Jézus kereszthalála

Jézus kereszthalála

Mihail Bulgakov képzeletében

Mihail Bulgakov „A Mester és Margaríta” c. regényén - amelyet negyedszázaddal a szerző halála után publikáltak először és amely a modern szatíra, a fantasztikum, a groteszk és az intellektuális próza elemeit egyaránt magába foglalja – nehezen verekedtem át magam. A mű nem igazán tartozik az olvasmányos irodalmi remekek közé, így aztán a könyv harminckét fejezetéből mindössze a „Ponczius Pilátus” és a „Kivégzés” címet viselők nyerték el tetszésemet. Az irodalomhoz értők a Ponczius Pilátusról szólót inkább filozófikusnak tartják, míg a többi fejezetet a már említett jelzőkkel illették. Jómagam - és ezért vállalkoztam a szerkesztésre - ez a két fejezet áll legközelebb a valósághoz és megérdemli, hogy Jesua, azaz Jézus kereszthaláláról szerzett eddigi ismereteinket Bulgakov leírásával is gazdagítsuk.

                                                                               I. Ponczius Pilátus¹

„Vezessék elém a vádlottat.”

„A tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján, kora reggel Judea prokurátora*, Ponczius Pilátus, vérvörös bélésű fehér köpenyben, katonás léptekkel megjelent, a fedett oszlopcsarnokban, amely Nagy Heródes palotájának két szárnya közt húzódott.

*prokurátor = meghatalmazott, megbízott személy, jogi képviselő, ebben az esetben helytartó.

A prokurátor mindennél jobban utálta a rózsaolaj szagát; a megvírradó nap nem sok jót ígért, mert ez az illat hajnal óta üldözte. Úgy rémlett, még a kert pálmái és ciprusai is rózsaolajszagot árasztanak, s az őrség bőr lószerszám - meg verejtékszagába is ez az átkozott rózsaillat vegyül. Az udvar mélyéről, a hátsó épületekből, valahol a prokurátort Jerusalaimba kísérő katonaság, a 12-es Villám-légió első kohorsa* volt bekvártélyozva, gyenge füstfelfő terjengett a kert felső részén át az oszlopcsarnokig, és a kesernyés füstbe - mely arról tanúskodott, hogy a hat centúria** szakácsai már hozzá láttak az ebédfőzéshez - ugyanaz a zsíros rózsaillat keveredett.

* a kohors: a római császári hadseregben a légió kisebb egysége,

** a centúria: a százas létszámra utaló katonai vagy politikai egység az ókori Róma társadalmában, vagy a hadseregben.

>>Istenek, istenek, miért bűntettek engem?...Igen semmi kétség, ez megint az a leküzdhetetlen, szörnyű betegség… a migrén, a hemicrania, a féloldalas főfájás…nincs ellene orvosszer, nincs tőle menekvés…a legjobb, ha meg sem mozdítom a fejem…<<

A szökőkút mellé, a mozaikpadlóra már odakészítették a karosszéket; a prokurátor nem nézett senkire, leült és oldalvást kinyújtotta a kezét. Titkára tisztelettudóan egy pergamentlapot helyezett beléje. A prokurátor arca fájdalmasan eltorzult, átfutotta azt, ami a pergamenlapra írva volt, majd visszaadta titkárának és megszólat - még a beszéd is nehezére esett:

-          A vádlott Galileába való? Továbbították az ügyet a tetrarchához*

*tetrarcha =  negyedes fejedelem

-          Igenis, prokurátor - válaszolta a titkár.

-          És, hogy döntött?

-          Nem volt hajlandó dönteni az ügyben, és a Szinhedrion** halálos ítéletét önnek küldte le megerősítés végett.

**szinhedrion-szanhedrin = főtanács

A prokurátor arca megrándult.

-         Vezessék elém a vádlottat – szólt halkan

És két legionárius a kert mélyéből abban a nyomban felvezetett az oszlopcsarnokba egy huszonhét éves forma férfit, és odaállította a prokurátor karosszéke elé. Ócska, szakadozott, világoskék chitont viselt a fiatal férfi. Feje be volt kötve, a fehér kötést bőrszíj fogta a homloka körül, s keze össze volt kötözve a hátán. Bal szeme alatt nagy kék folt sötétlett, szája sarkában seb, melyre rászáradt az alvadt vér. Riadt kiváncsisággal tekintett a prokurátorra.”

Jézus (Jesua) Pilátus előtt

„Emez egy ideig hallgatott, majd arameus nyelven megkérdezte:

-          Te uszítottad a népet, hogy lerombolja a jerusalaimi szentélyt?

Miközben ezt kérdezte, úgy ült, mint a kőszobor, csak az ajka mozgott. Azért ült úgy, mint a kőszobor, mert félt megmozdítani a pokoli fájdalommal lüktető fejét.

A megkötözött kezű fiatal kissé előrehajolt, megszólalt:

-          Hidd el jó ember….

De a prokurátor, éppoly mozdulatlanul és éppoly halkan, de nyomban a szavába vágott:

-          Engem szólítasz jó embernek? Tévedsz. Jerusalaimban mindenki azt terjeszti rólam, hogy vérszomjas fenevad vagyok…és ez igaz – Majd éppoly monoton hangon hozzátette: - Hívják ide Patkányölő centúriót.

Úgy rémlett, az oszlopcsarnok elsötétült, midőn Marcus, az első század centúriója, aki a Patkányölő gúnynevet viselte, megjelent a prokurátor előtt. Egy fejjel volt magasabb a légió legmagasabb katonájánál, és olyan széles volt a válla, hogy eltakarta a még alacsonyan járó napot.

A prokurátor latin nyelven szólt hozzá:

-          Ez a vádlott engem>> jó embernek<< szólít. Vigyétek ki egy percre, és magyarázzátok meg neki, hogy kell velem beszélni. De kárt ne tegyetek benne.

A mozdulatlan prokurátor kivételével mindenki tekintete Patkányölő Marcust kísérte, amint intett a fogolynak, jelezvén, hogy kövesse.

Patkányölőt általában mindenütt, mindenki szemmel tartotta, ahol csak megjelent, az óriási termete miatt, és aki először látta, annak is feltűnt, hogy a centúrió arca el van éktelenítve: orrát szétlapította egy germán buzogány.

Marcus nehéz csizmája súlyosan dobogott a mozaikpadlón, a fogoly nesztelen léptekkel követte; néma csend terült az oszlopcsarnokra, hallatszott, amint a kertben gerlék turbékolnak, és a szökőkút vize dallamos, bonyolult melódiáját csobogja.

A prokurátor szeretett volna felállni, halántékát a vízsugár alá tartani, és úgy maradni sokáig mozdulatlanul. De tudta, hogy ez sem használna.

A megkötözött embert kivezették az oszlopcsarnokból a kertbe. A Patkányölő az egyik bronzszobor tövében rostokoló legionárius kezéből kivette a korbácsot, kissé meglendítette, és a fogoly vállára csapott. Mozdulata hanyag és könnyed volt, de a fogoly azon nyomban összeesett, mintha levágták volna a lábát; lélegzete elakadt, arcából kiszaladt a vér, szeme elborult.

Marcus balkezével könnyedén felkapta a földön fekvő embert, mint az üres zsákot, talpra állította, és dünnyögve, hibás arameus kiejtéssel odavetette:

-          Római prokurátort nevezni hégemónnak*. Más szót nem szabad mondani. Vigyázzban állni. Érted, vagy megüsselek?

* hégemón = hatalmi fölényben lévő személy

A fogoly megtántorodott, de erőt vett magán, a szín lassan visszatért arcába, nagyot lélegzett, és fátyolos hangon megszólalt:

-          Értlek. Ne üss meg

Csakhamar ismét a prokurátor előtt állt.

Bágyadt, beteg hang ütötte meg a fülét:

-          A nevet.

-     Az enyémet? – kérdezte készségesen a fogoly, egész valójával kifejezvén igyekezetét, hogy értelmesen válaszoljon, s ne gerjessze többé haragra a prokurátort.

-         A magamét tudom – mondta a prokurátor halkan – Ne tettesd magad butábbnak, mint amilyen vagy. Természetesen a te nevedet kérem.

-          Jesua – sietett válaszolni a rab.

-          Gúnyneved van?

-          Ha-Nocri.*

-          Hol születtél?

-      Gamalában.- És a rab fejével mutatta, hogy ott valahol, jobbra tőle, északra van egy Gamala nevű város

-          Vérség szerint hová tartozol?

-          Magam sem tudom pontosan – válaszolta a rab megélénkülve.

-          Szüleimre nem emlékszem. Azt mondták, atyám szíriai volt…

-          Állandó lakhelyed?

-          Állandó lakhelyem nincs – felelte a rab röstelkedve. – Városról városra járok.

-     Ezt rövidebben is ki lehet fejezni: egyszóval, csavargó vagy. Állapította meg a prokurátor, majd  megkérdezte:

-          Vannak hozzátartozóid?

-          Nincs senkim. Egyedül vagyok a világon.

-          Tudsz írni-olvasni?

-          Tudok.

-          Beszélsz-e más nyelven az arameuson kívül?

-          Beszélek görögül.

*Ha-Nocri = kettős értelmű név: a.m.” A Názárati” és „Az őrző”

A prokurátor duzzadt szemhéja kissé fölemelkedett, szenvedéstől hályogos szeme a rabra tekintett. A másik zárva maradt. Aztán görögül szólalt meg a helytartó:

-          Tehát le akartad rombolni a templomot, és erre tüzelted a népet?

A rab ismét megélénkült, szeme már nem árulkodott félelemről; görögül válaszolt.

-Soha életemben, jó emb… -itt szemében ismét felvillant a rémület, amiért kis híján elszólta magát – soha hégemón, nem akartam lerombolni templomot, és senkit sem uszítottam erre az értelmetlen cselekedetre.

A titkár, aki alacsony asztal fölé görnyedve jegyezte a fogoly vallomását, meglepetten tekintett fel e szavakra, de nyomban ismét pergamenje fölé hajolt.

-          Ünnepre sokféle fajta ember csődül ebbe a városba. Van köztük mágus, asztrológus, jövendőmondó, gyilkos…hazudozó is akad - mormolta egykedvűen a prokurátor - Te például a hazudozókhoz tartozol. Itt világosan meg van írva: a templom lerombolására uszította a népet. Így vallottak a tanúk.

-          Azok a jó emberek…- kezdte a rab, és sietve hozzátette:

-          …hégemón…- majd így folytatta: -…nem tanultak semmit, és mindent összezavartak, amit mondtam. Attól tartok, ez a zűrzavar még hosszú ideig el fog tartani. És mindennek az az oka, hogy ez az ember nem jegyzi fel híven a szavaimat.

Csend lett. Most már két szenvedő szem tekintett a rabra súlyos szemhéja alól.

-          Utoljára mondom, ne játszd az őrültet, te lator – szólt Pilátus lágyan, monoton hangon. - sok az, amit rólad följegyeztek, de ahhoz éppen elég, hogy felkössenek.

-          Nem, nem hégemón – tiltakozott a rab és minden idegszála megfeszült abbeli igyekezetében, hogy meggyőzze a helytartót.

-          Állandóan a nyomomban van azzal a kecskebőr pergamennel, és szüntelenül ír, jegyez. De én egyszer belenéztem a följegyzéseibe, és megrémültem. Egy árva szót sem mondtam mindabból, ami ott fel van írva. Kérve kértem: >> Légy szíves, égesd el a pergamenedet!<< De kitépte a kezemből, és elszaladt vele.

-          Kiről beszélsz? – kérdezte Pilátus kelletlenül, és megérintette halántékát a kezével.

-          Lévi Mátéról - magyarázta a rab készségesen. - Vámszedő volt, a Béthfagéba vezető úton találkoztam vele először a fügéskert sarkánál, és szóba elegyedtünk. Eleinte rossz szemmel nézett, sértegetett, azazhogy azt hitte, megsért, ha kutyának nevez. Jómagam személy szerint - folytatta mosolyogva - semmi rosszat sem látok ebben az állatban, amiért megsértődnék, ha így szólítanak…

A titkár abbahagyta az írást, és meglepetten pillantott – nem a rabra, hanem a helytartóra.

-         …de mire végighallgatott, lassan megenyhült - folytatta Jesua. - A végén eldobta a pénzt, és azt mondta, velem jön…

Pilátus elmosolyodott a fél arcával, hogy előtűntek megsárgult fogai, majd egész törzsével a titkárhoz fordult:

-          Ó, Jerusalaim városa, mi minden nem történik benned! Halljátok ezt? A vámszedő eldobta a pénzét az országúton!

A titkár nem tudván, mit válaszoljon, a legokosabbnak látta, hogy pontosan utánozza ura mosolyát.

- Igen, azt mondta, hogy megutálta a pénzt - magyarázta Jesua, hogy megindokolja Lévi Máté különös viselkedését, majd hozzáfűzte: - Azóta társamul szegődött.

A prokurátor továbbra is fanyarul mosolyogva tekintett a rabra, majd a napra, mely kérlelhetetlenül emelkedett egyre magasabbra a messze lenn, jobbra lévő hippodrom* lószobrai fölé, s hirtelen fölémelyedő gyötrelemmel arra gondolt, a legjobb lenne elkergetni ezt a különös latrot, és csupán két szót szólni:>> Akasszátok fel!<< Igen elkergetni a kísérő katonákat is, az oszlopcsarnokból bemenni a palotába, az elsötétített szobában végigheverni az ágyon, hideg vizet kérni elhaló hangon oda hívni a Banga kutyát, s elpanaszolni neki a hemicraniá-t**. És egyszer csak eszébe jutott a méreg: ez a gondolat csábítóan suhant át fájó koponyáján.

*hippodrom=  túlzó, túlságos (görög szó)

** hemicrania=  féloldali fejfájás, migrén

Zavaros szemmel nézett a rabra, jó ideig hallgatott, és gyötrelmesen próbált rá visszaemlékezni, miért is áll előtte ez az ütésektől eltorzult arcú fogoly a kérlelhetetlen jerusalaimi napsütésben, és még hány fölösleges kérdést kell neki feltennie.

-          Lévi Máté? – ismételte fátyolos hangon, és behunyta a szemét.

-          Igen, Lévi Máté – szólt a vékony, magas férfihang, amely bántotta a helytartó fülét.

-          De valamit mégis szóltál a templomról a népnek.

A válaszoló hangja Pilátus halántékát hasogatta, kimondhatatlanul fájt; és ez a hang azt mondta:

-         Arról beszéltem hégemón, hogy az óhit temploma összeomlik, és felépül az igazság új temploma. Azért mondtam így, hogy jobban megértsék.

-         És miért uszítottad a népet a piacon, te csavargó, miért beszéltél neki az igazságról, amelyről fogalmad sincs? Mi az igazság?

>> Istenek! – gondolta magában eközben a helytartó – Olyasmit kérdezek, amit egyáltalán nem tartozik a dologhoz…az agyam cserbenhagy…<< És újra megjelent előtte a sötét folyadékkal teli serleg:>> Mérget, ide azt a mérget.<<

És újra meghallotta azt a hangot.

-         Az igazság mindenekelőtt az, hogy te néked, hégemón, fáj a fejed, annyira fáj, hogy kishitűen már a halálra gondolsz. Nincsen erőd, hogy velem beszélj, még az is nehezedre esik, hogy rám tekints. Így most akaratlanul is hóhérod vagyok, és ezt módfelett sajnálom. Jóformán gondolkodni sem tudsz, csak arról ábrándozol, hogy odajöjjön hozzád a kutyád, mert úgy látszik, ez az egyetlen élőlény, amelyhez ragaszkodol. De kínjaid nemsokára véget érnek, a főfájás elmúlik.

A titkár a rabra meresztette szemét, s nem jegyezte fel szavait. Pilátus felnézett a rabra elkínzott szemével, és látta, hogy a nap már elég magasan jár hippodrom felett, egy sugárpászmája behatolt az oszlopcsarnokba, és Jesua foldozott szandálja felé kúszik. Jesua pedig félrehúzódik előle.

A helytartó ekkor felállt karosszékéből, két keze közé szorította fejét, és viaszsárga, borotvált arcára kiült a rémület. De erős akarattal nyomban elfojtotta és visszaült karosszékébe.

A fogoly eközben tovább beszélt, de a titkár már egyetlen szavát sem jegyezte fel, csupán kinyújtotta a nyakát, mint a gúnár, úgy figyelt, hogy semmit el ne mulasszon.

Most már mindennek vége, és én örülök ennek – folytatta a rab, és jóakaratúan tekintett Pilátusra. - Azt tanácsolnám, neked hégemón hagyd el egy időre a palotát, és indulj gyalogsétára a környéken, akár a Eleon-hegyi kertekbe. A zivatar…- a fogoly megfordult, és hunyorogva fölnézett a napba - a zivatar csak később, estére fog kitörni. A séta javadra válik majd, s én szívesen elkísérnélek. Új gondolataim támadtak, amelyek úgy hiszem, téged is érdekelnének, és szívesen megosztanám őket veled annál inkább, mert rendkívül eszes embernek látszol. - A titkár halálosan elsápadt, és a földre ejtette a pergamentekercset. - Csak az a baj - folytatta a megkötözött fogoly, akit senki se hallgattatott el-, hogy túlságosan zárkózott vagy, és végképp elveszítetted a hitedet az emberekben. Pedig hát, valld be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja! Szegényes és szomorú az életed, hégemón! - És a beszélő mosolyogni merészelt.

A titkárnak most már csak az járt az eszében, higgyen-e a fülének, vagy ne higgyen. Hinnie kellett. Akkor megpróbálta elképzelni, hogy a lobbanékony helytartó milyen különös formában torolja meg a rab példátlan vakmerőségét. Ez most nem sikerült, noha jól ismerte a helytartót.

Ekkor rekedten, elfúlón megszólalt a prokurátor latinul:

-          Oldozzátok fel a kezét.

A kísérő legionáriusok egyike a földre dobbantotta kopjáját, átadta egyik társának, aztán odament, és leoldozta a kötelet a rab kezéről. A titkár fölvette a földről a tekercset, s elhatározta, hogy egyelőre nem ír fel semmit, és semmin sem lepődik meg.

-          Valld meg – kérdezte Pilátus halkan, görögül -,ugye, te nagy gyógyító vagy orvos?

-          Nem prokurátor, nem vagyok orvos – válaszolta a rab, és élvezettel dörzsölgette fájó, dagadt kivörösödött csuklóját.

Pilátus sandán, gyanakodva fúrta bele tekintetét a fogolyéba, és szemében már nyoma sem volt a homálynak, felvillant benne a mindenki által jól ismert szikra.

-          Meg sem kérdeztelek: talán bizony latinul is tudsz?

-          Tudok – válaszolta a rab.

Pilátus sárgás arca megpirosodott, s most latinra fordította a szót:

-          Honnét tudtad, hogy a kutyát akartam hívni?

-          Mi sem egyszerűbb – felelte a rab, ugyancsak latinul.- Kezedet végig húztad a levegőn - s a rab megismételte Pilátus mozdulatát - mintha meg akarnád simogatni, és az ajkad…

-          Értem – mondta Pilátus.

Egy ideig hallgattak, aztán Pilátus megismételte a kérdést, ezúttal görögül:

-          Tehát orvos vagy, ugye?

-          Nem, nem – tiltakozott a rab. - Hidd el, nem vagyok orvos.

-          Jó, ha mindenáron titkolni akarod, hát titkold. Az ügyhöz ennek nincsen közvetlen köze. Azt állítod tehát, hogy nem uszítottad a népet, hogy rombolják le…vagy égessék fel, vagy valamely más módon pusztítsák el a templomot?

-          Ismétlem, hégemón: senkit sem uszítottam semmi effélére. Talán gyengeelméjűnek látszom?

-          Ó, nem, nem látszol gyengeelméjűnek – válaszolta halkan a prokurátor, és elmosolyodott, furcsa ijesztő mosollyal. - Esküdj meg hát, gogy nem cselekedtél semmi effélét.

-          Mire akarod, hogy esküdjem? - kérdezte most már nagyon megélénkülve a kötelékétől megszabadult fogoly.

-          Mondjuk…az életedre - ajánlotta a prokurátor. - A pillanat éppen alkalmas, hogy megesküdjél rá, hiszen úgyis egy hajszálon függ, tudd meg.

-          Talán bizony azt hiszed, te függesztetted föl hégemon? – kérdezte a rab – Nos ha ezt hiszed, erősen tévedsz.

Pilátus összerezzent, és fenyegetően dünnyögte:

-         Én elvághatom ezt a hajszálat!

-         Ebben is tévedsz – mondta a rab sugárzó mosollyal, kezével ernyőzve szemét a nap ellen. –

-         Mert, ugyebár elismered, hogy csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette!

-         Pilátus elmosolyodott.

-         Igen, igen, most már nem kételkedem benne, hogy a jerusalaimi szájtátók csapatostul szegődtek a nyomodba. Nem tudom, ki függesztette a helyére a nyelvedet, de akárki volt, ügyesen csinálta. Egyébként mondd csak, igaz-e, hogy a susai kapun át vonultál be Jerusalaimba, szamárháton, és a csőcselék, amely kísért, üdvrivalgásával úgy köszöntött, mint valami prófétát? - És a prokurátor a pergamentekercsre mutatott.

A fogoly hüledezve nézett a prokurátorra.

-         De hisz nincs is szamaram hégemón! Igaz, valóban a susai kapun érkeztem Jerusalaimba, de gyalogszerrel, és csupán az egy Lévi Máté kíséretében, és senki semmit sem kiáltott felém, hiszen akkor senki sem ismert a városban.

-         Ismered-e a következő három személyt – kérdezte Pilátus, és le sem vette a szemét a fogolyról eközben -: egy bizonyos Dismast, egy Gestas nevezetűt, és harmadszor Bar-Rabbant?

-         Nem ezeket a jó embereket nem ismerem.

-         Igazán nem ismered?

-         Igazán.

-         Most pedig mondd meg nekem, miért használod állandóan ezt a kifejezést:>> jó emberek<<?

-         Mindenkit - erősítette meg a rab - Rossz ember nincs a világon

-         Ezt először hallom – mosolygott Pilátus. - De meglehet,nem ismerem eléggé az életet…A továbbiakat nem kell jegyezned! – fordult titkárához, holott az amúgy sem írt fel semmit; majd folytatta a beszélgetést a rabbal: Talán egy görög könyvben olvastál erről?

-         -Nem, önállóan jutottam erre az eredményre.

-         És ezt hirdeted?

-         Igen, ezt hirdetem.

-         Itt van például Marcus centurio, akit Patkányölőnek neveznek: szerinted ő is jó ember?

-         Ó, igen, csak persze boldogtalan. Amióta a jó emberek elcsúfították az arcát, azóta durva lett és kegyetlen. Vajon ki tette ezt vele? Érdekes volna megtudni.

-         Közölhetem veled – mondta Pilátus -, mivel szemtanúja voltam. A jó emberek úgy vetették rá magukat, mint a kopók a medvére. A germánok ráakaszkodtak a nyakára, karjára, lábára.

-         A gyalogsági manipulus ugyanis csapdába került, és ha oldalról nem tör be egy lovas turma, amelyet én vezettem, akkor te filozófus, ma nem igen beszélgethetnél Patkányölővel. Ez az idistavisusi csatában történt, Lidércek Völgyében.

-         Ha beszélgethetnék vele, bizonyára erősen megváltozna – mondta ábrándosan a fogoly.

-         Azt hiszem, nem nagy örömet szereznél a légió parancsnokának, ha beszélgetést akarnál kezdeményezni a tisztjeivel vagy a katonáival. Erre egyébként szerencsére nem is lesz alkalmad, s erről legelsősorban jómagam fogok gondoskodni.

Az oszlopcsarnokba ekkor berepült egy fecske. Kört írt le az aranyozott mennyezet alatt, majd leereszkedett, hegyes szárnyával meglegyintette az egyik fülkében álló bronzszobor arcát, aztán eltűnt az egyik oszlopfő mögött. Talán ott akart fészket rakni.

Mialatt a fecske röptét figyelte, a prokurátor fejében, melyet immár tisztának, könnyűnek érzett, a következő formula alakult ki: a hégemón felülvizsgálta a Jeusa nevű vándorfilozófus – gúnynevén Ha-Nocri ügyét, és benne bűnt nem talált. Kiváltképpen nyomát sem lelte bármiféle összefüggésnek nevezett egyén tettei és a közelmúltban Jerusalaimban történt zavargások között.

A vándorfilozófus elmebetegnek találtatott, minek következtében a hégemón nem hagyja jóvá a Kis Szinhedrion által hozott halálos ítéletet.

Tekintettel azonban arra, hogy Ha-Nocri hóbortos, utópisztikus beszédei nyugtalanságot okozhatnak  Jerusalaimban, a helytartó kiutasítja őt a városból, és száműzi a Földközi-tenger partján fekvő Caesare Stratonisba, vagyis éppenséggel oda, ahol ő maga, a prokurátor székel.

Márcsak az volt hátra, hogy ezt a határozatot tollba mondja titkárának.

A fecske most éppen a hégemón feje fölött suhant el, majd a szökőkút medencéjét súrolta, és kiröppent az oszlopcsarnokból.

A prokurátor felnézett a rabra, és észrevette, hogy mellette lángol a poroszlop.

-         Ez is ő róla szól? – kérdezte titkárától, aki másik pergament nyújtott át neki.

-         Nem sajnos nem – válaszolta a titkár meglepő módon.

-         Mi van még? – kérdezte Pilátus elkomorulva.

Mikor elolvasta a pergament, arca még jobban elváltozott. Sötét vérhullám tolult fejébe, nyakába, vagy talán, vagy talán valami más történt.

-elég az hozzá, arca elvesztette sárgás színét, sötétvörösre pirult, és szeme mintegy visszahúzódott üregébe.

Talán ezt is a halántékába tóduló s ott lüktető vérhullám okozta: a prokurátor látása is elhomályosult. Úgy rémlett neki, hogy a fogoly feje elúszott valahová, s helyette másik fej tűnt fel a vállain. Ezt a kopasz fejet ritka fogú arany diadém koronázta; homlokán kerek, nyílt seb éktelenkedett, mely lemarta a bőrt, s be volt kenve írral. Beesett, fogatlan száj, zsarnoki jellemre valló lecsüngő alsó ajak. És mintha eltűntek volna a csarnok rózsaszínű márványoszlopai, s a távolban Jerusalaim háztetői; minden elsüllyedt Capri kertjeinek sűrű zöldjében.

Hallásával is történt valami: mintha távolból halk, fenyegető harsonaszó hangzanék, és dölyfös orrhang dünnyögné elnyújtva a szavakat:>> A felségsértésről szóló törvény…<<

Furcsa összefüggéstelen, kusza gondolatfoszlányok suhantak át a helytartó elméjén>> Elveszett!<< Majd >>Elvesztünk!<< És valami badar ötlet – a halhatatlanság; ez a halhatatlanság azonban ki tudja miért, elviselhetetlen bánatot keltett.

Pilátus összeszedte magát, elhessegette a látomást, visszatért az oszlopcsarnokba, és ismét meglátta maga előtt a rab szemét.

-          Válaszolj nekem, Ha-Nocri – szólalt meg, és furcsán nézet Jesuára: arckifejezése fenyegetett, de tekintete riadt volt. - Mondtál-e valaha valamit a nagy császárról?

Válaszolj: mondtál, vagy…nem mondtál? – A >>nem<< szót valamivel erősebben megnyomta, mint ahogy a legfelső bíróhoz illik, s tekintetével mintha valamilyen gondolatot akart volna közölni a rabbal.

-          Igazat mondani könnyű és kellemes – szólt a rab.

-          Nem kell tudnom, kellemes-e neked az igazat megmondani vagy sem – válaszolta Pilátus fojtottan, ingerülten. – De neked mindenesetre igazat kell mondanod. Hanem alaposan mérlegelj minden szót, másképpen halálod nemcsak elkerülhetetlen, hanem gyötrelmes is lesz.

Ki tudja, mi történ Judea helytartójával, de arra vetemedett, hogy fölemelje kezét, mintha a napsütés ellen akarna védekezni, és tenyere védőpajzsa mögül intő, figyelmeztető pillantást küldjön a rab felé.

-          Válaszol tehát – folytatta – Ismersz-é egy bizonyos Keriáthbéli Júdást, és beszéltél-e vele a császárról vagy bármi egyébről?

A fogoly készségesen válaszolt:

-          A dolog úgy történt, hogy tegnapelőtt este a templom előtt megismerkedtem egy fiatalemberrel, aki magát Júdásnak nevezte, s úgy mondta, Keriáth városából származik. Megvott az Alsóvárosban lévő házába, megvendégelt…

-          Jó ember? – kérdezte Pilátus, és szemében sátáni tűz villant meg.

-          Nagyon jó ember, és igen tudni vágyó - erősítette meg a fogoly – Nagy érdeklődést mutatott eszméim iránt, szívesen fogadott…

-          Lámpást gyújtott...- vetette közbe Pilátus halkan, a fogoly hanghordozásához alkalmazkodva, és szeme ismét megvillant.

-          Igen lámpást is gyújtott – hagyta rá Jesua, kissé meglepődve a helytartó tájékozottságán. Kifaggatott, mi a véleményem az államhatalomról. Ez a kérdés roppantul érdekelte.

-          És mit mondtál neki? – kérdezte Pilátus. – Vagy most azt fogod válaszolni, hogy elfelejtetted? – És hangjából reménytelenség csendült ki.

-          Többek közt azt mondtam neki, hogy minden hatalom erőszakot tesz az embereken, és eljövend az idő, amikor nem lesz sem császár, sem semmiféle központi hatalom. Az emberiség az igazság és méltányosság birodalmába jut, ahol már semmiféle hatalomra nem lesz szükség.

-          Tovább!

-          Tovább nincs – mondta a fogoly, - Ekkor emberek szaladtak be, megkötöztek, és a börtönbe vittek.

A titkár erősen figyelt, nehogy egyetlen szót is elszalasszon, s közben gyorsan jegyzett a pergamenre.

Pilátus fáradt, fátyolos hangja hirtelen megnőtt, megerősödött.

-          Nincs, nem volt, és nem lesz a földön nagyobb és az embereknek kedvesebb hatalom, mint Tibérius császáré!

És a helytartó gyűlölködő tekintettel súrolta a titkárt meg a kísérő katonákat. Majd egyre emeltebb hangon folytatta:

-          Nem a te dolgod, hogy ítéletet mondj fölötte, te esztelen bűnöző - Rárivallt a kísérő katonákra: -Takarodjatok innét! Majd titkárához fordult: Hagyj magamra a vádlottal, itt államügyek forognak kockán.

A katonák vállura tették lándzsájukat, és ütemesen dobogva megvasalt caligájukkal*, elhagyták az oszlopcsarnokot. Utánuk a titkár is kiment.

*caliga = bakancs, amit a római közkatonák és altisztek hordtak.

A hallgatást egy ideig csak a szökőkút csobogása törte meg. Pilátus elnézte, ahogy a cső felett víztányérka keletkezett, megdagadt, szélei letöredeztek, és sugárban hullottak alá.

Elsőnek a fogoly szólalt meg:

-          Úgy látom valami baj lett abból, hogy én ezzel a keriáthi ifjúval beszélgettem. Úgy sejtem, hégemón, hogy azt a Judást hmarosan szerencsétlenség éri, és szívből sajnálom őt.

A helytartó sokatmondóan mosolygott.

-          Azt hiszem, van a világon valaki, akit jobban sajnálhatnál, mint azt a Keriáth-béli Júdást, s akinek sokkal rosszabbra fordul a sorsa…Nos teszerinted tehát Marcus Patkányölő, a hidegvérű és lelketlen gyilkos, mindazok, akik, mint látom – s a prokurátor Jesua véraláfutásos arcára mutatott -,összevertek téged a beszédeidért, Dismas és Gestas, a latrok, akik cimboráikkal,négy katonát megöltek, végül Judás, az aljas áruló….szerinted ezek mind jó emberek?

-          Igen – felelte a rab.

-          És eljő az igazság országa?

-          Eljő hégemón – felelte határozottan Jesua.

-          Sose jön el! – üvöltött fel Pilátus olyan félelmetes erővel, hogy Jesua hátrahőkölt. Így üvöltötte sok évvel azelőtt a Lidércek Völgyében lovas katonáinak: >> Üssétek!Vágjátok! Mentsétek meg a Patkányölőt!<< Most még jobban fölemelte vezényléstől berekedt hangját, hogy odakinn a kertben is meghallják:Bűnös vagy! Bűnös! Bűnös! - Majd halkan megkérdezte: - Jesua Ha-Nocri, hiszel te valamiféle istenekben?

-          Egy az Isten – felelte Jesua – Őbenne hiszek.

-          Akkor imádkozzál hozzá! Imádkozzál! Különben – s hangja elfúlt- amúgy sem segít…

-          Van feleséged? – kérdezte hirtelen; maga sem értette, mi ütött belé.

-          Nem, nincsen. Magam vagyok.

-          Gyűlölöm ezt a várost…- mormolta magában a prokurátor, és válla megrándult, mintha a hideg rázná, kezét összedörzsölte, mintha mosná. – Jobb lett volna neked, ha előbb szúrnak le mielőtt azzal a Keriáth-bélivel találkozol.

-          Bocsáss el engem, hégemón- kérte a rab váratlanul és hangjából aggodalom csendült ki, - Látom, hogy meg akarnak ölni.

-          Azt hiszed, szerencsétlen, hogy a római császár helytartója szabadon bocsájt valakit, aki azt mondotta, amit te mondtál? Ó istenek, istenek! Vagy azt képzeled, hogy hajlandó vagyok a helyedbe állni? Én nem értek veled egyet! Jól vigyázz: ha mostantól fogva még egy szót is szólsz, ha bárkivel beszélsz, velem gyűlik meg a bajod! Úgy vigyázz magadra!

-          Hégemón…

-          Hallgass! – Rivallt rá Pilátus, és dühöngő tekintettel követte a fecskét, amely ismét ott cikázott az oszlopok között. – Ide hozzám! – szólította azután az őrséget.

És amikor a kísérő katonák meg a titkár visszatértek, Pilátus kijelentette, hogy helybenhagyja a halálos ítéletet, amelyet a Kis Szinhedrion hozott a Jesua Ha-Nocri nevű vádlott ügyében; a titkár pedig gondosan füljegyezte a helytartó szavait.

A következő pillanatban már ott állt előtte Marcus, a Patkányölő. A prokurátor elrendelte, adja át az elitéltet a titkosszolgálat parancsnokának azzal a szigorú paranccsal, hogy Jesua Ha –Nocrit különítsék el a többi rabtól, továbbá, hogy a titkosszolgálat embereinek a legsúlyosabb büntetés terhe mellett meg van tiltva, hogy Jesuával bármiről is szót váltsanak, vagy kérdéseire válaszoljanak. Marcus intésére a kísérő katonák körülfogták Jesuát, és elvezették az oszlopcsarnokból.

Most egy szőke szakállas dalia állt a helytartó elé, sisakforgóján sastoll, mellén villogó arany oroszlánfejek, kardja markolatán ugyancsak arany lapocskák, háromszoros talpú saruja térdig fűzve, bíborpalástja balvállára vetve. A légió parancsnoka volt, a legátus.

A prokurátor megkérdezte tőle, hol tartózkodik a sebastei cohors. A legátus közölte, hogy a sebasteiek a hippodrom előtti teret vették körül kordonnal, mivel ott fogják kihirdetni a népnek az ítéletet a bűnösök felett.

A prokurátor ekkor elrendelte, hogy a legátus válasszon ki két centúriát a római cohorsból. Az egyik a Patkányölő vezényletével a bűnösöket, a hóhérokat meg az ítélet végrehajtásához szükséges eszközöket kísérje a Koponyahegyre, s ha a szekerekkel odaérkeztek, ők is csatlakozzanak a felső kordonhoz. A másik centúria pedig haladéktalanul induljon a Koponyahegyre, s kezdje meg annak bekerítését. Ugyanebből a célból – vagyis a hegy védelmére.

-          A prokurátor megkérte a legátust, küldje oda segédcsapatul az egyik lovasezredet, az úgynevezett szíriai alát.

Mikor a legátus eltávozott, a prokurátor megkérte titkárát, hívja a palotába a Szinhedrion elnökét és két tagját meg a jerusalaimi templom főpapját; hozzátette azonban, hogy kéri intézzék úgy, hogy mielőtt teljes számmal összeülnek, előbb négyszemközt beszélhessen az elnökkel.

Pilátus és Kajafás főpap²

beszélgetése

Parancsát gyorsan, pontosan teljesítették, s a nap, amely különösen kegyetlenül perzselte a várost azokban a napokban, még nem ért delelőjére, mikor a kert legfelső teraszán, a lépcsőt örző két fehér márvány oroszlán előtt találkozott József Kajafással a Szinhedrion elnöki tisztét betöltő zsidó főpappal.

A kert csendes volt.

De mikor a prokurátor az oszlopcsarnokból kilépett a kert legfelső teraszára, az óriási elefántlábon magasló pálmák közé, és elébe terült az egész gyűlölt város, Jerusalaim, függőhídjaival, erődjeivel, és főként a semmiféle leírásba nem foglalható hatalmas márványtömbbel, amely arany sárkánybőrt viselt tető gyanánt; a jerusalaimi templommal, akkor éles hallásával odalenn, ahol a kőfal választotta el a palotakert legalsó teraszát a város főterétől, halk, mély morajlást hallott, amelyből időnként vékony,gyenge kiáltások emelkedtek ki.

Ebből tudta, hogy lenn a téren már sok ezer főnyi tömeg gyűlt össze. Jerusalaimnak a legutóbbi zavargások által fölizgatott lakossága, és ez a tömeg türelmetlenül várja az ítélet kihirdetését; a kiáltások pedig a sürgő-forgó ivóvízárusoktól erednek.

A prokurátor azzal kezdte, hogy a főpapot meginvitálta az oszlopcsarnokba, hogy menedéket keressenek a tűző verőfénytől, de Kajafás ezt udvarias bocsánatkéréssel visszautasította, s megmagyarázta, hogy a másnapi ünnep miatt ezt semmiképp sem teheti. Pilátus csuklyát borított kissé kopaszodó fejére és a beszélgetés megkezdődött. Görög nyelven beszélgettek.

Pilátus közölte, hogy megvizsgálta Jesua Ha-Nocri ügyét, és helybenhagyta a halálos ítéletet.

Az aznap végrehajtandó halálos ítélet ezek szerint három bűnözőt sújt: Dismast,Gestast és Bar-Rabbant, azonkívül ezt a Jeusa Ha-Nocrit. Az első kettőt, aki a császár ellen lázította a népet, a római hatóságok fogták el harc közben, a prokurátor ítélkezett felettük, következésképp az ő ítéletük megváltoztatásáról szó sem lehet. A másik kettőt viszont, Bar-

-Rabbant és Ha-Nocrit, a helyi hatóságok fogták el, és a Szinhedrion ítélkezett fölöttük. Törvény szerint és szokás szerint a kettő közül az egyiket szabadon kell bocsátani a ma kezdődő nagy ünnep a Pászka tiszteletére. A helytartó tudni kívánja, hogy a Szinhedrion melyik bűnöst akarja szabadon bocsátani: Bar-Rabbant, vagy Ha-Nocrit?

Kajafás bólintott,

jeléül annak, hogy a kérdés világos, majd ekképpen válaszolt:

-          A Szinhedrion Bar-Rabban szabadon bocsátását kéri.

A prokurátor előre tudta, hogy a főpap így fog válaszolni, feladata azonban abban állt, hogy kimutassa: ez a válasz megdöbbenti.

Művészien megjátszotta a meglepetést. Szemöldöke felszaladt gőgös homlokára, álmélkodva nézett a főpap szeme közé:

-          Megvallom, ez a válasz meglep – szólt szelíden - Nincs itt valami félreértés?

Pilátus közelebbről is megmagyarázta álláspontját. A római hatóság a világért sem akar beleszólni a helyi egyházi hatóságok jogaiba, ezt a főpap is tudván tudja; ámde az adott esetben nyilvánvalóan hiba történt. Ennek a hibának az orvoslásában pedig természetesen a római hatóság is erősen érdekelt.

Bar- Rabban és Ha-Nocri bűne valóban összemérhetetlen. Az utóbbit, aki egyébként nyilvánvalóan elmeháborodott, azzal vádolják, hogy ostobaságokat fecsegett Jerusalaimban meg néhány más városban; az előbbinek bűne hasonlíthatatlanul súlyosabb. Nem elég, hogy több helyen nyíltan lázított, de még meg is ölt egy őrt, aki el akarta fogni. Bar-Rabban sokkalta veszélyesebb, mint Ha –Nocri.

Az itt kifejtettek alapján a helytartó arra kéri a főpapot revideálja határozatát, és adja vissza szabadságát a két bűnöző közül annak, aki kevésbé veszélyes; márpedig ez, minden kétségen felül, Ha- Nocri. Nos tehát?

Kajafás halk, de szilárd hangon

kijelentette, hogy a Szinhedrion behatóan megvizsgálta az ügyet, és másodszor is csak azt mondhatja, hogy Bar –Rabban kiszabadítását kérik.

-          Hogyan? Még az én közbenjárásom után is? Ne feledd, hogy az én személyemben Róma beszél! Főpap ismételd meg harmadszor!

-          Harmadszor is közlöm, hogy Bar-Rabbant fogjuk szabadon bocsátani - jelentette ki Kajafás halk hangon.

Mindennek vége volt tehát, minden további szó fölösleges. Ha-Nocri mindörökre eltűnik, nincs többé, aki a prokurátor szörnyű főfájását meggyógyítsa, nincs ellene más orvosság, csak a halál. De nem az gondolat volt a legrosszabb. Ugyanaz a megmagyarázhatatlan szomorúság, amely már az oszlopcsarnokban is környékezte, most mélyen befészfelte magát a lelkébe. Megpróbálta magának megmagyarázni, és különös dolog ötlött eszébe: homályosan úgy érezte, hogy valamit nem beszélt meg eléggé tüzetesen az elítélttel - vagy talán valami nem hallgatott végig.

Elhessegette magától ezt a gondolatot, és egy pillanat alatt eltűnt, éppoly hirtelen, ahogy jött. A gondolat elröpült, de a szomorúság továbbra is ott maradt, megmagyarázhatatlanul, mert azt a fura, felvillanó s tovatűnő szót, amely most átsuhant a helytartó agyán, igazán nem lehetett magyarázatnak tekinteni…>>Hallhatatlanság…elérkezett a hallhatatlanság<< De kinek a hallhatatlansága? Ezt sehogy sem értette a prokurátor, de a puszta gondolatra a rekkenő hőségben is végigfutott hátán a hideg.

-          Rendben van – szólt, - Úgy legyen.

Körülnézett, pillantása átfogta a látható világot, és megdöbbentette a változás. Eltűnt a nehéz virágokkal megrakott rózsabokor, a felső teraszt szegélyező ciprusok, a gránátalmafa, eltűnt a lomb közt fehérlő márványszobor - de eltűnt maga a zöld lomb is. Ahelyett sűrű bíbor homály lett a világ, amelyben vizinövények ringatóztak, s elúsztak valamerre, és velük együtt úszott maga Pilátus is. És egyszer csak elragadta a düh, az égető, fojtogató düh, a legrosszabbik – a tehetetlenség dühe.

-          Megfulladok! – nyögte, és nyirkos, hideg kezével letépte palástja csatját; a palást a homokba hullott.

-          Igen ma fülledt a levegő, valahol zivatar lehet – jegyezte meg Kajafás; nem vette le a szemét a helytartó kivörösödött arcáról, s előre sejtette a további szenvedéseket.>>Milyen szörnyű a Niszán hónap* ebben az évben!<<

Niszán hónap =  a tavasz hava a Tóra szerint.

-          Nem - mondta Pilátus. – Nem azért fulladok, mert meleg van, hanem azért, mert kettőnknek itt szűk a hely Kajafás! – Mosolyogva húzta össze a szemét, és hozzátette - Vigyázz magadra főpap.

A főpap sötét szeme felvillant, és most rajta volt a sor, hogy – semmivel sem rosszabbul mint a helytartó – megjátssza a meglepetést.

-          Mit hallok prokurátor? –válaszolta higgadtan büszkén. – Fenyegetőzől a kimondott ítélet miatt, amelyet magad is jóváhagytál? Hát lehetséges ez? Hozzászoktunk, hogy a római helytartó megválogatja szavait, mielőtt megszólal. Vajon nem hallott-e bennünket valaki hégemón?

Pilátus fagyosan nézett a főpapra, de szája mosolyt fomázott.

-          Hová gondolsz főpap! Ugyan ki hallana bennünket most, itt? Hát kisgyermek vagyok én Kajafás? Talán bizony hasonlítok ahhoz a bolond fiatal csavargóhoz, akit ma kivégeznek?

-          Tudom én, hogy mit beszélek, hol beszélek. A kert, a palota körül van véve katonasággal, egy egér sem hatolhat be. Mit mondok, nemcsak egér, de még az a …hogy is hívják, az a Keriáth-béli, az sem tud behatolni. Ismered őt főpap? Bizony, ha egy ilyesféle fráter ide beosonna, nagyon megbánná, ezt ugye, elhiszed nekem, főpap? Nos, tudd meg hát, hogy ezután nem lesz tőlem nyugvásod, sem neked sem népednek! – És Pilátus jobbra mutatott, a távolba, ahol a dombtetőn az aranytetős templom lángolt. - Ezt én mondom néked Ponczius Pilátus, az Aranykopja-rend lovagja!

-          Tudom, tudom! – válaszolta a fekete szakállú Kajafás rettenthetetlenül, és szeme villámokat szórt; kezét az ég felé emelte;

-          -Tudja a zsidó nép, hogy olthatatlan gyűlölettel gyűlölöd, és sok keserűséget fogsz neki okozni, de tönkre nem teheted! Megoltalmazza az Isten! Meghallgat bennünket, és meghallgat a mindenható császár is, megoltalmaz bennünket Pilátus pusztító haragjától.

-          Ó nem! – kiáltott fel Pilátus, és minden szóval könnyebb lett a lelke: már nem kellett színlelnie, nem kellett óvatosan megválogatnia szavait. – Túlságosan sokat panaszkodtál már a császárnak énrólam. Kajafás, most elérkezett az én időm! Hírül adom a császárnak…és nem helyettesének Antiochiába és nem is Rómába, hanem egyenesen az imperátornak Capri szigetére, hogy ti itt, Jerusalaimban, a megrögzött lázadókat véditek a halálbüntetéstől. És akkor én Jerusalaimot nem a Salamon tavának vizével itatom, ahogyan a ti javatokra szándékoztam, ó, nem, nem vízzel itatom a várost! Emlékezzél csak rá, hogy kedvetekért levétettem a császár monogramját viselő címerpajzsokat, hadosztályokat helyeztettem át, végül, látod, személyesen kellett idejönnöm, hogy ellenőrizzem, mi folyik itt nálatok! Emlékezzél szavamra, főpap: egy napon majd nem egyetlen cohorsot fogsz látni Jerusalaimban, nem: az egész Fulminata-légió fog idejönni, meg az arabs lovasság, lesz itt keserves sírás és jajveszékelés! Akkor majd eszedbe jut Bar-Rabban megmentése, és megbánod, hogy a halálba küldted a békét hirdető filozófust!

A főpap arca foltokban

kipirosodott,

szeme égett. De ő is mosolyban villantotta ki fogsorát, akár a prokurátor, és így válaszolt:

-          Vajon te magad hiszel-e abban hégemón, amit most mondasz? Nem, nem hiszel! Nem a békét hírdette Jerusalaimban a nép felbujtója, ó nem és ezt te magad is tudod, hégemón! Azért akarod szabadon bocsátani azt a másikat, hogy feltüzelje a tömegeket, kicsúfolja vallásunkat, és az egész népet a római iga alá hajtsa. De tudd meg, Judea helytartója, hogy amíg élek nem engedem megcsúfolni vallásunkat, és megoltalmazom népünket! Hallod ezt Pilátus? – És Kajafás fenyegetően fölemelte kezét.

-          Hallgasd csak, prokurátor!

Kajafás elhallgatott, és a prokurátor ismét meghallotta lentről a zúgást, mely, mint tenger morajlása ütődött Nagy Heródes palotakertje falának, és odafent a helytartó lábának, arcának. Háta mögött pedig a palota szárnyai mögött, riadó harsonák hangzottak, száz meg száz láb tisúlyos dobogása, fegyvercsörtetés. És ebből megértette, hogy a római gyalogság – parancsára már kivonul, hogy utolsó, kivégzés előtti parádéval félemlítse meg a rablókat, lázadókat.

-          Hallod prokurátor? – Ismételte halkan a főpap, - Csak nem akarod azt állítani – a főpap égnek emelte a kezét, és a sötét csuklya lehullott fejéről-, hogy mindezt az a hitvány lator, Bar-Rabban váltotta ki?

A prokurátor a keze fejével megtörölte a hideg, verejtékező homlokát, tekintetét a földre szegezte, majd hunyorogva felnézett, és meglátta, hogy a napkorong már csaknem a fejük fölött jár, Kajafás árnyéka pedig egészen összezsugorodott az oroszlán farka mellett.

-          Délre jár – mondta halkan, közömbösen. - Elbeszélgettük az időt, holott cselekedni kell.

Választékos kifejezésekkel bocsánatot kért a főpaptól, felszólította, foglaljon helyet a lócán a magnóliafa árnyékában, és várja meg, amíg a helytartó odahívja a többieket is az utolsó rövid megbeszélésre, és kiadja végső utasításait a kivégzéssel kapcsolatban.

Kajafás udvariasan meghajolt, kezét szívéhez szorítva, és ott maradt a kertben, míg Pilátus visszament az oszlopcsarnokba.

Ott várakozó titkárának meghagyta, hívja ki a kertbe a légió legátusát, a cohors tribunusát*, a Szinhedrion két tagját, meg a templomőrség parancsnokát, akik a kert alsó részében, a szökőkút közelében lévő kerek lugasban várakoztak. Pilátus hozzátette: hamarosan ő maga is kimegy a kertbe, s azzal eltűnt a palota belsejében.

*tribunus = az ókori Rómában, -ebben az esetben - magas rangú katonatiszt.

Mialatt a titkár összehívta a gyűlést, a prokurátor az elsötétített szobában megbeszélést folytatott egy férfival, akinek arcát félig eltakarta a csuklya, noha a sötét függönyös szobába egyetlen napsugár sem hatolhatott be. A megbeszélés rendkívül rövid ideig tartott. A prokurátor halkan néhány szót szólt látogatójához, minekutána emez eltávozott, Pilátus pedig az oszlopcsarnokon át kilépett a kertbe.

Ott valamennyi behívott személy előtt ünnepélyesen és szárazon kijelentette, hogy helyben hagyja Jesua Ha-Nocri halálos ítéletét, és hivatalos kérdést intézett a Szinhedrion tagjaihoz, melyik bűnöst óhajtják szabadon bocsátani. Mikor meghallotta, hogy Bar-Rabbant, csak ennyit szólt:

-          Helyes - És meghagyta titkárának, nyomban vegye ezt jegyzőkönyvbe. Aztán kezébe fogta köpenye csatját, melyet a titkár fölvett a homokból, és ünnepélyesen kijelentette: Ideje indulnunk!

A jelenlévők ekkor megindultak lefelé

a széles márványlépcsőn, a bódító illatot árasztó rózsák sorfala közt, egyre közeledve a palotakert falához, a kikövezett, hatalmas térre vezető kapuhoz:; a tér túlsó feléről odalátszottak a bajvívó aréna szobrai és oszlopai.

Amikor a kis csoport kiért a kertből, és föllépett a téren uralkodó széles kőemelvényre, Pilátus összehúzta szemét, és körülnézett: csak akkor tájékozódott a helyzet felől.

Azon a részen, amelyen éppen áthaladt, azaz a kertfaltól az emelvényig, néptelen volt a tér, az emelvény előtti rész azonban egyáltalában nem látszott – elözönlötte a tömeg. Elárasztotta volna az emelvényt meg az üresen hagyott részt is, ha nem veszi körül háromszoros kordonnal a sebastei katonaság Pilátus balja felől, jobb kéz felől pedig az itureai kisegítő cohors katonái.

Pilátus tehát föllépett az emelvényre,

a teljesen fölösleges csatot továbbra is markában szorongatva. Behunyta a szemét. Nem azért, mert a nap vakította,ó,nem! Azért hunyta be, mert nem akarta látni az elitélteket, akiket –pontosan tudta – most mindjárt őutána fölvezetnek az emelvényre.

Mihelyt a bíborbélésű fehér palást feltűnt az embertengerből felnyúló kőszírt magasán, a behunyt szemű helytartó fülét hangok morajlása ütötte meg: >>Haaa…<< Halkan kezdődött, valahol a tér legtávolibb részében, a hippodrom felől, majd egyre erősödve mennydörgő robajlássá fokozódott, s néhány másodperc múlva ismét elhalkult.>>Megláttak<< - állapította meg magában a prokurátor. De a hanghullám nem érte el a leghalkabb pontját, amikor ismét erősödni kezdett, zúgva nőtt, még az elsőnél is hangosabbá fokozódva, és ezen a második hullámon, mint tenger hullámán a tajték, füttyögetés és zúgáson át is hallható női jajveszékelés úszott.>> Most fölvezették az elítélteket az emelvényre – gondolta Pilátus-, és a nők azért jajgatnak, mert nyilván összenyomták őket, amikor a sokaság előre tolongott.<<

Egy ideig várt;

tudta, nincs az az erő, amely a tömeget hallgatásra kényszerítené, amíg ki nem ordította mindazt, ami lelkében felgyülemlett, s magától el nem hallgat.

Amikor ez a pillanat elérkezett, a helytartó föllendítette jobb karját, és ezzel az utolsó morajlás is elnémult a tömegben.

Ekkor Pilátus teleszívta tüdejét forró levegővel és torkaszakadtából elkiáltotta magát, hogy érdes hangja, hogy érdes hangja végig szántott az ezerfejű sokaság felett:

-          A császár nevében!...

Pilátus fölvetette a fejét, egyenesen a napnak fordította. Szemhéja alá zöld tűzláng hatolt be, a tűztől lángra lobbant az agyveleje, és a tömeg fölött arameus szavak szálltak rekedten:

-          Itt áll előttetek négy bűnös, akiket Jerusalaimban letartóztattak gyilkosságért, bujtogatásért, a vallás és a törvények megsértéséért, és csúfos halálra, keresztrefeszítésre ítéltek. Az ítéletet most fogják végrehajtani a Koponyahegyen. A bűnösök neve: Dismas, Gestas, Bar-Rabban és Ha-Nocri. Itt állnak előttetek!

És Pilátus jobbra mutatott; látni nem látta ugyan az elítélteket, de tudta, hogy ott vannak, ahol lenniök kell.

A tömeg hosszan tartó zúgással válaszolt, nem tudni, meglepetés vagy megkönnyebbülés szólt-e belőle. Amikor a zúgás elcsendesedett, Pilátus így folytatta:

-          A négy elítélt közül azonban csak hármat fognak kivégezni, mert a törvény és szokás szerint a Pászka ünnepének tiszteletére a nagylelkű császár a Kis Szinhedrionnak a római hatóság által megerősített választása szerint egyiküknek visszaadja nyomorúságos életét.

Hangosan kiáltotta e szavakat, és ugyanakkor hallotta, ahogy a zúgást teljes csend váltja fel. Egy sóhajtás, egy moccanás nem sok, annyi sem hatolt füléhez, és volt egy pillanat, amikor Úgy rémlett, minden eltűnt, ami addig körülötte volt. A gyűlölt város meghalt, csak ő egymaga áll ott, arccal az égnek fordulva, a merőlegesen perzselő napsugarak alatt. Egy ideig hallgatta a csöndet, aztán emelt hangon folytatta:

-          A bűnös neve, akit most jelenlétetekben szabadon bocsátunk….

Ismét szünetet tartott, még nem ejtette ki a nevet, magában mérlegelte, mindent elmondott-e, ami kell, mert tudta, hogy a szerencsés rab nevének kiejtésére a halott város feltámad, s attó fogva már úgysem lehet hallani, amit mondana.

>> Ennyi az egész? –suttogta hangtalanul. –Ennyi. A nevet!<<

És az >>r<< hangzót végiggörgette a hallgató városon, elordította magát:

-          Bar-Rabban!

Ekkor a nap- úgy rémlett-zengve megpattant a feje fölött, és tűzáradattal töltötte be fülét. És ebben a tűzben üvöltés, sivítás, nyögés, hahota, füttyögés keveredett.

Pilátus megfordult,

és az emelvényen át visszament a lépcsőhöz, nem nézett sehová, csak a lába elé terülő mozaik padló színes kockáira, hogy el ne botoljék.Tudta,hogy most háta mögött az emelvényre bronz aprópénz, datolya, miegymás záporozik, hogy az ordítozó tömegben az emberek egymáson átgázolva egymás nyakára hágnak, hogy a tulajdon szemükkel lássák a csodát: hogyan szabadul ki egy ember a halál markából! Hogyan veszik le róla a legionáriusok a kötetet, ezzel önkéntelenül is égető fájdalmat okozva vallatás közben kitekert csukójának, s hogyan mosolyog hunyorogva, nyögve tébolyult, értetlen mosollyal.

Tudta, hogy ezalatt a kísérő katonák már az emelvény oldalsó lépcsője felé vezetik a három összekötözött kezű elítéltet, hogy kivigyék őket a városból a nyugat felé vezető úton a Koponyahegyre. És Pilátus csak az emelvény mögött nyitotta ki egészen a szemét, amikor lement a lépcsőn, mert tudta, hogy most már biztonságban van, nem láthatja az elítéltet.

A lassan elcsendesülő tömeg

zúgásába a hírnökök harsány kiáltásai vegyültek: egy részük arameus, más részük görög nyelven ismételte el azt, amit a prokurátor az emelvényen elmondott. Ezen kívül a helytartó aprózó, közeledő, sietős lódobogást hallott, és kurta, vidám kürtjelet. Erre a hangra utcagyerekek harsány füttyögése meg>>Vigyázzatok!<< kiáltása válaszolt a háztetőkről az utca során, mely a főtérről a lovardatérhez vezetett.

Egy katona, aki egyedül állt csapatjelvényével a térnek addig elkerített, néptelen részén, most izgatottan meglendítette lándzsáját, és a helytartó - kíséretével, titkárával meg a légió legatusával – megállt.

A térre egyre gyorsuló ügetéssel kirepült a lovassági ala*, hogy a sokaságot megkerülve, oldalvást átszelje a teret, és a szőlővel befuttatott kőfal mentén, a sikátoron át, a legrövidebb úton érjen fel a Koponyahegyre.

• lovassági ala= A Római Birodalom hadseregének egyik segédcsapata, tagjai 25 év szolgálat után római polgárjogot kaptak.

Az ala parancsnoka,

egy gyermektermetű, mulatt bőrű, sötét kis szíriai, Pilátushoz érve, vékony hangon elkiáltotta magát, és kirántotta kardját hüvelyéből. Izzadságban fürdő szilaj fekete lova megbokrosodott, felágaskodott. A parancsnok visszadobta hüvelyébe kardját, korbácsával, megcsapkodta a ló nyakát, s mikor megfékezte, vágtába ugratta, és elszáguldott a sikátoron át. Mögötte porfelhőbe burkolózva, hárma s sorokban a lovasok, könnyű bambusznád pikájuk csúcsa ugrált; ahogy a prokurátor mellett elvágtattak, arcuk feltűnően barnának tetszett a fehér turbán alatt, vidáman kivillanó fehér fogsorukkal.

Az ala égig érő porfelleget kavarva eltűnt az utcában; utolsónak az a katona vágtatott el Pilátus mellett, aki a napfényben villogó kűrtőt vitte a vállára vetve.

Pilátus kezével védekezve,

a porfelhő ellen, elégedetlenül ráncolta homlokát, azután indult tovább a palotakert kapuja felé, mögötte a legatus, a titkár, a konvoj.

Délelőtt tíz órára járt az idő.”

II.

„A kivégzés

A nap már délutánba hajlott

A Koponyahegy fölött, amely hegyet kettős őrlánc vette körül.

Az a lovassági ala, amely déltájban a prokurátor útját keresztezte, ügetve kiérkezett a város hebroni kapujához. Útja elő volt készítve. A kappadókiai cohors gyalogosai félreszorították a sokaságot, a tevéket, öszvéreket, és a lovasság égig érő fehér poroszlopot kavarva, kitért a keresztútra, ahol két út metszette egymást: a délnek, Béthfagéba vezető meg az északnyugati irányba haladó jaffai út. A lovassági csapat az északnyugati úton indult el. A kappadókiai katonák ezt az utat is szegélyezték, és idején lekergették róla az ünnepre Jerusalaimba igyekvő karavánokat. A kappadókiak mögött zarándokok tolongtak, elhagyván hevenyészve felütött csíkos sátraikat. Egy kilométernyi út után az ala megelőzte a Villámlégió második cohorsát, és egy további kilométer uán elsőnek érkezett meg a Koponyahegy lábához. Ott a katonák leszálltak a nyeregből. A parancsnok szakaszokra osztotta az alát, s ezek körülvették a halmot, csupán egyetlen feljárót hagyva szabadon a jaffai út felől.

Kisvártatva odaérkezett a második cohors is, egy darabbal feljebb ment a hegyen, s ott második kordont alkotott.

Végül megjött a Patkányölő

Marcus

parancsnokolta centúria is. Két láncra oszolva vonult az út két oldalán, és a két lánc között, a titkos őrség kíséretében, szekéren hozták a három elítéltet, mindháromnak a nyakában fehér tábla, rajta felirat ->> lator és lázadó<< -két nyelven, arameusul és görögül.

A halálraítéltek szekere mögött

más szekerek jöttek, megrakva frissen gyalult keresztrudas oszlopokkal, kötéllel, ásóval, vödörrel, fejszével. Hat hóhér is ült a szekereken. Mögöttük lóháton Marcus, a centurio, a jerusalaimi templomőrség parancsnoka, meg az a csuklyás férfi, akivel Pilátus rövid ideig a palota elsötétített szobájában tanácskozott. A menetet ismét katonai őrség zárta szobájában tanácskozott. A menetet ismét katonai őrség zárta le, s a mögött már a kíváncsi tömeg következett, mintegy kétezren, akiket nem riasztott el a pokoli hőség, és mindenáron szemtanúi akartak lenni az érdekes látványnak. Hozzájuk csatlakoztak most már a zarándokok is, akiket akadálytalanul odaengedtek a menet végére. A menetet kikiáltók kísérték, újra meg újra kihirdették azt, ami Pilátus délben közhírré tett. Így vonult fel a menet a Koponyahegyre.

A lovassági ala mindenkit

átengedett

ám a második láncot alkotó második centúria már csak azokat engedte át, akiknek valami közük volt az ítélet végrehajtásához, azután pedig gyors hadmozdulatokkal szétterelte a sokaságot a hegy lába körül, úgyhogy most felülről a gyalogság, alulról pedig a lovasság kordonja fogta közre a tömeget, amely így a gyalogosok gyér lánca között végig nézhette a kivégzést.

Amíg a hosszú menet felért a hegyre, elmúlt több mint három óra, a nap már alább hanyatlott a Koponyahegy fölött , de a hőség még tikkasztóan perzselt, mindét őrlánc katonái iszonyúan szenvedtek tőle, agyonunták magukat, és lelkük mélyén átkozták a három latort, minél gyorsabb halált kívánva nekik.

Az ala kis termetű szír parancsnoka

homlokán veríték gyöngyözött, fehér inge sötétlett a hátán az izzadságtól - a hegy lábánál állt, közvetlenül a nyitva hagyott feljáró mellett; minduntalan oda-oda lépett az első szakasznál elhelyezett bőrcsöbörhöz, tenyerével vizet merített belőle, ivott, és megnevesítette turbánját. Ettől kissé megkönnyebbülvén, visszament a helyére, és ismét fel-alá járkált a tetőre vezető poros úton. Hosszú kardja olykor koppanva ütődött fűzött bőrcsizmájához. Katonáinak példát akart mutatni szívósságával, de megsajnálta őket, és megengedte, hogy földbe szúrt pikáikból* gúlát formáljanak, s arra rádobják fehér köpönyegüket.

* A pika latin eredetű szó, a hosszú lándzsák típusai közé tartozó szálfegyver, amit gyalogosok és lovasok egyaránt használtak.

E hevenyészett sátrakban kerestek menedéket a szíriai lovasok a kérlelhetetlenül tűző nap sugarai elől. A vödrök gyorsan kiürültek, a szakaszokból felváltva mentek vízért a hegy alatti vágásba, ahol csenevész eperfák híg árnyékában végnapjait élte a rekkenő hőségben egy zavaros vizű kis csermely. Ott álldogáltak a békésen pihenő lovakat kötőféken tartó lovászok is, az imbolygó árnyékot keresve.

Érthető, hogy a katonák eltikkadtak,

és átkozták a latrokat. A helytartó aggodalma, hogy a kivégzés alatt zavargás támadhat Jerusalaimban, szerencsére nem vált valóra. És amikor az ítélet végrehajtásának negyedik órája is már vége felé járt, a két őrlánc – a gyalogos meg a lovassági - közt, a hegy lábánál minden várakozás már az égvilágon senki sem maradt. A nap heve visszakergette a sokaságot Jerusalaimba. A két római centúria kordonjai között csupán két kutya lebzselt, nem tudni kihez tartoztak, és hogyan kerültek oda. De azokat is eltikkasztotta a hőség, nyelvük lógatva, lihegve hasaltak a földön, ügyet sem vetettek a zöld hátú gyíkokra, az egyedüli élőlényekre, amelyek nem féltek a naptól, és fürgén siklottak ide-oda a felhevült kövek meg a szúrós, tövises kúszónövények közt.

Senki sem tett tehát kísérletet

az elítéltek kiszabadítására, sem a katonasággal elárasztott városban, sem idefenn a körülkerített hegyen; a tömeg visszaszivárgott a városba, mert a kivégzésben igazán nem volt semmi látványos, benn Jerusalaimban pedig már folytak az előkészületek az estével kezdődő Pászka ünnepére.

A második láncot alkotó római gyalogság még jobban szenvedett, mint a lakosság. Patkányölő centurio csak annyit engedett meg katonáinak, hogy levegyék sisakjukat, és vizes kendőt kössenek fejükre, de egyébként úgy rendelkezett, hogy állva kell őrködniök, kezükben lándzsa. Ő maga ugyanolyan fehér kendővel – de nem vizessel, hanem szárazzal- a fején, a hóhérok csoportja körül sündörgött, nem vette le még az inge fölött viselt ezüst oroszlánokat sem, kardja, tőre is ott függött az övén. A nap egyenesen a fejére tűzött, de egyáltalán nem ártott neki, és az ezüst oroszlánokra nem lehetett ránézni, vakította az ember szemét a napon szinte megolvadt fém csillogása.

A Patkányölő elcsúfított arcán

nem látszott sem kimerültség, sem elégedetlenség, úgy tetszett, a szálfatermetű centurio képes volna így fel-alá járkálni egész nap, egész éjjel, és még akár másnap is – egyszóval mindaddig, amíg szükség van reá. Fel-alá járkálna ugyanígy, kezét bronzlapokkal kivert, nehéz övére téve ugyanolyan szigorúan nézne hol a megfeszített bűnösökre, hol az őrlánc katonáira, ugyanolyan szigorúan nézne hol a megfeszített bűnösökre, hol az őrlánc katonáira, ugyanolyan közönyösen rugdosná félre szőrcsizmája orrával az útjába kerülő idő fehérítette emberi csontokat vagy apró köveket.

A csuklyás ember háromlábú zsámolyszéken ült, nem messze a megfeszítettektől; mozdulatlanul, nyugodtan figyelte az eseményeket, nagy néha unalmában vesszejével megpiszkálta a homokot.

Amit az imént mondottunk, hogy a legionáriusok kettős lánca közt egy teremtett lélek sem volt, nem egészen igaz. Egy valaki mégis ott volt, de nem mindenki látta. Nem azon az oldalon tartózkodott ugyanis, ahol a feljárást nyitva hagyták, s ahonnét jobban lehetett látni kivégzést, hanem az északi oldalon, ahol a halom nem volt lejtős, könnyen megközelíthető, hanem egyenetlen, meredek, csupa rés és hasadék, s ahol az istenátkozta, szikkadt földnek egy résében csenevész fügefa tengette életét.

Ez alatt az árnyékot

egyáltalában nem nyújtó fa alatt  ült az egyetlen, aki nézője s nem szereplője volt a halálos ítéletnek; ott ült egy kövön már a kivégzés legkezdete óta, tehát már negyedik órája. Igen, ahhoz, hogy láthassa az eseményeket, nem a legkedvezőbb, hanem a legkedvezőtlenebb helyet választotta. De azért odalátszottak a kereszt rudas póznák, odalátszott a két villogó folt a centurio mellén, és ez úgy látszik, elég volt annak a férfinak, aki nyilvánvalóan minél észrevétlenebb s zavartalanabb kívánt maradni.

Négy órával azelőtt azonban, a kivégzés kezdetén, ez az ember egészen másképp viselkedett, akkor bezzeg könnyen feltűnhetett volna, s valószínűleg azért vonult most annyira vissza, azért változtatott magatartásán.

Akkor mihelyt a menet

fölért a dombra,

a kettős láncon belül ez a férfi az elsők közt jelent meg, s úgy viselkedett, mint aki máris elkésett. Pihegett, nem is lépésben, hanem futva érkezett a helyszínre, előrefurakodott, s látva hogy előtte – mint a többiek előtt is – összezárul a kordon, együgyűen úgy tett, mintha nem értené a mérges kiáltásokat, s megpróbált áttörni a katonák közt a kivégzés színhelyére, ahol már leszállították az elítélteket a szekérről. Büntetésül az egyik katona alaposan mellbe vágta kopjája tompa végével, és az ismeretlen felordított: nem a fájdalomtól, hanem a kétségbeeséstől. Tompult, közönyös tekintettel mérte végig a kopjás legionáriust, az olyan ember pillantásával, aki közömbös a testi fájdalommal szemben.

Köhécselve, fulladozva

mellét dörzsölgetve

megkerülte a hegyet, s az északi oldalon próbált rést találni a kordonon,hogy azon át befurakodhasson. De elkésett, a lánc már bezárult. És a fájdalomtól eltorzult arcú férfi kénytelen-kelletlen belátta: hasztalan próbál bejutni a szekerekhez, amelyekről már lerakták a fapóznákat. Ha tovább erőszakoskodik, legföljebb azt éri el, hogy letartóztatják, márpedig ez sehogyan sem illett bele terveibe.

Ezért hátrament a hasadékhoz, ahol nyugodtabb volt a helyzet, és senki sem zavarta.

Egy kövön ült, a hőségtől meg az álmatlanságtól nedvedző szemmel, fekete szakálla borzasan meredezett. Láthatóan búsult; hol sóhajtozott, széthúzta vándorlásban elnyűtt, égszínkékből piszkosszürkévé fakult talifját, és kizárta kopjaütéstől fájó mellét, amelyen mocskos izzadság csorgott végig; hol kimondhatatlan gyötrelemmel égnek emelte szemét, s tekintetével követte a három dögkeselyűt, amely már jó ideje ott körözött a magasban, a hamarosan bekövetkező lakomára várva, hol meg a sárga löszös földre szegezte csüggedt tekintetét, félig szétrohadt ebkoponyát látott maga előtt, meg körötte futkosó gyikokat.

Annyira gyötrődött, hogy időnként magában beszélt.

-          Ó, én ostoba szamár…- motyogta, fájdalmában előre-hátra himbálózott a kövön, és körmével véresre vakarta barna mellét.

-          Ostoba vagyok, esztelen, mint a fehérnép, és gyáva, gyáva! Dög vagyok nem ember!

Elhallgatott, lehorgasztotta fejét, ivott egy korty langyos vizet fakulacsából, kissé megélénkült, és hol a talifja alá rejtett késhez kapott, hol a pergamenlaphoz, mely előtte feküdt a kövön, pálcikával, tusos üvegcsével egyetemben.

A pergamenre már feljegyzett egyet-mást:

>> Szállnak a percek, én Lévi Máté, itt ülök a Koponyahegyen, de a halál még nem következett be.<<

Alább:

>> A nap leáldozóban, a halál még mindig nem jött el.<<

És most Lévi Máté kétségbeesésében a következőt rótta fel a lapra hegyes pálcikájával:

>> Istenem, miért haragszol reá? Küldj neki megváltó halált.<<

Miután felírta, könnytelenül felzokogott, és körmével ismét véresre tépte mellét.

Nemcsak emiatt esett kétségbe,hogy Jesuát és őt ilyen katasztrófa érte, hanem amiatt is, hogy ő - Lévi - saját nézete szerint végzetes hibát követett el. Két napja, délután, Lévi meg Jesua Béthfagéban voltak, Jerusalaim közelében, s ott egy konyhakertésznél vendégeskedtek, aki el volt ragadtatva Jesua beszédeitől.

Délelőtt a két vendég a veteményesben

dolgozott,

vendéglátójuknak segítve, és azt tervezték, hogy estefelé, mikor az idő meghűvösödik, bemennek Jerusalaimba. Jesua azonban, miért, miért nem meggondolta magát, kijelentette, hogy halaszhatatlan ügyek szólítják a városba, és déltájban elindult egymaga. Hát itt követte el Lévi Máté az első hibát. Mert jaj, miért is engedte őt el egyedül! De Máté még este sem tudott utánamenni Jerusalaimba. Váratlan szörnyű betegség támadta meg. Kirázta a hideg, azután megtüzesedett a teste, foga vacogott, percenként inni kért.

Egy lépést sem bírt tenni.

                                                 

Lerogyott egy lópokrócra a konyha-kertész pajtájában, és ott hánykolódott péntek hajnalig, amikor is a betegség éppoly váratlanul eltávozott tőle, mint ahogy rájött. Jóllehet gyenge volt még, s lábai remegtek, de balsejtelmektől gyötörve elköszönt vendéglátójuktól, és elindult Jerusalaimba. A városba érkezve megtudta, hogy előérzete nem csalt: megtörtént a baj. Ott volt a tömegben, hallotta, amikor a helytartó kihirdette a halálos ítéletet.

Amikor a halálraítélteket fölvezették a hegyre, Lévi Máté ott szaladt a kíváncsiskodók közt az Őrlánc mellett, szerette volna valamilyen módon észrevétlenül tudtára adni Jesuának, hogy ő Lévi, ott van mellette, nem hagyta őt magára utolsó útján, és imádkozik érte, hogy mielőbb váltsa őt meg a halál. De Jesua a messzeségbe nézett, arra, amerre vitték őket, és így nem láthatta Lévit.

Amikor a menet már mintegy fél mérföldet megtett az úton, Lévi Máténak – akit a tömeg egészen a kordonig taszított – egyszerű, de zseniális ötlete támadt, s amilyen heves természetű volt, nyomban szemrehányással átkozta önmagát, amiért nem támadt hamarabb ez a gondolata. A katonák nem zárták szorosra a kordont, nem haladtak szorosan egymás mögött. Ha valaki nagyon ügyes, és jól kiszámítja, meggörnyedve besurranhat két legionárius között, odaérhet a szekérhez, és felugorhat rá. Akkor Jesua megmenekedik a szenvedéstől.

Egyetlen szempillantás elég,

hogy kését Jesua hátába döfje, és odakiáltson neki:>> Jesua! Én megváltalak téged szenvedéseidtől, és én is veled megyek! Én, Máté egyetlen hűséges tanítványod!<< És ha

isten ezután még megáldja őt egy szabad pillanattal, akkor önmagát is megölheti, elkerülvén így a kereszthalált. Ez utóbbi különben nem túlságosan érdekelte a volt vámszedőt. Édes mindegy volt neki, hogyan pusztul el. Csak azt az egyet kívánta, hogy Jesua, aki soha életében nem vétett senkinek, megmenekedjék a kínoktól!

Kitűnő terv, csak egy volt a bökkenő. Lévi Máténak nem volt kése, és egyetlen garasa sem volt.

Meggondolatlanságán dühöngve kiszakadt a tömegből, és visszasietett a városba. Forró fejében egyetlen tüzes gondolat kóválygott: hogyan szerezhet tüstént, bármi módon, kést vagy tőrt, s érheti utol a menetet.

A városba beözönlő karavánok örvényében lavírozva elért a kapuig, és mindjárt bal kéz felöl megpillantott egy kicsiny boltot, ahol kenyeret árultak. Kiszuszogta magát a rohanás után a nagy forróságban, majd komolyan, illedelmesen belépett a boltba, köszöntötte a pult mögött álló péknét, megkérte, vegye le a felső polcról azt a cipót, melyet megkívánt, s mialatt az asszony hátat fordított, hangtalanul, villámgyorsan felkapta a pultról azt, aminél jobb fegyver nem képzelhető: a beretvaélesre fent, hosszú kenyérvágó kést, és kirohant vele az üzletből.

Alig néhány perc telt bele,

és már újra a jaffai úton volt – de a menetet már nem látta. Futásnak eredt. Nemegyszer kénytelen volt lerogyni a porba, és mozdulatlanul feküdni, hogy kifújja magát. Úgy feküdt ott, az öszvérháton meg gyalogszerrel Jerusalaimba tartó vándorok megdöbbenésére, és hallgatta, ahogy dobog a szíve –már nemcsak a mellében, hanem a fejében és a fülében is. Kipihente magát valamennyire, és aztán felugrott, szaladt tovább, de egyre lassabban, lassabban. Amikor megpillantotta végre a távolban a hosszú menet porfellegét, az eleje már a halomhoz ért.

-          Jaj istenem!...- nyögött fel Lévi, mert sejtette, hogy elkésik. És valóban elkésett.

Amikor a negyedik óra is már vége felé járt, Lévi lelki kínja tetőfokára hágott. Dührohamot kapott. Felugrott a kőről, földhöz vágta a – most már úgy látta – hiába ellopott kést, eltaposta kulacsát, ezzel megfosztva magát ivóvízétől, ledobta sapkáját, és gyér haját tépve, megátkozta önnönmagát.

Értelmetlen szavakat ordítozva szórta átkait, üvöltött köpködött, szidta apját, anyját, amiért idiótát szültek a világra.

Látván, hogy átka, szitkozódása mit sem ér, a rekkenő hőségben semmi sem változik, a nap éppoly egyenletesen ereszkedik lefelé, megnyújtva az árnyékokat, s a látóhatár fölé hajolva, hogy végül a Földközi-tengerbe bukjon – Lévi Máté ökölbe szorította csontos kezét, behunyt szemmel égnek emelte, és csodát követelt az istentől: azt követelte, hogy haladéktalanul, abban a pillanatban küldjön halál Jesuára.

Kinyitotta szemét, és tapasztalta,

hogy fenn a dombtetőn semmi sem változott, csak épp hogy a centurio mellén lobogó fényfoltok kialudtak. A nap most a felfeszítettek hátába lövellte izzó sugarait – a bűnösök arca a város felé tekintett. És ekkor Lévi felordított:

-          Megátkozlak téged, isten!

Rekedten, elfúlva ordítozott: meggyőződött róla, hogy Isten nem igazságos, és ő ezután nem hisz benne.

-          Süket vagy! - üvöltözött. – Ha nem volnál süket, meghallanád szavam, és megölnéd szegényt, most nyomban!

Hunyorogva várta a tüzes nyilat, amely most mindjárt lesújt reá az égből, és agyonvágja. De az isten nyila nem csapott le, és Lévi Máté tovább szórta dühödt átkait, szidalmait az ég felé. Kiábrándult istenéből – mondotta – és vannak még a világon más vallások, más istenek! Más Isten ezt sosem tűrte volna el, nem, nem engedte volna meg, hogy egy olyan ember, mint Jesua, órákig kínlódjék a perzselő nap tűzében a keresztfán.

-          Csalódtam benned! – hörögte végképp berekedve – Te a gonoszság istene vagy! Hát ennyire elvakította a szemedet a templom füstölőiből felszálló füst, és füledbe immár nem hatol semmi, csak a templomi harsonák szava? Nem vagy mindenható isten! A gonoszok istene vagy! Megátkozlak téged, gaz latrok istene, lelke, oltalmazója!

Ekkor fuvallat érte a volt

vámszedő arcát,

valami megzörrent a lába alatt. Újabb légáramlás érkezett, Lévi felnyitotta a szemét, és meglátta, hogy a világ – átkai hatására, vagy ettől függetlenül – megváltozott. A nap eltűnt, anélkül, hogy lejutott volna a tengerig, amelyben esténként alábukott. Viharfelhő nyelte el, amely nyugat felől támadva kérlelhetetlenül közeledett. Széle fehéren tajtékzott, füstös, fekete hasa sárgás visszfényben tükröződött. Olykor felmordult, és tüzes fonalak pattantak ki belőle. A jaffai úton, a sivár, gihoni völgyben, a zarándokok sátrai felett poroszlopokat kergetett a hirtelen feltámadt a szél.

Lévi elhallgatott, azon tűnődött, vajon a Jerusalaimhoz közeledő zivatar változtat-e valamit a szerencsétlen Jesua sorsán. A felleget felhasogató tűzfonalakra tekintve azért fohászkodott, hogy a villám sújtson le Jesua keresztfájára. Bűnbánóan tekintett fel tiszta égboltnak arra a részére, amelyet még nem falt föl a felhő, s ahol a dögkeselyűk szárnyalva menekültek a vihar elől, és arra gondolt, esztelenség volt annyira sietni átkaival: most nem hallgatja őt meg az isten.

Ezután a dombalját elkezdte figyelni,

Ahol a lovasezred vesztegelt, ott nagyobb mozgolódást látott. A magasból, ahol ült, jól láthatta, hogy a katonák sietve kirángatják a földből a pikáikat, magukra dobják köpönyegüket, a lovászok fürgén ügetnek végig az úton, kötőféken vezetve a katonák pejkóit. Semmi kétség, az ezred indulásra készülődik. Lévi tenyerével védekezett az arcába csapódó por ellen, s krákogva, köpködve próbálta megérteni, vajon mit jelent a lovasság váratlan eltávozása. Fölemelte tekintetét, és katonai bíborchlamisba* öltözött kicsiny alakot pillantott meg, amely a vesztőhely felé igyekezett. És Lévi szíve megdobbant a boldogító kibontakozás előérzetében.

*bíborchalamis =  az egyik legdrágább festékanyagból festett, félkörformájú mente, közepén fehér szövettel.

Az, aki a megfeszítettek kínszenvedésének ötödik órájában a dombtetőhöz közeledett, a cohors parancsnoka volt, szárnysegéde kíséretében Jerusalaimból érkezett lóháton a kivégzés színhelyére. A Patkányölő intésére a kordon szétvált, a centurio tisztelgett a tribunus előtt.

Emez félrevonta Patkányölőt, s valamit súgott neki. A centurio másodízben is tisztelgett, s a Póznák tövében, köveken ülő hóhérok csoportjához lépett. A cohors tribunusa most a háromlábú zsámolyszéken ülő férfihoz irányította lépteit, emez pedig udvariasan felállt közeledtére. A tribunus neki is halkan szólt valamit, aztán mindketten elindultak a póznák felé. Harmadiknak a templomőrség parancsnoka is csatlakozott hozzájuk.

A Patkányölő utálkozva sandított

a póznák lábánál heverő koszos rongyokra; nemrég még az elítéltek ruházata volt ez, de a hóhéroknak se kellett. A patkányölő magához intett kettőt a hóhérlegények közül, és rájuk parancsolt:

-          Utánam!

A hozzájuk legközelebb lévő keresztfáról halk, eszelős dalocska hallattszott. A póznára feszített Gestas a harmadik óra végére megőrült – megőrjítették a legyek meg a hőség-, és most halkan dúdolt valamit a szőlőről, néha bágyadtan meg-megemelte turbános fejét, és akkor a legyek lustán felszálltak arcáról, hogy csakhamar újra rátelepedjenek.

Dismas a második póznán jobban szenvedett két társánál, mert nem vesztette el eszméletét; sűrűn, ütemesen rángatta a fejét, hol jobbra, hol balra, hogy fülét vállához érintse.

Hármuk közül Jesua volt

a legszerencsésebb.

Már az első órától kezdve sűrű ájulási rohamok lepték meg, végül teljesen elveszítette eszméletét, s feje a kibomlott turbánnal mellére csuklott. A legyek, böglyök ezért egészen ellepték, arca valósággal eltűnt a nyüzsgő fekete rovarréteg alatt. Hasán, lágyékán, hóna alatt kövér böglyök ültek, szívták a sárgás mezitelen testet.

A csuklyás férfi intésének engedelmeskedve, az egyik hóhér lándzsát fogott, a másik pedig csöbröt, szivacsot hozott oda. Az első fölemelte a lándzsát, és megütögette vele Jesuának előbb az egyik, majd a másik karját, amely kötéllel volt odaerősítve a pózna keresztrúdjához. A test, a kiálló bordájú mellkas megrázkódott, a hóhér végighúzta lándzsáját a megfeszített ember hasán. Ekkor Jesua fölemelte a fejét, a legyek dünögve felröppentek, és előbukkant csípésektől dagadt, felismerhetetlen arca, melyben szeme alig látszott felduzzadt szemhéja között.

Nagy nehezen felnyitotta a szemét

és lenézett.

Máskor oly tiszta tekintete most zavaros, tompa volt.

-          Ha-Nocri! – szólította a hóhér.

Ha-Nocri megmozgatta dagadt ajkát, és rekedt rablóhangon megszólat:

-          Mit kívánsz? Miért jöttél hozzám?

-          Nesze igyál! – mondta a hóhér, és a lándzsa végére tűzött vizes spngya fölemelkedett Jesua ajkához. Jesua szemében öröm villant fel, odatapadt a szivacshoz, és mohón szívni kezdte belőle a nedvességet. A másik keresztfáról Dismas hangja hallatszott:

-          Igazságtalanság! Én is éppolyan lator vagyok, mint ő!

Dismas teste megfeszült, de mozdulni sem bírt, mert karját három helyen kötélgyűrű szorította a keresztrúdhoz. Behúzta a hasát, körme a fába mélyedt, feje, nyaka Jesua felé tekeredett, szemében felháborodás lángolt.

A vesztőhelyre porfelleg borult, elsötétült a levegő. Mikor a por felszállt, a centuro rárivallt Dismasra:

-         Hallgass te, ott a második kereszten!

Dismas elhallgatott. Jesua fölemelte fejét, és megszólalt; szerette volna, ha hangja behízelgőn és meggyőzően cseng, de ez nem sikerült, rekedten kérte hóhérát:

-          Adj innia!

Egyre sötétebb lett. A viharfelhő már a fél eget elborította, Jerusalaim város felé törekedve; a vízzel, tűzzel terhes nagy fekete felleg előtt fehér, tajtékos felhőcskék száguldottak. Most már közvetlenül a magaslat fölött villámlott, mennydörgött. A hóhér levette a szivacsot a kopja végéről.

-          Adj hálát a nagylelkű hégemonnak! – suttogta hódolatteljesen, és szíven szúrta Jesuát. Jesua teste megvonaglott.

-          Hégemón… - suttogta, hasán vér csorgott végig, alsó állkapcsa görcsösen megrándult, feje lehorgadt.

A második dörgésnél a hóhér már Dismast itatta, és ugyanazokkal a szavakkal: - Adj hálát a hégemónnak! – agyonszúrta őt is.

Az elborult elméjű Gestas rémülten felkiáltott, amikor a hóhér odalépett hozzá, de mikor a szivacs az ajkához ért, valamit morgott, és boldogan a foga közé kapta. Néhány másodperccel később az ő teste is elernyedt, s lecsüngött, amennyire a kötelek engedték.

A csuklyás ember nyomon követte a hóhérlegényt meg a centuriót, a templomőrség parancsnoka sem tágított mellőlük. A csuklyás megállt az el az első keresztnél, szemügyre vette Jesua véres testét, fehér kezével megérintette lábát, és így szólt társaihoz:

-         Meghalt.

Ugyanez megismétlődött a két másik keresztnél is.

Ezután a cohors tribunusa intett a centuriónak, sarkon fordult, és a templomőrség parancsnokával együtt megindult lefelé a halomról. Sötétség borult a vidékre, a fekete eget villámok barázdálták. Egyszer csak tűz csapott ki a felhőből, és a mennydörgés elnyelte a centurio vezényszavát:

-         Őrség oszolj!

A katonák megkönnyebbültek, futva megindultak lefelé a halomról, menet közben feltéve sisakjukat.

Jerusalaimot elnyelte a sötétség.

Váratlanul zúdult le a zápor, a centuriát még a domboldalban kapta félúton. Olyan hirtelen zúdult le a víz, hogy mire a katonák leértek, már zúgó áradat vette őket üldözőbe. Botladoztak minduntalan elcsúsztak, elestek a vizes agyagban, s alig várták, kiérjenek az országútra, amelyen már – alig láthatóan a zuhogó esőben Jerusalaim felé vonult a bőrig ázott lovasság. Néhány perc, és a dombtetőn, tűz, víz és mennydörgés füstölgő katlanában már csak egyetlen egy ember maradt. A mégsem hiába ellopott kést rázva, a síkos köveken csúszkálva, belekapaszkodva abba, ami épp keze ügyébe akadt, néha térden kúszva, igyekezett a keresztfák felé. Hol eltűnt a sötétségben, hol újra előbukkant a villám remegő fényében.

Mikor – bokáig vízben gázolva – odaért a kereszthez, lerángatta magáról víztől elnehezült, ázott talifját, s azonmód, egy szál ingben, odaborult Jesua lábaihoz. Átvágta a lábszárát fogó kötelet, felállt az alsó keresztlécre, és Jesua testét átölelve, kiszabadította karját a felső kötelékekből. Jesua csupasz, vizes teste rázuhant Lévire, és lehúzta a földre. Lévi a vállára akarta vetni Jesua tetemét, de aztán valami az eszébe jutott: otthagyta a földön, félig a vízben fekve, a hátracsukló fejű, kicsavarodott karú testet, és a híg, agyagos sárban meg-megcsúszva odaszaladt a másik két kereszthez. Azokon is elvagdosta a kötelet, és a két másik test is a földre hullott.

Még néhány perc, és a dombtetőn már csak két holttest maradt, meg a három üresen meredező kereszt. A hullákat csapdosta, verte a zápor.

Sem Lévi, sem Jesua teteme akkor már nem volt látható fenn a dombtetőn.

Felhasznált irodalom:

Mihail Bulgakov*

A Mester és Margarita

Európa Könyvkiadó Bp 1978

*Mihail Afanaszjevics Bulgakov (1891-1940) eredetileg orvos, később szakmájával felhagyva színházi rendező, író. Apja a kijevi Hittudományi Akadémia professzora volt. Bulgakov a gimnázium elvégzése után beiratkozott a kijevi egyetem orvostudományi karára, ahol 1916-ban szerzett orvosi diplomát. Először Szmolenszk környékén, majd Vjazmában praktizált. Az orosz polgárháború alatt és utána néhány évig katonaként a Vöröshadseregben, és a fehéreknél orvosként tevékenykedett. 1921-ben Moszkvába költözve már több újságnál és folyóiratnál dolgozott. Berlinben prózai darabjait is publikálták. Abban az időben, az akkori társadalmi és politikai viszonyok ellenére háromszor is nősült. 1930 után - a sztálini vészkorszak idején - művei nem kaptak nyilvánosságot. („Menekülés”, „Bibor-sziget”, „A Turbin család napjai” eltűntek a színházak programjából, noha Sztálin ez utóbbi darabját nagyon kedvelte). Később maga a diktátor Sztálin telefonon hívta fel Bulgakovot és ígért neki művei nyilvánoságához. Ezt követően a Művész Színházban volt rendező-aszisztens 1936-ig. Ezután a moszkvai Nagyszínházban szövegkönyvíróként, és fordítóként evékenykedett. Sok műve a sztálinista cenzura áldozata lett. Műveit reményei ellenére továbbra sem hozták nyilvánosságra, jóllehet Bulgakov egy Sztálinról szóló darabon is dolgozott. Eközben egészségi állapota rohamosan romlott. Az orvosok magas vérnyomásból eredő súlyos vesebetegséget diagnosztizáltak. Betegsége idején diktálta le feleségének „A Mester és Margarita” c. regényének utolsó változatát. Ez a regény csak 1967/1968-ban jelenhetett meg. Bulgakov 1940. március 10-én halt meg.

Szövegmagyarázat:

1. Quintus Pontius Pilatus Kr.26-36 között Tiberius császár prokurátori rangó 5.-ik helytartója volt Iudaea Provinciában. Közvetlen felettese a syriai legatus volt. Pilátus személye elsősorban a Biblia Újszövetségi részének elbeszéléseiből ismert. A történettudomány mai állása szerint halálra ítélte a Názáreti Jézust, de az Újszövetség szerint e tettében politikai érdekek motíválták és jobb meggyőződése ellenére cselekedett. („mosom kezeimet….” állítólagos mondása szállóigévé vált)

2. Kaifás (arámul: „látó”) ószövetségi zsidó főpap, aki Jézus életének idejében és perében a főtanács és a Bíróság elnöke volt. Kaifásnak - a Magyar Katolikus Lexikon szerint - jelentős szerepe volt Jézus elfogatásában is, akit a rómaiak tették meg főpappá és aki hivatását 19 évig gyakorolhatta.

Forrás:

Internet-wikipedia

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

2012. szeptember 13.