„Kádár utolsó árulása”

A „168 óra” közéleti hetilap XXVI. évfolyam 17. számában megjelent (2014. április 24.) Gömöri György múltidézője szerint „1958 márciusának végén Kádár János Tito marsall vendége volt, majd pár nap múlva Hruscsov Buda-pestre látogatott. Minden jel szerint akkor döntöttek Nagy Imre és társai sorsáról.” A hetilap teljes cikkét olvasóim figyelmébe ajánlom.

Szovjet rakéták Kubában 1962

Ahogy Heltai András a „168 Óra” közéleti hetilap 2012. október 18.-i számában írja „1962. október 16-ának hajnalán John Kennedy¹ elnöknek hálószobájában mutatták meg a Kuba felett, nagy magasságból készült felvételeket. Világosan látszott rajtuk, hogy szovjet katonák atomfegyvert hordozó rakétákat állítanak fel - 140 kilométerre az amerikai partoktól….A világ soha nem volt olyan közel a harmadik világháborúhoz, mint ötven éve abban a két hétben.” Akkor egy egészségügyi intézményben dolgoztam. Minden reggel munkakezdéskor beszéltük meg a fejleményeket Dr.Szücs Endre igazgatóval, aki maga is aggodalmasan szemlélte az eseményeket. Akkor huszonnégy éves voltam. Heltai írása számomra olyan új ismeretekkel szolgált, amit érdemesnek tartok barátaimmal megosztani. A történések „kubai válságként” lépték át a történelem küszöbét.

Raporton Moszkvában

Most, így utólag olvasva a korszak politikusainak „vallomásait” elképesztő, hogy az ország akkori irányítói, mennyire önállótlanok voltak. Magyarország függetlensége sehol nem volt.

Igaz ez nemcsak az ötvenes évekre, így volt ez egészen a rendszerváltásig. Az akkori átlagember nem ismerhette meg a „titkos találkozókat”. Most már történelmileg is bizonyított: a szovjetek szinte „kézi vezérléssel” irányítottak bennünket is. Ki tudta - a szúk körön kívül - például, hogy 1956. október utolsó hetében végig az itt tartózkodó Mikojan¹ és Szuszlov² nélkül nem születhettek döntések Az ún. „konszolidáció idején 1956. decemberében, de még 1957. januárjában is Kádár János szinte minden este „kijárt” Leányfaluba, ahol Malenkov ³ és Arisztov⁴ „főhadiszállása” volt. Nagy Imréék elrablásában a magyar szerepvállalást ők tették egyértelművé.

Sztálin halála⁵ - legalábbis ami a „személyi kultuszt”és politikai irányvonalat illette - valamit változtatott a helyzeten.

Ennek egyik állomása volt Rákosiék találkozása a szovjet vezetőkkel 1953. június 12-én. Csak néhány hónap választotta el őket Sztálin halálától. A találkozót - hiányos emlékezetére hagyatkozva - maga Rákosi „visszaemlékezései” második kötetében részletesen leírja, de néhány mondatos közvetett információ erről Vásárhelyi Miklós⁶ és más szerzőknél is fellelhető.

Mennyi legenda járta a haláláról

Edvard Radzinszkíj „Sztálin” című könyvében így ír: Emlékszem arra a márciusi napra. Hallom az ország rádiós főbemondójának, Levitannak a hangját, ezt a hangot, amely oly szorosan összekapcsolódott a Gazdával. Most a gazda betegségéről kiadott közleményt olvasta fel. Az ország rémülettől dermedten hallgatja a vére fehérvérsejtjeinek a számát. Ezek szerint ő neki ugyanolyan közönséges fehérvérsejtjei vannak, mint nekünk! Csak nem fogja a halál elvenni tőlünk? Meg merné tenni? Az emberek fantasztikusnál fantasztikusabb javaslatokkal árasztották el az újságok szerkesztőségeit, egészen addig, hogy az életüket ajánlották, csak hogy Ő éljen.” Igen Joszif Visszarionovics Sztálin¹ haláláról van szó. Radzinszkíj segítségével ennek történéseit idézem fel a szerkesztésben. Abban reménykedve, hátha valakit még érdekelnek a halálával kapcsolatos események.