Ez katasztrófa volt

Érdekes és izgalmas cikk jelent meg John Lukacs tollából a „Rubicon” történelmi magazin 2015/1 számában „Magyar katasztrófa” címmel. Idézni szeretnék a szerző bevezetőjéből: „Szülőhazánkat szemlélve elmondhatjuk, hogy a két 20. századi világháború legnagyobb vesztese, áldozata a magyar állam volt. Mindez nem csupán az ezeréves Magyarországon élő nemzetiségek kívánságain múlott - bár 1914-ben az ország lakosságának már majdnem 46 százalékát alkották -, hanem inkább a nagyhatalmak elhatározásain 1914 és 1920 között.

I.

„A tatár betörésnek – szörnyűségei dacára

tartós következményei alig vagy egyáltalán nem voltak, mert egy év után a tatár hordák elhagyták az ország területét. Mohács után a török uralom (vagy talán pontosabban: felsőbbség) az akkori Magyarországon több mint másfél évszázadig fennmaradt. Legsajnálatosabb következménye az akkori magyar lakosság számszerű csökkenése volt a magyar népesség 16. század előtti növekedése után. A török uralomnak ezenfelül mégis kevés tartós eredménye maradt. Az iszlám hit és vallás nem terjedt el, ahogyan a török bürokrácia sem. Azonban néhány hősies magyar epizódtól eltekintve nem jöhetett létre egy nagyjából önrendelkező magyar állam. (Részleges figyelemre méltó kivétel volt Erdély, egy-egy akkor európai hírű fejedelmével.) Végül is a Habsburg hatalom nemzetközi seregei szabadították fel Magyarországot a törökelnyomás alól.

A nyugat-európai nagyhatalmak,

közöttük elsősorban Franciaország, gyakran szövetkeztek a közép-európai Habsburg-császárság ellen, de a magyarok sorsa csak néha és alig érdekelte a francia királyokat és államférfiakat. Kétszáz esztendő után sem volt nagy változás. 1848-49-ben - népeik szabadelvű és demokratikus elkötelezettsége ellenére- a nyugati nagyhatalmak kormányai nem avatkoztak be a magyar szabadságharcba. Az 1867.évi osztrák-magyar kiegyezést viszont - beleértve Magyarország viszonylagos önrendelkezését egy Bécs központú, nemzetek feletti közép-európai nagyhatalom keretei között - a nyugati országok jóváhagyták. Ez a hajlam, főleg Nagy-Britannia részéről még 1914-ben is fennállt - annak dacára, hogy akkor már Ausztria-Magyarország a Nagy-Britannia - ellenes Német Császárság szövetségese volt.

Mindez 1918 elején megváltozott.

Több okból, elsősorban, elsősorban mert az akkori amerikai elnök által deklarált > nemzeti önrendelkezés< elvét a nyugat-európai nagyhatalmak a magyarok kárára érvényesítették. Ez lett Magyarország legnagyobb - és sajnos mindmáig maradandó - történelmi katasztrófája ezeréves létezése során Hozzájárultak, persze mindehhez a magyarság balgaságai és hibái még az első világháború után is, egészen 1920-ig.

II.

Maradandónak bizonyult,

annak dacára,hogy az első világháború után az akkori győztes hatalmak súlya és szerepe, európai befolyása hamarosan gyengült. Alig két évvel 1918 után az észak-amerikai nép többsége az Európától való elzárkózás jegyében Wilson ellen fordult. Néhány évvel az 1918-1920 közötti Párizs környéki békeszerződések után már nyilvánvaló volt az is, hogy az 1918-ban győztes Anglia és Franciaország befolyása Kelet-Európában alaposan lecsökkent. Mégis röviden össze kell foglalnom Franciaország és Anglia Kelet-és Közép-Európára vonatkozó (és itt-ott változó) első világháborús politikáját.

A franciák,

mint 1914-et megelőző évszázadok alatt is, Kelet és Közép-Európában kerestek szövetségeseket a Habsburg-nagyhatalom ellen. Miután 1917-ben a francia-orosz katonai szövetség az orosz felfordulás következtében megszűnt, Párizs a kelet- európai kisállamokkal (a feltámasztott Lengyelországot is beleértve), egy úgynevezett >cordon sanitaire<-t, biztonsági övezetet alkotva, kívánt szövetkezni az oroszokkal, a németekkel szemben. Ehhez persze hozzájárult a bolsevista világforradalomtól való rettegés. De minden másképpen történt. Ha nincs orosz forradalom 1917-ben, akkor Oroszország egy éven belül az első világháború győztesei közé tartozott volna, ami beláthatatlan következményekkel járt volna (mint 1945-ben) A >nemzetközi< kommunizmus Oroszországon túl, sehol sem állt lábra Európában; >Szovjet-Oroszország hatalma, befolyása területi kiterjedése 1920-ban és azt követően majdnem két évtizeden át csökkent.

A kommunizmus elleni védekezés

kisebb szerepet játszott Angliában, mint Franciaországban. Az angol külpolitikát az Európa felé irányuló, és főleg Kelet Európát érintő, érdeklődés hiánya jellemezte közvetlenül a háború után. London még 1914-ben sem volt Ausztria-Magyarországgal szemben ellenséges. Mindez 1918 elején kezdett változni anélkül, hogy erre az angol nép nagy része felfigyelt volna. Az ilyen, majdnem nemtörődömséggel határos hozzáállás jellemezte az angol diplomáciát a trianoni tárgyalások alatt is.

Lényegesen és kivételesen

hozzájárultak mindehhez - főleg 1917-18-ban - a leendő utódállamok (talán leginkább a csehek) kitűnő propagandistái. Elsősorban Párizsban, kivételesen Londonban is, valamint az Egyesült Államokban Masaryk és társai elsőrangúan képviselték, szorgalmazták alakuló államaik és népeik érdekeit, s ami még fontosabb: céljaik francia, angol (továbbá amerikai és olasz) támogatását. Az, hogy majd hetven évvel később az ő teremtményeik >Csehszlovákia< és >Jugoszlávia< kettéoszlottak, szétestek, nemigen kisebbíti Masarykék¹ nacionalista eredményeit. A magyaroknak akkor nem voltak ilyen befolyású szószólói. Hozzájárult ehhez persze az is, hogy önálló magyar külképviseletek követségek nem léteztek az akkori Monarchiában.

Magyarország sorsa a nagyhatalmaktól függött.

Ezeknek Magyarországra vonatkozó politikáját és döntéseit a magyarok és politikusaik legnagyobb része nem ismerte eléggé. Mindez magyar szempontból nézve nem az ő szűklátókörűségük következménye Hozzájárult ehhez az is, hogy bár az elmúlt százötven év alatt a magyar történészek igen kiváló és maradandó műveket alkottak, tudósaink a külföldi nagyhatalmak irataihoz, politikus személyiségeinek anyagaihoz alig tudtak hozzáférni, s így az akkori európai diplomáciatörténet részleteit nemigen kutathatták Így például aránylag kevés magyar történész foglalkozott az Ausztria 1866 évi königratzi vereségét követő és az 1867-es kiegyezést megelőző bécsi udvari és kormánytárgyalások részleteivel, annak dacára, hogy ezek vezettek azon császári elhatározáshoz, mely szerint az osztrák birodalom szempontjából a Magyarországgal alkotandó unió lenne a legelőnyösebb. De 1867 és 1918 között sem sok magyar gondolkodott Magyarország és más nagyhatalmak viszonyáról. Az úgynevezett >közjogi kérdés<, az osztrák-magyar függőség és a Bécs-Budapest viszony maradt a magyar politika és sajnos retorika középpontjában.

Voltak magyar államférfiak,

köztük Tisza István², akik látták ezt. Nem véletlen, hogy egyedül ő ellenezte az 1914. júliusi bécsi koronatanácsok során a Szerbiának küldendő ultimátumot és újabb szerblakta területek Monarchiához csatolását - a dél-magyarországi magyarság hátrányára. Tudta azt is, hogy 1914-ben és azután a Német Birodalommal való szövetségen kívül sem Ausztriának, sem Magyarországnak nem volt más választása, mert nem is lehetett. Még azt is megértette, hogy ha Németország lett volna e világháború győztese (a >világháború< szóhasználat is főleg német eredetű volt már 1914-ben ), Ausztria-Magyarország egy nagynémet hatalom másodrendű csatlósává vált volna, újra a magyar önrendelkezés rovására. Amikor IV. Károly és egyes bécsi államférfiak 1917-ben a nyugati nagyhatalmakkal kötendő különbéke lehetőségét is mérlegelték, Tisza tudta, hogy ez nem lesz megvalósítható. Ezért ő még a háború vége előtt a magyar parlamentben őszintén kimondta:>ezt a háborút elvesztettük.< Aztán meggyilkolták.

III.

Ami akkor és azután történt,

1918 és 1920 között, a magyar történelem legcsúfabb fejezetei közé tartozik. A kettős monarchia felbomlásához magyar politikusok is hozzájárultak. Károlyi Mihály³ kormányának egy része felületes, illúziókat kergető emberekből állt. Károlyi rögtön kijelentette:>Mi antantbarátok vagyunk< Ezt az antanthatalmak egy kézlegyintésre sem méltató megvetéssel fogadták A magyarság főbb problémája immár a magyar állam fenntartása volt, de ennek megoldására az új politikai személyiségek alkalmatlannak bizonyultak.

E tekintetben igen röviden vissza kell pillantanunk az ország nemzetiségeinek már jóval az első világháború előtt meglévő problematikájára. Miközben a nemzetiségek lélekszáma és súlya növekedett, a politikai hatalom a magyaroké volt. A más nemzetiségekhez tartozók elnyomása azonban Magyarországon kevésbé volt könyörtelen, mint más kelet-európai országokban. Ám, ha az első világháború előtt (és alatt) a magyar hatóságok a nem magyar lakóssággal jobban bántak volna, 1918-ban a nemzetiségek legnagyobb része - szószólóikkal együtt - akkor is kívánta, követelte volna a Magyarországtól való elszakadást.

Mindezt tovább árnyalja

a magyar zsidóság jelenléte és szerepe. Számuk a 19. században igen megnőtt: 1900 körül például zsidók tették ki a rendkívül gyorsan növekvő magyar főváros lakosságának 22 százalékát. Így Budapest lett Varsó után Európa legnagyobb zsidók lakta fővárosa. Az úgynevezett antiszemitizmus kevésbé volt erős és elterjedt Magyarországon, mint más közép- és kelet-európai országokban, már csak azért is, mert a zsidó vallásúak legnagyobb többsége magyarnak tartotta magát.

>Rohanunk a forradalomba< -

írta Ady Endre 1918 elején. Igen is meg nem is. Sokan hitték és gondolták nem csak Magyar-országon, hogy a világháború következményeként-orosz példára vagy nem - világszerte óriási forradalmak lesznek. Károlyi Mihály is így hitte, de nem így történt. 1919 márciusában lemondott. Utódja a kommunista Kun (Kohn) Béla⁴ lett, aki több mint négy hónapig maradt ebben a pozícióban. Nem feladatom itt a magyarországi kommunista uralom bűneit és gonoszságait összefoglalni vagy jellemezni. Megemlítendő azonban, hogy az akkori vezetők -népbiztosok-, akiknek pozíciója tiszavirág - életűnek bizonyult, kétharmada zsidó volt, akik azonban nem képviselték az akkori magyar zsidóság többségét, sőt jellemét sem. De mindennek következménye volt a magyar antiszemitizmus növekedése, sőt néhol fellángolása.

Mindenesetre helytelen

és nem elegendő az 1919-es katasztrófát a magyar zsidóság számlájára írni, hiszen az akkori egész magyar társadalom gyengesége - sőt itt-ott züllöttsége - hozzájárult mindehhez. Nem volt elegendő a magyar összetartás és nemzeti ellenállás, a harsogó nacionalista zene egyre üresebben és üresebben szólt. Már 1914-1918 között is néhol láthatóvá váltak az akkori magyar katonai erények hiányosságai, elégtelenségei. A magyar katonaság élén alig találunk kivételes és elsőrangú parancsnokokat. Ez már 1914-ben, a Szerbia elleni hadjáratban is megmutatkozott. Az 1918. végi és azt követő katasztrófa alatt a nemzeti ellenállás szórványos és elégtelen volt. A népszerűtlen és undorító Kun Béláék nem a magyarok, hanem egy közeledő román hadsereg elől takarodtak el. A Nemzeti Hadsereg a román megszállás után csak akkor masírozhatott be Budapestre, amikor a románok a fővárost már elhagyták.

A Trianonban parafált békeszerződés

meglehetősen késői >tárgyalásai< alatt a legkiválóbb magyar küldöttek maradandó és elismerésre méltó beszédeik dacára nem tudtak változtatni a magyar tragédián. A nyugati nagyhatalmak szemében Magyarország megcsonkítása már nagyjából érdektelenné vált. A végeredmény a számos sebből vérző és drasztikusan amputált ország, valamint több mint két millió, idegen uralom fensőbbsége alá került magyar ember volt.

IV.

Húsz évvel 1919 után tört ki a második világháború.

Az ország hadszíntér lett, lakosságának jó részére szenvedések vártak, főleg 1944-ben és azután, amikor a németek és oroszok szállták meg az és uralták az országot. De az ország méretében nem történik változás. A Trianonban megállapított határok megmaradtak. E tekintetben az első világháború volt és maradt Magyarország legnagyobb katasztrófája. 1919 után ezt a magyar lakosság legnagyobb része is így látta. Ezért majd húsz esztendőn át a magyarság leghőbb vágya a >revízió<, tehát a magyarokat szétszakító határok megváltoztatása volt. 1938 és 1941 között ez meg is történt, mégpedig hadviselés nélkül, az új európai nagy-hatalmak Németország és Olaszország segítségével. Először Szlovákia egy kisebb magyarlakta területe, aztán Kárpátalja, majd Erdély egy jelentős része, végül a Délvidék egy darabkája került vissza Magyarországhoz. Mindennek eredője az első világháború után létrehozott Csehszlovákia, Nagy-Románia, Jugoszlávia 1938 és 1941 közötti felbomlása volt. De az újabb magyar határok rövid életűek lettek, semmi sem maradt meg közülük 1944-1945 után.

Hozzájárult ehhez,

hogy húsz évvel az első világháború után, főleg a második világháború idején a magyar nép nagy része már nem a>revíziót< tekintette az ország legfontosabb kérdésének, hanem inkább Magyarország nagyhatalmakhoz fűződő viszonyát. Igen sajnálatos, hogy 1938-ban és azután magyarok is hajlottak az akkori sikeres német nemzetiszocializmus felé, aminek következtében 1938 és 1945 után magyar szellemi polgárháború keletkezett, nagyjából két >jobb-oldal<: a nemzetiszocialista >szélsőjobboldal< és a hagyománytisztelő konzervatív jobboldal között. (Ezekhez képest a kommunistáknak vagy a kommunizmusnak Magyarországon belül alig vagy nem is léteztek hívei.)

Ugyanakkor az egész lakosságot érintő

világháborús veszteségek mellett is lényeges volt a népességszám csökkenése: csaknem egymillió magyart - ebből körülbelül 550 ezer főt 1944 nyarán a vidéki zsidóságból - pusztítottak el. Figyelemre méltó az is, hogy a >nemzet< és a >nép< között évszázadokon át megfigyelhető nagy különbségek, ellenségeskedések már megszűnőben voltak.

Ami az ún. Horthy korszakot illeti,

az is az első világháború egyik következménye volt. Horthy történelmi szerepe, hazafiassága dacára, nem hasonlított olyan kelet-európai államférfiakra, mint például a lengyel Pilsudski⁵, a finn Mannerheim⁶ vagy a török Kemal⁷, akik néha még a nagyhatalmak ellenében is képesek voltak saját erejükkel országaik és nemzeteik során lényegesen javítani. Később, főleg a hitleri német nagyhatalom ereje és szomszédsága miatt, Horthy⁸ nem tudta országa függetlenségét úgy fenntartani, mint például Finnország. Hitler⁹ 1944-ben is elfogadta Horthy államfőségét, mindaddig, amíg a kormányzó mentette, amit még tudott, s végül bejelentette a németekkel való teljes szakítást.

Ekkor a magyar nép és nemzet

történek egy új, sötét korszaka kezdődött. Itt kötelessége minden történésznek leszögezni, hogy az 1945 után a magyar népre rákényszerített zsarnokság nem valamiféle kommunizmus, hanem az orosz nagyhatalom által diktált uralom volt. Bár négy évtizedig tartott, nem volt mélyreható vagy maradandó. Leírása, analízise, kutatása nem tartozik e rövid tanulmány keretébe. 1945 után a súlyos tragédia dacára voltak jelei annak, ami a magyarság történelmében gyakran megismétlődött: a nép túlélte a nagy katasztrófát. Ilyen túlélés és felemelkedés történt már a 13. században is a tatárjárás után, egy nagy király, IV. Béla idején; a 19. században; a magyar kultúrával és szellemiséggel az 1920-as években; valamint az egész népet érintő 1956. évi felkelés során és után. Sajnálatos módon - mivel a határokon túl élő magyarság száma csökken - a magyar nép a magyar állam kereteit nagyjából megtöltötte. És a nagyhatalmaktól függetlenül lett és lesz a maga formálta civilizációjának és kultúrájának történelmileg felelős választója és alakítója. „

Forrás: „Rubicon” történelmi magazin 2015/1

Szövegmagyarázat:

1.Jan Garrigue Masarik (1886-1948) cseh diplomata, politikus.

2.Tisza István (1861-1918) politikus, miniszterelnök (1903-1906) és belügyminiszter, aki 1886-tól a Szabadelvű Párt színeiben képviselő. 1910-ben létrehozta a nemzeti Munkapártot. 1913-tól újra miniszterelnök. Feltétlen hűséggel viseltetett a németek iránt.

3.Károlyi Mihály (1875-1955) politikus, miniszterelnök, az első magyar köztársasági elnök, emigráns baloldali. A II. világháború után rövid ideig nagykövet, de 1949-ben Rajk László letartóztatása után ismét a franciaországi emigrációt választotta.

4.Kun (Kohn) Béla (1886-1938,1939?) kommunista újságíró, politikus, a magyarországi tanácshatalom tényleges vezetője, külügyi és hadügyi népbiztos. 1920-ban Moszkvába emigrált, ahol a sztálini tisztogatás áldozata lett.

5.Józef Pilsudski (1867-1935) lengyel államférfi a második Lengyel Köztársaság első államfője.

6.Carl Gustav Emil von Mannerheim (1867-1951) hivatásos katona, finn marsall, politikus, hadvezér a II. világháborúban.

7.Mustafa Kemal Atatürk (1881-1938) török hivatásos katona és államférfi, a függetlenségi háború hőse a Török Köztársaság megalapítója és első elnöke.

8.Horthy Miklós (1868-1957) Eredetileg tengerész, politikus. A tanácshatalom bukása után 1920.márc.1 és 1944.okt.15 között Magyarország kormányzója.

9.Adolf Hitler (1889-1945) osztrák származású német politikus, 1933-tól kancellár, a Nemzetiszocialista Munkáspárt (NSDAP) vezetője, a németek führere, diktátor.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2015. február