„Törvényes megszállás”

A „Rubikon” c. történelmi magazin 2014/4-5 számában érdekes cikk jelent meg L. Balogh Béni tollából a szovjet csapatok az 1944-1947 közötti magyarországi tartózkodásáról.

„A Magyarországot megszálló szovjet csapatok 1944-1947 közötti tevékenysége hosszú évtizedekig tabunak számító témakör volt a történettudomány számára. Forrásadottságaink is rendkívül szűkösek ebből az időszakból. Hiszen a front átvonulása idején a háborús állapotok miatt írásbeliség alig volt, a közigazgatás újraindítását követően pedig sokan talán már nem tudtak vagy nem is akartak panaszt tenni az őket ért atrocitások ügyében. E szórványos forrásoknak éppen ezért kiemelkedő jelentőségük van, közlésük a magyar történettudomány számára is fontos feladat. Ezúttal néhány szempont alapján felvázoljuk, hogy milyen összkép rajzolódik ki a szovjet csapatok 1944-1947 közötti tevékenységéről” – írja recenziójában L. Balogh Béni

„Retorzió és renováció

A szovjet csapatok 1944. szeptember 23-án érték el a mai Magyarország délkeleti határát, december közepére pedig a Tiszántúl, a Duna-Tisza köze, valamint a Dél-Dunántúl jelentős része is az ellenőrzésük alá került. Szegedre 1944. október 11-én, Szolnokra november 4-én, Budafok megyei városba karácsony első napján vonultak be a Vörös Hadsereg alakulatai. Pestet 1945. január 18-án, Budát február 13-án, Sopront április 1-jén foglalták el. A magyarországi hadműveletek 1945 április közepéig tartottak, a harcok során a szovjet hadsereg közel 150 ezer embert veszített. Katonáik halálát sok esetben ártatlan személyeken is keményen megtorolták.

A Szolnokhoz közeli Tószeg elöljárósága hivatalosan igazolta, hogy 1944. október 13-án, megtorlásként az >ismeretlen körülmények< között elhunyt szovjet katona haláláért, összetereltek és agyonlőttek 11 helyi lakost. A nyírbátori kistérségben fekvő Encsencs községben 1944. október 27-én egy férfi > erős felindulásban< megölt egy szovjet katonát, mivel az a feleségével erőszakoskodott. A meggyilkolt katona bajtársa retorzióként öt személyt nyomban agyonlőtt, majd 105 helyi lakost túszként elhajtottak a községből. A bevonulás általában azon a településeken járt sok polgári áldozattal, amelyeket a szovjet egységek nehéz harcok és súlyos veszteségek árán foglaltak el. A helyi szovjet katonai parancsnokok első intézkedései elsősorban a hátország nyugalmának a biztosítására, a termelés újbóli elindítására irányultak. A Baranya megyei Sásd járás parancsnoka 1944. december 5-én > a rend és a munka azonnali helyreállításáról< intézkedett: mindenkinek el kellett foglalnia munkahelyét, és be kellett szolgáltatnia a birtokában lévő összes fegyvert.

Az üzemeknek újból termelniük kellett, az utcán pedig csak reggel öttől este hétig volt szabad tartózkodni. A kisbéri körzeti parancsnok 1945. április 12-én kelt első rendelete ennél részletesebb volt: előírta a községháza rendbehozatalát és a közigazgatás munkájának azonnali elkezdését, az iskolák kitakarítását, a tanítás megkezdését, az utak közterek, hidak rendbetételét, a rászorulók liszttel és zsírral való ellátásának megszervezését, valamint engedélyezte négy politikai párt (kommunista párt, szociáldemokrata párt, független kisgazda párt, Nemzeti Parasztpárt) működését.

Óbuda ostroma

1945. február 5-én ért véget. Az ottani parancsnok is elrendelte a közigazgatás megszervezése és a termelés újraindítása mellett a hó, valamint a romok eltakarítását az akadálytalan közlekedés érdekében. A feladatot tíz nap alatt sikerült végrehajtani.

A hivatali ügyintézés zökkenőmentes újraindítása és a jogfolytonosság látszatának fenntartása érdekében sok helyen - ideiglenes jelleggel - a korábbi polgári közigazgatást állították vissza. Budapest akkor már felszabadított II. kerületének közigazgatási újjászervezése során az 1945. január 17-én felvett jegyzőkönyv szerint az orosz katonai parancsnok kijelentette: >Az Orosz Birodalom kívánsága szerint mindennek úgy kell megalakulnia és olyan szervezettséggel kell rendelkeznie, mint hogyan az a múltban fennállott jogrendben és jogszabályokban biztosítva volt.< Utasításba adta, hogy minden közhivatal épületére tűzzék ki a magyar lobogót, és >tiszteletadásként mellette helyezzék el az orosz zászlót.< Később, a front elvonulása után - a szovjet parancsnokságok hathatós támogatásával - helyi szinten mindenütt megalakultak az új hatalmi szervek, a nemzeti bizottságok.

Atrocitások, jogbizonytalanság

A szovjet bevonulás és az ezt követő megszállás azonban igen súlyos atrocitásokkal járt együtt. Erőszakos cselekedetek és rablások egész sora történt, a hadijog figyelmen kívül hagyásával pedig a mai Magyarország területéről egyes becslések szerint 100-120 ezer más számítások szerint 120-140 ezer polgári személyt, köztük több tízezer német anyanyelvű lakost hurcoltak el a Szovjetunióba kényszermunkára. Az elhurcoltak mintegy 20%-a sohasem tért haza, a többiek is csak hosszú évek múlva.

A hajdúnánási deportáltak

sorsáról a polgármester 1946. június 15-i helyzetjelentéséből tudunk meg részleteket. E szerint a kisvárosban 1944. november elején a szovjet csapatok több száz embert gyűjtöttek össze. Az 5-6 tagból álló járőrcsapat a hajnali órákban házról-házra járt, és a nagyjából 17-50 év közötti férfiakat hurcolta el a közelben felállított gyűjtőhelyre. Másnap bekísérték őket Debrecenbe, ahonnan a betegeket és az idősebbeket hazaküldték, körülbelül 340 embert pedig Romániába, a foksányi gyűjtőtáborba szállítottak. Innen egy részüket, 220-230 főt tovább küldtek a Dnyeszter partján fekvő Tighinába. A jelentés szerint csak 8-10 embert tért haza közülük, a többiek legnagyobb része vérhasban és kiütéses tífuszban pusztult el. A Foksányban maradottakról semmit sem lehet tudni.

Az elhurcoltak

sorsának kiszámíthatatlanságát jelzi, hogy a Hajdúnánástól nagyjából 30 km-re fekvő Tiszaladány községből hasonló körülmények között elhurcoltak két személy kivételével hazatértek. A teljes jogbizonytalanságot példázza a Vas megyei Ivánc körjegyzőség területén történt eset is. 1945. április 7-én egy orosz katonai különítmény közhírré tette, hogy minden 16-45 év közötti férfi ötnapi élelemmel és két rend fehérneművel ellátva azonnal jelentkezzen, aki ezt elmulasztja, főbe lövik. A megjelenteket a Jánosháza község melletti martonfapusztai táborba szállították. A körjegyző tévedésre gyanakodott, mivel Körmendről és a szomszédos községekből - Jánosházával ellentétben - csak azokat szállították a táborba, akik a szovjetek bevonulásakor katonai szolgálatot teljesítettek.

Budapesten és számos más településen

a bevonulás után néhány napig a szovjet katonák igazoltatás ürügyén az utcán és az óvóhelyeken fogdosták össze találomra az ártatlan civileket, majd fogolytáborokba szállították őket. Tragikus fordulata volt a sorsnak, hogy a ceglédi táborban 1945 márciusában 600-650, előzőleg a németek és a nyilasok elöl bujkáló, a háborús éveket túlélt zsidó vallású vagy származású fogoly is sínylődött.

Az ún. >málenkij robot<-ot

a szovjet hadsereg 1944. december 22-én kelt, a hátországban végzendő közmunkáról szóló 0060.számú parancsa rendelte el. Szekszárd katonai parancsnoka ennek alapján adta utasításba néhány nap múlva a >német származású munkaképes személyek< mozgósítását. A férfiakra 17-től 45, a nőkre 18-tól 30 éves korig vonatkozott a parancs. Ruhát, lábbelit, ágyneműt, takarót, edényt és 15 napi élelmet kellett magukkal vinniük. A csomag összsúlya nem haladhatta meg a 20 kg-ot fejenként. A legtöbb településen az elhurcoltak zöme nem német, hanem magyar származású volt, sokan közülük ráadásul baloldali meggyőződésűek. A rendelkezésünkre álló rendkívül szórványos adatok szerint Balmazújvárosból 1945. január 13-án közel 250, a Zemplén megyei Tarcal községből ugyanazon hónapban 125, Szabolcs megyében fekvő dadai felső járásból pedig egy február 14-i jelentés szerint 931 személyt hurcoltak el.

Tömeges nemi erőszak

A szovjet katonák Magyarországon elkövetett erőszakos cselekedetei közül első helyen említjük a tömeges nemi erőszakot. Akárcsak a többi atrocitás esetében, e téren is nagy különbségek voltak az egyes katonai egységek között. Volt olyan parancsnok, aki saját kezűleg lőtte le a nemi erőszakot elkövetett katonát, de olyan is, aki élen járt az erőszakoskodásban. Hain Péternek, az Állambiztonsági Rendészet – a >magyar Gestapo< - főnökének 1945. február 7-i jelentése szerint a Vörös Hadseregtől ideiglenesen visszafoglalt dunántúli területeken a szovjet katonák által meggyalázott nők aránya 25% volt. Pető Andrea történeti kutatásokon alapuló becslése szerint csak Budapesten 50 és 200 ezer között lehetett a szovjet hadsereg tagjai által megerőszakolt nők száma.

A Tolna megyei

simontornyai járás főjegyzője 1945 márciusában arról számolt be, hogy Nagyszékely község női lakosságának 60%-a nemi betegséggel fertőzött, és 12-13 éves lányokat is meggyaláztak. A tőle nem messze fekvő Varsádon 15 éves gyereket és 78 éves asszonyt is megbecstelenítettek. Mezőtúr város rendőrparancsnokságához feljelentés érkezett, hogy a csugari vasútállomáson tartózkodó szovjet katonák állandóan rabolnak és a fiatalabb nőket harmad-negyed magukkal megerőszakolják, emiatt az áldozatoknak orvosi kezelésre van szüksége. 1945. januárjában a jászjákóhalmi rendőrségen vették fel azt a jegyzőkönyvet, amely egy 13 éves lány elhurcolásáról és három szovjet katona általi megerőszakolásáról szól. A Vas megyei Táplánszentkereszten anyát és lányát vitték el, 15-20 alkalommal megbecstelenítették, ezért kórházba kellett őket szállítani. Két soproni nőgyógyász 1945. április 30-án arról számolt be a főispánnak, hogy az oroszok által a városban teherbe ejtett nők mind gyakrabban keresik fel őket terhességük művi megszakítása végett. Távol Soprontól, a monori járás tisztiorvosához a férjével és az anyósával ment el egy orosz katona által megerőszakolt fiatalasszony, hogy terhessége megszakítását kérje.

Nem csoda tehát, hogy a korábbi szovjetellenes propaganda és a később személyesen megtapasztalt szörnyűségek együttes hatására a lakosságon pánikhangulat lett úrrá. Erről írt 1944. októberében Magyarországra hazatért kommunista Vas Zoltán a még mindig a Szovjetunióban tartózkodó Rákosi Mátyásnak, Gerő Ernőnek, és Révai Józsefnek.>Az excesszusok (túlkapások) igen komolyak és a katonai hatóságok minden akarata ellenére is csak nagyon nehezen csökkenthetők, pedig történt elég jelentős számban még kivégzés is. (…)De meg kell, hogy mondjam, hogy a kilengéseknél is nagyobb baj az a szörnyű pánik hangulat, amely elfogta a lakosságot. Nem mernek kijönni házaikból, rettegnek a katonáktól.<

Romló közbiztonság

A közbiztonság állapota vidékenként változott. Ugrásszerűen megnövelte az atrocitások számát, ha a katonák nagy mennyiségű szeszes italra, például borra leltek, mivel a kilengések jelentős részét ittasan követték el. Sokat számított, hogy a település a főbb közlekedési utak mentén vagy pedig félreeső, eldugottabb helyen feküdt-e. A Nyírbátor melletti Nyír-vasvár körjegyzője 1944. november végén kelt jelentésében arról írt, hogy a község >a poklok legborzalmasabb kínját éli át<,mivel a katonaság átvonulási útjának egyik >legrosszabb< pontján fekszik. A lakosság vagyonát a folyamatosan vonuló szovjet és román katonák teljesen felélték, az önkényes beszállások és a nők elleni erőszakos cselekedetek állandóan napirenden voltak, a községházán ráadásul rendszeresen szidták az ellenségnek tekintett magyarságot. A körjegyző hiába tett panaszt a mátészalkai orosz parancsnoknál hiszen mire az Nyírvasvárra kiszállt, a garázdaságot elkövető csapattestek már rég elhagyták a községet. Hasonló panaszok merültek fel a derecskei járásban is, amely a Nagyvárad-Debreceni útvonal mentén feküdt, és szintén nagymértékben ki volt téve az átvonuló szovjet és román katonaság önkényének.

Budapesten 1945 májusában

a korábbi állapotokhoz képest is jelentősen romlott a közbiztonság. Ittas állapotban lévő orosz katonák, esetleg katonaszökevények - gyakran a helyi alvilággal szövetkezve - számtalan erőszakos cselekedetet követtek el. Napirenden voltak a betörések, rablások, gyilkosságok, és az őrt álló rendőröket is gyakran megtámadták. Sólyom László budapesti rendőrkapitány 1945 júniusában azt jelentette, hogy a sorozatos atrocitások a lakosság körében oroszellenes hangulatot keltenek, és ezt kihasználják >a még igen nagy számban itt lévő reakciós és nyilas elemek<. Volt, hogy rabláson vagy fosztogatáson tetten ért oroszokat a felbőszült lakosság a nyílt utcán megverte, a Teleki téren pedig egy alkalommal majdnem lincselésre került sor. Egy másik beszámoló szerint a XIV. kerületben olyan eset is történt, hogy eltévedt golyó ölt meg valakit, mert >az orosz katonák állandóan lövöldöznek kutyákra és macskákra.<

Hasonlóan rossz volt a helyzet

Szabolcsban. Kossa Istvánnak¹, a Szakszervezeti Tanács elnökének 1945 augusztusi jelentése szerint a megyében úton-útfélen orosz alakulatok garázdálkodtak, és emiatt a lakosság hangulata igen nyomott volt. A Budapestről hazautazó építőmunkás-kongresszus résztvevőit a vonaton teljesen kifosztották a szovjet katonák. Ugyanezen a vonaton még 40-50 embernek nemcsak az értékeit rabolták el, de ruháit is lehúzták. A megyei szakszervezeti titkártól az országúton több alkalommal is erőszakkal vették el kerékpárját, értékeit. Igen gyakori eset volt, hogy a mezőn dolgozó parasztoktól elvették a lovat és a kocsit.

Kecskeméten is tűrhetetlen állapotok uralkodtak,

mivel szovjet katonák tízezrei állomásoztak a városban és környékén. A Vörös Hadsereg bevonulása és az 1945 decembere közötti időszakban közel 200 volt a helyi civil áldozatok száma.>Ennyi embert lőttek agyon és gázoltak el részeg orosz katonák, néhány felesége vagy leánya megbecstelenítése miatt akasztotta fel magát. Csak az utolsó négy hét alatt 18 haláleset történt> - írta Kecskemét polgármestere Tildy Zoltán² miniszterelnöknek.

A személyes tényező

Mint már említettük, sok múlott a helyi katonai parancsnok személyén, a lakossággal szemben tanúsított jó-vagy rosszindulatán. Ezt illusztrálja az alábbi soproni példa is. 1945 májusában a város és a megye főispánja arról panaszkodott, hogy az élet normalizálására tett minden addigi erőfeszítése kudarcba fulladt, mivel Romanov alezredes, a városparancsnok >Semmi készséget és jóakaratot nem hajlandó mutatni a várossal és a vármegyével szemben.< Mindennaposak voltak a fosztogatások és az erőszakoskodások, a szovjeteknek dolgozó gyárak munkásait nem fizették. Sopronban 25 közintézményben hadikórház működött, a kórházak hullaházát pedig a városközpontban helyezték el.

Kirívóan ellenséges magatartást tanúsított

a helybeliek - és általában a magyarok - iránt az akkor még Heves megyéhez tartozó tiszafüredi járás parancsnoka. 1945 nyarán önkényesen lefogatta, elhurcolta és megfenyegette a kisgazdapárti főispánt, lecsukatott, megveretett embereket, a felesége pedig összetépett és eltaposott egy nemzetiszín papírzászlócskát. Vas vármegye főispánja viszont meg volt elégedve a szovjet a szovjet parancsnokságokkal való együttműködéssel, mivel azok szerint mindent elkövettek a biztonság és a rend helyreállítása érdekében. Igaz, 1945 májusi jelentésében arra is tett utalást, hogy az ígéreteiket nem mindig teljesítették. Az ottani gondok továbbélését jelezte, hogy nem sokkal az 1947-es választások előtt Farkas Mihály³ a Vas megyei atrocitásokra hivatkozva kérte Szviridov altábornagyot, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökét, hogy figyelmeztesse a Magyarországon tartózkodó Vörös Hadsereg egységeinek parancsnokait, vigyázzanak minden fellépésükre, nehogy túlkapásaikkal rontsák a kommunista párt választási esélyeit.

A szovjet katonaság ellátása

Habár az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény szó szerint nem kötelezte a magyar kormányt az itt állomásozó szovjet csapatok ellátására, ez a lakosságot és a nemzetgazdaságot rendkívüli módon megterhelő feladat mégis Magyarországra hárult. A szovjet fél ugyanis úgy értelmezte az egyezmény 11. pontjának a Szövetséges (Szovjet) Főparancsnokság ellátására vonatkozó előírását, hogy ezen az ország területén tartózkodó szovjet katonaság ellátása értendő. Ebből következett, hogy a Vörös Hadsereg elszállásolás céljából a laktanyákon kívül középületeket (iskolákat, kórházakat) és magánlakásokat, esetenként szállodákat, panziókat is igénybe vett mindenkártérítés nélkül. Jellemző példa Pápa, ahol az 1947-ben ott tartózkodó háromezer szovjet katona közül 950 tisztet magánlakásokban szállásoltak el.

A hadsereg ellátása az első időszakban

közvetlen igénybevétel alapján történt. Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök 1945. január 9-én Szuszájkov vezérezredeshez írott leveléből kiderült, hogy az orosz parancsnokságok a már felszabadított területeken a raktárakban, malmokban, olajütőkben, valamint a kereskedőknél és a gazdaságokban tárolt összes élelmiszert lefoglalták. A lakosság emiatt ellátatlan maradt, és helyzete kétségbeejtővé vált. Üllő külterületén a bevonuló csapatok lókórházat állítottak fel. A több ezer ló néhány hónap alatt az összes takarmányt felélte, a szántóföldeket tönkretette, mérhetetlen károkat okozva ezzel a háború miatt amúgy is sokat szenvedett településnek.

A Nógrád megyei község 1945 márciusában egy időre katonai parancsnok nélkül maradt. Ezalatt az átvonuló csapatok fizetés nélkül elvitték a lakosság összes burgonyáját, sertését, a mintegy 800 szarvasmarhából pedig mindössze 120 tehén és 40 ökör maradt. A budafoki lakosokat viszont - legalábbis a polgármester-helyettes 1945. február 14-i jelentése szerint - az orosz katonai parancsnok által kiutalt 200 mázsa árpa mentette meg az éhhaláltól.

A hadizsákmány kérdése

is vitatott probléma volt. A szovjet parancsnokok hadizsákmány címén középületeket, gyárakat vagy éppen műalkotásokat, könyvritkaságokat foglaltak le önkényesen, de lefoglalták a bankok készpénz- és részvénypapír-készletét is. Ez az eljárás végső soron a fegyverszüneti szerződés megsértését jelentette, mert annak 7. pontja csak a német katonai tulajdont tekintette hadizsákmánynak.

Külön említést érdemel a Tungsram gyár, amelyet a szovjetek 1945 tavaszán szereltek le, és mintegy 700 vagonnyi gépet, alkatrészt szállítottak el. Előtte már elvittek 300 ezer darab rádiócsövet és egymillió izzólámpát, a kár összértéke így 11-12 millió dollár volt. Mivel az üzem nem szerepelt a szovjetek jóvátételi listáján az okozott kárt pedig utólag sem számították be a jóvátétel összegébe, a Tungsram leszerelése gyakorlatilag szabad rablásnak minősült. A Külügyminisztérium fegyverszüneti osztályának 1945-ös számításai szerint a Budapesten lefoglalt készpénz összege 1938-as értéken egymilliárd pengőt tett ki, a hadizsákmányként elszállított gyári berendezések értéke pedig országos szinten jóval meghaladta ezt az összeget.

Az 1947. február 10-én

aláírt párizsi békeszerződés IV. része kimondta, hogy az okmány életbe lépését követően minden szövetséges haderőt 90 napon belül vissza kell vonni Magyarországról. A szöveg azonban azt a lényegbevágó megszorítást is tartalmazta, hogy a Szovjetuniónak továbbra is joga lesz olyan fegyveres erőt állomásoztatni az ország területén, amelyre az ausztriai megszállási övezettel való kapcsolattartás érdekében szüksége lehet.

A békeszerződés 1947. szeptember 15-i hatálybalépésével

véget ért a>törvényes< megszállás időszaka, az ország a nemzetközi jog szerint visszanyerte szuverenitását. A Valóságban azonban ennek éppen az ellenkezője történt. Nemcsak jelentős szovjet egységek maradtak hazánk területén, hanem felgyorsult Magyarország szovjetizálásának folyamata is.”

Felhasznált irodalom:

RUBICON történelmi magazin 2014/4-5

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2014. május

Szövegmagyarázat:

1. Kossa István (1904-1965) A két világháború között szakszervezeti vezető, a Villamos Szövetség főtitkára . Később magasabb pozíciókat betöltő (nehézipari miniszter, pénzügyminiszter, a kohó és gépipari miniszter első helyettese) kommunista politikus, országgyűlési képviselő.

2. Tildy Zoltán (1889-1961) eredetileg ref.lelkész, kisgazda politikus, miniszterelnök, majd köztársasági elnök.

3. Farkas Mihály (eredetileg: Lőwy Hermann:1904-1965) kommunista politikus, honvédelmi miniszter „kreált” hadseregtábornok. A Rákosi-korszak meghatározó figurája, a „négyesfogat” (Rákosi, Gerő, Révai, Farkas) teljhatalmú személyisége. Annak idején - a negyvenes évek végén? - nagyapámmal Csombor Györggyel Villányban részt vettem egy nagygyűlésen, ahol Farkas Mihály volt a szónok.

Forrás:
Internet - Wikipedia

2014. május