„….Én vagyok a német légierő legfiatalabb századosa….”

A debreceni Hajja és Fiai Könyvkiadó a közel múltban jelentette meg Heinz Knoke¹ német vadászpilóta „A Führerért repültem” című nagysikerű naplóját. A nyolc fejezetből és az utószót is tartalmazó remekmű izgalmas történeteket dolgoz fel a pilóta elbeszélése alapján. A könyvet olvasóim figyelmébe ajánlom. Knoke huszonévesen a II. világháború legkiválóbb német vadászpilótái közé tartozott. Már a háború kitörésekor csatlakozott a Luftwafféhoz és egy vadászrepülő-ezred parancsnokaként szerelt le. „A rendkívüli bátorsággal és ügyességgel megáldott vadászpilóta több mint 2000 bevetést teljesített, és 52 ellenséges gépet lőtt le. A háború vége felé szerzett sérüléséig több mint 400 hadműveleti bevetésben vett részt. Érdemei elismeréseként megkapta a Lovagkereszt kitüntetést.” Teljesítményeiért Göring² birodalmi marsall telefonon gratulált a pilótának, más alkalommal személyes találkozásuk során ismerte el Knoke százados rendíthetetlen bátorságát.

Jómagam - az utolsó előtti - hetedik fejezet bemutatására vállalkoztam. Az események az 1944 évről szólnak, Knoke már sejt valamit a háború végkimenetéről, de nem adta fel…

A szövetségesek nyomasztó légi fölénye.

„1944. június 10.

Egy csomó gyötrelmes hét van mögöttem. Az orvosok koponyaalapi törést diagnosztizáltak, majd veszélyes vérömleny képződött, és nagyon súlyos működési zavarok léptek föl az agyban. Néhány napig egy szót sem tudtam kinyögni. A beszédem még most sem a legtökéletesebb. Egyes emlékek ki is estek, és még mindig nagyon nyugtalan vagyok. A pszichiátriára akarnak küldeni, de visszautasítom a kezelést, ettől aztán végképp becsavarodnék.

Néhány napja a szövetségesek partara szálltak Normandiában. Régi bajtársam, Krupinsky százados irányítása alatt Gruppémat az invázió térségébe irányították át.

Telefonálok a 2. vadászhadosztályhoz, és indítványozom, hogy haladéktalanul helyezzenek hadműveleti állományba. A tábornok elutasítja a kérést:

-          Első feladata, Knoke, hogy visszanyerje egészségét. Az állapota egyelőre nem teszi lehetővé, hogy az inváziós szektorba küldjük. Nem akarom a halálát okozni azzal, hogy most rögtön bedobom a harcok sűrűjébe. Gondoljon a családjára.

Tegnap tüzetes orvosi vizsgálaton estem át a légierő kórházában. Az eredmény lehangoló, pillanatnyilag teljesen alkalmatlan vagyok a repülésre.

Mély aggodalommal figyelem a frontról érkező híreket. Az oroszok feltartóztathatatlanul nyomulnak Németország keleti határai felé. A Szovjetunióban harcoló seregeink kimerültek.

Hadosztályaink itt már 1941 óta szünet nélkül harcban állnak. A keleti frontra szánt segédcsapatokat a nyugati alakulatok megerősítésére kellett fordítani.

Bohózatba illő, egyszersmind tragikus, hogy a nyugati demokráciák a bolsevikok fegyvertársaivá lettek! A német katonák keleten évek óta heroikus küzdelmet folytatnak a szovjet kommunistákkal szemben! Azért harcolnak, hogy ne csak Németországot, hanem az egész nyugati civilizációt megvédjék az ázsiai forradalomtól. Amilyen gyorsan csak lehet, meg kell állapodnunk a nyugati hatalmakkal, hogy erőinket egyesítve közös frontot nyithassunk a szabadság, a humanizmus és általában a nyugati civilizáció ősellensége, a bolsevizmus ellen. Ha a háború Németország összeomlásával végződne, az a bolsevizmus és a világforradalom erőinek óriási, végső győzelmét jelentené.

1944. július 20.

Merényletet kíséreltek meg a Führer³ ellen!*

Felháborodás söpör végig a német nemzeten. Vajon mi lehetett az összeesküvők indítéka? A fronton harcoló német katonák a legaljasabb árulásként értékelik a meghiúsult lázadást.

*1944. július 20-án a kelet-poroszországi Rastenburg melletti Farkastanyán a Főhadiszálláson merényletet követtek el Hitler ellen. A terepasztal alatt elhelyezett angol gyártmányú bomba felrobbanása következtében többen súlyosan megsérültek, közülük hárman sérüléseikbe belehaltak. Hitler csak könnyebb sérüléseket szenvedett. A merénylet mögött egy a háború kilátástalanságát felismerő inkább katonai, de polgári személyekből is álló csoport állt. A bombát a helyszínen Claus Schenk von Stauffenberg ezredes helyezte el. A merényletnek gazdag az irodalma és az esemény ma már széles körben ismert. A merényletet totális leszámolás követte Goebbels és Hitler vérbírája Roland Freisler (1893-1945) jogász vezetésével. Joseph Goebbels Naplójában részletesebben is foglalkozik az eseményekkel (ebből idéz a www.historiamozaik.atw.hu c. honlap is).

Mindannyian tisztában vagyunk a náci rendszer ostoba vonásaival és túlkapásaival. Tudjuk, hogy a Reichben uralkodó életviszonyok távol vannak a tökéletestől. A háború végeztével a most harcban álló német katonáknak első dolga lesz, hogy kiküszöböljék ezeket a nemkívánatos jelenségeket.

A fontossági sorrendet azonban nem szabad szem elől téveszteni. A legégetőbb probléma pillanatnyilag Németország sorsa, most maga a Reich (Birodalom - a szerk.) fönnmaradása forog kockán. A birodalom túlélése azon múlik, sikerül-e elűzni Európa fölül a bolsevizmus fenyegető árnyait. A háborúnak ebben a kritikus szakaszában az efféle lázadás nem egyéb, mint aljas hazaárulás és a nyugati civilizáció elleni bűn. Van már elég szenvedés a Földön, nem hiányzik egy újabb. A keleti fronton az ázsiai hordák ellen harcoló európaiakat hátbadöfésként érte a nyugati partraszállás híre.

1944. augusztus 6.

Az elmúlt két hónapot Dél-Bajorországban, a Tegern-tó melletti hegyekben töltöttem. Sebeim begyógyultak, és figyelemre méltó javulás következett be az állapotomban. Gondolataim mindig visszatérnek bajtársaimra, akik most nehéz, veszedelmes feladatot teljesítenek. Majdhogynem szégyellem magam, amiért közben én úgy élek itt, mint földesúr a várkastélyában.

Ma megtudtam, hogy bevetés közben Jonny Fest is hősi halált halt. Thunderboltok*…Rettenetesen le vagyok sújtva.

* Thunderbolt = magyarul „Villámcsapás” szubszónikus sugárhajtású amerikai csatarepülőgép.

1944. augusztus 10.

A kétnapos orvosi felülvizsgálat eredménye újfent csalódást okoz. Még most sem vagyok alkalmas légi bevetések végrehajtására.

Kézhez kapom az orvosi papírjaimat, a leleteimet - köztük a bizottság megállapításait - és a személyes utasításokat, melyekkel jelentkeznem kell majd a számomra kijelölt új egység katonaorvosánál. Úgy vélem, erről véletlenül meg fogok feledkezni. Az emlékezetvesztésnek jó oldalai is vannak.

1944. augusztus 11.

Régi Gruppém visszakerül Wunsdorfba, hogy kissé kikapcsolódhasson. Odautazom és meglátogatom régi barátomat, Krupinszkyt.

Később jelentést teszek a hadosztálynál, mely szerint ismét bevetésre alkalmasnak nyilvánítottak. Azt az utasítást kapom, hogy a Gruppéval menjek Franciaországba, és vegyem át az I. Geschwader III. Gruppéjának parancsnokságát.

1944. augusztus 12.

Az éjszaka folyamán 74 repülőgépünkkel áthelyeznek bennünket Wiesbadenbe. Krupinsky gépe kigyullad útközben, és a pilótának ki kell ugrania. A sérült Krupinskyt kórházba kellett Szállítani, úgyhogy a wiesbadeni landolást követően időlegesen átveszem a Gruppe parancsnoki tisztét.

1944. augusztus 13.

A frontra történő áthelyezést tartalmazó parancs késő éjszaka fut be. Majdnem teljesen sötét van, amikor az alkalmi leszállóhelyül szolgáló learatott búzamező fölé érünk.

Kirchner főhadnagy távíróoszlopnak ütközik a sötétben, és életét veszti. Csoda, hogy a többi gép biztonságban földet ér. Minden egyes leérkezésnél óriási porfelhő emelkedik a magasba.

Éjszaka gépkocsival átvisznek az I. Geschwader III. Gruppéjához (III./JG 1), hogy átvegyem Az új >>csapatom<< fölötti parancsnokságot.

Megdöbbenve látom, hogy Woitke századost, első csapattest parancsnokomat kell váltanom.

Jelentést teszek nála, kezet rázunk. Mintha több évvel visszaforgatták volna az idő kerekét, és fiatal tapasztalatlan pilótaként most jelentkeznék nála az 52.Geschwader II.Gruppéjánál az első kijelölésem alkalmával.

Woitke csak nevet meglepett arcom láttán. Meg voltam róla győződve, hogy ez az öreg katona a szolgálatban eltöltött évek és a harci tapasztalatok alapján mostanra már legalább alezredesi rangban van.

Néhány nappal ezelőtt leszedték a gépét és megsebesült. Most, hogy mellkasa és bal karja gipszben van, egyébként is robosztus megjelenése még hatalmasabbnak látszik. Úgy tűnik, az alkohollal való sorozatos flörtjeit nem nézték jó szemmel a légierő főparancsnokságán.

Woitke éjszaka átadja a Gruppe parancsnoki tisztét.

  

Ismét bevetéseken

1944. augusztus 14.

Kora reggel egy kísérővel elindulok első bevetésemre.

Rennes fölött hat Thunderbolttal kerülünk összetűzésbe. A megfelelő pillanatban kiemelkedve a felhők közül sikerül lelőnöm az egyiket, mely még a levegőben felrobban. Azonnal visszairányítom a gépem a felhők közé, és elindulok a bázis irányába. Az alattunk húzódó úton utánfutókkal felszerelt dzsipekből álló menetoszlopra leszek figyelmes. Rájuk röpülünk, és ágyútűz alá vesszük őket. Az egyik kocsi lángba borul, és nagy sebességgel leszalad az árokparton.

Délután két másik bevetésben is részt veszünk. Vadászbombázókat fedezünk, melyek az amerikaiak Rennes-től északnyugatra lévő állásai ellen indítottak támadást.

1944. augusztus 15.

A perzselő forróság már-már elviselhetetlen.

Ezúttal is vadászbombázóknak biztosítunk védelmet. Egy Thunderbolt lelövésével 28-ra növelem győzelmeim számát az ádáz közelharcban.

A mai napon további hat bevetésre kerül sor.

1944. augusztus 16.

Egy hajnalban végrehajtott akció során a Spitfire*-ők támadást intéznek a felszállóhelyünk ellen, és végig pásztázzák a 10. Staffel állóhelyét, de nem tudnak komolyabb károkat okozni. Egy szakasz élén utánuk vetem magam, és Etampes fölött leszedem az egyik Spitfire-t. Még ugyanezen a napon két másik bevetésre is útnak indulunk, ám semmi érdemlegeset nem sikerül felmutatnunk. A szövetségesek egyik szállítóoszlopát soroztuk meg.

*Supermarine Spitfire brit egy üléses vadász-repülőgép típus, amelyet a Brit Királyi Légierő megrendelésére fejlesztettek ki. Ezzel a géptípussal az első sikeres repülést 1936.március 5.-én hajtották végre.

1944.augusztus 17.

10.00-kor épp miközben néhány gépünk leszállást hajt végre, ellenséges felderítőgép jelenik meg a bázis fölött. Az átkozottja ránk irányítja a bombázóit.

Jól sejtettük. Egy óra múlva nyolc vadászbombázó teszi tiszteletét a bázisnál, és tűz alá veszi az állóhelyeket. Az egyik gépünk megsemmisül. Mielőtt a porfelhő elülne, már kinn is vagyok az álcázott hangárból, és a támadók nyomába eredek.

Helyettük egy valószínűleg felderítésen lévő magányosan haladó Lightning* ellen intézek támadást. Auxonette falu fölött sikerül is leszednem.

* P-388 Lightning (Villám) a második világháború idején kifejlesztett legnehezebb együléses amerikai vadászrepülőgép volt, amelyet az United States Army Air Corps igényeinek megfelelően terveztek. A háború vége felé egyes változataiba már rádiólokátort is építettek (F-4, F-5).

Éjszaka, épp mikor visszatérünk az előrenyomuló tankok elleni bevetésből és felkészülünk a leszálláshoz, mint megannyi gejzir, földdarabok röpülnek a magasba a felszálló pályán. Az előttünk húzódó vöröslő égbolton mintha tucatnyi Marauder körvonalait vélném megpillantani. Megtámadjuk őket, bár a benzinszint vészesen alacsonyan van. Hármat az embereim lőnek le egyet én.

A leszállópályán sorjázó mély kráterek miatt Bretignyben kell leszállnunk.

Éjszaka a Gruppét Marolles-ba helyezik át.

1944. augusztus 18.

Az amerikaiak Etampes-tól, a Szajna Párizstól északra haladó szakaszáig nyomulnak előre. Az ezredet a Soissons-tól keletre fekvő Vaillybe irányítják át. Gyors vontatókból jelentős földi előörsöt hoznak létre, hogy fogadni tudják az érkező kötelékeket.

Az ezredet alkotó más Gruppékkal Avrenges közelében összehangolt támadást intézünk az ellenség utánpótlást szállító oszlopai ellen. Lisieux fölött sikerül lelőnöm egy Mustangot*. Öt perc múlva egy másik Mustang is meghajol a fegyvereim előtt.

*P-51 Mustang a North American Aviation által tervezett és gyártott nagy hatótávolságú kísérő-vadászrepülőgép a második világháború idején.

1944. augusztus 19.

Volt idő, amikor életkoromat az eltöltött nyarak alapján számoltam. Most más idők járnak. A mostani nyár leginkább egy rémálomhoz hasonlít, amelyből sosincs ébredés. Franciaországot tikkasztó augusztusi hőség gyötri, a halál pedig nem akarja letenni kaszáját. Minden nap az éles penge kerülgetésének jegyében telik.

Az egészben a várakozás a legszörnyűbb - várni, hogy a kasza suhintása egyszer engem is elér, ahogyan a többieket elérte. Várni, miközben az órák napokká állnak össze, várni, miközben feltartózhatatlanul egymás után múlnak a napok. Magától a haláltól nem félek, mert az legalább gyors. Elég sokszor megmenekültem már előle, hogy tudjam. Csak ez a szörnyű várakozás a végső suhintásra, és a bizonytalanság, hogy mikor jön el…

Két bevetés közt rendszerint a sátram mellett pihenek, vagy kifekszem egy gumicsónakra és lustán sodródom az Aisne folyón, mely egy-két méterrel a hadműveleti irodám mögött folyik. A víz kristálytiszta, és apró lándzsával megpróbálok kifogni párat a medret borító kövek fölött rejtőzködő csukákból. A haláltusáját vívó szívós ragadozó vadul csapkod a hegye bot végén, a vörösre festett víz magasan felcsapódik a levegőbe. Amikor rám kerül majd a sor, sokkal gyorsabban túl leszek rajta.

Az utóbbi időben nagyon hallgataggá váltam. Csak akkor szólalok meg, ha elkerülhetetlen, s ilyenkor is csak a segédtisztemmel, a katonaorvossal vagy az adminisztrációs tiszttel beszélek. Adjutánsom egy osztrák százados, kora alapján akár az apám lehetne. A katonaorvos kéjsóvár fickó, másra sem tud gondolni, mint a nőkre, az adminisztrációs tisztnek pedig nem áll be a szája, egyfolytában fecseg.

Mióta visszakerültem a hadműveleti állományba, egyetlen magánlevelet sem kaptam. Jobb is ez így. Lilo leveleket küldene az otthoni hírekről és a gyerekekről. Jobb, ha nem gondolok rájuk állandóan. Jonny Fest nagyon hiányzik: itt kellene lennie velem. Az a magas, szőke fickó - annyi ember közül miért pont őt ragadta magával a halál?

Lassan egy hete kegyetlenül tűz a nap. Valahányszor lecsukom a pilótafülke tetejét felszállás előtt, olyan érzésem támad, mintha a koporsó fedelét zárnám magamra. Csatakos vagyok az izzadságtól. Mikor bevetésből visszatérve kiszállok a gépből, nyírkos pilótaruhám a hátamra tapad.

Minden nap egy örökkévalóságnak tűnik. A bevetéseken kívül, melyek olyanok, mit a pokol, nem történik semmi. Csak az állandó várakozás - idegcsévélő várakozás a halálra, mely előbb-utóbb mindenképp bekövetkezik. Az éjszakák sem hoznak megnyugvást: rövidek, tikkasztóak és nyomasztóak, márpedig ilyen körülmények között kirojtosodott idegek nem képesek regenerálódni.

Mindennap hajnali háromkor megcsörren az ágyam mellett lévő telefon. Az ezredtől hívnak. Ilyenkor közlik velem a napiparancsot: őrjáratokat kell végezni a partok mentén, vadászbombázóknak kell védelmet biztosítani, alacsony repülésben ágyútűz alá kell venni ilyen és ilyen objektumokat ebben és ebben a szektorban. Ezt követően a műszaki tiszt jelentést tesz a repülőgépek bevethetőségi állapotáról. Napról napra kevesebb gépet küldhetünk akcióba.

A Gruppénak ma Párizstól északra lévő ellenséges célpontokat kell támadnia. Az amerikaiak a Lisieux-Argentan körzetből a Szajnáig nyomultak előre. Párizstól délre már át is keltek a folyón.

Négyszer szállok föl, de egyszer sem tudom teljesíteni a küldetésemet, az ellenséges vadászgépek mindig nyomasztó túlerőben vannak, és visszavernek bennünket, mielőtt a célterületre érnénk.

A légi harcokat illetően szinte hátborzongató magabiztosságra tettem szert. Úgy tűnik, remek vadászösztönöm van. Nyugodtan, határozottan cselekszem, mintha csak láthatatlan kéz vezérelne. Ebben természetesen nincs semmi heroikus. Úgy tetszik, akárhány ellenséges gép kerül a látókörömbe, mindegyik elkövet valamilyen alapvető taktikai hibát. Hűvös nyugalommal, szenvtelenül, minden diadalérzet nélkül nézem végig. A mai napon három Thunderboltot szedek le a puszta szerencsének köszönhetően a föntebb leírt módon.

De mihaszna ennek az egésznek? Öt repülőgépünk nem tér vissza a reptérre. Ez nem jó hír. Öt gép, illetve öt pilóta elvesztését ötven ellenséges gép, illetve öt pilóta elvesztését ötven ellenséges gép lelövésével lehetne kompenzálni.

1944. augusztus 28.

A Vernon és Mantes között felállított pontonhidakon az ellenség megkísérli a Szajnán való átkelést. Az áthaladás a szüntelenül őrjáratozó vadászgépek és a térségbe koncentrált földi légelhárítás nyújtotta védőernyő biztosításában zajlik.

A szektorba indított hat bevetés során a Gruppe tegnap 12 gépet veszített. Ki vagyunk véreztetve.

Ma reggel a repülőgépekről szóló jelentés mindössze négy hadra fogható gépről tesz említést. Ezenkívül két megrongálódott gép tud még fölszállni, de hadműveleti tevékenységét ezek sem folytathatnak. Teljesen leharcolt, régi járgányokról van szó, ezért nem akarom vállalni annak felelősségét, hogy embereimet ezeken a csotrogányokon küldöm föl.

06.00-kor telefonhívást kapok a hadtestparancsnokság főparancsnokától. Alapos megrovásban részesülök.

         Ma reggel azt jelentette, mindössze négy gépe van bevethető állapotban. Most tudtam meg, hogy akár hatot is útnak indíthat. Megőrül? Átérzi maga a helyzet súlyosságát? Ez színtiszta szabotázs, és én ezt nem tűröm! Elrendelem az összes gép bevetését. Ez parancs!

Ordít, mint a sakál. Mióta befejeztem az alapkiképzést a légierőnél, még nem hordtak le így. Úgy felmegy bennem a pumpa, hogy alig tudom türtőztetni magam. Miért kell nekem ezt az arrogáns majmot hallgatnom? Van pofája engem vádolni szabotázzsal! Hánynom kell ezektől a vezérkari fotelhadvezérektől. Semmit sem tudnak arról, milyen napi problémákkal kell nekünk megküzdeni a frontot, és még ennél is kevesebbet törődnek vele.

Úgy döntök, az egyik lepusztult gépet én magam fogom vezetni, a másikat pedig átengedem kísérőmnek, Döring tizedesnek. A parancs értelmében 08.00-kor kell fölszállnunk, és Soissons fölött kell átvennem az egész vadászkötelék parancsnokságát.

Két perccel nyolc óra előtt beindítom a motorokat. Kigördülünk az álcázott bokrok közül, és szélirányba fordulunk. Felszállópálya nincs, a puha földön kell lendületet szereznünk. Gépem végigvonszolja magát a >>kifutópályán<<, nagy nehézségek árán menetsebességre gyorsul, így kis szerencsével sikerül időben a levegőbe emelkedni, mielőtt belerohannék a mező túlsó végén lévő facsoportba.

Döring korán kezdi meg az emelkedést, és túlhúzza a gépét. A bal szárny leválik, és az irányíthatatlanná vált gép a fák közé zuhan. A becsapódás helyéről lángok csapnak föl. Döring azonnal meghalt - már csak öten maradtunk.

A hadtestnél lévő parancsnok utasítása több mint esztelenség, úgy hívják: gyilkosság!

Rádión keresztül azt a hírt kapom a bázisról, hogy a többi Gruppe képtelen fölszállni, mivel ellenséges vadászbombázók tűz alá vették a repteret

-       Menjen a Siegfried-Gustav szektorba.

Soissons-tól északra, a Somme-csatorna és az Oise folyó találkozásánál fekszik Tergnier kicsiny városa, mely jelentős vasúti csomópontnak számít. A jellegzetes tereptárgyat már nagy távolságból észre lehet venni. Az I. Geschwader 3. Gruppéja utolsó légi csatájára készül az amerikaiak ellen francia légtérben.

Több mint 60 Mustanggal és Thunderbolttal kerülünk szembe. A túlélésre semmi esély, ez már a vég. Mindössze annyit tehetek, hogy parancsot adok a támadásra. Ezzel legalább az erkölcsi győzelem a miénk lehet.

A bázis továbbra is küldi az utasításokat. Kikapcsolom a rádiót: a pokolba velük!

Gépem képtelen 3000 m fölé emelkedni, lassú és nehezen akar engedelmeskedni. Biztos vagyok benne, ez az utolsó útja.

A csata alig tart tovább néhány percnél. Elsőként Wagner tizedes gépe zuhan le, a pilóta nem tudja elhagyni lángoló járművét.

Aztán egy másik gép is kigyullad, ám Freigang főtörzsörmesternek sikerül kiugrania. Pár másodperc múlva kísérőjének lángoló repülője is követi Freigangét a mélybe.

Már csak ketten maradtunk: kísérőm, Ickes törzsörmester és jómagam. Nincs menekvés. Ha így kell történnie, megpróbálom olyan drágán adni a bőröm, ahogy csak lehet. Ha belerohanok az egyik jenkibe, legalább magammal vihetem a sírba…

Minden irányból rakéták záporoznak felénk. A golyók jégesőként dobolnak a gépemen, és fokozatosan vesztek a sebességemből. Ickes szorosan mellettem marad. A lehető legélesebb fordulatokat téve kitartóan körözök. Egy Mustang rátapad gépem hátuljára, és én képtelen vagyok lerázni. Túl nehézkesen haladok, mintha a gép fáradt lenne ahhoz, hogy tovább menjen. Hallom, amint a fejem mögött újabb lövedékek csapódnak a törzsbe.

Motorom utolsó erőtartalékainak mozgósításával növelem a magasságot, 90 fokkal megdöntöm a gépet, és leveszem a gázt. A sarkamban lévő Mustang nem számított erre. Lövedékei elsüvítenek a gépem előtt, s közben az immár kissé alattam haladó Mustang elém kerül. Jól látom a pilóta arcát, amint elfordítja a fejét, hogy megtaláljon. Igyekszek lejjebb ereszkedni, hogy megléphessen, de elkésett, már rajta vagyok. Ha nem is tudom lelőni, legalább belerohanok. Hidegvérrel cselekszem. Egyetlen érzés dolgozik bennem: életemben először mély, személyes gyűlöletet érzek az ellenségem iránt, és minden vágyam, hogy elpusztítsam.

A köztünk lévő távolság egyre csökken, már csak egy-két méterre vagyunk egymástól. Magát a pilótát veszem célba, és sorozataim a gép törzsébe csapódnak. Motorja lángba borul. Le fogok zuhanni, de hogy magammal viszem, az is biztos!

A két vadászgép összeütközésekor heves lökés fut végig járgányomon. Látom, amint a jobb szárny meggörbül, majd leválik a törzsről. A másodperc törtrésze alatt ledobom a pilótafülke tetetjét, és kinn vagyok az ülésből. Ahogy kirepülök a fülkéből, erős robbanás kíséretében lángok csapnak föl a gépből. Messerschmitt* és Thunderbolt összeolvad, és egyetlen tűzlabdaként folytatja útját.

* A Messerschmitt Me 262 a világ első sorozatban gyártott német gázturbinás sugárhajtóműves vadászrepülőgépe és vadászbombázója. A második világháború végére elkészült repülőgépet a Luftwaffe az 1944 utáni időszakban vetette be. A szövetséges repülőgépeknél gyorsabb Me 262 túl későn és túl kevés számban készült el.

Néhány másodperc múlva kibomlik fölöttem az ejtőernyőm. 200-250 m-re tőlem, kissé magasabban egy másik kinyílt ejtőernyőt veszek észre. Ickes az.

Odafönn és körülöttünk az amerikaiak továbbra is őrült módjára cikáznak, köröznek és kavarognak. Több percbe telik, mire rájönnek, hogy egyetlen Messerschmitt sem maradt a légtérben.

Az egyik Thunderbolt csökkenti a magasságát, és felém tart. Tüzet nyit rám! Néhány hosszú pillanatra a szívverésem is eláll. Fölemelem a kezem és eltakarom az arcom…

Mellé!

Megint visszajön, ám ezúttal Ickest veszi célba. Tehetetlenül figyelem, amint bajtársam teste hirtelen elernyed. Szegény Ickes!

Micsoda őrült harcmodor ez! Senki nem gondolja, hogy a háború futballmeccs, de a fair play szabályait azért illene betartani.

Egy erdei tisztás felé irányítom az ejtőernyőt. Fogalmam sincs, hogy német oldalon vagy az ellenség vonalai mögött értem-e földet, ezért igyekszem elrejtőzni a sűrű aljnövényzetben.

Odafönn az amerikaiak elhúznak nyugat felé.

Nagyszerű, hogy kicsit kipihenhetem magam. Rágyújtok egy cigarettára, és elterülök az ejtőernyő selymén. Hálásan szívom magamba a nyugtató füstöt.

Elővigyázatosságból eltávolítom a rangjelzésemet a vállamról, és a zsebembe süllyesztem az Aranykeresztet.

Úgy adódott, hogy történetesen bőrből készült amerikai hajózóruha, sportos, sötétkék selyem-póló, erősen kifakult nadrág és fekete utcai cipő van rajtam. Az összhatás teljesen >>antiporoszos<<, ránézésre senki nem mondaná meg, hogy német vagyok.

Óvatosságomnak igen hamar hasznát látom.

Tizenöt perccel a leérkezés után négy civil franciát pillantok meg a tisztás túlsó végén. Széles gesztusok közepette társalognak egymással. Iskolában szerzett francia >>nyelvtudásom<<

révén arra a következtetésre jutok, hogy valószínűleg engem keresnek. Mindegyikük más-más helyen akarja folytatni a kutatást. Szavaikból úgy veszem ki, azt gondolják, amerikai vagyok. Mind a négynél fegyver van. Nyilvánvalóan a francia ellenállás földalatti terroristáiba botlottam.

Kitapogatom a vastag bőrdzseki alá rejtett pisztolyt

A négy férfi hozzálát a bokros aljnövényzet átfésüléséhez. Előbb-utóbb biztosan fölfedeznének, ezért elhatározom, hogy inkább eléjük megyek.

Mind a négyen elcsodálkoznak. Négy géppisztoly szegeződik rám. Meg kell őriznem a nyugalmamat és okosan, higgadtan kell cselekednem. A temperamentumos franciák szívük mélyéből gyűlölnek minket, németeket. Nem hibáztatom őket, fordított helyzetben én is így éreznék. Ha az átkozottak megszimatolják, hogy német vagyok, egy rakás ólmot kapok a testembe. Ez olyan biztos, mint ahogy a nappalra jön az éjszaka.

Nyugodtan odasétálok hozzájuk, és a lehető legbarátságosabban angolul üdvözlöm őket.

-          Helló, fiúk!

A banditák zord képe fokozatosan megenyhül, végül mosolyra húzzák szájukat. Azt gondolják, jenki vagyok.

Legjobb amerikai akcentusomat elővéve, igen tört franciasággal megkérem őket, hogy segítsenek megtalálni >>bajtársaimat<<.

-          Voulez-vous aider moi trouver mes camerades?

Azonnal elmagyarázzák, merre keressem őket. Alig másfél kilométerre innen egy Shermann harckocsikkal felszerelt amerikai páncélos egység tanyázik. Ugyanakkor nagyon óvatosnak kell lennünk, ugyanis a környék még mindig tele van tetves boche-okkal. Körülöttünk harcok dúlnak. És valóban, most először távoli ágyúdörgésre leszek figyelmes.

A franciák közül a legmagasabbnál - egy iszonyúan ellenszenves fickónál - német géppisztolyt látok. Az ipsének már a látványától is rosszul vagyok. A háttérbe marad, gyanús hallgatásba burkolózik. Csak nem sejtette meg, hogy nem az vagyok, akinek kiadom magam? Keresztülvágunk a sűrű erdőn, míg végül egy vasúti töltéshez érünk.

Hirtelen német gépfegyver kattogása üti meg fülemet. Úgy hallom, egy MG 42-es lehet, ráadásul egész közelről szól. Az előttem haladó három francia azon nyomban hasra veti magát. A magas gazfickó talpon marad, ott áll szorosan mellettem. Most már biztos, egyfolytában rajtam tartja a szemét. A sínek túloldaláról nehézharckocsi-motorok csikorgása hallatszik.

Megkérdezem, merre vezetnek a sinek.

-          Vers Amiens.

Amiens? Ilyen messzire nyugatra sodródtam volna a közelharc során? A város már egy ideje amerikai kézen van. A francba! Semmi ingerenciám, hogy a háború hátralévő részét egy hadifogolytáborban töltsem valahol az Egyesült Államokban.

Mint megtudom, Nesle a hozzánk legközelebb levő város. Tőle valahol északra folyik a Somme-csatorna. A felderítés kora reggel azt jelentette, ez még mindig a mi fennhatóságunk alatt áll. Északnak kell fordulnom. De, hogy a fenébe fogok megszabadulni ezektől az átkozott franciáktól?

Heves ágyúdörgésre leszek figyelmes. A hang nyugatról jön. A franciák óvatosan átkelnek a síneken, és intenek, hogy kövessem őket. A magas fickó a géppisztolyával szorosan a Nyomomban marad. Ha nem lenne a sarkamban, vissza tudnék szökni a fák közé, és a franciák megkerülésével északnak vehetném az irányt.

Egy-két száz méter megtétele után egy országút keresztezi az utunkat, mely nyílegyenesen szeli át a tájat, és több kilométerről is jól látható.

Balkéz felöl újra géppuskaropogás hallatszik. Az első három francia nagy körültekintéssel átmegy az úton, a nagydarab negyedik pedig 2-3 lépés távolságból követi őket, majd felém fordul. Pillantásunk találkozott, és most már biztos vagyok benne, hogy tudja, ki vagyok. Le kell lépnem! Nem lesz második lehetőségem, úgyhogy most vagy soha.

Sarkon fordulok és rohanni kezdek visszafelé az erdő irányába. A magas fickó a nyomomba ered, mielőtt társai felfognák, mi is történik. Fölemeli a géppisztolyát, és tüzelni kezd. Beugrom egy földhányás mögé, körülöttem mindenfelé lövedékek csapódnak a talajba.

A bandita az összes golyót kilőtte a tárból. Amíg beilleszti az újat, jó időre le kell vennie a szemét a célpontról. Épp van annyi időm, hogy előhúzzam és kibiztosítsam a pisztolyomat. Rávetem magam a fickóra, míg az ismét fölemeli a géppisztolyát, és meghúzom a ravaszt. Nem is kell több lövés. Golyóval a fejében holtan rogy össze.

Magamhoz veszem géppisztolyát.

-          Sajnálom barátom, de aki először célba talál tovább él.

Hangosan zihálva keresztülvágok az aljnövényzeten, gallyak csapódnak az arcomba. A három másik franciát magam mögött hagytam. Tizenöt perc múlva egy páncélos egységhez tartozó német őrjáratba botlok.

Chaunynál a német légierő egyik egységének parancsnoka átengedi nekem a kocsiját. Késő este van, mire visszatérek a felszállóhelyre.

Egy palack jófajta francia borral állítok be a főhadiszállásomra. Segédtisztem, Marschall százados, az egészségügyi tiszt és Wessels százados a parancsnoki század vezetője most is az étkezdében ülnek. Hangos tetszésnyilvánítás kíséretében fogadnak, de mikor tudtukra adom, milyen sorsra jutottak bajtársaink, elkomorul az arcuk.

Mielőtt a mondandóm végére érnék, telefonon keresnek az ezredből, a parancsnok van a vonal túlsó végén. Rossz hírei vannak.

Az ellenség harckocsijai váratlanul előrenyomultak Chateau - Thierryből és Soissons, valamint Fismes felé tartanak. Mindkét város körül heves összecsapások dúlnak. Az amerikaiak egyik előretolt páncélos egysége a bázisunktól alig néhány kilométerrel délre jár. Északon erős nyomás nehezedik Laonra.

Ha Laon térségében nem sikerül megállítani a szövetségesek előrenyomulását, bizony alaposan benne leszünk a slamasztikában. Azonnal elrendelem az összes Staffel riadóztatását, és kiadom a parancsot a Gruppénak a bázis teljes kiürítésére, és a Beaumont belga falu közelében lévő mezőre való áttelepülésre. Néhány napja már tettem ide egy felderítő utat, hogy megtudjam, egy esetleges visszavonulás esetén milyen leszállási lehetőségekre számíthatunk. Már egy kisebb előőrsöt is átdobtunk.

1944. augusztus 29.

Egész este megfeszített erővel dolgozunk.

Hat órával az evakuálási parancs kiadása után a bázis üresen áll: a Staffelek állóhelyei, a Gruppe hadműveleti parancsnoksága a mozgatható szerelőműhelyek - mind-mind szét vannak szerelve. A felszereléssel és a Gruppe földi személyzetének több mint 600 tagjával a fedélzetén 128 jármű tart Beaumont felé.

Parancsom értelmében a gépjárműveknek nem konvojban, hanem egyesével haladva kell megtenni a Beaumont-ba vezető utat, hogy minimálisra csökkentsük a bombázás és a levegőből való géppuskázás kockázatát. A visszavonuló járművek több kilométeres konvojokat alkotnak az ellenség által még el nem zárt kevéske úton.

A bázisnak otthont adó falú kastélyának francia lakosai a vasárnapi ruháikat öltötték magukra, gyümölccsel teli kosarakkal, virágokkal várják a felszabadító amerikaiak érkezését. El vannak borzadva, amikor a Sherman harckocsik tűz alá veszik az épületet. Egy lövedék épp akkor csapódik a kastély tornyába, amikor a legszebb vasárnapi ünneplőjében virító kedves francia kislány egy kis elemózsiát nyújt át nekem reggelire.

Az ellenség elérte a legközelebbi falut, mely alig másfél kilométerre délre fekszik. Egy órával ezelőtt még itt volt a 8 Staffel hadműveleti irodája. A települést és a mostani állomáshelyünket összekötő út mentén gyalogságunk a harckocsik fedezékében lassú visszavonulást hajt végre az Aisne északi partján Vailly irányába.

Odakinn a repülőtéren a felszállópálya telefonos távközlési rendszerének utolsó méter drótját is föltekerték. A vezeték a Gruppe utolsónak maradt szállító járművére, egy Signals dzsipre kerül, mely útnak indul, hogy átkeljen az Aisne fölött átívelő hídon.

Kis időre megállok a Vaillytól északra elterülő fennsíkon, hogy utolsó pillantást vessek a magunk mögött hagyott felszállóhelyre. Miközben búcsút veszek egykori bázisunktól, óriási robbanások rázzák meg a környéket, és a hidak belezuhannak a folyóba.

Gyors Ford V-8-asomnak köszönhetően könnyűszerrel átfurakszom a megrekedt járművek között a Laonba vezető egyetlen megmaradt úton. Érkezésünk előtt alig egy órával a Marau Derek több hullámban is támadást intéztek a város ellen, mely most széltében-hosszában lángokban áll. A bombázások és géppuska támadások sújtotta német szállító konvojok miatt a települést lehetetlen megközelíteni. Járműveink nem tudnak elhúzódni, gyakorlatilag tehetetlenek a támadásokkal szemben, mindenfelé égő gépkocsikat látni.

Több órán át a főútvonal melletti sűrű bozótosban rejtőzködöm, várva, mikor érnek véget a támadások. Leszáll az est, mire keresztül tudunk hajtani Laon lángoló utcáin.

Erősen aggódom, mi történhetett az embereimmel.

A tompított fényszóróval való éjszakai haladás rendkívüli odafigyelést követel a vezetőtől.

Sofőröm és én felváltva ülünk a kormánynál. Még mindig véget nem érő konvojok sorakoznak az úton. A járművek egymás után robbannak le és állnak félre. A francia ellenállás emberei kis érintő aknákat helyeztek és szögeket szórtak az utakra. Örülök, hogy parancsot adtam az embereimnek, erősítsenek keféket a járművek kerekei elé, melyekkel elejét vehetik a defekteknek.

Hajnalt tájt már teljesen kimerűltnek érzem magam. Az elmúlt negyvennyolc óra fáradsága és idegfeszültsége kezd kijönni rajtam. Lekanyarodom az útról, és begördülök egy védelmet nyújtó fa alá. Nem telik bele öt perc, és olyan mélyen alszom, mint akit agyonütöttek.

1944. szeptember 1.

A Gruppe utolsó járművei is beértek Beaumont-ba. A napközben zajló folyamatos bombázások és géppuska támadások, valamint a francia ellenállás éjszakai terror cselekményei ellenére egyetlen egy sem veszett oda.

Mélyen le vagyok sújtva: egyrészt a helyzet rosszabbodásáról szóló hírek, másrészt az elmúlt két napban a francia országutakon a saját szememmel látottak miatt.

Úgy tűnik, az ellenség előrenyomulásával szemben sehol nem lehetséges hatékony ellenállást kifejteni. A Waffen-SS* és az ejtőernyős egységek néhány alakulata ugyan tovább folytatja a reménytelen küzdelmet, ám összességükben elmondhatjuk: csapataink nélkülözik a megfelelő harci morált.

*Waffen-SS (magyarul: fegyveres védosztag), az SS (Schutzstaffel) katonai szárnya volt. A védosztag 1940-ben vette fel a Waffen-SS nevet. A háború végére már 38 hadosztállyal, mintegy 950000 taggal vett részt a második világháborúban. Becslések szerint mindössze 40%-a volt német állampolgár.

Szinte rosszul vagyok, amikor azt kell látnom, hogy az évek óta Franciaországban állomásozó megszálló csapataink az ellenállás leghalványabb gondolata nélkül pakolásznak a visszavonulásra készülve. Úgy tetszik, a polgári adminisztráció és a katonai kormányzat tagjait egyedül a személyes biztonságuk foglalkoztatja. A visszavonulás gyáva, pánikszerű megfutamodássá silányult, mely során az ellenséggel való legcsekélyebb összeütközést is mindenáron el akarják kerülni. A tisztek és a hivatalnokok a megszállás évei alatt luxus körülmények között élősködtek Franciaországban. A katonai szolgálat valamennyi eszménye feledésbe merült. Fölpakolják a táskákat és a bőröndöket, aztán irány az országút. Járműveik dugig vannak élelmiszerrel és zsákmányolt holmival megrakott ládával. Sokukkal Franciaországban felszedett barátnőjük is együtt utazik, hogy osztozhasson a zsákmányon.

Ha ez a hadjárat vereséggel zárul, az jórészt a francia nők magatartásának tulajdonítható. A bujasággal, kicsapongással töltött éjszakák súlyos csapást mértek tisztjeink és közlegényeink erkölcseire A profi és amatőr szajhák lelkes közreműködésének hála már nem hajlandók életüket áldozni a szülőföld dicsőségéért.

Ha én lennék a főparancsnok, néhány főkolompos haditörvényszék elé állításával rövid úton rendet vágnék a díszes társaság soraiban. Legalább ennyivel tartozunk azoknak a német katonáknak, akik annyi év után még mindig hősies helytállást tanúsítanak a keleti fronton. Itt, nyugaton azért létfontosságú az ellenállás. hogy keleten harcoló seregeink teljesíthessék történelmi küldetésüket, vagyis megmenthessék Európát a bolsevizmustól. Európa ifjúságának legkiválóbbjai a német hadosztályokban és a hozzájuk csatolt nemzetközi önkéntes egységekben most is azon fáradoznak, hogy föltartóztassák a lassan, ám kíméletlenül előrenyomuló gőzhengert. Ha utat engedünk nekik, soha nem sikerül majd megállítani őket.

Gruppém további sorsáról még most sem született döntés.

Az érvényben lévő parancs értelmében egy újabb leszállópályát kell létesítenünk Manches közelében. A feladat végrehajtására kb. 1000 katona és ugyanannyi belga civil áll rendelkezésemre.

1944. szeptember 10.

Ez idáig még egyetlen pilóta vagy gép sem érkezett pótlásként. Néhány napja a Gruppét áthelyezték Westerwaldba. Számos bevetésen vettem részt a Geschwader parancsnoki századával. Az ellenséges vadászbombázókkal folytatott összecsapások során lehetőségem adódott, hogy följegyezhessek néhány újabb győzelmet a gyors ütemben gyarapodó listára.

Mióta Himmler⁴, az SS birodalmi vezetője átvette a parancsnokságot a tartalékos állomány fölött, itt a Reichben kaotikussá vált a helyzet. Olybá tűnik, mintha a Führer kivenné a fegyveres szolgálatok irányítását az egyes katonai vezetők kezéből, és pártjának erős embereit Bízná meg e teendőkkel. A háború kezdetén a maga által megalapozott hírnév - mely szerint Hitler >> a világ valaha élt legnagyobb katonai géniusza<< - lassan, de biztosan kezd megkopni. Jobban tenné, ha a háború irányítását tapasztalt tábornokaira bízná.

Néhány nappal ezelőtt jelen voltam egy Galland tábornokkal, a vadászrepülők parancsnokával folytatott megbeszélésen. Lehetséges, hogy Gruppémat egy az egyben feloszlatják, mivel feltöltése és hadrendbe állítása óriási nehézségekkel járna. A szövetségesek légitámadásai súlyos zavarokat idéznek elő a repülőgépgyártásban. Majdnem mindegyik hidrogenerációs üzemünk elpusztult, és az üzemanyagkészletek szűkössége is egyre nagyobb aggodalomra ad okot.

Ráadásul úgy tűnik, Gruppém újjászervezés előtt a személyi állomány hiánya jelenti a legfőbb akadályt. A tapasztalt vadászpilóták döntő többsége életét vesztette vagy megsebesült.

Mind a keleti mind a nyugati fronton egyre hátrébb szorulunk. Mindannyian az új >>titkos fegyver<< bevetésében reménykedünk.

Különösen mi, vadászpilóták lessük felfokozott izgalommal, mikor kerül már sor a sugárhajtású repülőgépek fronton történő alkalmazására. Hitler egy néhány hete kiadott, ostoba parancsa értelmében a gyárból kikerülő első sugárhajtású gépeket csak >>megtorlási<< célokra lehet használni (vergeltungswaffe).

Hitler dühödten visszautasítja a vadászegységek parancsnokai, Galland, sőt még Göring tiltakozását is. Még azt is ellenzik, hogy a sugárhajtású gépek esetleges alkalmazásának lehetőségeiről szót ejtsünk.

A német vadászrepülő-fegyvernem lassan teljesen elvérzik a Reich védelméért folytatott harcokban. Az angolok és az amerikaiak halálos precizitással tehetik a földdel egyenlővé városainkat és gyárainkat, ellenállással szinte nem is kell számolniuk. És mi Hitler egyetlen gondolata? A>>megtorlás<<.

Ha csak egy-két ezredünk volna, mely föl lenne szerelve az új Me 262-esekkel, a német vadászrepülő-fegyvernem jó eséllyel vehetné föl a harcot az ellenséggel. Ellenkező esetben a légi háború elvész.

1944. október 2.

Két nappal ezelőtt áthelyeztek a 8. vadászrepülő-hadszoztályhoz. Gruppémat Bécs térségébe, a Dunának a várostól északra lévő szakaszához vezényelték. A tervek szerint itt kell megkapnom a helyettesítő pilótákat és gépeket, mielőtt harcba dobnának minket a magyarországi szektorba.

Ma reggel örömteli viszontlátásban volt részem. A hadosztály vezérkari tisztje körbevezetett a főhadiszálláson, hogy bemutasson az egyes fegyvernemek parancsnokainak. Hát kivel találkozom a felderítési részlegnél? Günter Gerhard főhadnaggyal! Alig tudok hinni a szememnek, úgy tudtam, régi barátom már több mint két éve halott. Günter pedig úgy értesült, hogy én kerültem a nyugati front nagy vadászpilóta temetőjébe.

Számomra ez volt a háború egyik legkellemesebb meglepetése. Güntert kérésemre azonnal áthelyezik az én Gruppémhoz segédtisztem Marschall százados helyére. Öreg cimborám is boldog, hogy a főhadiszállás meglehetősen sivár hétköznapjait egy hadműveleti egység tiszta atmoszférájára cserélheti.

1944. október 7.

Az elmúlt napokban egymás után jelentkeztek szolgálattételre a helyettesítő pilóták a hadműveleti irodámban. Néhány régi, jól ismert arc is van köztük, felépülésük után most térnek vissza az aktív szolgálatba. Az újonnan érkezők közül sokan bombázópilóták voltak, ám korábbi egységeiket föloszlatták.

Néhány napon belül meg kell érkezniük az új gépeknek. Erősen remélem, hogy sugárhajtásúak lesznek.

  

1944. október 9.

A mai nap a jövőbeli hadműveletekre vonatkozó összes reményemet tönkrezúzta.

Kevéssel éjfél után telefonon parancsot kapok, hogy menjünk az észak-németországi Anklamba. Nekem előzetesen, közúton kell megtennem az utat., és meg kell jelennem a vadászegységek parancsnokainak találkozóján, melyet Göring hivott össze.

Miután kiadom a szükséges hadmozdulati parancsokat a Gruppénak, hajnal háromkor Gerhard rangidős hadnaggyal és egy sofőrrel autóba szállunk és útnak indulunk. Harminchat óránk van, hogy Prága, Drezda és Berlin érintésével Anklamba érjünk. Az út megtételéhez szükséges üzemanyag kannákba töltve a kocsi hátuljában van. Nem biztos, hogy útközben tudunk tankolni…

Délután négy körül betérünk egy cseh falu fogadójába, hogy kinyújtóztassuk tagjainkat és igyunk egy kávét. A frissítő ital után folytatjuk utunkat, én ülök a volán mögé. Alig 700 m megtétele után robbanás rázza meg a kocsit. A kormányszerkezet eltörött, és az irányíthatatlanná vált jármű a híd korlátjának rohan. A mellettem ülő Gerhard kirepül a szélvédőn, és egyik lába eltörik. A hátsó ülésen utazó sofőrnek sikerül kimásznia a roncsból, majd eszméletét veszti. Én odaszegeződtem az ülésbe a kormány mögött. A robbanáskor én is megsebesültem röpködő szilánkok fúródtak a lábamba, csizmámból vér szivárog. Kétségbeesetten próbálok szabadulni szorult helyzetemből. Egyszer csak közeledő autó zajára leszek figyelmes, ám ekkor újabb detonáció történik. Óriási lökést érzek, és egy lángoló Volkswagen csapódik a kocsimba, majd visszapattan, végig csúszik az úton, és leszalad a túloldalt lévő meredek parton. Hihetetlen erőfeszítések árán lassan sikerül kiszabadítani magam a roncsok közül.

Bal térdem és medencém darabokra tört. Hanyatt fekve, egyedül a könyökömet használva, centiméterről centiméterre haladva odavonszolom magam az út mellett futó árokhoz.

Két óra is eltelik, mire végre ránk bukkan egy SS-egység. A másik kocsi vezetője életét vesztette. A járművek átvizsgálása után kiderül, mindkettő pusztulását mágneses akna okozta. A szabotázsakciót a cseh földalatti mozgalom terroristái követték el.

Éjszaka alégierő prágai kórházába szállítanak minket, az orvosok Günternél és nálam azonnali operációt tartanak szükségesnek. Bal lábam megduzzadt és elszíneződött. A sebészorvos először semmi reményt nem lát a megmentésére, úgyhogy amputálni akarja. Teljesen kétségbe vagyok esve.

Semmi kedvem életem hátralévő részét nyomorékként leélni. Két és fél órát dolgoznak a térdemen, mire sikerül úgy-ahogy összedrótozni. Mindkét lábam sinbe kerül, majd végre átvisznek egy kórterembe, ahol jó néhány más súlyos sérült mellett Güntert is ott találom, egyik lába neki is sínbe van téve.

Az egyik nővért megkérem, hozza ide a holmimat. Előveszek egy üveg brandyt, Günter és én néhány perc alatt végzünk vele.

Ezen az éjszakán semmi fájdalmat nem érzek!

1944. december 3.

Nyolc hete nyolc hosszú, örökkévalóságnak tűnő hete - vagyok gipszben, meg sem tudok mozdulni. Günter a szomszédos ágyon fekszik. A nappalok egyhangúságát csak az éjszakai fájdalmak törik meg.

A bal térdem súlyos sérülései szépen gyógyulnak, a jobb lábamra azonban végleg rokkant maradok. Hozzá kell szoktatnom magam a gondolathoz.

A doktor megígérte, hogy hamarosan fölkelhetek. Úgy fest, holnap reggel megszabadulok a gipsztől.

1944. december 4.

Kora reggel leszedik a gipszet.

Mindkét lábam hihetetlenül lesoványodott. A bal térdem még mindig nagyon merev. Rettenetesen legyengültem, alig tudok felülni az ágyban. Föl akarok kelni, hogy lássam tudok-e járni, egyáltalán föl tudok-e állni, de amikor csak leteszem a talpam, elfog a szédülés.

1944. december 7.

Két nappal ezelőtt mankóim segítségével megtettem az első lépéseket a kórteremben. Tegnap már a folyosóra is kimerészkedtem.

Ma meg kell próbálkoznom egy rövidke sétával a Moldva partján. Elhatároztam, hogy újra járni fogok. Ha kisgyerek módjára az alapoktól kell is kezdenem, akkor is megcsinálom!

1944. december 10.

Sétáim alkalmával mindennap egy kicsit nagyobb utat teszek meg. Az egyik ápolónővér segítségével már a színházig is eljutottam! Egészséges ember számára alig tíz perces út, de nekem több mint egy órába került. Kezemet sebek és hólyagok borítják, de, állapotom határozottan javul.

1944. december 12.

Az osztrák Alpok egyik fürdőhelyére küldtek, ahol rádiumos kezeléseket kapok. A merevség a bal térdemben fokozatosan eltűnik, jobb lábam azonban még még mindig használhatatlan, ernyedten lóg a sérült csípőn, kb öt centivel örökre rövidebb marad a másiknál.

Mankóimon többórás hosszú, fárasztó sétákra indulok a hóban. Mindennap forró rádiumos fürdőt veszek, mely, ha minden igaz, serkentőleg hat az izmokra és az izületekre.

1944. december 16.

A háborúról érkező hírek aggasztóak. Térképeim segítségével figyelemmel kísérhetem az ellenség előrenyomulását a keleti és a nyugati fronton. Arra a következtetésre jutottam, hogy a győzelmet már nem szerezhetjük meg.

Úgy gondolom, ennek a háborúnak nem lesz egyértelmű végeredménye, és nem lesznek igazi Győztesei. A győzelem egyetlen fokmérője a tartós béke. Nem látom azonban, miként lehetséges ez mindaddig, amíg bolsevizmus van a földön. A világforradalomról szóló kommunista ideológiák szerint egy nap útjára indul, hogy maga alá gyűrje az egész világot. Az efféle békéért minden emberfia és minden nemzet önmaga rabszolgasorba süllyedésével fizet.

1944. december 19.

Lilonak (Knoke feleségéről van szó - a szerk.) sikerült elintéznie, hogy átvigyenek a haditengerészet sanderbuschi* kórházába, mely mindösssze néhány kilométerre van Jevertől.

*Később a kanadai hadsereg fennhatósága alá került, neve ekkortól 7. kanadai kórház.

Van ott egy kedves kis házunk, melyet Lilo igazi otthonná varázsolt. Itt vár most rám két gyermekünkkel. Együtt akarunk lenni, bármi történjék is a háború utolsó napjaiban.

1944. december 21.

Mankóimon bicegve útra kelek, hogy találkozhassam szeretteimmel. Egyedül az számít, hogy otthon lehessek. Számomra most már véget ért a háború, rokkant lettem.

Épp mielőtt a vonat a városba érne, súlyos bombatámadás éri Salzburgot. A 20 súlyosabban sérültet - köztük engem is - teherautókra teszik, így szállítják őket keresztül a városon a pályaudvarra.

Este metsző hideg fogad minket Rosenheimben, ahol meg kell várnunk a müncheni csatlakozást. A várost bombatámadás éri, és a pályaudvar megsemmisül. Több ezer ember pánikszerűen menekül, ahogy a bombák sivítanak a levegőben. Mi, akik súlyos sebesülésünk miatt nem tudunk elfutni, a sínek között a földhöz lapulva várjuk meg, míg a fémzivatar elvonul a fejünk fölül. Aztán egymáshoz húzódunk és dideregve várakozunk, míg több óra múlva befut az első szerelvény.

Münchenbe érkeztünkkor lángokban áll a Keleti pályaudvar. A britek a várost is megbombázták. A Vöröskereszt nővérei segítségemre vannak, amikor magamtól már egy lépést sem tudok tenni. Bajtársaim Münchenben maradnak, itteni kórházakban nyernek elhelyezést. A vonat hét óra alatt teszi meg az utat Augsburgba. Rendes körülmények között az út kevesebb, mint egy óráig tart. Az éjszakai bombázások a vonal teljes hossza mentén feltépték a pályatestet.

Az ausburgi pályaudvaron a Vöröskereszt helyben felállított sátrába visznek. Nem tudom folytatni az utat. Holtfáradt vagyok, egyetlen vágyam lehunyni a szemem és aludni…aludni…aludni…

1944. december 22.

Délben megpróbálnak kiugrasztani az ágyból. A Fortressek* bombatámadást intéztek a város ellen, és a nővérek bombabiztos óvóhelyre akarnak vinni. Kidobom őket és rájuk parancsolok, hogy hagyjanak magamra aludni akarok.

* B-17 Flying Fortress (repülőerőd) a bombázót 1934-ben fejlesztette ki a Boeing cég az Amerikai Légierő számára. Gyártása 1936-ban kezdődött, a géptípusból 12000 db-ot gyártottak.

Este fölszállok egy csapatszállító vonatra, melynek reggel kell befutnia Hannoverbe.

1944. december 23.

Az utazás rendkívül megterhelő, minden porcikám sajog. Nem is baj, hogy körülöttem mindenki kedves és segítőkész. Mankóim miatt olyan tehetetlennek érzem magam, mit egy kisgyerek.

A vasutasok fölsegítenek egy Brémába induló tehervonat mozdonyába. A vezetőfülke meleg és otthonos. A mozdonyvezető és a kazánfűtő egymásra fektetett ponyvákból és zsákokból kényelmes derékaljat készít.

Rangjelzésem és kitüntetéseim láttán kissé meglepődnek. Soha nem gondolták volna, hogy frontvonalat megjárt sebesült tisztek ilyen primitív körülmények között is képesek utazni.

A háborúról beszélgetünk, a városok és a gyárak lerombolásáról. A mozdonyvezetőnek egész Családja és az otthona is odaveszett Bréma bombázásakor, a fűtő pedig Oroszországban elesett vejét gyászolhatja. Hozzám hasonlóan úgy gondolják, békét kell kötnünk a nyugati hatalmakkal, hogy szabad kezet kapjunk keleten. Mindketten készen állnak az oroszok elleni harcra, mint korábban fiatalemberként az I.világháború idején.

Egy lassú helyi személyvonaton éjfélkor megérkezem Jeverbe. A repülőtér parancsnoka elém küldi a kocsiját, hogy azon mehessek haza.

Sötét van. A kertkapuban állva látom, ahogy Lilo kijön a házból és elém szalad. Szeretném átölelni és magamhoz szorítani, ahogy korábban, de most nem tehetem. Mindkét kezemmel tartanom kell a mankómat.

Megcsókolom, majd bemegyünk a házba.

Mindössze egyszer szólal meg, azt remegő hangon folytatja:

-          Olyan lassan jársz – mondja - , nem tudtam, hogy ennyire súlyos. A hálószoba meleg és kényelmes. Nagyon-nagyon fáradtnak érzem magam. Fáradt vagyok az utazás kényelmetlenségeitől, fáradt mindattól, amit láttam, hallottam és tapasztaltam. Belefáradtam a háborúba.

Ugyanakkor boldog is vagyok. Boldog, hogy végre itthon lehetek, hogy Lilo és én együtt vagyunk.

Holnap lesz karácsony este. Holnap a kis Ingrid is ébren lesz a kis szőke fürtjeivel. Folyton a nyomomban lesz és kérdésekkel ostromol majd:

-          Ugye most már végleg itthon maradok? Miért voltam távol olyan sokáig? Miért járok olyan lassan? Miért van háború? Miért…miért…miért…?”

Felhasznált irodalom:

Heinz Knoke

A Führerért repültem

Hajja Book Kft. Hajja és Fiai

Könyvkiadó Debrecen 2002

Szövegmagyarázat:

1. Heinz Knoke (1921-1993) hivatásos vadászrepülő, a németországi Hamelnben született. Édesapja - ahogy írja „jó kiállású” rendőrként kereste kenyerét. Édesanyja egy Wilhelm Maertens nevű ács-és kőművesmester leánya, „aki a csökönyösség mellett jó adag humorérzéket is örökölt apjától.” A fiatal Knoke első éveit Hameln utcáin töltötte. Haja vörös, arca szeplők borították. Korán megtanulta „mit jelent a poroszos rend és fegyelem”. 1931-ben fejezte be az elemi iskola 4.-ik osztályát, majd a helyi középiskolában tanult. Ekkor már az írással is foglalkozott. 1931-ben a Cserkészethez csatlakozott. Később azonban (1937) belépett az „igazi” Hitlerjugendbe. Repülőgéppel - amit még nem ő vezetett - először 1938. július 6-án szállt fel egy sétarepülés keretében. Knoke 1939 nyarának elején jelentkezett a német légierő (Luftwaffe) állományába.

2. Hermann Wilhelm Göring (1893-1946) hivatásos katona, birodalmi marsall, háborús bűnös. Életével a www.historiamozaik.atw.hu, illetve a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlapok több szerkesztése részletesebben is foglalkozik.

3. Adolf Hitler (1889-1945) osztrák származású német politikus, diktátor. 1921-től a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt vezetője. 1933. január 30-tól német birodalmi kancellár, Hindenburg halála után Németország államfője, Führere. Életével a www.historiamozaik.atw.hu, illetve a www.historiamozaik.blogspot.com. c. honlapok több szerkesztése részletesebben is foglalkozik.

4. Heinrich Himmler (1900-1945) német harmadik birodalom egyik legbefolyásosabb náci vezetője, az SS (Schutzzstaffel) első számú főnöke. Életével a www.historiamozaik.atw.hu, illetve a www.historiamozaik. blogspot.com c. honlapok több szerkesztése is részletesen is foglalkozik.

Forrás:

Internet-wikipedeia

www.historiamozaik.atw.hu,

www.historiamozaik.blogspot.com.

Szerkesztette: 

Dr. Temesvári Tibor

 2012. december