Halálos lövések Marseillében 1934

A szerkesztés elkészítésének ötletét Ormos Mária „Merénylet Marseille-ben” c. - a „Népszerű történelem” sorozatban 1984-ben megjelent könyve szolgáltatta. Amíg a történész a merénylet szélesebb összefüggéseinek bemutatását is lehetővé teszi, megismertetve bennünket a korabeli nemzetközi helyzettel, a terrorista szervezetek működésével, Magyarország szerepével. Addig a honlapon csupán a politikai gyilkosság, és annak két főszereplője bemutatására szorítkoztam.

Egy borongós, enyhe őszi nap.

1934. október 9 keddi napra esett, délután négy órakor a város külső kikötőjében az ún. Belga rakpart mentén lehorgonyzott a „Dubrovnik” jugoszláv hadihajó. „Előző nap, hétfő este indult el Splitből, fedélzetén Sándor jugoszláv királlyal, Jevtic’ külügyminiszterrel és kíséretükkel. Mária királyné vihartól félve visszatért Belgrádba, és másnap délután három óra tájban ért vonaton Dijonba, hogy ott Párizsba tartó férjét bevárja” - írja a szerző.

Amikor a partvédelmi ágyúk üdvlövése felhangzott, szinte ugyan abban az időben továbbították a királynak a jugoszláv kémelhárító szolgálat üzenetét. Ebben az állt, hogy rosszullétre hivatkozva kerülje el a partraszállást, mert hírek érkeztek „egy ellene készülő merényletről.” A kikötőben és Marseille-ben nagy a felfordulás, a biztonsági intézkedések pedig nem megfelelőek.

„Ha ezt megúszom száz évig élek.”

A rendőri biztosítás ténylegesen képtelen volt a rendet biztosítani. A partra vezető feldíszített pontonhid közvetlen közelében is rendezetlenül hullámzott a tömeg. A helybéliek számára nagy élménynek számított, hogy a király városukban lép francia földre. Sándor király végül nehezen döntött a program folytatása mellett „Állítólag megjegyezte:>> Ha ezt élve megúszom, száz évet élek.<<

Már a kíséretéhez csatlakozott a francia tengerészeti miniszter is, aki a „Colbert” nevű cirkálón Sándor király hadihajója, a „Dubrovnikhoz” sietett és átszállt a hajóra. Üdvözlésére odaérkezett Louis Barthou francia külügyminiszter, és Georges tábornok a Legfelsőbb Haditanács tagja és több magas rangú jugoszláv és francia személyiség. Ott volt Dimitrievic’ tábornok is, aki franciaországi tartózkodása során a király testőre is volt.

„Az első gépkocsiban Sándor

király, Barthou és Georges tábornok

foglalt helyet.”

Egy katonazenekar a - a híddal szemközt elhelyezve - a két ország himnuszát játszotta. A szenegáli lövészszakasz feszes vigyázz tartásban tisztelgett. A filmesek, a fotóriporterek lázasan dolgoztak. Az államférfiak „röviden, de nagyon barátságosan üdvözölték egymást.” A gépkocsiban elől jobboldalt a megye prefektusának gépkocsivezetője, mellette Georges tábornok, hátul „jobboldalon a király, balján a külügyminiszter ült. A város központjában álló háborús emlékműhöz hajtattak, amelyen a király arany pálmaágat „helyezett volna el az ismeretlen katona katona tiszteletére. A megemlékezést a városházán adandó fogadásnak kellett követnie,” hogy azután az illusztris személyiségek vonatra szállva folytassák útjukat Párizs felé. Másnap délelőtt tíz órára „a Gare des Invalides-on” már felkészültek az ünnepélyes fogadtatásra, „amelyen Lebrun¹ köztársasági elnök is részt kívánt venni.”

A király kocsija lassan elindult.

Délután alig múlott el négy óra, a gépkocsi a főutcán a tömeg éljenzése közepette haladt. „Fossat rendkívül lassan hajtott, ugyanis a tömeg szinte beszorította a sorfalat. „A király mosolyogva fogadta a lelkes ovációt, s jobb kezével integetett. Közben a kocsi elérte a börze épületét, ahol az út térré szélesül. Ennek a sarkán jártak, midőn egy ember előugrott a tömegből, s >>Vive le roi!<< kiáltással az autó jobboldali hágcsójára ugrott.

A kocsit lóháton kísérő Piollet ezredes lova néhány lépéssel megelőzte a kocsit, s így az ezredes nem vette észre” a merénylőt. Lovát csak a lövéssorozatra fordította vissza.

„A merénylőnek négy vagy

öt lövést sikerült leadnia a királyra.”

Csak ezután állt meg a kocsi és ragadta meg a sofőr a merénylőt a kabátjánál fogva. Ő azonban tovább tüzelt „s kilőtte egész pisztolytárát.” Később megállapították revolverében tíz töltény volt. „Mire Piollet ezredes megfordult, kirántotta kardját és egy csapással a földre terítette” a merénylőt. A gépkocsiban már eszméletlenül feküdt a király és Georges tábornok, „Barthou karját pedig elöntötte a vér.”

Óriási pánik tört ki.

Rendőrök és polgárőrök rohantak a kocsihoz, illetve a földön fekvő merénylőhöz. A lövöldözés azonban tovább folytatódott, a kiváncsiskodók közül több személyt találat ért. Eközben kevés idő jutott arra, hogy a kocsi sebesültjeivel foglalkozzanak. A király és Georges tábornok eszméletlen volt. „Barthou azonban kinyitotta a kocsi baloldali ajtaját és kilépett”. Valaki odament a külügyminiszterhez, átkötötte zsebkendőjével annak vérző karját, majd eltámogatta őt a börze kerítéséig.

Egy rendőr közreműködésével taxit szereztek, és elindultak a városi kórházba. Az ájult tábornokot egy másik kocsival a katonai kórházba vitték. „A király autója pedig, miután az út nagy nehezen szabaddá vált előtte, elindult a prefektúrára.

Végre akadt egy orvos,

aki megállapította, ami a laikus számára is látható volt: a király eszméletét vesztette. Előkerítettek egy másik orvost is, egy neves sebészt, de mire az a prefektúrára ért, a király már nem élt. Szíve mintegy 40 perccel a merénylet után, délután öt órakor megszűnt dobogni.”

Nagy kerülő után

körülbelül ugyanebben az időpontban ért Barthouval a taxi az Hotel du Dieu-höz. A külügyminiszter megérkezése után még megkérdezte:>> Ugye, nem súlyos?<< Az orvosok hozzákezdtek a seb ellátásához. Megállapították, hogy a jobb felső karon, nem sokkal a könyök felett, hatolt át egy golyó, eltört egy csontot, és érintette az artériát.

A seb valóban nem volt súlyos.

Azt azonban később vették észre, hogy az idős férfi a merénylet óta eltelt körülbelül egy óra alatt veszedelmesen sok vért vesztett.

Mire hozzáláttak a véradáshoz, már késő volt.” A külügyminiszter „öt óra 40 perckor az orvosok kezei között meghalt. A sebész így nyilatkozott:>> A sebesülés önmagában véve egyáltalán nem volt halálos.<<

Georges tábornoknak több szerencséje volt, bár sebei súlyosabbak voltak. A katonai kórházban azonnal ellátták, állapota még így is súlyos maradt, életét nem vesztette el. Eközben a gyilkost a rendőrök - aki eszméletlen állapotban volt - a börze „rendőrkioszkjába hurcolták.” Rövid haláltusa után, mielőtt bármit mondhatott volna, meghalt.

További áldozatok is voltak.

A király, a külügyminiszter és a merénylő mellett még további három áldozat is volt. Két asszony és egy rendőrtisztviselő. A hat elhunyt mellett további tíz ember megsebesült. Közben beesteledett. A távirók világgá röpítették a megrendítő hírt: „ismeretlen tettes megölte a jugoszláv királyt és a francia külügyminisztert.” Az utcák elcsendesedtek, az emberek házaikba „húzódta,” és feltették maguknak a kérdéseket.

Kik voltak a kiszemelt áldozatok,

kik követték el a merényletet és miért?

Miután a merénylő először a királyra lőtt - négy lövést adott le rá - egyértelmű volt, „hogy őt szemelték ki az első áldozatnak.” A további következtetések bizonytalan talajra épültek. A külügyminiszter meghalt, de halálához a helyszínen kialakult fejetlenség és felelőtlenség is hozzájárult. Tragédiáját önmaga is elősegítette azzal, hogy lenyomta a kocsi kilincsét és elhagyta azt. Ha tábornokkal együtt szállították volna el, ha idejében elkötik a sebét, ha az orvosok nem késlekednek, talán életben marad.

A merénylő miért lőtt a tábornokra?

Ormos Mária: „Egy politikai gyilkosságban érthető érthető a király szereplése, s tökéletesen megmagyarázható egy olyan külügyminiszteré is, mint Barthou volt; de mit keres ott egy egyszerű tábornok, akinek a neve nem is különösebben ismert? A gyilkos talán őt hitte a külügyminiszternek? Nem valószínű. Bizonyosra lehetett venni, hogy a király mellett a magasabb rangú úr ül, tehát az őt fogadó külügyminiszter. Lehet, hogy a merénylő a sofőrre akart lőni, de ezt éppen azért nem tudta megtenni, mert az meggátolta benne? Lehet, de nem biztos.

Marad a tény: Georges tábornokot valósággal átlyuggatták a golyók - a négy lövésből kettő a hasába, egy a szívéhez közel, a mellkasába fúródott-, míg Barthou egyetlen lövést kapott.”

A helyszíni események és az eredmények alapján nem lehetett eldönteni azt a kérdést, hogy a merénylet Sándor király mellett tudatosan irányult-e a francia külügyminiszter ellen is, vagy mindez véletlen volt.

Ma már világos, „hogy Barthout a fegyverszakértői jelentés szerint francia rendőrgolyó sebesítette meg.”

A merénylőn kívül, más is lövöldözött?

A gyilkos pisztolyában tíz töltény volt. Ha ebből négy vagy öt a királyt, négy Georges tábornokot, egy pedig Barthout érte, ki ölt meg további három embert,” és kisebesített meg még tizet? A francia újságokban több változat merült fel. „Az első hírek szerint a gyilkosnak négy-öt, esetleg még több cinkosa állt a tömegben. Később már csak egy cinkost feltételeztek, ám végül nem lehetett bizonyítani, hogy az lövöldözött, vagy akár csak, hogy a merénylet pillanatában még a tömegben tartózkodott volna.” - írja a szerző.

Valószínű az lehetett, hogy a pánikba esett rendőrök lövöldöztek ártatlan emberekre, feltételezve, hogy a merénylőnek voltak még cinkosai a tömegben. Nem lehetett egyértelműen megállapítani, „hogy voltaképpen hogyan halt meg a gyilkos.” A sajtó több verzióról számolt be annak idején.

Az első verzió szerint a merénylő

öngyilkos lett.

Ezt a véleményt igen gyorsan feladták, mert a megmagyarázhatatlan lövések száma „ezzel csak tovább szaporodott volna.” Egy másik verzió szerint „a felbőszült közönség lincselte meg, és a rendőrök csak nagy üggyel-bajjal tudták kiszedni a tomboló civilek kezéből.” Ez utóbbi vélekedést „nemigen hitte el senki”. A filmhíradó később „világosan tanúsította, hogy a Piollet által földre terített embert a rendőrök rohanták meg” és kegyetlenül ütlegelték. Nem lehetett azonban eldönteni, „hogy dührohamukban agyonverték, vagy esetleg valaki bele is lőtt.

Ormos Mária: „A hivatalos boncolási jelentés szerint ugyan testében nem találtak sem golyót, sem repeszt; annyi ferdítés és titkolózás közepette azonban, amennyi ezt a bűntényt körülvette, az emberek ennek a hitelességében sem bíztak teljesen.” Más szerzők mintegy feltételezték a merénylő „elnémítására irányuló tudatos szándékot.”

A kételyek megoldatlanok maradtak.

Miért nem adott ki a francia rendőrség teljes, a részletekre is kiterjedő nyilatkozatot? Miért nem tudta tisztázni a részleteket?

Ormos Mária szerint „erre egyetlen válasz van és az legalább biztos: tudniillik, hogy éppen ezt nem akarta.” A kiadott jelentések leplezték, takargatták, elferdítették az eseményeket.

A helyszínen készített fényképeket, a híradófilmek anyagait a rendőrség lefoglalta és elkobozta. „A francia híradókat betiltották. Az elkobzott filmek pedig valahogyan eltűntek. A vizsgálat során egyet mégis le akartak vetíteni, az viszont mindjárt a vetítés elején meggyulladt és porrá égett.” Néhány kópia azonban eljutott külföldre, így Magyarországra is, amit a belügyminisztérium „hét lakat alatt tartott”.

A találgatások folytatódtak….

„A merénylő karján ugyanis tetovált jelet találtak: koszorúval övezett halálfejet, alatta keresztbe fektetett csontokkal,>> Szabadság vagy halál<< felirattal és négy betűvel:V.M.R.O. A francia rendőrség a jugoszláv kollégák segítségével megállapította, hogy ez egy bulgáriai macedon terrorszervezetnek, a Vansna Makedonska Revolutiona Organizacicijának* az emblémája, amely szövetségi kapcsolatban állt a horvát emigráció fasiszta csoportjának szervezetével az Usztasával.**”

*Belső macedón Forradalmi Szervezet. Bulgáriai rövidítése VMRO, franciául ORIM, németül IMRO.

** Ustasa Hrvatska Revolucioniarna Organizacija - Horvát Felkelő Forradalmi Szervezet.

I. Sándor (1888-1934)

a szerbek,horvátok,szlovének, majd

Jugoszlávia királya.

Apja I. Péter szerb király, anyja Zorka montenegrói hercegnő (1864-1890), aki korán az 5.-ik gyermekének a szülésekor halt meg. Anyai nagyapja I. Miklós montenegrói herceg a későbbi király udvarában látta meg a napvilágot, ahol a trónfosztott Karadjordjevic’-dinasztia húzta meg magát az Obrenovics-ház uralkodása idején. Később Sándor is jelentős szerepet játszott anyai nagyapja trónfosztásában az első világháború után. Ahogy Ormos Mária írja: „másodszülött fiúként azért lett 1909-ben trónörökös, mert bátyjának le kellett mondania a trónutódlás jogáról botránykeltő, erőszakos viselkedése miatt.

Általános iskoláit Genfben, a gimnáziumot Szentpéterváron végezte, majd apja 1903-as királlyá választása után Belgrádban és Szentpéterváron katonai nevelésben részesült. „Egy leginkább katonai-feudálisnak nevezhető légkörben serdült fel, ez hatott rá a pétervári katonai akadémián és odahaza is. Szellemi körképében a családi dinasztikus érdek, a nemzeti eszme, a katonai bátorság és fegyelem voltak a legjellemzőbbek.”

Az államfői teendőket beteg apjától 1914-ben vette át. A világháború idején részt vett a hadműveletekben.

A korfui nyilatkozat (1917. július 20) kimondta a délszláv állam szükségességét, és elismerte a szerb Karadjordjevic’-dinasztia uralkodási jogát. 1918. december 1-én „hivatalosan proklamálták a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását.”

Apja halála után 1921-ben 33 éves korában, koronázták királlyá.

1922. június 8-án dinasztikus házasságot kötött Belgrádban, ahol feleségül vette I. Ferdinánd román király leányát.

Nem kedvelte a pártviszályokat.

A Belgrád ortodox főpapjával történt megbeszélés után 1929. január 6-án magához kérette a pártok vezetőit és bejelentette, hogy „királyi diktatúrát” akar. Ennek következményeként betiltatta a pártok működését, majd „Jugoszlávia” néven új nevet adott országának Az ország három meghatározó nemzetének (szerb, horvát, szlovén) egyesítését több szakadár terrorista szervezet ellenezte, így a macedón forradalmi szervezet a VMRO is.

Louis Barthou (1862-1934)

jogász, történész, politikus

Szerény családi körülmények között nevelkedett. Jogi tanulmányokat folytatott Bordeaux-ban, majd jogi doktorátust szerzett. Ügyvédi irodát nyitott a Dreyfus ügy* „viharai idején a jobboldalhoz csatlakozott. 1889-ben került a francia parlamentbe. Harminckét éves korában már miniszter, amit több alkalommal miniszterség követett. Rövid ideig az ország miniszterelnöke is volt.

*Alfred Dreyfus (1859-1935) francia katonatiszt, egy elzászi zsidó textilgyáros család hét gyermeke közül a legfiatalabb. Amikor Elzászt 1871-ben Németországhoz csatolták a család Franciaországban maradt és megtartotta francia állampolgárságát. Dreyfus 1880-ban elvégzett egy politechikai iskolát, majd a fontaineblau-i katonai akadémián 1885-ben tüzértiszti képesítést szerzett. Hadnagyként a 32-es lovassághoz került. 1889-ben a bourges-i pirotechnikai iskola igazgatóhelyettese lett, kapitányi rangban.

1894. okt. 15-én árulás vádjával letartóztatták (a vád ellene az volt, hogy az illetékes hatóságok a német katonai attasénál egy állítólag Dreyfustól származó kézzel írott listát találtak, amely titkos katonai adatokat tartalmazott, többek között a 120 mm-es ágyú hidraulikus fékjével kapcsolatos feljegyzéssel), megfosztották katonai rangjától, majd letöltendő életfogytiglani börtönre ítélték, amit egy - a világtól elzárt - szigeten kellett letöltenie.

1899-ben perét a rennes-i katonai bíróság újra tárgyalta és büntetését tíz évre csökkentette. Émile Laubet köztársasági elnök ezt követően kegyelemben részesítette. 1903-ban újabb perújrafelvételre került sor. Korábbi ítéletét a Legfelsőbb Bíróság véglegesnek, semmisnek nyilvánította. Visszakapta rangját, és őrnaggyá léptették elő, majd a „Becsületrend” lovagjává avatták. 1907-ben nyugdíjazták. Antiszemita csoportok a mai napig megkérdőjelezik ártatlanságát, további „bizonyítékokat” próbálnak gyűjteni vagy gyártani.

1914-ben a baloldal győzelme és fiának a fronton bekövetkezett halála miatt átmenetileg visszavonult a politikától. Visszatérése után Paul Painlevé², Aristide Briand³ és Raymond Poincare⁴ kormányában vett részt. 1918 májusában a francia akadémia tagjává választotta. „Érdekelte a zene és az irodalom, s nemcsak értékes műgyűjteményével keltett figyelmet, hanem Wagnerről és Beethovenről írt életrajzi írásaival, Victor Hugo⁵ és Lamartine⁶ életét és művészetét elemző könyveivel is.” - írja Ormos Mária. Történeti munkái közül kiemelhető Mirabeau-ról⁷ és Dantonról⁸ írt könyve.

Az első világháborút megelőző időszakban, németellenességével tűnt ki.1923-ban részt vett annak a határozatnak a kidolgozásában, amely „formális jogalapot nyújtott a Ruhr-vidék francia megszállásához.”

Tőle származik a „Keleti Locarno”

gondolata.

Ennek lényege abban állt, „hogy hét állam: Németország, Csehszlovákia, Lengyelország, Lettország, Észtország, Litvánia és a Szovjetunió kölcsönösen elismerik egymás határait, a szerződést Franciaország garantálja, míg a Szovjetunió, a maga részéről csatlakozik az 1925-ben kötött locarnoi egyezmény jótállóihoz. Az utóbbi szerződés Németország nyugati határait garantálta.”

Felhasznált irodalom:

Ormos Mária

Merénylet Marseille-ben

Kossuth Könyvkiadó 1984

Szövegmagyarázat:

1.Albert Lebrun (1870-1945) francia politikus, 1932-1940 között az ország köztársasági elnöke.

2. Paul Painlevé (1863-1933) francia matematikus, két alkalommal az ország miniszterelnöke. Középiskolai tanulmányai befejezése után a göttingeni egyetemen matematikából szerzett diplomát. 1887-ben professzor lett Lill-ben, 1892-től a fővárosban oktatott. A repülés is érdekelte. Miniszterként tagja volt Aristide Briand kormányának. 1917-ben rövid ideig hadügyminiszter, majd miniszterelnök. Később lemondott és Georges Clemenceounak adta át a helyét. 1930-ban az akadémia tagjává választották, ugyanebben az időben lett a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja.

3. Aristide Briand (1862-1932) francia politikus tizenegy alkalommal volt az ország miniszterelnöke. 1906-1932 között huszonhatszor volt miniszter. A nemzetközi együttműködés, a világbéke érdekében kifejtett Tevékenységéért Gustav Streseman német politikussal közösen Nobel-békedíjban részesült.

4. Raymond Poincare (1860-1934) francia politikus, államfő, több alkalommal az ország miniszterelnöke.

Németországgal szemben határozott politikát folytatott 1912-től - első miniszterelnöksége idején hosszú távra meghatározta az ország politikai irányvonalát. Az első világháború idején az ország államfője. A húszas évek elején ismét miniszterelnök és külügyminiszter. Miniszterelnöksége alatt 1923-ban francia csapatok szállták meg a Ruhr-vidéket. Határozott és sikeres gazdaságpolitikája kivezette az országot a pénzügyi válságból.

5. Victor Hugo (1802-1885) francia költő, regény és drámaíró, akadémikus és politikus. Élete és művészete szinte teljesen meghatározta hazája és Európa szellemi életét. Huszonkét évig írta „A nyomorultak” c. leghíresebb regényét kiemelkedő alkotása „A párizsi Notre-Dame” c. műve.

6. Alphonse de Lamartine (1790-1869) francia költő politikus. Arisztokrata származása ellenére már fiatalon a felvilágosodás odaadó híve. Versei alapján XVIII. Lajos király kinevezte a firenzei követség titkárának. 1833-tól parlamenti képviselő, 1848-ban rövid ideig külügyminiszter.

7. Honoré Gábor Victor Riquette Mirabeau (1749-1791) a francia forradalom egyik alakja.

8. Georges Jacques Danton (1759-1794) a francia forradalom egyik kimagasló alakja és áldozata. A forradalom kitörése előtt ügyvédként tevékenykedett. Politikusi tehetségét a forradalom idején Mirabeau ismerte fel. A Konvent tanácskozása idején Belgiumba távozott, innen adta le szavazatát XVI. Lajos kivégzésére. Nézeteivel a „hegypártiak” és a „girondisták” között ingadozott. 1793 novemberében visszatért a fővárosba és Robespierre oldalára állt, aki azonban politikai elképzeléseit nem támogatta. Sőt versenytársai likvidálását határozta el. Dantont is bíróság elé állították és halálra ítélték. Azzal vádolták, hogy az orleansi herceget kívánta az ország trónjához juttatni. Miközben a vérpadra hurcolták Robespierre háza előtt ezt kiáltotta: „Követni fogsz ezen az úton.” A guillotine (nyaktiló) alatt a tapsoló tömeget állítólag így utasította rendre: „Hallgass háládatlan tömeg!” A hóhér felé pedig ezt kiáltotta: „Elég egy szíj is, a másikat tedd el Robespierre részére.”

Forrás:

Internet-wikipedia

Szerkesztette:

Dr. Temesvári Tibor

 

2011. szeptember