Azok a szörnyű ötvenes évek, a parasztság megtörése

Magam is - igaz kamasz fejjel - megéltem az ötvenes éveket. Ezért nagy figyelemmel olvastam a Rubicon történelmi magazin 2015/4. számában Erdmann Gyula „Szörnyű évek, a tulajdonos parasztság megtörése” c. írását. Ahogy a szerző írja „már 1945-ben elkezdődött a magántulajdon korlátozásával a szovjet típusú proletár - diktatúra megalapozása…Látszólag demokrácia volt és többpártrendszer..de mindez csupán átmeneti, politikai célú engedmény volt a háború utáni konszolidáció érdekében.

„Rákosi Mátyás és a Magyar Kommunista Párt

a Vörös Hadsereg védernyője alatt már a kezdet kezdetén minden döntő pozíciót elfoglalt, s bár betartotta a formai demokratizmus és parlamentarizmus játékszabályait, a háttérből kőkeményen befolyásolta az alapvető döntéseket. Emlékezzünk csak arra, hogy az 1945. őszi választásokon 57%-ot elérő kisgazdapárt nem kaphatta meg a belügyi tárcát s vele a rendőrség és a titkos szolgálatok irányítását, a Gazdasági Főtanács pedig, amely a legfontosabb döntéseket hozta, csak formailag állt a miniszterelnök vezetése alatt, érdemben ott is a kommunisták által delegált főtitkár, Vas Zoltán akarata érvényesült. Így volt lehetséges a parlamenti többséget szerzett kisgazdapárt fokozatos felszeletelése, majd a párizsi béke után a leplezetlen szovjet mintájú diktatúra kiépítése - s ezzel együtt a türelmetlen, doktriner és embertelen agrárpolitika bevezetése.

SZOVJET PÉLDA

Rákosiék¹ nem tűrtek ellenállást; ha nem értek célt, akkor bevethették a Vörös Hadsereget is, lásd Kovács Béla kisgazda főtitkár 1947.eleji letartóztatását, kivonását a politikai életből. Következhetett a kisgazdákat támogató, segítő értelmiségiekből álló „Magyar Közösség” elleni, szovjet mintájú koncepciós per, s vele a kisgazda politikusok sorának kiiktatása a politikai életből. 1947 nyarára készen állt a terep a törpe minoritásban lévő kommunista erők totális hatalomátvételére. A minta a sztálinista diktatúra volt.

Az 1920-as évek közepén

a Szovjetunióban Buharin és köre a szocialista ipar és a kisárutermelő mezőgazdaság hosszú egymás mellett élésével számolt, beépítve a tulajdonos parasztság érdekeltségének hajtóerejét, de kézben tartava a vezető pozíciókat. Vitapartnerük, Preobrazsenszkíj viszont a szocializmus mielőbbi teljes megvalósítását követelte, és az erőltetett ütemű iparosítás forrásául a paraszti jövedelmek fokozott mértékű elvonását, a termés természetbeni állami átvételének növelését jelölte meg. Ez természetesen szigorú centralizációt és kényszerítő-eszközt jelentett. Sztálin Preobrazsenszkij mellett foglalt állást. A következmény ismert: volt idő, amikor szovjet paraszttok milliói haltak éhen, és százezrek sínylődtek a Gulagon, Buharint pedig Sztálin kivégeztette. Az erőltetett kollektivizálás kollektivizáláskor az önköltség alatti áron történt terményátvétel, a növekvő arányú beszolgáltatás már nem a közellátást, hanem a „szocializmus”, az erőltetett nehézipari, hadiipari fejlesztések célját szolgálta. Ehhez egyetlen adat: 1913-hoz képest a szovjet ipar termelése az 1950-es évek végére negyvenszeres, a mezőgazdaságé csupán kétszeres lett.

A kommunista párt

Magyarországra érkező, Moszkvában kiképzett, szovjet állampolgársággal is rendelkező vezetői, Rákosi, Gerő² és társaik a sztálinizmus teljes importját vették célba, ami a tulajdonos parasztság, a tradicionális falusi, mezővárosi közösségekben irányadó, köztiszteletben álló, földet, családot, történelmi egyházat tisztelő és szolgáló gazdák kisemmizését jelentette. A kommunista diktatúra csak kiszolgáltatott tulajdonától, érdekvédelmétől, szervezeteitől, egyleteitől megfosztott alattvalókat kívánt.

A JURCSEK-RENDSZERTŐL A KENYÉRCSATÁIG

Az állami beavatkozás a magyar mezőgazdaságban korábban sem volt ismeretlen. Már az első világháborús hadigazdálkodás megszervezése is állami feladat volt. Az 1920-as években csökkentek a termésátlagok, szélesre nyílt az agrárolló: a közellátást és az ipari importhoz szükséges agrárexportot is az állam szervezte. A második világháború alatt pedig egyre nehezebb volt a közellátás, a hadseregellátás és az egyre agresszívebb német igények kielégítése. 1940-től a hatóságilag meghatározott termelői szükségleten felül minden készletet igénybe vettek, mélyen önköltség alatti áron. 1942-43-ban bevezették a jurcsek-rendszert, amelynek keretében a szántóföldek értékének egy-egy aranykoronája után tíz, majd ötven búzaegységet - azaz 10, illetve 51 kg búzát vagy azzal egyenértékű cikket - kellett beadni.

A második világháborús pusztulás után

a kötött gazdálkodás folytatása átmenetileg érthető volt. A jurcsek-rendszert eltörölték ugyan, de 1945 első felében a gazdák a szűken meghatározott háztartási és gazdasági szükségleteken felül minden készletüket kötelesek voltak beszolgáltatni. 1945 őszétől a progresszivitás jegyében egy 2-4 holdas gazda - a rendelkezések szerint - holdanként 50, egy 8-10 holdas gazda holdanként 100, egy 20-30 holdas pedig holdanként 150 kg kenyérgabonát lett volna köteles beadni. Ám a termés gyenge lett, a közellátás akadozott, így aztán a gazdák minden feleslegét elvitték alacsony hatósági áron. 1946 elején egy beszolgáltatott ökör hatósági áráért a szabadpiacon egy libát lehetett venni. A végrehajtást ún. elszámoltató bizottságok végezték.

Közben a megszálló szovjet hadsereg

ellátása is a parasztságra hárult. A hivatalosan átadott termékekért a gazdáknak ún. búzakötvényt adtak, melynek ellenértékét soha nem kapták meg. Tegyük hozzá: a megszállás első évében a szovjet katonák vittek mindent - átvételi elismervény nélkül. A Magyar Kommunista Párt a földreform körül, 1945-46-ban még a kisgazdaságok támogatását,”kert-Magyarországot”, „magyar földön termett szocializmust” (Rákosi) ígért. A valóság egészen más lett.

A beszolgáltatást

a koalíciós pártok mindegyike ideiglenes, szükséges rossznak tartotta: a jegyrendszer élelmiszeralapját valahogyan biztosítani kellett. Az 1946-47-es gazdasági évben a rendeletek méltányos, bár az előző évinél nagyobb beszolgáltatási terhet írtak elő. A rendeletből azonban megint nem lett semmi. Ahogy jött a tél, s nőtt az éhezők száma, úgy keményedett a beszolgáltatás is. Ismét elindultak az elszámoltató bizottságok, s - az ún. „kenyércsata” részeként - elvittek minden „felesleget”. A közellátást így is csak igen alacsony szinten lehetett biztosítani.

SZÉTNYÍLÓ AGRÁROLLÓ

Az 1946, augusztusi pénzügyi stabilizáció (a forint bevezetése a Szerk.) összességében nagy jelentőségű volt, a mezőgazdaság helyzetét azonban súlyosbította. Az ipariban az 1938.évi ár 5-6-szorosát, a mezőgazdaságban csak 3-4-szeresét írták elő. Ekkor nyílt legszélesebbre az agrárolló. Egy év múlva javítottak az agrárárakon (búzánál pl. 50%-kal), de még így is széles maradt az agrárolló. 1948-49-cel aztán ismét süllyedni kezdett a mezőgazdaság árszínvonala.

Új teherként jelentkezett

a felemelt földadó: először aranykoronánként egy a stabilizáció után már négy kg búzát jelentett, melynek súlyát érzékelteti,hogy az 1946-47-es összes terménybegyűjtés 78 ezer vagon volt, s ennek 30%-át adóként rótták le. Ehhez jött az Őrlési dézsma és az iparcikk-csereakcióért átadott gabona. Így a kenyérgabona 80 százalékáért a termelők pénzt nem kaptak, és a maradék 20%-ot is mélyen a szabadpiaci ár alatt voltak kénytelenek beadni.

Nagy Imre³ az 1947-48-as beszolgáltatási rendszer tárgyalásakor nem véletlenül szorgalmazta, hogy jó közepes termés esetén szűnjön meg a beszolgáltatás. Nagy Ferenc miniszterelnök pedig megígérte: hat mázsás holdankénti gabonatermés esetén nem lesz beszolgáltatás. Az aszály miatt azonban vissza kellett vonni a kedvezményeket. Kenyérgabonából és lisztből minden készletet zároltak. Rákosi később beismerte, hogy az 1947-48-as gazdasági évben a szigorodó rendeletek miatt négyszer zaklatták a termelőket. Ugyanakkor a Szabad Nép elkezdte az ellenségkeresést: a nagy hiányok okát a laza ellenőrzésben és a feketepiacban látta, s nyílt gazdaellenes hangulatkeltésbe fogott.

Rákosi már 1948 elején

még a nyílt diktatórikus fordulat előtt, beszél a szövetkezesítés fontosságáról, ekkor azonban az önkéntességet és az állami támogatást is emlegette. Mezőhegyesen még 1948 áprilisában is leszögezte: rágalom, hogy az MKP (Magyar Kommunista Párt – a Szerk.) a magántulajdon ellen lenne; sőt a párt úgymond megvédi a paraszti tulajdont. Az MDP (a kommunista párt és a szociáldemokrata pártból összevont – a Szerk.) első kongresszusának program nyilatkozata 1948 júniusában a kisparaszti mezőgazdaság támogatása és a mezőgazdasági termelés növelése mellett foglalt állást. Hamarosan aztán kibújt a szög a zsákból. 1948. augusztus 20-án Kecskeméten már kijelentette: az egyéni gazdaság nem lehet a jövő, mert annak keretében „a nagy halak megeszik a kis halakat”. A cél tehát - mondta - a szövetkezés (az önkéntességről már szó sem volt), a progresszív adózás és a nagy gazdák (kommunista terminológiával: kulákok) korlátozása. 1949 januárjában aztán Rákosi már a proletárdiktatúrára való gyors áttérést szorgalmazta, a tulajdonos, polgári rétegek és a többpártrendszer felszámolásával. Közben fenyegető jelzést kapott a polgári ellenzék is. 1948 nyarán folyt le koholt vádakon alapuló koncepciós FM-per, melynek végén 62 vádlottat ítéltek el és további 138 képzett szakembert üldöztek el a minisztériumból. A hamis vád lényege az volt, hogy - úgymond - Horthy-bérenc hivatalnokok szabotálták a beszolgáltatást (értsd: enyhíteni akarták a már-már nyíltan likvidációs célú beszolgáltatási terheket.)

KULÁKLISTÁRA TETT PARASZTOK

Egyre szembeszökőbbek lettek a gazdaságpolitika torzulásai. A kollektivizálással és az életszínvonal emelésével párhuzamosan az ipar és a mezőgazdaság egyidejű fejlesztését hirdették. Ez így együtt irreális volt. A Szovjetunióban sem sikerült, de a tények a tervkészítő álmodozókat nem befolyásolták Az eredmény túlpörgetett és rossz szerkezetű, elavult technikát átvevő iparosítás, kis túlzással hadi iparosítás és stagnáló, visszaeső mezőgazdaság lett.

1948 nyarától már szóba sem került

a beszolgáltatás eltörlése, sőt azt a pártvezetés a szocialista gazdaság velejárójának deklarálta. Már ekkor felmerült a termés egészének beszolgáltatása - de erre, azaz az agrártermelés államosítására még nem került sor. Progresszív beszolgáltatási rendszert alakítottak ki: 1-5 kataszteri hold között a beszolgáltatás azonos volt a földadóval (négy kg búza/aranykorona-érték), e felett pedig emelkedő szorzószámmal számolták ki a kötelezettséget. Viszonylag jó 1948.évi termés után kenyérgabonából az össztermés 32%-át, az összes terményből pedig 25%-át vették el adóba és beszolgáltatásként. A szabadpiacra alig jutott el a gazda, akkor is csak minimális terménnyel. Nőtt a tej-és zsírbeszolgáltatás is. Tehenenként napi egy-két liter helyett három litert kellett leadni, s több állat tulajdonlása esetén meredek progresszivitást alkalmaztak.

Megkezdődött a kulákok korlátozása.

Először mezőgazdaság-fejlesztési járulékra kötelezték őket: ez aranykoronánként 2-4 kg gabonát jelentett. „Fizessenek a gazdagok!” – hirdette a Szabad Nép. 1948-49-ben egy átlagos 15 kat. holdas gazdaságban mindössze 3.5 hold termése maradt meg a gazdánál, egy 50 kat. holdasnál viszont már semmi sem. Súlyos zavarokat okozott, hogy a kulákhatár rendeletenként különböző volt. Holt 15 kat. hold, illetve 150 aranykorona-érték, hol pedig 250 arany-korona volt a határ. Végül viták után a határt 250 kat. holdban vagy 350 aranykorona-értékű földben határozták meg. Megjegyzendő, hogy hazánkban kb. 450-500 aranykorona értékű volt az a föld, melyet már nem lehetett családi erővel művelni. Maga Rákosi egyébként a rendeleteket is semmibe véve szélesre tárta a kaput a kulákká nyilvánítás előtt: kulák lehetett az is,aki egyházközségi tisztséget viselt, nem adta a lányát középparaszthoz vagy „kupeckedett”, állandó bérest tartott stb. „A kulákra csak a kemény kéz hat” - ment az ukáz a helyi kiskirályokhoz.

Megnyíltak

az ÁVH (Államvédelmi Hatóság – a Szerk.) felügyelete alatti internáló-és munkatáborok, mint Recsk, Kistarcsa, Hortobágy és a többi, sok-sok elhurcolt, száműzött kulákkal, miközben növekedett a falvakban a vidéki városokban az öngyilkos parasztok száma: már nem csak a földtől, de az élettől is menekültek… Volt rá okuk: már 1948-ban háromezer parasztot ítéltek el a beszolgáltatás nem teljesítése miatt. Az 1949-1953 között folyó 650 ezer büntető peres eljárás és 850 ezer rendőri „intézkedés”(értsd: nem ritkán fizikai bántalmazás, megalázás) zöme a parasztságot sújtotta. A „párt ökle”, az ÁVH is sűrűn sújtott le véres, erőszakos eszközeivel a vidéki „osztályellenségre”.

Az 1949-1950. évi beszolgáltatási rendelettel

minden egyes termelő kötelezettsége 15%-kal emelkedett. A kulákoknál ezenfelül jelentősen növelték a szorzószámot, így náluk mintegy 40%-kal nőtt a terhelés, elérve a teljesíthetetlenség határát. Megkezdődött tehát a gazdag parasztok likvidálása.

Tízezerszám kerültek kuláklistára olyanok, akik sohasem vagy csak néha alkalmaztak idegen munkaerőt a családjuk mellett. 1950.-ben már számos középparasztot minősítettek kulákká, mivel addigra sok kulák elmenekült a falvakból, odahagyva földet, tanyát, ám Rákosi nem tűrt olyan települést, ahol nem volt kulák. Számára ellenség nélkül nem volt élet az élet.

MENEKÜLÉS A FÖLDTŐL

Új találmány volt az önkéntes termény, illetve állat beszolgáltatás lehetősége is, amit természetesen kötelezően előírtak termelőkként, mivel az országos tervet le kellett bontani az egyes termelőkig. A „kötelezően önkéntes” beadásért 20% felárat fizettek, de az átvételi ár így sem érte el az önköltséget. 1950-ben a kisparasztok a beadási előírásokat az erősödő terror; rendőri akciók, internálások és büntetőperek ellenére is csak 85, a középparasztok 75, a kulákok pedig 68%-ban voltak képesek teljesíteni.

A parasztok, kivált a nagygazdák

már menekültek a korábban annyira szeretett és áhított földtől. 1949-1953 között az egyéni gazdaságok területe 11 millió kat. holdról 6.5 millió kat. holdra zuhant. 40 ezer kulák 960 ezer kat. holdat „ajánlott fel” az államnak, az ún. dolgozó parasztok közül pedig 70 ezer szabadult meg 350 ezer kat. holdtól. A tsz-ek kezén lévő föld ezzel párhuzamosan 93 ezer kat. holdról hárommillióra, az állami gazdaságok területe 1.4 millióról hárommillióra, az állami gazdaságok területe 1.4 millióról három millió holdra nőtt. 1952-ben közel egy millió hold állt műveletlenül. Minőségi, hozzáértő és földet szerető, generációk tudását átvevő munkaerő zöme a mezőgazdaságból az iparba menekült, s vált belőle segédmunkás, sofőr, targoncakezelő és sok egyéb. Az állami gazdaságok és tsz-ek képtelenek voltak pótolni a kieső munkaerőt, mert a földet csak a gyenge munkaerő követte a nagy gazdaságokba, melyek nem kapták meg a beígért állami támogatást sem, s így hatékonyságuk meglehetősen alacsony volt.

1950-51-ben tovább emelték

a beszolgáltatandó mennyiségeket, nőttek a szorzószámok, s már az öt holdas parasztok terhelése is erősen emelkedett A tsz-ek terhelését is fokozni kellett: ők a kisparaszti kvóta szerint teljesítettek beszolgáltatást.

1951-ben folytatódott a terhek - immár az esztelenségig történő fokozása. Már csak az egy holdas termelők mentesültek, a törpebirtokosok terhelése is háromszoros lett. A terhek növekedése összességében 15-150%-ot tett ki, de úgy hogy legjobban az 5-15 kat. holdas gazdák terhét növelték meg, mivel a kulákok már nem voltak tovább terhelhetők. A kulákok eddig még menekülhettek helyzetükből: ha földjük egy részét leadták vagy bérbe adták, lekerültek a kuláklistáról. 1951-től viszont mindazokat kuláknak minősítették, akik 1949-ben szerepeltek a listán, akkor is, ha nem volt földjük. Már pedig kuláknak lenni ekkor a jogfosztottság és a teljes kiszolgáltatottság helyzetét jelentette.. A gazdag parasztok s a jó képességű középparasztok menekülésével a faluból részben az 1959 utáni években - az új, erőszakos kollektivizáláskor - veszett el az a tudás , az a közösségteremtő,illetve - megtartó erő az az önállóság és döntésképesség, amelyre a rendszerváltás után oly nagy szükség lett volna vidéken is.

Közben szakadatlanul ömlött a hazugság.

Gerő például 1951-ben, az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) pártkongresszusán kijelentette: az iparostás terhét az ipar fizeti, a mezőgazdaság többet kap vissza, mint amennyit az államnak ad. A mezőgazdaság árutermelése – mondta - messze áll az iparé mögött „az ellenség aknamunkája miatt”. Erről most csak annyit: 1950-ben az ipar 3.7 milliárd forint állami támogatást kapott, míg a mezőgazdaság mindössze 0.9-et, miközben csak kenyérgabonából nagyobb értéket adott be ennél. S hol volt még a kukorica-, bor és az állat beszolgáltatás? Ezek után Gerő azon állítása, hogy a becsületesen dolgozó paraszt könnyen teljesítheti a beszolgáltatást, s marad neki bőven a szabad piacra is, már nemcsak hazugság volt, hanem gúnyolódás is.

A BEGYŰJTÉSI RENDSZER ANOMÁLIÁI

1952-53 telén már 800 ezer parasztgazdaság volt hiányosan ellátva: vagy a család fejadagja, vagy a vetőmag hiányzott, sokszor mindkettő. Az 1953-as begyűjtési terv mégis makacsul erőltette a terhek növelését. A kulákok terhét már nem lehetett emelni, a középparasztoké viszont 10-30, a szegény parasztoké ugyanakkor – s ez kiemelendő – 20-180%-kal emelkedett, mivel a vezetés már látott „Felesleget”. A jó termésű 1951-es évben az összbegyűjtés 656 ezer búzavagon (búzavagon = 1 vagonnyi búza vagy ezzel egyenértékű termény, termék) volt. Az 1953.évi terv viszont 829 ezer búzavagont írt elő, ami kitűnő termés esetén is elérhetetlen volt. Sokszor fordult elő, hogy a gazdák a szabad piacon, méregdrágán vettek terményt azért, hogy teljesíthessék a beszolgáltatást. Összességében jegyezzük meg: egy átlagos termékszerkezetű ötholdas gazda beszolgáltatási terve 1948-1953 között 188 búzakilogrammról 505-re nőtt holdanként. Egy 15 holdasé ugyanakkor 218 búzakilogrammról 640-re, egy 30 holdasé 252-ről 739-re emelkedett.

A begyűjtés több címen történt.

A beszolgáltatás mellett igen terhes volt a már említett, terményben fizetendő földadó - ezért ugyanis ellenérték nem járt. A magyar mezőgazdaság összes földadója 1948-1952 között évente 40-50 ezer búzavagont tett ki. Ezen felül 1949-től jövedelemadót is fizetni kellett forintban, ami 1952-re többszörösre emelkedett. Egy 200 aranykoronás föld után 1949-ben 230 búzakilogrammot és 20 forintot, 1952-ben már 640 búzakilogrammot és 181 forintot kellett beadni, illetve fizetni adónként. Ehhez jött a szerződéses, illetve szabad felvásárlás; itt az ár 20-30%-kal magasabb volt a beszolgáltatási árnál, de így is csak alulról súrolta az önköltséget.

1953-ra csődhelyzet alakult ki.

Az árutermelő kulákok eltűntek, az állami gazdaságok, és tsz-ek gyengén működtek, a közel-látást súlyos hiány jellemezte. Sztálin halála után, 1953 júniusának végén parlamenti beszédében Nagy Imre indokolatlannak nevezte a túlzott iparosítást, elítélte az erőszakos tsz-szervezést, s megígérte az egyéni gazdák támogatását, a kulákellenes jogszabályok enyhítését. Részben-egészben elengedték a termelők adóhátralékait. A beszolgáltatási kötelezettséget terményeknél 15, sertésnél, marhánál 30, baromfinál 40, tejnél 15%-kal csökkentették minden paraszti kategóriában, miközben az átvételi árakat némileg emelték. A háztáji földek területét 0.5-ről egy holdra emelték. Így is 461 tsz szűnt meg az országban 700 ezer kat. holdon. Nőtt az egyéni gazdák reménye, megállt a menekülés a földtől.

Elterjedt a hír:

eltörlik a beszolgáltatást. Ez sokakat visszatartott a beszolgáltatás teljesítésétől, amit Rákosi-ék nem mulasztottak el Nagy Imréék szemére hányni. Rákosiék amúgy is mindent megtettek a fordulat ellen, majd 1955 márciusában ellenfordulatot hajtottak végre, kihasználva a Moszkvában is keménykedő vonalat, a nemzetközi helyzet számukra kedvező változását. Hegedűs András⁴, az új miniszterelnök ismét a hadiipar és a nehézipar fejlesztéséről, valamint a kollektivizálás fokozásáról beszélt. A beszolgáltatást nem merték - nem akarták - emelni, de farizeus módon megtalálták a paraszti terhek növelésének új módját: ez volt az ún. kötelező értékesítési szerződés, ami azonos volt a beszolgáltatás után megmaradó feleslegek alacsony áron történő átadási kényszerével. Ismét megtörtént - számtalanszor -, hogy elvitték a gazda összes gabonáját, s így kénytelen volt a maga számára drágán megvásárolni a kenyérrevalót.

Az SZKP XX. kongresszusa

eleinte reményeket keltett Magyarországon is, hiszen törvényességet, ösztönző agrárpolitikát, felemelt átvételi árakat és növekvő mezőgazdasági beruházásokat ígért. Nálunk azonban Rákosi - „Sztálin legjobb tanítványa”-ként - kitartott a sztálinizmus mellett, s így egyetlen változás történt: a hitványságban hozzá hasonló Gerő váltotta fel őt 1956 júliusában. A készülő új ötéves terv nem csökkentette a beszolgáltatást, erősen növelte viszont a kötelező szerződéses értékesítést.

A pártvezetés

még 1956 októberében is arról beszélt, hogy a beszolgáltatás szükséges; csupán a beszolgáltatási árak némi emelését és a földadó természetben való fizetésének eltörlését tervezték. Eltörölték volna a kötelező értékesítési szerződést, s a termelőknél nemcsak a vetőmagot, hanem a család szükségletét fedező mennyiséget is meghagyták volna. Mindez akkor már nem sokat ért, hiszen a forradalom és szabadságharc küszöbén voltunk.

A forradalom alatt a Nagy Imre - kormány eltörölte a begyűjtési rendszert. 1956-57-ben sok paraszt kilépett a termelőszövetkezetből; a tsz-ek földterületük 50%-ára szorultak. A forradalom és a szabadságharc eltiprása után eleinte a Kádár kormány engedte a felvásárlásai ár némi emelését, s a kollektivizálás is csak lanyha ütemben indult újra, hogy aztán 1958-59-ben visszatérjen az erőszakos fellépés, az ipari árak emelése, a forgalmi kötöttségek politikája. A parasztság ekkor adta meg magát: 1956. november 4. után, átmeneti kivárást követően lett világos számára, hogy a szovjet megszállás folytatódásával nincs esély az egyéni gazdálkodásra. Már nem volt szükség begyűjtésre, leplezetlen terrorra. Rafináltabb eszközökkel - az erőszakot persze bármikor elővéve - is célt lehetett elérni a reményeiket feladó egyéni gaz-dákkal szemben.

Szövegmagyarázat:

1. Rákosi Mátyás (szül Rosenfeld: 1892-1971), 19435-1956 között az MKP (Magyar Kommunista Párt), az MDP (Magyar Dolgozók Pártja, az MKP és az SZDP összevonásából keletkező) fő, majd első titkára,1952-1953-ban a Minisztertanács elnöke. Sztálin magyarországi „helytartója”. Sztálin legjobb magyar tanítványa. Rákosi személyi kultusza 1952-ben érte el tetőpontját. Ő volt népünk „bölcs vezére” is.

2. Gerő Ernő (Singer Ernő:1898-1980) kommunista politikus, több magyar kormány tagja („Gerő a hídverő stb.). 1956-ban az MDP első titkára, szovjet NKVD tiszt.

3. Nagy Imre (1896-1958) magyar politikus, gazdaságpolitikus, egyetemi tanár az MTA rendes tagja.1953-1956 között a Minisztertanács elnöke, az 1956-os forradalom és szabadságharc mártír miniszterelnöke.

4. Hegedűs András (1922-1999) kommunista politikus, szociológus, 1955-1956-ban a Minisztertanács elnöke.

2015. május

Szerkesztette: Dr. Temesvári Tibor