Sophia
Loren1 olasz filmszínésznőért már fiatal
koromban is rajongtam. Néhány nappal ezelőtt Sántavy László
barátomék jóvoltából hozzájutottam a filmszínésznő „Élni
és szeretni” címmel megjelent önéletírásához. „A könyv a
neves bestseller író, A. E. Hotchener közreműködésével
született. Amerikában egy év alatt huszonkét kiadást ért meg.
Sikerének titka: filmsztár ->emberközelben< Loren, az olasz
asszony, aki nyomorúságos gyermekkor után, kemény munkával,
akarattal, szorgalommal, némi szerencsével sikeres színésznővé
válik, és sok szenvedés után legnagyobb vágya is teljesül: anya
lesz.” Közben számtalan filmet forgat. Filmjei közül nekem
maradandó élményt nyújtott „Az egy asszony meg a lánya” c.
nagysikerű filmje. Számos filmjét Vittorio de Sica2 és
Loren férje, Carlo Ponti3 rendezte. Ezúttal az
önéletírásból szemezgetek.
végre
hozzájutottam az első jó filmszerepemhez, ennek azonban áldozatul
esett a nevem - és kis híján magam is.
Anyámnak
tudomására jutott, hogy készülőben van egy kis költséggel
tervezett film - Tenger alatt Afrika volt a címe -, amelyben
van egy szerep egy ifjú hölgy számára, aki szerepének nagy
részét a víz alatt játssza el. Róma környékén a tengerben.
Anyám - ugyanúgy, mint akkor, amikor kioktatott, hogy igennel
feleljek, ha Mervyn Le Roy megkérdi, beszélek-e angolul - most is
lelkemre kötötte,hogy ha megkérdik, jó úszó vagyok-e, igennel
feleljek.
-
De mammina - tiltakoztam -, hiszen jól tudod, hogy egyáltalán nem
tudok úszni.
-
Majd megtanulsz. Te csak szerezd meg azt a szerepet, aztán majd
ráérünk az úszáson törni a fejünket.
Pozzuoli
ugyan tengerparti város, a nápolyiak azonban általában nem tudtak
úszni. Én gyakran fürödtem a tengerben, de csak úgy, hogy a
lábam leért a földre. Amikor azonban a gyártásvezető
megkérdezte, hogy tudok-e úszni, anyám büszke lett volna a
válaszomra – Mint egy bajnok - feleltem.
-
Rendben van - mondta a gyártásvezető.-Magáé a szerep. Csakhogy
nem tetszik nekem a neve. Sofia Lazzaro - ez nagyon is hétköznapi
név; meg aztán azokkal a rémséges fumettókkal van kapcsolatban.
Meg kell változtatni.
-
Az igazi nevem Scicolone.
-
Az még rosszabb - úgy hangzik, mintha a cirkuszban lépne föl.
Nem, új nevet kell találnunk magának. Valamit, ami nem annyira
olaszos: rövid, világos, könnyen megjegyezhető.
Az
illető gyártásvezető épp akkor fejezett be egy filmet Marta
Torennel a svéd színésznővel, s az irodája falán nagy plakát
díszelgett, rajta a színésznő képe meg a neve. A gyártásvezető
arca földerült.
- Megvan! Toren! – és elkezdte sorolni az ábécé betűit: Boren, Coren, Doren, amíg odaért, hogy Loren. Ezt megfelelőnek tartotta. Sofia Loren. - Nem - mondta. - Nem jó az, ahogy Sofia írva van. Külföldön azt hinnék, hogy hibásan írjuk a Sophia nevet, változtassuk meg hát Sophiára. Megfelel? - Készségesen belegyeztem; az olaszban azonban a ph-t nem f-nek, hanem p-nek ejtik, így aztán pozzuoli ismerőseim sokáig nem értették, miért akarom, hogy Sopiának hívjanak.
Szép
dolog a vagányság egy Via Venetó-i irodában; egészen más a
helyzet egy, a Tirrén-tengeren hánykolódó hajó orrában. A
rendező elmagyarázta az első jelenetet: a hajóról bele kell
ugranom a vízbe. A hajó jókora építmény volt, s amikor
áthajoltam a korláton, hogy lenézzek, és ott láttam a vizet
fenyegetően sötétleni egy mérföldnyi távolságban, akkor
pánikba estem.
- Nem tudok úszni - csúszott ki a számon, ahogy hátra húzódtam. - Küldjenek el. Nagyon szépen kérem, küldjenek vissza Rómába.
A
rendező teljesen le volt sújtva. – Idehoztuk ezt az egész
felszerelést, itt van ez a sereg ember, a technikusok, minden. Maga
nem mehet vissza Rómába.
Kínban
éreztem magamat, az a hatalmas víztömeg azonban odalenn a mélyben,
rettegéssel töltött el. - Ha önnek…Szóval hacsak egy kis
türelme lesz, én megtanulok úszni, vagyis, hogy adhat leckéket.
Hiszen mindenki tud úszni nem? Nagyon hamar megtanulok…
-
Jó rendben van - mondta a rendező, hogy megnyugtasson - Most
azonban meg kell csinálnunk ezt a képsort.
-
Miféle képsort?
-
Azt, hogy maga beleugrik a vízbe.
-
De hisz épp most mondtam, hogy nem tudok úszni! – Ismét lenéztem
a hajó oldalán, és azt hittem, elájulok. – Jaj, nem! Azonnal
elsüllyedek, sosem jövök fel a tenger fenekéről.
-
Ne nyugtalankodjék. Egy emberünk van a vízben, kitűnő úszó.
Abban a minutumban, amikor maga lemerül, az illető ott terem, és
kihúzza magát. Az égvilágon semmi oka az aggodalomra. Amikor a
gépek indulnak, és azt mondom >ugrás<, maga leugrik,
visszatartja a lélegzetét. Addig nem vesz levegőt, amíg az
emberem meg nem ragadta. Na, gyerünk emberek. Álljunk össze
felvétel lesz!
A
rendező nyilván tanult pszichológiát, mert tisztában volt vele,
ha két percet kapok arra, hogy a józan ész hatalmába kerítsen,
akkor sosem ugrok be a vízbe. Bennem azonban lakozik egy kis állat,
amely olykor arra ösztökél, hogy kockázatot vállaljak; ez az
állatka most megadta a lökést: a tajtékot verő hajócsavaroktól
alig pár lábnyira pottyantam bele a vízbe; azon nyomban
elmerültem, a fülemben pattogást éreztem, de ahogy mondták, erős
kezek azonnal megragadtak és felhúztak a víz felszínére. Mélyet
lélegeztem. Messze a magasban, a fedélzeten, a stáb tagjai
tapsoltak. Az az ember, aki a vízben fenntartott, dühös volt.
- Megőrültek ezek? Hagyják, hogy a hajócsavarok mellett beleugorjon a vízbe! Nem sok kellett hozzá, hogy darált hús legyen magából. Ezek csak azzal törődnek, hogy hol van jobb világítás. Mondhatom szerencséje volt.
Ez
az ember tanított meg úszni: amikor egy kis szabad időm volt,
órákat vettem tőle. Irányítása alatt igen hamar megtanultam.
Minthogy a film jórészét víz alatt vették fel, megtanultam az
oxigénmaszk kezelését, megtanultam súlyokkal a lábamon úszni,
légzőcsővel lélegezni , s alábukni – szóval a víz alatti
úszás valamennyi részletét. Mire a film elkészült, már egész
jó úszó lett belőlem, s hálás voltam a bennem lakozó
állatkának, hogy megadta nekem az a lökést.
A
Tenger alatti Afrika legjobb esetben is csak közepes vagy
annál is gyengébb film volt, s szereplésemnek a legcsekélyebb
hatása sem volt a filmvilágban. Nagy számban osztottak szét falra
tűzhető képet, amelyen én voltam látható fürdőruhában, de
még mindig az után a döntő jelentőségű szerep után kajtattam,
amelyben másra is nyílik alkalmam, nemcsak arra, hogy
oxigéntartállyal a hátamon kutyaúszással evickéljek a víz
alatt. Így hát ismét a nyakunkba vettük anyámmal a várost,
filmstúdiókban kilincseltünk, ez alkalommal azonban a Tenger
alatt Afrikából vett reklámképekkel a hónom alatt. A
producerek azonban nem rohantak hanyatt-homlok, hogy új filmjeikhez
leszerződtessenek.
Beszélik,
hogy
első
sztárszerepemhez Gina Lollobrigida4 révén, az ő tudtán
kívül jutottam hozzá 1953-ban, s ez a szerep indított el a
pályámon. Egy olasz filmvállalat Verdi Aidájának Pazar
kiállítású változatát készült filmre vinni, s ebben
Lollobrigidának szánták a sztárszerepet. A szerep eléneklése a
nagy díva, Renata Tebaldi feladata volt, s Lollobrigida
szájmozgással imitálta volna az éneklést. Az utolsó pillanatban
azonban - mondják - Gina visszatáncolt, mivel, mint sztár, rangján
alulinak tartotta, hogy egy operaénekesnő dublőzeként
szerepeljen. Minthogy az egész produkció felvételre készen állt,
a stúdiónak sürgősen szüksége volt valakire, aki az utolsó
percben átveszi a szerepet. Így kaptam meg én. Nem vitás, nem
volt valami ideális szerep lévén, hogy a hang nem az én hangom
volt, de módom nyílt arra, hogy az érzelmeknek azt a széles
skáláját ábrázolhassam, amelyet a szerep megkövetelt.
Legelőször
is beszereztem
egy
felvételt az Aidából Tebaldi előadásában; hosszú-hosszú
napokon, számtalan órán át hallgattam a felvételt, amíg úgy
megtanultam a szöveget, és annyira elsajátítottam Tebaldi
szótagolását és előadásmódját, hogy az ő hangja és az én
szájmozgásom tökéletes összhangba került. Mire a gyártás
megkezdődött, Tebaldival egy emberként énekeltünk. Valósággal
úgy éreztem mintha a hangja az én torkomból jönne ki
Az
i.e. 1230 körüli jelmezek nagyon szépek voltak, annak a kornak az
öltözködésmódja jól illett hozzám. Az afroparókától, az
ékszerektől, de különösen a sötét sminktől megjelenésem
feltűnő lett. Naponta hajnalban jelentem meg a forgatás helyén,
négy órával a jelenésem előtt, hogy tetőtől talpig bekenessem
magamat, az egész testemet és az arcomat azzal a szépiaszínű
sminkkel, amelytől megjelenésem olyan feltűnést keltő lett.
A
filmforgatás
fűtetlen
stúdiókban történt, tél közepén. Valahányszor a számat
kinyitottam, a levegő tele lett leheletpárával. Hogy ezt
kiküszöböljem, minden egye beállítás előtt jeget majszoltam,
amitől az ajkam fagyos lett, egy asszisztens pedig a felvevőgép
hatáskörén kívülről erős hajszárító gépet irányzott az
ajkam felé. Lenge öltözékemben a szépiaszínű smink alatt kékre
fagytam a hidegtől, a végeredmény azonban kedvező volt: az
Aidában nyújtott alakításomért olyan kritikát
kapott és olyan reklámot hozott, amilyet titkon reméltem (de azért
felkészültem arra is, hogy az ellenkezője történik.) A filmet
széles körben forgalmazták, így első ízben láthatott a
közönség Angliában és az Egyesült Államokban.
Az
Aidáért kapott gázsim
életem
első tetemes keresete volt. Rengeteg helye volt a pénznek: rendes
lakásra volt szükségünk, nagyszüleimet kellett támogatni,
ruhákra volt nagyon szükség - vég nélkül sorolhatnám. Úgy
gondoltam azonban, a legsürgősebb tennivaló, hogy Maria húgomat
kiszabadítsuk a szégyenérzete miatti bezárkózottságából.
Egyetlen dolog volt csupán, amivel rá lehetett bírni arra, hogy az
iskolába visszatérjen: ez pedig az apja neve volt.
Anyám
több ízben szóvá tette apámnál Maria dolgát, apám azonban
sorra elutasította a könyörgéseit. – Miért nem adod a nevedet
Mariának? A lányod, jól tudod, hogy a te lányod, hiszen nem
tagadod, hogy tőled fogant, teljesen rád hasonlít. Mit árt neked,
ha a te nevedet viseli, úgy ahogy Lella? Maria szenved, iskolába
sem jár, annyira szenved a szégyentől.
Apám
hajthatatlan maradt,
az
ugyanis, hogy megajándékozott a nevével, pénzébe került, és
ezt a hibát nem akarta megismételni. Apám konokul megtagadott
anyámtól minden támogatást, amely az eltartásomhoz szükséges
lett volna, ezért aztán anyám egyszer a bírósághoz fordult, és
sikerült olyan végzést elérnie, amelynek értelmében apám havi
járandóságot volt köteles fizetni nekem. Még ma is birtokomban
van egy erre vonatkozó nyugta, amelyet tőlem kapott. Íme:
Róma,1950.október 3.
Ez
a cédula nyugta arról a hatezer (6000) líráról, amelyet apámtól
kapok az alábbiakra: háromezer lírát, mint az elmúlt havi,
1950.szeptemberi jogos tartásdíjat, valamint háromezer líra jogos
havi tartásdíjat a jelen hóra, 1950 októberére.
Sofia
Scicolone
Akkoriban
háromezer líra 4,60 dollárt ért, ami aligha jelentett anyagi
megterhelést, apámat mindazonáltal bosszantotta, hogy fizetnie
kell nekem, és eltökélt szándéka volt, hogy a húgom révén még
egyszer nem esik bele ugyanabba a csapdába. Mindaddig, amíg nem
ismeri el, hogy a saját gyereke, és nem engedi, hogy a nevét
viselje, megtakarít újabb havi négy dollár hatvan cent kiadást.
Amikor
azonban
az
Aida forgatása után anyám ismét beszélt vele, apám
javaslattal állt elő: egy millió líráért hajlandó eladni a
nevét Mariának. Megtudta, hogy ennyi volt a gázsim az Aidában.
Azt mondta: szerinte ez nem egyéb, mint kártalanítás az
általa viselt költségekért, meg az utána járásért. Anyám
tombolt. – A saját lányát zsarolja meg, hogy pénzhez jusson!
Miféle állat az ilyen? Soha egyetlen lírát nem adott az
eltartáshoz, most pedig egy egész vagyont akar a nevéért, ami a
lányát születésénél fogva megillet?! Ez az ember állat! Állat,
nem más!
Én
nem haboztam.
Engem
csak az érdekelt, hogy Maria megkaphassa apja nevét, bármi áron.
Azt hiszem, apám igen szűkös viszonyok közé került, szüksége
volt a pénzre. Nem tudom. Az eljárása persze helytelen volt,
azonban nem osztottam anyám haragját. Ekkorra már úgy voltam
vele, hogy apámtól semmi jót nem vártam. Átadtam anyámnak az
egymillió lírát (ez akkoriban 1500 dollárt ért), ő pedig
találkozót beszélt meg apámmal egy közjegyzőnél, ahol is apám
a pénz fejében aláírta a szükséges okiratokat.
Amikor
anyám hazatért albérleti szobánkba, apáról nem beszéltünk,
csak annak örültünk, hogy húgom, aki boldogan szorította magához
a közjegyzőileg hitelesített okmányokat, végre elnyerte
tisztességét, mert ez akkoriban általánosan annak számított
Marija,
Sophia húga
Egy
évvel azután, hogy Sophia a nevemet apámtól megvásárolta
számomra, apám Milánóban keresetet nyújtott be a bíróságon,
hogy a megegyezést érvénytelenítsék. Gondolom, megint pénzt
akart Sophiából kicsikarni. A bíróság a keresetnek nem adott
helyt; apám viselkedése velem szemben ekkorra azonban már oly
mérhetetlenül tisztességtelen volt, hogy ez a lépése nem
izgatott, elhessegettem hát magamtól a durvaságát. Nem akartam az
életemet úgy leélni, hogy apám kegyetlensége, mint valami mázsás
kődarab nehezedjék a lelkemre. Rájöttem, hogy egyes-egyedül
rajtam áll, mi lakozik a szívemben: ha a szívembe nem fogadok be
mást, csakis szeretetet, mások iránt való és másoktól kapott
szeretetet, és hasonló szép és kellemes érzéseket, akkor sosem
csalódhatom. Nem volt ez olyan nehéz, mint ahogy az ember gondolná.
Az én szívem gyermeki szív, s a gyerekek szívében nem lakozik
sem gyűlölet, sem harag - legalábbis hosszan tartóan nem. És
csakugyan, évekkel később elég sokat voltam együtt apámmal.
XX
Miután
az Aidát bemutatták,
Carlo
Ponti azt javasolta, kössek vele külön szerződést, ami azt
jelentette, hogy egyénileg csakis vele szerződöm le, nem pedig a
Ponti-de Laurentiis céggel. Anyámnak nem tetszett ez a javaslat.
Nem szabad szerződéssel lekötnöd magad. Még csak a pályád
elején vagy: legyen szabad kezed arra, hogy bármit elvállalhass,
ami adódik. Ne kösd le magadat egyetlen emberhez.
- Lehet, hogy igazad van, mammina – válaszoltam -, de miért ne szerződhetnék le csupán egy esztendőre? Azalatt meglátnám, hogyan alakulnak a dolgok. Havonta kapnék egy kis pénzt, s közben körülnézhetnék, meglátnám, hogy áll a helyzet.
Megkötöttem
a szerződést Carlóval,
de
anyámnak igaza volt: telt-múlt az idő, s az összes jó szerepet a
már befutott >nevek< kapták. Valahányszor ezt, anyám
sürgetésének engedve szóba hoztam Carlónál, azt mondta, legyek
türelemmel. Mindig ezt mondta: - Várjon öt percet. Csak öt percet
várjon.
Egész
idő alatt dolgoztam: egy sor gyorsan összeütött, könnyen
feledhető filmet forgattunk – tíz filmet azalatt a tizenkét
hónap alatt. A hangom nélkül szerepeltem olyan operettekben, mint
a Nápolyi körhinta és a Harangország, és két
Ponti-de Laurentiis filmben. Mellékszerepeket játszottam Silvana
Pampanini mellett, aki az egyik ilyen szerződéses sztárjuk volt.
Némi
előrelépést jelentett, hogy az Attilában Anthony Quinn
feleségének a szerepét osztották rám; a film azonban jellegtelen
alkotásnak bizonyult, egyikünknek sem vált dicsőségére.
Egy
kis időre felvillanyozott,
hogy
kilátásom nyílt egy találkozásra a nagy Antonionival, a
megbeszélés azonban eredménytelen volt. Volt egy meghallgatásom
Vittorio de Sicánál is, aki rém kedves volt, gratulált az
Aidában nyújtott alakításomhoz, s kijelentette: biztos benne,
hogy egyszer majd együtt fogunk dolgozni, azonban egyetlen filmjét
sem hozta szóba, amelyen éppen dolgozott.
Ez
az időszak tehát tele volt nyüzsgéssel, egyik jelentéktelen
filmet forgattuk a másik után, eközben azonban sok fontos dolgot
tanultam. Én spongyaként szívom magamba a nekem megfelelő
ismereteket, amelyek azonban nem passzolnak, azokat elvetem.
Kiderült, hogy ösztönös tehetségem van a filmkészítés olyan
alapelemei iránt, mint a kameraállás, a fénybeesési szögek,
vagy a beállási jelek a padlón, amelyeket keresés nélkül
megtalálok.
Azalatt
a tizenkét hónap alatt
nem
éreztem,hogy hiábavaló dolgokkal töltöm az időmet. Nem éreztem
csalódottságot. El voltam foglalva, filmeztem, tanultam, elég jól
kerestem, úgyhogy rendes lakásban lakhattunk és jól kosztoltunk.
Én voltam a családfő, a férj, aki minden nap munkába megy, anyám
volt a feleség, és a húgom, aki már ismét iskolába járt, volt
a gyerek.
Carlóval
csöndben, nagy titokban találkozgatni kezdtünk. Igen vonzónak
találtam – nyílt mosolyát, szép szemét, bátortalan és mégis
energikus modorát (tudom, hogy ez ellentmondás). Első pillanattól
kezdve megbíztam benne. Mégis nehéz megmagyarázni akkori
kapcsolatunk természetét. Tizennyolc éves voltam, és a
mentalitásom még mindig a pozzuoli lányé volt; még semmi nem
ragadt rám a római nagyvárosi rafináltságból, viselkedésemet
még mindig a pozzuoli primitív erkölcsi normák határozták meg.
Nagyanyám, a szülői ház szigorú szabályai, az apácák
érzéseket elfojtó vasfegyelme, amit az iskolában kaptam tőlük –
mindez még nagyon elevenen élt bennem. Mélyen belém nevelődött
a család iránti tisztelet: egy pozzuoli lány számára
elképzelhetetlen volt, hogy házasemberrel kezdjen viszonyt. a >Ne
paráználkodj< elevenen izzó, nagyon erős tilalom volt. A
család sérthetetlen: én zárt világban nőttem fel, amelyben
ezeknek a tilalmaknak komoly érvényük volt. És persze anyám
fiatalkori többrendbeli vétkezése Rómában. Úgyszintén nagy
súllyal esett latba, mint gátló erő, amely visszatartott attól,
hogy házasság előtti kapcsolatot létesítsek egy férfival. Ez
nem jelenti azt, hogy Carlóval nem >enyelegtünk<, azonban a
játék és az igazi nemi kapcsolat között óriási különbség
van.
Carló
mindezzel tisztában volt;
tisztában
volt az aggályaimmal, megértette a tartózkodásomat. Nagyon jól
tudta, hogy nem csupán egy újabb, könnyen megkapható fiatal kis
sztárjelölttel (de utálom ezt a szót!) van dolga, meg se
kísérelte soha, hogy komolyra fordítsa a dolgot kettőnk között.
Tudomásom szerint Carlónak mindig is voltak futó kalandjai
színésznőkkel, a jelek szerint azonban a feleségét az ilyesmi
nem érdekelte mindaddig, amíg Carló túl gyakran nem találkozott
egyazon lánnyal, s komoly kapcsolat veszélye nem forgott fenn.
Ezért találkozgattunk titokban, nehogy a felesége tudomást
szerezzen felőlem.
Amikor
azonban találkoztunk,
mindig
olyan volt , mintha jegyese volnék, a pozzuoli szokások szerint.
Ahhoz, hogy Carlóval viszonyom legyen, előbb még családi tabukat,
vallási tilalmakat kellett leküzdenem. Végül is bekövetkezett,
de ekkor még nem. Előbb még éreznem kellett szerelme erejét és
azt, hogy mekkora szükségem van egy nálam jóval idősebb férfi
atyai támaszára. Egyelőre még csak az udvarlás szakaszánál
tartottunk, nagyon személyes, tapogatózó jellegű, egyre növekvő
intenzitású udvarlás időszaka volt ez.
A
legnagyobb meglepetésemre
Vittorio
de Sica nem feledkezett meg rólam. Felhívott telefonon, s közölte
egy filmet készül forgatni, s erről szeretne velem beszélni. A
Nápoly aranya volt ez, egy több epizódból álló film,
amely Marotta nápolyi író egyik regényéből íródott. Úgy
volt, hogy az egyik epizódban, amelyikben de Sica is szerepel,
Silvana Mangano5 lesz a női főszereplő. Igazán akkor
lepődtem meg, amikor kiderült, hogy a film a Ponti-de Laurentiis
vállalkozás filmje volt – erről Carlo még csak említést sem
tett.
De
Sicával nagyon kellemes megbeszélést folytattunk, a filmről
azonban nem esett szó, nem is javasolta, hogy csináljunk
próbafelvételt. Így aztán távozáskor tudtam, hogy a dolog
tárgytalan. Nagyon csalódott voltam, mert de Sica az olasz
filmgyártás egyik legnagyobb alakja volt, nagy tisztelője voltam,
és ez a film kétségkívül az a fajta élvonalbeli film lett
volna, amely mindaddig elérhetetlen volt számomra. Mi több, testre
szabott szerepem lett volna benne: egy lobbanékony, egyszerű
nápolyi nőt kellett volna alakítanom, egy általam jól ismert
típust. Még a neve is Sofia volt.
Egy
héttel a megbeszélésünk után de Sica felhívott, és ezt
kérdezte: - Le tudna utazni holnap Nápolyba?
A
közben eltelt hét alatt
a
következők történtek: de Sica felkereste de Laurentiist és
Pontit, és közölte velük, hogy rám kívánja osztani a szerepet.
Azt mondja, bennem megvan az a jellegzetesen nápolyi közvetlenség,
az az érzelmeket kimutató hirtelenség, lobbanékonyság, amit ő
ebből a szerepből ki akar hozni. Szerinte, minthogy mindketten - ő
is meg én is - nápolyiak vagyunk, a temperamentumunk egészen
hasonló, ezért tudja, hogy nagyon jó lesz velem együtt dolgozni.
De Laurentiis ragaszkodott hozzá, hogy de Sica készítsen velem
próbafelvételt; meg akart győződni róla, hogy de Sicának
csakugyan igaza van, erre azonban de Sica nem volt hajlandó. Ő
biztos volt meglátásában – A nápolyiak az ösztöneikre
hallgatnak – mondotta de Laurentiisnek -, az ösztöneik irányítják
életüket is; az én ösztönös megérzésem Sophia Lorenről és
az ő ösztöneiről, amelyeket ebbe a szerepbe belead, az minden
próbafelvételnél biztosabb ítélet. Nekem Sophia kell.
De
Laurentiisnek még mindig volt ellenvetése.
Neki
nagyobb név kellett, de Sica azonban igen nyersen őszinte volt –
mint a nápolyiak általában - Erre a szerepre egy vadmacska kell,
akiben tűz lobog. Sophia pedig pontosan ilyen.
Carlo
az egész vita alatt, nagyon okosan, egy szót sem szólt. De
Laurentiis tudta, milyen személyes érdeklődést tanúsít irántam,
ezért hát miután de Sica helyett is megvívta a harcot, okosan
tette, hogy nem szólt bele.
Végül
is de Laurentiis, ha vonakodva is, beadta a derekát.
- Neked jó ítélőképességed volt, Vittorio. Remélem, most sem fogsz mellé.
Nápolyban
a felvétel első napján úgy jelentem meg, hogy a félelemtől
teljesen dermedt voltam, a hangom elszorult, s mintha ólomlábakon
jártam volna. Azonban, mire napnak vége lett, de Sica
megszabadított minden aggodalmamtól; tökéletesen megértettük
egymást; két felszabadult szellemű nápolyi – rögtönöztünk
és élveztük az egész játékot.
- Magában olyan nedvek áramlanak, amelyek segítségével mindenhová eljuthat, ahová akar, - mondta nekem. – Messzire kerülje el a színiiskolákat. Nehogy leckéket vegyen: maga önmagától fog tanulni.
Mire
az epizódunkat felvettük,
de
Sica életem jelentős hatóerejévé lett. Kedveltem, szerettem,
csodáltam őt; kapcsolatunkból húsz évig tartó >szerelem<
lett. A sors úgy hozta, hogy tizennégy filmet forgattunk együtt, s
a módszerünk mindvégig ugyanaz maradt, mint ami az első filmben
kialakult: de Sica a kamera mögött állt, pontosan a
látótengelyemben, s arckifejezéseivel, taglejtéseivel, egész
lényével irányított. Keveset beszéltünk: fölöslegesek voltak
a szavak. Remek színész volt és felismerte, melyek a sekélyes
pontjaim, és hogy hol elmélyült a játékom, de ahhoz is értett,
hogyan kell kihozni belőlem mindazt, amivel önmagamat képes vagyok
felülmúlni; hogy túllépjek azon a ponton, amelyről azt
hittem,hogy annál többre vagyok képes, vagy amelynél messzebbre
nem mertem menni – a drámai és vígjátéki vizekre, ahol
nagy a belefulladás, a túljátszás, a parodizálás veszélye, a
siker esélye pedig kicsiny. A magas c-nél is magasabb c-t hozta ki
belőlem. Ez volt számomra de Sica legnagyobb ajándéka: az ő
mélységekig ható tehetsége. – Az egész testével játsszon –
bíztatott. – Az egész testét vesse bele a játékba, az ujjait,
a lába ujját éppúgy, mint a hangját meg az arcát.
A
Nápoly aranyában segített
megformálni
egy heves vérű, nemileg túlfűtött, lompos nápolyi pizzasütő
lányt, aki úgy bukkott elő a bensőmből, lelkem olyan részéből,
amelyről nem is sejtettem,hogy létezik. Teljes bizalommal voltam de
Sica iránt: nálam ez a siker kulcsa, ez kell ahhoz, hogy jól
működjem, a filmben éppúgy, mint a mindennapi életben – a
bizalom. Muszáj bíznom valakiben, mert ha nincs bizalmam, akkor
bizonytalanná válok, visszahúzódom, bezárkózom a magam
félszegségébe. Ha azonban bízom valakiben egészen más nő lesz
belőlem.
De
Sica
Miközben
ezt a filmet forgattuk Sophiával,
bizonyos
alapvető igazságokat ismertem meg az egyéniségével kapcsolatban.
Sophia az évek során vastag védőfallal vette körül magát,
lelkének azon titkos rejteke körül, amely az érzelmek hatására
kiszolgáltatottá teszi őt. Ő e fal mögött húzódott meg és
ott eléggé jól érezte magát. Az igazi természete azonban drámai
és temperamentumos, jellegzetesen nápolyi természet, a reagálásai,
a megnyilvánulásai pedig – öröm, bánat, harag türelmetlenség,
minden szertelenek voltak. Ezért ő ezeket az indulatait e mögött
a fal mögött tartotta, elfojtva. Amikor azonban a színészi
játékra került sor, át tudta ugrani ezt a falat, felszabadultak
legbelső érzelmei. Tudott sikítani, nevetni, képes volt
hisztériázni, tudott csábító lenni, magát megmutatni; a
legnagyobb érzelmi magaslatokat is el tudta érni. Egy érzésekkel,
indulatokkal teli filmben való szereplés rá olyan hatással volt,
mint másokra az, ha végig dőlnek a pszichiáter kerevetén.
XXX
A
Nápoly aranyának
legemlékezetesebb
jelenete színtiszta de Sica stílusú volt. Lassú, hosszú séta a
nápolyi utcákon, szakadó esőben, a ruhám csurom víz, a
testemhez tapad, miközben a férfiak, akik előtt haladok, szemükben
érzéki csodálattal, elismeréssel néznek utánam. Az esőcsináló
gépekből ömlő vízözöntől tüdőgyulladást kaptam, ami egy
hónapig ágyhoz szegezett. A film azonban bőven megérte ezt a kis
kényelmetlenséget: benne megleltem a pályámon fölfelé vezető
első lépcsőfokot, magamra találtam, mint színésznő. A pozzuoli
filmszínház sötétjében kucorgó, vékonyka kislánynak az álma
végre valóra vált.”
Felhasznált
irodalom:
Sophia
Loren
Élni
és szeretni
A.
E.Hotchner
Szövegmagyarázat:
1. Sophia Loren (1934- ) többszörös Oscar és
Golden Globe-díjas olasz filmszínésznő. Eredeti neve: Sofia
Villani Scicolone. Az egyetemes filmtörténet egyik legnépszerűbb
alakja. Egyike azon kevés filmcsillagnak, aki nemcsak a közönség,
hanem a kollégái körében is igen népszerű. Sophia kítűnő
filmszínésznőként közismert ugyan, de emellett tökéletes
feleség, családanya, és háziasszony hírében is áll.
Szakácskönyvet is írt, a nevével fémjelzett szemüvegek nálunk
is jól ismertek. Évtizedek óta a női elegancia egyik
megtestesítője.
2. Vittorio de Sica (1901-1974) olasz filmszínész, filmrendező és forgatókönyvíró. Művészi pályáját színészként kezdte, s noha ezen a téren is a legjelesebbek közé küzdötte fel magát. A filmtörténetben főleg rendezései miatt tartják számon. Különösen a neorealizmus jegyében készült munkái emlékezetesek. Egyenrangú alkotó társa volt Cesare Zavattíni forgatókönyvíró.
3. Carlo Ponti (1912-2007) olasz filmproducer,
aki jogot tanult a Milánói Egyetemen. Első felesége Giuliana
Fiastri volt, akitől két gyermeke született. Második felesége
1966-tól Sophia Loren. Ponti 1941 óta 140 filmnek volt producere.
4. Gina Lollobrigida (1927-) Golden-Globe-díjas
olasz filmszínésznő és fotóművész. Eredeti neve: Luigina
Lollobrigida, közismert beceneve: Lollo. Az 1950-es és az 1960-as
évek világviszonylatban is legnépszerűbb filmcsillaga volt. Noha
jellemábrázoló képességei vitathatatlanok, számos filmjében
elsősorban dekoratív külseje miatt szerepeltették. Az 1970-es
évek elején bejelentette, hogy visszavonul a film világától és
fotózásnak szenteli életét.
5. Silvana Mangano (1930-1989) olasz
filmszínésznő. Előbb néhány realista film, később különféle
látványos szuperprodukciók és intellektuális drámák hősnője.
Szerkesztette:
2013.
november
1 megjegyzés:
Igazuk van :)
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!