Kínos vereség Bernben 1954

Majtényi György „K-vonal, Uralmi elit és luxus a szocializmusban” c. munkáját a „Nyitott Könyvműhely” Kiadó jelentette meg 2010-ben. A könyv számos –abban az időben az átlagember számára kevésbé ismert- történe-tet, eseményt dolgoz fel közérthetően élvezetes stílusban. A szerkesztés a korszak- az ötvenes évekről van szó- vezető személyiségeinek a focihoz, a futballistákhoz való viszonyát mutatja be.

„Aranycsapat”

Szenvedélyek

„Az új elittársaságnak a nyilvánossághoz való viszonyán is múlott, hogy a pártvezetők miképp viszonyultak az uralmi elitet korábban jellemző szenvedélyekhez. A vadászatnál kisebb nép-szerűség övezte körükben például –talán a versenyek nagyobb nyilvánossága miatt – a lóversenysportot, amely szintén elit (főúri) szórakozásnak indult, de már a századforduló ide-jére népőrületté vált. Az ötvenes évektől a leváltott felső tízezer tagjai és a pénznyeremény-ben reménykedő kisemberek egyaránt ott szorongtak a versenyeken.

A munkás-ethosz

megnyilvánulásának tekintjük viszonyt a pártvezetők futballőrületét. Tény, hogy a rendszerkorifeusai ott bábáskodtak az aranycsapat bölcsője fölött; legendás például Farkas Mihály honvédelmi miniszter és Puskás Öcsi¹ balösszekötő közvetlen kapcsolata. Az elitnek tömegekhez (pontosabban: a nyilvánossághoz és saját társadalmi szerepéhez) fűződő viszo-nyát jellemzi a pártvezetők és a futballisták szimbiózisa. A >tömeg< természetesen nem társadalomtörténeti kategória, a mindenkori elit kutatói azonban előszeretettel és gyakran hivatkoznak rá, mint az elit ellenpólusára. E dichotómiában jelenítik meg az uralmi, hatalmi viszonyok által szabdalt, kettészakított társadalmat. Jellemző,hogy a korabeli elit tagjai esetenként –saját társadalmi pozíciójuk, szerepük igazolása érdekében – miképpen próbálták meg átlépni, és általában is láthatatlanná tenni az őket a társadalom többi csoportjától elválasztó határokat. A korban az uralom alapjának tekintett, de a rendszer ideológusai által elképzelt formájában bizonyosan nem létező munkásosztály, ipari munkásság volt az a >tömeg<, amelyhez a rendszer képviselőinek minduntalan viszonyulniuk kellett.

Az új rendszer megkísérelte

átalakítani, újrafogalmazni a sportegyesületekhez kötődő jelentéseket, társadalmi identitá-sokat. Átszervezték a klubokat: a futballpályán különböző szakmák, szakszervezetek csapatai (például a bányászok és a vasutasok), valamint a hatalmat megtestesítő erőszakszervezetek focistái ( a honvédség, a rendőrség és az államvédelem) csaptak össze. A bajnokságot rendre az utóbbiak nyerték. A látszat azt mutatta, hogy a munkásosztály a társadalom legfőbb sze-replője,>vezető ereje<, s szilárd az őt >képviselő< állam hatalma. A futballhoz és az egyes csapatokhoz kapcsolt szimbolikus jelentéseket, lokális és csoportidentitásokat azonban – természetesen – nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni, sőt ezekhez még a rendszer korifeusainak is viszonyulniuk kellett valamiképp. A pártvezetők régi és új ideológi-ák vonzásában formálódó társadalmi identitását jellemzi, hogy ki melyik csapat mellé állt. Münnich Ferenc², aki 1948 márciusától 1950 januárjáig vezette az FTC-t, elnöki székfoglalójá-ban a következőképpen fogalmazott:> Az FTC valósággal nemzeti intézmény Magyarorszá-gon. Vigyáznunk kell rá. Helyesen kell vezetnünk, építenünk, hogy valóban szilárd pillére le-hessen a magyar népi demokrácia sportjának.< A nómenklatúra képviselői 1948-tól foglaltak helyet az egyesületek elnökségében. Ez a pozíció azonban állandó lobbizásra késztette őket, sokszor kiesetek felügyelő-ellenőrző szerepükből, így 1950-től a Politikai Bizottság visszavon-ta őket a közélet eme színteréről. ( A párt felsőbb köreiben emellett úgy vélték, hogy a pártvezetők tekintélyét is rombolja az, ha a meccsek után a csapat vereségét az ő személyes kudarcukként értékelik a szurkolók.

A funkcionáriusok

előszeretettel mutatkoztak együtt méltán népszerű focistákkal.1949-ben például a jó eredmények (győzelem az osztrákok, a bolgárok és a svédek ellen) jutalomként a magyar labdarúgó-válogatott tizenegy játékosa haladhatott elsőként Gerő Ernő³ minisztert követve az újjáépített Lánchídon. Kétségtelen, hogy a korban a foci nagy mobilitási esélyeket kínált. A nép egyszerű fiaiból ünnepelt világsztárok lehettek, s a focisták –népmesei figuraként- saját példájukon keresztül a rendszer demokratikus voltát is jelképezték. Eszerint viszonyultak hozzájuk az uralmi elit tagjai, mint a király az egyszeri szegény legényhez, aki –ha kiállja a próbát – a mese végére elnyeri leánya kezét meg a fele királyságát. És a mese sokszor valósá-g(os)nak tűnt. Amikor Puskás Öcsi 1953-ban ötvenedik válogatottságát ünnepelte, a focista visszaemlékezése szerint a mérkőzés előtt Farkas Mihály megkérdezte tőle:> No, Puskás, milyen ajándékot szeretne?< Ő szerényen válaszolt:> Mondtam én másoknak szívesen kérek, de magamnak nem rendelek! Jó, válaszolta bízza csak rám.< Tizenkét személyes ezüst evő-eszköz készletet és perzsaszőnyeget kapott végül a legendás balösszekötő a Honvédtól a > svábhegyi ünnepségen<, amelyre a többi egyesület is meglepetésekkel készült. Puskás kés-sőbb az emigrációban így emlékezett a nagy hatalmú honvédelmi miniszterre:> Farkas Mihály⁴ miniszter sokat foglalkozott a csapattal. Most miért szidjam, ha egyszer segített?<

A legjobb focistáknak

a diktatúra számos lehetőséget kínált a meggazdagodásra: így volt, aki katonatisztté (Puskás Ferenc), és volt aki parlamenti képviselővé (Bozsik József) avanzsált –külön járandóságért. A legnagyobb és legáltalánosabb kedvezmény azonban az volt, hogy elnézték nekik a feketé-zést, a csempészést. Az államvédelem aktáiban az aranycsapatéval szinte összeforrt Kása Ferenc bécsi autókereskedő neve. Szepesi⁵ után, követve őt a rangsorban, ő volt a tizenhar-madik játékos, aki később, amikor a pallost meglengették a játékosok feje fölött, többekre szerencsétlenséget hozott. (Ma már tudjuk, hogy Szepesi György az állambiztonság ügynöke-ként egy másik pályán is játszott.) Kása nemcsak autókkal kereskedett, hanem segített a

forint átváltában is; futballistáink legnagyobb meccseiket a valutáért így Bécsben játszották le. A tehetséges és tehetős csempész állandó szereplőjévé vált a focisták aktáinak, és az aranycsapattól megörökölték őt a hatvanas évek kiválóságai is.

Az egyéneknek az élsport

lehetőséget kínált arra,hogy kitörjenek hétköznapi környezetükből, és a sportsikerek – a remények szerint- a >tömegekkel< is feledtetni tudták a hétköznapi gondokat. Érthető az a széles körű állami támogatás, amelyet az élsport, kivált a világbajnokságon végül ezüstig ju-tó >aranycsapat< kapott. Szabó Lőrinc⁶ >Vereség után< című versében a következőképp örö-kítette meg a magyar futball szimbolikus eredményeit a későbbi katartikus csalódás távlatá-ból:> A diadalát /már-már jelképnek hitte a nemrég/ hadvert nép ( s vele talán a világ.)< A futball társadalmi legitimációs szerepét érzékelteti, hogy Budapesten a fordulat éveit köve-tően az első nagyobb szabású utcai megmozdulások éppen a berni döntő elvesztésének esté-jén robbantak ki. 1954.július 4-én az emberek felháborodása tüntetésbe torkollt; a pesti hu-mor a tüntetést utóbb >focialista forradalom<-nak keresztelte el.

Felfoghatatlan volt,

hogy a labdaművészekkel felálló aranycsapat miként veszíthetett a szürke, ámde szorgos iparosokat felvonultató nyugatnémet válogatott ellenében. (Az ötvenedik évforduló alkal-mából levetített archív felvételeken látható volt, hogy az aranycsapat szinte végig egykapu-zott, s több esetben a kapufa, máskor a remek napot kifogó német kapus vagy a szerencse mentette meg a nyugatnémet válogatottat a góltól.) A kudarcért Sebes Gusztáv⁷ később, könyvében leginkább az angol bírót okolta. A vereség olyan döbbenetes volt, hogy a szurko-lók azt gondolták, a játékosok, a sport-vagy a pártvezetés adta el a meccset a németeknek. Korabeli hangulat jelentések tájékoztatnak minket azokról a pletykákról, amelyek a vereség után lábra kaptak.

Az emberek azt beszélték,

hogy Sebes Gusztáv nem tért haza, illetve,hogy öngyilkos lett. Voltak, akik tudni vélték,hogy Puskás a vereség után Ausztráliába ment, mások szerint >Puskás kijelentette, hogy neki fegyverviselési engedélye van, és aki szemtelenkedik vele, azt keresztül lövi.< Az a hír is elterjedt, hogy a szövetségi kapitányt megvesztegették, illetve,hogy amiatt állította be Tóth Mihályt a csapatba, mert a lányának vőlegénye.> Tóth Mihály azonban kijelentette, hogy még ezen az áron sem hajlandó feleségül venni Sebes lányát. Mások szerint Tóth Mihály Mándinak (a másodedzőnek –a szerző) a rokona, és ezért került a csapatba. Puskás pedig azért erőszakolta ki a csapatba állítását, hogy ő vehesse át a trófeát.< Az emberek a felelősöket azonban nem a játékosokban keresték. A pesti utcán azt rebesgették, hogy a pártvezetők ötven Mercedest kaptak a német győzelem fejében (ekkor jelentek meg ugyanis a főváros utcáin az első Mercedes Benz gépkocsik), mások vidéken tudni vélték, hogy Német-ország borsókombájnokat adott a magyar államnak.

>Focialista forradalom<

Most egy rövid kitérőt teszek

a történetben , és a következő, epizódszerű részben az elveszett berni döntő utáni budapes-ti eseményeket beszélem el. Mindenki biztosra vette a magyar csapat győzelmét: a játékosok a sport-és a pártvezetés, és az egész ország. A győzelemre készülve a funkcionáriusok nagy-szabású ünnepséget szerveztek a csapat fogadására Budapesten. Az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) hivatalnokai 120-140 ezres ünneplő tömeggel számoltak; a helyszín a Kossuth tér vagy a Sztálin tér (később: Felvonulási tér, ’56-osok tere) lett volna. A tervezett ünnepély, mint a középkori mulatságok, kenyeret és bort kínált a népnek, így lehetővé tette volna a feszültségek levezetését és az indulatok megélését szabályozott, karneváli keretek közt. Egy váratlan esemény azonban –a mindenre elszánt, agresszív nyugatnémet együttes győzelme a döntőben –keresztülhúzta a számításaikat. Az elkövetkező három napban senki nem tudott Budapesten az indulatok áradásának gátat szabni. Az új elit ekkor szembesült először azzal,hogy hatalma milyen törékeny valójában.

1954.július 4-én

a Népstadionban atlétikai versenyt rendeztek. A nézők egy része itt hallgatta rádión a közve-títést - a korábbi nagy sikerek színhelyén. Döbbent csend borult a nézőtérre, amikor Helmut Rahn belőtte a mindent eldöntő gólt: 2:3. Négy perccel később Szepesi György elcsukló hangja hallatszott:>vége,vége…< Emlékezhetünk Fassbinder filmjére, a Maria Braun házas-ságára; miközben a főhős öngyilkosságot követ el, a berni döntő kommentátora harsogja a rádióból:>Németország újra nagy!< Magyarországon pillanatok alatt foszlott semmivé a nemzeti nagyság ábrándképe, amelyet a legendás futballválogatott hosszú menetelése erősí-tett az emberekben.(A bukást többek szemében fátumszerűvé tette,hogy a bíró nem adta meg Puskás Ferenc szabályosnak tűnő gólját.) Az NSZK-ban a váratlan győzelmet eufórikus hangulatban, a nemzet újjászületéseként ünnepelték, míg a csalódottság Budapesten utcai tüntetésekbe torkollt. Itthon senki sem számolt a vereséggel, így történhetett meg, hogy a népstadionbeli esemény nem kapott komolyabb rendőri biztosítást.

Nehéz utólag rekonstruálni

az eseményeket: az első nap történéseire visszaemlékezések alapján következtethetünk, majd a lassan ébredő belügy dokumentumai alapján szegődhetünk az események és a városban ide-oda masírozó tüntető tömeg nyomába. Július4., este nyolc óra –vége a meccs-nek: elkeseredett a Népstadionból a Keleti pályaudvar felé indultak. Összetörtek egy sport-boltot a keletinél, amelynek kirakatában az aranycsapat tablóját pillantották meg, és bedob-ták Sebes Gusztáv lakásának ablakait. Este kilenckor a November 7.téren (Oktogon) a rette-gett államvédelem székházának közelében körülbelül három-négyezer ember gyűlt össze. Először Puskás Ferencet és Sebes Gusztávot szidalmazták, majd újságokból fáklyákat gyújtot-tak, és elindultak az országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) épülete felé (az V.kerü-let Rosenberg házaspár u.1-ben, a mai Hold utcában volt a székház), innen a Magyar Rádióhoz, a Bródy Sándor utcába vonultak. Közben újabb és újabb emberek csapódtak hozzájuk, s a tömeg nőttön-nőtt. A Rádiót biztosította az államvédelem, ám a tüntetőknek mégis sikerült betörniük az udvarra. A rádió vezetősége tárgyalni kényszerült az ostromlók-kal. A korabeli rendőrségi feljegyzések szerint a tüntetők fő követelése az volt,hogy a rádión keresztül üzenhessenek Sebesnek és Puskásnak, hogy> jöjjenek haza, mert ki lesznek végez-ve.< Végül – az épületben tartózkodó újságíró elbeszélése szerint –azzal sikerült leszerelni őket, hogy a követelésnek nincs értelme, mert a korábban imádott mester és a csapat már Budapesten tartózkodik.

A kijelölt tárgyaló delegáció

tagjai, Zajách Mihály, Kabai Gyula,Maszkovszku Miklós és Pádár Sándor rosszul jártak, mert őket később előállították. Mivel pillanatokra bár, de kiléptek az arctalan tömegből, utóbb felelősségre vonható szereplői lettek az eseményeknek. A belügy újabb rendőri egységeket vezényelt ki, és a karhatalom a tüntetőket fél tizenkettőre kiszorította a stúdió udvarából (ekkorra ugyanis többen már aludni tértek),és a környező utcákban szétoszlatták a tömeget. A korabeli dokumentumok szerint a belügyi vezetők ekkor döbbentek rá,hogy> Budapest nem rendelkezik megfelelő létszámú és technikailag jól felszerelt karhatalmi egységgel.< Bármíly meglepő is, a több ezer fős tömeggel szemben csupán negyvenhat főt tudtak mozgó-sítani, egy félig-meddig hasznavehetetlen csapatszállító gépkocsival. Érdekes kérdés, hogy a diktatúra rendőrsége, karhatalma miért nem tudott hatékonyabban fellépni. Bár a hatalmi terror intézményeit és szimbolikus helyeit megteremtették Budapesten,arra,hogy egy valódi népmozgalmat elfojtsanak, a diktatúra vezetői, úgy tűnik, nem készültek fel. Ami elgondol-kodtató abból a szempontból, hogy valójában mi volt az elit uralmának az alapja.

Alighanem erősítették a rendszert

-a terror légkörén túl- azok a hétköznapi kompromisszumok is, amelyek meghagyták az egyének mozgásterét, a lehetőséget arra,hogy saját akaratukat korlátozott keretek között,de érvényesíteni tudják.

A rendszernek elemi érdeke volt, hogy a hétköznapokban az emberek törekvései saját parti-kuláris érdekeik érvényesítésére szorítkozzanak. Az aranycsapat veresége azonban totális csalódottságot és tehetetlen dühöt váltott ki szinte mindenkiből, és amint az emberek az utcán egybegyűltek, csoportokba verődtek, tömeget formáltak, előtérbe kerültek a kollektív cselekvés formái.>Sokan nem tudják, mi történt, kérdésre nincs válaszuk, sietnek viszont, hogy ott legyenek, ahol a sokaság van<-írja Elias Canetti a Tömeg és a hatalomban. A tömeg átmenetileg megfeledkezett a korábban közösen kialakított játékszabályokról.

Miközben az utcán felháborodott

szurkolók tüntettek, a csapat a kormánytagokkal egy protokoll ebéden vett részt- A szakveze-tő, Sebes Gusztáv- visszaemlékezése szerint –itt szerzett tudomást a tüntetésekről, amikor Piros László belügyminiszter odafordult hozzá, és megkérdezte:>Izgulsz? Ne félj. Megvédtük és megvédjük a lakást.< Jellemző, hogy az elit tagjai ebben a helyzetben miképpen viselked-tek. Bár a csapatot biztosították további jóindulatukról, a rendszer vezetői közül nyilvánosan senki sem állt ki a focisták mellett. A pártvezetés ugyanis mindent megtett annak érdekében, hogy az emberek a csapat sikereit a rendszernek is tulajdonítsák, és a tüntetők most a kudarc után felelősöket kerestek.

Július 5-én már a délelőtti órákban

voltak csoportosulások a Nemzeti Színház, illetve a körúti totózó előtt. A tüntetés helyszínei azt mutatják, hogy az emberek dühe ekkor még elsősorban a sportvezetés és a sportoló ellen irányult. A feldühödött emberek először a Blaha Lujza téren, a sajtószékház előtt várakoztak, hogy megvásárolhassák a nyomdából éppen kijövő sportlapot –talán, mert nem akartak hin-ni a fülüknek. A Nemzeti Színház közelében gyülekező tömeg a >Vesszen Puskás, vesszen Se-bes< jelszavakat skandálta. A színészek szokás szerint ott üldögéltek a téren a művészbejáró előtti padon. Közülük valaki állítólag bekiabálta a >Vesszen Kende< rigmust, s a tömeg azt is kántálni kezdte. (Nyilván sportfunkcionáriusnak gondolták a minisztérium színházi főosztá-lyának vezetőjét.) Este nyolc órakor már ismét három-négyezren lehettek a rendőrségi jelen-tések szerint, és a tüntető tömeg még tovább duzzadt. Felhangzott az>aki magyar, velünk tart< jelszó. Korabeli dokumentumok szerint a tüntetők azt kiabálták,hogy >Sebesből kitört a sváb, majd egyesek azt állították, hogy azért csinálta, mert zsidó.< A riadóautó láttán állítólag az is elhangzott:>Mi az? Horthy –rendszert utánoztok, rendőröket küldtök a népre.<

Felháborodott emberek

lepték el a József körutat a Nemzeti Színház környékét és a Szabad Nép székháza előtti terü-letet. Egy hozzávetőleg kétszáz fős karhatalmi osztag feloszlatta a tömeget, amely azonban a Rákóczi úton és a Lenin körúton (ma Erzsébet, illetve Teréz körút) ismét összegyűlt. A részt-vevők száma a rendőrségi források szerint ekkor már nyolc-tízezer fő körül lehetett. A tünte-tők az útjukba kerülő villamosok áramszedőjét lehúzták, egy autóbusz ablakát betörték, egy személyautót felborítottak és egy totózó kirakatát is bezúszták. Ezt követően ismét az OTSB, illetve a Rádió stúdiója elé nyomultak, ahol a rendőrség újabb karhatalmi egység bevetésével ezúttal megakadályozta, hogy elfoglalják az épületet, és oszlatni kezdte a tömeget. Az embe-rek ekkor visszatértek a Nemzeti Színházhoz, valamint ellepték a Rákóczi utat és a Lenin kör-utat. Ismét megkezdődött a fogócska , a kiszorítósdi a karhatalom és a tüntetők között. A fel-tehetően vidékről a fővárosba rendelt négy-ötszáz karhatalmista a főútvonalakról ekkor a kisebb mellékutcákba szorította a tömeget, és éjfélre, amikor az emberek nagy része haza-tért, a kisebb csoportokat is feloszlatta. A tüntetők közben többször is összecsaptak a rendőri erőkkel. A második napon megfigyelhető volt –a rendőr jelentések szerint-,hogy a parancsno

kok egymástól függetlenül adtak ki utasításokat, és nem volt olyan vezető, aki a karhatalom fellépését összefogta volna. A karhatalmi erőket így Budapesten előbb megerősítették, majd megszervezték az irányításukat.

Július 6-án

a Nemzeti Színház előtt ismét összeverődött három-négyezer ember, ekkor azonban a karha-talom különböző helyszínek ellenőrzésével megakadályozta, hogy nagyobb tüntetés bonta-kozzék ki. A belügyesek rendezték a soraikat: körzet-és részlegparancsnokságokat alakítottak ki az előző napi tüntetések gócpontjaiban.(Az első körzetet –nagyobb létszámú karhatalmi egységet – a Nemzeti Színház körüli területen szervezték meg, a másodikat a November 7-e téren, a kisebb állományú, részlegeknek nevezett csapatok közül az első a rádiónál állomáso-zott, a második az OTSB épületénél, a harmadik a Baross téren.) A körzetek és a részlegek karhatalmistái ismét összecsaptak a tüntetőkkel, és fél tizenkettőre feloszlatták őket.

Július 7-én

a reggeli órákban egy kivezényelt karhatalmi egység megakadályozta, hogy az emberek összeverődhessenek a Keleti pályaudvar környékén, ám körülbelül háromezer tüntető mégis összegyűlt a pályaudvar érkezési oldalán. Szétoszlatásukra a Biztosító Alosztály századát – a Budapesti Rendőrfőkapitányság különleges alakulatát –vezényelték ki.(A tüntetők a pályaud-varon még mindig a csapat érkezését várták.) A Keleti mellett a népharag három további cél-pontját, Sebes Gusztáv, Puskás Ferenc és Szepesi György lakását is biztosította a karhatalom.

Más helyszíneken is voltak

kisebb megmozdulások a városban, így például a Móricz Zsigmond körtéren. Hajduska István Tollforgató forgószélben című könyvében a következőképpen tudósít a tüntetésről:> Ilyet még nem láttam a fölszabadulás óta. Tüntetés, amely rögtönzötten, a hatóságok vagy párt, vagy valamelyik tömegszervezet előzetes tudta és beleegyezése nélkül keletkezett.<

Bár közhelyesnek tűnik az állítás, a sport valóban a >remény szelepe< volt a szocializmusban. A válogatott döntőbeli veresége utáni hatalmas csalódottság ezzel is magyarázható, ám las-san elültek az utcai zavargások, és az élet visszatért a hétköznapi kerékvágásba. Az emberek látszólag ezt a vereséget is tudomásul vették.>De valamit nem felejtettek el. A tüntetést< -olvashatjuk Aczél Tamás és Méray Tibor⁸ Tisztító vihar című könyvében.

Az elit a színre lépő tömeggel szemben

úgy védekezett, hogy a rendszer nyilvánosságában elhallgatták az eseményeket. A sajtónak a pártvezetés egyenesen megtiltotta, hogy bármit is írjon a megmozdulásokról. A funkcioná-riusok nemcsak a kudarcra,, de az utcai megmozdulásokra is magyarázatot kerestek:> A Népsport, a Szabad Nép, a többi sajtó és a rádió túlságosan felcsigázta a közvélemény érdek-lődését a labdarúgósportnak, sok esetben háttérbe nyomták a gazdasági élet, a termelés és a külpolitika fontos kérdéseit. A közvélemény túlzott felcsigázásának, a várakozási hangulat

felfűtésének reakciója volt az a nagy csalódottság és letörtség a vereség után, ami a közvéleményben keletkezett, és amit az ellenség megpróbált zavarkeltésre is kihasználni.

A tüntetés történelmi jelentőségét

a már-már elfeledett tömeg újbóli színre lépésében látom. A társadalomtörténésznek azon-ban feladata, hogy arcot adjon az embereknek, a történelem szereplőinek. Fontos kérdés, hogy a fociszurkolók hozzávetőleg tízmilliós táborából kik tüntettek ekkor az utcán. A Belügy-minisztérium Budapesti Főosztályának rendőr alezredese jelentésében úgy fogalmazott,hogy a tömeget összetétele alapján három részre lehet bontani. Az első részét 16-20 éves jampecok, huligánok alkották, ők abból a csoportból kerültek ki, amelyik a mérkőzések után rendszerint a Rozmaring eszpresszó környékén lés a Nemzeti Színháznál lévő totózó előtt gyülekezett. Közöttük ismert >Kinizsi drukkerek< (önképük szerint fradisták) is felbukkantak. A tömeg másik része – a főrendőri jelentés szerint -,különösen az első és a második napon, felháborodott sportrajongókból került, a harmadik részét kiváncsiskodók alkották, akiket a tömeg magával ragadott. A résztvevők jelentős része állítólag 16-20 éves jampec volt. A belügyesek összesen 472 embert állítottak elő, közülük 11-et adtak át az ügyészségnek izga-tás, közvagyonrongálás, illetve hatósági közeg elleni erőszak miatt. 461 tüntetőre 50-100 forint pénzbüntetést szabtak ki közbotrányokozás címén. A korabeli sematikus statisztika szerint döntő részük munkás volt (312), s őket követték a tanulók (58), az alkalmazottak (54) és végül az értelmiségiek (48). E statisztikát a rendőri jelentés szerzője azzal próbálta árnyal-ni, hogy a munkások>jelentős része deklasszált, jampec öltözködésű és magatartású sze-mély<. A kor kívánalmai szerint megpróbálta őket leválasztani az öntudatosnak és a rendszer alapjának mutatott munkásosztály egészéről.

Az események antropológiai értelmezésének

több módja van. A történészekre –mivel a historikus többnyire írott forrásokból dolgozik –elsősorban az a megközelítés hatott, amely a kultúrát szövegszerűnek, nyelvi elemzéssel megfejthető szimbólumrendszernek mutatja. A történelmi eseményeket szimbolikusnak és folyamatszerűnek látjuk. De tekinthetünk úgy is ezekre az eseményekre, mint szcenikus rész-letekre, egy előadás mozzanataira, vagy önmagukban álló színdarabokra, ahol nem választ-ható el egymástól élesen sem a szereplők, sem a nézők számára a megismert- megélt és az ábrázolt átélt világ. A kultúra ilyeténvaló felfogása a megfigyelés élmény(kép)szerűségét hangsúlyozza; a történelem vagy az esemény így a szimbólumrendszerek megfejtése nélkül, vizuálisan is befogadható. Ennek alapján a kultúrát dinamikusnak, mindig létrejövőnek, újra és újra megéltnek kell gondolnunk.

Az 1954.júliusi tüntetések

leginkább talán Bahtyin karnevál értelmezésével írhatók le. A karnevál olyan esemény, amelynek tanulmányozása árnyalhatja a szokásos élethelyzetek alapján a kor világáról alkotott képet. Ez esetben megmutatja,hogy az ötvenes évek látszólagos szürkeségében, a mindennapok monotómiájában a különböző társadalmi csoportok megőrizték, és időnként

megmutatták valódi arcukat. A szabadság ritualizált kiélését szolgáló utcai karnevál, népünnepély,amelyet a hatalom másképpen ellenőrizhetett volna, egy nem várt esemény, a fájdalmas vereség és a mélyben lappangó társadalmi feszültségek együttes hatására valódi felkelésbe,lázadásba torkollt. A pest commedia dell’arte egy rövid időre felfüggesztette a hivatalosságot, és a városi terek nyilvánosságában megmutatkozott az élet másik oldala. Felháborodott emberek lepték el az utcákat, és a tüntetők kavalkádja megmutatta a társada-lom sokszínűségét. A tüntetés mintha csak a szürke zubbonyos, rezzenéstelen arcú, micisap-kás munkás idealizált alakját törölte volna le valamelyik szocreál szekkoról.

Ezekben a napokban,

úgy tűnik, más említésre (jelentésre) érdemes is történt a tüntetésen kívül.Az I.kerületben például, az egyik hangulat jelentés szerint , az a hír terjedt el, hogy> egy asszonynak egy er-dőben megjelent a Szűz Mária és azt mondta, hogy beszélni akar a néppel. Az asszony azt válaszolta,hogy nem mer szólni senkinek,mert akkor elviszi az ÁVH. A falunak a népe, ahol ez történt, kiment az erdőbe, ahol megjelent Szűz Mária, de nem szállt le, csak a fák felett lebegett. Akkor elsötétült az erdő, a fákról a levelek lehulltak,az emberek felszedték és gyógyteának használják. Bár a kor nyilvánossága ezekből a képekből szinte semmit nem mutatott be, mégis úgy tűnik,hogy az a látszat, amelyet a hatalom teremtett a társadalom-ról, igen csalóka. Az emberek továbbra is a régi rituálék szerint éltek és rendezték be a hétköznapjaikat.

Dribli a pályán kívül

Visszatérve a történethez,

amelynek ezekkel a karneváli képekkel megakasztottam a folytatását, a magyar foci soha többé nem szerzett már ekkora dicsőséget az országnak. A pártvezetők is mind kritikusab-ban léptek fel a csapattal szemben. Egy, a Központi Vezetőség asztalára került jelentés elítélte a focisták életmódját, és kifogásolta a csempészügyleteket is: >A sok külföldi mérkőzés – ami szükséges és helyes- módot adott játékosainknak,hogy a külföldi alvilággal kerüljenek öszszeköttetésbe. Kapcsolatuk súlyosságára jellemző, hogy egyes játékosok sok százezer forinttal vagy schillinggel vannak eladósodva.< Példaként Bozsik József esetét említették. Amikor ugyanis 1955 decemberében a Vörös Lobogó hazatérőben volt Francia-országból (Bozsik a Honvéd labdarúgójaként tarthatott a csapattal ), Bécsben egy jól ismert nepper , Schwarz várta a csapatot:> A csapat előtt harsány hangon ordította, ha Bozsik nem adja meg a 300000 forintos tartozását,letartóztattatja, ha még egyszer külföldre jön.< Az esetet követően vizsgálat indult, és Bozsik Józsefet le akarták mondatni az országgyűlési képviselőségről, hogy felelősségre vonhassák. Ezt kérte legfőbb ügyész., és Egri Gyula, az MDP KV titkára is ezt javasolta a Titkárságnak. Gerő Ernő azonban –kézzel írt feljegyzésében- a fedezet védelmére kelt:>Megérdemelné, de politikailag nem időszerű most.< A közelgő olimpia előtt feltehetően a pártvezetők sem akarták a csapatot meggyöngíteni, és vállalni egy esetleges kudarc kockázatát. ( A honvédség vezetői, mivel az ő csapatuk adta a legtöbb

labdarúgót a nemzeti tizenegybe, szintén kiálltak a válogatott mellett. Bata István vezérezre-des, honvédelmi miniszter és Hazai Jenő vezérőrnagy, a Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnökségének parancsnoka közös levelet írt a Központi Vezetőségnek, amelyben megvédték a játékosokat és az edzőt.

Bár a válogatott

még a berni döntő után is kapott egy-két pofont, az 1956-os melbourne-i olimpiára a sport-vezetők még a nemzeti nagyság tudatában készülhettek. Egy OTSB feljegyzés, amely a Politi-kai Bizottság prominenseinek készült, például úgy rangsorolta a leendő ellenfeleket, hogy azt vette sorra, melyik magyarországi bajnokságba férnének be. Úgy értékelték, hogy Anglia az NBII,az USA és Ausztrália a Budapest I.osztály, Vietnam a megyei bajnokság színvonalát kép-viseli, a világbajnok Németország esetében pedig úgy látták, hogy megüti a NB I második felének szintjét.(Bulgária és Törökország válogatottja viszont megfelelt volna a nemzeti baj-nokság mércéjének. A Szovjetunió és Jugoszlávia csapatát vélhetően politikai okok miatt nem minősítették.) Az olimpiai labdarúgótornát végül a Szovjetunió nyerte meg Jugoszlávia, Bul-gária és India előtt. Az igazi esélyes, Magyarország visszalépett. (Németország már az első fordulóban összekerült a Szovjetunióval, és vereséget szenvedett.) A várva várt revans, amely a pártvezetés szempontjából a közvélemény megnyugtatását szolgálta volna, így elma-radt. A verhetetlen tizenegy, amelyet a rendszer felnevelt és a sajátjának gondolt, 1956-ban végképp felbomlott és szétszéledt a világban. Nem hozott több dicsőséget az országnak és a rendszernek.

Czibor Zoltán ⁹volt az egyetlen

a csapatból, aki 1956-ban részt vett a fegyveres harcokban.(Pontosabban napokig fegyverrel felszerelkezve járta a várost, és kapcsolatba került a Széna téri felkelőkkel is.) Czibor volt állí-tólag a rezsim ellenzőinek kedvenc játékosa. Az aranycsapat legendás játékosa az egyik legbalhésabb focistának számított, egyszer például az EMKE-ben került összetűzésbe néhány vendéggel, amiből rendőrségi feljelentés lett. Farkas Mihálynál Puskás Ferenc járt közben az érdekében, így az ügyet végül elsimították. A belügyesek értesülései szerint a forradalom napjaiban a Honvédelmi Minisztérium Ezredes utcai garázsának parancsnokát Czibor gép-pisztollyal kergette el az épületből, és a minisztérium gépkocsijait átadta a forradalmárok-nak. Czibor Zoltán később úgy emlékezett,hogy akkor jutott fegyverhez, amikor kocsival bement munkahelyére, a HM garázsába tankolni (ekkor már a Honvéd futballistája volt), és ott az egyik kollégájától kért egy pisztolyt még két doboz lőszert.

Október 30-án

a futballista elindult a Honvéddal a híres dél-amerikai túrára (a belügyi dokumentum szerzője turnéként említi a körutazást), amelyről alig néhány játékos tért csak haza. Másokkal együtt ő is kint maradt. Czibor az AS Roma csapatával edzett, ahol előszerződést kapott, a szigorú átigazolási szabályok miatt azonban hamarosan új csapatot kellett keresnie. A hírszerzés ebben az időben, úgy tetszik, nem rendelkezett túl jó külföldi kapcsolatokkal, mert míg a fél világ tudta, hogy a >rongylábú< csatár már a Barcelonánál gyakorol, addig a róla (megfigyelé-séről) hozott 1958.májusi határozatban szerepelt, hogy Olaszországban él, és az egyik ottani klubcsapatba szerződött.

A hírszerzés 1958-ban

kezdett élénken érdeklődni a labdarúgó iránt, mivel veszélyesnek gondolták kintlétét > a köztársaságra nézve<: > Feltehető,hogy az imperialista hírszerző szervek hazánk ellen fel-használják,esetleg hazaküldik feladattal.< 1959-re így összegyűjtötték azokat az információ-kat, amelyekkel a belügy rendelkezett róla. Kiderült, hogy Czibor Zoltán neve szerepel a hálózati nyilvántartásban, dossziéja azonban megsemmisült.1953-ban Ferenc József főhad-nagy szervezte be. (A patinás név mögött egy államvédelmi tiszt rejtőzött.) Az ő tájékozta-tása szerint Czibor a beszervezése után a csapat tagjairól nem jelentett. Utolsó államvédel-mis kapcsolata Erdélyi Jenő államvédelmis hadnagy, a BHSE elhárító tisztje volt, aki a hírszer-zés parancsára 1958-ban jellemezte Czibort, s az általa írt jelentések állítólagos tartalmáról is beszámolt. Erdélyi tudósításait azonban erős kétségekkel kell fogadnunk, mivel ezekben saját szerepét domborította ki, és talán éppen saját pozícióját igyekezett íly módon erősíteni vagy elfedni azt, hogy >tartótisztként< jó kapcsolatba, baráti viszonyba került az >ügynökkel<. A jellemzésből kiviláglik, hogy meglehetősen jól ismerték egymást. Erdélyi leírja például, hogy alig fogadott el valamit a népszerű focistától:>Előfordult ugyan ,hogy időnként, amikor hazajöttek valahonnan küldött a gyerekeimnek egy-egy tábla csokoládét és emlékezetem szerint egy golyóstollat kaptam tőle és egy db rúzst a feleségem részére, ezért azonban nem érzem magam lekötelezve, ugyanis amikor nem akartam azt elfogadni, ezt sértésnek és részemről való megjátszásnak tekintette. Volt egy másik eset is, amikor saját gyereke részére hozott egy pár cipőt, ami azonban kicsinek bizonyult, ezért felesége ezt odaadta az én felesé-gemnek, amit a legkisebb leánykám elviselt. Erről én a feleségemmel való beszélgetés során értesültem, nem is tudom, hogy Czibor tudott-e róla.

Egy helyütt Erdélyi Jenő kiemeli,

hogy Czibor Zoltán bizalmatlan volt vele, és ezért találkozásaikhoz titkos helyszínt kellett választani, máshol viszont így fogalmaz:> Viszonyunk a hivatalos kapcsolaton kívül tegező, baráti jellegű is volt. Egymás megszólítása úgy társaságban, min egymás között kölcsönösen névről történt, én Zoli ő Jenő megszólítást alkalmazta. Előfordult, hogy társaság előtt vicce-sen –Vargának- szólított, ami nyomozót jelentett náluk. A hírszerzés Erdélyi jelentése alapján általánosságban így összegezte Czibor Zoltán viszonyát az államvédelemhez:> Az állambiz-tonsági szervekhez bizalmatlan volt. A munka fontosságáról és jelentőségéről nem lehetett meggyőzni.< Erdélyi megemlíti:> Nevetséges volt pl. az elvi alapon való beszervezése is, ami-kor köztudomású volt a rendszer elleni gyűlölete és azt nyíltan hangoztatta is.< 1958-ban Erdélyi Jenőt megbízta a hírszerzés,hogy levélben keresse meg a focistát, amire a régi barát Barcelonából szinte postafordultával egy képeslapon válaszolt:> Mi jól vagyunk,de sokszor hiányoznak a haverok. Sokat beszélgetünk otthonról a Kockával (Kocsis Sándor –a szerző)

Sokszor beszélgetés közben be is piálunk. Komoly italt nem iszik, csak sört és pezsgőt, és bort. Reméljük az ellenségek kibékülnek, és otthon találkozunk a sok jó haverral.< (Utolsó mondata,amelyik a hidegháború sajátos czibori értelmezését adta, némi fejtörést okozott a hírszerzés munkatársainak.) Sorait Barcelónából így zárta:>Baráti szeretettel ölellek,Zoli<

Bár általában nem sok hitelt adhatunk

Erdélyi Jenő megállapításainak,tanulságos lehet a csatár jellemzése Erdélyi tollából, hiszen hősünket közelről ismerte. Leírása valós karakterjegyekből építkezett, de a belügyes szerző nem rajzolhatta rokonszenvesre a csatár portréját. Bepillantást enged mégis abba bohém világba, amelyet színészek, sportolók alakítottak ki maguk körül az ötvenes évek látszólag barátságtalan körülményei közt. Czibor Zoltán eszerint szabadidejét többnyire az operett színház tagjaival töltötte. Elsősorban művészek vásároltak Czibor csempészáruiból is (A fut-ballistának emellett kiterjedt kapcsolatai voltak az itthoni nepperekkel, a többi hazahozott árút ők értékesítették.) A csatár közvetlen baráti kapcsolatban volt az énekesek közül Szentesi Zoltánnal, Homm Pállal, Sárdi Jánossal,, a színészek közül Latabár Kálmánnal és Darvas Ivánnal. Általában az Operett presszóban és a Művész Klubban találkozott velük; ez a két hely volt Czibor törzshelye. A focista egy Tatraplan gépkocsival járt,Sumet Lajos alez-redes, a Honvéd labdarúgó-szakosztályának elnöke segített neki abban, hogy az autót meg-vásárolhassa. Erdélyi Jenő arról is beszámolt feletteseinek, hogy Czibor Zoltán átvette színész barátainak a szokásait, karikírozta, parodizálta őket, és nagy viccmesélő hírében állt. A jelen-tés szerint:>Legkedveltebb szavajárása a >>nix komplett<< volt, ezzel azt fejezte ki, akivel beszélt, az(!) felé, hogy hülye. Másik ilyen szavajárása egy drasztikus szó volt, bárkiről beszél-tek előtte, vagy neki, mindég az volt a válasza, hogy >>szopjon le<< <. A nőknek állítólag rendszerint elsütötte azt a viccet,hogy >De sápadt,m angyalkám, vegyen be Citoricilin csöp-peket.< Baráti környezete csak>Gonosz<-nak hívta.

Erdélyi Jenő beszámolt arról is,

hogy Czibor szerette >pénzét mutogatni és nagyvonalúskodni, gyakran szétszórt több ezer Ft-ot a földön és valamelyik barátjával szedette azt össze, amiért az kapott egy százast.< Bár az államvédelmis tiszt leírása túlzóan kakarakteres –hírszerző tisztek megrendelésére és az ő szájízük szerint készült -, Czibor Zoltán az ötvenes években ebben az elzárt világában eljátsz-hatta a bohém társasági ember, a szocialista dandy szerepét. Az ötvenes években néhány társasági arszlán viselkedett és élt így tudatosan, mintha tudomást sem venne a diktatúra létéről. Jelentős részük polgári közegből érkezett. A legendás balszélső, a komáromi vasutas fia a rendszertől kapta azt a lehetőséget, hogy részese lehetett e miliőnek. A korabeli állam-védelmi jelentések megmutatják azonban, hogy ez a világ korántsem volt olyan szabad és független, mint amilyennek első pillantásra tűnhet.

A legendás játékosok többsége

túrára utazott a Budapesti Honvéd csapatával, és onnan már nem tért vissza. A csapat körül ekkor ismét megjelent a két nyugati kapcsolat a két bécsi csempész, Kása Ferenc és Schwarz.

(Jellemző,hogy Schwarz az aktákban mindig csak a vezetéknevével bukkan fel; ő a futball-isták és a hatóságok szemében is a feketézés szimbolikus –személyiség és tulajdonságok nélküli – alakjává válhatott. Mint ahogy a szolgáltató cégekhez ma érzelemmel, indulattal, de személytelenül viszonyulunk.) Amikor a Honvéd Spanyolországban túrázott, Schwarz felke-reste a focistákat, és felajánlotta nekik,hogy áthozza a határon a feleségeiket. Garamvölgyi Ágoston például az akciókért állítólag kétezer dollárt fizetett neki. Bécsben ezúttal is Kása Ferenc intézte a labdarúgók autóvásárlását.

Puskás Ferenc az aranycsapat legendás játékosa

sem tért haza; 1958-tól egészen 1967-ig a Reál Madridban futballozott. Ellene az állambiz-tonság hazaárulás vádjával indított eljárást, és >Vándor< néven nyitottak róla dossziét.( Ak-táját 1958.május 20-án nyitották meg és 1972. június 26-án zárták le.) Erdélyi Jenő a belügyi dokumentumok tanúsága szerint vele is levelezett.>Kedves Öcsikémnek< szólította őt, amit a száguldó őrnagy a >kedves Jenőkém < megszólítással viszonzott. A nemzeti tizenegy örökös tizese, Puskás Ferenc papírra vetett szavai jól jellemzik az akkori magyarországi és a nyugati világ közötti távolságot >Most pedig én következem, mit is írjak, már az előbb említettem, hogy jól érzem magam, igaz, néha-néha hiányzanak a régi jó haverok, na de hiába ezen segí-teni nem tudunk, azért honvágyam még nem volt.. Ez lehet,hogy azért van, mert van dohá-nyom és nyugodtan élek, azt csinálok, amit éppen akarok, senki nem szól érte. Igaz,hogy a dohányért meg kell melózni, itt egészen más focit játszanak, mint mi nálunk, na nem kell fél-re érteni, nem jobbat, hanem sokkal gyengébbet, de viszont annál többet kell szaladni, per-sze ez csupán megszokás kérdése volt az én részemről, igaz,hogy az első pár hét igen nehéz volt, de a kezdet mindig nehéz, utána megszokja az ember, mint kutya a verést.< A kemény munka és a sok >szaladás< ugyanakkor tisztább viszonyokat hozott a foci körül:> Itt minden nyugodt, nem kell semmi link dologgal foglalkozni, szépen meg lehet keresni a pénzecskét és nem kell attól rettegni, hogy ha becsengetnek, na már megint ki bukott le, és mivel bukott le.< Jellemző az itthon maradt játékosok sorsa is.

Bozsik József¹⁰ a csapat egyik emblematikus egyénisége volt.

A forradalom után Puskás távozásával ő lett a futballpályán és a pályán kívül is vezér. Rosszul indult neki a Kádár-rendszer, hiszen ezúttal -1957-ben- valóban kizárták a parlamenti képvi-selők sorából. Az okokat csak találgatni lehet; talán úgy vélték, hogy túlságosan is elkötelezte magát Rákosi mellett. A futballpályán azonban ismét felépítette magát, és a Puskás mellett halk szavúnak ható középpályás lassan kilépett a világhírű balösszekötő árnyékából. 1958-ban újra világbajnokságon vett részt a jobbfedezet, és előrébb lépett: ezúttal már a csatár-sorban vetették be. Végül 1962-ben –harminchét évesen –búcsúzott a válogatottól. Előbb a Honvéd labdarúgó-szakosztályának lett az elnöke, majd az egész klubot felügyelte. Híres volt, és előkelő helynek számított a Kígyó utcai Bozsik-butik, amelyet ő és családja működtetett. A népszerű focistáknak jutalmul, miután visszavonultak, a Kádár-rendszer több esetben is az izmosodó magánszférában –gebinesként. –kínált lehetőséget a gazdagodásra.

1964-ben a belügyi szervek

letartóztatták Benkő Matthias (Mátyás) bécsi kereskedőt deviza-bűncselekmény miatt (ő Kása Ferenc üzlettársaként működött, így jó kapcsolatot épített ki a hatvanas évek magyar futballistáival), és a szálak Bozsik Józsefhez vezettek. Benkő Mátyás Bozsik mellett Tichy Lajossal találkozott még rendszeresen. Több alkalommal csempészett be különböző luxuscik-keket az országba a közvetítésükkel, illetve váltott át forintot schillingre. A belügyeseknek szemet szúrt Bozsik jó anyagi helyzete, az abban az évben épített Ménesi úti villa, a balatoni nyaraló és a Peugeot gépkocsi. megvizsgálták a Kígyó utcai butik gyanús árubeszerzéseit, és felfigyeltek arra, hogy a bécsi üzletfelek mellett Bozsik József továbbra is kapcsolatot tartott fenn Puskás Ferenccel. A sport-és üzletvezető vallomása szerint Puskás a korábbi tartozása fejében adott neki időről időre valutát, valószínűleg azonban ő is része maradt a Magyaror-szágot a Nyugattal összekötő kereskedelmi hálózatnak. Az ügyben végül csupán Benkő Má-tyást ítélték el, Bozsik József büntetését három évre felfüggesztették.

A magyar futball megreformálásának,

megváltásának kérdése a rendszer fennállása alatt mindvégig visszatérő témája volt a különböző párttestületek üléseinek. A pártvezetés időről időre meghirdette, hogy rendet tesz a foci körül. Kádár János, aki nemcsak a sakkot szerette, hanem nagy futballszurkoló hírében állt, személyesen is odafigyelt a válogatottra. Szepesi György az 1958-as világbajnok-ság után állítólag közbenjárt az első titkárnál annak érdekében, hogy ismét Sebes Gusztávot nevezzék ki a válogatott élére. Kádár János azonban tartott attól, hogy egy vereség után is-mét tüntetések lehetnek. Az első titkár mindenesetre rendre feltűnt a focimeccseken, és so-hasem rejtette véka alá, hogy ő hű maradt a gyökereihez, és egy >munkáscsapatnak<, a Vasasnak szurkol. Szimbolikus gesztus volt a kádári hatalom részéről, hogy a Ferencváros és az MTK 1957-ben visszakapta a régi nevét. És amikor végül, 1963-ban- örökkévalóságnak ható tizennégy év után – a Fradi ismét bajnokságot nyerhetett, szurkolói a futball legendári-um szerint boldog mámorukban az első titkár nevét skandálták: > Bajnok lett a Ferencváros/ fasza gyerek Kádár János.<

Jellemző epizódja

a magyar futball Kádár kori történetétnek Puskás Ferenc hazatérése. Kádár János rendszere sokáig halogatta az aranycsapat külföldre távozott játékosainak rehabilitálását, a rendszer le-gitimációja múlott ugyanis 1956 megítélésén. Az aranycsapat nimbusza azonban az idő múlá-sával, ahogy megritkultak, majd teljesen elmaradtak a focisikerek, egyre csak erősödött. Vé-gül Puskás Ferenc, a tékozló fiú is hazalátogathatott. A legendás balösszekötő 1981-ben az angol válogatott elleni meccset megelőző gálamérkőzésen ismét pályára lépett nemzeti szí-nekben, és két góljával emlékeztetett a régi szép fociidőkre. A mérkőzés végén, amikor az egész csapat odavonult a dísztribün elé, ahol a pártvezetők és a kormánytagok foglaltak he-lyet, Puskás – miként az egykorú felvételen látható –meghajolt Kádár elött, és az első titkár

a gesztust főhajtással viszonozta. A pártvezetők a stadionokban, a társadalom e szimbolikus tereiben, a nagy győzelmek emlékhelyein újra és újra megkísérelték legitimálni az uralmu-kat.

Németh Miklós¹¹, a rendszerváltás kori miniszterelnök

új stílust próbált képviselni a lelátókon is. Az 1989 januárjában először megjelenő Sport Plusznak így nyilatkozott:>Az egy más kérdés, hogy a korábbi pártvezetők, politikai bizottsági tagok jelentős hányada a Vasasnak szurkolt, látogatta vagy ma is látogatja mérkőzéseit. Ettől azonban a Vasas még nem a párt csapata. Én például gyerekkorom óta Ferencváros szurkoló vagyok, de Isten őrizz azt mondani, hogy mostantól a Ferencváros a kormány csapata. < A piros-kék korszakot stílszerűen egy zöld fehér kormányfő búcsúztatta.”

Felhasznált irodalom:

Majtényi György

K-vonal, uralmi elit és luxus a szocializmusban

Nyitott Könyvműhely Bp.2010

Szövegmagyarázat:

1.Puskás Ferenc (eredetileg:Purczeld: 1927-2006 ) labdarúgó, olimpiai bajnok, világbajnoki ezüst érmes, az „Aranycsapat” kapitánya, edző, a nemzet sportolója. Közismert beceneve: Puskás Öcsi, Spanyolországban Pancho. Puskást minden idők legjobb magyar futballistájának tartják.

2.dr.Münnich Ferenc (1886-1967) eredetileg jogász, nagykövet, keményvonalas politikus, miniszterelnök, több állami tisztség betöltője.NKVD ezredes. Kádár Jánossal a nyilvánosság kizárásával 1956.nov.2-3 között Moszk-vában tárgyalt a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) Elnökségének tagjaival a forradalom elfojtásáról. A forradalom bukása után a rendszer második embere.

3.Gerő Ernő (eredetileg: Singer:1898-1980) kommunista keményvonalas politikus, több párttisztség betöltője. közlekedési miniszter. Rákosi bukása után az MDP KV első titkára. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlap több szerkesztése részletesebben is foglalkozik.

4.Farkas Mihály (1904-1965) keményvonalas kommunista politikus, a Rákosi-korszak emblematikus figurája, honvédelmi miniszter, hadseregtábornok. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com c. honlap több szerkesztése részletesen is foglalkozik.

5.Szepesi György (eredetileg: Friedlander: 1922 -) magyar rádiós sport kommentátor az Aranycsapat „tizenket-tedik” játékosa, 1982-1994 között a FIFA vezető testületének tagja. Édesapja Szepesváralján született, ezért vette fel a Szepesi nevet. 1945-től lett a magyar Rádió munkatársa, 1951- 1954 között a Testnevelési Főiskola hallgatója. 1967-1975 között a Rádió Szakszervezetének elnöke, majd bonni tudósító( 1975-1978) , az MLSZ elnöke (1978- 1986), később a Rádió Sportosztályának osztályvezetője. Édesapja 1944-ben Ukrajnában és Kelet-Magyarországon volt munkaszolgálatos, a buchenwaldi koncentrációs táborban halt meg. Szepesi György le-gendás közvetítéseivel (London: 6:3, Bern világbajnoki döntő) hallgatók millióinak szerzett mérhetetlenül nagy örömöt.

6.Szabó Lőrinc (1900-1957) Kossuth-díjas költő, műfordító, a modern magyar líra nagy alakja.

7.Sebes Gusztáv (eredeti neve: Scharenpeck: 1906-1986) labdarúgó, edző, az „Aranycsapat” kapitánya.

8.Méray Tibor (1924 -) Kossuth-díja magyar író, újságíró.Eredetileg magyar –latin szakos középiskolai tanár.1945-től pártmunkás.1946-ban a „Szabad Nép” ( az MDP hivatalos orgánuma) újságírója. Később Észak- Koreában, majd Berlinben volt tudósító. 1955-től Nagy Imre politikájának és a miniszterelnök személyének híve. A forradalom bukása után Jugoszlávián keresztül Párizsba távozott, azóta ott él. „Tisztító vihar” c. munkája nekem nagyon tetszett.

9.Czibor Zoltán (1929-1997) labdarúgó, kiváló balszélső, olimpiai bajnok a világbajnoki ezüst érmes, az „Aranycsapat” tagja Bece nevei: „Bolond”, „Rongylábú”.

10. Bozsik József ( 1925-1978) legendás labdarúgó, jobb fedezet, olimpiai bajnok, világbajnoki ezüst érmes, a válogatott szövetségi kapitánya.

11.Németh Miklós (1948 -) közgazdász, politikus, a rendszerváltás előtti utolsó magyar miniszterelnöke. 1989.okt.23 után a Magyar Köztársaság első kormányfője.

Szerkesztette:

Dr.Temesvári Tibor

2013. augusztus