba nem tud belebeszélni.< Visszatért itt a Rajk
kihallgatás, az akkor készült, majd később nyilvánosságra hozott
magnófelvétel szégyene, a Péter Gábor9-i idők félelme. Az
interjú felerősítette benne a szorongást, hogy >elvtársai< újra
üldözik. Mert nemcsak az ellenforradalom rémlátomása
nyugtalanította,:>Miután pedig akkor a politika úgy változott,
hogy egyre inkább napvilágra, sőt napirendre kerültek bizonyos régi
dolgok és beszéltek is róluk, egyidejűleg mindjobban eltűnt az a
védőpajzs, amely addig őt körülvette. És nem győzöm elégszer
hangsúlyozni, állapotának ilyen alakulásában alapvető szerepet
játszottak a saját volt emberei (Kiemelés -H.T.)”
Egyre
inkább lefelé a lejtőn
1989.április
12, reggeli órái
„Az
izgalmi állapot és a kiszolgáltatottságérzet magyarázza, hogy
előjegyzett programját módosítva április 12-én a reggeli órákban,
felesége társaságában Rétsági professzorhoz, a kórházba indul. Az
időpont a klinika belső munkarendje szempontjából is >szokatlan<:
10 óra előírásszerűen a vizit ideje; a főorvos előtte beosztottjaival
konzultál.Kádár >normatisztelő< beteg volt. Ha bejelentés
nélkül, ebben az időpontban toppan be, akkor vészhelyzet van.
Rétsági doktor így idézi fel a történteket:> Kádár már nagyon
rosszul volt …..Elég az hozzá, hogy 9 órakor megjelent
nálam….feldúltan, feleségével együtt. Beengedtem, mondtam a
feleségével együtt jöjjön be. Mondta: >>Nem, Te maradj kinn.<<
Kérdem akkor miért jött? >>Mert az ember jelentős
élethelyzetekben viszi magával az asszonyt<<…Majd bejött
és közölte , hogy most bemegy a Központi Bizottság ülésére, és
elmondja a mondanivalóját. Ő ezt meg kell, hogy tegye a saját arca
miatt. Órákon keresztül győzködtem, hogy ne tegye.
Többször
úgy volt, mintha hallgatna rám, s úgy egyszer csak fél egy körül
felugrott és azt mondta, hogy megyek, és kirohant az ajtón, és mit
egy őrült megfogta a felesége kezét, gyere, s elindult olyan gyorsan,
hogy a kormányőr alig tudott vele lépést tartani, lerohant.<
>Értette,hogy mi történik? - teszi fel a riporter, Orosz József a
kérdést. - >>Nem, voltak pillanatai, amikor igen, de
mondjuk az utolsó hetekben vagy majdnem inkább hónapokban nem
értette. Sztereotípiákat felfogott, de azt sem nagyon. Nem
értette.<< (Kiemelés –H.T.)
Győrffy
Miklóssal beszélgetve árnyalja diagnózisát:> Kádár már két-három
hónapja nem volt olyan állapotban, hogy beszédet tudjon tartani vagy
összefüggően elmagyarázni, bárkinek, bármit…Térben és időben
gyakran teljesen dezorientálttá vált. Tehát mind fizikailag, mind
mentálisan képtelennek tartottam, hogy egy hosszabb beszédet
elmondjon< (Kiemelés H.T.)
Joggal
merülhet fel a kérdés:
Mit tett
a professzor, amikor Kádár elrohant? Azt, amit tehetett.>
Fölhívtam őket, s kértem, jöjjön Grósz a telefonhoz. Mondták, hogy
éppen beszél. Odahívták Major Lászlót, és neki mondtam, Kádár
elindult, és nem zárható ki, hogy rosszul lesz, tudjanak róla. De
akkorra már Kádár meg is érkezett és haladéktalanul elkezdte
beszédét.<
Győrffy
Miklós kérdésére válaszolva valószínűsítette:> Délelőtt semmi
hírük nem volt Kádárról, tehát biztos, hogy megjelenése mindenkit
készületlenül ért.<(Kiemelés H.T.) Ebben tévedett, jóhiszemű
feltételezése mégis fontos a ténymozaikokból összeálló kép
hitelessége szempontjából. Elnöki szobájának asztalán lévő naptárán
olvasható volt az aznapi bejegyzés:>
17.30 h
-18.30 h Nyers Rezső.< Ha Grósz vagy közvetlen
munkatársai valóban meg akarták volna akadályozni Kádárt, hogy
felszólaljon, keresik orvosát: a kormányőrség mindig tudta,
hol tartózkodik.”
Felszólalása
>pszichopatológiai
dokumentum<
„Az
idézett orvosi vélekedések ismeretében Kádár felszólalása nem
tekinthető és nem is elemezhető épelméjű ember tudatos politikai
megnyilvánulásaként. Rétsági doktor joggal minősíti pszichológiai
dokumentumnak. Ezen állításunkkal nem kívánjuk elvitatni a
felszólalás írói vagy elemző megközelítésének jogosságát. Történeti,
szociológiai szempontból, úgy véljük érvényesen az elemezhető, hogy
egy olyan pillanatban, amikor megszűnik a felettes én kontrollja,
élete mely konfliktusai törtek fel a mélyből, s ez különösen
tanulságos Kádár esetében, hiszen kora ifjúságától páncéllal
övezetten őrizte a tudattalanjában titkait. Ugyanakkor e
megnyilatkozása nem tekinthető egyszerűen ösztönösnek: az
életinterjú >szituálta<. Feltételezzük: akkor is Rajk
László és Nagy Imre meggyilkolásában játszott szerepe válik e
szerkezet nélküli szóömleny rendezőelvévé, ha Kanyó András nem
készíti el vele az interjút. Ugyanakkor Kimmel Emiltől azt is tudjuk,
hogy ismerte - vagy megismertették vele - Tamás István Mit mond
Kádár János? című írását. Kádár >nem mehet úgy el<,hogy nem
mondta el, mi történt – ez volt a szokatlanul kemény hangú cikk
egyértelmű üzenete.
Ezt figyelembe véve úgy
véljük, Lengyel László jutott legmélyebbre az >utolsó beszéd<
értelmezésében. Példázatai irodalmiak, de azokat analógiaként idézi,
s nem a történelmi, társadalmi konfliktusok átvilágítása, elemzése
helyett. Hivatkozik Macbeth alakjára is:> Kádár János macbethi
zsarnok és gyilkos, aki mihelyt megszabadul a felettes énjétől,
kiönti lelkéből a véres árnyakat.< A megfogalmazás egyértelmű, és
az irodalmi példa gazdag jelentésállományt szabadít fel az
olvasóban. De Lengyel nem azért fogalmaz kijelentő módban, hogy
lezárja, hanem elindítsa a gondolatsort. Mert bűnöket el lehet
követni nagyvonalú bűnözőként és >kisstílű sutyerákként<.
Kádár egyik típussal sem azonosítja. Olvasatában a magyar pártvezető
olyan >kisember, akire a történelem nagy döntéseket bízott.<
Hogy Kádár kisember
volt-e
vagy jelentős történelmi
személyiség, most hagyjuk zárójelben, mert e pallóról elrugaszkodva
Lengyel érvényes következtetésekre jut. Értelmezésében Kádár
világképéből következően egész életútja - s nemcsak e beszéd
alapdilemmája -, hogy >sokszor aljasul, tisztességtelenül,
bűnösen, lelkiismeret nélkül határozott és cselekedett, máskor pedig
tisztességesen és erkölcsösen.< Közelebbről, hogy >válság - és
veszélyeztetett helyzetekben hajlott az előbbiekre, békeidőben,
nyugalmi időszakokban megpróbált az utóbbiak szerint cselekedni.<
Nem a polgári morál értéktartományában kívánja értelmezni e
dilemmát, ezért tovább lép, s egy újabb kettőzéssel él: Kádárnál nem
azonos a >mozgalmi< és a >magánéleti
lelkiismeret< Az előbbi: > a mozgalmi, közéleti, politikai
lelkiismerete - ez nem volt nagyobb egy arasznál: kis piros
könyvecske, a tagkönyve<. Ennek maximája egyszerű.> Ha a
pártért, a munkásosztályért, az eszméért cselekedtem, s a párt ezt
jóváhagyta, akkor a lelkiismeretem tiszta.<A párt nevében és
által elkövetett bűncselekmények ismeretében e mondat irónikus
felhangja nyilvánvaló. Lengyel átérzi: Kádárban a tudatvesztésig úgy
munkált ez a hit, hogy közben volt egy magánéleti
lelkiismerete is,> amelyet nagyon fontosnak tartott<, s ez
a kelet-európai kisdiktátorok esetében korántsem magától értetődő.
Magánemberi
tisztessége mégsem
glorifikálható
Éppen az erkölcs idézett
kettőssége teszi lehetővé számára, hogy közemberként megtegye
azt, amit magánemberként megtagadna. Mondjuk megölessen
valakit. S ezért nem volt Kádár számára Nagy Imre pere lelkiismereti
kérdés. Ugyanis az ő >közmorálja< szerint > a párt az
üdvtan döntheti el, ki volt a mártír és ki áruló, kinek a halála
volt jogos és kinek jogtalan, mi az igazság és mi a hazugság?<
Ebből a kiindulópontból érthető, miért tartja Lengyel
valószínűtlennek,>hogy Kádár valaha is azt gondolta,hogy
>>becsapta<< és >>megölte<< Nagy Imrét.Nem,
ellenkezőleg Nagy Imre csapta be a pártot s ölte meg ezzel magát.<
A gondolatívet a bevezetőül idézett irodalmi párhuzam
újrafogalmazásával zárja: Kádár nem azonosítható Macbethtel vagy
III.Richárddal, mert azok> nem hittek egy eszmében,csak saját
hatalmuk eszméjében, így nem is föltételezték, hogy ellenfeleik az
eszme árulói.< Kádár János viszont Nagy Imrében az eszme árulását
látta, s meggyilkoltatta.
E gondolati
megközelítést azért tartjuk hitelesnek, mert az eszme és az életút
jellemzőiből értelmezi az >utolsó beszédet<, s nem fordítva.
Érdemben e művelettel alapozza meg azon tételét is, mely szerint a
beszéd elmondásának legfőbb indítéka a félelem egy új ’56-tól.
Kádár Jánosban valóban
ott munkált ez az aggodalom. A KB 1989. április 12-i ülésén
elhíresült hozzászólásában elmosódott, homályos megfogalmazások,
hivatkozások sorában ismerhetőek fel utalásai, mint ahogy
érzékelhető a rettenet is: > Mert - most már rájöttem -28-ától
kezdődött az, amikor ruhára, bőrszínre, nem tudom mire rámutatva
fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek. S azokat előbb ölték
meg, mit Nagy Imrééket.<
Kádár beteg agyában
más asszociációs
törvények szerint fényképeződtek egymásra összeillő vagy nem
összeillő képzetek. Talány, hogy mit és kinek akart például >üzenni<
azzal az egyébként nem kevésbé homályos, ám mégis jól értelmezhető
kijelentésével, hogy > nekem Önök mindenféle minősítést
jóváhagyhatnak, amit akarnak, de én tudom, hogy amikor én
szabadlábra kerültem, akkor kétféle szolnoki lap volt. Az
atyaisten tudja, hogy azokat ki szerkesztette…valami olyan
híre volt, hogy oda biztonsággal elmondhatom ezt, nekem nemcsak a
felelősségem, az életem is attól függött.< (Kiemelés -
H.T.)
Ez a történet is ’56-ban
játszódik, de fogolytartói a történetben szovjet elvtársai.
Más kérdés, hogy a teremben ülők, egy-két kivétellel, most hallottak
először arról, hogy november 1-jei eltűnésekor nem ment,
hanem vitték, s először nem is Moszkvába, hanem >
Kárpátaljára. Ők úgyhívják, hogy Kárpát-Ukrajna…<
.A gondolatok kuszasága vagy a döbbenet miatt vélhetően nem is
észlelték a jelenlévők: Kádár eszelős szavaival egy harminchárom
éven keresztül szakrálisnak tekintett kánont cáfolt meg.
Fogódzót keresünk
ahhoz a kérdéshez is:
mi aktualizálta Kádárban
ezt a félelmet? Mert jóllehet a tér-idő viszonylatokat nem
látja át, mégis (vagy éppen ezért) e szorongása is jelen idejű. A
kapcsolódási pontok nem logikailag, hanem érzelmiek. E vonatkozásban
belső dúltságát magyarázó egyik kulcsmondata: > De én nem
voltam szovjet ügynök, ezt teljes felelősséggel kijelenthetem
önöknek, és tudom bizonyítani.< Hajszoltan, eszelősen, tudata
legmélyéről törtek fel e szavai.
Visszatérő motívuma
beszédének
a szégyenkezés,
hogy nem teljes értékű
harcos, a magányérzet, a feleslegesség tudata.> Én az aktív
munkában nem tudtam részt venni. Mert gyakorlatilag én kivel tudtam
beszélni…Velem szóba kellett állni, hogy jelenleg ilyen
helyzet van, bár én azt mondtam, hogy én kész vagyok
osztályvezetőkkel, titkárokkal beszélgetni, hogy ha igényt tartanak
arra a bizonyos tapasztalatra. De mindenkinek a saját testületének a
határozata kötelező, nem az én véleményem…< Kádár magányos
alkat volt. Most megérezte: nemcsak feleslegesség, tehertétellé
is vált.
Amikor 1989
februárjában,
hosszabb távolmaradást
követően a KB ülésén megjelent, s rövid ideig elnökölt, csak azért
jött el, hogy személyesen közölje: távolmaradásának oka nem
politikai, kézműtéten esett át, belgyógyászati panaszai is
vannak, de > a múlt hét második felében két professzor
ellenőrzött…megállapították, fokozatosan a terhelést
ellenőrizve részt vehetek a munkában.< Kijelentette, hogy mind a
májusi pártértekezlet, mind a KB >minden döntését<
magára nézve kötelezőnek tartja. Politikai egyetértésének tehát
hangot adott. Nyilatkozatára természetesen senki nem reagált, de az
események által sodort egyre mélyülő válságot átélő párt és vezető
testülete a múlttal szembenézve vele szembesült. A többpártrendszer
vállalása azt is jelentette, hogy a politika legitim szereplőivé
válnak a rendszer tegnapi üldözöttjei. A mártírok hozzátartozói
közül először Nagy Erzsébet tette egyértelművé:> nincs semmi
tárgyalnivalóm azokkal, akik bűnrészesek a kivégzésben.< El kell
határolódni ettől a múlttól. De ezt nem lehet úgy, hogy a párt
elnöke a megtorlás emblematikus személyisége. A folyamat
következményeképpen törvényszerűen került napirendre az 1945-62
közötti koncepciós perek felülvizsgálata, s ahogy haladtak előre az
események, egyre egyértelműbben. Március 22-én megalakult az
Ellenzéki Kerekasztal. Április 1-jén a Rákoskeresztúri Újtemető
301-es parcellájában a hozzátartozók azonosították Nagy Imre, Gimes
Miklós10 és Maléter Pál11 maradványait.
Kádár a dolgok logikájából,
s nem egyszerűen Grósz
Károly ármánykodása folytán vált tehertétellé. Aki - mindennapos
törődésével személyes hűségét demonstrálta - maga volt leginkább
tudatában annak, hogy Kádárt, a megtisztulást bizonyítandó, fel kell
áldozni. Az április 12-i KB-ülésen bevezető előadásában arról szólt,
hogy az elmúlt év májusában a > nehezen kiharcolt pártértekezlet<
egy >túlzottan centralizált, tulajdonképpen néhány személyre
épülő, még a pártállam koncepcióját is rossz következetességgel
érvényesítő vezetési mechanizmus-tól szabadította meg a pártot.
Ez >morális
tehertételt< is jelentett, mert olyan káderpolitika
érvényesült, amelyben > a vezetés a káderállományt, annak
magatartását, mi több, jellemét is önmagához formálta,
igazította, alakította< Ez - Grósz szavaival - azt
eredményezte, hogy mikor a >piramis csúcsa megdőlt<,
bomlásnak indult az egész építmény. Nem a szocializmusé, hanem
annak a változatnak a bomlása, amelyik az utóbbi időben
kialakult. Én ezt a jelenséget természetesnek és szükségesnek
vélem. Tehát új arcok, új tehetségek kellenek, akik új emberi
értékekkel gazdagítják a mozgalmat.< (Kiemelés H.T.) Mindez
április 19-én, Kádár megérkezése előtt hangzott el, a párttagsággal
való beszélgetések tanulságainak összegzéseként, a párt
közvéleményének üzeneteként.
Grósz Károly
állításaiban sok az igazság,
mi azonban nem az ő
beszédét kívánjuk értékelni. Kádár neve az idézett mondatokban nem
hangzott el. Minden utalás azonban nyilvánvalóan reá, a szocializmus
azon változatára vonatkozott, amelyet Kádár-rendszernek nevezünk.
Grósz elidegenítési kísérletre vállalkozott, amikor úgy beszélt,
mintha a megdőlt piramis alapzatát nem az a rendszer képezte
volna, amelynek maga is neveltje és kegyeltje volt. A törekvés az új
önazonosság megteremtésére politikailag ésszerű volt, ám
hiányzott az önreflexió, s ezért is kellett egy bibliai értelemben
vett bűnbak. A szerepre Kádár János volt kijelölve.
Ezek voltak a politikai
és lélektani realitások, amikor Kádár a terembe lépett. A számítás
azonban, hogy Kádár szereplésével megkönnyíti a hozzá még érzelmileg
kötődő KB tagokban és >káderállományban< a szakítás
szükségességének felismerését, csak részben vált be. Nem igazolódtak
az >eszmei előkészítéssel< is aládúcolt várakozások. Grósz
kezdeményezése nyomán azok, akik jól felfogott politikai érdekből
hozzájárultak szerepléséhez, kimondva-kimondatlanul feltételezték,
hogy Kádár >elbrezsnyevedése< kiöl az emberekből minden
kötődést, s hogy erősebb a >meg kell tőle szabadulnunk<
érzése, mint a részvét. E feltételezés két hibás számítást
tartalmazott. Kádár, hasonlóan a volt szovjet vezetőhöz, fizikailag
és szellemileg hanyatlott, viszont a pangás politikájának
vezérfigurájától eltérően, nem harácsolt: nem rendeztetett be
luxusgarázst a külföldi útja során ajándékba kapott autókból, nem
volt öntömjénező, nem halmozta a kitüntetéseket, nem adott magának
mások által megírt fércművekért állami irodalmi díjat.
A káderállományban
felgyülemlett ellenérzések, a fiatalítás elkerülhetetlen volt, s
Kádár valóban a megújulás akadályává vált. De a párttagok azon
nemzedékében, akik akkor a KB tagjaiként a teremben ültek, valamint
a párttagság meghatározó többségében nem volt személye irányában
gyűlölet.
Ezt az indulatot nyílván
Grósz sem akarta felszítani, de feltételezhette: e megszólalása után
azok is, akikben még erősebb a kötődés, mint az >idegenségérzet<,
belátják, hogy Kádár alkalmatlan a pártelnökségre, s hogy a nemzeti
közmegegyezés szempontjából jobb, ha Nagy Imre kivégzése és a
megtorlások, vallomásos szavait követően, egyértelműen a nevével
társulnak. Ez a remény annyiban nem volt alaptalan, hogy a KB tagok
többsége a titoktartás zárt rendszere és a kollektív
amnézia eredményeképpen a megtorlás méreteiről, a Nagy Imrével
és társaival való leszámolás körülményeiről a Történelmi
Igazságtétel Bizottsága közleményeiből, a tényfeltáró bizottság
beszámolójából ekkor értesült a maga kíméletlenségében először.
A magára mindig adó
Kádár Jánosnak
már külseje is sejtette:
ez nem az a Kádár János. Belépett egy hajszolt, ruháiból
kifogyott, barázdált arcú ember: sápadtan és aszottan, nyakkendő
nélkül, gyűrött ingben. Tekintete üres volt, eszelős és riadt. S aki
Grósz Károly figyelmeztetése és Kádár külső megjelenése láttán nem
eszmélt, annak az első mondatok hallatán fel kellett ismernie: nem
politikai ellenféllel, hanem egy elborult agyú emberi ronccsal
állnak szemben.> Majd furcsát fognak hallani maguk tőlem. Mi az
én felelősségem? Az, amit nem én használtam, más nyugati olyan
ember, aki a szovjet tankok jelenlétében mondja. Azt mondja, hogy a
Dunánál túl gyors a folyás.<
Igen, ezek egy beteg,
zavarodott ember mondatai, aki csak > a belgyógyász
generálfelügyelő professzor< szavaira tud figyelni, és >
sajnos még ő sem tudja, és senki sem tudja, hogy meddig fog
tartani.< A dialógus lehetősége megszűnt. Megértették: élete
végéig. Ami megtörtént, visszafordíthatatlan, betegsége
gyógyíthatatlan. Elesettsége, függetlenül attól, hogy önigazoló és
igazolást esengő szavai történelmileg hitelesek voltak-e szánalmat,
csendes együttérzést ébresztettek. A köznapi konfliktusok, a jogos
vagy alaptalan sértettség az élet egzisztenciális pillanataiban
jelentéktelenné válnak. Ilyen pillanat volt a szembesülés azzal az
emberrel, akit József Attila szavaival> A kínhoz kötnek kemény
kötelek,/ be vagyok fonva minden oldalon/és nem lelem a csomót,
amelyet/ egy rántással meg kéne oldanom.<
De Grósz abban mégsem
tévedett: bármíly fájdalmas volt e találkozás, mindenkinek rá
kellett eszmélnie: a pártnak már nincs elnöke; az ember, akit
úgy hívnak, Kádár János, élő halott…
Az elnöklő Grósz
Károly a hozzászólást
követően szünetet
rendelt el.
A szünet után elnöklő
Iványi Pál > megköszönte a figyelmet, türelmet, amit a Központi
Bizottság Kádár János elvtárs hozzászólása során tanúsított<,
majd bejelentette, hogy a már korábban szólásra jelentkezők - mind a
nyolcan - >visszaléptek a hozzászólástól.<
Kádár János
felszólalását követően
irodájába ment.
Itt várta meg Nyers
Rezsőt, akivel titkárnője közölte: a pártelnök találkozni kíván
vele. A beszélgetés Nyers Rezső visszaemlékezése szerint
húsz-huszonöt percig tarthatott. Kádár nyugodtabbnak tűnt, de nem
kiegyensúlyozottnak. Gondolatmenete nem volt következetes. >
Abból három mozzanat maradt élesen az emlékezetemben. Utalva korábbi
vitáinkra megemlítette, hogy azok elvszerűek voltak. Jóllehet nevet
nem említett, szóba hozta Nagy Imre ügyét: > Hidd el a tragédia
azért történt, mert nem volt hajlandó aláírni a lemondását.<; s
végül rezignáltan említette: > tudod az utóbbi időben üldözési
mániám van.<
Grósz Károly a KB
májusi ülésén
kerített sort ügye
lezárására.
A főtitkár a
következőket tartotta szükségesnek elmondani:> Mindnyájan
emlékeznek rá, hogy a legutóbbi központi bizottsági ülésen egy
drámai jelenetnek lehettünk szemtanúi, amikor Kádár János elvtárs
felszólalt.
Azóta is foglalkoztatja
a testület tagjait…a széles pártközvéleményt Kádár elvtárs
állapota, érdeklődnek, nyilatkozatot várnak, és elmondom még azt is,
hogy rengeteg rémhírt terjesztenek. Attól kezdve, hogy elzárjuk,
hogy a nyilvánossággal ne találkozzon, egészen addig, hogy a
főtitkár tönkretette elnökét, eltitkolja az ország előtt és így
tovább és így tovább. Kádár elvtárs egészsége azóta is romlott, hogy
itt Önök előtt felszólalt. Ezért több központi bizottsági tagtól
kaptam telefont és levelet, amelyben kezdeményezték, gondoljuk meg,
hogy nem kellene-e nyugállományba vonulását kezdeményeznünk,
felmenteni a pártelnöki tisztség alól.
Személyesen megpróbáltam
Kádár elvtárssal erről beszélni. A legutolsó találkozón a másfél óra
alatt néhány perc volt csak, amikor beszélgetni tudtunk. Azt
a kérésemet, hogy ő kérje a testülettől a felmentését,
tulajdonképpen nem értette meg. Nem ellenezte, nem jutott el
tulajdonképpen a kérés a tudatáig. Orvosi szakvéleményt kértünk:
négy orvosprofesszor írásba adta április 26-án, hogy a hitelesített
konzílium megállapította: >Kádár János elvtársat egészségi
állapota pártmunkájának ellátására alkalmatlanná tesz…véleményünk
szerint ebben érdemi változás a jövőben sem várható.
Mindezek alapján a
Politikai Bizottság egyetértésével kezdeményezem, hogy mentsük fel
Kádár János elvtársat a pártelnöki tisztsége alól, és kezdeményezzük
nyugállományba vonulását. Javaslom, hogy a KB-tagsága alól is
mentsük fel,ne csak az elnöki tiszte alól.<
Grósz Károly
egyidejűleg javaslatot tett,
hogy levélben köszönjék
meg >Kádár elvtársnak< munkáját, s annak szövegét hozzák
nyilváosságra. Nem csinált titkot, abból, hogy a levél elsősorban
nem Kádár Jánosnak, hanem a párttagságnak szóló üzenet: > hisz
úgy tűnik lelkiállapota rendkívül rossz. Ma például, miKözben
tanácskoztunk, egy órakor jött az értesítés, hogy a titkárságra
visszaszólt, mondják meg nekem, megkapta az az üzenetemet,,
megértette, hogy ki kell költöznie a lakásból, és már
összecsomagolt, és valóban az udvaron felöltözve várta,hogy menjenek
érte. Nem üzentem természetesen, de ezt talán mondanom sem kell.<
A javaslatot öt
ellenszavazat és három tartózkodás mellett elfogadták. Ezt követően
Grósz Károly felolvasta a Kádár Jánoshoz intézendő levél tervezetét.
Annak tartalmával, illetve teredelmével kapcsolatban több kritikai
észrevétel hangzott el; Grósz a módosító javaslatokat elfogadta.
Egyetértés alakult ki, hogy a KB-levelet és a személyével
kapcsolatos döntésről szóló kommünikét egyidejűleg publikálják,
valamint, hogy annak tartalmát feleségével előze-tesen szóban
közölni kell: > Gyakorlatilag úgy néz ki - mondta Grósz -, hogy
fel kell menni ma este , és Kádár elvtársnőt tájékoztatni kell.
Kádár elvtársat nem valószínű, hogy tájékoz-tatni tudjuk.<
(Kiemelés H.T.)
Az >MSZMP KB<
aláírású levelet 1989.május 8-i keltezéssel látták el, azon Grósz
Károly neve nem szerepel. Kádár Jánosnak a pártvezető testületéhez
címzett válaszlevele május 10-i keltezésű. A Népszabadságban
is közzétett levél nyilvánvalóan sugalmazott, akkor is, ha az
alatt saját kezű aláírása szerepel.”
Kádár János nyugdíját
43090 Ft-ban
állapították meg.
„A
lemondatása és nyugdíjazása annyira sietős volt, hogy május 11-én már
el is készült a Minisztertanács Hivatala elnökének levele Kádár János
József nyugdíjáról,> amely felmentésétől, illetve nyugdíjba
vonulásától kezdődően, 1989. május 8-tól illeti meg.< A
megállapított összeg: 43090 Ft. A hivatalos közlést Németh Miklós
néhány soros, saját kézírással írt május 12-i keltezésű levelével
együtt kézbesítették neki.
Kádár
küzdelme önmagával
ekkor
még nem zárult le.
Nagy Imre
folyamatban lévő rehabilitációjának tényével tudatának ritka,
feltisztuló pillanatában szembesült. Maga már nem tudott reagálni;
felesége tolmácsolta - tisztázta le - álláspontját ellentmondásos
érzelmeit. A levél közvetítettsége ellenére - vagy épp azért - hű
tükre a már mentálisan is elerőtlenedett ember küzdelmének, amelyet
az elhatalmasodó bűntudattal szemben, egy önigazoló érvrendszer
kialakításáért folytatott - reménytelenül.”
Kádár
levele a Központi Bizottsághoz
>Alulírott,
arra kérem az MSZMP Központi Bizottságát, hogy a Nagy Imre-ügy
bírósági kivizsgálatát szorgalmazza. A történelmi vizsgálatok már
folynak. Az 1958.évi ítélet harmincegy esztendeje, törvényszerűen
folyt le. Kérem, vizsgálják felül ez ügyben saját szerepemet.
Beleszóltam-e a vizsgálatokba, beleszóltam-e az ítéletbe? stb.
Amennyiben a bíróság meghallgat, a legjobb tudásom szerint minden
kérdésre válaszolok. Amennyiben a bíróság bűnösnek tart, úgy azt
mondja ki. Ha nem vagyok, úgy kérem a Központi Bizottságot, hasson
oda. Szűnjenek meg a személyemet illető inszinuálások, célozgatások.
Fáradságukat előre köszönöm.
Elvtársi
üdvözlettel:
Láttam.Kádár János.
Ui.: a levelet a feleség írja.<
Grósz
Károly a KB május 29-i ülésén,
ismertetve
a levelet szükségesnek tartotta megjegyezni:> Nem javasolok ilyen
intézkedéseket A kérésnek az a része,hogy védjük meg ilyen
támadásoktól, elvtársak, ezzel ma nem tudunk mit
kezdeni…Célozgatásokkal szemben nem tudjuk megvédeni. Kérem,
vegyék tudomásul.< Mintha Kádár felelőssége Nagy Imre sorsában
magánügy, s nem a párt ügye lenne…
A folyamatok
túlléptek e testület
kicsinyeskedő
vitáin.
Nagy Imre
és társainak temetése országos üggyé vált, függetlenül a kormányzó
párt szándékától, jelképesen a Kádár-rendszer végét jelentette.
Július 4-én Kádár János állapota rosszabbodott, kórházba
szállították. A következő nap estéjén Nyers Rezső és Grósz Károly a
kórházban meglátogatta, de a beteg már agonizált. Július 6-án reggel
- azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság Nagy Imre perét
újratárgyalta, és felmentő ítéletet hozott - Kádár János meghalt.
Temetésének
előkészületeivel
egy
időben, európai körútja állomásaként Budapestre érkezett George Bush
az Egyesült Államok elnöke. A PB július 11-i üléséről, amely Kádár
János búcsúztatásáról tárgyalt, időelőtt távozott Grósz Károly és
Nyers Rezső; Bush elnök fogadására voltak hivatalosak.
A
temetési szertartás
forgatókönyve
szerint szerint
a >
Politikai Bizottság tagjai azok között vannak, akik átkísérik a
koporsót a végső nyughelyre. A résztvevők többsége a helyén marad.
Mert látja ezt az átvonulást, és a sírhelyet is, és nem mozog, hanem
(az) amúgy is lezárt területen a helyén marad. Mi tehát átmegyünk a
sírhelyre, megnézzük azt, tehát ott vagyunk, amikor a sírba helyezik,
a hantolást elvégzik, eközben a Szózat szól, a sírnál már nincs
beszéd, elhangzik az Internacionálé és a díszzászlóaljnak a
díszmenete. A díszmenet után a temetést szervező bizottság elnöksége
Mária nénihez, Kádár elvtársnőhöz odamegy, kondoleál, ezután Kádár
elvtársnő hagyja el elsőként a temetőt, utána mi, és ezzel
befejeződik a búcsúztatás.<
A
temetői szertartás előtt
Kádár
Jánost 1989. július 13-án a párt székházában felravatalozták. 15
órától hajnali ¼ 2-ig, július 14-én 7-től 13-ig a hivatalos
közlés szerint> tízezrek rótták le kegyeletüket a ravatal előtt.<
16 órakor elindult a temetési menet az MSZMP székházától a Kerepesi
temetőig. A sírnál Nyers Rezső, Straub F.Brunó12 és
Kolláth Pál, a Ganz Danubius Angyalföldi Hajógyár lakatoscsoportjának
vezetője mondott beszédet. Kádár János özvegye nem elsőként, de
bizonyosan magányosan hagyta el a temetőt. S a gyászoló tízezrek is
magukra maradtak múltjukkal.
Felhasznált
irodalom:
Huszár
Tibor
Kádár
A hatalom
évei 1956.1989
Corvina
Könyvkiadó Bp.2006
Szövegmagyarázat:
1.
Kádár János - eredetileg Csermanek (1912-1989)
kommunista politikus, harminchárom éven át Magyarország első számú
politikai vezetője. 1945 után a Bp.-i Rendőrkapitányság, helyettese
vezetője, majd 1948-1950 között belügyminiszter. Egy koncepciós
titkos pert követően 1952-ben életfogytiglani börtönre ítélték,
ahonnan 1954-ben szabadult. Ezt követően kisebb színtű
párttisztségeket töltött be. 1956 nyarán már az MDP KV titkára. Az
1956-os forradalom idején a Nagy Imre-kormány államminisztere, az
MDP, majd az MSZMP első számú vezetője. 1956. november 1-jén a
szovjetek Moszkvába vitték, ahonnan 1956 nov.4-én - a forradalmat
elárulva - tért vissza, hogy aztán 1989-ig hatalmon maradjon. 1956
novembere és 1988 májusa között az MSZMP KB. első embere (első
titkár, főtitkár), 1989-ben még annak elnöke. Eközben kétszer
miniszterelnök is volt. Kádár János a XX.századi magyar történelem
egyik meghatározó alakja.
2.
Kádár Jánosné született Tamáska Mária (1912-1992)
Kádár János felesége. Apai ágról szlovák származású családban
nevelkedett. Polgári iskolát végzett. Fiatalon a Szociáldemokrata
Párt bp.-i szervezetének aktivistája. Itt ismerkedett meg Kádár
Jánossal, de első férjével is Róna Ottóval, akivel 1942-ben kötöttek
házasságot 1948-ban elváltak. Kádár Jánossal 1949-ben házasodtak
össze. Később -Barcs Sándornak köszönhetően - a Magyar Távirati Iroda
(MTI), 1958-tól a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának
osztályvezetője. 1989-ben megözvegyült, 1992-ben halt meg a bp-i
fiumei úti temetőben lévő közös sírjukat - máig ismeretlen személyek
- meggyalázták. Kádárné hamvait a sírból eltűntették, amelyek azóta
sem kerültek elő.
3.
Grósz Károly (1930-1996) kommunista
politikus, 1945-től a Magyar Kommunista Párt (MKP) tagja, miközben
négy évig hivatásos katona volt. Ezt megelőzően a Magyar Ifjúság Népi
Szövetsége Abaúj vármegyei Szervezetének megyei titkára. Később a
Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Borsod megyei Bizottsága
osztályvezetője. Az 1956-os események idején a posztján maradt.
1961-től az MSZMP KB munkatársa, majd a Magyar Rádió és Televízió
Pártbizottságának titkára. 1968-1974 között az MSZMP KB Agitációs és
propaganda osztályának vezetője, majd a Borsod megyei Pártbizottság
első tikára. 1984-1987 között az MSZMP Bp.-i Bizottsága első titkára
eközben lett a Politikai Bizottság tagja. 1987-től a Minisztertanács
elnöke. Ebben az időben vezették be Magyarországon a személyi
jövedelemadót. 1988-ban Kádár Jánost követte az MSZMP KB főtitkári
székében 1990-ben lemondott és végleg visszavonult a politikától.
4.
Nyers Rezső (1923 -) politikus, közgazdász.
Eredetileg betűszedő és nyomdász. 1940-től a Szociáldemokrata Párt
(SZDP) tagja. A háborút követően az SZDP és az MKP kényszerű
egyesülése után a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) KV (Központi
Vezetőség) póttagja.1948 óta országgyűlési képviselő. Egyetemi
tanulmányait 1951-ben kezdte a Marx Károly Közgazdaságtudományi
Egyetemen. 1954-től a Kossuth Akadémia tanulója is volt. Ebben az
évben lett a Szövetkezetek Országos Szövetsége (SZÖVOSZ)
elnökhelyettese, majd az MDP KV tagja. 1956 október végén az MSZMP
alapító tagja lett, később a Kádár-kormány kormánybiztosa.
1957-től a SZÖVOSZ elnöke, és 1989 folyamatosan az MSZMP
KB tagja. 1958-tól egészen 1998-ig újból az országgyűlésnek is tagja
lett. 1960-tól pénzügyminiszter, majd 1962-től az MSZMP KB titkára.
1968-ban Fock Jenő akkori miniszterelnökkel kidolgozták az „új
gazdasági mechanizmus” kereteit. Emiatt több évig „parkoló
pályáéra” került. 1974-ben az MTA Közgazdaságtudományi Intézete
igazgatójává nevezték ki. 1988-tól újra az MSZMP KB Politikai
Bizottságának tagja és egyben államminiszter. 1989. júniusában-Kádár
Jánost követően - az MSZMP KB elnöke lett. A rendszerváltás után az
MSZP elnöke. A kilencvenes években az MNB Felügyelő Bizottságának
tagja és a Corvinus Egyetem c. egyetemi tanára.
5.
Aczél György - született: Appel Henrik
(1917-1991) kommunista politikus. A Kádár-rendszer kulturális
életének irányítója, az ideológiai élet meghatározó személyisége.
Zsidó származású szegény családban született. Korán árvaházba került,
ahol lehetősége volt a kőműves szakmát megtanulni. Nevét 1945 után
Aczél Györgyre változtatta. Autodidagtaként folytonosan képezte
magát. Kezdetben színészként és előadóként próbált boldogulni. 1945
után kezdetben az MKP Bp.-i, majd a Zemplém megyei Irodáját vezette,
de dolgozott ilyen minőségben Pécsett is. Az 1947-es választásokon
(„kék cédulás”) mandátumot szerzett a parlamentbe.
1949-ben a Rajk-per egyik „elágazó” perében
életfogytiglani fegyházra ítélték, 1954 ben szabadult. Az 1956-os
események idején - tudomásom szerint - Bécsben is tartózkodott, de
részt vett a Bp.-i V.ker. Pártbizottságának védelmében.
A forradalom bukása után a kádári restauráció
emblematikus személy lett, több állami és párt vezetőtisztséget
töltött be a nyolcvanas évek közepéig.
6.
Nagy Imre (1896-1958) politikus, egyetemi
tanár, Magyarország mártírhalált halt miniszterelnöke. Életével a
www. historiamozaik.blogspot.com című honlap több helyen is
részletesen is foglalkozik.
7.
Pozsgai Imre (1933 -) kezdetben kommunista
politikus, egyetemi tanár. Pályája a Bács-Kiskun megyei párt
apparátusban kezdődött. A hetvenes évek vége felé, illetve a
nyolcvanas években a kultúra, a művelődés ügy emblematikus
személyisége. 1982-1988 között a Hazafias Népfront Országos
Tanácsának titkára, 1988-1990között államminiszter. 1983 és 1994
között országgyűlési képviselő. 1988/89-ben az MSZMP Politikai
Bizottságának tagja. 1990 májusa és novembere között az MSZP
országgyűlési frakciójának vezetője.
8.
Rajk László (1909-1949) kommunista politikus,
belügy és külügyminiszter. Rajk László egy tizenegy gyermekes erdélyi
család gyermeke. Tanulmányait a székelyudvarhelyi Református
Líceumban kezdte, majd 1929-től a Pázmány Péter Tudományegyetem
Bőlcsész Kara magyar-francia szakán tanult. Életével a
www.historiamozaik.blogspot. com című honlap több szerkesztése
részletesebben is foglalkozik.
9.
Péter Gábor – eredetileg Eisenberger
Benjámin (1906-1993) kommunista politikus, az 1945/1950-es években a
politikai rendőrség (ÁVO? ÁVH) vezetője. 1945-1952 között főszerepet
játszott a koncepciós perek kiagyalásában és azok végrehajtásában,
mígnem ő maga is egy ilyen per áldozata nem lett.
10.
Gimes Miklós (1917-1958) kommunista újságíró,
politikus, a Nagy Imre per egyik mártírja.
11.
Maléter Pál (1917-1958) az 1956-os forradalom
és szabadságharc mártírja. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com
c. honlap több szerkesztése is részletesen foglalkozik.
12.
Straub F. Bruno (1914-1996) biokémikus,
akadémikus, 1988-1989 között az Elnöki Tanács utolsó elnöke.
Forrás:
Internet-
wikipedia
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
2013.
február
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!