Politikai erőszak az első világháború után

A „Rubicon” történelmi magazin 2015/1 számában érdekes cikket, helyesebben tanulmányt olvastam Bödők Gergely tollából. Az írást szívesen közreadom azoknak a barátaimnak, akik szívesen olvassák honlapomat is a www.historiamozaik.blogspot.com címen.

„ A háború utáni Európában

egymással szemben álló politikai-ideológiai táborokhoz kötődő paramilitáris alakulatok jöttek létre, amelyek fegyveres akciókat, gyilkosságokat és a társadalom meghatározott csoportjai ellen irányuló pogromokat hajtottak végre. A paramilitáris alakulatok olyan nem - vagy nem kizárólag - katonákból álló, az állami haderőtől független vagy amellett létező fegyveres csoportok voltak, amelyek hierarchikus szervezeti formával rendelkeztek és parancsuralmi rendben működtek. Az első világháború utáni félkatonai szervezetek az összeomló birodalmak után hatalmi vákuumot pótolták vagy kiegészítették az állami hadsereget, de előfordult, hogy éppen azzal szemben jöttek létre.

Az 1918 utáni időszak Közép-Európája

egymással rivalizáló szélsőségek koraként is jellemezhető. A bal- és jobboldali eszméket követő reguláris és irreguláris katonai alakulatok erőszakos akcióit, gyilkosságait és pogromjait a kortárs emlékezet leegyszerűsítve csak vörös terrorként és fehérterrorként őrizte meg. A liberalizmus általános csődje okán az erőszakhullám nem régiós jelenség volt. 1917-1923 között Oroszországtól Németországig, a balti államoktól a Kaukázusig egyaránt forradalmakkal, ellenforradalmakkal, etnikai tisztogatásokkal, pogromokkal, függetlenségi harcokkal, államközi küzdelmekkel és civilek közötti összecsapásokkal találkozunk. A paramilitarizmus különböző formái a háborúban győztes Olaszország mellett az ír polgárháborúban, a britekkel szembeni függetlenségi harcokban, de a húszas évek közepéig a francia politikában is jelen voltak.

A forradalmi erőszak

1918 nyarára a hátországokban súlyos élelmiszerhiány, egekbe szökő infláció és jelentős életszínvonal-csökkenés következett be. A gazdasági és szociális válságok a vesztes országokat még inkább sújtották. A tömegek a szenvedésekért a régi rendet kárhoztatták, és – a háború alatt megerősödött szociáldemokrata, pacifista és kommunista mozgalmak jelszavaiban bízva – a forradalomtól vagy a demokráciától reméltek gyógyírt bajaikra. A forradalmi hullám gyors terjedése és az erőszak eszkalálódása több tényezőre vezethető vissza.

Döntő momentumnak

az első világháború számít, amelynek hatása túlnyúlt a küzdelmeken. John Keegan szerint > elpusztult< a régi európai kultúra, és a >politikai gyűlölködés, és a fajgyűlölet mélyreható öröksége< maradt csak utána. A háború hatását és a harcok lelki-mentális lenyomatait vizsgálva George L. Mosse a >társadalmi brutalizáció< hangsúlyozta. Az egykori frontkatonák számára a nyers erőszak alkalmazása ugyanis - nem kizárólagos, de - legitim eszköz maradt a hazatérés utáni civil életben is. Németország radikalizálódó közéletét és az 1917-es orosz forradalom burjánzó erőszakkultúráját ez a jelenség egyaránt befolyásolta. Az erőszak elszabadulására a hátország háborús tapasztalatai is hatással voltak. A Német Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia társadalmának vezető rétegei (az arisztokrácia és a politikai elit) alig érzékeltek valamit a mindennapi élet romlásából. Ez még akkor is igaz, ha tagjaik közül is sokan katonának álltak, asszonyaik ápolónőként dolgoztak vagy épp jótékonykodtak. A hadseregszállítók a háborús konjunktúrát meglovagolva mesés profitra tettek szert. A középosztály - ugyan nélkülözve, de több-kevesebb sikerrel boldogult a hadigazdaság időszakában is.

A parasztság,

különösen pedig a - még földdel sem bíró- városi munkásság viszont roppant mód megsínylette a háborús éveket. Sokuk számára az éhezés és a nyomor a mindennapi élet szerves részévé vált. A romló életkörülmények hatására a háborús lelkesedés hamar elillant, egyre többen süllyedtek apátiába, és váltak előbb lélekben pacifistává, majd lettek az öldöklés mielőbbi befejezésének szószólói. A tüntetések és sztrájkok a politikai véleménynyilvánítás megszokott fórumai lettek. Az 1917-es orosz forradalmak egalitárius eszméi egy igazságosabb világ ígéretével sokak számára adtak lökést a forradalmárrá válás felé. A legradikálisabbak az egész korábbi világot akarták lebontani és végleg eltörölni.

Az első világháború következménye volt

az emberi élet értékének elképesztő devalválódása is. A háborút - ahogy ezt a Huszadik Század 1918. évi első számában is megfogalmazták -> karakterisztikussá a felelőtlen ölés teszi<. Ez pedig >eldurvít, még ha törvényes kereteken belül történik is, akár a hóhér munkája. E gondtalan ölés az élet értékét semmivé teszi.< A háború előtt sem ritka, utána viszont elszaporodó politikai merényletek hátterében sokszor a megpróbáltatásokat megtorolni óhajtó bosszúszomjat találjuk.

A szovjet példa

A 170 milliós cári birodalomban a tüntetések és a sztrájkok hosszú múltra tekintettek vissza, ezek letörésére gyakran vetettek be karhatalmat, nemegyszer több száz emberéletet kioltva. Állam és forradalom című, 1917-es munkájában Lenin¹ feltétlenül szükségesnek tartotta a politikai ellenfeleivel szembeni erőszak alkalmazását. Ennek szellemében a bolsevik hatalomátvételt követően, 1917. december 7-én létrehozták a rendszer politikai titkosrendőrségét, a csekát. Tagjai közé a bolsevik radikálisok mellett a forradalmak révén rendszerint a társadalom felszínére kerülő felelőtlen, szadista egyének is bejutottak. A Lenin elleni sikertelen merénylet után a vörös terrort hivatalosan is deklarálták.

Az áldozatok többségükben

a parasztság, az ortodox papok és a régi elit tagjai közül kerültek ki. Ez utóbbiak közül már a terror elején, több mint 500 főt kivégeztek. A meggyilkoltak számát manapság 100 és 200 ezer közé teszik. A kivégzések mellett rendszeresen szedtek túszokat is. Új jelenség volt, hogy - Szovjet - Oroszországban ekkor először - koncentrációs táborokat állítottak fel, amelyek száma meghaladta a 130-at, a foglyoké pedig a 80 ezret. Mindezek mellett számos börtönt is működtettek, ahol - az 1971-es szovjet adatok szerint is - több mint 300-400 ezer ember tartottak fogva. A bolsevik hatalommal szemben Omszkban felállt ellenforradalmi kormány hadseregét a világháborúban kitűnt katonai elit tagjai (mindenekelőtt Kolcsak és Jugyenics tábornokok) vezették. Az ellenforradalom hadseregeihez kötött fehérterror pogromjai többnyire a bolsevik párt prominensei, a szovjetek és a munkásság képviselői ellen irányultak, de Gyenyikin a bolsevik párt több százezres tagságának kiirtását is tervezte.

A fehérek is szedtek túszokat,

akiket a felderítéshez és információszerzéshez használtak fel. A Gyenyikin vezette hadsereg áldozatainak száma 120 ezer fő körülire tehető, amihez még a kozák csapatok és banditák által kivégzett néhány tízezer fő is hozzáadható. A világháborút követő orosz polgárháborúban, a fegyveres összecsapásokban, népirtásokban, éhínségben és különféle járványokban elhunytak száma körülbelül tízmillióra becsülhető. Az évekig tartó zűrzavarból a Lenin vezette bolsevikok kerültek ki győztesen.

Közép-Európa forradalmai

Az 1918. augusztus 8-i amiens-i antanttámadás - a fegyvernemek addig példátlan összehangolásának eredményeként - a német alakulatokat szétszórta. A német hadsereg >fekete napjának< nevezett vereséget a déli (olasz) és a délkeleti (balkáni) frontok összeomlása követte. A központi hatalmak háborús mérlege roppant gyászos volt. Németország egy millió 800 ezer katonát veszített, sebesültjeinek száma négymillió 247 ezerre, a hadifoglyaiké pedig közel 620 ezerre rúgott. Az Osztrák- Magyar Monarchia is megszenvedte a négy éves öldöklést: a kiállított kilencmillió katonából 1,1 millió hunyt el, két millióan hadifogságba estek, és 3.6 millió fő sebesült meg.

Az 1918. november 11-i fegyverszüneti egyezmény

szigorú feltételei a legpesszimistább német várakozásokat is túlszárnyalták: Németország katonai arzenálját leszerelték, és területi veszteségeken túlmenően még súlyos jóvátételi kötelezettséget is róttak rá. A békefeltételek kézhezvétele előtt - de a benyújtott fegyverszüneti kérelmet felülírva - a hadsereg főparancsnok-helyettese Ludendorff² a flottát a britekkel szembeni felvonulásra utasította. A fegyvernem >becsületének< megőrzésével indokolt esztelen parancs végrehajtását a matrózok megtagadták.

A büntetés hatására

november 1-jén a kieli matrózok fellázadtak, a következő napokban az elfoglalt kikötővárosokban és ipari központokban szovjet mintára munkás-és katonatanácsokat hoztak létre. November 7-én Münchenben, megdöntve a Wittelsbach-dinasztiát, kikiáltották a Bajor Államot, amelyet a szociáldemokrata Kurt Eisner berlini újságíró vezetett. Két nappal később, november 9-én a forradalom elérte Berlint. A helyzettel számot vetve II. Vilmos császár lemondott és Hollandiába menekült. A vérontást elkerülendő a birodalmi kancellári címet Friedrich Ebertre a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) vezetőjére ruházták. Még ugyanezen a napon kikiáltották a Német Köztársaságot.

A jövőt illető legégetőbb kérdés

az volt, hogy Németország bolsevik típusú proletárdiktatúrává vagy a tőkés rendet megőrző, általános választójogon alapuló polgári demokráciává alakul át. Az utóbbinak a polgárságon túl az SPD volt a híve, a rendszer megdöntését, általános sztrájkot és a kormányzat elleni harcot a Németországi Független Szociáldemokrata Párt (USPD) balszárnya, a Németországi Kommunista Párt (Kommunistiche Partei Deutschland - KPD) és a magukat spartakistáknak nevező radikális baloldali csoportok sürgették. Ez utóbbi - Leninhez közel álló - szervezet már a háború alatti röplapjaiban is a mielőbbi békét és orosz mintára munkástanácsok felállítását követelte. A Ruhr-vidéken indult és 1918 végére Németország középső területeire is átterjedt zavargásokban főleg matrózok és bányászok vettek részt, akik forradalmi kommunákat állítottak fel.

Az 1919. január 5-én Berlinben indult

spartakista felkelés célja a proletáriátus diktatúrájának bevezetése volt. A legitim kormány hadvezetése néhány berlini pótzászlóaljra, köztársasági katonaőrségre, néhány jobboldali szabadcsapatra (Freikorps) és önkéntesekre támaszkodott. Január 11-re a puccsot véresen elfojtották. Az országszerte 70-120 csoportot alkotó szabadcsapatok tagjai közül közel 3000-en vettek részt a harcokban. Zömük harcedzett katona volt, világlátásukat túlfűtött nacionalizmus és erőteljes antikommunizmus jellemezte. Tagjaik kitűntek a spartakisták üldözésekor elkövetett kegyetlenkedésekben is. Ők gyilkolták meg január 15-én Karl Liebknechtet és Rosa Luxemburgot, a felkelésben kulcsszereppel bíró, radikális baloldali értelmiségieket is. A Berlinért vívott harcokba körülbelül 100 spartakista és 17 Freikorps-tag vesztette életét.

A forradalmi puccs leverése után

1919. január 19-én tartott választásokon- bár új összetételben és új pártnevekkel, de - a régi birodalmi gyűlés pártjai diadalmaskodtak. Az új nemzetgyűlés február 6-án ült össze Weimarban. De a forradalmi hullám még nem csengett le: 1919. február 21-én meggyilkolták a bajor miniszterelnököt, az USPD elnökét, Kurt Eisnert, a Ruhr-vidéken pedig újabb bányászsztrájk tört ki. A szeparatizmus újabb csírái is jelentkeztek: február 22-én Mannheimben, 28-án pedig Braunschwigben kiáltották ki a tanácsköztársaságot. Március 3-án Berlinben indult újabb sztrájk elfojtására a honvédelmi miniszter; Noske szigorú fellépést sürgetett.>Minden személyt azonnal le kell lőni, aki fegyverrel a kezében harcol a kormánycsapatok ellen.< A sztrájkot támogató Népi Tengerészhadosztály alakulatai és a Freikorps szabadcsapatok közti több napos tűzharc után a kerületekbe szorított forradalmi erők felmorzsolódtak. Az összecsapásokban 1200-1500 spartakista esett el, a sebesültek száma pedig meghaladta a 12 ezret. A harcokat bosszú is követte, a fegyvert fogó munkások, a lefegyverzett matrózok és a foglyok közül sokakat- egyes források szerint több százat - kivégeztek.

Április elején

a volt gimnáziumi tanár, Ernst Niekischt feloszlatta a tartományi parlamentet, és - a Magyarországi Tanácsköztársaság mintájára - létrehozták a Bajor Tanácsköztársaságot. A diktatúra vezetője Eugen Leviné lett, aki Vörös Hadsereget és Vörös Őrséget állított fel, az elitből pedig túszokat szedett. A vörös terror legismertebb áldozata Gusztáv, Thurn und Taxis hercege volt. A Bajor Tanács köztársaság ellen vívott, május 3-ig tartó összecsapásokban 606 emberéletet oltottak ki. Ebből a kormányerők 38 főt, a puccsisták 233 főt veszítettek, 335-en pedig civilek voltak. A tanácsköztársaság bukása után Levinét perbe fogták és hazaárulásért halálra ítélték, a kivégzést 1919. június 5-én hajtották végre.

A Monarchia felbomlása

A kettős szövetség másik tagja,

az Osztrák-Magyar Monarchia szintén a felbomlás jeleit mutatva érkezett el a háború végéhez. Az áruhiány és az infláció miatti elkeseredés ekkorra a szigorú katonai irányítás alatt lévő üzemek dolgozóit is mobilizálta. A frontokon mind gyakrabban került sor szőkésekre és öncsonkításokra, a hátországban pedig tüntetésekre és sztrájkokra. A vidéki megmozdulások általában az élelmiszerraktárak feltörésével, a szatócsbolt mozdítható készleteinek kifosztásával vagy a háborús nélkülözésekért okolt elöljáró megverésével jártak. A többnyire a szak-szervezetek által szervezett megmozdulásokban aktív szerepet játszottak az Oroszországból hazatért hadifoglyok, akiket a fogság alatti tortúrák és a szovjet agitáció fordított végleg a régi politikai vezetés ellen. 1918. május 1-jén és június 20-án nagyarányú munkabeszüntetésre került sor, amely a fővároson kívül a legtöbb várost is érintette. A félmillió főt mozgósító sztrájk elfojtására a kormányzat karhatalmat vetett be, a sortűzben négy ember halt meg, a sebesültek száma pedig meghaladta a húszat.

IV.Károly³ 1918. október 16-án

Ausztriát szövetségi állammá nyilvánította. Néhány napra rá a magyar kormány lemondott. 1918. október 23-án Budapesten megalakult a Magyar nemzeti Tanács, melynek legnagyobb erejét az addig a parlamentbe be nem jutott MSZDP alkotta. A Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezését óhajtó tömegek az utcára vonultak, hogy akaratuknak érvényt szerezzenek: megakadályozták a frontra indítandó katonák elszállítását, elfoglalták a telefon- és távíróközpontokat, megszállták az élelmiszerraktárakat, és kiszabadították a politikai okból letartóztatott foglyokat. József főherceg - az utca követelésének engedve - kinevezte Károlyit⁴ miniszterelnökké. Még ugyanezen a napon fővárosi villájában meggyilkolták Tisza Istvánt⁵, a magyar hadba lépésért felelőssé tett miniszterelnököt.

A felforrósodott közhangulat

vidéken több inzultussal és összetűzéssel is járt. A vidéki megmozdulások elfojtásában a karhatalmi alakulatok mellett az az ekkor szervezett nép- és nemzetőrségek is részt vettek. Az összecsapásokban néhol száznál is többen vesztették életüket. A Muraközben 173 paraszt, a Bánátban 68 >fosztogató<, a Krassó-Szörényben lévő Facsádon - repülőgépről dobált bombák miatt - 104 román paraszt, Bihar megyében 90 >lázadó<, a Somogy megyei Látrányban 150 >fosztogató<, Eperjesen pedig több mint 100 fő vált a harcok áldozatává. A Kolozs megyei Jósikafalván a kastélyt megrohamozó tömegből 40 embert lőttek agyon. Az erőszakot a - később, a revíziós mozgalomban országosan ismertté vált - volt függetlenségi párti politikus, Urmánczy Nándor a sajtóban így indokolta:>Tudományos elméletekkel, szónoklatokkal és plakátokkal a rendet helyreállítani nem lehet.<

A Monarchia válsága

aktivizálta a nemzetiségi elitcsoportokat is. Október végén a nemzetiségi tanácsok egymás után jelentették be elszakadásukat a Monarchiától. Az uralkodó, IV. Károly (osztrák uralkodóként I. Károly császár) az eckartsaui nyilatkozatban jelentette be, hogy > minden részvételtől az államügyek vitelében visszavonul.< Az olasz front összeomlása után a hadvezetőség fegyverszünetet kért. Károlyi az antant jóindulatára alapozott politikájától méltányos békeszer-, minimális területi veszteségeket és az ország szuverenitásának biztosítását remélte. Hiába. Az 1919. március 20-án kézhez kapott Vix-jegyzéket (a békekonferenciát pillanatnyilag majorizáló francia külpolitika akkori művét), amelyben a párizsi békekonferencia a román csapatok további előrenyomulását, a Szatmárnémeti-Nagykároly-Nagyvárad-Arad vonaltól nyugatra pedig egy semleges zóna létrehozását rendelte el, Károlyi elutasította. Politikai kudarcával számot vetve szociáldemokrata politikusokból álló kormány kinevezését határoz el. Az önálló kormányalakítástól idegenkedő szociáldemokraták azonban - Károlyi tudtán kívül - megegyeztek a kommunistákkal a hatalom közös gyakorlásáról. A rövid életű népköztársaságot március 210-én szovjet típusú tanácsköztársaság váltotta fel-

A vörösterror

A tanácsköztársaság orosz bolsevik típusú berendezkedést, államvezetést és hatalomtechnikai gyakorlatot valósított meg. A miniszterek közül - akik magukat népbiztosoknak nevezték az irányítás kezdettől fogva a kulcspozíciónak számító külügyekért felelős kommunista nép-biztos, Kun Béla kezében volt. A magát a>munkás-, paraszt és katonatanácsok diktatúrájának< definiáló hatalom a korábbi büntetőbíróságok helyett többnyire laikusokból álló politikai alapon ítélkező forradalmi törvényszékeket hozott létre.

A fővárosban és a legtöbb vidéki városban

a lakosság köréből túszokat szedtek. A túszgyűjtő akciók áldozatai az ellenforradalmi szervezkedésekben általában élenjáró helyi elitcsoportok, vezéregyéniségek és főbb véleményformálók közül kerültek ki. Ilyen letartóztatásoknak vált áldozatává a háromszoros miniszterelnök, Wekerle Sándor⁶, a korábbi miniszterek közül pedig báró Szurmay Sándor, báró Szterényi József, valamint a később miniszterelnök Huszár Károly⁷ és Simony-Semadam Sándor⁸ is. Mellettük többen a felsőházi tagság, a nemzetgyűlési képviselők, a bankszektor prominensei, folyóirat-szerkesztők, papok és más véleményformálók közül kerültek ki. A túszul ejtettek száma Budapesten körülbelül 500, vidéken pedig 900 főre taksálható, döntő többségük május végén szabadult.

A hatalom biztosítására

március 26-án új karhatalmi szervet hoztak létre, a Vörös Őrséget. Ennek tagjai többnyire a frontot megjárt, a Monarchiában szocializálódott tisztek, korábbi csendőrök és rendőrök voltak, ezért lojalitásukhoz joggal fűztek erős kételyeket. Emellett új karhatalmi szerv is alakult, >a forradalmi kormányzótanács terrorcsapata<. Ennek leghírhedtebb osztagait Cserny József, Szamuely Tibor és Korvin Ottó vezette. A különítmények jellegzetes bőrkabátot, tányérsapkát viseltek, és korszerű katonai felszerelésekkel - kézigránátokkal, gyalogsági ágyúkkal, aknavetőkkel - rendelkeztek.

A németországi és osztrák

radiális baloldali fegyveres csoportokhoz hasonlóan zömük a szakszervezeti vagy antimilitarista mozgalomban már kisebb-nagyobb szerepet vállalt. Legnagyobb közösségi élményük az első világháború és - sokuknak - a szovjet hadifogság volt. Az éhség vagy a biztonság iránti vágy is sokakat késztetett a belépésre. A fegyveres terrorfiúkhoz sokan csatlakoztak puszta kalandvágyból, számosan pedig a megbomlott állami rendben rendszerint megjelenő garázdas, szadista és egyéb agresszív elemekből verbuválódtak. Politikai nézeteikre az anarchizmus, az anarchoszindikalizmus és kommunizmus is hatott, de ezek nem álltak össze többé-kevésbé koherens világképpé.

A főváros több pontján

elhelyezett csoportok létszáma rövid idő alatt két-háromszáz főre duzzadt. Szerepük főként a >burzsoázia< elleni harc és az ellenforradalmi megmozdulásokkal szembeni hatékony fellépés volt. Ebben különösen kitűnt a Cserny vezette csapat, amelynek tagjai önkényes kivégzések tucatjait hajtották végre, túszokat szedtek és fosztogattak. A hadügyi népbiztos Bőhm Vilmos - utólagos - lesújtó álláspontja szerint a terrorcsapatok >lábbal tiporták a tanácsköztársaság törvényeit és rendelkezéseit. Egyetlen jogalapjuk volt: állig föl voltak fegyverezve.<

Az erőszakos akciók

megakadályozása céljából április 30-án elrendelték valamennyi > politikai terrorcsapat< feloszlatását, tagágukat pedig a Vörös hadsereg kötelékébe sorozták be. A Cserny-csoport május 19-én Gödöllőn leadta fegyvereit, ezt követően tagjait a frontra vezényelték. Nem sokkal később azonban Cserny új csapatot szervezett, amely már a Politikai Nyomozó Osztály kötelékébe tartozott. A közel 40 fős kontingens - számos esetben Szamuely Tibor vezette >Lenin-fiúkkal< közösen végrehajtva akcióit - a hátországban folytatta önkényeskedéseit. A földosztás elmaradása miatt csalódott, a rekvirálások és a kényszersorozások miatt elégedetlen lakosság számos helyen lázadt fel a tanácsköztársaság ellen. Június 18-án vidéken (első-sorban a Duna-Tisza közén), június 24-én pedig a fővárosban robbantak ki ellenforradalmi megmozdulások. A Forradalmi Kormányzótanács-ha nehezen is, de - úrrá lett a felkeléseken, a megmozdulások leverésében a Cserny-és Szamuely-féle csoportok is oroszlánrészt vállaltak.

A radikalizmusra építő

ugyan építő Kun Béla számára a terroristák potenciális veszélyforrást is jelentettek, ezért csoportjaik túlságos megerősödésétől tartva a kormányzótanács újra a lefegyverzésükről határozott. Fegyvereiket elvették, tagjaikat pedig Cserny zászlóalj néven ismét a frontra küldték. Rövid frontszolgálatot követően, július közepén viszont már újra a fővárosban voltak. Visszahozatalukat paradox módon maga Kun Béla szorgalmazta, aki tevékenységüktől a hátország passzivitásának biztosítását remélte, emellett pedig a jobboldali szociáldemokrata politikusokat igyekezett a segítségükkel elrettenteni az antanttal folytatott tárgyalásoktól.

A >Lenin-fiuk< pogromjai

a következő forgatókönyvet követték: ahol a diktatúra rendjét veszély fenyegette, oda rettegett páncélvonatukkal leutaztak, a megmozdulást leverték, a vétkeseket - többnyire statáriális eljárás során - elítélték, majd a verdiktet azonnal végrehajtották. Az áldozatok főként a polgárság, a közép- és kisbirtokosok, valamint a rekvirálások miatt elégedetlen kis- és szegényparasztság köréből kerültek ki. Az elfogottakat a legtöbb esetben a kivégzés előtt megverték és megkínozták, a többnyire felakasztott vagy agyonlőtt áldozatokat pedig kifosztották.

1919 nyarától

a hátország egyre erőteljesebben fordult szembe a rezsimmel. Miután a Vörös Hadsereg tiszai offenzívája összeomlott, a román hadsereg átkelt a Tiszán, és akadálytalanul özönlött a főváros felé. Ezzel nemcsak a Forradalmi Kormányzótanács, hanem a magyarországi kommunista kísérlet sorsa is megpecsételődött.

Az ellenforradalmi erőszak okai

Az ellenforradalmi erőszak hátterében több, egymást kiegészítő ok húzódik meg. A hazatérő frontkatonák a békés mindennapokba nehezen illeszkedtek vissza. A viszontlátás öröme sokszor a vereség miatti szégyennel, majd a fölöslegesség érzetével párosult. A szigorú rendre és fegyelemre nevelt bakáknak a megváltozott otthoni körülmények igazi rémálmot jelentettek. A tüntetések, az eldurvult utcai politizálás és a forradalmi hangulat a szemükben egyet jelentett a felfordulással. Számukra ezek az események érthetetlennek és követhetetlennek tűntek. A harcmezőn töltött idő és a közös katonasors a bajtársias érzelmek megerősödése mellett felsőbbrendűségi tudat kialakulásához és a katonaviselt ember megnövekedett nimbuszához vezetett.

A katonai büszkeség és a vereség

közti ellentmondás feloldására születtek a felelősségáthárító magyarázatok is. A német >tőrdöféslegenda< (Dolschtoszlegende) és ennek osztrák-magyar variánsai szerint a hadsereg a frontokon tisztességgel helytállt, a vereség csupán a hátországi árulása miatt következett be. A >bomlás okozóivá< és a felbujtókká a forradalmi mozgalmakban hangsúlyos szerepet játszó zsidóságot és a kommunistákat kiáltották ki. A gyilkosságok mögött ezért antikommunista és antiszemita indulatok is húzódtak.

Az antiszemita sztereotípiák a háború alatt újabb elemekkel gazdagodtak. Sokakat a gazdagodó, zsidó származású hadiszállítók irritáltak. Mások a zsidóság háborús elkötelezettségét és harcias erényeit kérdőjelezték meg. A kialakult társadalmi szerkezetből adódott, hogy a > feketézők< és a háborús előírásokat kijátszó csencselők között több esetben a kereskedelemben jártas zsidóság tagjait találjuk. A világháború alatti korrupciós botrányok >vádlottjai< között is többen zsidó származásúak is voltak. Az antiszemita hangulatkeltés hatására sokan - általánosítva - már a zsidóság egészét tették felelőssé a nehézségekért. A bűnbakkeresők előszeretettel hangoztatták a zsidó elem túlsúlyát a forradalmi mozgalmak vezetőségében és ideológusai körében.

Az ellenforradalmi erőszakot

a vereség traumatikus élménye és a várható területi veszteségek miatti aggodalom is erősítette. A háborút megjárt katonák azt érezték, hogy a belső ellenség legyőzése mellett rájuk vár a feladat, hogy fegyverrel a kézben szegüljenek szembe az országba betörő külföldi csapatokkal és a területre igényt formáló szomszédos nemzetek hadseregeivel. Az ilyen összecsapásokra különösen a Német Birodalom keleti határvidékén és a Baltikumban, valamint a háború utáni Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Ukrajna, Szlovénia és Litvánia nemzeti-ségileg kevert területein került sor.

A német, magyar és osztrák

paramilitáris szervezetek vezetői döntő mértékben közép vagy felső osztálybeli háttérrel rendelkeztek, a Monarchia vagy a Német Birodalom katonai akadémiáján végeztek, és a háborúból századosként, ezredeként vagy hadnagyként tértek haza. A háború utáni paramilitáris erőszakban számottevő a háborús generáció fiatal kadétjainak részvétele. Ez a generáció nem rendelkezett közvetlen első világháborús tapasztalatokkal, sokan csak a veteránok hatására fogtak fegyvert, a harcról pedig romantikus fantáziákat dédelgettek. Politika > ébredésüket< így már nem a háborús, hanem a háború utáni erőszak befolyásolta.

A vereség következtében

a Német Császárság Mitteleurópa-terve és a Monarchia - szerényebb balkáni céljai egyaránt dugába dőltek. Európa (és a világ) újrafelosztását a továbbiakban nem a legyőzöttek tervei, hanem a győztes nagyhatalmak és szövetségeseik érdekei és elképzelései határozták meg. A legyőzött országokban a felkorbácsolódott nemzeti büszkeség a vereség okozta traumával, az új határok miatti elégedetlenséggel és az azonnal jelentkező revánsvággyal egészült ki. A megalázottság okozta frusztráció azok politikai aktivitását is befolyásolta, akik korábban egyáltalán nem vagy csak ritkán vettek részt a politikai életben. Azok pedig, akiket a vörösterror érintett vagy megsínylették a kommün időszakát, egyszerűen csak sérelmeiket kívánták megtorolni. Indulataik céltáblájává könnyen a >barbárnak< és felforgatónak< tartott kommunisták vagy a zsidók voltak.

Az ellenforradalmi erőszak Közép-Európában

A weimari köztársaságban 1920.március 13-án kezdeményezett puccsot Wolfgang Kapp és Walter von Lüttwitz tábornok irányította, akik a Bajor Tanácsköztársaság megdöntésében már szerepet játszó szélsőjobboldali szabadcsapatokra támaszkodtak. Kapp miniszterelnökké választatta magát, de néhány nap múltán a bürokrácia és a szakszervezetek ellenállásának hatására lemondott. A folyamatokat alapvetően meghatározta a hadsereg magatartása: amíg a hadvezetés egyik tábornoka be akarta vetni a Reichswer-alakulatokat a puccsistákkal szemben, a másik ezt mereven ellenezte. Végül a >mérsékletet< tanúsító Hans von Seeckt győzött, aki a Reichswer vezetője lett.

A köztársasági hadsereg

ettől kezdve a szélsőjobb erőszakos akciói fölött rendre szemet hunyt, a baloldaliakkal szemben viszont kíméletlenül fellépett. Az 1920. március 15-én kitört Ruhr-vidéki, az 1921-es hamburgi és az 1923-as szászországi felkelést csak komoly erőkkel sikerült leverni. Titkos szélső jobboldali szervezetek - mint az Organisation Consul - merényleteket hajtottak végre vezető köztársasági politikusok ellen. 1921. augusztus 26-án meggyilkolták a fegyverszüneti delegációt vezető Mathias Erzbergert, sikertelen merényletet kísérletek meg Sceidemann ellen. 1922. június 24-én pedig meggyilkolták a külügyminisztert, Walther Rathenaut. A belső válságot gazdasági elszigeteltség és infláció is növelte, mivel pedig a német jóvátételi kötelezettség akadozott, a francia hadsereg megszállta a Ruhr-vidéket.

A Monarchia osztrák felében

1919-ben alakult szabadcsapatok közül kettő vált országosan ismertté. A Heimwer tartományok szerint elkülönülő szervezeteit a baloldali sztrájkok és a kommunista fegyveres szervezetek letörése érdekében hozták létre. A 300-400 ezres tagság zöme egykori katona volt, akik a hazatérés után megtartották a fegyvereiket. A müncheni puccs leverését követően sorra jöttek létre jobboldali szervezetek Bajorországban is. Az úgynevezett >fehér internacionáléban< Ludendorff tábornok és Georg Heim, a bajor néppárt vezére mellett Horthy Miklós⁹, Gömbös Gyula¹⁰ és Eckhart Tibor¹¹ is szerepet kapott. Céljuk egy Münchentől Szófiáig húzódó ellenforradalmi blokk létrehozása volt. A Heimwehrrel szemben jött létre. 1923-ban a másik országosan ismert szervezet, az Osztrák Szociáldemokrata Munkáspárthoz közeli Köztársasági Védszövetség (Republikanischer Schutzbund), amelytől a jobboldali szervezke-dések és merényletek visszaszorítását várták. Tagsága körülbelül 88 ezer főre becsülhető.

Fehérterror Magyarországon

Magyarországon az ország >visszafoglalásának< kiinduló helyszínévé előbb Arad, majd a francia haderő által megszállt Szeged vált. Az itt megfogalmazott >szegedi gondolat< a különböző konzervatív, antikommunista , nacionalista és részben antiszemita ideológiák elegye volt. Az ide sereglő tisztekből és környékbeliekből verbuvált önkéntesekből az ellenforradalmi kormány többé-kevésbé ütőképes hadsereget (Nemzeti Hadsereg) állított fel, ennek vezetésével pedig a nagy tekintélyű Horthy Miklóst bízták meg. A júliusban már néhány ezer fős hadsereg több mint felét tisztek alkották.

Már Szegeden elkezdődtek

a Tanácsköztársaság kiszolgálóival szembeni megtorló akciók, amelyek augusztus elején a Dunántúlra vonulás során csak szaporodtak. Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula és Héjjas Iván csoportjai hamar elhíresültek szadista módszereikről. A gyilkosságokról Horthy is értesült, és formailag intézkedett a különféle retorziók és >kilengések< megszűntetéséről - de ezek elkövezőivel szemben nem lépett fel. Abban, hogy Horthy ténylegesen nem vonta felelősségre a gyilkosságok elkövetőit, a katonáival való szolidaritása és az ellenforradalmárok közötti nagyfokú egymásrautaltság játszhatott szerepet. Ezt - minden bizonnyal a bolsevizmusról kialakított lesújtó véleményük is csak erősítette.

Prónay dunántúli útja

állomásain (Szatymazon, Tamásiban, Dunaföldváron, Balatonfőkajáron, Celldömölkön, Ráckeresztúron stb.) >rendcsinálásokat< foganatosított. Siófokról megjegyezte, hogy annyi volt már a fogoly, hogy >éjjelenként sokat kellett közülük a Balaton fenekére küldeni, hogy az utánuk következőknek helye legyen.< A megtorlások folytatódtak Dunapatajon, Tabon, Csurgón, Lepsényben, Tolnában, Pakson, Simontornyán, Ozorán, és Szekszárdon is. Pápán és Sió-fokon internáló táborokat is felállítottak a foglyok számára. Az ún. vésztörvényszékek működtetése mellett az útjukba eső helységekbe gyakran civileknek álcázott katonákat küldtek előre, akik a> népítéletek< legfőbb követelői lettek.

Horthyt október elején

politikusokból és magas rangú közhivatalnokokból álló delegáció kereste fel siófoki hadiszállásán, hogy rávegyék a vésztörvényszékek felszámolására és a további erőszakos cselekmények beszüntetésére. A fővezér a tervezett budapesti bevonulást illetően ígéretet tett: >Program nem lesz! De néhányan fürödni fognak!” Emigrációja alatt született visszaemlékezésében a kormányzó nem hallgatja el a gyilkosságokat, de leszögezi, hogy > egyetlen törvénytelen tett elkövetésére sem adott parancsot a fővezérség< és >nagyon is puha szívű ember semmiképpen sem alkalmas arra, hogy elvadult időkben katonákat vezessen.<

A budapesti antantdiplomatával,

Sir George Clerkkal történt megállapodás lehetővé tette Horthy számára a bevonulás a fővárosba, amelyre 1919. november 16-án került sor. Az atrocitások ugyanakkor - Horthy ígérete ellenére - a bevonulás után is folytatódtak. A bevonulás napján mintegy 300 személyt - főként újságírókat és szociáldemokrata-szimpatizánsokat - tartóztattak le a fővárosban. Emiatt az MSZDP végül bojkottálta a választásokat.

A törvényes számonkérés

1919 augusztusában a Friedrich-kormány miniszterelnöki rendeletében bevezetett ún. gyorsított bűnvádi eljárással kezdődött meg. Az ennek alapján indított >kommunista perek< 1919 augusztusa és 1920 júliusa között több ezer embert érintettek. A börtönök túlzsúfolttá váltak. Az 1000 fogolyra tervezett Gyűjtőfogház celláiban 1919 szeptemberében 2500-an, októberben pedig már 7500-an raboskodtak. A baloldali emigráció több tízezres adataival szemben Váry Albert budapesti királyi főügyész 8-10 ezerre tette a letartóztatottak számát. A bíróságok több mint 100 halálos ítéletet hoztak, de közülük utóbb >csak< 74-et hajtottak végre. A kivégzettek többnyire valamelyik terrorcsapat tagjai vagy a vörösőrök közül kerültek ki. A Tanácsköztársaság legtöbb népbiztosa és népbiztos helyettese ugyanakkor még idejében elhagyta az országot, így megúszták a felelősségre vonást. Az itthon maradt tíz népbiztost bíróság elé állították és életfogytiglani börtönbüntetésre vagy halálra ítélték, azonban a szovjet vezetéssel folytatott hosszú tárgyalások eredményeképpen 1922-ben egy nagyszabású fogolycsere keretében a Szovjetunióba távozhattak.

Horthy budapesti bevonulása után

rendelték el az állam biztonságára vagy a közrendre és közbiztonságra potenciálisan veszélyt jelentő, gyanús elemek őrizetbe vételét és internálását. A táborok - Hajmáskéren Kistarcsán, Nagykanizsán vagy Dél-Budán - rövid idő alatt megteltek több tízezernyi >kollaboránssal<. Az internáltak akár hosszú hónapokig is raboskodhattak az ellenük felhozott vádak ismerete nélkül. Az utolsó tábort csak 1924-ben számolták fel.

A kormányzó választás aktusa

1920.március 1-jén a konszolidáció irányába tett fontos lépésnek számított. Még ez évben sor került az Ébredő Magyarok Egyesületének felfüggesztésére és a különítmények feloszlatására vagy betagolására a reguláris hadseregbe. Horthy hozzájárulásával decemberben felszámolták az Ehrmann-telepen és a Britannia Szállóban állomásozó különítményes központokat. A tiszti csoportok egykori vezetőinek zöme ugyanakkor a közélet további > zsidótlanítását< és a leszámolások folytatását szorgalmazta. Háttérbe szorításukat és csoportjaik marginalizálását nehezen viselték, így körükben egyre inkább teret nyert egykori sorstársukban, a kormányzóban való csalódottság is. Jelentős részük érezhetően képtelen volt beilleszkedni egy konszolidált rendszerbe. Sokan emellett legitimista álláspontjuk miatt is szembe kerültek a kormányzóval, így a húszas évek közepétől fokozatosan háttérbe szorultak.”

Forrás: Rubicon történelmi magazin 2015/1 szám

Szövegmagyarázat:

1.VI. Lenin (1870-1924) Eredeti nevén Uljanov. Szovjet-orosz politikus, az 1917-es októberi forradalom szellemi irányítója és egyik vezére.

2.Erich Ludendorff (1865 -1937) az első világháború kiemelkedő német tábornoka.

3.IV.Károly (1887-1922) a Habsburg-Lotharingiai Ház utolsó uralkodója, két évig volt magyar király. 1921-ben két alkalommal is megpróbált visszatérni a trónra.

4. Károlyi Mihály (1875-1955) eredetileg liberális, majd demokrata politikus. Magyarország első köztársasági elnöke.

5.Tisza István (1861-1918) magyar politikus, két alkalommal is miniszterelnök. Az ún. őszi rózsás forradalom idején egyenruhába bujtatott személyek meggyilkolták.

6.Wekerle Sándor (1848-1921) politikus, miniszterelnök, az MTA tagja.

7.Huszár Károly (1882-1941) politikus, rövid ideig miniszterelnök.

8.Simonyi-Semadam Sándor (1864-1946) magyar politikus, mindössze négy hónapig miniszterelnök.

9. vitéz Nagybányai Horthy Miklós (1868-1957) Eredetileg tengerész, 1909-1914 között Ferenc József szárnysegédje, 1920 márc.1-től - 1944 okt.15-ig az ország kormányzója.

10.Vitéz Jákfai Gömbös Gyula (1886-1936) vezérkari tiszt, országgyűlési képviselő, honvédelmi miniszter, miniszterelnök.

11.Eckhardt Tibor (1888-1972) politikus, ügyvéd. országgyűlési képviselő

Szerkesztette: Dr. Temesvári Tibor

2015. március