Érdeklődéssel
olvastam a Rubicon történelmi magazin 2015/7 számában Herman
Róbert írását a nagy költő életének utolsó szakaszáról. A
köztudat a mai napig is a segesvári csatát tekinti az erdélyi
hadjárat döntő ütközetének, aminek az a magyarázata, hogy
ebben az ütközetben tűnt el nyomtalanul Petőfi Sándor, a
forradalom és szabadságharc költője. A 19. század végén nem
múlt el évtized, hogy a költő utolsó óráit és halálát
illetően újabb és újabb szemtanú beszámolója ne került volna
elő.
„Erdély
1849.március végi felszabadítása után
Bem az
ottani magyar erők egy részével a Bánság megtisztítására
indult, s csak június elején – az általa kivitt s a Bánságban
maradó erők nélkül – tért vissza Erdélybe. Távolléte alatt
folyt az újabb honvédzászlóaljak és más alakulatok felállítása,
a lőszer és fegyvergyártás. Komoly gondot jelentett viszont, hogy
Alsó-Fehér, Torda és Kolozs megyék, valamint Aranyosszék
területén a román felkelők továbbra is keményen tartották
magukat az ottani hegyekben, s a gyulafehérvári erőd is a cs.kir.
csapatok kezén maradt. Az 1849. február-márciusi tapasztalatok
alapján a magyar hadvezetés számolt azzal, hogy bármelyik
pillanatban újabb orosz betörésre kerülhet sor, ezért
intézkedett az Erdélybe vezető hágók megszállásáról és
meg-erősítéséről.
Az
orosz intervenció bekövetkezte után
a magyar
védelem esélyei a számarányokat tekintve Erdélyben voltak a
legjobbak, hiszen az intervenciós erők csekély létszámfölényét
a belső hadászati vonal előnyei kiegyenlíthették. Itt Bem kb.
39000 magyar katonát és 107 löveget állíthatott szembe az orosz
és osztrák intervenciós erők 53000 katonájával és 133
lövegével.
A
számarányokat azonban jelentősen rontotta,
hogy a
román felkelés és a gyulafehérvári erőd ostromzára miatt az
intervenció kezdetén Bem legalább 10000 emberrel kevesebbre
számíthatott az Alexander Lüders gyalogsági tábornok vezette
orosz és az Eduard Clam-Gallas altábornagy vezette cs.kir.
hadsereggel szemben. Ráadásul éppen a legharcedzettebb csapatai
hiányoztak, hiszen ezek állomásoztak a havasok és Gyulafehérvár
körül.
A Bem
rendelkezésére álló
alakulatok
kétharmada újoncokból állt. Bem látta, hogy ha csapatait
egyetlen helyen vonja össze, könnyen megsemmisítő vereséget
szenvedhet, ezért úgy döntött, hogy hadosztályait egyenként
veti harcba. Egyik célja az volt, hogy megakadályozza az orosz és
osztrák csapatok kijutását Erdélyből s a magyar csapatok hátába
kerülését. Másik célja saját hadműveleti bázisának, a
Székelyföldnek a megóvása volt. E két cél teljesítése szinte
kizárta egymást: az első esetén Bemnek az ellenség nyugati, míg
a második esetén keleti irányú hadmozdulatait kellett
akadályoznia.
Haditervek
és hadmozdulatok
Bemnek
július végéig sikerült elérnie két fő célját, az orosz
csapatok Erdélyből való kijutásának megakadályozását és a
Székelyföld biztosítását. Július végén Lüders immár
harmadszor vonult vissza a Maros völgyéből a Székelyföld felé.
Elhatározta, hogy felszámolja a székelyföldi ellenállást, ezért
a rendelkezésére álló erőket koncentrált támadásra
utasította. Az orosz hadvezér a támadásra mintegy 30-35 000
embert irányított, az általa vezetett főoszlop, amely
Nagyszebentől Segesvár felé vette útját, 9100-9200 főt és 32
löveget számlált. Mind Bem, mind Lüders koncentrikus támadást
akart indítani.
Bem
terve az volt,
hogy
saját, a székelyföldi és a felbomlott nagyszebeni hadosztály
csapataiból álló, 3300 főnyi, 16 löveggel rendelkező
hadoszlopával, a Kemény Farkas ezredes vezette kolozsvári
hadosztály Segesvárra rendelt kb.3000 katonájával és 12
lövegével, valamint Dobay József ezredes Rikáról érkező , kb.
1000 főnyi, 6 löveggel rendelkező dandárjával három irányból
támadja meg Lüders főerejét. Végül a Stein Miksa ezredes
vezette gyulafehérvári ostromseregnek Nagyszeben felé kellett
volna elterelő támadást végrehajtania.
Ha
mindhárom oszlop (Bem, Kemény, Dobay) beérkezik, Bem mintegy 7300
főt és 34 löveget vethetett volna harcba, azaz a küzdelem nem
lett volna egészen reménytelen. Ugyanakkor Bem Damaszkin György
ezredes 3500 főnyi hadosztályát Marosvásárhelyen hagyta, hogy a
Grotenhjelm altábornagy alatt Beszterce felől Marosvásárhely felé
tartó, legalább kétszeres túlerőben lévő orosz hadosztályt
megállítsa. (Grotenhjelm csak augusztus 3-án érte el
Marosvásárhelyt; ezt azonban ekkor még nem lehetett tudni.)
Ha Bem
damaszki csapatait is magával viszi
Segesvár
felé, s Kemény és Dobay is megérkezik, Bem serege mind létszámát,
mind tüzérsége lövegszámát tekintve némi fölényben lett
volna Lüdersszel szemben; ugyanakkor ha Grotenhjelm megérkezik, a
Bem által vezetett hadoszlop csúnya harapófogóba kerülhetett
volna. De már Damaszkin csapatainak bevonásával is némileg
kiegyensúlyozhatta volna Lüders döntő fölényét.
Kemény
Farkas kolozsvári csapatai
azonban
július 31-én csak Marosvásárhelyig jutottak, Dobayt pedig még
július 30-án Kőhalomnál megverte Dyck oroszt vezérőrnagy
különítménye. Emellett Bem az összecsapás előtt egy
zászlóalját a Gál Sándor vezette székelyföldi hadosztály
segítségére küldte, így végül 2400 főnyi sereg élén támadta
meg július 31-én Lüders csapatait Segesvárnál.
A
segesvári ütközet
Amikor
seregével több napja Segesvárott állomásozó Lüders meglátta a
Székelyudvarhely felől közeledő magyar sereget, arra gondolt,
hogy Bem ebből az irányból csak tüntető támadásra készül
olyan csekélynek találta a magyar fél létszámát. Egyszerűen
nem hitte el, hogy Bem ekkora erővel támadásba merészel fogni. Az
ütközet első szakaszában Marosvásárhely felől várta a magyar
főerők támadását, s ezért ereje nagy részét a marosvásárhelyi
úton állomásoztatta. A Fehéregyháza felé álló erők öt
zászlóaljból, hét lovasszázadból és két ütegből összesen
kb. 4500-4600 főből, a Lüders által oda rendelt erősítések
után kb.4700-4800 főből és 24 lövegből álltak.
Az orosz
harcálláspont kulcsa
a jobb
szárnyon, a Segesvári-erdőben volt, mert az erdőn át könnyebben
meg lehetett kerülni, mint a Küküllőre támaszkodó balszárnyon.
A magyar csapatok a Sárospatak és az Ördög-patak közötti,
nagyobb részt síkterületen, a balszárny az Ördögerdőben állt
fel. A tüzérség a centrumban állomásozott, a gyalogság nagyobb
része (hét század) a balszárnyon volt. Lüders még mindig a
marosvásárhelyi utat vigyázta, ezért Ivin altábornagy vette át
a Bemmel szemben álló csapatok parancsnokságát.
Bem
délelőtt 10 órakor kezdte lövetni az orosz csapatokat, s az egyik
első ágyúgolyó halálosan megsebesítette Szkarjatyin tábornokot,
Lüders vezérkari főnökét. A nemzeti legendárium szerint a
Szkarjatyin elleni lövést személyesen Bem irányozta, mégpedig
lóhátról. Nos, a korabeli lövegek találati pontossága nem tette
lehetővé emberre célzott lövés leadását; lóhátról pedig sem
akkor, sem máskor nem lehetett ágyút irányozni, hiszen az
irányzókészüléket és az emelőt csak gyalog lehetett kezelni.
Nincs egyetlen szemtanú beszámoló sem arról, hogy a löveget Bem
irányozta volna. Így csupán véletlen szerencséről volt szó,
semmi másról. A magyar tüzérek nyilván látták a dombtetőn
álló ellenséges lovas csapatot, arrafelé lőttek. Ez okozta
Szkarjatyin halálát.
Ivin
altábornagy feladata az állás védelme volt,
ezért
nem akadályozta különösebben a magyarok felfejlődését,
miközben a magyar lövegek jól és gyorsan lőtték a velük
szemben álló orosz könnyű üteget s az attól délre, a
Segesvári-erdőben álló zászlóaljakat. A tüzérségi
előkészítés után Bem a balszárnyról a Segesvári-erdő ellen
rohamra küldte öt gyalogszázadát. A honvédek benyomultak az
erdőbe, megingatták az egyik orosz vadászzászlóaljat, de a
beérkező erősítéssel az oroszok kiszorították őket a
Segesvári- és az Ördögerdő közötti Ördögpatak völgyébe. Ez
a váltakozó sikerű küzdelem több órán át tartott.
Délután
egy órakor
az egyik
székely lovasütegnek mind a négy lövege megrepedt a gyors és
tartós tüzelés következtében. Ezeket az ágyúkat a néhány
héttel korábban Kökösnél hősi halált halt Gábor Áron
öntötte, s mivel a kézdivásárhelyi hámorok nem rendelkeztek
megfelelő fúró és esztergáló felszereléssel, belsejük tele
volt kisebb egyenetlenségekkel, göbökkel, így hajlamosak voltak a
megrepedésre. Bemnek így már csak 12 lövegje volt.
Bem
délután két órakor a balszárnyon lévő két gyalogszázadát is
a Segesvári-erdőbe irányította, s a honvédek olyan erővel
támadták az orosz jobbszárnyat, hogy az itt lévő Lipszkij
ezredes segítséget kért Ivintől. Ivin két vadászszázadot
küldött ide, s értesítette Lüderst a magyarok újabb
támadásáról.
Közben
Lüders észlelte,
hogy
Marosvásárhely felől nem várható magyar támadás, ezért maga
is a csatamezőre sietett. Bem, aki azt hitte, hogy az oroszoknak
Segesvár közelében nincs több csapatuk, most a jobb szárnyról
három gyalogszázadát is a balszárnyra küldte, hogy kierőszakolja
a döntést. Így a jobbszárnyon szintén csak három gyalogszázad
és három és fél lovasszázad maradt.
Lüders
közben észlelte, ezt az oldalmenetet, s két vadászszázadot és
egy könnyű félüteget rendelt a balszárny támogatására. Ezek
nagyjából délután öt óra tájban érkezhettek meg a
csatamezőre. Ugyanakkor a centrumban lévő tüzérséget friss
erőkkel, egy nehéz üteg nyolc lövegével váltotta fel. Délután
négy órakor Lüders előre küldte négy dzsidászszázadát és
egy könnyű félütegét a magyar jobbszárny ellen. Az üteg
tüzében a három gyalogszázad megfutott, s csak Fehéregyházán
lehetett őket összeszedni. Délután öt órakor az orosz tüzérség
szétlőtte Bem két lőszeres szekerét.
Közben
délután 4 és 5 óra tájban
a 10
századból álló magyar balszárny újabb támadásra indult a
Segesvári-erdőben lévő 16 századból álló orosz jobbszárny
ellen. Az elkeseredett küzdelemben az oroszok oldalba és hátba
kapták a gyengébb magyar gyalogságot, s kiszorították azt. A
visszavonulás csakhamar pánikszerű meneküléssé vált.
Lüders
ebben a helyzetben rendelte el a magyar jobbszárny elleni
lovasrohamot. Két dzsidás a magyar lakosságot, másik kettő a
lovasságot támadta meg. A roham olyan gyorsan történt, hogy a
huszárok nem tudtak időben arcvonalat változtatni, s a rohamhoz
szükséges sebességet sem tudták elérni. Így a dzsidások
visszaszorították őket a faluba. A gyalogság egy ideig tartotta
magát, aztán szintén futni kezdett Fehéregyháza felé. Az orosz
lovasság követte, s megpróbálta elvágni a menekülők útját.
Bem
észlelte,
hogy az
ütközet menete baljós fordulatot vett. Utasította a (második)
27. honvédzászlóalj négy századát, hogy fedezze a tüzérség
visszavonulását, majd ő maga is menekülni kezdett Ekkor már
mindenki futott amerre látott. A jobbszárnyon a Nagyküllőhöz
közelebb állók a falu északnyugati végén lévő cigánytelep
felé futottak, a többiek a falu nyugati kijáratának tartottak.
Ezek azonban itt beleütköztek a balszárnyról visszafelé futókba,
s csakhamar olyan irtózatos kavarodás támadt, hogy nem lehetett
rendet teremteni. A magyar lovasság egyik százada belevágtatott a
menekülő honvédekbe, s többeket legázolt.
A
centrumból visszavonuló
magyar
tüzérség szintén vágtatva menekült, de némelyik ágyú túl
gyorsan kanyarodott a híd közelében az országútra, felborult,
több ágyú egymásba futott, s ezek elzárták az országutat.
Ekkor Kozma Dénes, a 88. zászlóalj hadnagya 35 emberével az így
keletkezett torlaszt felhasználva három sortűzzel visszaűzte a
faluba hatolni akaró dzsidásokat, majd a fehéregyházi kocsma
előtt még kétszer feltartóztatta őket.
Egyedül
viaskodott a rátörő kozákokkal Zeyk Domokos százados is. Már
több kozákot levágott, amikor egy orosz ezredes franciául
odaszólt neki: adja meg magát. Zeyk nem válaszolt, hanem még
elkeseredettebben küzdött. Amikor kardja eltörött, az ezredes
megismételte a felszólítást. Zeyk erre előkapta kétcsövű
pisztolyát, első lövésével leterített egy kozákot, majd
halántékához emelte a pisztolyt és agyonlőtte magát.
Bem
életét
Daczó
Zsigmond, a székely huszárezred parancsnoka által vezetett kis
osztag ellenállása mentette meg. Maga Bem lováról lebukva vagy
letaszítva egy útszéli mocsárba zuhant s az éj folyamán a
keresésére indított huszárok szabadították ki szorult
helyzetéből. Az üldöző kozákok és lengyel dzsidások
kíméletlenül lemészárolták a futók jelentős részét. A
magyarok vesztesége halottakban, sebesültekben és foglyokban közel
1000 főre rúgott. A veszteség tehát komoly volt, de nem végzetes.
Az erdélyi hadsereg alig egy tizedét érte veszteség, ám ez
semmivel sem súlyosabb, mint a többi hadosztály korábbi
vereségei.
A
veszteség mértéke
ugyan
elérte a bevetett erők 30 százalékát, azonban ez nem állt példa
nélkül az erdélyi hadjárat történetében: Bem 1849. február
4-én Vizaknánál, augusztus 6-án Nagyszebennél és Nagycsűrnél
nagyjából ekkora (vagy talán még nagyobb) veszteségeket
szenvedett; ennek ellenére a vízaknai még úgy-ahogy benne van a
történeti köztudatban (főleg Petőfi Négy
nap dörgött az ágyú… című verse miatt);
az erdélyi hadjárat végét jelentő nagyszeben-nagy-csűri
vereségről azonban még az érdeklődők is alig hallottak.
A
költő halála
>más
körülménynek kellett tehát közrejátszania, hogy valódi
fontosságát túlhaladó hírességre vergődjék a segesvári
ütközet< - írta az összecsapást
feldolgozó tanulmányában Gyalókay Jenő hadtörténész.>Ez
a körülmény csakis Petőfi titokzatosnak látszó eltűnése és
halála volt. Ha ő túléli július 31-ét, akkor az irodalom és a
mendemonda éppen olyan keveset foglalkoznék ezzel a harccal,
akárcsak a többi erdélyi csatavesztéssel.< Joggal
jegyezte meg ugyanakkor, hogy az ütközetről szóló irodalomról
>semmiképpen sem mondhatjuk, hogy a termés
minősége is arányos lenne a mennyiséggel. Sőt, a valóság az,
hogy ennek a tömérdek leírásnak csupán igen kicsiny töredékét
szabad az ütközet tárgyalásának alapjául elfogadnunk, mert
legnagyobb része csak összezavarja, ahelyett, hogy tisztázná a
fogalmakat.< Mindez azért van így, mert,
> nem is a szorosan vett ütközet, hanem
főként (vagy kizárólag)Petőfi rejtélyesnek látszó eltűnése
és halála izgatta a krónikások képzelőtehetségét. Így
történt, hogy nem a harc, hanem a benne aktív szerephez nem is
jutott költő került a legtöbb leírás középpontjába.<
Sem az eltűnésben,
sem a
szemtanúk megjelenésében nincs semmi különös. Egy teljes
vereséggel végződő ütközet után gyakori, hogy a menekülők
egy része nyomtalanul elvész. Petőfiben az őt utolérő kozák
vagy dzsidás csak a magyar katonát látta. A menekülők többsége
pedig csak a saját életével törődött, s a lőporfüst és a por
ködében aligha figyelt arra, hogy tőle pár méterre a nemzet
legnagyobb költője küzd vagy fut az életéért. Petőfi ugyanis
csak számunkra közismert. 1848-49-ben a néhány ezer példányban
megjelenő köteteit díszítő arcképek aligha biztosítottak ilyen
ismertséget. Ráadásul a költő ismertsége az olvasóközönségre
korlátozódott: az írástudatlanok vagy a csupán históriás
füzeteket, ponyvákat olvasók számára – márpedig a honvédek
nagy része ebből a körből került ki – bármelyik alföldi
betyár ismertebb lehetett, mint a költő. A múlt század második
felére megváltozott a helyzet a helyzet. A költő arcképe 1867
után minden jelentősebb összefoglalóban, minden tankönyvben
megtalálható volt, az olajnyomatok tucatjai készültek róla.
Természetes módon egyre többen emlékeztek vissza úgy, hogy ők
1849.július 31-én ezt a bajuszos szakállas fiatalembert látták
ezen a napon.
Holott
a csatatéren felsorakozó
magyar
közkatonák és tisztek nagy része e napokban látta először a
költőt; s ha egyáltalán felfigyelt rá, akkor sem mint Petőfire
, hanem mint Bem környezetének tagjára. Segesvárnál Bem
környezetéből jó néhányan vesztek még oda: Zeyk Domokos, Daczó
Zsigmond, Anton Kurz; fogságba esett Bauer Lajos - csupa olyan
személy, akiket a katonák Petőfinél sokkal jobban ismertek.
A
segesvári ütközetben részt vevő alakulatok nagy részét ugyanis
1849 áprilisa után szervezték meg, akkor amikor Petőfi nem volt
Erdélyben. A költő 1849 május elején Temesvár alatt hagyta el
Bem táborát, s csak július 25-én Berecken csatlakozott újra az
>apó< seregéhez. Petőfinek csupán vászonzubbonya volt,
kardot vagy más fegyvert nem viselt, szekéren és nem lovon
utazott. Bem július 30-án Marosvásárhelyen kimondottan
megtiltotta neki, hogy kövesse a csapatokat. Petőfinek nem volt
szerepe az ütközetben, tétlen szemlélőként figyelte annak
kimenetelét.
támadásának
megindulásakor a mellette álló Lengyel József orvosnak csak
annyit mondott:>potomság<.Ám
amikor Lengyel mutatta neki, hogy Bem is menekül, Petőfi
felismerte, az ütközet elveszett. Szó nélkül futni kezdett, s a
Sárpatak túlpartjáról a hídon keresztül Fehéregyházára vette
útját. A híd előtt összefutott Gyalókay Lajos századossal, aki
megragadta karját:> jöjj velem, kocsimat
innen nem messze állítottam fel, azon menekülhetünk, gyalog vagy
levágnak, vagy elfognak.<
Petőfi
azonban más véleményen volt:
>Azt
hiszed, hogy van olyan bolond, ki ebben a pokolban megállani merné
helyét, kocsisod is elfutott,mint a többi. Nézd - ezzel a felénk
közelítő lovascsapatra mutatott - itt nem lehet menekülni, ne
gondolj most kocsidra, hanem jer oldalt, ott talán
megszabadulhatunk.< Gyalókay habozott
Petőfi pedig kirántotta kezét:>nincs idő
gondolkodni, én megyek Isten veled<- mondta,
s tovább futott. Átjutott a falun, s Héjjasfalva felé vette
útját. Utoljára itt látta őt a Bemet menekítő Pap Lajos
őrnagy, majd vélte őt látni Lengyel Lajos. Valahol félúton
eshetett az üldöző Nassaudzsidások áldozatául. Legalábbis így
rekonstruálta a költő utolsó óráit Dienes András.
Tény,
hogy Petőfit utoljára a faluban látták,
utána
csak látni vélték. Egyelőre tehát csupán annyit mondhatunk
bizonyosan, hogy a segesvári ütközetben nyomtalanul eltűnt. A
költő halálát mindenki biztosra vette. A foglyok között nem
volt, mert az ütközetben fogságba esett s később megszökött
Bauer Lajos vezérkari őrnagy nem látta őt. A fogságba esett
súlyos sebesülteket az oroszok az ütközet után nem szállították
Nagyszebenbe, hanem Segesváron a polgári lakossággal ápoltatták,
s csak hetek múlva adták át őket az osztrákoknak vagy
bocsátották szabadon. Erre két tanúnk is van, a 27.
honvédzászlóalj tartalékának századosa, Mütter Ferenc, illetve
Bartha János, a 88. honvédzászlóalj századosa.
Az
útközben ejtett többi hadifoglyot
Nagyszebenbe
küldték, ott a hadifogoly szállítmányt alaposan átvizsgálták,
s a tiszteket különválasztották a legénységtől. Miután Bem
augusztus 5-én megtámadta Nagyszebent, a szállítmányt - az előző
napon ejtett foglyokkal együtt - kivonták onnan. Az augusztus 4-én
foglyul ejtett tisztek között volt Bisztray Károly hadnagy, aki
részt vett a segesvárfehéregyházi ütközetben, személyesen
ismerte Petőfit, tehát, ha valakinek feltűnt volna a költő ott
léte, neki kétségtelenül. Bisztray emlékirata azonban nem
említi, hogy Petőfivel találkozott vagy Petőfiről hallott volna,
ahogy a később szintén Nagyszebenbe szállított Mütter Ferenc
sem.
Petőfi a
Marosvásárhelyre elvergődő menekültek között sem tűnt fel,
holott Bem maga is kerestette. Élve az ütközet után senki sem
látta. Holttestét többen is látni vélték - de egyik szemtanúi
beszámolóról sem állíthatjuk, hogy bizonyosan a költőre
vonatkozik.
A
legenda születése
Az ő
múlásával egyre több szemtanú akadt. Köztük természetesen
olyanok is, akik távolról sem látták a segesvári ütközetet.
Legalább két-három tucat személy látta elesni Petőfit,
természetesen a csatatér legkülönbözőbb pontjain, egymástól
sokszor kilométernyi távolságra. Arra is akadt szemtanú, hogy a
sebesült költőt a halottak elföldelésére kiküldött
környékbeli román vagy szász parasztok élve dobták volna a
sírba. Mások szerint a költőt súlyos sebesülten vitték
valamelyik környékbeli házhoz, s ott halt meg. Egy bizonyos:
Petőfit az ütközet után élve senki sem látta, s a kortársak
többsége biztosra vette, hogy elesett menekülése közben.
A múlt század
ötvenes éveiben
több
helyen tűnt fel egy-egy >ál-Petőfi<, akik az igazi
dicsőségét aprópénzre váltva bujdosó-ként vagy szélhámosként
egy kicsit jobb ellátásért, puhábban vetett ágyért belebújtak
a költő bőrébe. Többségük azonban csak egy-egy éjszakára
játszotta el szerepét. 1860-ban a költő egykori barátja, Pákh
Albert az általa szerkesztett Vasárnapi
Újság hasábjain tette közzé a költő
haláláról szóló beszámolókat. Ezek többsége az idő
múlásával gyengülő emlékezet és erősödő kultusz kettős
hatása alatt keletkezett: kimondott sületlenségeket, másod,
harmad kézi információkat és spekulációkat ugyanúgy
olvashatunk közöttük, mint ténylegesen használható
tanúvallomásokat. A több tucat levél alig negyede tartalmazott
ténylegesen használható adatokat- ezek azonban megegyeztek, abban,
hogy Petőfi július 31-én a segesvárfehéregyházi ütközetben
veszett oda.
Az 1860-as évektől kezdve
felvetődött
egy másik lehetőség is. Mi van akkor, ha Petőfi csak fogságba
esett, s az oroszok titokban Szibériába szállították? Mert ha
elesni nem látta senki, s az amnesztia után sem bújt elő
rejtekhelyéről, mi más magyarázhatná hosszú hallgatását?
1877-ben egy Manasses Dániel (valójában Pap János) nevű
szélhámos azt állította, hogy egy szibériai ólombányában
találkozott Petőfivel. Manassesről azonban hamarosan kiderült,
hogy börtönviselt szélhámos, aki egy kukkot sem tud oroszul, és
sohasem jár Oroszországban.
A
szibériai legendának újabb tápot adott az első világháború,
amelynek során több tízezer magyar hadifogoly került ki
Szibériába. Természetes, hogy a távolban e hadifoglyok kötődést
kerestek a szülőföldhöz, s minden >Alekszander Petrovics<
feliratú sírban a költő maradványait sejtették. Érdekes módon
azonban mindazok, akik azt állították, hogy megtalálták a
hamvakat, csak a harmincas években hozták nyilvánosságra
>felfedezésüket<, s mindegyikükről kiderült, hogy
semmifajta bizonyítékkal nem tud szolgálni.
A
szibériai legenda
aztán
1985-ben - egy 1940-es évekbeli szélsőjobboldali újságban
megjelent híradás >újrafelfedezésével< - feléledt, s
1989-ben a szibériai Barguzinban egy expedíció megtalálni vélte
Petőfi csontjait. A csontokról nemsokára kiderült, hogy egy nő
maradványai, az utólag elvégzett levéltári kutatások során
pedig nemcsak Petőfiről, de egyetlen állítólag Szibériába
szállított 1849-es magyar hadifoglyokról sem kerültek elő
adatok. Már pedig ezen az alapon akár Afrikában is kereshetnénk a
költő hamvait. A legendának persze van egy pozitív vonása is.
Makacs túlélése azt bizonyítja, hogy a kollektív nemzeti
emlékezet Petőfiben ugyanolyan mitikus hőst lát, mint Csaba
királyfiban, Istvánban, Mátyásban, Rákócziban vagy Kossuthban.
Az életében oly sok méltánytalanságot elviselni kényszerülő
költő számára ez is egyfajta utólagos elégtétel lehet.
August Heydte őrnagy
és az iratok
A
csatatér vizsgálatát végző August Heydte őrnagy, a Lüders
orosz gyalogsági tábornok mellé beosztott osztrák összekötő
csoport tagja az események után öt évvel Jacob Parrot altábornagy
a magyarországi cs.kir. Katonai és Polgári Kormányzóság
adlátusának felszólítására hivatalos jelentést írt arról,
hogy Fejéregyháza és Héjjasfalva között félúton, az úttól
3-4 ölnyi távolságra, egy szökőkút mellett ingre és nadrágra
vetkőztetett holttestet fedezett fel. A holttest mellett több
iratot látott, ezek egy része szakadt, némelyike véres volt. Az
őrnagy felszedette őket, a kíséretében lévő kozákokkal, s az
iratok tartalmából arra következtetett, hogy a halott Bem
környezetéhez tartozhatott. Erre utalt az is, hogy a holttest
mellett zsinórra fűzve fém babérkoszorúk, azaz a Magyar Katonai
Érdemrend III. osztályának példányai hevertek.
Az
őrnagy jobban megszemlélte
a
holttestet, de nem találta ismerősnek. Heydte hosszú erdélyi
szolgálata ideje során személyesen ismerte a Bem erdélyi
seregében szolgáló volt cs.kir. tisztek többségét- a holttest
azonban egyikükére sem emlékeztette.>….sovány
volt, kicsi száraz arcú, nagyon határozott arcki-fejezéssel és
nagy fekete körszakállal< - emlékezett
vissza a látottakra
négy és félév múltán… a..holttest
középnagyságúnál kisebb volt és sovány; az arc eltorzult, az
arcbőr sárgás, a haj és a hegyes szakáll fekete< - írta
28 év múlva. A csizma és a kabát már hiányzott a holttestről,
az ing finom és a mellen rendeződött, a nadrág fekete volt. Az
iratokat felszedve Heydte tovább lovagolt Héjjasfalvára, ahol a
Bem vezérkari irodájának iratait szállító elakadt szekérre is
rá-lelt. Másnap visszatért Segesvárra, s intézkedett a polgári
hatóságoknál a halottak eltemetésével kapcsolatban.
Jelentésében,
az általa
kikérdezett fogoly magyar tisztek tanúságára hivatkozva, úgy
vélte, hogy az általa látott holttest bizonyára Petőfié volt.
1863-ban megjelent névtelen emlékiratában viszont arról írt,
hogy a költő valószínűleg a környékbeli mocsarak
valamelyikében lelte halálát. 1877-ben névtelenül megjelent
visszaemlékezésében visszatért az 1854-es verzióhoz.
Heydte
1854.évi jelentésével kapcsolatban kételyekre ad okot az is, hogy
az irat, amelyet állítólag a holttest mellett talált, bizonyosan
nem került 1849. július 31-én, de még másnap sem az orosz
fővezérség kezére (ha egyáltalán létezett). Ez ugyanis kemény
Farkas ezredesnek, a kolozsvári hadosztály parancsnokának
Kolozsvárról írott jelentése lett volna arról, hogy milyen
védelmi intézkedéseket foganatosított az orosz
Grotenhjelm-hadtest (valójában hadosztály) ellen, hogy milyen a
csapatai állapota,illetve, hogy azokkal csak augusztus 1-jén vagy
2-án érkezik Marosvásárhelyre, s mellette lett volna Kemény
csapatainak létszámkimutatása is; ezenkívül még vagy száz
darab magyar kitüntetés.
A jelentés azért
lett volna fontos
Lüders
számára, mert egy ép és felé közeledő magyar csoportosításról
közölt volna részletes adatokat. Ha ez az irat aznap vagy másnap
Lüders kezébe kerül, akkor csapataival nem Székelykeresztúr,
hanem egyenesen Marosvásárhely felé vonul. Mivel nem ezt tette, s
csak augusztus 2-án értesült arról, hogy Bem Nagyszeben felé
tart, Bemnek sikerült egyesülnie Kemény Farkas és Damaszkin
György csapataival, s egy villámgyors menettel Lüders háta mögött
elérnie és újra bevennie Nagyszebent.
Heydte
1877.évi visszaemlékezése szerint a holttest mellett lett volna
Kemény Farka >- egy akkoriban az orosz
hadtest számára igen fontos –jelentése, hogy 6000 emberrel
Gálfalvánál áll, továbbá állomány kimutatások és báró
Stein (Miksa) magyar ezredes jelentése Gyulafehérvár előtt
keltezve,- az utolsó papírok alatt zsinórra fűzött babérkoszorúk
és magyar kitüntetések hevertek.< Ha
ez így lett volna, az megint csak arra indítja Lüderst, hogy
Nagyszeben védelmére siessen. Az orosz források szerint azonban
Lüders főhadiszállására csak augusztus 2-án érkeztek az első
hírek arról, hogy Bem egyesült Kemény Farkas seregével.
Hozzáteendő,
hogy
Heydte 1854-es jelentésében, illetve 1877-es cikkében a
Kemény-jelentésről két különböző ismertetést ad. Az első
szerint Kemény a jelentést még Kolozsvárról küldte Bemnek, a
második szerint Gálfalváról, ami önmagában képtelenség,
ugyanis Gálfalva Marosvásárhelytől délre, a nagyszebeni úton
fekszik márpedig Keménynek ugyan dél felé, de a segesvári úton
kellett volna haladnia; s Kemény Bemmel történt augusztus 1-jei
egyesülés után Marosvásárhelyről nem vonult tovább délnek,
azaz el sem jutott Gálfalváig, hanem visszatért Kolozsvárra.
Az
ütközetről a cs.kir. hadügyminisztériumnak hivatalos jelentést
író Franz Dorsner ezredes csupán egyetlen olyan iratot említ,
amelyet > egy megölt felkelő tisztnél<
találtak: ez Bem július 29-én Stein Miksa
ezredeshez intézett utasítása volt, amelyben megparancsolta, hogy
támadja meg az oroszok által megszállt Nagyszebent.
Dienes
András viszont a Dorsner 1849. augusztus 1-jei jelentésében,
Heydte 1854.évi jelentésében, illetve az 1877-es
visszaemlékezésében szereplő három irat mindegyikét az általa
Petőfivel azonosított elesett tiszt mellé >helyezi<, ami
egyrészt igazolhatatlan, másrészt nem felel meg a tényeknek. Ezt
a következtetését a Petőfi eltűnése körülményeinek
tisztázására kiküldött magyar-román akadémiai munkaközösség
1956.évi jelentése is elfogadta.
Aligha
hihető,
hogy
Heydte eltitkolta volna az iratokat, azaz Kemény jelentését,
illetve a létszámkimutatás (oka)t. Ha viszont - ami valószínűbb
- egy ilyen fontos mozzanatra rosszul emlékezett (számára ugyanis
az iratok tartalma volt a fontos, nem a halott kiléte), akkor mi a
biztosíték arra, hogy a holttestről adott leírása pontos?
(egyébként az 1854. és 1877évi szövegben éppen a halott
személyi leírása tekintetében is vannak nem jelentéktelen
eltérések.)
Ami a
fehéregyházi ütközetben
zsákmányolt
iratokat illeti, a Dorsner által említett Bem-parancs az egyetlen,
amelyről bizonyosan állíthatjuk, hogy létezett, de eleddig ez sem
került elő. Elképzelhető, hogy meg van a moszkvai Központi
Szövetségi Hadtörténelmi Levéltárban, de a témával foglalkozó
magyar kutatók még nem jutottak nyomára. Dorsner ugyan több
példányban készítette el a maga jelentését, de ahhoz bizonyosan
nem mellékelte.
Petőfi
eltűnéséről/haláláról
nagyjából
akkora irodalom született az elmúlt százhatvan évben, mint az
erdélyi hadjárat egészéről, s annak ellenére, hogy Dienes
András megoldani hitte a kérdést, hat évtizeddel az ő kötetének
megjelenése óta a kérdőjelek száma nem csökken, sőt növekszik.
Az alapvető probléma az,hogy a Dienes rendelkezésére álló
forrásanyag nem volt, mert nem is lehetett alkalmas megnyugtató,
megbízható rekonstrukcióra, s ez a forrásanyag érdemben azóta
sem bővült. Amíg ez nem történik meg, addig maradnak a
tetszetősnél tetszetősebb elméletek a tucatnyi szereplő által
majdnem megmentett, illetve eltérő helyszíneken és eltérő módon
hősi halált halt költőről, aki mint tudjuk, három helyen
született s legalább hat helyen halt meg.”
Forrás:
Rubicon történelmi magazin 2015/7
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
2015.
augusztus
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!