Németország: Európában és Európával - Helmut Schmidt korábbi német kancellár beszéde az SPD kongresszusán
Kedves Barátaim, Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy
beszédemet személyes megjegyzéssel kezdjem. Amikor Sigmar Gabriel, Frank-Walter
Steinmeier és pártom újra felkért egy felszólalásra, örömmel gondoltam vissza
arra a pillanatra, amikor 65 évvel ezelőtt Lokival, a padlón térdelve
meghívóplakátokat festettünk a SPD-nek Hamburg-Neugrabenben. Azonban be kell
vallanom, hogy mára a pártpolitika minden tekintetében túlléptem a jó és rossz
küzdelmén: régóta már, hogy első és másodsorban is, országunknak az európai
integrációban betöltött feladatai és szerepköre érdekel.
Örömmel tölt el, hogy a szószéket norvég szomszédunkkal,
Jens Stoltenberggel oszthatom meg, aki a nemzetét ért súlyos szerencsétlenség
ellenére, a megingathatatlan, jogállami, liberális és demokrata vezetés
útmutató példáját mutatta számunkra és egyben minden európai számára is.
Ahogy a nagyon idősek, természetszerűen én is hosszú
időtávokban gondolkozom – éppúgy a múltban, ahogy időben előre, a remélt és
eltervezett jövőbe is. Azonban néhány napja nem tudtam egyértelmű választ adni
egy nagyon egyszerű kérdésre: „Mikor lesz végre Németország egy normális
ország?” - kérdezte Wolfgan Thierse.
Erre azt válaszoltam, hogy belátható időn belül nem lesz
az. Ugyanis ez ellen szól hatalmas és példátlan történelmi terhünk, ezen kívül,
ellene szól a demográfiailag és gazdaságilag túlsúlyos központi helyzetünk a
nagyon kicsi, de nemzetállamilag szertetagolt földrészünkön.
Ezzel máris az előadásom átfogó témájához érkeztem:
Németország Európában és Európával; Európáért.
Az európai integráció eredete és indítékai
Annak ellenére, hogy a mai nemzetállami-tudat Európa
nagyjából 40 állama közül néhányak esetén – mint pl. Olaszországban,
Görögországban és Németországban - csak megkésve bontakozott ki, mindenhol újra
és újra véres háborúk voltak. Európa történelmét – Közép-Európából szemlélve –
a periféria és a centrum (és vice versa) közti háborúk vég nélküli sorozatának
tekinthetjük. Mindeközben a döntő hadszíntér mindvégig a központ maradt.
Amikor Európa központjának hatalmai meggyengültek,
szomszédaik a perifériáról a gyenge centrum ellen támadtak. A legnagyobb
pusztítással és arányaiban a legtöbb emberáldozattal az 1618-tól 1648-ig zajló
első harmincéves háború járt, amit döntően német földön vívtak. Németország
akkoriban pusztán mint demográfiai fogalom létezett, nem pontosan
körülhatároltan, csupán a német nyelvterület által meghatározva. Később a
franciák támadása következett: először XIV. Lajos, majd Napóleon vezetésével. A
svédek második támadására már nem került sor, ellentétben a többszöri angol és
az orosz – legutóbb Sztálin alatti - támadásokkal.
Amikor viszont az európai centrum dinasztiái vagy államai
voltak erősek – vagy épp annak érezték magukat – ők támadtak a periféria ellen.
Ez érvényesült a keresztes hadjáratok során is, amelyek egyben hódítóhadjáratok
is voltak. Nem csak Kis-Ázsia és Jeruzsálem felé, hanem Kelet-Poroszország és
mind a három mai balti állam irányába. Az újkori történelemben ugyanez
vonatkozik a Napóleon elleni és Bismarck három háborújára (1864, 1866, 1870/71)
is.
Ugyanez vonatkozik az 1914-1945-ig tartó, második harmincéves
háborúra is. Különösen érvényes ez Hitler előrenyomulására egészen az északi
sarkvidékig, a Kaukázusig, a görög Krétáig, Dél-Franciaországig és egészen a
líbiai-egyiptomi határvidéki Tobrukig. Európa katasztrófája, amit Németország
provokált, egyben az európai zsidóság és a német nemzetállam katasztrófáját is
jelentette.
Ezek előtt pedig a lengyelek, a balti nemzetek, a csehek, a
szlovákok, az osztrákok, a magyarok, a szlovének és a horvátok is osztoztak a
németek sorsában: mindannyian évszázadok óta szenvedtek központi geopolitikai
fekvésük miatt a kis kontinensen. Másképp fogalmazva: mi németek, többször is
szenvedést okoztunk másoknak központi hatalmi pozíciónkkal elnyomva őket.
Napjainkban az egymással ütköző területi igények, a nyelvi-
és határkonfliktusok, amelyek még a 20. század első felében a nemzeti tudatban
jelentős szerepet töltöttek be, gyakorlatilag elvesztették jelentésüket,
legalábbis nekünk, németeknek.
Miközben a közvélemény tudatában és a többi európai nemzet
közvéleményében is jelentősen csökkent a középkori háborúk ismerete és emléke,
a 20. század két világháborúja és a német megszállás emléke, rejtetten még
mindig meghatározó maradt.
Úgy vélem számunkra, németek számára, döntő tény, hogy
országunk majd mindegyik szomszédja – valamint rajtuk kívül a világ
zsidóságának csaknem egésze – emlékszik a holokausztra és azokra a rémtettekre,
amelyek a periféria országainak megszállásakor történtek. Nem vagyunk kellőképp
tudatában annak, hogy még szinte az összes szomszédos országban több nemzedéken
át tovább él e rejtett gyanakvás.
A németek új nemzedékeinek is együtt kell élniük e
történelmi teherrel. A ma élőknek pedig nem szabad elfelejteniük: a gyanú annak
a Németországnak a jövendőbeli fejlődése ellen irányul, amelyik az európai
integrációt megalapozta.
Churchillt 1946-os nagy zürichi beszédében - amelyben a
franciákat felkérte a németekkel való együttműködésre és velük közösen az
Európai Egyesült Államok megalapítására - két cél vezérelte. Először is: a
megjelenő szovjet fenyegetés elhárítása, másodszor Németország bevonása egy
nagy nyugati szövetségbe. Hisz Churchill már előre látta Németország újbóli
megerősödését.
Négy évvel Churchill beszéde után - 1950-ben - Robert
Schuman és Jean Monnet ugyanezen ok miatt állt elő a nyugat-európai Szén és
Acélipari Közösséget jelentő Schuman tervvel: vagyis Németország szövetségessé
tételéért. Tíz évvel később Charles de Gaulle is ugyanezért nyújtott békejobbot
Konrad Adenauernek.
Mindez, Németország lehetséges és egyben fenyegető jövőbeli
megerősödése miatt történt és nem Victor Hugo 1849-es Európa egyesítésére való
felszólítása miatt. Az akkor még Nyugat-Európára korlátozódó európai
integrációt az 1950-52-es évek kezdetén nem vezérelte még semmilyen idealizmus.
Az akkori vezető európai és amerikai államférfiak (mint ahogy Georg Marshall,
Eisenhower, Kennedy, de különösen Churchill, Jean Monnet, Adenauer és de
Gaulle, vagy de Gasperi és Henri Spaak) semmiképpen sem az európai-idealizmus
által vezérelve, hanem az eddigi európai történelem ismeretében cselekedtek.
Azért, hogy elkerüljék a periféria és a német központ harcának folytatódását.
Azok, akik az európai integrációnak ezt a kiindulási, és mindmáig lényeges
célkitűzését nem értik meg, Európa jelenlegi, bizonytalan kimenetelű válságának
megoldásához sem rendelkeznek a szükséges alapokkal.
Ahogy az 1960-as, 70-es és 80-as évek alatt Németország
gazdaságilag, katonailag és politikailag is egyre jobban megerősödött, a
nyugat-európai vezetők számára az európai integráció egyre inkább az újból
lehetségessé váló német hatalmi törekvés elleni biztosítékká vált. Margaret
Thatcher, vagy például Mitterand vagy Andreotti 1989-90-ben tanúsított német
újraegyesítés- ellenessége egyértelműen az erős központi Németország miatti
aggodalommal magyarázható.
Ezen a ponton megengednék magamnak egy rövid személyes
megjegyzést. Hallhattam Jean Monnet beszédét, amikor a „Pour les États-Unis
d’Europe” bizottságán vettem részt. Ez 1955-ben történt. Számomra Jean Monnet,
az integráció ügyében - többek között a fokozatosság melletti elkötelezettsége
miatt - a legelőrelátóbb francia, akit valaha is megismerhettem.
Azóta a német nemzet stratégiai érdekei miatt és nem
ideológiai okokból váltam és maradtam is az európai integráció és Németország
integrálódásának támogatója. (Mindez akkoriban, Kurt Schumacher[1] szerint jelentéktelen, számomra,
azonban mint 30 éves, háborúból visszatértnek, nagyon komoly ellentéthez
vezetett az általam nagyra tisztelt pártelnökünkkel.) Ez vezetett ahhoz, hogy
az 1950-es években támogattam terveiben Rapackit, az akkori lengyel
külügyminisztert. Ezután a 60-as évek elején könyvet írtam a hivatalos nyugati
stratégia - a nukleáris válaszstratégia - ellen, ami a NATO, mint akkori és
jelenlegi katonai szövetségesünk a hatalmas Szovjetunió fenyegetésére adott
válasza volt.
Az Európai Unió nélkülözhetetlen
Az 1960-as és a 70-es évek elején De Gaulle és Pompidou
folytatta az európai integrációt, Németország és persze a saját államuk
mindenáron való beilleszkedéséért. Ezután a köztem és Giscard d’Estaing közt
létrejött megállapodás, a francia-német együttműködés új szakaszához és az
európai integráció folytatódásához vezetett, amit 1990 elején Mitterand és Kohl
sikeresen vitt tovább. Eközben, 1950-52-től 1991-ig, az európai közösség hatról
tizenkét tagállamúra növekedett.
Jacques Delors (az Európai Bizottság akkori elnöke)
jelentős előkészítő munkája révén, 1991-ben Mitterand és Kohl Maastrichtben
életre hívhatták a közös valutát, ami 2001-ben tíz évvel később
megvalósíthatóvá vált. Ennek hátterében ismét a franciák - egy esetleg túlerőbe
kerülő Németországtól, pontosabban annak túl erős nemzeti valutájától való -
félelme állt.
Időközben az euró a világgazdaság második legfontosabb
valutájává vált. Az utóbbi tíz év során az európai valuta mind belső, mind
pedig külső tekintetben is stabilabb tudott maradni, mint az amerikai dollár,
vagy a német márka. Az állítólagos „euróválság” problémája csupán a média, az
újságírók és a politikusok felelőtlen állítása.
Maastricht (1991-92) óta a világ azonban sokat változott.
Átéltük a kelet-európai nemzetek felszabadulását és a Szovjetunió szétesését.
Olyan korábban átfogóan csak „harmadik világnak” nevezett „perem-országok”
rendkívüli felemelkedésének lehetünk tanúi, mint pl. Kína, India, vagy Brazília.
A nemzetgazdaságok nagy része globalizálódott, azaz a világ államainak szinte
mindegyike függ egymástól. Eközben pedig különösen a nemzetközi pénzpiacok
szereplői jutottak egy eddig még teljesen szabályozatlan hatalomhoz.
Mindemellett a világ népessége – szinte észrevétlenül – 7
milliárdra növekedett. Születésem idején még épphogy csak 2 milliárdos volt.
Mindezen változások rendkívüli hatással vannak Európa népeire, államaira és
jólétére!
Továbbá, minden európai nemzet elöregedőben van és a
lakosság száma csökken. A 21. század közepén, előreláthatóan 9 milliárdan
fognak a Földön élni, amely világ népességének az európai népesség csupán 7%-át
fogja kitenni. A 9 milliárd 7%-át! Egészen 1950-ig, több mint két évszázadon
keresztül, Európa tette ki a világ népességének több mint 20%-át. Azonban 50
éve, mi európaiak, folyamatosan fogyatkozunk. Nem csak számbelileg, hanem az
ázsiai, afrikai és latin-amerikai kapcsolatokat tekintve is. Ugyanígy csökken
az európaiak nemzeti össztermékének értéke is, azaz az emberiség értékeinek
előállításában vállalt része: értéke 2050-ig hozzávetőlegesen 10%-ra fog
csökkeni, miközben 1950-ben még 30%-on állt.
2050-re az európai nemzetek mindegyike, a világnépesség
1%-ának csupán töredékét fogja kitenni. Következtetésképp: ha abbéli
reményünket meg akarjuk őrizni, hogy mi európaiak is számítunk valamit a
világban, azt csak közösen érhetjük el. Ugyanis külön-külön – legyen az
akár Franciaország, Olaszország, Németország, Lengyelország, Hollandia, Dánia
vagy Görögország – már nem százalékokban, hanem csupán ezrelékekben leszünk
mérhetőek.
Ebből következik, hogy az európai nemzetállamok integrált
összefonódása hosszú távú stratégiai érdek. Az e stratégiai érdek mentén
történő európai integráció pedig egyre jelentősebbé fog válni. A nemzetekben ez
ilyen mértékben még nem tudatosodott és a kormányok nem is törekszenek erre.
Amennyiben ezek ellenére, az elkövetkező évtizedek alatt az
Európai Unió – még ha korlátozottan is, de – nem jut el a közös
cselekvőképesség szintjére, az egyes önálló európai államok és az európai
civilizáció önmaga hibájából bekövetkező marginalizálódását sem lehet kizárni.
Ez esetben az államok közti rivalizálás és presztízsért folytatott küzdelmek
újjáéledése sem zárható ki. Ekkor persze Németország beilleszkedése sem
valósulhatna meg és újraindulna a központ és a periféria közti régi küzdelem.
A felvilágosodás folyamata világszerte, az emberi jogok és
egyéni méltóság kiteljesedése, a jogállamiság és a demokratizálódás nem kapna
további európai támogatást. E szempontokból az európai közösség az öreg
kontinensünk nemzetállamainak létszükséglete, mely szükséglet átível Churchill
és de Gaulles, átível Monnet és Adenauer indítékain is. Napjainkra, Ernst
Reuters, Fritz Erler, Willy Brandt és Helmut Kohl indítékain is átívelővé vált.
Hozzáteszem: valójában azonban még mindig Németország beillesztéséről van szó.
Ezért kell nekünk, németeknek, az európai integrációban betöltendő
feladatunkkal és szerepünkkel tisztában lennünk.
Németországnak stabilitásra és megbízhatóságra van szüksége
Ha Németországra 2011 végén kívülállóként, a közvetlen és
közvetett szomszédaink szemszögéből tekintünk, azt látjuk, hogy az ország egy
évtizede, kellemetlen – újabban politikai jellegű aggodalomra ad okot. A
legutóbbi években jelentős kétségek merültek fel a német politikai stabilitást
illetően. A német politikába vetett bizalom megsérült.
E kétségek és aggodalmak a német politikusaink és
kormányaink külpolitikai hibáiból, másfelől az újraegyesített Szövetségi
Köztársaság meglepő gazdasági erejéből származnak. Nemzetgazdaságunk – kezdve
az 1970-es évektől, akkor még kettéosztottan – Európa legnagyobbikává
fejlődött. Technológiailag, gazdaságpolitikailag és szociálpolitikailag is a
világ egyik legnagyobb teljesítőképességű nemzetgazdasága. Gazdasági erőnk és
évtizedek óta tartós társadalmi békénk – ahogy a nemzetközi viszonylatban jónak
számító munkanélküliségi és eladósodottsági rátánk – irigylésre is okot adott.
Bár annak még nem vagyunk egészen tudatában, hogy
gazdaságunk egyrészt a közös európai piaci integráltsága, másrészt erősen
globalizált volta miatt jelentős mértékben függ a globális konjunktúrától. A
következő években emiatt a német export gyors növekedésének elmaradását fogjuk
tapasztalni.
Egyidejűleg pedig egy különösen rossz irányú fejlődésnek
lehetünk tanúi, mégpedig a külkereskedelmi és a folyó fizetési mérlegünkben
mutatkozó tartós és rendkívüli mértékű többletnek. Évek óta ez a többlet teszi
ki a bruttó nemzeti termékünk közel 5%-át. Mértéke Kína többletével hasonló
nagyságú. Ezt azonban nem észleljük, mert már nem német márkában, hanem euróban
csapódik le. Politikusaink számára azonban elengedhetetlen, hogy ennek
tudatában legyenek.
Ugyanis a mi többletünk gyakorlatilag a többiek hiányát
jelenti. Ami számunkra követelés, az másoknak adósságot jelent. Ez az általunk
egykor idealizált „külgazdasági egyensúly” súlyos megsértését jelenti, ami
bizonyára nyugtalanítja is partereinket. Amikor pedig újabban külföldről, főleg
Amerikából – de máshonnan is - olyan vélemények érkeznek, amelyek
Németországtól egy európai vezető szerepet várnak el, mindez együttvéve
szomszédainkból további ellenszenvet vált ki és rossz emlékeket ébreszt.
A gazdasági fejlődés és az Európai Unió szerveinek
cselekvőképtelensége együttesen, Németországot újra központi szerepbe
kényszerítette, mely szerepet a kancellár a francia elnökkel együtt hajlandó
volt vállalni. Azonban sok európai fővárosban és néhány szomszédos országunk
médiájában is újra növekvő aggodalom övezi a német dominanciát. Ezúttal azonban
nem egy katonai és politikai túlerőben lévő központi hatalomról, hanem egy
gazdasági értelemben vett központról van szó!
E ponton azonban, alaposan mérlegelten és határozottan
figyelmeztetnünk kell a német politikusokat, médiát és közvéleményt!
Amennyiben a gazdasági erőnkre támaszkodva engednénk a
csábításnak és európai politikai vezetői - vagy legalábbis egy „Primus inter
pares[2]”-i – szerepre törekednénk, az
szomszédaink növekvő többségének ellenállásával járna. Nagyon gyorsan
visszatérne a periféria országainak, a túl erős központtal szembeni aggodalma.
Ezen folyamatok vélhető következményei az EU-ra nézve végzetesek lennének.
Németország pedig elszigetelődne.
A nagy és magas teljesítőképességű Német Szövetségi
Köztársaságnak – önmagunktól való megóvása érdekében is! – szüksége van az
európai integrálódásra. Ezért kötelez minket Helmut Kohl óta - 1992-től -, az
alaptörvény 23. cikkelye együttműködésre „… az Európai Unió kialakítása során”.
A 23. cikkely azonban a „szubszidiaritás elvének” érvényesítésében való
együttműködésre is kötelez. Az EU szerveinek jelenlegi cselekvőképességi
válsága ezen alapelveken semmit sem változtat.
A geopolitikai központi helyzetünk, a 20. század közepéig
tartó európai történelemben betöltött szerencsétlen szerepünkkel és a mai
teljesítőképességünkkel együttvéve, a német vezetéstől nagyfokú együttérzést
kíván EU-partnereink felé. Segítőkészségünk pedig nélkülözhetetlen.
Mi németek sem egyedül és saját erőből vittük véghez az
elmúlt hat évtizedben megvalósított újjáépítést. Az nem lett volna lehetséges a
győztes nyugati hatalmak segítsége, az európai közösséghez és az atlanti
szövetséghez való csatlakozásunk, a szomszédaink segítsége, a közép-kelet
európai politikai felszabadulás és a kommunista diktatúra bukása nélkül.
Nekünk, németeknek, jó okunk van arra, hogy hálásak legyünk. Ugyanakkor
kötelességünk, hogy szomszédaink felé kimutassuk, miszerint érdemesek voltunk
szolidaritásukra, s arra a saját szolidaritásunkkal válaszoljunk.
Ezzel ellenkező, hasztalan és valószínűleg káros is lenne
egyéni világpolitikai szerepre és világpolitikai presztízsre való törekvés.
Mindenesetre, a Franciaországgal és Lengyelországgal, valamint minden
szomszédunkkal és európai partnerünkkel való szoros együttműködés továbbra is
elengedhetetlen marad.
Meggyőződésem, hogy Németország létfontosságú és hosszú
távú stratégiai érdeke, hogy ne szigetelje el önmagát és ezt másnak se engedje
meg. Egy Nyugaton belüli elkülönülés veszélyes lenne. Egy az Európai Unióban
vagy az eurózónán belüli elszigetelődés pedig különösen veszélyes lenne.
Számomra Németország ezen érdeke egyértelműen előrébbvaló bármely párt taktikai
céljainál.
A német média és a politikusok feladata és kötelessége,
hogy kitartóan képviseljék a közvéleményben ezt a felfogást.
Azonban az, ha valaki arról győzköd, hogy Európában mindig
is németül beszéltek és ez nem is fog változni. Ha a német külügyminiszter úgy
gondolja, hogy a Tripoliba, Kairóba, vagy Kabulba tett - a tv-ben népszerű -
fellépései fontosabbak, mint a lisszaboni, madridi, varsói, prágai, hágai,
koppenhágai, vagy helsinki politikai kapcsolatok; vagy ha egy másik politikus
szerint neki az európai „transzfer-uniót” kell megvédenie – mindez csupán
kártékony erőfitogtatás.
Németország valóban hosszú évtizedekig nettó befizető volt!
Már Adenauer ideje óta megengedhettük magunknak. Miközben persze Görögország,
Portugália vagy Írország mindig nettó kedvezményezett volt.
A német politikai elit vélhetően nem kellőképpen tájékozott
e szolidaritásunkról. Idáig azonban ez magától értetődő volt. Ugyanígy magától
értetődő – és mellesleg Lisszabon óta szerződéses megállapodással előírt – a
szubszidiaritás elve: azt a problémát, amit egy állam önmaga nem tud kezelni,
vagy megoldani, az Európai Uniónak kell átvennie.
Konrad Adenauer a Schuman-terv óta, helyes politikai ösztön
által vezérelten Kurt Schumacher majd később Ludwig Erhard ellenállásával
szemben is, elfogadta a francia ajánlatot. Adenauer a kettéosztottság ellenére
is jól ítélte meg Németország hosszútávú-stratégiai érdekét. Utódai közül
valamennyien – mint ahogy Brandt, Schmidt, Kohl és Schröder is – az ő
integrációs politikáját folytatták.
A napi-, bel-, és külpolitikai taktikák egyike sem
kérdőjelezte meg soha Németország hosszútávú-stratégiai érdekét. Ezért tudott
valamennyi szomszédunk és partnerünk évtizedeken át megbízni a német
EU-politika stabilitásában – méghozzá a kormányváltásoktól függetlenül. Ezt a
folytonosságot a jövőben is biztosítanunk kell.
Az EU mai helyzete cselekvést követel
A német koncepcionális hozzájárulás mindig is természetes
volt és ennek a jövőben is így kell maradnia. Most azonban nem a távoli jövőben
kell gondolkodnunk. A szerződésmódosítások ugyanis a húsz évvel ezelőtti
Maastrichtben elkövetett hiányosságokat és hibákat csak részben korrigálhatják.
Az érvényben lévő Lisszaboni Szerződésre vonatkozó aktuális módosító javaslatok
azonban számomra, - ha visszaemlékezünk az eddigi nemzeti ratifikálás
nehézségére, vagy a népszavazások sikertelenségére - a közvetlen jövőt
tekintve, kevéssé tűnnek alkalmasnak.
Ezért Napolitano, olasz köztársasági elnökkel értek egyet:
október végi emlékezetes beszédében arra szólított fel, hogy arra kell
koncentrálnunk, amit itt és most tennünk kell. Ehhez pedig azokat a
lehetőségeket kell használnunk, amelyeket a hatályos EU-szerződés megenged –
különösen az államháztartási előírások és az eurozóna gazdaságpolitikájára
vonatkozóan.
A Lisszaboni Szerződés által létrehozott európai uniós
intézmények cselekvőképességi válsága nem húzódhat el évekig! A 2008-as súlyos
bankválság és az azt követő államadóssági válság kezelése érdekében, az Európai
Központi Bank kivételével, az EU szervek – az Európai Parlament, az Európai
Tanács, a brüsszeli Bizottság és a Miniszterek Tanácsa – mind a mai napig csak
igen keveset tettek.
Az EU napjainkban fennálló vezetői válságára nincs tankönyv
szerinti megoldás. Több egyidejű, illetve egymást követő lépésre lesz szükség.
Nem csak jó ítélőképességre és tetterőre, de türelemre is szükségünk lesz!
Emellett a német javaslatok nem szorítkozhatnak csupán kulcsszavakra és ezeket
nem a média-zsibvásárban, hanem megbízhatóan az EU intézményeinek hivatalos
fórumain kell előadni. Emellett, mi németek nem tekinthetjük európai
partnereink számára előírandó példának, vagy mércének sem gazdasági sem
társadalmi rendünket, sem a föderációs államrendünket, sem államháztartási- és
pénzügyi helyzetünket. Mindez a különböző lehetőségeknek csak egy megoldási
módja lehet.
Mindannak amit Németország ma megtesz, vagy épp elmulaszt,
Európa szerte mindnyájan viseljük a jövőbeli következményeit. Ezért európai
gondolkodásra van szükségünk. Az ész önmagában azonban nem elég, szomszédaink
és partnereink iránti együttérző szívre is szükség van.
Egy fontos dologban egyetértek Jürgen Habermasszal, aki
nemrégiben arról beszélt – idézem: „.. az EU történetében először élhetjük át a
demokrácia leépítését”. Valóban: nem csak az Európai Unió Tanácsa és elnökei,
hanem a Bizottság, a különböző miniszteri tanácsok és az összes brüsszeli
bürokrata háttérbe szorította a demokrácia elveit. Amikor az EP választásokat
bevezettük, tévesen úgy gondoltam, hogy a Parlament majd nagyobb befolyásoló
képességet szerez magának. Valójában azonban mindezidáig a válság leküzdésére
nem volt érdemi hatással, mert javaslatainak és kezdeményezéseinek nincsenek
látható eredményei.
Ezért Martin Schulzhoz szeretnék fordulni: ideje, hogy a kereszténydemokrata,
szocialista, liberális és zöld kollégáival közösen, határozottan a nyilvánosság
elé álljon! Egy ilyen parlamenti fellépésnek valószínűleg a G20 által 2008-ban
ismét csak teljesen ellenőrizetlenül hagyott pénzpiacok területe lenne a legjobb
célpontja.
Néhány ezer amerikai és európai pénzpiaci szereplő és
hitelminősítő gyakorlatilag túszul ejtette Európa politikailag felelős
kormányait. Aligha várhatjuk, hogy ez ellen Barack Obama fog tenni valamit.
Ugyanez vonatkozik a brit kormányra is. Igaz, hogy 2008-2009-ben a kormányzatok
az adófizetők pénzéből és kezességével mentették ki a bankokat. Viszont ez az
intelligens és egyúttal elmebajra [Psychose] is hajlamos pénzügyi
manager-csorda, 2010 óta újra a régi játékát játssza, a juttatásokért és
nyereségért. Ezt, az e játékban nem résztvevők kárára történő hazárdjátékot –
Marion Dönhoffal már a 90es években életveszélyesnek ítéltünk.
Ha senki sem akar ez ügyben tenni, az euróövezet tagjainak
kell cselekedniük, mely az érvényes Lisszaboni Szerződés 20. cikkelye
értelmében történhet. Ebben nyomatékosan meghatározásra kerül, hogy egy-egy,
vagy több EU-tagország „… egymás közt megerősített együttműködést hozhat
létre”. Mindenesetre a közös valutában érintett államoknak közösen kell az
eurózónán átnyúló pénzügyi piaci szabályozást kezdeményezniük. A
kereskedelmi- és befektetési- és árnyékbankrendszer [Schattenbanken]
szétválasztásától kezdve a fedezet nélküli határidős eladási megbízások
tilalmán át, a derivatívákkal történő kereskedelem tilalmáig, amíg a hivatalos
tőzsdefelügyelet nem engedélyezi a kereskedelmüket, a hitelminősítő intézetek
euro-zónát érintő felügyelet nélküli tevékenységének korlátozásáig. Nem akarom
Önöket kedves hölgyeim és uraim további részletkérdésekkel terhelni.
Természetesen a nemzetközi banklobbi minden követ
megmozgatna ez ellen, ahogy eddig is megakadályozott valamennyi átfogó
szabályozási kísérletet. Lehetővé tette, hogy kereskedőinek csordája az európai
kormányokat kényszerhelyzetbe hozza, újabb és újabb mentőcsomagok biztosítására
és ezek „gombnyomásra” történő kibővítésére kényszerítve őket. Eljött az idő,
hogy tegyünk ez ellen. Amennyiben az európaiak összeszedik erejüket és
bátorságukat, egy átfogó pénzpiaci szabályozás megvalósításához, középtávon a
stabilitás térségévé válhatunk. Ha azonban kudarcot vallunk, Európa helyzete
tovább gyengül – és a világ egy Peking és Washington közti duó felé fog
tolódni.
Az euro-térség közvetlen jövője érdekében az eddig
bejelentett és javasolt intézkedések létfontosságúak. Ezekhez tartoznak a
pénzügyi mentőcsomagok, az államadósságok megengedhető mértékének
maximalizálása és azok ellenőrzése, egy közös gazdaság - és fiskális politika,
ehhez egy sor nemzeti adó-, kormányzati kiadási-, szociális és munkapiaci
reform. Úgyszintén elkerülhetetlenné válik az adósság közös vállalása. Nekünk,
németeknek ezt nem szabad nemzeti egoizmusból megtagadnunk. Viszont semmiképp
sem propagálhatunk Európa szerte egy extrém deflációs politikát sem. Jacques
Delorsnak különösen igaza van abban, hogy az államháztartás rendbetétele
mellett a növekedést elősegítő projektek bevezetését és támogatását sürgeti.
Növekedés és új munkahelyek nélkül egy állam sem kezelheti sikeresen
államháztartási hiányát. Aki azt hiszi, hogy Európa pusztán megszorításokat alkalmazva
megoldhatja e problémát, annak figyelmébe ajánlom Heinrich Brüning 1930-32-es
deflációs politikájának tanulmányozását. Amely akkor gazdasági depressziót és
elviselhetetlen mértékű munkanélküliséget okozott, ami később az első német
demokrácia bukásához vezetett.
Barátaimhoz
Zárásként szólok kedves barátaimhoz! Igazából nem szükséges
a szociáldemokrata nemzetközi szolidaritást hirdetni. Hiszen a német
szociáldemokrácia másfél évszázada nemzetközileg is nagyra becsült – sokkal
inkább, mint a liberálisak, a konzervatívok vagy a német-nacionalisták
nemzedékei. Mi szociáldemokraták egyszerre ragaszkodtunk a szabadsághoz és a
személyes emberi méltósághoz, kitartottunk a parlamentáris demokrácia mellett.
Ezek az alapértékek köteleznek minket napjainkban az európai szolidaritásra.
Bizonyára a 21. évszázadban is nemzetállamok fogják alkotni
Európát, azok saját nyelvével és történelmével. Bizonyos tehát, hogy Európából
nem lesz szövetségi állam. Viszont az Európai Unió sem válhat csupán államok
laza szövetségévé. Továbbra is egy dinamikus, fejlődő, államok közti
társulásnak kell maradnia. Az emberiség történelmében nincs ehhez fogható
példa. Nekünk, szociáldemokratáknak hozzá kell járulnunk ezen együttműködés
kibontakozásához.
Minél idősebbek leszünk, annál hosszabb időtávon
gondolkodunk. Idősként is ragaszkodok a Godesbergi program három alapértékéhez:
szabadság, igazságosság, szolidaritás. Amiről egyébként azt gondolom, hogy az
igazságosságnak napjainkban a gyerekek, diákok és fiatalok esélyegyenlőségét is
jelentenie kell.
Ha 1945-re vagy épp 1933-ra - amikor épp 14 éves lettem -
gondolok vissza, szinte hihetetlennek tűnik mindaz a fejlődés, amit napjainkra
elértünk. Azok az előrelépések, amiket mi európaiak, az 1948-as
Marshall-tervnek, az 1950-es Schuman-tervnek, Lech Walesanak és Solidarnosznak,
Vaclav Havelnak és a Charta 77-nek, minden lipcsei és kelet-berlini német és a
89-91-es fordulatnak köszönhetően értünk el.
Miközben napjainkra Európa nagy része az emberi jogok és a
béke hazájává vált, 1918-ban, 1933-ban, vagy akár 1945-ben ezt még el sem
képzelhettük. Ezért dolgozzunk és küzdjünk hát azért, hogy a történelmileg
egyedülálló Európai Unió a jelenlegi gyengeségéből megerősödve és magabiztosan
kerüljön ki!
© SPD 2012
URL: http://www.spd.de/aktuelles/Pressemitteilungen/21498/20111204_rede_helmut_schmidt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!