Kisebbségek Jugoszláviában 1944-1945

Érdeklődéssel olvastam Hornyák Árpád írását a Rubicon történelmi magazin 2015/5-6 számában. Jugoszláviában a második világháború végére meghatározó erővé vált a Tito-féle kommunista párt. Titóék a királyi Jugoszláviához képest gyökeres fordulatot hajtottak végre a kisebbségi politika területén. Az ország a huszadik század második felében a délszláv és nem délszláv népek boldog hazájaként tüntette fel magát. A fényes jövőre az 1944-45-ös esztendő sötét árnyéka vetült, itt még nem volt bizonyos, hogy a kisebbségekkel később oly sokat magasztalt utat fogják járni. Ezt a szerkesztést feleségem és szülei emlékére készítettem, akik annak idején Jugoszláviában kisebbségben éltek és egy ócska bőrönddel két gyerekkel menekültek 1944-ben Pécsre.

A háború után

>az ország nemzeti és kisebbségpolitikájának alapja a partizánmozgalom csúcsszerve, a Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa (AVNO) 1943. november 29-30-án megtartott második ülésén elfogadott határozat volt, „amely deklarálta, hogy az új állam biztosítja valamennyi délszláv nemzet egyenjogúságát és a nemzeti kisebbségek jogait. Nem sokkal ezt követően azonban pontosították, igaz nem ilyen deklaratív módon, hogy bizonyos nemzetiségeket mégsem illetnek meg azonos jogok , pontosabban egyeseket , semmilyen jogok nem illetnek meg azonos jogok , pontosabban egyeseket semmilyen jogok nem illetnek meg. Az AVNOJ titkára Rodoljub Colakovic ugyanis szűk körben, a Szlovén Népfelszabadító Bizottság mellett működő tudományos intézetben bejelentette,hogy határozat született a németek kiűzéséről az országból. A magyarokat azonban ekkor nem kívánták kiűzni. Sőt, 1944 januárjában , majd később is a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) vezette partizánmozgalom folyamatosan röpiratokban szólította fel a Vajdaság „becsületes” magyarjait, hogy álljanak a partizánok oldalára.”Hiszen az egyetlen remény a megmenekülésre, hogy ne osztozzanak a bűnös gonosztevő magyarok sorsában, ha az ellenállást, a fegyveres harc útját választják.”

Radikális megoldási kísérletek

A németek tervbe vett kiűzésére 1944 őszén érkezett el az idő, a Vajdaság Népfelszabadító Bizottságának főparancsnoksága már október 9-én megfosztotta a németeket minden joguktól. Hat nappal később pedig a helyi népfelszabadító bizottságoknak elrendelte azoknak a döntően német-magyar – és román lakta településeknek az összeírását, amelyek segítették a megszállókat. Az új hatalom minél sikeresebb és gyorsabb megszilárdítása érdekében 1944.október 17-én e heterogén lakosságú területen, a Bácskában, Bánátban és Baranyában bevezették a katonai közigazgatást, amelynek hármas funkciója volt. Egyfelől előmozdítani a hatalom megszilárdítását és az új rendszerre való átmenet mielőbbi sikeres befejezését, másfelől biztosítani az ország balkáni területeihez képest jóformán sértetlen gazdasági erő-források (elsősorban élelmiszer) minél optimálisabb kiaknázását, és végül, de korántsem utolsósorban erősíteni a terület szláv jellegét.

Ez utóbbi deklarált szándék nevében, amelyet a legfelsőbb katonai és politikai vezetés hagyott jóvá, a kisebbségekkel szemben számos korlátozó intézkedést léptettek életbe, a szabad mozgás, az anyanyelvhasználat stb. tilalma, bevezették a kényszermunkát, megkezdődtek az internálások, nem is beszélve az eufemisztikusan csak „atrocitásoknak” nevezett kegyetlenkedésekről és vérengzésekről, amelyek magyar áldozatainak száma elérte a tíz-ezres nagyságrendet.

A föderatív alapon újjászerveződő Jugoszlávia, mint láthattuk, a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúsága alapján kívánta rendezni a kisebbségi kérdést, a háború során azonban szá-mos olyan elképzelés is napvilágot látott, amelyek a probléma radikális megoldását szorgalmazták, s a háború vége felé közeledve ezek sajnálatos módon a gyakorlati megvalósítás fázisába léptek. E tekintetben az etnikailag vegyes területek voltak leginkább kitéve a túlkapásoknak. Így a mai Vajdaság nagy részét kitevő Bácskában és Bánátban, valamint a mai Horvátországhoz tartozó baranyai területeken különleges igazgatási rendszer bevezetésére, katonai közigazgatás megszervezésére került sor.

A katonai közigazgatás

lehetőséget kínált a már korábban részletezett célok elérése mellett arra is, hogy eltávolítsák e nem kívánatos elemeket a területről. Eltávolítás alatt persze az elüldözésüket vagy likvidálásukat értették. A feladat megvalósítását a Jugoszláv Kommunista Párt és a partizán moz-galom „ ökle”, az 1944 májusában szovjet mintára megalakult belbiztonsági szolgálat, az OZNA (Odelenje zestitu naroda –Népvédelmi Osztály ) vezetése mellett a területre bevonuló partizán csapatok hajtották végre a helyi lakosság egy részének aktív asszisztenciája mellett. Nagyobb földbirtok, nyilas párttagság, a bevonuló magyar hadsereg üdvözlése 1941-ben, hálaadó misén való részvétel, vélt vagy valós sérelem-vita a magyar éra alatt elegendő ok volt arra, hogy kivégzőosztag elé kerüljön valaki.

A magyar áldozatok

döntő többségének nem volt más „vétke”, mint az, hogy magyar volt. Azok a magyarok, akik az 1941-1944 közötti időszakban ilyen vagy olyan módon részt vettek a szerbek elleni atrocitásokban és visszaélésekben, értelemszerűen nem várták meg a bevonuló partizán egysége-ket. A helyben maradóknak nyugodt volt a lelkiismeretük:” Nem követtünk el semmit, miért bántanának minket?” Tévedtek. 1944 októbere és novembere a délvidéki magyarság történetének legsötétebb időszaka lett, amikor ezrével lelték halálukat embertelen kínzások, brutális kivégzések által, különösen Bácskában.

1944 őszén

kimondatlanul, bár de lényegében kollektív bűnösökként tekintettek a magyarokra –ez három település esetében deklaráltan is megnyilvánult. Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságát érte a legkegyetlenebb bosszúállás, a megmaradottakat pedig kitelepítették, internálták, vagyonukat elkobozták, s 1945 második felében történt szabadon engedésük után is megtiltották, hogy visszatérjenek falvaikba. A magyarokkal szembeni egyedi eset hátterében az állt, hogy e területek szerb lakossága 1942-ben kérte Titót, alkalomadtán engedélyezze a bosszút és a magyarok kiűzését, mivel az 1942. januári események után ( a Sajkás kerületben és lefolytatott razziának több mint háromezer szerb és zsidó áldozata volt ) nem tudnak többé együtt élni a magyarokkal. A z engedélyt megkapták. A három település magyar lakosságára kirótt kollektív bűnösséget csak 2014 őszén helyezte hatályon kívül a szerb kormány rendelete.

A háború utolsó esztendejében

lezajlott vérengzéseknek csak egyik eleme volt a magyarellenes megtorlás. A kétségtelenül jelen lévő és sok esetben domináns bosszúvágy mellett szerepet játszott benne az új hata-lom törekvése rendszerének bebiztosítására és az új társadalmi rend kialakítására, illetve a térség etnikai képének megváltoztatására. Sokszor azonban ezeknél is prózaibb ok, az önös, gyarló és alantas emberi érdek volt a meghatározó.

Mindezek fényében 1944 őszén

úgy tűnhetett, hogy a korábbi nyilatkozat, az AVNO) említett határozata és a rendre megismétlődő felhívások dacára, melyekkel a magyarokat az új délszláv állam rendjébe kívánták bevonni, a magyarokra a németekre kiszabott sors vár. Annál is inkább tartani lehetett ettől a lehetőségtől, mert a kérdés ilyen módon történő rendezésének elméleti megalapozottsága is volt.

A kisebbségek kisöprése

A kisebbségi kérdés radikális megoldásának tudományos szószólója egyfelől Vaso Cubrilovic történész, későbbi földművelésügyi miniszter, másfelől a második világháború után telepítési miniszter Sreten Vukosavljevic, a jugoszláviai szociológia megalapozója volt. Mindketten szerb származásúak és elismert tudósok voltak már a királyi Jugoszláviában is, ám szolgálataikat felajánlották az új hatalomnak, amely azt szívesen fogadta. Kettejük közül az előbbi volt a jelentősebb, aki 1944.november 3-án kelt memorandumában a JKP vezetése számára kész forgatókönyvet dolgozott ki,melyben a jugoszláviai kisebbségi kérdés egyszer s mindenkorra történő rendezésére tett javaslatot kitelepítés, elüldözés és kisebb mértékben tisztogatások révén.

Cubrilovic a kitelepítésnél

a németek, magyarok, albánok, olaszok és románok sorrendet kívánta alkalmazni. Úgy vélte,hogy miután e kisebbségek a háború alatt bűnöket követtek el a jugoszláv nemzetek ellen, lényegében valamennyien rászolgáltak , hogy elveszítsék állampolgári jogaikat. Politikai okokból azonban szükségesnek látta különbséget tenni közöttük.”Azok után a szörnyűségek után , amelyeket a németek nálunk és egész Európában elkövettek,minden jogukat elveszítették, és emiatt könyörtelenül mindannyiukat el kell üldözni. A magyarok azonban úgy nálunk, mint Magyarországon – a bácskai öldöklés és a németek oroszországi kiszolgálása ellenére-mégis némi körültekintést érdemelnek.Velük szemben nem kellene mindazokat az intézkedéseket alkalmazni, amelyeket a németek ellen foganatosítunk. Ugyanez vonatkozik az ó-szerbiai és a macedoniai arnautákra is.A kisebbségi kérdés megoldása során viszont mindenáron el kell foglalnunk etnikailag is a Bácskát,Koszovót és Metohíját, néhány százezer magyart és arnautát eltávolítva az országból.

Cabrilovic számára

nem az volt a legfontosabb,hogy mennyi kisebbségit kell elküldeni, hanem az,hogy honnan. A szórványban élő kisebbségieket nem tekintette veszélyesnek Jugoszláviára nézve. A veszélyt a stratégiailag és gazdaságilag fontos határ menti tartományokban lévő nagy létszámú kisebbségi tömbökben látta, különösen h azok saját nemzetiségekkel határosak. A kisebbségeket nem számarányuk, hanem geopolitikai elhelyezkedésük miatt tartotta veszedelmesnek Jugoszláviára nézve, s e veszély kiküszöbölésére a kitelepítést látta a legcélszerűbbnek. „ E problémáknak a megoldására az ilyen háborúk a legalkalmasabbak, melyek mint a vihar söpörnek végig az országokon,gyökereket tépnek ki, és szétszórják a népeket. Amihez béke-időben évtizedek vagy századok kellenének., háború idején pár hónap vagy év is elegendő. Nem szabad áltatnunk magunkat: ha megakarjuk oldani ezt a kérdést, addig tehetjük, amíg a háború tart.”

A testvéri Szovjetunió

példáját említette, amely elsőként alkalmazta a kisebbségi kérdés megoldására a kitelepítéseket. E példára hivatkozva Jugoszlávia is joggal kérheti a szövetségesektől, hogy a kisebbségi kérdést ilyen módon oldhassa meg. Hiszen a háborúban nyújtott teljesítmény alapján joggal remélhette,”hogy a testvéri Szovjetunió segíteni fog , hogy a kisebbségi kérdést úgy oldjuk meg , ahogy ő tette és teszi.” Arról nem is beszélve , hogy a háború kiváló pszichológiai teremtett a kitelepítésekre.”Kisebbségeink tudatában vannak annak, hogy mit követtek el, ezért nem fognak sokáig ellenkezni, ha elüldözzük őket.(…) Talán soha nem kínálkozik ilyen alkalom, hogy országunkat etnikailag teljesen a magunkénak tudhassuk.Napjaink összes problémája, amely jelen van országunkban, akár nemzeti-politikai , társadalmi vagy gazdasági jellegű, várhat rövidebb-hosszabb ideig a megoldásra. Azonban a kisebbségi kérdést, ha most nem rendezzük, akkor sohasem fogjuk.”

A kisebbségi kérdés

megoldásának másik apostola , Sreten Vukosavljevic számára ugyancsak a vajdaság szláv, elsősorban szerb karakterének erősítése volt az elsődleges, s e célból szorgalmazta az etnikai alapú represszió folytatását,, a németekről a magyarok ellen forduló éllel. A bácskai magyarok erőszakos kitelepítésében látta a tartós megoldást, miáltal „arányos viszonyok” alakíthatók ki Jugoszlávia ezen részében. A kolonizációt nemcsak a térség mezőgazdasági-szociális, hanem történelmi-politikai problémáira is megoldásnak látta. A kívánt cél eléréséhez több megoldási javaslattal élt: felvetette minden magyar kitelepítését, a belső széttelepítést a határövezetből és azokból a körzetekből, ahol a magyarok többségben vannak, végső megoldásként a területi engedmények lehetőségét is megemlítette, javasolva,hogy a magyarok egy részének Észak-Bácskába történő áthelyezését követően engedjék át Magyar-országnak.

Telepítési miniszterként

két legyet kívánt ütni egy csapásra. A magyarok kiűzésével remélte növelni a felosztható mezőgazdasági birtokok számát, hogy megoldást kínáljon a jugoszláv falvak túlnépesedési problémájára, ezzel is csillapítva a földéhséget. Ugyanakkor a gazdasági nyereséghez jelentős politikai nyereség is társult volna- hiszen,ha a magyarok eltűnnének Jugoszláviából, megerősödne az etnikai kohézió, stabilizálódna a helyzet az északi államhatáron, s egyúttal az ottani magyarosításnak is véget vethetnének. Ez a megoldás arra is alkalmasnak látszott, hogy hosszú távon megalapozza a jószomszédi viszonyt Jugoszlávia és Magyarország között, hiszen kisebbség híján konfliktusforrás sem lenne. Ezeket a téziseket Vukosavljevic tudományos érveléssel és erkölcsi igazolással kísérte, Cubrilovichoz hasonlóan rámutatva a történelmi pillanat fontosságára a határozott, gyors cselekvés szükségességére.

A magyarok mégis maradhattak

A magyarokra- dacára az imént részletezett elképzeléseknek, amelyek eljutottak a legfelsőbb politikai döntéshozókig- végül is a németekétől eltérő sors várt. 1944 novemberében a katonai közigazgatás már különbséget tett a szlávokhoz való viszonyulás alapján a „jó magyar” és a „ rossz magyar” között. A Jugoszláv Kommunista Párt vezetésében érvényesülő kisebbség-politikai koncepció jegyében 1945 tavaszától megkezdődött a magyarság integrálása az új rendszerbe, ők is helyet kaptak a népfelszabadító bizottságokban, megszüntették az internáló táborokat stb. Ennek hátterében kettős motiváció állt. Egyfelől belpolitikai érdekek vezérelték a párt-és államvezetést, amely tulajdonképpen egy és ugyanazon társaság volt, másfelől külpolitikai szempontból is célszerűnek tűnt a jugoszláviai magyar kisebbséggel szembeni politika radikális megváltoztatása.

Mindkettő hátterében

a Szovjetunió állt. A „testvéri Szovjetunió” ugyanis nem kívánta a jugoszláviai kisebbségi kérdés szovjet modell alapján történő megoldását a magyarok tekintetében, hiszen ekkor már eldőlt, hogy Magyarország a szovjet blokk része lesz. A testvériség jegyében pedig nem lehet kollektív repressziót folytatni az egyes nemzetiségek ellen. 1945 tavaszától meghírdett új jugoszláv kisebbségpolitikában a magyar lakosság lélekszámának csökkentésére irányuló erőfeszítéseket felváltotta a magyarok integrálásának igénye az új rendszerbe. A magyarok közül egyre többen léptek be a Jugoszláv Kommunista Pártba, 1945 júliusában megalakult a Magyar Kultúrszövetség, magyar iskolákat nyitottak, földet kaptak az agrárreform keretében, és a magyarok is részt vettek a választásokon 1945 novemberében –igaz, az általuk lakott vidékeken feltűnően nagy volt a JKP vezette népfronttal szemben leadott szavazatok aránya.

A hirtelen jött fordulat

hátterében több ok állt: a magyaroknak a németeknél kevésbé bűnös kategóriába sorolása; az a tény, hogy Magyarország soha nem lehet olyan veszélyes , mint Németország; végezetül a legmeghatározóbb ok, hogy a szovjetektől értesülhettek: Magyarország Jugoszláviához hasonlóan szocialista állam lesz. Csak miután a lakosság egy részének bosszúvágya teljesült, s a kisebbségek létszáma (főleg a németeké, de a magyaroké is ) csökkent, társadalmi és gazdasági súlyuk pedig jelentősen meggyengült,kezdte el a JKP a nemzetek „valódi” egyenjogúságán alapuló politikáját. Ez azonban jórészt kirakatpolitika volt , amely szakított a korábbi időszakok erőszakos asszimilációs gyakorlatával, s helyette a burkolt asszimilációra helyezte a hangsúlyt. A titói Jugoszláviában elismerték az egyén kisebbségi jogait,de megakadályozták a jelentősebb kisebbségek közösséggé szerveződését. A jugoszláviai magyar kisebbség 1945 tavaszán kezdődő integrációjának folyamata nem volt sem könnyű, sem gyors, s alsóbb szinteken még évek múltán is érezhető volt a bizalmatlanság a magyarokkal szemben, s talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a bizalmatlanság sohasem szűnt meg teljesen.

A magyarországi délszláv kisebbség

A kisebbségi kérdésnek azonban a Jugoszláv Kommunista Párt politikájában volt egy másik vetülete is, a jugoszláv határon túl élő délszláv kisebbségekhez való viszony kérdése. Ebben gyökeres változás állt be a korábbi időszakhoz képest. Míg a két világháború között a magyar országi délszláv kisebbség teljesen elhanyagolható szerepet töltött be a jugoszláv külpolitikában – elvétve foglalkozott a kérdéssel egy-egy memorandum, az is inkább lexikon jellegű összeállítás formájában a harmincas években -, addig a világháború utáni Jugoszlávia határozott érdeklődést mutatott az északi szomszédságában élő nemzetrészei iránt. Hogy ez mennyire fakadt a nemzeti összetartozás érzéséből és mennyire volt reálpolitikai megfontolás, azt nehéz teljes biztonsággal megítélni Akkor járunk talán a legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy ezek súlya a körülményektől függött.

Ahogy a két háború közötti időszakban

Magyarország elsősorban külpolitikai céljai elérésében szánt fontos szerepet a kisebbségi kérdésnek, úgy a második világégés utáni első években Belgrád is elsősorban külpolitikai céljai elérését elősegítő eszközként tekintett a határain kívül maradt nemzettársaira. Ebben a kontextusban a délszláv kisebbség kérdése 1944 végétől 1946-ig a határmegvonás problematikájának részeként jelent meg mint az esetleges jugoszláv területi követelések eléréséhez potenciálisan felhasználható eszköz. Alátámasztják ezt a jugoszláv partizánok „határon átívelő” tevékenysége miatti magyar panaszok mellett a vonatkozó jugoszláv iratok is.

Obrad Cicmil ezredes,

a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz delegált jugoszláv misszió vezetője Titónak szóló jelentésében 1945 májusában ezt írta: „A bajai háromszög délszláv lakossága a Vörös Hadsereg és a partizán egységeink megérkezése után antifasisztának deklarálta magát, és kinyilvánította szimpátiáját Jugoszlávia iránt. A falvakban népfelszabadító bizottságokat ,lényegében partizán őrségeket hoztak létre, egyszóval átvették a hatalmat. Ezeket a bizottságokat és őrségeket időközben megszüntették és a hatalmat átvették a magyar állam hivatalos szervei. Ám ez nem ment zökkenőmentesen. Komoly nehézségek voltak, miután egyes bizottságok nem kívánták beszüntetni tevékenységüket, miközben az államhatalomnak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság által minden tekintetben támogatott Ideiglenes Kormány utasítására át kellett vennie az igazgatást.”

A Magyarországon tartózkodó

jugoszláv delegáció arra az álláspontra helyezkedett, hogy már nem lehet ilyen „partizán módszerekkel” dolgozni, és az illegálisan működő nemzeti bizottságok támogatása helyett javasolta, hogy forduljanak a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontjához, amelynek működését a magyar belügyminisztérium hallgatólagosan jóváhagyta. Ennek a szervezetnek a vezetése azonban főleg szlovákok kezében volt, s a jugoszlávok több okból sem tudtak vezető szerephez jutni: nem volt megfelelő számú emberük, akik kulturálisan és politikailag felnőttek volna ehhez a feladathoz, másfelől hiányoztak az anyagi forrásaik, míg a csehszlovákok rendelkeztek mindkettővel.

A jugoszláv vezetés

úgy látta, és aligha rosszul, hogy a magyar hatóságok nem folytattak kellően kisebbségbarát politikát nemzetrészeikkel szemben. Ezeket a Magyarország részéről mutatkozó hibákat visszaéléseket Belgrád kiválóan felhasználhatta- és fel is használta- arra,hogy nyomást gyakoroljon Budapestre. Tisztán mutatja ezt a jugoszláv külügyminisztérium politikai osztályának vezetője, Brilej 1946.február 9-i utasítása a delegációnak: „Tekintettel a közelgő békekötésre Magyarországgal, számunkra nagy jelentősége van a vele szembeni kívánságaink teljesülése szempontjából a jugoszláv kisebbséggel folytatott munkának. E tekintetben a Külügyminisztériumnak van szerencséje megkérni a delegációt, hogy azonnal lépjen kapcsolatba a Szlávok Antifasiszta Frontjával, hogy erősítse aktivitását a tekintetben, hogy a délszláv kisebbségek mind gyakrabban és határozottabban fejezzék ki kívánságukat, hogy Jugoszláviához kívánnak tartozni.”

A magyarországi délszlávok

azonban nem vették a lapot. Míg egy évvel korábban kis túlzással mindennaposak voltak a magyarországi délszlávok elcsatolást kérő folyamodványai és küldöttségeik felbukkanása Belgrádban, 1946 tavaszán-nyarán ilyen lépésre nem került sor. Ennek magyarázata vélhetően az,hogy a magyar államhatalom ekkorra már kellő mértékben megszilárdult, s nem mellékesen nem voltak partizán egységek sem a határövezetben.

Ezzel véget ért

az az időszak, amikor a jugoszláv kormány a magyarországi délszláv kisebbségeket nyomás

gyakorlásra igyekezett felhasználni, ám elmondható, hogy Belgrád nem tért le az 1943-44-ben megtalált útról, s a két világháború közötti időszak gyakorlatától eltérően továbbra sem lankadt a figyelme a Magyarországon élő délszlávok iránt. <

Forrás: Rubicon történelmi magazin 2015/5-6

Szerkesztette: Dr.Temesvári Tibor

2015. július