Megtorlások 1956 után

A napokban került a kezembe - egyenesen a szerzőtől - Berecz János¹ „Kádár élt…100 éves lenne” c. könyve. A szerző, Kádár János egyik legközvetlenebb munkatársa volt, aki több magas tisztséget is betöltött az első számú kommunista vezető mellett és, aki - az ő nézőpontjából - indokolható elfogultsággal ír Kádárrról² és a róla fémjelzett korszakról. A könyv lényegében egy történeti áttekintés, amely még ma is „igencsak foglalkoztatja a magyar olvasót” - írja a szerző. Engem elsősorban a megtorlások foglalkoztatnak, ezért a könyvnek csak ezt a részét adom közre olvasóimnak.

A legterhesebb téma

„A Kádár-korszak legnehezebb, legterhesebb témája a megtorlás. Magyarázható, de nem igazolható. Egyik szerepre sem vállalkozom. Történelmi távlatból értékelve már érthetőbb.

A statáriális bíráskodás következményeivel egyetlen alkalommal, a ’80-as évek elején találtam szembe magamat. Akkor részleges adatokhoz jutottam, annak a kádári-elvnek alapján, hogy csak azzal foglalkozzon mindenki, ami rá tartozik. A részleges adatokat 1984-ben publikáltam. Ezek szerint: Az 1956.november 4 és 1957.július 21. között 28601 személyt ítéltek el, közülük politikai bűntettekért 6321 személyt, vagyis egy negyedét. Letöltendő börtönnel sújtottak 5913 főt, közülük egy évnél hosszabb időre 2332. Az elítéltek háromnegyed részét javító-nevelő munkával, felfüggesztett börtönnel, illetve pénzbírsággal illették.

Huszár Tibor a könyvében idéz 1958. október 1-ig időszakból adatokat bírósági ítéletekről. Nem emelem be írásomba azokat a számokat, de azt megjegyzem, hogy az arányok lényegében az általam hivatkozott tényekhez hasonlatosak. A lényeg másban van. Szerintem a körülményekben, a történelmi hagyományokban, egyéb még felsorolható tényezők mellett, a személyi feltételekben.

Sajnálattal állapítom meg, hogy mi, a Kádár-korszak neveltjei, aztán a vége felé a párt vezetőségének a tagjai, nem végeztük el, de nem is voltunk képesek összegezni a számvetést a megtorlás időszakáról. Nem védekezésképpen mondom, mert hordoznom kell annak a terhét is, amiért közvetlenül nem voltam felelős. Kicsi funkcióban voltam akkor, hogy ismerhessem a tényeket teljesen, részt pedig nem vettem benne. Király Zoltán független képviselő firtató kérdésére elmondtam a Parlamentben 1989-ben, hogy nem voltam ügyész, sem bíró, sem ülnök, de még tanú sem. A megtorlás folyamatának időszakában az lényegében tabu téma volt a vezetésben.

Néhány >illetékest< kivéve összefoglaló jelentést nem is lehetett megismerni. De mindenki olvashatta a közzétett tényjelentéseket. Ennek ellenére azt vállalom, hogy a rendszer neveltje, támogatója, majd a kimúlása időszakában egyikvezetője voltam, így lehetett okom az önkritikára.

A megtorlás történelméről és természetrajzáról.

A magyar történelemben a megtorlás egész láncolatának vagyunk a tanúi. Amiről tudunk, az Szent István királlyal kezdődött, aki az akkori magyarság harmadát irtotta ki, a legnevesebb Árpád-házi magyar vezért, Koppányt felnégyeltette, hogy a kereszténységet rákényszerítse/ elfogadtassa a magyarsággal. Koppány pedig igazi magyar, a hagyományok őrzője volt. De István úgy ítélte meg, hogy a kemény eljárás szükséges a magyarság fennmaradásához a népe létét fenyegető, nyugati keresztény hatalmak ármánykodásával, agresszivitásával szemben. Milyen igaza volt, figyelembe véve a későbbi keresztes háborúk kegyetlenségeit.

A hatalom akkor sem volt megértőbb és megbocsátóbb. De az éles szembenállás esetén az agresszivitás, a hatalmi fenyegetés, öröklődik, századokon át. Lásd a számlálhatatlan háborúkat, keresztes hadjáratokat, aztán szabadságharcokat követő >békeszerződéseket<, lényegüket értelmezve: diktátumokat. Minden, a győztesek által diktált igazságosnak kikiáltott döntést szülte az újabb lázadást, vagy háborút. A nyertes mindig a gazdag, az uralkodó elit, a mágnás volt, a vesztes pedig a kiszolgáltatott, nincstelen, de a harcokban pusztuló, szenvedő nép.

Ma is elsikkad a történelmi tanulság.

Alig érdekel bárkit is a történelmi haladás oltárán felkoncolt áldozatok, netán megvakítottak száma, és a megszenvedett emberek sorsa. A továbbiakban is többször reménytelenül sokszor követte megtorlás bármely esemény győzelmét vagy vereségét. Különösen megdöbbentőnek ítélem a római katolikus egyház által folytatott inkvizíciót és boszorkányüldözést, az eretnekséggel megbélyegzett emberek irtását tűzzel-vassal (szó szerint!) évszázadokon át, a gályarabságra hurcolt százaknak a sorsát, mert mindezek ideológiai okok és nem fegyveres harcok miatt következtek be. Az inkvizíció tízezrek életébe került, viszont a kivégzettek va-gyona az egyház birtokába került. Óh, szent tisztaság és ártatlanság! De mit számít az, és kinek használ, kit segít, hogy ötszáz év múltán a pápa bocsánatot kért e súlyos bűnökért?! Ismerjük el, azért valamiféle hatással volt a mai világunkra!

Aztán folytatódott

a megtorlás, minden győztes feladatának, sőt jogának tartotta, hogy >igazságot osszon<, és kimérje a >megérdemelt< ítéletet. Vallom persze, hogy mindezek ismeretében egyik sem menti a másikat. Ha a felmentéshez nem is, de a megértéshez hozzásegítenek. A történelmi események, mivel emberek csinálják, sajnos mindig emberi áldozatokat követelnek. De azért fáj a közelmúlt meghurcoltjainak a sorsa ma igazán, mert az érintettek, a megtorlást megszenvedők, vagy hozzátartozóik, az élményeket hordozók még élnek. Ezt tapasztaljuk napjainkban.

A >kádári megtorlás< jellemzői

Megbüntetni a bűnösöket. Ez minden rendszer alapvető kötelessége, és törvényes keretek között joga is. Az 1956-os események során valóban történt jó néhány gyilkosság, lincselés, és köztörvényes elitélendő cselekmény (lopás, rablás stb.) Ezeket nem kellet volna összemosni az ítélkezés folyamatában. A túlbuzgóság következtében ma hősként tisztelnek közönséges gyilkosokat is. Ugyanakkor nem értette, nem fogadta el a közvélekedés a halálbüntetéssel járó megtorlást, különösen pedig szellemi-politikai cselekményekért, elsősorban írók ellen kirótt nagyszámú büntetést.

Példát statuálni, ez tetten érhető a bírósági ítéletekben. Sajnos sokba került az emberiségnek, népünknek is, hogy minden megrendült hatalom igen nagy reményeket fűzött az ilyesféle eljárásokhoz. Van ilyen gyakorlat még ma is a világ egyes országaiban. Ez az eljárás átmenetileg >eredményesnek< tűnhet, de tartós megoldást nem hozhat. Ez nálunk is bebizonyosodott.

Visszafizetni a megaláztatást, a rendszert ért sértést, sérelmeket. Valóban volt személyes sértegetés és a rendszert ért megaláztatás. A fegyveres felkelés a legsúlyosabb kritika egy rendszer ellen. Tömeges megtorlást azonban ez sem igazolhatott, hiszen a rendszer és az azt irányító párt a tömegek kritikája alatt omlott össze. A >visszafizetni< gyakorlatába leginkább azon funkcionáriusok kapaszkodtak, akik korábban megfutamodtak, elbújtak, esetleg más országba szaladtak az események következményeitől tartva.

Egyéni bosszú. Ez tragikus következményekkel járt, mind a két oldalon. Elég egyetlen példát felhozni, Papp János esetét. (Lehetséges, hogy több is előfordult) Veszprémben ugyanis az történt, hogy Brusznyai Árpád középiskolai tanár a Veszprém Megyei nemzeti Forradalmi Tanács elnökhelyettese, november 1-5. között elnöke volt. Tanúk szerint ellenezte az erőszakot, elvetette az önbíráskodást, megakadályozta a vérontást. A Győri Katonai Bíróság Népbírósági Tanácsa életfogytiglani börtönre ítélte. Szóbeszéd szerint Papp János megyei fővezető nehezen fogadta el, hogy megyéjében nincs igazi főellenség. Addig harcolt, levelet is írt, amelynek hatására. A Legfelsőbb Bíróság Tanácsa kötél általi halálra ítélte. Végrehajtották. Papp János pedig a rendszerváltás első éveiben, a felelősségre vonástól félve, agyonlőtte a feleségét, majd magával is végzett.

A tanulság: törvényileg ki kell zárni, hogy a személyes bosszú a hivatalos politika része lehessen, ne kapjon a hatalom bármely intézményétől támogatást. Ha akkor kapott, az bizony visszaütött.

• Politikai megfontolás: Nem lehet tudni, szinte kiszámíthatatlan, hányszor fordul elő ez a szempont az ítéleteknél. Nagy Imre³ esetében viszont ez tagadhatatlan.

Figyelemre méltó M.Kiss Sándor ismert történész értékelése, mely szerint így osztályozza a forradalom utáni pereket: Az egyik a revizionista kommunista szárnnyal való leszámolás. A Nagy Imre-per példája a velük való leszámolásnak.

A másik csoport a megtorlásban a polgári demokrácia felé orientálódó személyek. Ide sorolja a következő személyeket: Brusznyai Árpád, Szigethy Attila, az újpesti Rajki Márton és mások.

A harmadik csoportba sorolja a szovjet csapatok és az ÁVH ellen fegyverrel harcoló, a politikai legkülönbözőbb színárnyalataihoz közel álló alakulatokat. Hozzájuk tartozott a Tűzoltó utcai felkelőket vezető baloldali Angyal István, aki Kádár Jánossal is konstruktív megbeszélést folytatott. Az ő halálos ítélete különösen értelmetlen volt. (Talán Kádár ellen is irányult?)

M.Kiss Sándor szerint a negyedik csoport azokból állt, akiknek nem volt közük a forradalomhoz, de ürügy volt a felelősségre vonásukra. Elsősorban azokról volt szó, akik részt vettek az 1919-es különítményesek gyilkoló tobzódásában, de a felelősségre vonást megúszták. Kirívó példája ennek: Francia Kiss Mihály. Azt már nem teszi hozzá, hogy ez az ember keretlegényként valóban gyilkolt.

A hiátusai ellenére, lényegre törése okán, osztani tudom M.Kiss Sándor értékelését.

A hazai közvéleményt is foglalkoztatta, de külföldi tárgyaló partnereink nem egy alkalommal meg is kérdezték, hogy a represszió időszakában hány ember végeztek ki. Mi sem tudtuk. Egy alkalommal, úgy a ’80-as évek közepén, Lakatos Ernővel hármasban beszélgettük az Öreggel az éppen napirenden lévő belpolitikai kérdésekről. Majd szokás szerint, az oldott légkört kihasználva ’56-ról faggattuk. Aztán a bírósági ítéletekre tereltük a szót. A kivégzettekről adatot nem mondott, de megfogalmazta: annyit végeztek ki nálunk az ellenségeink közül, ahány elvtársunk vesztette életét az események során. Aztán úgy értesültünk, hogy 228 főn hajtották végre a halálos ítéletet. Csendben maradtunk egy kicsit.

Mihail Gorbacsovval⁴, az SZKP főtitkárával folytatott beszélgetésen, 1985. szeptember 25-én az ’56-ot követő intézkedésekről így vallott: > Hoztunk szigorú intézkedéseket is, kb 280 emberr szabtak ki halálos ítéletet a törvény értelmében. A bíróságok munkájába a párt nem avatkozott be, de amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, álljanak le.< aztán 229 személy kivégzése után leállt a megtorlás menete. Mind a két megnyilatkozás idején megéreztük a görög drámák légkörét.

Bárhogyan is értelmezzük a repressziót, az tény, hogy hozzájárulta társadalom elhallgattatásához, a konszolidációhoz.”

Felhasznált irodalom:

Berecz János

Kádár élt…100 éves lenne

Duna International Bp. 2012

Szövegmagyarázat:

1. Berecz János (1930- ) volt kommunista politikus. 1950-ben kezdte tanulmányait, előbb a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, majd tanulmányait a Lenin Intézetben folytatta, ahol 1955-ben végzett. 1963-1966 között az SZKP KB. Társadalomtudományi Akadémiájának hallgatója. Politikai pályáját 1955-ben a DISZ (Dolgozó Ifjúsági Szövetség)-ben kezdte, majd a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség)–ben folytatta. Moszkvai tanulmá-nyai után az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) Külügyminisztériumi Bizottságának első titkára. Később az MSZMP külügyi osztályának helyettes vezetője majd osztályvezetője. 1982-től a „Népszabadság” főszerkesztője, 1985-től az MSZMP KB egyik titkára, 1987-től a Politikai Bizottság tagja. 1989-ben az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke. A rendszerváltás után nem lépett be az MSZP-be. Több könyv szerzője.

2. Kádár János (eredetileg: Csermanek: 1912-1989) kommunista politikus, nem tartozott az ún. „moszkovitákhoz”. 1948-1950 között belügyminiszter, majd koncepciós perben titkos tárgyaláson elítélték, a börtönből 1954-ben szabadult. 1956-ban a Nagy Imre kormány tagja, majd árulása folytán 1956.nov.4-től 1989 májusáig az ország első számú vezetője (Kádár-korszak). Kétszer volt az ország miniszterelnöke.

3. Nagy Imre (1896-1958) magyar politikus, egyetemi tanár, az MTA (Magyar Tudományos Akadémia) rendes tagja. 1953 és 1955 között a Minisztertanács elnöke, illetve az 1956-os forradalom miniszterelnöke. Az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírja.

4. Mihail Szergejevics Gorbacsov (1931- ) orosz nemzetiségű szovjet politikus. 1985-től az SZKP (Szovjetunió Kommunista Pártja), majd a Szovjetunió elnöke. Reformtörekvései a Szovjetunió széthullásához vezettek. 1990-ben Nobel-díjat kapott. 1991-ben lemondott elnöki tisztségéről.

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2013. december