Várkonyi Nándor1 1922-ben huszonhat éves korában költözött
Pécsre. Félévszázadig élt a városban, mint könyvtáros, egyetemi magántanár,
folyóirat-szerkesztő szenvedélyes kultúrtörténész. Az Egyetemi Könyvtárban
1924-1956 között dolgozott. Önéletrajzi munkájában, melyet „Pergő évek” címmel
jelentettek meg a hetvenes évek végén, Pécsre érkezésének első benyomásait is
megörökítette.
Érdemes emlékeit a korabeli
történések pontos visszaidézése okán is szó szerint idézni.
„Város”
Ismeretes, hogy az első
nagyháború végén a szerbek megszállták Baranya déli felét. 1922-ben vonultak ki
a mai határig, augusztus 22-én vonultak be Horthyék, azaz Pécs nyolc esztendeig
hadiállapotban élt, nem fejlődhetett. Amikor én bevonultam, a város a háború
előtt, a századforduló táján kialakult képet mutatta, s ez nem volt pompázatos.
Fekvése azonban gyönyörű, vidéki városaink között bizonyosan legszebb, s
leghatásosabb, ha dél felől nézi panorámáját az ember.
Minden alkalommal múlhatatlanul
ismételt közhely Szolimán szultán szava, ki Szigetvára felé igyekezvén, a déli
dombokról pillantotta meg a Mecsek kitárult ölében nyújtózó várost, és így
kiáltott fel: „Ez a földi paradicsom!” E ritka szép tájképet csak a legutóbbi
években sikerült egyetlen jól irányzott csapással agyonütni: a Misina tetejébe
dugott ormótlan pipaszurkálóval.
A 20-as évek Pécsét Kolozsvári
Grandpierre Emil, az egyetem akkori hallgatója halott városnak nevezi, s ez
arról tanuskodik, hogy a környezet hatása a környezett személytől is függ. Kitűnő
írónk unatkozott, nem csoda, mert Kolozsvárról érkezett, némi kerülővel
Brüsszelen át, s magam is tapasztaltam, hogy a kincses város levegője
pezsdítően hat a vérkeringésre, szinte cigányosan élénkké, impresszívvé, hogy
ne mondjam dinamikussá teszi, aki beszívja. Míg
Pécsett a tél is enyhe, és az őszi sirokkó bágyaszt. Azon felül Kolozsvár
századokon át főváros volt és ezt a szerepet beidegzetten játszotta az
impériumváltozásig s a visszacsatolás rövid ideje alatt; lakosai a hatalom
hordozóitól a hírlapok újdondászáig, közéleti tényezőknek érezték magukat,
viselkedésüket, gyakori konfliktusaikat történeti jelentőségűnek.
Így esett meg, hogy ha két
ellenfél kibékült, demonstrálta is, és ilyenkor szárnyasan szállt a hír: Láttad?
X. és Y. karonfogva sétált a főtéren! Elült a rút viszály! Ezzel szemben Pécs
életét az idők elejétől fogva a statika jellemezte.
Ekkoriban a közélet vezetése négy hatalmi
körzet között oszlott meg: a vármegye, a város, a magas klérus és (1923-tól) az
egyetem között; az elsőt az alispán és a főispán reprezentálta, a másodikat a
polgármester, a rendőrkapitány, a takarékpénztár igazgatója és az országgyűlési
képviselő, a harmadikat a püspök és a főbb egyházi funkcionáriusok, a
negyediket a mindenkori rektor és a három dékán.
Összeműködésük, mint mondám,
szigorú statikán alapult. Midőn a Behlen-féle konszolidáció és a
búzakonjunktúra idején Klebesberg
kultuszminiszter lett, megindította nagyszabású programját, s Pécsett kívánt
képviselő lenni. A város urai azonban elhárították: nem szavatolhatják
megválasztását. Ugyanis a képviselőséget, a hatalmi statika alapján a volt
főkapitánynak osztották ki.
A miniszter begerjedt, átpártolt Szegedre, felépítette a Szent Márk
teret, a nagytemplomot és az egyetemi várost.
Hasonlóképp a debreceni
egyetemet, a lillafüredi mesepalotát, a tihanyi „csiborpatkoló” intézetet és a
többi kultúrintézményt. A pécsi egyetemnek morzsa sem jutott, szűkös kuckókba
relegálva működött. Közben kitört a chicagói krach, a búza ára harminc pengőről
öt pengőre huppant, Pécs megmaradt a szilárd statika állapotában.
De másfelől épp a statikában
rejlett az ereje. 2500 éve volt egyfolytában város, műveltsége mélyre nyúló
hajszálerekből szívta nedveit. Most nem áshatok a gyökerekig. Noha a török csak
1684-ben takarodott ki, mégis amikor ide jöttem
az az érzésem támadt, itt minden igen régi, s ugyanakkor minden hagyomány
eleven. Hogy csupán a tegnapig nézzek
vissza: 1774-ben alapítja Klimó püspök az első nyilvános könyvtárat honunkban,
gyűjteménye ma műemlék, egyben bő forrás anyaga kutatóknak, fél százada pedig
egyetemi könyvtárként funkcionál.
Egykori őre, Koller József
hagyatékából a 30-as években egész sorozat becses, ismeretlen adalékot
publikált Fitz József igazgató, többek közt a mohácsi ütközetről szólót (e
szerint a Pécs kifosztására küldött csapat visszaérkezése döntötte el a csata
sorsát: hátba támadta a magyarokat). A gimnáziumban tanított Pray György (a
Halotti Beszéd fölfedezője), Faludi Ferenc, Virág Benedek, a tankerületi
főigazgatóságon dolgozott Dayka Gábor, Kónyi János, a derék strázsamester
istállólámpa világánál irogatta elmélkedő költeményeit, fordítgatta kedvelt
francia és német szerzőit. 1815-ben állandó színház létesítését sürgeti, de
lelkes hangú kérvényét a helytartótanács elutasítja; 1818 óta évről évre
szakadatlan sorban működnek a magyar és német színtársulatok.
Az 1820-as évekről írja Déryné:
„Pécs kedvelt hely volt a magyar színészek számára, mert műértő közönsége
szívesen látogatta az előadásokat. Operákat is gyakrabban lehetett adni, mert a
püspöki zenekar tagjaiban képzett zenészeket találtak.” A színügyet egyaránt s
hathatósan pártolta a Nemzeti és a Polgári Casino. A színtársulat ma újból
játszik operákat, balettkara világhírű, több jeles szerző itt tartja
ősbemutatóit. Liszt Ferenc annak idején a Hattyúban zongorázott, az előadóterem
ma is erre a célra szolgál, Liszt zongoráját Csekey professzor megtalálta,
azóta múzeumban őrzik. Pécs volt az első magyar város, amely muzsikusnak
emlékművet emelt, Amtmann fuvolaművésznek; meglepődve szemléltem az oszlopot a
sétatéren: végre egy szerencsés flótás!
Régóta működött a Hárfa Dal - és
Zeneegyesület s a Pécsi Zenekedvelők Egyesülete, Kodály és Bartók szívesen
frekventálta a várost. A nagyhírű, „királydíjas” Pécsi Dalárda ötven évvel ezelőtt
legalább ötvenesztendős volt; Dulánszky püspök külön
iskolát és internátust építtetett a gregorián ének tanítására. 1926-ban
megalakult a Képzőművészek és Műbarátok Társasága. Mindehhez járult az egyetem, sokirányú szellemi-tudományos
tevékenységével. Már az 1923/24. tanévben kétezer hallgatója volt, nem
valószínű, hogy ez a sok fiatal fiú-leány mind unatkozott. Hiányzott
azonban az irodalmi fórum, ezt Lovász Pál teremtette meg 1931-ben, addig az
irodalmi élet a két napilap tárcarovatába és vasárnapi számaiba szorult.
Saját külön kedvencem a Mecsek Egyesület volt, nem annyira azért, mert
befásította a hegyoldalt, példásan gondozta a kirándulóutakat, forrásokat, s
széles körben megkedveltette a természetjárást, hanem inkább, mert
megalakulása, 1891 óta kiadott évkönyveiben feltárta leendő birodalmam
titkait és örömeit. Pécsre jövet ez a sorozat volt legelső olvasmányom.
A városnak
ebben az időben 47 ezer lakosa volt, nyolc kávéháza és sörözője (ami ugyanaz),
azaz olyan intézmény, ahol egy csésze fekete vagy egy-két pohár sör áráért fél
napig elülhetett az ember (de akár naphosszat is), olvashatta a bel- és
külföldi hír- és képeslapokat, intézhette levelezését, tárgyalhatott
ügyfeleivel, randevúzhatott szíve hölgyével, összeült barátaival a „foglalt”
törzsasztal páholyában, klubéletet élhetett, a főúr korlátlan hitelt nyújtott
elsejéig, szükségképpen apróbb kölcsönöket folyósított. A lakosság ma
160 ezer felé jár, kávéháza egy van, eszpresszója több, de ez egészen más fajta
intézmény, mint neve is mutatja: expressz, azaz gyors (nem csupán a kávéfőzést
illetően), és ki üldögélhet ma fél napig tétlenül? Ugyancsak az időben volt hét
nagy könyvesboltja (a zugárudákat nem számítva), ahol nemcsak árultak idegen
nyelvű könyveket, hanem bármely külföldi kiadványt megrendelhetett, és
postafordultával megkapott az ember. A legnagyobb könyvkereskedő, Blancz havi
számlát nyitott részemre: ideiglenes napidíjas voltam, hópénzem 60 pengő.
Egy dolog azonban itt is bántott,
mint minden régi városunkban: a „történelmi esztétika” hiánya. Noha elégtelenül
képzett a komoly gyakorlat híján maradt régész voltam, érzékem nem csorbult, s
tudtam, mire gondolok. Azt a keveset, amit „nemzeti nagylétünk” gyönyörű
alkotásaiból a tatár-török-német dúlás nem pusztított
el, a kuruc-labanc háborúk megkíméltek, s a XIX. század ádáz „városszépítő”
dühe sem rombolt le, ugyane század gondosan átépítette, elfalazta, bevakolta,
„modernizálta”. S minthogy saját stílusteremtő ízlése nem volt, általában
csúnya városképeket alakított ki. Egyetlen vívmánya a boulevard, azaz körút,
melynek „eklektikus”, többnyire álreneszánsz vagy éppen szecessziós
homlokzatai, túltengő rizalitjai egészségtelen, komforttalan, poloskás
bérlakásokat rejtettek. Igen, a történelmi esztétika hiánya: a második háború
előtti Budavárra, melynek romjaiból a hozzáértő helyreállítás oly szépségeket
és kulturális kincseket hozott napfényre máris, hogy gyönyörködve s ünnepi
érzéssel zarándokolhatunk utcáin és föld alól kibontott palotái labirintusában.
Némi túlzással mondhatni, hogy az
elfajult várossszépítés csak azt nem tüntette fel, amin technikai okokból
változtatni nem lehetett. Például az agyonretusált pécsi Dóm terét, melynek
kiképzése - szegényes honi viszonylatban - a salzburgi és a velencei
párdarabja. (S szegedi „Szent Márk tér” nyílt utánzat). De már a Széchenyi téri
török templomnál csak a mekkai Kába irányába néző mihrab miatt aszimetrikus
térbe helyezésből lehetett tudni, hogy dzsámi volt eredetileg. Észak falát is
helyreállíthatták volna a két kupolás előcsarnokkal együtt, mert a hozzáépített
idomtalan torony lebontásakor megtalálták s a kapu lábazatát; ehelyett az egész
falat lebontották, s egy még idomtalanabb, lehetetlen hombárszerűséggel vették
körül, szemünk láttára. Jakovali Hasszán minaretes dzsámija megmenekült, csupán
falak közé szorították, és hozzáférhetetlenné tették.
A régi, szép, újklasszikus stílusban épített
városházát azzá a szecessziós, idétlen malterszörnyetegség nyomorították, amely
most csúfítja a különben csinos városközpontot (új idegenforgalmi nevén
centrumot). Lerombolták az impozáns városkapukat, mert „akadályozták a
közlekedést”, nemkülönben számos műemlék-becsű építményt, melyek a török
kiverésekor még álltak. A török utáni időkben jó arányérzékkel, dekoratív
ízléssel épült házsorokat is sikerült elékteleníteni sárga, szürke vakolással,
üzleti faportálékkal, ronda címtáblákkal, görredőnyökkel. Már a két háború közt
történtek csinosító munkálatok, de pénz híján kevés (Széchenyi és Sétatér, Balokány), s eltűntek a macskafejes, középen mélyesztett
utcák, melyeken a záporok áradata zúdult alá, s leöblögette a nyáridőben erősen
kanális illatú várost.
A háború után elrendelt üdvös
munkálatok eltakarították a leginkább szemet szúró csúfságokat, s a
szakadatlan, szakértő restaurálás nyomán utcasoraink kezdik visszakapni eredeti
képüket. De, hogy még mindig mennyi történelmi és esztétikai érték tárható fel,
mutatja a Barbakán kiszabadítása viskóragasztékai közül, ahol végre Janus
Pannonius rég várt szobra is illő helyet kaphatott. S ha majd a tatárjárás után
épült várfalakról lehántják a rájuk rakódott s koszlásnak indult házburkot,
akkor a város olyan szépséggel gazdagodik, mely méltó lesz 2500 éves múltjához.
(Állítani merem, hogy Pécsett a gall kelták alapították, s nevezték el
Sopianaenak: i.e. 500 körül foglalták el a jakab-hegyi illír földvárat, de a
Misina tövében telepedtek le, s építették első fa- és kőházaikat. Nem
lehetetlen, hogy az első pincéket is, melyek katakomba-labirintusa ma az egész várost aláaknázza).
Az Egyetemi Könyvtár
története
Előzmények
„Nem lepett meg, hogy
hivatalomat, a könyvtárat igen szép épületben találtam, kívülről már ismertem:
1830-ban emelték, a század elejének klasszicista stílusában, mint a Nemzeti
Múzeumot s megannyi egykorú középületünket. De meglepett, hogy a bejárat
kőlépcsőjébe arasznyi mélyedést koptattak a látogatók. Igaz, hogy az egész házat puha homokkőből, robotmunkával rakatta
Szepesy Ignác püspök, s száz esztendeje szolgált már, ez a kitaposott, gödrös
küszöb sokatmondó volt mégis és tiszteletre gerjesztett. Odabent tiszteletem
gyönyörködéssel párosult. Klimó György
gyűjteményét, 35 ezer kötetet, Szepesy hozatta át a püspöki rezidencia
középkori saroktornyából, s szép barokk-mívű keretbe foglalta. Az állványok
tetejét ókori filozófusok s más tudósok, írók, egyháznagyok, szentek
mellszobrai díszítik (a magyarok közül Pázmány Péter, Barkóczy Ferenc, Rudnay
Sándor), javarészt Bartalits Mihály pécsi szobrász
faragványai. Legszebb az „aranyterem”,
csupa barna, borjúbőrbe kötött, dúsan aranyozott fóliáns, a másik teremben
fehér pergamentbe vagy fehér préselt disznóbőrbe kötött könyvek. Középütt, a harmadik
teremben a Klimó elődei és utódai által gyűjtött anyag kapott helyet; ez volt
az olvasóterem is 1774-től 1933-ig: kereken 160 éven át. De az én dolgom, hogy
a könyvtár történetéről, kincseiről: kódexeiről, ősnyomtatványairól stb., beszámoljak,
csupán első benyomásaimat közlöm. Elég annyi, hogy ma már az egész berendezés,
könyvestül-mindenestül, műemlék: egyetlen kötetet se szabad helyéről
elmozdítani.
Az intézményt 1923-ban engedte át a püspök az egyetemnek könyvtár
céljaira. Mint ilyen, embrionális
állapotban leledzett, amikor odajöttem. A földszint jobb szárnyán levő
termeket a Dóm kőtára foglalta el, a bal szárnyon
lakott a püspöki gyűjtemény addigi őre, a többi négy helységben a könyvtár
tisztviselői és altisztjei munkálkodtak. Az emeleten olvasó, az olvasóterem
terjedelmes asztalai mellett írástudók sűrű raja körmölt, ők dolgozták fel a
könyvtár új szerzeményeit. Ideiglenesen fölfogadott munkaerők voltak, s
valóban, nem kívántak tőlük többet, mint hogy írni-olvasni tudjanak,
megállapítsák a könyvek rétnagyságát, oldalszámát s az impresszum egyéb
adatait, és mindezt sorszám szerint papírra róják. Primitív szükségmegoldás
volt, de célravezető, mert a könyvtárat minél előbb használható állapotba
kellett hozni. Mi, tisztviselők sem voltunk szakképzett könyvtárosok (ilyesmi
akkor még nem létezett); kaptunk egy könyvfelvételi szabályzatot, ennek alapján
az írástudók körmölvényeit kartonlapokra gépeltük, ezekből betűrendes
katalógust állítottunk össze, az emeleti folyosókon és egy kisebb helyiségben
tárolt könyveket sorszám szerint rendbe raktuk, végül - midőn a rendezetlen
anyag kifogyott kezünk alól - könyv alakú katalógusokat készítettünk több
példányban, olvasótermi használatra.
Közben apránként fölszabadultak a
földszinti helyiségek, megindítottuk a könyvkölcsönzést. Már nem emlékszem,
mennyi időbe telt mindez, de végül is a könyvtár magzatállapotból csecsemővé
serdült. Tarka anyag kerekedett össze, óriási antikvárium, de ez kellett nekem.
Megkaptuk a városi könyvtár állományát, benne Mátyás Flórián (1818-1904) a
pécsi külön tudós orientális gyűjteményét, hindu, perzsa, héber, egyiptomi
forrásműveket, eredetiben és fordításokban, indogermán nyelvészeti
kiadványokat, ókortörténeti munkákat. Fejest ugrottam bele, kis híján elkezdtem
szanszkritül tanulni, de visszatartott sokféle más kínálkozó és megtudni való.
Ez okból csak futólag néztem át tudósunk nyelvészeti dolgozatait; ugyanis már
az 50-es években hevesen kikelt a „finnesítési
törekvések” ellen, lándzsát tört a magyar nyelv „árja” eredete mellett, s az ó-
és újperzsa, párszi, szanszkrit, sőt a babiloni és egyiptomi nyelvekkel
rokonította. Különös, hogy ez a délibábos nyelvészkedés mily szívós életű, ma
is művelik s nemcsak honunkban: Palulagyai Ede, a Buenos Aires-i egyetem magyar
professzora hírdette a magyar nyelv és műveltség sumér eredetét; Új-Zélandban
is vannak hívei, folytatják művét, társaságot alapítottak is vannak hívei,
folytatják művét, társaságot alapítottak, s róla nevezték el. Mind a
professzor, mind a társaság kiadványait megkaptam, irataim temetőjében
pihennek. Az elmélet mai alaptétele tudtommal ez: az ősmagyarok iráni
közvetítéssel vették át a sumér nyelvet (és kultúrát), s adták tovább a
finnugor népeknek, amikor még kapcsolatban álltak egymással. Eszerint nyelvünk és műveltségünk fölvett.
(Annyi tény, hogy a sumér nyelv szintén ragozó, s rokontalan a közel-keleti
nyelvek körében.) Más: egy Quitóban élő hazánkfia a maya és a magyar nyelv és
műveltség közös eredetét hirdeti, szerinte ez volt a világ legrégibb magas
műveltsége; az ecuadori őserdőben egy indián törzsre bukkant, amellyel magyarul
meg tudta értetni magát (mint Zajti papa
Észak-Indiában). Cikkeit nagy visszhangot vertek, ezeket megküldte, levelekben
is közölte eredményeit, s társmunkára szólított fel; kénytelen voltam
hallgatásba burkolózni. Ha már benne vagyok, hadd említsem: az USA-ban többen
az etruszk és magyar nyelv rokonságát bizonyítják, „Fáklya” című lapjuk több
száma eljutott hozzám. Egyébként e rokonításnak szintén van előzménye: Jules
Martha francia filológus, a párizsi Fakulté des Lettres tanára „La langue étrusque”
(1913) című könyvében bizonyítani kívánta, hogy az etruszk a finnugor
nyelvcsládba tartozik. - Mint könyvtáros a két háború közt sokfelé leveleztem e
tömör kis glóbuszon, kapcsolataim nagy része megszakadt, viszont újabbak
támadtak; a fentiek ezek melléktermékei, hogy úgy mondjam.
Nem tudom, quis.
quid, ubi, quibus auxiliis, cur, quomodo,quando
gyűjtötte össze az egyetemi könyvtár kezdeti állományát, de változatossága
ellen panasz nem lehetett. Ott volt (és van) Ambrozovics
Dezső ügyvéd, író, műfordító, zenei, színi és művészeti kritikus,
lapszerkesztő, társulati titkár stb. hagyatéka, melyből kitűnt, hogy a
felsoroltakon kívül erősen érdekelte a spiritizmus és általában az okkult
jelenségek világa is. Az ő némileg avult és vegyes gyűjteményéből indulva
hatoltam tovább ezen az ingoványos talajon, a teozófia, antropozófia, teurgia,
természetmágia, asztrológia,alkímia terjedelmes irodalmain át a mai
parapszichofizikáig, s közben megszervezve a legfontosabb, alapvető forrásmunkákat és ami újat lehetett, végül neki fohászkodtam
és papírra vetettem az okkultizmus történetét, „Varázstudomány” címmel,
1958-ban, másfél ezer gépelt lapon.”
Gyűjtemények
„Nem kellett varázsvessző, hogy
sajátságos gyűjteményekre bukkanjak e sokrétű, ám egyenlőre
rendezetlen könyvseregletben. Minduntalan szemembe ötlöttek silány kéregpapírba
(magyarul papundeklibe) kötött, elnyűtt, piszkosra olvasott könyvek. Több
százat átböngésztem: kiderült, hogy a krsznojarszki
hadifogolytábor könyvtára bújt meg polcainkon, magyar és nem nyelvű művek,
javarészt regények, de tudományos tárgyú, népszerűsítő munkák is, igen vegyes
keverékben. A magyar fiuk ott a Jeniszej partján, összefogtak, Vlagyivosztokban
hajót szereztek és hazamentették kincseiket, ki tudja hány tengeren át. A
könyveket a Nemzetközi Vöröskereszt juttatta el hozzájuk, s a kölcsönzési
szabályokból, bélyegzőkből, bejegyzésekből eleven s szinte megható kép
rajzolódott ki a drótsövény mögé zárt, sok ezer fogoly szellemi életéről, mohó
tudásvágyáról, önképzéséről.
Összeírtam minden használható
adatot, s gondoltam, földolgozom ezt a különös forrásanyagot, de sajnos
halogattam a munkát, mígnem a második világháború elemésztette jegyzeteimet. Hogy ez a hányatott múltú könyvtár milyen
úton lelt végső kikötőre Pécsett, bizony már nem tudom.
Sok tervem, készülődésem maradt
jámbor szándék, de kedvenc rögeszmémet haladéktalanul végrehajtottam:
fölhajtottam minden sajtóterméket, mely választott pátriámra, a Dunántúlra
vonatkozott. Legjobban szerettem a reformkorból származó munkákat, az volt a
nagy magyar hajnal, az egész nemzet magára eszmélése, nemcsak az íróké. Könyvet
írni bármiről, honépítő cselekedet volt és minden szerző úttörő. Tiszta
örömmel, vidám élvezettel csaptam le az olyan művekre, mint „A
szenvedelmes dinnyész” vagy „Az okszerű faizás” A Bakonyt például Rómer Flóris könyve
alapján vettem birtokomba, ez volt a legrégibb, 1860-ban jelent meg, de még
egészen a reformkor szellemében fogant. Régészet, és művészettörténet volt a
szakmája, de mindenhez értett, ami kellett: a geológiához, ásvány-, állat- és
növénytanhoz. Vezető eszméje a honművelés, kötelességeikre figyelmeztette a
társadalmi osztályokat, ha mulasztást látott; megrótta „arisztokrata
hölgyeinket”: mily sok szépet és jót tehetnének, ám ehelyett
„a kéjelgésnek szentelik idejüket”, amin szórakozást értett a derék férfiú. Fokossal,
geológuskalapáccsal, növénygyűjtő szelencével járta a Bakonyt. Egy alkalommal,
mikor kövületeket kalapált ki a sziklából, kanászok vették körül, s gyanakodva kérdezték:
- Tán marhákat keres az úr? - Hátát a sziklának vetette, megmarkolta fokosát,
és így felelt: - Miért keresnék? Látok egyet!”
Fejlesztések
A könyvtár természetesen nem sokáig maradt ily antikváriumi állapotban,
megindult rendszeres fejlesztése, de csatlakoztam abbeli reményemben, hogy a
fejlesztésbe korlátlanul beiktathatom egyéni aspirációimat.
Az ügyvitelre professzorokból álló könyvtári bizottság felügyelt,
rendszeresen ülésezett, s szabályozta a gyarapítást, vagyis a rendeléseket,
kivált a külföldi kiadványokat illetően. De szerencsére közkönyvtár is voltunk,
s tekintettel a szélesebb olvasóközönség igényeire, a hazai és jelesebb
külföldi szépirodalmi, történeti, művészettörténeti stb. munkák, valamint
folyóiratok beszerzése dolgában az igazgató szabadkezet kapott. Ezt az
anyagot meg is hozattuk rendszeresen, begyűjtésnek csupán a költségvetés
szabott határt.
A munkafelosztás úgy alakult,
hogy minden könyv és folyóirat átment a kezemen, s persze nem anélkül, hogy
bele ne néztem volna. Itt aztán jó hasznát láttam gyorsolvasó gyakorlatomnak és
gépiesen működő memóriámnak. Ehhez járult az a jelenség, melyet minden
könyvtáros ismer, és lokális emlékezésnek nevez, azaz a könyvvel együtt
megjegyzi, hol van elhelyezve. Ez kivált a raktárosok tudománya, s volt
alkalmam elsajátítani: midőn Fitz József igazgató a könyvtárat átszervezte, én
„állítottam fel” az egész újrakatalogizálandó anyagot. Hasznos tudomány,
gyakorta fölöslegesé teszi a katalógust; megesett, hogy nem jutott eszembe
valamely könyv szerzőjének a neve, de tudtam a helyét a raktárban, s érte
mentem. Egy szó, mint száz
megotthonosodtam, a százezernyi kötet birodalmában.”
Családi könyvtárak
rendezése
„Múlván az idő, mint honpolgár is
elfoglaltam helyemet a társadalomban; megházasodtam, gyerekeim születtek,
javadalmam azonban - ellentétben szépen hangzó nevével - fikarcnyit sem javult,
nézni kellett, miből éljünk. (Feleségem a könyvolvasó emberfajtából való, nem
profi, mint én, belső szükségből olvas, viszont válogathat, meg is tette, és
teszi, igen eleven és biztos kritikai érzékkel; mindig rábíztam magam
ítéletére, és sok hasznát láttam, amikor feltorlódott a munkám; plagizáltam a
véleményét; hadd leplezzem le ezt a „műhelytitkot”). Számos mellékkeresetem
közül ideillik több könyvtár rendezése és katalogizálása. Révayék családi
könyv- és levéltárának rendezését már említettem, azt még nemes kedvtelésből és
dilettáns módon végeztük Révay Józsival Tajnán, anno 1919-ben.
Az Irgalmas Rend Könyvtára
„Pécsett először az irgalmas rend bízott meg könyvtára rendbe
szedésével. A XVIII. század elején telepedtek le, s 1727-re már felépült
kórházuk és gyógyszertáruk, de könyvtárukat - a gyűjteményből ítélve - a század
második felében kezdték rendszeresen fejleszteni.
A gyógyászati irodalom terén a felvilágosodás
százada derekas munkát végzett, az orvostani, pharmaceutikai,
vegyészeti, fizikai stb. munkák hosszú sora látott napvilágot Európa-szerte, s
a szerzők, a haladásra büszkén, rendszerint történeti visszapillantással
vezették be műveiket. Ez utóbbiak érdekeltek leginkább, mert sok olyan ó- és
középkori adalékot jegyeztek fel, melyek azóta
feledésbe mentek. Olyannyira, hogy magam is vadászni kezdtem rájuk, annál
inkább, mert az antikváriumok fillérekért vesztegették őket. Példaképpen
leemelem a polcról Johann Christian Wiegleb kétkötetes munkáját (tulajdonképp
két régebbi latin műből kompilálta és bővítette); „Geschichte des Wachshums und
der Erfindungen in der Chemia” (1792): az első kötet
az ó és középkori kémiáról szól, s a 16. lapon a következő szöveget találom:
„Általában azt hiszik, hogy Arisztophanész említette a gyújtólencsét. De ha
azok a költemények, amelyeket Orpheusznak tulajdonítanak, csakugyan az övéi,
akkor tisztán kiviláglik, hogy a költők emez ősatyja, ki néhány évszázaddal
megelőzte Arisztophanészt, a csiszolt kristály által felfogott naphőt versben
már leírta.”
Egy tanszéki könyvtár
„Ezután Zolnai Gyula professzor
(Zolnai Béla atyja) tanszékének könyvtárát katalogizáltam. Nyelvtörténész volt,
ehhez képest gyarapította gyűjteménye anyagát, s ezáltal
az én idevágó ismereteimet. A nyelvtörténet mindig vonzott, most betekinthettem
nyelvemléktáraink köteteibe, s nyomot kaptam Németh Gyula őstörténeti kutatásai
felé, melyek a fölfedezés örömével ajándékoztak meg. Örömem hatványára csökkent, amikor Kodolányi János ezt a világot
honfoglaláskori regényeiben hallatlan intuícióval, szemem láttára eleven életre
keltette.
Másfelől utat leltem a
nyelvújítás felé. A háború filológiai része nem érdekelt túlságosan, sok
idétlen mellékterméke miatt, de nagyon élveztem történetét, éspedig Tolnai
Vilmos előadásában, ki akkor lett az egyetem professzora. Lelkes és bájos
egyéniség, a magyar nyelv kincstárnoka, gyöngyhalásza, ötvöse, vagy minek
nevezzem. Nyelvünk ékköveit talán senki sem tudta annyi gráciával csillogó
keretbe foglalni, mint ő. S oly ostoba voltam, hogy nem kerestem a szorosabb
kapcsolatot vele, amit burkoltan felkínált. Holott mily sokat tanulhattam volna
tőle, például a századvég, e valódi fin de siécle irodalmáról, mely máig sincs
feldolgozva, míg ő áramai közepette élt. Vagy megtudhatom a Thalíféle kuruc
balladák leleplezésének belső történetét. Bizonyára nagy hasznát vettem volna,
amikor magam is foglalkoztam a tárggyal (1940), ő pedig már nem élt. Szokásom
szerint ezuttal is visszamentem az eredeti forrásanyaghoz, versről versre
átvettem az egész kuruc költészetet, s csakugyan találtam számos vitatható
pontot, elintézetlen kérdést. Így például több olyan szót és kifejezést,
amelyet Riedl és Tolnai szerint Thaly a nyelvújítás szókincséből és Arany
Jánostól vett, megleltem az általuk hitelesnek elismert kuruc költeményekben
is. De az alkalom és a hely terjedelme (Magyar
katonaköltők című könyvemben) nem engedte, hogy vitát kezdjek. Később,
midőn Féja Géza revideálta a kérdést (1943-ban), úgy éreztem, nézeteinek
kétségkívül helyet kell adni, s többek
közt kivizsgálni, mint válhatott a gyenge tehetségű Thaly egy csapásra Arany János-veretű és klasszisú balladaköltővé. Jegyzeteimet
félretettem jobb időkre; helyettük jött a rosszabb: a nagyháború, s
elemésztette őket. Ma nyilván megmaradhatunk Esze Tamás korszerű mérlegelése
mellett, de azt hiszem, a pusztán filológiai anyag tüzetes vizsgálata,
megrostálása hozzájárulna a vita végleges lezárásához.
Vargha Damján2 és
a Szent Mór kollégium könyvtára
„Az egyetem tanárai közé tartozott 1925 óta Vargha Damján, középkori
irodalmunk történésze, a cisztercita rend tagja. Rejtélyes előttem, hogyan
boronálta össze azt a sok számjegyű összeget, amelyből a Szent Mór Kollégiumot
fölépítette, s honnan a csudából teremtette elő húszezer kötetre rugó könyvtárát.
Emennek rendezése és feldolgozása
immár szinte gépiesen rám hárult. A munka Fitz József, az Egyetemi Könyvtár
újjászervezője által bevezetett, korszerű szabályok szerint folyt, ám
meghaladta egy ember erejét. Segéderőket kaptam, ötféle katalógust készítettünk,
viaszlapokon sokszorosított kartoncédulákon stb. Ez nem érdekes. Az anyag
tetemes része abból állt, amit „könyvtárhulladék”-nak nevezek, azaz ódon vagy
éppen elavult, élő és holt nyelven írott munkákból, sorozatokból, melyeket
senki sem olvas, antikváriumok se vesznek meg, de rendes könyvgyűjtő mégis
sajnál elhajítani, tehát föllélegezve elajándékoz, mihelyt alkalom adódik rá. Többnyire
tudósok hagyatékából kerülnek ki, s az örökösök élnek az alkalommal, hogy
megszabaduljanak tőlük. Kuriózumokra, kapitális munkákra
érdekességekre vadásztam. Így bukkantam a húszezer kötet közt Bartoniek
Géza és Riedl Frigyes könyvhagyatékára, illetve roncsaira. Bartoniek fizikus
volt, amellett pedagógus és az Eötvös Kollégium megszervezője, s első
igazgatója (1895). Engem a fizika nem üdvözített, mégis átnéztem, és
följegyeztem e tudomány ide tévedt ősi forrásműveit, később elmondom, mi
célból. Riedl könyvei sem szolgáltak különösebb meglepetéssel, mindazonáltal
kíváncsian végiglapoztam az összeset. S íme, valamelyikből kihullt híres
céduláinak egyike, a másikból három századvégi ifjú hölgy csoportfényképe,
hátlapján saját kezű szövegével (a hölgyek nevére már nem emlékszem): „X., Y., Z., a három Grácia”, a harmadikból egy áttekintő táblázat
Petőfi életéről, végül Riedl grafológiai jellemrajza. Ezeket tanítványi
kegyelettel eloroztam, „nehogy elvesszenek”, s remélem, megvannak valahol
irataim tömegsírjában. (Mint annyiszor e sorok írása közben ismét elhatároztam,
hogy föltúrom, és leltározom ezt a mázsányi „csődtömeget”, ahogy magamban
nevezem, de attól tartok, megint csak jámbor szándék marad.
Megjegyzem: ezek az apró, de
számomra becses emlékek csakugyan elvesztek volna, mert a könyvtárat a háború
után szétszórták.)”
Tóth Lajos
emlékkönyvtára
Utolsónak az ún. Tóth Lajos emlékkönyvtárat állítottam lábra. Anyaga
Tóth Lajos orvostanár és Szily Kálmán természettudós hagyatékából állt, Pekár
Mihály professzor szerezte meg a fakultás számára. Felállítása derekas
munkát, könyvtárosnak való feladatot jelentett. Emlékkönyvár volt, azaz anyaga
lezárt, s így a körülbelül 15 ezer kötetre rúgó állomány elhelyezésére
folyóméter és rétnagyság szerint pontosan méretezett és a raktárhelyiséget
teljesen betöltő állványzatot kellett kiszámítani. Ugyanígy a csatlakozó
olvasóterem fölszerelését: katalógusszekrényeket, bútorzatot stb., lehetőleg
minél több olvasó számára és kényelmére. Mindezt egyedül műveltem, szabadon és
nagy passzióval, amire a sokrétű könyvanyag buzdított.
Tóth Lajos (1856- 1926) az orvostudomány csaknem minden ágában
tevékenykedett, mint professzor és író, orvosi műszótárat is szerkesztett,
végül államtitkár lett. Vagyis érdeklődése és ehhez mérten könyvgyűjteménye
is széleskörű. Szily Kálmáné (1838-1924) még inkább; tanár, tudós, és főként
nagyszabású szervezőtalentum volt: föllendítette a Temészettudományi
Társulat működését, megalapította
könyvkiadó vállalatát, melynek sorozata ma már fölbecsülhetetlen. Midőn a reorganizálást befejezte, s 1934 szeptemberében összegező jelentést
szerkesztett róla, az enyémet az alábbiakban ismertette: „A katalogizáló
osztály munkáját dr.Várkonyi Nándor könyvtári segédtiszt vezette, ki a
felvételezendő anyagot nagyság szerint felállította, s folyóméterenként a
katalogizálóknak kiadta, a megírt viaszlapok korrekturáját végezte; az egyes
címek mellett a sokszorosító altiszt számára megjelölte,hogy szak-, tárgyi vagy
a praesenskatalógusok részére hány számfeletti címkartont húzzon le, a
sokszorosítás után pedig a katalogizált könyveket és címkartonjaikat
számozógéppel megszámozta, a részköteteket
sorozatukkal egyesítette, s a megszámozott anyagot a raktárban felállította. Ezenkívül a reorganizációs munkálatok első három évében,
1933 szeptemberéig, a szakozást s a tárgyi katalógushoz a címszókivetést is ő
végezte, s ezt a két feladatot csak akkor adta át két másik munkatársunknak,
mikor a katalogizálás tempóját napi tíz viaszlapra fokoztuk. Várkonyi délelőtt
és délután, naponta 8-10 órán át végezte a rábízott munkakör feladatait, s
munkabírására jellemző, hogy mindezen felül talált időt arra, hogy maga is
részt vegyen a katalogizálásban.” (E
jelentése szerint 1930-1934 szeptemberéig 41 551 művet 53 771
kötetben rendeztünk, katalogizáltunk stb., összesen 362 110 kartonlapon;
az állomány 1787 folyóméter töltött meg. A hivatali munkaidő 9 órától délután
2-ig tartott.)
A könyvtárosság nagyrést
rutinmunka, de vannak tudományos mellékágazatai, melyek teljes szellemi
önállósággal művelhetők. Ilyen az írás, a
nyomtatás, a könyv, a könyvtárak története; ezek a kultúrhistóriában, sőt a
köztörténetben fontos szerepet játszanak, döntő jelentőségűek. Törvényerejű
tétel, hogy az írás „feltalálása”, illetve használatba vétele választja el a
prehisztóriát a történelmi időktől (bár ez a felfogás vitatható), a betű-ábécé
kialakulása ismét két kultúrkorszak határvonalán áll, a betű-sajtó feltalálása
pedig (a lőpor és az iránytű elerjedésével együtt) döntő lökést ad az újkor
forradalmának. Nos, Fitz József e nagy tudományok ismeretében és művelésében
legelső helyen állt honi szakembereink közt, nem egy ponton bizonyára
nemzetközi viszonylatban is. Hogy csak egyet mondjak: a tengerré vált
Guternberg-kutatásban új, meglepő eredményekre jutott. Méltán lett 1933-ban az
Országos Széchenyi Könyvtár főigazgatója, s méltatlanul mozdították el helyéről
a személyi kultusz idején. Halálakor, 1964-ben Kőhalmi Béla szolgáltatott
igazságot személyének és munkásságának, s érdeme szerint búcsúztatta el a
Magyar Könyvszemlében. - Az ő elme- és kedvmozdító hatása alatt bátorodtam fel
az írás történetének rövid összefoglalására; élénken bravózott, mikor
szándékomat bejelentettem, de finom mosolya mögött enyhe kételyt véltem
lappangani, s ez még jobban felszította tettvágyamat. Kis írástörténetem
1943-ban jelent meg; főtételemet, ha úgy tetszik, eredményemet idejegyzem: az
írás a betű-ábécé kialakulásáig a kanonizált, „szent” szövegek lerögzítésére
szolgált, mintegy a gondolat mumifikálója volt; a betűírás kezdete óta a
gondolat bölcsőjéül és gyakorlóteréül szolgál.
Fitz utóda (1933-ban) Domanovszky Ákos lett; tudósdinasztia sarja,
külföldi egyetemeken végzett, a pesti Egyetemi Könyvtárból jött hozzánk.
Befejezte Fitz művét.
Ami engem illet, Fitz nagy
jóindulattal ajánlott figyelmébe, de meg kell vallanom, alaposan próbára tettem
türelmét, kivált azokban az években, mikor Janus Pannonius Társaság
folyóiratát, a Sorsunkat szerkesztettem.
Nemcsak szerkesztőség munka jó része pergett hivatali szobámban, hanem a haza
minden tájáról Pécsre látogató írók is ott kerestek föl, s tették állandó és
nem zajtalan jövés-menés színhelyévé. Pedig Domanovszky figyelmet és
pontosságot kívánó munkát bízott rám: a központi címjegyzék számára készült
felvételek ellenőrzését. Figyelmem azonban erősen elszóródott a szakadatlan
zűrben, s a koncentráció hiánya minduntalan kiütközött hivatali munkámon.
Domanovszky végül kénytelen volt maga szuperrevidiálni az én fogyatékos
revíziómat. Máig restellem, s hálás vagyok, hogy nem vonta meg barátságát. Sok
hasznos és derűs órát töltöttünk együtt.
Az Egyetemi Könyvtár
ideiglenes igazgatója
„1944-ban visszatért a pesti
Egyetemi Könyvtárba, s rangidős társunkat, Winis Nándort nevezték ki
igazgatóvá. Nem sokáig igazgatott. A személyi kultusz korszakának módszerei és
tünetei nálunk is jelentkeztek, csakhamar két új ember vette át az uralmat a
könyvtár fölött. Akkor több mint húsz éve szolgáltam már a könyvtárban, s tanúja
voltam visszásságoknak, de az igazsághoz híven mondhatom, hogy soha senki oly
komiszul nem bánt senkivel, mint ez a két ember mindnyájunkkal. Mihelyt kissé
megotthonosodtak, kilenc dolgozót dobattak ki, tisztán személyes okokból,
köztük olyanokat is, kiket maguk hoztak be, de nem nyerték meg tetszésüket.
Hogy mennyi anyagi és erkölcsi kárt okoztak a könyvtárnak, elhallgatom.
Egyébként velem nem volt bajuk, sőt midőn Winis Nándort és feleségét (az elsők
közt) kiebrudalták, engem tétettek meg
ideiglenes igazgatónak. Majdnem elájultam rémületemben. Jóakaratuk onnan
eredt, hogy elejétől fogva természetesen viselkedtem, azaz például az
altisztekeket (hivatalsegédeket) egyenrangú munkatársaknak, kollégáknak
tekintettem, s ennek híre terjedt, lévén a neobarokk idején szokatlan dolog
volt. Legszemélyesebb és önkényes elhatározásaikat úgy közölték velem, mint
parancsokat, melyek ellen nincs apelláta. Hiába tártam ezeknek az
intézkedéseknek káros voltát feljebbvalóim elé, föl a minisztériumig, nem
tudtak vagy nem akartak ellenük tenni semmit.”
Közel az
idegösszeomláshoz
Megpróbáltam, ahogy bírtam,
ellensúlyozni őket, de végül is, idegösszeomláshoz közel elvesztettem önuralmamat,
üvöltöztem velük. Így csalódván bennem, fegyelmi vizsgálatot készítettek elő
ellenem, likvidálás céljából. De ekkorra már felsőbb körökben meggyőződtek
garázdálkodásukról, tényleges igazgatót neveztek ki, őket megrovásban
részesítették, engem viszont dicséretben. 1951-ben zárult e kínos ügy.
Az új igazgató, Halász Pál
Pestről jött, jogászember volt, hamarosan átváltott az egyetemre professzornak,
de addig végét vetette a visszaéléseknek, s jó kedélyével az izgalmakat is
lecsillapította. Hozzám nem kicsiny jóindulattal volt, meglepődésemre ismerte
írói múltamat, sőt jelenemet (ti. a fejemre zúdított
támadásokat), s kívánta, vegyem föl újra a tollat, amihez semmi kedvem nem
volt. Utána is kis ideig Scher Tibor volt a főnök, majd Miszti László, ki végleg
helyreállította a civilizált állapotokat.
Benne igazi, megértő barátra
leltem, s neki köszönhetem, hogy utolsó könyvtári éveim zavartalan harmóniában
peregtek le.
Közben persze jöttek-mentek, sőt
gyakran röpültek a munkatársak, már aligha tudnám felsorolni valamennyit. És
természetesen szövődtek új, tartalmas és tartalmas kapcsolatok; hadd említsem a
két tanárlányt
Faluhelyi Veronikát és Holub Verát, kedves barátomat, Ruzsás Lajost,
Fényes Miklóst, 1957 óta igazgatót, ki szíves előzékenységgel támogatja
könyvtári kutakodásaimat. Mikor 1956 szeptemberében nyugdíjba mentem, s
testületileg elbúcsúztattak, jóleső megindultsággal láttam, hogy baráti körből
távozom.”
Felhasznált irodalom:
Várkonyi Nándor
Pergő évek
Magvető Könyvkiadó Bp.1976
Szövegmagyarázat:
1. Várkonyi Nándor (1896-1975) író, szerkesztő,
kultúrtörténész. Nyitrán 1914-ben érettségizett. Budapesten
magyar-francia szakon bölcsészetet tanult, orientalisztikát Mahler Ede
professzornál hallgatott.
1916-tól katonaként részt vett az első világháborúban.
Betegsége miatt 1917-ben leszerelték. 1918-tól egy évig Révay
József gróf házi tanítója volt. 1921-ben teljesen elvesztette hallását, ezért a
tanári pályától meg kellett válnia. 1922-ben Pécsre költözött. Egyik elindítója
és szerkesztője volt a „Sympposion” című lapnak.
A Pécsi Egyetemi Könyvtárban 1924-1956-ban történt
nyugdíjazásáig dolgozott (osztályvezető:1948, 1950-1951 között megbízott
igazgató volt).
Világirodalmi-történeti doktorátusát 1929-ben szerezte
meg a pécsi egyetemen. Magántanárrá 1933-ban habilitálták. A „Sorsunk” című
lapot 1941-1948 között szerkesztette. A két világháború között Hamvas Bélával,
Kodolányi Jánossal együtt ők alkották a nagy szellemi triumvirátust. Műveiknek
szabad megjelenése 1989 után vált lehetségessé.
2. Vargha György Damján (1873- 1956) cisztercita
szerzetes, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja.
Iskoláit Mosonszentmiklóson, Mosonmagyaróváron,
Kecskeméten és Egerben végezte. A Budapesti Bölcsésztudományi Karon szerzett
diplomát 1892-ben belépett a ciszterci rendbe. Budapesten teológiát tanult,
1899-ben pappá szentelték. Tanított Baján, Egerben és Székesfehérváron.
1907-től a Szent István Akadémia tagja, majd 1919-től az MTA levelező tagja
volt. 1925-től a Pécsi Erzsébettudományi Egyetem bölcsész karán a
magyarirodalom-történet egyetemi tanára lett.
Jelentős része volt a Pécsi Szent Mór Kollégium
megalapításában. Ennek a kollégiumnak 1947-ig igazgatója is volt. 1931-1932-ben
a bölcsész kar dékánja. A bölcsész kar Kolozsvárra
költöztetésekor 1940-ben a Pécsett továbbiakban is
működő jogi karra osztották be teljes jogú professzorként. 1941/1942-ben az
egyetem rektora is volt. 1943-ban nyugállományba vonult. Hamis vádak alapján
1949-ben kizárták az MTA-ból.
Szerkesztette:
Dr. Temesvári
Tibor
Pécs 2009. június hó
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!